Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CÉCILE AUBRY Belle és Sebastien

2011.01.20

CÉCILE AUBRY
Belle és Sebastien

Kisfiamnak

MÓRA KÖNYVKIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Cécile Aubry: Belle et Sébastien
© Librairie Hachette, 1965
FORDÍTOTTA XANTUS JUDIT
SZECSKÓ TAMÁS RAJZAIVAL
MÓRA
© Xantus Judit, 1981 Hungarian translation
 
I.
Az asszony végigment Saint-Martinen, de a falubeliek ügyet se vetettek rá. Ki gondolta volna, hogy felfelé igyekszik, a hágóra, hosszú cigányszoknyájában, kitaposott félcipőjében, abban az egy szál nagykendőben? Reggel óta esett. Aki dolgában járt, az is megszaporázta a lépteit, és lehajtotta a fejét: úgysincs semmi látnivaló ebben a januári hidegben. Hát nem is láttak semmit.
Délfelé megfordult a szél, havazni kezdett. Az asszony kiért a faluból, és a rövidebb úton indult el a határ felé, a Baou, a menedékház irányában. A rendes úton elment volna az öreg César háza előtt, és akkor Angelina észrevette volna. Megszólította volna; olyan megható volt, ahogy felfelé igyekezett a Baou-ra, egyedül ebben a hidegben. Talán rábeszélte volna, hogy jöjjön be megmelegedni, hogy várja meg, míg jobbra fordul az idő, hogy ne induljon neki a hóviharban, egyedül, a szíve alatt születendő gyermekével .. . De az asszony a rövidebb úton indult el. Akkor kezdett esni a hó, csendesen, alattomban: kíméletlenül hulló puha pelyheivel egészen beburkolta az asszonyt.
De ő csak ment, úttalan utakon, minden erejét összeszedte, és csak ment előre a hóviharban. Hogy hová tartott? Az nem derült ki soha. Sokszor elesett, de mindig fel is kelt. A menedékház közelében, a köveknél, a Baou lábánál esett el utoljára: ott feküdt az a kis fekete folt a hatalmas fehérségben.
A két határőr, Johannot és Berg éppen akkor jött vissza az őrjáratból. Már régen szolgáltak együtt, hát jól összeszoktak, pedig nagyon is különböző emberek voltak. Berg alacsony volt és sovány; az arca vékony, a szeme világos, vízszínű. Folyton zsörtölődött, de az idősebbik, a nagydarab, békés Johannot már rá se hederített.
–  Micsoda disznóság, ilyen időben őrjáratba küldeni az embert! Nem látok messzebb az orrom hegyénél!
Johannot nem berzenkedett, csak a vállát vonogatta.
–  Ez a dolgunk – mondta.
Nem volt fecsegő természetű, kedvelte a rövid, tömör beszédet. Odabökött állával egy szürke árnyra, amely feléjük tartott a fagyosan kavargó hózáporban.
–  César lesz az.
Az árny lassan körvonalakat öltött.
–  Hahó! César! – kiabált oda neki Johannot. És hozzátette, mint valami megfellebbezhetetlen igazságot: – Micsoda pocsék idő!
César megállt egy pillanatra: Johannot a barátja volt, és ezt csak kevesen mondhatták el magukról.
–  Rókára éppen jó – mondta.
Őszülő bajusza elárulta, hogy öregember, de olyan erőt sugárzott, tekintete meg annyi bölcsességet és merészséget, hogy korát bajos lett volna megállapítani. Ötvennek is alig látszott, pedig már hatvan is elmúlt.
–  Szerencsés volt a vadászat? – kérdezte Berg, és az öreg puskájára bökött.
–  Ó, ma csak járok egyet – válaszolta César. Berg utálkozva nézte a hatalmas fehér hótaka-
rót és a patyolat kavargást a bús szürke égbolton.
– Váljék egészségére – mondta, mintha azt mondta volna: „Vén bolond, hogy az ördögbe szeretheted a hegyet még ilyen időben is?” Elindult, búcsúzóul csak annyit mondott:
–  Na, mi sietünk vissza az őrszobára. César az egyik ujjával megbökte a kucsmáját. – Jó utat.
Johannot észrevette a fekete foltot.
–  Üdvözlöm Angelinát meg Jeant… Nehezen indult el Berg után, a Baou-menedékház felé; az őrházhoz arrafelé vezet az út. César lefelé indult, a völgybe.
Már majdnem a menedékházig értek, mikor Johannot észrevette azt a fekete foltot.
–  Nézd csak, Berg, mi lehet az ott?…
Berg lehajtott fejjel lépkedett a metsző, fagyos szélben, arra gondolt, hogy milyen jó meleg is lesz a duruzsoló kályha…
–  Hol? – kérdezte.
Johannot már indult is arrafelé: a fekete foltot lassan befedte a hó.
–  Lehet, hogy ember – mormogta, és minden erejét összeszedve futni próbált a puha hóban.

Berg is utánakullogott. Látta, hogy Johannot letérdel, lesöpri a havat a fekvő arcáról, megfordul, és lekiabál Césarnak:
–César!… Hahó, César!
Berg is futásnak eredt.
César meghallotta Johannot kiáltását, és visszafordult. Nem látta már a határőröket, de hallotta, hogy milyen kétségbeesetten kiabálnak, hát visszafordult. Aztán észrevette őket: két árnyék hajolt egy harmadik fölé a hatalmas fehérségben. Megszaporázta a lépteit, és akkor már látta, hogy Johannot egy asszony fejét emeli fel, és néhány cseppet próbál tölteni a szájába a kulacsából. A szerencsétlen asszony kinyitotta a szemét. César letérdelt mellé.
–  Le kell vinnünk a faluba – mondta Johannot. – Segíts, César.
–  Hogy jöhetett fel ebben az időben, az ő állapotában! – mormogta Berg.
Johannot megrántotta a vállát. Öt ez nem érdekelte, csak azt tudta, hogy le kell vinni a faluba, Guillaume doktorhoz, és hogy ez bizony nehéz dolog lesz ebben a hóviharban, ezzel az állapotos asszonnyal.
–  Gyerünk – mondta. – Gyorsan.
–  Cigányasszony – mondta Berg. –Még egy hónapja ott táboroztak a völgyben.
Az asszony csendesen nyöszörgött. Johannot a homlokára tette a kezét, és zavarában egyre csak azt mondogatta:
– Úgy, úgy, kicsikém! Semmi baj, itt vagyunk!
Felállt, és azt mondta:
–  Berg, te fogod a lábát. César meg én a válla alatt. Sietnünk kell, és főleg nem szabad rázni a testét.
César ránézett, és azt mondta:
–  Késő. Ha a juh úgy néz, mint ez az asszony, a juhász nem mozdul el mellőle…
Odabökött a menedékház felé.
–  Vigyük oda. A falu messze van.
Úgy is tettek, ahogy César mondta. Berg megfogta a lábánál, César és Johannot pedig a válla alatt. Nehezen haladtak, az ájult asszony halkan nyögdécselt. A kendője leesett, hosszú barna haja a havat söpörte. Letették a menedékház döngölt földpadlójára. Ott legalább nem fújt a szél, nem esett a hó. Csak most látták, hogy milyen fiatal; összeszorult a szívük, úgy megsajnálták. César levetette báránybőr bundáját, és eligazgatta az asszony teste alatt.
–  Maradjon mellette, César – mondta Johannot. –Berg és én lemegyünk a doktorért.
César utánuk kiáltott, mikor már eltűntek a kavargó hóban:
–  Visszafelé szóljatok be a kisunokámnak, Angelinának…  Fiatalka, de biztos többet segít majd, mint mi. Hozzanak fel mindent, ami az anyának kellhet meg a kicsinek…
Az utolsó szavakat halkabban mondta, de olyan határozottan és jelentőségteljesen, mintha már akkor tudta volna, hogy felelősséget kell vállaljon Sébastienért, pedig az még meg sem született.
Töprengve nézte, ahogy Berg és Johannot szalad lefelé a völgybe. Aztán már nem látta őket. Akkor bement a menedékházba. A hó már alig esett, de viharos szél fújt. A menedékház körül a hegy harcolt az elemekkel, ugyanúgy, mint a világ kezdetén: az üvöltő szél neki-nekicsapódott a szikláknak.
Bent is ugyanaz az ősi dráma zajlott: César tehetetlenül nézte. Egy élet meghalt, egy új élet született. Az ősöreg világban újra beteljesült a nagy csoda: felsírt egy kisgyerek, kétségbeesetten. Az öregember tett-vett, tudta, hogy mi a dolga: sok kis bárányt segített már világra. Aztán kivette az asszony alól a bundát, hisz annak már úgysem kellett, és betakarta vele a gyermeket.
Mire a többiek fölértek a völgyből, César ott állt a menedékház küszöbén, karjában a gyerekkel. Elállt a szél, a hó csendbe burkolta a hegyet, az újszülött dühödt sírása messzire elhallatszott. Angelina, a tizennégy évével, könnyen lépkedett. ? ért föl elsőnek. Rögtön utána a fiatal orvos.
–  Elkéstél, Guillaume – mondta neki César. –Most már minden hiába.
–  Siettünk, César, ahogy a lábunk bírta.
Johannot is megérkezett, meg Berg, meg a tízéves Jean, akinek csak arra volt jó ez a dráma, hogy felmehessen a hegyre. Az orvos kijött a menedékből, a többiek dermedten álltak. Fiatal arcán komolyság és szánalom tükröződött.
–  Vége…  –mondta. –A gyereknek nincsen senkije.
Angelina, ez a kislány, asszonyosan könyörgő szemmel nézett a nagyapjára. Az odaadta neki a gyereket.
–  Ez a gyerek a hegy szülötte. Tudom, hogy szeretni fogjátok, te is meg Jean öcséd is.
Az újszülött elaludt a meleg báránybundában. Angelina még a kendőjével is betakargatta, és már szaladt is a völgybe… Egyre jobban félt a magas hegycsúcsok jeges fehérségétől, a fenyegető árnyaktól; vitte a gyereket. Csak a menekülésre bírt gondolni. Rohant haza, hogy újraélessze a tüzet a kandallóban, hogy melegben legyen a csodálatos módon megmenekült törékeny kis élet.
–  Menj velük, Guillaume – mondta César. – Itt már nem tehetsz semmit.
Johannot bólintott.
–  Ami az anyát illeti, az most már a mi dolgunk, doktor… csak a gyerekre vigyázzanak. Legalább az maradjon életben!
Jean már-már futásnak eredt. De megtorpant.
–  Mi lesz a neve?… Nincs neki neve! César már indult is befelé a menedékbe, de erre visszafordult.
–  Ma Saint-Sébastien napja van… – mondta.
Angelina az orvosra nézett.
–  Sébastien? – kérdezte.
Az orvos rámosolygott. Erre a lány átölelte és megszorította a formátlan kis tömeget.
–  Gyere, Sébastien, hazaviszlek… szeretni fogunk… nagyon fogunk szeretni!
Lent a völgyben füst szállt fel a kéményekből a fagyos levegőbe: itt is, ott is tüzet raktak, vacsorát főztek. Angelina, Guillaume és Jean lefelé tartott, a szállongó kékes füst felé. Mintha a világ hirtelen megfiatalodott volna.

Ugyanazon a napon, január 20-án, Saint-Sébastien napján, amikor a háborgó, magas hegycsúcsok közt világra jött egy gyermek, a hegylánc másik végén, a völgyben megszületett Belle…  A Pascóék tanyáján a kis Bernadette éppen felírta a dátumot az irkájába, mikor berontott a húga, Christine.
–  Gyere gyorsan! Megszülettek a kiskutyák! Hagyd azt a leckét, gyere már!
Nem kellett kétszer mondja. Bernadette lekapta a kendőjét a fogasról, és szaladt az istállóba: oda zárták be a nagy kutyát. Hatalmas, selymes szőrű kutya volt, fenséges bundájából csak három folt világított ki: az orra meg a két szeme. Aranysárga szembogarát a természet két fekete csíkkal ékesítette.
Bernadette és Christine berontott az istállóba. A kutya felnézett. Megismerte kis gazdáit, lehajolt a morgó, nedves kiskutyákhoz, és szeretettel nyalogatta őket.,
– A! – mondta csalódottan Bernadette -, úgyse lesznek soha olyan szépek, mint ő! Rondák és kész!
– Dehogyis – magyarázta Christine. – Állítólag gyönyörűek. Nem értesz hozzá.
Megérkezett az apjuk.
–  Papa! – fogadta Christine. – Bernadette azt mondja, hogy rondák!
– Hát persze, most még rondák. De várjatok csak, majd meglátjátok, milyen szép fehér szőrpamacs lesz belőlük pár nap múlva!
Erre aztán be is csukták az ajtót, békén hagyták a kutyát a kölykeivel. Bernadette ment vissza leckét írni, Christine megjátszani.
Másnap megérkezett Gédéon, a házaló árus; évente kétszer jött a tanyára. Pasco látta, hogy döcög felfelé a kövesúton az ósdi, rozoga kocsi.
–  Gédéon! – hívta Pasco. – Azt mondtad, szeretnél egy nagy kutyát, hogy magaddal vidd az útjaidra… hát most itt van egy csomó, tegnap születtek!
Gédéon beállt az udvarra pöfögő, csikorgó tragacsával, a „kocsijával”…
–  Lássuk csak – mondta.
Az istállóban megnézte a három kölyköt, az egyiket fel is vette, méregette, nézegette feketés rózsaszín pofácskáját, a fülét, kajla mancsait; a nagy kutya szomorúan nézett rá.
–  Maradj nyugton, kicsikém, maradj szépen nyugton – mondta neki, és visszatette melléje a kölyköt. Odafordult Pascóhóz:
–  Istenemre, szép kis bestiák! Persze ez a legszebb…
És rámutatott arra, amelyiket az imént vizsgálgatta.
–  Nekem adod, Pasco?
És mivel az csak várt, nem szólt semmit, hozzátette:
–  Cserébe választhatsz egy karórát magadnak meg egyet-egyet a kislányoknak… meg persze egy selyemsálat az asszonynak!
Közben már vissza is ment a kocsijához, előszedett egy nagy dobozt. Előhúzott egy sorozat karórát, ki is vette őket a dobozukból, meg egy marokra való élénk színű sálat…
– Tedd csak el – mondta Pasco. – Három hónap múlva gyere el a kutyáért, és akkor hozd el, amivel tartozol.
így hát Belle elkelt három karóráért meg egy selyemsálért! Eletében először adták el, de nem utoljára. Merthogy nemcsak az emberek sorsa különös, hanem a kutyáké is…
Belle-nek jól ment a sora a házaló árusnál. Az büszke volt a kutyájára. Már kölyökkorában is látszott rajta, hogy milyen hatalmas, erős kutya lesz belőle, hogy szelíd és kedves lesz a barátai-al és kérlelhetetlen az ellenségeivel, akárcsak az nyja. Az emberek csodálták, szerették vagy féltek tőle. Kimérten és magabiztosan mozgott, tágasra emelte a fejét, hogy elállt a lélegzete, aki csak látta. Látni való volt, hogy hatalmas lesz és gyönyörű, magabiztos és büszke, mint a nagyvadak. Egy szakértő, aki meg akarta venni Gédéontól, figyelmeztette, hogy sok baja lesz még vele.
–  Ugyan már! Szelíd ez, mint a bárány!
–  Várj csak, majd meglátod, ha megnő!
–  Hát nem is ajánlatos felbosszantani – válaszolta Gédéon. – Nekem csak jól jön, ha tartanak tőle…
Belle öthónapos lett.
Egyszer Gédéon egy városban járt; egy kapu előtt állt meg pöfögő, roskatag, ócska kocsijával. Kiszállt, és kiszállt utána Belle is. Egy teherautósofőr odaszólt a házaló árusnak:
–  Hékás! Most aztán hogy megyek be? Gédéon felfortyant:
–  Nem tudtam máshol megállni, de csak egy perc az egész!
– Áá! Ismerem én az ilyet! Nem érek én rá, dolgom van!
Gédéon dühösen odalépett.
–  Azt hiszed, én szórakozok? Csak beadom ezt a csomagot, már itt is vagyok.
–  Fütyülök rá!.. . Vidd arrébb azt a tragacsot, vagy én viszem arrébb!
–  Csak azt próbáld meg!
Belle ott szaglászott a közelben, aztán nekiindult nézelődni. Hallotta, hogy Gédéon harsányan szitkozódik és kesereg.
–  A fene egye meg! Hát hova álljak? A becsületes embert még dolgozni se hagyják!
Gédéon magánkívül volt, bevágta a kocsi ajtaját… és elindult. A kutya meghallotta az ismerős zajt, odaszaladt. Futott a kocsi után… és elvesztette szem elől. Aztán csak szaladt tovább, az orra után, azt se tudta, hová, csak szaladt… Mikor Gédéon észrevette, hogy nincs vele a kutyája, már késő volt. Sokáig kereste, hiába.
Belle loholt, míg a lába bírta. Aztán kétségbeesetten leült, és sokáig nyüszített. Éppen az országút közepén talált leülni, így találkozott Roger Pouillou-val.
Roger teherautó-sofőr volt, Lyonba tartott. Ködös volt az idő. Óvatosan vezetett, a tompított fényszórót is bekapcsolta. Belle meglátta azt a rettenetes szempárt, és felállt: felkészült a harcra.
Roger Pouillou keménykötésű legény volt, de jószívű, szerette az állatokat, és könnyen ellágyult. Kétségbeesetten dudált, villogtatta a fényszóróját. Hiába. Belle ott állt, a tulajdonos biztonságával, készen arra, hogy megvédje a birtokát. Roger látta, hogy a kutya nem mozdul, hát megállt. A kutya nyakörvébe Gédéon ezt az egyetlen szót véste bele késsel: BELLE. Hát ez nem sok! Roger tanácstalanul állt, levette a sapkáját, aztán megint felvette, a tarkóját vakargatta, és azt mondogatta a kutyának:
– Hát szépnek szép vagy, te Belle! Azt meg kell adni! De hát hol a gazdád? Még a nevét se tudom, nem ám! Hát most mondd meg, mit csináljak veled? Veszélyes dolog ám az országúton sétálgatni, hallod-e?
A kutya csak nézte az aranyszín szemével, csóválta a farkát, és barátságosan nyöszörgött. Rogernak több se kellett: máris meghatódott. A karjába vette Belle-t, és odarakta maga mellé az ülésre.
–  Hű, de nehéz vagy!
Belle kényelmesen összegömbölyödött, és gyengéden nézett Roger-ra. A teherautó elindult.
Roger Pouillou az első csendőrőrsnél megállt. A csendőrök megszemlélték a kutyát: nem, errefelé senkinek nincsen ilyesfajta kutyája. Nem, ők nem törődhetnek ilyesmivel.
– Figyelje csak meg –viccelődött az egyik csendőr —, három hónap múlva a derekáig fog érni ez a bestia!
Roger Pouillou egy méter nyolcvanöt centi magas volt; lenézett Belle-re, és elismerően füttyentett.
–  Mégsem hagyhatjuk, hogy csak úgy összevissza kóboroljon!
A csendőr erre megjegyezte, hogy Állatvédő Egyesület is van a világon.
– Különben hagyja meg a nevét és a címét, aztán vigye haza – mondta a társa. – Ha egy éven és egy napon belül nem keresik, a magáé lesz!
Roger Pouillou felmérte a távolságot a földtől a derekáig… a csendőr meg a vállát vonogatta: ő igazán nem tehet semmit.
Roger aláírt valami papírt, és magával vitte Belle-t. Gondtalanul dünnyögte:
–  Nem tudom, Juliette mit fog szólni…
Juliette nagyon megörült nekik. Imádta a férjét, és szeretett ajándékot kapni tőle. A lakásuk kicsi volt: épp csak egy szoba meg egy aprócska konyha, de Juliette úgy fogadta Belle-t, mint az ég ajándékát.
Es Belle boldogan éldegélt harmadik gazdájánál. Nyolc hónapig lakott ott; addigra már nagyon nagyra nőtt. Akkor aztán közbelépett a házmesterné.
Egyszer Roger a munkából hazaérve, Juliet-te-et könnyek közt találta. A hatalmas, gyönyörű Belle az egész szobát elfoglalta, a házmesterné meg békítően, de kérlelhetetlenül törölgette a zsebkendőjével Juliette szemét, mintha apró kislány volna.
–  No de, Pouillou-né – mondogatta. – Ejnye, kedveském! Nem szabad idegeskedni! Hónapok óta csitítgatom a lakókat, mióta csak megvan ez a kutya. Mindig mondtam nekik: „Legyenek türelemmel, hátha érte jön a gazdája! Biztos eljön érte egyszer!… „
Roger szomorúan nézett Belle-re, és még szomorúbban Juliette-re.
–  Hát igen – mondta. – Csakhogy nem jöttek érte.
Juliette felsóhajtott:
– Hála Istennek!
Erre aztán a házmesterné is komolyabbra fordította a szót:
– No de asszonyom!… A gondnok folyton csak azt mondogatja: „Nem tűrök meg állatot a házban, Martinné.” Hát… még ha valami kis kutya lenne, ugye. De egy ekkora bestia! Nem mondhatom, hogy nem is láttam, ugyebár.
Roger kedveskedni próbált, még grimaszolt is, csak hogy megnevettesse Juliette-et. De hiába. Az csak  a vállát vonogatta,  újra felzokogott:
– Kegyetlenek vagytok, szívtelenek… Roger őszintén méltatlankodott:
– Ez már aztán igazán túlzás, Juliette. Hónapok óta gyötröm magam, csak hogy te megtarthasd a kutyád… De hát mit tegyünk, ha egyszer ekkorára nőtt!
A házmesterné józan eszű asszony volt, szerinte csak egy megoldás képzelhető el: már megmondta. Ezzel el is ment. Juliette dühösen szipogott, és egyre csak Belle-t nézte. Ettől aztán csak még szomorúbb lett. Akkor Roger elmondta neki, amit már rég forgatott a fejében.
– Mi lenne, ha odaadnánk Guichard barátomnak… Már beszéltem is vele… Tetszik neki az ötlet… nekik kertjük is van!
Juliette felháborodottan kiáltott:
– Nem, nem és nem! Inkább pakolok és elmegyek! Roger! Menjünk el mind a hárman…
Roger zavartan motyogta:
– Bogárkám… de hát hová mennénk?
Juliette azt már nem tudta, de nem is érdekelte. Semmi másra nem bírt gondolni, csak Béliére. Mi lesz vele?
–  Hát ennyire szereted? – kérdezte Roger. – Hihetetlen!
Aztán hirtelen haragra gerjedt.
–  Micsoda gyerekes hülyeség! Végül is csak egy kutyáról van szó! Csak nem áldozzuk fel az életünket egy bestiáért?
A férje haragja láttán Juliette egy végső, kétségbeesett ötlettel állt elő:
–  Odaköltözhetnénk a mamához…
Roger erre még dühösebb lett, majdnem a földhöz vágott valamit, aztán határozottan és keményen azt mondta:
–  Rendben van. Csomagolj. Menjünk csak az anyádhoz… képzelem, hogy fog neki örülni! Ott aztán jól megleszünk! Na szervusz, járok egyet.
Becsapta az ajtót, Juliette hiába kiabált utána: „Roger!” A férje nem válaszolt, csak ledübörgött a lépcsőn. Juliette könnyes szemmel nézte Belle-t, de már nem gyerekes bánat ült a szemében: tudta, hogy meg kell válnia a kutyától. Az csak nézte az arany szemével, és Juliette ezt suttogta:
–  Először veszekszünk igazán, Roger meg én!
Belle elkerült Juliette-től és Roger-tól, és ezzel vége szakadt a közel egyéves boldogságnak. Hirtelen történt a dolog, tragikus volt és érthetetlen… Persze hagyta, hogy elvigyék a „barátjukhoz”, Guichard-hoz, türelmesen várt. De mikor látta, hogy Juliette és Roger nem jön érte, elszökött. Két napig kóborolt étlen-szomjan. ? harmadik nap reggelén…
Búcsúra készültek a külvárosban. Egy kisfiú almát evett, és nézte, hogy Belle ott kóborol, szaglászik, hátha talál valami ennivalót. Megtetszett neki az állat. Mosolygott: nézte a gyönyörű kutyát… de egyszer csak eldobta az almáját, és elkomorult; már nem a kutyát nézte, hanem egy rendőrautó aljas mesterkedéseit figyelte: az autó halkan lefékezett. Kiszállt belőle egy rendőr. Vékony acélhurok volt a kezében, olyan, amivel a kóbor kutyát fogják be… Sintér!… A kisfiú gyorsan odaszaladt a kutyához, elállta a rendőr útját.
–  Hé!… ez az én kutyám!
–  Hát akkor vigyázz rá! Bejelentés érkezett, hogy ez a kutya tegnap este óta itt kóborol a környéken.
–  Hát…  az bizony meglehet. Tegnap este jöttünk.
A rendőr előhúzta a jegyzetfüzetét.
–  Neve? Állandó lakhelye? A kutyák közúton való szabadon engedése tiltott cselekedet…
–  A nevem Mario. Állandó lakhelyem nincs. Zsonglőr vagyok, ott, abban a cirkuszban… Úgyhogy egyszer itt, másszor ott… Érthető, ugye?
–  Milyen Mario?
– Buoloni. Az apámat így hívják. Buoloni.
Így aztán Belle visszatért az emberek közé. Rögtön megszerette Mariót. Helyes kisfiú volt. Belle órákig nézte, ahogy a legmeglepőbb tárgyakat dobálja a levegőbe. Néha égő fáklyákat is dobált maga körül, ilyenkor Belle morgott. Máskor hosszú selyemszalagokat lebegtetett: ott táncoltak körülötte színesen, lágyan. Színes golyókat dobált fel, és azok csodálatos módon visszaestek a kezébe. Létrára mászott, és a létra mintha lebegett volna a levegőben, ő meg összevissza tekergett, mosolyogva, mintha egyáltalán semmi erőfeszítésébe sem kerülne. Furcsa lény volt, nem hasonlított a többi emberre, és Belle imádta.
Városról városra követte, minden este ott volt vele a porondon is. A porondon Mario csodálatos mutatványokat végzett a villódzó fényben, fiitteres ruhában. Éppen hogy csak el nem repült! Szappanbuborékokkal zsonglőrködött, csillagokkal!
Egyik este, egy nagy városban, amikor Mario boszorkánykodásának vége szakadt, és Belle-lel együtt elhagyta a porondot, egy néző Folco Boulonnit kereste, Mario apját. Az előadás után, amikor kihunytak a fények, Folco hívatta a fiát.
–  Nagyon kedvező szerződést ajánlanak neked – mondta. – Angliában kezdesz… aztán bejárod egész Európát… A kutyát persze itt hagyod…
–  Szó sem lehet róla – felelte Mario.
–  Mii?! Hiszen Mario Boulonni „úr” lehetne belőled! A világ leghíresebb cirkuszaiban léphetnél fel!
–  Bárhová elmegyek, de csak vele.
–  Hihetetlen! A fejedre ejtettek talán? – Kedveskedve hozzátette: – A kutya itt maradna velünk, jó helye lenne. Ha lejár a szerződésed, visszajöhetnél… Itt várna a kutyád…
–  Szó sem lehet róla. Jó helyem van nekem itt. Nincs kedvem elmenni.
Mario több mint egy hónapig bírta. Aztán megtette a magáét a becsvágy, a dicsőség utáni vágy, ez a hívás, amibe beleszédül a megtapsolt művész. Mario aláírta a szerződést. Lemondott Belle-ről, és ahogy a fiú elment, Folco eladta a kutyát. Belle akkorra már nagyobbra nőtt, mint az anyja; a cirkuszban szép, hosszú, hófehér lett a bundája, csillogott, mint a jegesmedvéé; csak az orra feketéllett meg a szemében az a két csík. Gyönyörű volt. Folco jó pénzt kapott érte.
Ekkor elkezdődött Belle számára a luxuskutyák vándorélete. Szeszélyből vették meg és adták el; ha a gazdája ráunt, vagy ha jó árat kínáltak érte, árucikké változott. Alkudtak rá, mint valami bútordarabra. Kézről kézre járt, mindenki megcsodálta kivételes szépségét, de ő nem bízott az emberekben, akik olyan könnyen adják-veszik a barátságukat… Semmi nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy hová viszi a sorsa, senki nem érdemelte ki a szeretetét.
Hatéves volt körülbelül, amikor ketrecbe zárták. A ketrecre azt írták: „Belle, juhászkutya a Pireneusokból”. Két vasvillával felszerelt ember kellett, hogy belökje a ketrecbe, amire szégyenszemre azt is kiírták: „Vigyázz! A kutya harap!” A neve mellé azt is odaírták: „Veszélyes állat”. Két napig nem evett. Aztán beletörődött a sorsába, szelíden, békésen nézett a világba, mire az új gazdái megállapították:
– Gyönyörű kutya, de nem valami okos.
Az emberek nem féltek tőle. Nem tudták, hogy a börtönben, a szenvedésben a kutya ravasz lett, mint vadon élő ősei… Az őre a saját kárán tanulta meg. Egyszer kinyitotta a ketrecajtót, mire a kutya kiugrott; csendben, ugatás nélkül, mint egy farkas. Nekiugrott az őrnek, az hanyatt esett…
…  És Belle meghallotta a magas hegyek hívását, hisz a magas hegyekben volt a bölcsője is; elmenekült, hátha a hegyekben elrejtőzhet.

II.
Belle menekülése, ez a vad futás, mely kitörölte belőle a háziasítás évszázadait, és visszaadta neki vad ősei szabadságát, igazában csapda volt, amelybe bele kellett esnie, hogy rátaláljon Sébastienre. „Semmi sem véletlen, minden meg van írva a Sors könyvében.” A kocka el volt vetve: Belle és Sébastien, a nagy kutya és a kisfiú felveszi majd azt a kockát, eldobja és nyerni fog. Egy szombaton kezdődött, éppen vásár volt Saint-Martinben. Délben megszólalt a Villamosművek szirénája, a munkások kiözönlöttek a gyárból, és csoportokban indultak a falu felé. Az egyik csoportban ott ment Gabriel és François meg Jean, César unokája, aki nemrég töltötte be a tizenhatot.
–  Vigyázzatok! – kiáltott Gabriel.
Éppen csak hogy vissza tudta fogni Jeant, aki François felé fordult, és így nem látta, hogy egy hordó gurul lefelé a lejtőn. Alig tudott elugrani előle. A hordó legurult a lejtő aljáig, ott még pörgött egy kicsit, aztán megállt. Egy kisfiú mászott ki belőle, és nagy nevetve mondta:
–  Én vagyok a magától guruló hordó.
–  Nem szép dolog – dohogott Gabriel. – Eltörhetted volna a lábunkat, sőt a saját fejedet is, te süsü!
Már ment is tovább, Jean majd megszidja a fiút. A kisfiú tekintete olyan élénk volt, hogy az már szinte a pimaszsággal volt határos.
–  Sébastien! –kiáltott szigorúan Jean. –Tudtam, hogy te vagy az!
–  Nem is tudtad! –feleselt Sébastien.
–  Ha az apád lennék, most aztán megkapnád a magadét –mondta az egyik munkás.
Sébastien nemhiába volt hatéves: könnyen hajlott a rendetlenségre, a neveletlenségre. Most is csak a vállát vonogatta.
–  Elég volt, Sébastien! – szólt rá Jean.
A férfiak még tettek egy-két jó szándékú és nem épp elnéző megjegyzést, olyasmit, hogy micsoda kellemetlenség egy tisztességes családnak olyan gyereket fogadni örökbe, akiről azt se tudni, ki fia-borja. Nem gonoszságból mondták, egyszerűen csak kimondták hangosan azt, amit mindenki így gondolt Saint-Martinben. Sébastien sötéten nézett rájuk, dacosan megrántotta a vállát. De aztán már megint nevetett, és Jean-hoz fordult:
–  A kecske már jobban van.
–  Csak nem azért jöttél, hogy ezt megmondd?
–  Nem – ismerte be Sébastien. – Hanem azért, mert Angelina a piacon van. Azt üzeni, gyere, segíts neki felmálházni a szamarat.
Jean kézen fogta a gyereket.
–  Hát a hordómmal mi lesz? –sivalkodott Sébastien.
–  Majd keresünk másikat!
Sébastien ebből megérezte, hogy Jean az ő pártján áll. Nem mosolyodott el ugyan, de azért megfogta Jean kezét. Maguk mögött hagyták a kövesúton lefelé bandukoló embereket, és futásnak eredtek a falu felé. A térre mentek: Angelina a templomlépcső elé szokta kirakni a kosarait.
A vásárnak vége volt, a falusiak összeszedték az üres ládákat, szétszedték a pultokat. Az évszakhoz képest enyhe volt az idő, és a férfiak sétálgattak Angelina fonott kosarai előtt; nem is annyira szép kosarai miatt… inkább, mert mindenkihez volt egy kedves, csipkelődő szava, mindenkire rámosolygott büszke tekintetével.
Éppen egymásba rakta a hatalmas, pehelykönnyű kosarakat, és a szamár nyergére kötözte őket. Az állat tűrte, hogy megpakolják, de azért vágyakozó pillantásokat vetett egy láda káposztára. Résen kell ám lenni, ha egy csacsi kitartóan néz valamit: Paquita kinyújtotta a nyakát, és el is érte a káposztát. Már habzsolta is Mathieu bácsi káposztáit! Mathieu bácsi nem hagyta annyiban, de Angelina a csacsi védelmére kelt:
–Fonnyadt volt már az a káposzta! Nem kellett már senkinek, Mathieu, jól tudja maga is! Mathieu bácsi még Szűz Máriát is tanújául hívta; végül Angelina egy kecskesajttal kiengesztelte. Ezért az árért viszont az egész ládát követelte. Paquita be is kapta, úgyhogy végül mindenki jól járt, boldogan kacagtak a vakító, gyönyörű téli reggelen, a provence-i hegyek közt. Sébastien megállt a sarkon, Jean pedig odament a nővéréhez. Erre aztán egy csapat kölyök körülvette Sébastient. Antoine, a bandavezér már rá is kezdte:
–  Na mi van, Sébastien?… Mi van, te ci-gánypurdé?
A többiek meg kórusban mondták utána:
–  Sé-bas-tien, ci-gány-pur-dé… Sé-bas-tien, ci-gány-pur-dé…
Körülállták, úgyhogy ököllel meg a fejével tört utat magának, de nem szólt egy szót sem, csak megkeményedett az arca a haragtól, a büszkeségtől. Éppen arra ment egy ember; az áruját cipelte, és majdnem kiverték a kezéből.  Dühösen rájuk kiáltott:
–  Menjetek máshová verekedni! Az egész piacnak panaszolta:
–  Látjátok ezeket az ördögfiókákat? Gyalázat!
Nem mondta, az-e a gyalázat, hogy majdnem fellökték, vagy hogy kegyetlenek, és ösztönösen összefognak az ellen, aki nem olyan, mint ők. Az ember elment, és Antoine újra kezdte:
–  Mondd csak, Sébastien, még mindig beteg a kecskéd?
Erre aztán mindenki nevetett, vihogott, cinkosán bökdöstek egymást.
– Tudjátok, ugye, hogy Guillaume doktort hívta, hogy gyógyítsa meg a kecskéjét?
– Te süsü, hát még azt se tudod, mi az, hogy állatorvos?
– Borogatást tettél a kecskédre, mi?
– Aztán meg ágyba dugtad!
Ahogy rákezdtek, Sébastien megállt. Csak állt, és végignézte őket, egyiket a másik után, megvetően; nem válaszolt a gúnyolódásra. Azokat meg bosszantotta a büszkesége, a keménysége; hogy ez a kisfiú nem fél tőlük, pedig milyen sokan vannak, úgyhogy egyre közelebb mentek hozzá, körülfogták. Sébastien egyszer csak leszegte a fejét, és kitört a körből, akár a kecske.
– Hagyjatok békén, dolgom van. Rohamára a kör szétszakadt.
– Hé, aztán szólj, ha jobban lesz a kecskéd!… Cigánypurdé!
Utoljára még utánakiabálták:
– Mire vagy olyan büszke, mondd!
De Sébastien áttört a körön, és már futott is, át a kis téren, a templom felé.
– Már megint verekedtél! – állapította meg Angelina, ahogy a kisfiú ruháját meglátta.
Sébastien megfordult, megvetően végigmérte az iskolásokat, akik tisztes távolból figyelték: Angelinának ugyanis könnyen eljárt a keze, és ezt mindenki tudta.
– Hallottad? Cigánypurdénak hívnak! A piszkok!
– Hát ne válaszolj! –mondta Jean békítőleg.
–  Nem is válaszoltam, csak szétütöttem köztük.
Sébastien láthatólag meg volt elégedve magával. Victorine, a fűszeres egy pillanatra otthagyta a standját, és átjött Angelinához kosarat venni.
–  Igaza van Jeannak – mondogatta, míg az egyik kosarat méregette. – Gyerekes kötekedés! Süsük! Ne hallgass rájuk!
Angelina felemelte a hangját:
– Azt hiszi, könnyű annak a gyereknek? Akárkivel szembeszállt volna, hogy megvédje
Sébastient, de éppen ezért vele pörölt:
–  Rossz vége lesz, majd meglátod, egyszer aztán jól elvernek!… Nesze, menj, vegyél egy tucat gombot, fehér cérnát meg tűt.
Sébastien nagyra nyitotta két fekete szemét.
–  Tűt is?
–  Igen, tűt is!.. . Felírtam egy papírra, és el ne veszítsd a pénzt!
–  Kihez menjek? –kérdezte Sébastien, látható rosszindulattal.
Victorine szétszedte az összecsomagolt kosarakat, és meghányta-vetette magában, hogy vegyen vagy ne vegyen, végül is a legkisebb mellett döntött:
–  Ezt kérem.
–  Rendben van – mondta kurtán Angelina.
Sébastien olyan makacs volt, és annyit okoskodott, hogy Angelina sokszor már belefáradt. Újra összerakta a kosarait, most csak úgy átabotába, és magára erőltetett türelemmel magyarázta Sébastiennek:
–  Menj Sidonie-hoz… őnála mindent kapsz, ami csak kell.
Sébastien méltóságteljesen átmasírozott a téren, Sidonie standja felé, a templom háta mögé.
–  Hékás – kiabált utána Jean —, aztán nehogy cukrot vegyél a pénzen! Angelinának tű kell meg cérna!
Sébastien tüntetőleg megrántotta a vállát, ezzel is jelezve, hogy ez a felesleges figyelmeztetés semmivel sem csökkenti az ő méltóságát, és bátran áttört a templom mellett álldogáló gyerekek csoportján. Azok persze rögtön rákezdtek:
–  Sé-bas-tien, ci-gány-pur-dé… Sé-bas-tien, ci-gány-pur-dé…
Most viszont az öreg César ott beszélgetett a közelben két másik öreggel.
–  Vigyázzatok magatokra, mert eljár a kezem! – kiáltotta.
Erre aztán a gyerekek abba is hagyták az ártatlan kínzást. Rögtön szét is széledtek. Victorine pedig megkérdezte halkan, mintha valami tiltott dologról lenne szó:
–  Mondd csak… mit szól ehhez a nagyapád?
–  Úgy csinál, mintha nem is hallaná, de azért nem kell ám félni!… Különben sem ez az első eset.
Angelina erőteljes szavait még César is meghallhatta.
– Biztos ezért nem szeret Sébastien a faluba járni    mondta Jean. – Van, hogy még szombaton is otthon marad, még a vásárba se jön el. Victorine a fejét csóválta.
–  Hát… – mondta óvatosan – legalább megtudja, hogy milyen az élet! Fogd csak, lányom, itt a pénz a kosárért…
Habozva nyújtotta a pénzt Angelinának.
–  Hallod-e! Nem valami olcsó ez a kis kosár! Angelina már majdnem visszavágott, de hát
Victorine mindig Sébastien pártjára áll, ezért beérte ennyivel:
– Bizony nem! De hát nézze, milyen finom, vékony! Egy hétbe is beletelik, míg elkészülök vele!
–  Hát igen! –ismerte el Victorine, aki különben is pontosan tudta, hogy mennyit ér az a kosár. -De hát alkudni, ugye, barátok közt is lehet! – Örült a jó vásárnak, visszament a standjához.
–  Sokat adtál el? – kérdezte a kislányt, aki segített neki.
–  Elég sokat.
Victorine jókedvűen rakosgatta az áruját, mikor észrevette Sébastient, ott állt a pult előtt, és összehúzott szemöldökkel nézegette a halomba rakott árpacukrot. Láthatólag számolgatott.
-Nem nyalakodunk, Sébastien! Hallottad: tű meg cérna meg gomb. Menj szépen Sidonie-hoz. Na, menj már…
Hát persze hogy hallotta! De hát csak nem olvad el az a cukor, ha nézik! Egy pillanatig habozott: mérje végig büszkén és  megvetően Victorine-t, vagy mosolyogjon rá? Szerencséjére az utóbbi mellett döntött. Aztán otthagyta a csábító cukorkát. Victorine szíve meglágyult; fogott egy zacskó cukorkát.
– Nesze, kicsikém… Fogd! Savanyú cukor, tudom, hogy szereted! Tessék, a tiéd.
Sébastien becsületesen megjegyezte:
– Nem tudom kifizetni.
– Te bolond! Ajándékba adom! Na, eriggy, ne is lássalak…
Sébastien elindult. Eszegette a cukrot, odaért a játékárus standja elé. Volt ott minden, de neki a legjobban egy kis vízimalom tetszett: forogtak a kerekei… Éppen az kellett volna neki, ahhoz a nagyszerű vállalkozáshoz, amit a Gordolasque-on kívánt végrehajtani, a falu felett, ott, ahol a patak lassabban folydogál. Nézte a kezét: az egyikben ott volt a pénz a gombra, a tűre meg a cérnára, a másikban meg a zacskó cukor. Felsóhajtott: ennek az árusnak nincs olyan jó szíve, mint Victorine-nak. Sébastien tudta; arra pedig álmában sem mert gondolni, hogy eljátssza Angelina bizalmát.
Már oda is ért a templom mögé. De akkor körülvették a saint-martini kis ördögök. Pierre kezdte az ellenségeskedést:
– Nézzétek, mije van a cigánypurdénak!
Kikapta a kezéből a zacskót… aztán odaadta Antoine-nak. Elgáncsolták Sébastient, elgurult a pénze, Antoine pedig szemtelenül körbekínálta a zacskót:
–  Ki kért savanyú cukrot?…
Egyszer csak kiáltás hallatszott a tömegben: Victorine volt az, éppen az üvegeit hordta vissza a standról az üzletbe. De letette, ami a kezében volt.
–  Vigyázz erre – vetette oda  a segédjének.
És máris ott termett a civakodók közt. Nyakon csípte Pierre-t, merthogy ő esett éppen a keze ügyébe, és rákiabált Antoine-ra:
–  Azonnal add vissza neki a cukorkáját, különben megmondlak az apádnak!
Erre aztán fogták a kabátjukat, a sáljukat, a sapkájukat: egy szempillantás alatt eltűnt a gyereksereg.  Sébastien ezúttal is győztesként  maradt a harcmezőn. De most nem egyedül vívta meg a csatát. És ez bántotta a büszkeségét.
–  Gyere csak – mondta a jószívű Victorine -, kapsz még egy kis cukorkát.
Sébastien felszedte a pénzét, közben összeszorította a fogát, és szikrázott a szeme. Azt válaszolta:
–  Nem kell.
És már szaladt is Sidonie boltja felé. Victorine-nak tátva maradt a szája.
–  Na nézd csak, a kis vadóc! – kiáltott fel. – Ó, de bugyuta is vagyok én!
És mivel megcsúfolták a szeretetét, még az is kiszaladt a száján:
–  Meglátszik rajta, hogy cigány!
Mintha mérgezett tőrt szúrtak volna Sébastien szívébe: kicsit még vadabb, még büszkébb lett tőle. Visszament Angelinához, és ott találta Césart is, így aztán az övéi közt, a szerettei közt megnyugodott. Szeretett volna már otthon lenni, messze a falutól. Kérges kis kezét Angelina kezébe csúsztatta.
–  Megyünk már?
Angelina lehajolt, megcsókolta a kisfiú aranybarna arcocskáját, és a fülébe súgta:
–  Mondd csak, Sébastien, nem láttad a doktort?
–  De igen – válaszolta hangosan Sébastien. – Tegnap, veled volt.
–  Hát ma reggel?
–  Nem.
Magyarázatképpen még azt is hozzátette:
–  A többiek azért csúfolnak, merthogy a doktor gyógyította meg a kecskémet…
Angelina el volt keseredve. Szikrázó szemmel végignézett a végéhez közeledő vásáron, és felkiáltott, mintha az egész faluhoz szólna:
–  De hát miért?! Jean csak nevetett:
–  Hiszen te magad küldted Guillaume-ért, pedig az állatorvos kellett volna!
Angelina visszavágott:
–  Te meg mit röhögsz folyton? … Mi van ebben olyan nevetséges? A doktort jól ismerem, az állatorvost meg. . • nem annyira. Különben sem szégyellem.
–  Szóval Guillaume felcsapott kecskedoktornak?
Angelina felkapott egy óriási fürt kosarat.
–  Mi van ezen olyan különös…  na mi lesz, segítesz vagy csak röhögsz?
Ezt a pillanatot választotta a sors, hogy megszólítsa Sébastient, dobszó formájában. Erre aztán csend lett, a mezőőr, Carmagnole pedig kihirdette:
A lakosság figyelmébe! A hegyen egy hatalmas, különlegesen erős kutya kóborol, mely a Belle névre hallgat. Látták Manosque-ban, Ryons-ban, tegnap pedig a hegyen, a Kisasszony környékén. A kutya harap. Ha valakinek az útjába kerül, végezzen vele.
Carmagnole még egyszer megverte a dobját, aztán továbbállt, hogy máshol is kihirdesse a felhívást; fogalma sem volt róla, hogy a sors ügynöke, és hogy micsoda szörnyeket ébresztett fel Sébastien lelkében.
Jeannak  később eszébe jutott, hogy akkor ösztönösen rátette a kezét a kisfiú fejére, mintha meg akarta volna védeni valamitől, César pedig ott állt, pipázott, nyugodtan, mint mindig, és sokáig nézte Carmagnole-t, míg az el nem tűnt a templom mögött. Később mindez az eszükbe jutott, de aznap délelőtt még nem is sejtették, miféle drámai események elébe néznek, mégpedig nem is olyan sokára. Valami nyugtalanság fogta el őket, aztán meghallották Célestine hangját. Célestine a doktor házvezetőnője volt, egyszerű parasztasszony, de erre a posztra büszke. Megszokta, hogy a doktor házában ő parancsol, és mivel úgy vélte, hogy az orvos, a polgármester, a rendőr meg a pap képviselik a környék vezető rétegét, kötelességének érezte, hogy az egész falut ő dirigálja. így máris véleményt nyilvánított, jó hangosan:
–  Na már csak ez hiányzott!… Mire várunk, kérdem én, mért nem végzünk rögtön azzal a döggel? Talán megvárjuk, míg felfalja valamelyik gyereket?
A hentessegéd éppen egy negyed bárányt vitt vissza a boltba, de erre megállt:
–  Nagy ám a hegy, Célestine asszony. Nem biztos, hogy éppen mifelénk jár az a kutya.
–  Szűz Máriám! Csak nem azt akarod mondani, hogy a szomszédokat akár fel is falhatja, nekünk az édesmindegy?
–  Nem, nem ezt akartam mondani!
–  Mégis ezt mondtad!
A kereskedősegéd felsóhajtott; miért is nem tud visszavágni a vevőknek, miért keseredik mindig így el? Istenem, micsoda megpróbáltatás! Szerencsére Célestine most már Jeannal törődött:
–  Hát a nővéred meg hova lett? Kosárra lenne szükségem.
Jean megmutatta: Angelina ott állt, jól látható helyen, bár a szamár mögött; Sébastien meg így válaszolt Célestine-nek:
–  Ott van, nem tetszik látni? Célestine-ben az volt a legrosszabb, hogy sose lehetett előre tudni, hogy hogy fog reagálni egy-egy dologra: most például teljesen váratlanul rámosolygott a kisfiúra.
–  Dehogynem látom, galambocskám! Katonás léptekkel oda is ment; a szamár már fel volt málházva. Le kellett szedni a kosarakat.
Mindet. Meg kellett vitatni, hogy melyik kosár mire a legcélszerűbb. Célestine végül is azt a kosarat választotta ki, amelyet Angelina még fel sem pakolt, amikor ő odaért.
Körülöttük javában zajlott a vita.
– Vadászatot kellene szervezni – mondta az egyik férfi -, és megölni azt a bestiát, még mielőtt valami bajt csinál!
A „bestia” szót megnyomta. ? ejtette ki először ezt a szót a száján. Georges-nak hívták, kocsis volt Saint-Martinben, fát szállított meg csomagot az állomásról, télen szánon, nyáron szekéren, „Gebe” nevű lovával, akire egyáltalán nem illett ez a név, hiszen jól táplált, sima szőrű ló volt. ? nevezte tehát Belle-t először „bestiának”. És őt gyűlölte meg elsőként Sébastien. Hogy miért?… Talán azért, mert a lelke mélyén a rokonának érezte Belle-t, aki szabadon futkározhat a hegyen, aki elmenekült az emberek elől… és Sébastien gondolatai már messze jártak, messze a piactól, nagyon messze… A hegyen hideg van, aki oda kényszerül, az éhezik, egyedül van. Sébastien tudja, César sokat beszélt neki a Baou-ról, a hatalmas, magányos csúcsokról. Már akkor is erről mesélt neki, mikor ő még beszélni is alig tudott, egyszóval nagyon rég. Lehet, hogy már régebben is, de hát ő arra nem emlékszik… Belle!… Carmagnole azt mondta, úgy hívják… Télen sok állat pusztul el a hegyen, César sokszor talál rájuk a hóban: megfagynak, éhen halnak…  Es Sébastien hirtelen ráébred: nem akarja, hogy Belle elpusztuljon!
–  Na – mondja Moulin, a favágó -, ezentúl mindenesetre magammal viszem a puskám, ha felmegyek a hegyre.
César Sébastien vállára teszi a kezét, mire az megfordul, César meg azt kérdezi tőle:
–  Mire gondolsz, Sébastien?
A gyerek nem válaszol. Hallja Célestine rikácsolását; gyűlöli azt az asszonyt!
–  Alattomos dög, hát végezni kell vele!
A doktor házvezetőnőjének César válaszol:
–  Honnét tudja, hogy alattomos? Sébastien   boldogan   mosolyog,   hisz   César
Belle pártjára állt.
–  Szabad állat nem lehet alattomos – mondja még César.
De hát Célestine-nek megvan a közönsége, nem könnyű elhallgattatni.
–  Sajnálom, César, maga jobban ismeri ugyan a hegyet, mint én, nekem viszont jó fülem van… Carmagnole megmondta, hogy harap. Végezni kell vele.
Erre aztán Sébastien elindul Célestine felé. Piros a füle, ragyog a szeme. Odaáll elé, felszegi makacs fejét, mögötte látszik a hatalmas hegy.
–  Nem akarom, hogy bántsák!
És már szalad is, mintha ő is fogságból menekülne.
–  Na de, César! Igazán móresre taníthatnád azt a gyereket! – morog egy öregember.
Jean felcsattan:
–  Majd adok én neki, ha… César a szavába vág:
–  Ugyan, hagyd, Jean! Nem olyan gyerek az, mint a többi. A hegy szülötte.
A nyugodtságát és tekintélyét latba vetve védelmébe vette Belle-t és Sébastient. Célestine csak háborgott:
–  Méghogy nem olyan, mint a többi! Egy pofon még senkinek sem ártott, nekem elhiheti, César…
De César nem hitte el neki. Különben is elege volt az egészből, a tanító is épp közeledett, és azt kérdezte tőle, amit múlt szeptember óta már annyiszor:
–  Mikor küldi iskolába?
Az öreg megszívta a pipáját.
–  Nemsokára, tanító úr… tudja, nehéz dolog ketrecbe kényszeríteni a fiatal rókát…
Gúnyosan csillant meg a szeme.
–  Fel kell készíteni, különben elpusztul, vagy megvesz!
César szerint tehát Sébastient úgy kell felnevelni, mint valami rókakölyköt! A tanító persze nem osztotta a bogaras öregember véleményét.
– Jövő tavasszal be kell hogy írassa, César, ne feledje!
Sébastien szaladt. Aztán lassított, hirtelen megtorpant, lábujjhegyre állt és körülnézett… Egyedül volt!… Nem, egyáltalán nem szerette a falut. Letért az útról, betért a fenyőerdőbe, a patakot kereste. Ide már nem jártak a falubeliek, egyedül volt, még lejjebb ment a Farkastorok mellett, ott ahol a Gordolasque kiér a hegyszorosból, és lelassul a folyása. Sébastien egymás után két malmot is épített oda. A korai olvadás elvitte az egyiket. A második sem járt jobban, az özönvízszerű esők sodorták el. Újat kell tehát építeni. Most rögtön. Először is meg akarta vizsgálni a kérdést, úgyhogy leült egy hatalmas sziklára, annak a kis öbölnek a szélén, ahol a Gordolasque háborgó vize megpihen, mint valami lapályon. Lehasalt a kőre, lehajolt, hogy megmártsa a kezét a jeges vízben. Jó játék volt, egy kicsit úgy érezte, mintha maga is lazac lenne vagy pisztráng.
–  Vigyázz, Sébastien, bele ne ess! Sébastien felnézett, és még rosszkedvében is
elmosolyodott: szerette Guillaume doktort.
–  Csináltam ide egy malmot – mondta -, de eltűnt.
– Biztosan nem támasztottad alá.
–  De igen.
Guillaume nézte a kisfiú makacs homlokát, hatalmas, aranybarna szemét.
–  Nem hiszem. En a te korodban olyan malmot csináltam, hogy átvészelte az egész telet, nem vitte el a víz, még rügyfakadáskor is forgott.
Sébastien nem jött zavarba, megmondta, amit gondolt:
–  Hmm… Azt már nem hiszem. Guillaume komolyan magyarázott tovább:
–  Csak a kerékre kell vigyázni meg persze arra, hogy jó erős legyen az ereszték.
Sébastien felrajzolt egy  képzeletbeli  kört  a sziklára:
–  Én ekkora kereket csináltam, az eresztéket meg belecövekeltem a vízbe.
–  Nem jól tetted, száraz földbe kell azt cövekelni.
–  Nem lehet – vágott közbe Sébastien -, megvan fagyva a föld.
–  Hallgass csak ide… ások egy lyukat, belecövekelem az eresztéket, vizet öntök bele, az megfagy, az aztán úgy tartja az állványzatot, mint a cement. Fogadunk? Csinálok egyet, meglesz az még tavaszkor is.
Sébastien habozott: egyrészt szeretett volna egy malmot, másrészt viszont hátha valami nagyon fontos dologba akar fogadni ez a Guillaume, amit ő nem szívesen ad neki, például abba a vízipisztolyba, amit Angelina nem engedett bevinni a házba, és amit ő az istállóban dugott el, a csacsi jászlába, oda, ahol hiányzik egy kő… Ismerte Guillaume-ot: nem úgy bánt a gyerekekkel, mint a többi felnőtt, hanem komolyan, mint egyenlő féllel. Ha tehát fogad vele, ha belemegy, akkor csalásról, elnézésről szó sem lehet… Sébastien összeráncolta a szemöldökét, meghányta-vetette magában a dolgot… Végül még nyerhet is. Határozott:
–  Rendben van –mondta.
Félt ugyan, de hát egy olyan vízimalom, amelyik eltart tavaszig, csak megér egy vízipisztolyt, igaz?
Guillaume fogta a bicskáját, és levette a válláról az orvosi táskát, tulajdonképpen hátizsák volt az, hogy szabadon legyen a keze, ha a hegyre kell mennie valami beteghez. Most is betegnél volt: az öreg Tonellinél, akinek nem tett jót a tél, már három napja lázas volt, mégse akart kórházba menni semmiképpen. Guillaume tudta, hogy meg fog halni, ott fenn, a vityillójában, a Kisasszony oldalában. Ezt a telet tán még átvészeli, de a következőt…
–  Tessék – mondta Sébastien -, hoztam fát. Fa aztán volt bőven a Gordolasque mentén.
Guillaume maga választott ki egy darabkát, aztán mégis a Sébastiené mellett döntött.
–  Ez jó lesz keréknek; de eresztéknek valót én magam választok. Akácfából a legjobb.
–  Rendben van.
Sébastien hozzáértő szemmel figyelte, ahogy Guillaume egyetlen gyors vágással kettészeli a faágat. Nagyon ügyes, azt meg kell adni. Ráadásul vág az esze, mint a beretva!
–  Sébastien, még nem mondtad meg, hogy te mit adsz, ha kitart a malom.
Sébastien agyában ravasz gondolatok cikáztak. Közömbös képet vágott.
–  Nem is tudom… egy kecskesajtot?
–  Az nem jó – mondta egyszerűen Guillaume. – A sajt Angelináé. Én meg nem Angelinával fogadok. Találj ki valami olyat, ami csak a tiéd.
Sébastien éppen ettől félt! Guillaume csak faragta a csudaszép kis pálcikákat, a malom biztos kitart majd jövő tavaszig, és akkor… akkor ő elveszti a fogadást, és Guillaume behajtja rajta a tartozást!
–  Hallgass csak ide – mondta Guillaume ártatlan képpel -, jövő húsvétkor beiratkozol az iskolába, ha még akkor is áll a malom.
Sébastien riadt mozdulatot tett, mint a felröppenni készülő madár.
–  Nem! Azt nem!
Guillaume erre becsukta a bicskáját.
–  Te tudod… na, akkor az a malom is várhat.
Az angyali, aranybarna szempár felnézett a bicskáról a doktorra.
–    A többiek – mondta Sébastien – „cigány-purdénak” csúfolnak… Akik az iskolába járnak. Hát én oda nem megyek.

2

Guillaume határozott hangon mondta meg a véleményét:
–  Azért csúfolnak, mert nem akarsz velük játszani, mert fütyülsz rájuk. Csak a hegyet szereted, erre aztán azt mondják, gőgös vagy. Ne járj mindig egyedül, akkor majd meglátod!
Sébastien elgondolkodott, hogy hát talán igaza lehet a doktornak. Különben is: ez a megállapítás legyezgette a hiúságát.
–  Talán igazad van – ismerte el. – Nem szeretem a falut. Túl sok ott az ember.
Elfeledkezett gyerekes huncutságáról, tiszta, vad szívvel, meghatottan mondta Guillaume-nak:
–  Tudod, rajtad kívül meg Césaron, Angelinán és Jeanon kívül senkit se szeretek.
Guillaume majdnem feladta a harcot, hajlott rá, hogy csak úgy ajándékba csináljon egy malmot.

------