Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 Martin C. Ashton: EXCALIBUR

2010.07.27
Nem sokkal az est leszállta előtt, de mikor az eget még vörösen beragyogták a nyugodni készülő nap sugarai, mikor az árnyak még nem hódították vissza soha véget nem érő háborújukban a világot a fénytől, Camelot várának mindig nyitott kapuján kivágtatott egy lovas. Senkinek sem tűnt fel, még a kaput őrző harcosok sem figyeltek fel rá, hisz' az Országban béke volt, és így megengedhették maguknak, hogy többet törődjenek az éjszaka unalmának elűzésére magukkal vitt söröshordócskával, mint a feladatukkal. Senkinek sem tűnt fel a magányos lovas, és az sem, hogy a szélvész módjára száguldó mén hátán egy asszony ül. Azt sem látta meg senki, hogy ez az nő nem egy asszony, hanem az asszony, a vár és az Ország úrnője, a király hitvese, Guienevere. Egyetlen lélek sem akadt a várban és a vár körül, aki meglátta volna, és így senki sem volt, aki furcsállhatta volna, vagy netalán akár csak magában is, de feltehette volna a kérdést: mit keres a királynéalkonyatkor, egyedül a vár falain kívül. De még lett is volna valaki, akiben felébred a kíváncsiság eziránt, az sem találhatta volna ki az igazat. Senki sem hibázhatott volna rá a valóra, mert azt egyedül csak Guienevere tudta, senki más. A királynét nem az est szépsége, a békés erdő csendje utáni vágy hajtotta ki az erdőbe, de még csak nem is rossz szellemek, nyugtalan, helyüket nem lelő lelkek vertek tanyát fejében, hogy megzavarják az elméjét. Guienevere-t a szerelem űzte ki szobája magányából, a szerelem utáni vágy kergette ki a fák közé. A józan észérvek halk szavát túlordító, mindent legyőző, minden más érzelmet elsöprő szerelem, melynek tüze vakká és meggondolatlanná tette a gyönyörű királynét. Guienevere elszánta magát a nagy tettre, hagyta, engedelmeskedett asszonyi vére parancsának, és útnak indult, hogy megkeresse a férfit, akire mindenkinél nagyobb szüksége volt, akinek érintését akarta érezni, akinek becéző szerelmetes szavait akarta hallani. Belovagolt hát az erdőbe, és elhatározta, addig nem nyugszik, míg meg nem leli a helyet, ahol Sir Lancelot éjszakára tábort vert. Már egészen besötétedett, mikor a fák között, egy parányi tisztás szélén megpillantotta Lancelot fehér lovát. Guienevere leugrott a nyeregből, s lovával mit sem törődve lassan a földön heverő meztelen férfihoz lépett. Lancelot a könnyű léptek neszére felugrott, felkapta kardját, és támadást gyanítva a közeledő árny felé fordult. Ám ahogy felismerte éji látogatóját, menten hátat fordított neki, s meztelenségét leplezve maga elé kapta a fűre fektetett páncélja mellé támasztott pajzsát. A királynét azonban nem riasztotta meg a ruhátlan test látványa. Még közelebb lépett szerelméhez. Lancelot védekezően előre tartotta a kardját. - Ne! Kérlek, ne! - nyögte elgyötört hangon. - Ne kísérts engem! Guienevere szelíd mozdulattal félre tolta a feléje meredő pengét, letérdelt, megcsókolta Lancelot kezét, és olyan szenvedélyes tekintettel nézett fel rá, aminek már a lovag sem volt képes ellenállni. Guienevere felegyenesedett, a férfihoz simult, és miközben ajkát csókra kínálta, ledobta magáról éjszínű köntösét... Arthur álmatlanságtól kínozva a vár egyik ezüstös ragyogású tornyának kerengőjén állva nézte az előtünedező csillagok pislákolását, és a sápadt, a nap legutolsó sugarait vérszopó démonként magába olvasztó hold hűvös ragyogását. Hirtelen egy apró, suhogó neszt hallott, de hátra sem kellett fordulnia, úgy is tudta, ki áll mögötte. - Látod őket, Merlin - kérdezte a király, és a vár körül sötétlő erdőre nézett. - Együtt vannak? - Igen - felelte szomorúan a varázsló. - Lancelot most azt hiszi, megtalálta a gyógyírt a sebére, de még nem is sejti, hogy még mélyebben feltépi azt. - Ó, Merlin! - sóhajtott Arthur. - Te erre is figyelmeztettél... - Igen, még az első győzelmed estéjén - bólintott Merlin. - De miért nem beszéltél világosabban? Miért nem mondtad meg nyíltan, mire számíthatok? Merlin nem felelt. - Miért, Merlin, miért? Te ismered a jövőt, ugye? Azt is tudod, mi vár rám? Mondd hát el, ne kelljen szenvednem! - Nem lehet, Arthur - mondta a varázsló. - Nem tehetem. Ha felfedném előtted a jövő titkait, áthágnám a természet törvényeit. Hidd el, nekem is nehéz, hisz' szeretlek, és szeretem ezt az Országot is. Ó, el sem tudod képzelni, mennyire imádom ezt a földet! Arthur elcsodálkozott. A varázsló még sohasem beszélt előtte az érzelmeiről. - Igen, mindent elmondanék neked, ha tehetném - folytatta Merlin. - De nem lehet. Elég annyit tudnod, hogy kín és keserűség vár rád, de amíg melletted vagyok, nem érhet el a végzeted. Együtt legyőzhetjük a rád támadó gonosz erőket. Hacsak... - Hacsak? - kérdezte Arthur rémülten. - A saját jövőmet én sem látom. Tudom, mi voltam, mielőtt ebbe a korba érkeztem, de... - De? - Gyengülök, Arthur. Úgy érzem, lejárt az időm. Már nincs akkora hatalmam, mint régen. De ez természetes, hiszen az én erőm a Sárkánytól ered. Az ősi istenek kora pedig leáldozott, és eljött az Egyistené, meg az embereké. A tiéd, Arthur! - Hogy érted azt, "amíg mellettem vagy"? Hát nem maradsz örökké velem? - Nem, Arthur. Nem tudom mikor kell magadra hagynom téged, nem tudom, mi fog történni velem, de érzem, már nem maradhatok sokáig. - Talán te sem vagy ura a halálnak? Merlin tűnődve az égre nézett. - Nem - mondta. - Egyszer nekem is el kell mennem, de remélem még elég ideig itt maradhatok ahhoz, hogy segítselek. Arthur a gondolataiba mélyedt. - Félsz a haláltól, Merlin? - kérdezte hosszú hallgatás után. - Miért félnék? Születésem előtt egy örökkévalóságon át semmi, anyagtalan tudat voltam, halálom után pedig csak visszatérek ebbe az állapotba. Miért félnék attól, amit egy teljes örökkévalóságon át módom volt megszokni? Merlin látva Arthur értetlen arcát felsóhajtott. - Mindegy. Felejtsd el, amit most mondtam. - Ha egyszer elmész, látlak még? - Igen. Egyszer, valamikor, majd egy másik világban újra találkozunk. Találkozunk, ugyanúgy, ahogy a többiekkel is. Egyszer, jóval azután, hogy valamennyien magunk mögött hagytuk ezt a kort és világot, mindannyian összefutunk még. De egyedül csak te meg én fogunk emlékezni erre az időre. - Merlin lehunyta a szemeit, és hátrahajtotta a fejét. - Igen, mikor az Ország végveszélybe kerül, mi ketten fogjuk megmenteni a pusztulástól. - Hirtelen kinyitotta a szemét, és Arthurra meredt. - De ez kicsit odébb van még. Addig még uralkodnod kell, szenvedned, és... meg kell halnod. - Valamennyien együtt leszünk? - kérdezte Arthur, és az erdőre bámult. - Úgy érted, hogy... - Igen. Te, én, a lovagok, meg a királynéd és Lancelot is. Arthur arca elborult, és a messzi erdő fáira nézett. - Guienevere és Lancelot... Mit tegyek velük? Öljem meg őket? Merlin Arthur vállára tette a kezét. - Ezt neked kell eldöntened, királyom. De bármit is teszel, vigyázz az Excaliburra. Az a te lelked, és te vagy az Ország. Ha megsebzed vele a Sárkány testét, mindennek vége. Merlin megfordult, és a lefelé vezető lépcsősorhoz lépett. - Még valami - nézett vissza. - Ha úgy hozná a sors, hogy mégis bekövetkezik a baj, és én már nem leszek melletted, az új Isten fiától kérj segítséget... Miután Merlin magára hagyta, Arthur még hosszú ideig tűnődött a szavain. Gondolkodott, próbálta megfejteni az elhangzott figyelmeztetések és tanácsok valódi értelmét, és közben gyötrődve, a féltékenység lázában égő fejjel próbálta eldönteni, mit tegyen asszonyával, legkedvesebb lovagjával, és a közöttük minden jel szerint beteljesedett szerelemmel. Sokáig állt Arthur a vártorony kerengőjén, szemét az erdőre és az égre, megcsalatásának helyszínére és a jövendőbe meresztve, de végül döntött. Leszáguldott a keskeny csigalépcsőn, és egyenest az istállóba rohant. Gyorsan felnyergeltette a lovát, majd kivágtatott Camelot várából, egyenest az éjszaka és az erdő sötétjébe. A rossz, de megmagyarázhatatlan előérzettől gyötört Merlin Arthur sorsán tűnődve a szobájába indult, ám a folyosó elején, a Morganával közös varázsműhelyük ajtaja előtt megtorpant. Benyitott a lobogó fáklyákkal megvilágított helyiségbe, és egy ideig csendben figyelte az asztal előtt álló, csúszómászókat aprító, bűzös folyadékot forraló nőt. - Denevérszárny és kígyóbőr? - kérdezte végül Merlin. - Gyíkvese és békamáj? Ez minden, amit tanultál tőlem? Mérgek, apró gonoszságok? Szánalmas kis mágiák? Morgana felnézett. Keskeny ajkait elfehérítette az arcára kiülő megvetés. - És a te nagy, csodálatos varázslataid ugyan hová jutatták a világot? - vágott vissza. - Mi lett az Országból, ami a te felügyeletedre lett bízva? A romlás szakadéka előtt állunk! Nem látom, mi okozza majd, de érzem, a végzet hamarosan beteljesedik. Merlin belépett a szobába. - Én mindent megtettem az emberekért, amit csak tudtam - mondta. - Próbáltam irányítgatni őket, beavatkoztam az ügyeikbe, segíteni akartam rajtuk, de egy valamire még én sem vagyok képes. Nem tudom megváltoztatni az emberi természetet. Merlin búsan felsóhajtott, és még mindig az ajtóban állva megfordult. - Merlin! - kiáltott utána Morgana. - Bocsáss meg, Merlin! Nem akartalak megsérteni. Valóban nem tudok többet, mint bármelyik kuruzsló. Nem tudok olyan csodákat tenni, mint te, mert nem ismerem a varázsigét. Már évek óta könyörgöm neked, de hiába, nem voltál hajlandó elárulni. Pedig azt ígérted, megtanítasz rá! - Úgy érzed, készen állsz ennek a tudásnak a befogadására? Méltónak tartod rá magad? - Igen! - kiáltott Morgana határozottan. - Igen, készen vagyok rá! - Akkor kövess! - De hová mész? - Oda, ahonnan jöttem - felelte Merlin, és nekivágott a hosszú, félhomályba burkolózó folyosónak. Az erdő mélyén, a parányi tisztáson a nő és a férfi egymásba fonódva, meztelenül, a szerelemmel töltött órák után pihegve feküdt a zöld, illatos fűben. - Most - suttogta Guienevere - szerelmünkre kérlek, ha felkel a nap, térj vissza hazádba, és felejts el engem örökre. Az én sorsom az, hogy ezért a boldogságért, amit a karjaidban érzek, megadjam az árat, hogy megbűnhődjek megbocsáthatatlan vétkemért. Menj hát vissza országodba, Lancelot, végy nőül egy asszonyt, és szeresd úgy, ahogy engem szeretsz most. Kívánom, hogy ő is úgy imádjon téged, ahogy én. - De... - próbált tiltakozni Lancelot, ám Guienevere az ajkára tette az ujját. - Ne ellenkezz. Ennek így kell történnie. Bűnt követtünk el a király, az én uram ellen, s most vezekelnünk kell érte. Soha többé nem láthatjuk egymást, Lancelot, egyetlen szerelmem! - Asszonyom, csak te, és egyedül te okoztál nekem ezen a földön boldogságot. Ha kívánod, elhagyom az Országot, visszatérek hazámba, atyáim földjére. De magammal viszlek téged is. Guienevere bánatosan megrázta a fejét. - Én ehhez a földhöz tartozom, és ennek az Országnak a királyához. Nem mehetek veled. Hűséget fogadtam Arthurnak. Az emberek törvényeit már megsértettük, de soha nem fogom megszegni Isten előtt ígéretemet. Lancelot nagyot sóhajtott. - Megértelek, asszonyom, és köszönöm, amit tőled kaptam - mondta. - De tudd, hogy soha sem lesz olyan nő, aki elnyerheti a szívemet. Tudd meg, hogy én is hátat fordítok majd ennek a világnak, és örökkön örökké, amíg a szívem dobog, éretted fogok imádkozni. De messze még a hajnal, szerelmem... Merlin végigment a folyosón, és Morganával a nyomában átlépett egy rejtekajtón, mely Camelot kazamatáiba, a titkos földalatti várba vezetett. Áthaladtak a fekete, porral és vastag pókhálószövetekkel borított falú előcsarnokon, át egy alacsony kis járaton, ahol még Morganának is le kellett hajtania a fejét, hogy be ne verje a kőmennyezetbe. Beléptek egy szürke gránitpadlójú terembe, melyben rémisztően vijjogó denevérek köröztek, átsiettek egy sziszegő, kutyanagyságú gyíkoktól hullámzani látszó csarnokon, majd - mikor Morgana már azt hitte, soha sem ér véget rohanó sétájuk - egy vastag faajtón átjutva megálltak egy hatalmas, szikrázó fényárban tündöklő barlangban. A mennyezetről emberderéknál is vastagabb sztalaktitok lógtak alá, a padlóról pedig gyémántos ragyogású sztalagmitok emelkedtek. Furcsa, a szivárvány minden színében tündöklő árnyalakok mozogtak a sokezer, sok tízezer cseppkőoszlopban. Olyan volt az egész, mintha maga a csíkokra szabdalt világ jelent volna meg a szemük előtt. - Hol vagyunk? - suttogta Morgana megilletődötten. - A Sárkány gyomrában - felelte Merlin. - Itt jött létre a varázserőm. Itt, ahol minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is igaz. Itt a gyengékből hatalmasok, az erősekből tehetetlen bábok lehetnek. Itt mindent láthatsz, mindent megfigyelhetsz. - A jövőt is? - kérdezte Morgana mohón. - Igen, a jövőt, de a múltat is. - A vágyat? - A gyűlöletet. - A tudást? - Meg a feledést. - A végtelen eget? - Meg a bennünk rejlő véges végtelent. - Az életet? - Meg a halált... - mondta Merlin. - Itt még én is sebezhető vagyok. - A halált? És a szerelmet is? - kérdezte Morgana. - Igen, a szerelmet is - felelte Merlin, és furcsa pillantást vetett Morganára. - Nézd csak! - Az egyik homályos sztalagmithoz lépett, és rátette a kezét. Érintésére az áttetsző felület átlátszóvá változott, és a benne úszó árnyak körvonalai élesebbek lettek, akárcsak egy jós kristálygömbjében. - Mi ez? - kérdezte Morgana, de ahogy kiejtette a szavakat, már tudta is a választ, már fel is ismerte a fehér női testre boruló páncélos férfialakot. - Uther! - sziszegte gyűlölettel. Merlin egyetlen szó nélkül egy másik csepp-oszlophoz lépett, és ujjai hegyével meglegyintette a föld megkövesedett verítékét. Egy újabb árnykép tisztult ki Morgana szemei előtt; egy másik párt látott, egy férfit és egy nőt, ahogy kéjes szerelemmel töltött órák után egy holdfénytől ragyogó erdei tisztáson meztelenül hevertek egymás karjaiban. Morgana szinte még szelíd pihegésüket, édes-szerelmes álmukban elmormolt szavaikat is hallotta. - Guienevere és Lancelot - suttogta Morgana, és sátáni vigyorra húzta keskeny, halovány ajkait. - Hát mégis... A kép elhomályosult, Morgana pedig mohó tekintettel Merlin felé fordult. - Mutass még többet! Merlin lassan elindult, egy harmadik oszlopra mutatott, ahol az erdő fái között egy feldúlt arcú, villogó tekintetű, kardot szorongató férfi lépkedett. - Arthur! - hüledezett Morgana, és Merlin után lépett. - Mutass még többet! Mindent látni akarok! Mutasd meg a Sárkányt, taníts meg a varázsigére, mellyel megidézhetem! Merlin hirtelen mozdulattal hátra fordult. - Még ha ez a tudás megéget és megvakít is? - kérdezte. Morgana a varázsló elé lépett, és szorosan hozzá simította csábos asszonytestét. - Égess meg te, Merlin! Taníts, égess meg, és hálából magamat adom... Merlin átölelte Morganát, és közben megérintette a hozzá legközelebb magasló oszlopot. A cseppkő belsejében feltűnt Arthur. Lopakodva a füvön fekvő párhoz osont, testén fájdalmas remegés futott végig, tekintete elborult, és két keze ujjait kardja markolatára feszítette. - Rajta, Arthur, büntesd meg őket! - károgta Morgana magáról megfeledkezve, az izgalomtól megváltozott hangon. - Öld meg őket! Végezz csalfa asszonyoddal, és hűtlen barátoddal! Merlin felkiáltott. - Arthur! Ne hagyd, hogy gyűlöleted irányítson! Ám a király nem hallhatta meg figyelmeztető szót. Vad erővel a magasba lendítette az Excaliburt. - Öld meg őket! - rikoltotta Morgana. - Arthur, ne tedd! - üvöltötte a varázsló. Arthur egy pillanatig a feje fölött tartotta a kardját, majd lesújtott. Morgana felsikoltott, Merlin pedig fájdalmasan felhördült. A király eszelős féltékenysége fölött az utolsó pillanatban mégis győzött az asszonya és barátja iránti szeretet. Az Excalibur pengéje nem a szerelmes álomban egymást karoló párba, de éppen a két meztelen test közé, a földbe fúródott. Merlin előre tántorodott. - Arthur! - nyögte. - Egyenesen a Sárkány szívébe döfted a kardot! Morgana az egyre erőtlenebbé váló varázslóra nézett. - Merlin? - A Sárkány szívébe döfte a kardot - hörögte Merlin. - Elszakította magától, pedig abban van a lelke... Az Excalibur a király lelke, és az Országé is... Morgana szeme gonoszul felcsillant. - Rajta, Merlin, idézd meg a Sárkányt! - kiáltotta. - Idézd meg, kérd a bocsánatát, szerezd vissza tőle Arthur lelkét! Hívd a Sárkányt, Merlin, és mentsd meg az Országot! - Nem tudom megtenni... Gyengülök. Úgy érzem, a Sárkány megharagudott Arthurra, és most rajtam áll bosszút... Kiszívja belőlem a tőle kapott erőt... - Meg kell tenned, Merlin! Meg kell tenned, mert ha nem, elvész minden! Próbáld meg, talán mégis képes vagy a mágikus igével megfékezni a Sárkány dühét! - Igen, megteszem... - Merlin tehetetlenül, kábultan mormolni kezdte a bűvös szavakat. - Alal'natrach... Uthas-Bredath... Doch'ielyenweh...! Alal'natrach... Uthas-Bredath... Doch'ielyenweh...! Morgana eléje lépett. Tágra nyílt szemekkel bámulta a varázsló rebegő ajkait, hallgatta furcsa szavait, és elégedett boldogság ömlött végig rajta. Végre megismerhette a féltve őrzött titkot; a titkot, melynek birtoklásáért már oly régóta sóvárgott: a Sárkány megidézésének igéjét! - Alal'natrach... Uthas-Bredath... - mormolta egyre erőtlenebbül Merlin. - Alal'natrach, Uthas-Bredath, Doch'ielyenweh! - ismételte Morgana eltorzult arccal, és szétfeszített ujjakkal felemelte a kezeit. - Alal'natrach...! Hah! Gyenge vagy Merlin, nagyon gyenge! Erőtlen, és ostoba! - Gyors léptekkel körüljárta a mágust. - Alal'natrach, Uthas-Bredath, Doch'ielyenweh! Morgana felmutatott, mire rés nyílt a barlang mennyezetén, és sűrű vízcseppek hullottak át rajta. A mágikus eső Merlinre zuhogott, akinek fikarcnyi ereje sem maradt, hogy megtörje az ellene irányuló varázst. - Alal'natrach... - kiáltotta Morgana. - Ó, hatalmas Sárkány! Az Ige erejével kényszerítelek, teljesítsd parancsom! Emelkedjen e cseppekből Merlin körül áthághatatlan, széttörhetetlen jégfal! Jégfal, melyet sem varázserejével, sem mágikus fortélyaival nem bír szétzúzni; jégfal, melynek rabságából sem tűz, sem erő nem szabadíthatja ki. - Morgana gonoszul vigyorogva a kristályossá keményedő tömb belsejében dermedten álló Merlinre nézett. - ...Uthas-Bredath, Doch'ielyenweh! Csapdába ejtettelek, átkozott! Ugyanazzal a varázslattal álltam bosszút rajtad, amivel becsaptad anyámat, és megölted apámat. Már nem vagy mágus többé! Nem vagy sem isten, sem ember! Semmi vagy, Merlin! Semmi! Itt fogsz állni, és tehetetlenül végig kell nézned, hogy teljesedik be bosszúm, hogyan lesz enyém az Ország. Itt állsz majd az idők végezetéig, és látnod kell, ahogy egy férfi gyermeket nemz nekem. Gyermeket, akiből a Sárkány erejével istent csinálok! Morgana felkacagott, még egy utolsó pillantást vetett a gyémántnál is keményebb jégkristályba fagyott varázslóra, majd kiszáguldott a barlangból, vissza a Camelot várába. Guienevere hirtelen felriadt békés, édes álmából, kinyitotta a szemét - és úgy érezte, összeomlott a világ. Feltérdelt, hosszú percekig kábultan meredt a földből kimeredő kardra, a király kardjára. Remegő kézzel megérintette, és mikor a penge mélyen a tenyerébe hasított, fájdalmasan felnyögött. A hangra Lancelot is összerezzent. Felült, zavaros tekintettel Guienevere-re, a kardra, a pengét beszennyező vércseppekre bámult, és felkiáltott. - Arthur itt járt! Talpra szökkent, de a döbbenettől megtántorodott, és a földre hanyatlott. - A király kard nélkül! - hörögte. - Az Ország király nélkül! Feltápászkodott, és Guienevere-rel, a páncéljával és a lovával mit sem törődve eszeveszett módján üvöltözve, remegő lábakkal berohant a fák közé. - A király kard nélkül! A király asszony és barát nélkül...! Guienevere még sokáig térdelt kőszoborként az Excalibur előtt, majd összekuporodva, zokogva a földre borult. - Alal'natrach... Morgana a lázas kábulatban hánykolódó Arthur ágyához lépett, és az arcába fújt. - ...Uthas-Bredath... Szeress engem, Arthur! Szeress! Arthur hunyorogva felnyitotta a szemét. - Guienevere - suttogta. - Hát visszajöttél? - ...Doch'ielyenweh... - duruzsolta Morgana. - Igen, Guienevere vagyok, és visszajöttem hozzád, hogy szeress! - De... Lancelot... Az erdő... Az Excalibur...! - Felejts el mindent, és szeress! Morgana ledobta magáról bíborszín köpenyét, és meztelen testtel Arthur ágyéka fölé térdelt. - Szeress! - mormolta. - Szeress, és nemzz nekem gyermeket! - De... - Hallgass! Felejts! Guienevere vagyok, a királynéd, az asszonyod, a szerelmed! Morgana Arthur szájára tapasztotta ajkait. - Még soha nem volt ekkora az élvezet, amit a szerelem okozott neked - suttogta. A jégbörtön fogságába ejtett Merlin mentális tekintetét a magasba emelve tehetetlenül figyelte, ahogy Lancelot végtelen kínjától hajtva nekiszalad a világnak, ahogy Guienevere kábult kétségbeeséssel könnyeivel áztatja hűtlenségének nászágyát, ahogy Morgana a Sárkány mágiájával a királyné képére formázza magát, és ahogy Arthurt elvakítva végrehajtja tervét, beteljesíti bosszúját. Merlin mozdulni próbált, de képtelen volt rá. Kiáltani akart, de szája nem nyílott szólásra. Minden megtörtént, amitől félt, amitől óvta Arthurt. A király dühében megsebezte a Sárkányt, elszakadt az Excaliburtól, megszegte saját törvényeit, és - akaratán kívül bár - elkövette a tettet, amit az Egyisten, de a régi istenek is a legnagyobb bűnnek tartanak: szerelmes ölelésben összeforrt saját nővérével. Merlin tudta, a sebzett Sárkány dühében megfosztotta őt minden varázserejétől, de azt is érezte, hogy ha a démonoktól kapott hatalma meg is szűnt, ha testét meg is bénítja börtöne, Morgana átka nem szabhat gátat lelke száguldásának. Mert hatalmas Merlin lelke, és oly jó, hogy még rabságában is magán viselte Arthur és az Ország sorsának terhét. Guienevere-Morgana végigsimított Arthur homlokán, letörölte róla a veríték gyöngycseppjeit, majd leszállt az ágyról, és magára kapta köntösét. - Megfogant a fiam, királyom - mondta, és halkan, elégedetten kacagott. - Királyom... uram... szerelmem... fivérem! Arthur, mintha ez az utolsó szó elvonta volna a szeme elől a káprázat leplét, az előtte álló nőre nézett, és felismerte, kinek ölelését élvezte nemrég. - Morgana...! - hörögte. - Mit tettél? Mit tettél velem? Milyen fertőbe kényszerítettél? Légy átkozott... mindörökre! Morgana fogakat kivillantó farkasmosollyal Arthur fölé hajolt. - Most megölhetnélek - duruzsolta. - Megölhetnélek, de nem teszem, mert az akarom, hogy lásd: a fiam, a fiunk király lesz! Arthur úgy érezte, mázsás súly nehezedik a mellére. - De... miért? - zihálta. - Miért tetted ezt? - Hogy miért? - kacagott Morgana, és sátáni vidámsággal az ajtóhoz libbent. - Tudni akarod, Arthur? Gondolkozz csak, gondolkozz! Vagy tudod mit? Kérdezd meg a varázslódat, Merlint! - Éles hangon felkacagott. - Ha megtalálod, és szóra tudod bírni! ÖTÖDIK RÉSZ A SZENT GRÁL A kopár erdő mélyén magasló iszonyatos sziklakastély fölött megdördült az ég, körülötte megremegett a föld; villám hasította szét az éj sötétjét. A lobbanás egy pillanatra megcsillantotta a kastély kapuja felé tartó lovagok páncélját, egy szívdobbanásnyi időre megvilágította a méltóságteljes lassúsággal vonuló csapatot, ám mintha még a fény is megrettent volna a hosszú sorban vonuló harcosoktól, máris mindenre újra fekete sötétség borult. Ahogy a lovagok a vár falai alá értek, a felvonóhíd leereszkedett, a kapu kitárult, és a halotti csendben lépkedő páncélosok bemasíroztak az udvarra. Egyetlen nesz, egyetlen pisszenés, vagy apró csörrenés sem hallatszott; egyetlen hang sem hagyta el ajkukat. Felsorakoztak, megálltak, és vártak. Hirtelen éles, sziszegő rikoltás süvített a csendbe, egy furcsa parancsszó, melynek engedelmeskedve két lovag megmozdult, és belépett a várudvar közepén az égre meredő torony ajtaján. Felkapaszkodtak a keskeny csigalépcsőkön, fel, egészen a torony tetejébe, a lobogó fáklyákkal megvilágított dísztelen terembe, és megálltak a kőpadlóból kiemelkedő fekete márványtömb előtt. Fekete volt a lovagok páncélja, fekete a márvány, de hófehér a rajta fekvő, meg-megvonagló asszony gyönyörű, ruhátlan teste. A lovagok néma várakozással úrnőjükre pillantottak, aki megrázta vörösesszőke hosszú haját, és rájuk kiáltott. - Hívjátok a bábát! Az egyik lovag a terem falába vágott keskeny ablakhoz lépett, homlokára tolta sisakrostélyát, és kibámulva az éjszakába sátáni hangon felüvöltött. Nem lett volna ember, akinek szíve nem remeg meg a rettentes hangtól. Ám ha mégis akadt volna olyan bátor, aki hallatán nem omlik reszketve térdre, az is elszörnyedt volna az úrnője felé forduló lovag ábrázata láttán. Mert nem emberi tekintet ragyogott a hústalan, csontra aszott bőrrel borított arcból, nem emberi vigyorra húzódott az ajkak nélküli száj, mert egy nyugalmából felvert halott üres szemgödrei sötétlettek a szemek helyén. A márványtömbön vonagló, szülési fájdalmaktól szenvedő nő azonban nem rettent meg tőle, hanem dühösen ráförmedt. - Hozz forró vizet és egy tiszta vászondarabot! De siess, mert megismered a haragomat! A páncélos élőhalott kicsörtetett a teremből. Alig tűnt el az ajtónyílásban, az ablak párkányára egy holló röppent. Kísérteties hangon felkárogott, majd előre bucskázva a helyiség padlója felé lendült. Mire azonban leért a hideg kőre, egy ragyásképű, mocskos göncökbe öltözött vénasszony állt a helyén. - Gyere ide, és segíts! - ripakodott rá a meztelen nő. A förtelmes boszorkány a márványtömbhöz csoszogott, és horgas ujjait kimeresztve a nő domborodó hasa felé nyúlt. Közben visszatért a páncélos szörny is, és úrnőjéhez vitte a tál vizet és a fehér vásznat. - Most! - sikoltott a nő. A boszorkány két kezével ránehezedett a hasára, és furcsa, préselő mozdulatot tett. A nő felült, fájdalmasan felrikoltott, előrenyúlt, két kézzel megragadta világra kívánkozó gyermeke fejét, és őrült sikítással kirántotta a testéből. - Itt vagy hát! - lihegte. - Végre megjöttél! - Karjait kinyújtva magasra tartotta a levegő után kapkodó, száját rekedt sírásra nyitó újszülöttet. - Megszületett az új király! Mert király leszel, Mordred. Király és Pendragon. Atyád helyére lépsz majd, és tiéd lesz az egész Ország! A bába-boszorkány gyors mozdulattal elmetszette a gyermeket anyjához kötő köldökzsinórt, az asszony pedig boldog anyai zokogással a mellére ölelte fiát. - Király leszel! - duruzsolta. - Anyád és a Sárkány minden bűvereje téged segít majd... A nő felült és gyermekét magához szorítva az ablakhoz lépett. - Most üzenetet küldünk atyádnak - mondta, és szétterpesztett ujjakkal kinyújtotta egyik kezét. - Tudja meg ő is, hogy megszülettél! Alal'natrach... Mikor Morgana kimondta a varázsigét, eget rengető villám vágódott ki a kezéből, s átmetszve a sötét felhőket, célja felé száguldva belesuhant a zord éjszakába. Még egy kerek esztendő sem telt el a rettentes éjszaka óta, de a kardjával együtt lelkét vesztett király úgy meggyengült, mintha tíz év szállt volna el fölötte. Arthur Camelot kápolnájának lépcsőjére tette remegő lábait, ám ha nem állt volna mögötte két jó lovagja, talán a földre is zuhant volna. Sir Kay és Sir Perceval azonban felsegítette urát a lépcsőkön. Bevezették az erőtlen vénemberként reszkető királyt a kápolnába, az Egyisten fiának bálványa, és az Úr kegyelméért könyörgő pap elé. Arthur letérdelt, s a mögötte sorakozó lovagok is mind leborultak a szent kereszt előtt, hogy imával kérjék az Istent, adja vissza a Pendragon lelkét, az Ország királyát, a jólétet és békét. Mert Arthur gyengesége egy volt az Ország romlásával, egy az átkos, kihunytnak vélt viszályok újbóli fellobbanásával. A hercegek és grófok, a törzsfők és bárók mind le akarták vetni magukról az egység egyre terhesebbnek vélt igáját, mind szabadulni akartak Arthur egyszeriben gyűlöletesnek vélt uralmától, és valamennyiük vágya az volt, hogy a gyengekezű Pendragon helyére lépve megszerezze az Ország fölötti hatalmat. A jó lovagok ugyan hűek maradtak a királyhoz, a Kerekasztalhoz, és esküjükhöz, ám hiába vették fel a harcot a lázadókkal, csapataik rendre vesztesként menekültek el a csatákból. Arthur nem volt már többé imádott és rettegett Pendragon; a legtöbben csak hitvány, felszarvazott bábnak tartották. Egyedül csak a Kerekasztal lovagjai érezték, milyen keserves kínokat kell kiállnia lélek nélkül tengődő, haldokló, megcsalatott uruknak. Mivel a harctól és kardjuk erejétől nem várhattak megváltást, imádkoztak hát az Egyistenhez. - Isten óvd meg az Országot és a királyt - zengte a feszület előtt álló pap. - Óvj meg minket a háborútól, óvj meg a viszálytól és az éhínségtől! Add, hogy Arthur újra a régi legyen! Add, hogy az Országban ismét béke legyen! Könyörülj rajtunk, nagy Isten, és óvj meg minket a földöntúli gonosz erők támadásától! Ment meg bennünket Morganától, meg szentségtelen gyermekétől is... Amint ez az utolsó szó elhagyta a szent ember ajkát, irtózatos dörrenés rengette meg a kápolna falait, és vakító villámfény lobbant. A tüzes lándzsa kettémetszette a feszületet, megolvasztotta a pap kezében tartott szentelt vizes serleget, és halálos fegyverként belecsapott Arthur mellvértjébe. Amint szemük kitisztult a káprázattól, a lovagok a padlóra hanyatlott, mozdulatlanul fekvő királyhoz ugrottak. Sir Kay letérdelt mellé, az ölébe vette, és megsimította Arthur fejét. - Meg... Meghalt? - dadogta rémülten Sir Perceval. - Nem - nézett fel rá Sir Kay. - Él. Arthur bizonyságképpen szétnyitotta dermedt ajkai, de szavai csak még nagyobb félelmet cseppentettek lovagjai szívébe. - A fiam... - lehelte. - Megszületett a fiam... A meddővé változott mezőn mocskos, rongyos koldusok kotorásztak a sárban abban reménykedve, hogy a bőség idején a termést betakarító parasztok véletlenül a földben hagytak egy-két gumót, édes gyökeret, vagy más efféle értékes kincset. Egyikük ujjongva felkiáltott, mire a többiek a bokáig érő sarat dagasztva hozzá tántorogtak, és egymással hajbakapva nekiláttak, hogy megkaparintsák maguknak a félig rothadt, elbarnult répát. Ha egy idegen látta volna őket, még álmában sem gondolt volna rá, hogy ezek a disznó módjára turkáló ember-állatok ugyanazok a parasztok, akik három év előtt még jómódban éltek, majd' kicsattantak az egészségtől és a jóléttől. Akkor még áldották királyukat, s hálát adtak az Istennek, hogy ezen a földön élhetnek, ám most - három esztendővel azután, hogy a Pendragont villám sújtotta, és halálos betegségbe esett - már az eszükbe sem jutott ilyesmi. A falvakat égett, kormos üszökké változtatták, a földdel egyenlővé tették az egymással torzsalkodó urak csatái, az állatokat sorra leöldösték a portyázó seregek martalócai. Már abban sem reménykedhettek, hogy az új termés megszabadítja őket az éhínségtől. Mintha ezernyi gonosz varázsló röppent volna az égből az Országba, és mintha mindegyikük bosszút esküdött volna a Pendragon népe ellen. A sarjadzó növényeket halálra marták a váratlan tavaszi fagyok, és ami megmaradt, elvitte a nyárközépi jégeső. Az emberek már azzal sem törődtek, mi lehet az oka a sanyarú sorsuknak; nem érdekelte őket, hogy az Ország azért került végveszélybe, a romlás szakadékának szélére, mert a lelkét vesztett Pendragon is haldoklik. Nem törődtek ők már senkivel és semmivel, csak arra vágytak, hogy minden nap annyi ételnek aligha nevezhető szemetet tudjanak előkotorni a sárból, és a lombjukat vesztett erdők lerágott kérgű fái alól, hogy ha jól nem is laknak, de legalább lecsitíthatják vele a gyomrukat marcangoló éhséget. A répáért acsargó rongyosok hirtelen mozdulatlanná dermedtek, és fejüket felemelve a távolba néztek. - Egy lovag - hörögte az egyik az egyre erősödő patadobogás hallatán. - Egy ló! - morgott a másik. - Hús! Hosszú bunkósbotjaikat szorongatva egymás mellé álltak, hogy megszerezzék a zsákmányt. Ám ahogy a lovag a közelükbe ért, és a sátorként a föld fölé boruló ködön átsütő bágyadt napsugár megcsillant a nyeregkápára kötözött kard markolatán, inkább térdre borultak, s úgy könyörögtek. - Segíts, jó lovag! - zokogták. - Segíts rajtunk! Éhen halunk! - Hol a király? - kérdezte egyikük. - Mondd el a királynak, jó lovag, hogy segítsen rajtunk, mert mind elpusztulunk! A lovag - aki nem volt más, mint az Arthur hívó szavára Camelot várába igyekvő Sir Eiddilig - megrántotta lova kantárját, és végignézett az előtte fetrengő koldushadon. Ó, bárcsak valóban segíthetnék rajtuk, gondolta. Bárcsak tehetnék valamit, hogy Arthur és az Ország új erőre kapjon! Keserűen felmordult, leoldozta a nyereg végébe kötött csomagocskát, és a parasztok elé hajította. Egy embernek talán két napra ha elegendő ez a hús, gondolta. Semmi ez, de csak ennyit adhatok... Sir Eiddilig kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és sarkát a ló oldalába vágva elvágtatott a nyomorultak mellől. - ... és éhen fognak veszni - mondta Sir Owain, és a Camelot várának udvarán összegyűlt lovagokra nézett. - Én is ugyanezt láttam - szólt Sir Eiddilig, és leugrott lováról. - Tennünk kell valamit, testvéreim! A lovagok szomorú tekintettel meredtek maguk elé. - De mit? - kérdezte Sir Blaes. - Ugyan mit? Merlin megmondta, ha a király elveszti lelkét, az Ország haldokolni kezd, és... - Merlin! - horkant fel Sir Gawain. - Mondd, hol lehet ilyenkor a mi dicső mágusunk? Miért nem segít rajtunk, de legalább Arthuron? Sir Tristram felemelte a kezét. - Hallgass, Gawain! Én biztosan tudom, Merlin jönne, ha tudna. - Ezek szerint nem tud! - kiáltott Sir Gawain. Sir Tristram lehajtotta a fejét. - Igen. Ezek szerint nem. Talán őt is a hatalmába kerítette az a gonosz erő, mely az Országra szabadította a pusztítás szörnyeit. Talán... - Ezek csak szép szavak, Tristram! - heveskedett Sir Gawain. - Megmondom én neked, ki az, aki miatt ide jutottunk! Morgana! Senki más, de Morgana, és az az átkozott fattyú, a fia! - Az a fiú Arthuré is! - szólt közbe ingerülten Sir Uryens. - Ne merd gyalázni Arthur fiát, mert...! - Mert? - ugrott Uryens elé Gawain. - Mert? - Elég ebből! - kiáltott fel Sir Tristram, és Gawain elé lépett. - Már csak az hiányzik, hogy mi is egymás torkának essünk! De ha már itt tartunk, egyikünk szavaival és tetteivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Arthur ide jusson. Sir Gawain elvörösödött, megremegett, és lehajtotta a fejét. - Igen, Gawain - folytatta Tristram. - Ha te akkor nem gyalázod a királynét, ha nem kényszeríted párviadalra Sir Lancelot-t, ha... - Nem tehetek róla! - üvöltötte Gawain. - Morgana, az a boszorkány megbabonázott! Az ő akaratát követtem, amikor ezt tettem. Különben ha már azt keressük, ki a hibás, akkor én azt mondom, csakis Lancelot tehet mindenről! Sir Perceval úgy szökkent Gawain elé, mintha a sátánt látná benne. - Ne merészeld gyalázni Sir Lancelot-t! - kiáltotta, és fenyegetően a kardja markolatára csapott. - Most már elég! - ordított fel Tristram. - Fékezzétek meg az indulatotokat, lovagok! Sir Lancelot vitéz lovag volt, és az is marad, amíg csak él. Egyetlen egyszer hibázott csak, egyszer volt gyenge. Ugyan melyikünk bírt volna ellenállni egy olyan gyönyörű nőnek, mint a királyné? - Te biztos megérted - morogta Gawain. - Mire gondolsz? - meredt rá Tristram. - Tudod te azt nagyon jól - felelte Gawain, és a többiek felé fordult, majd mintha egészen másról kezdene beszélni, közömbös hangon folytatta. - Hallottatok már A Zöld Sziget királyáról, Markról? Gyönyörű az asszonya. Iseultnak hívják, és... Tristram gondolkodás nélkül Gawainre vetette magát. Ledöntötte a lábáról lovagtársát, és vaskesztyűs kezével eszeveszett módjára ütni kezdte az arcát. Dühe olyan fergeteges erőt adott neki, hogy Sir Perceval, Sir Eiddilig, és Sir Owain együttes erővel is alig bírták lerángatni a védekezésre képtelen Gawainról. Gawain feltápászkodott, marokra kapta a kardját, és a három lovag karjai között vergődő Tristramra rontott. Ki tudja, mi lett volna a hirig vége, ha az egyik lépcsősor tetején meg nem jelenik Sir Kay. - Lovagok! - kiáltotta. - A király vár benneteket! A terembe belépő lovagok alig ismerték fel a Kerekasztal mellett magába roskadtan ülő, gyenge, törékeny vénembert. Arthur felemelte fáradt tekintetét, ráncos, elszürkült arcán halovány, mosolynak szánt rángás futott végig, és intett vitézeinek, foglalják el helyüket az asztalnál. - Meg kell találnunk azt, ami elveszett - motyogta üdvözlés helyett. - Merlin azt tanácsolta, ha végveszélybe kerül az Ország, az Egyisten fiától kérjünk segítséget. Arthur intett a mellette álló Kaynek, aki a jelre a király ajkaihoz tartott egy boroskupát. Arthur megnedvesítette kiszáradt, remegő ajkait, és folytatta. - Sokáig tartott, míg megértettem e szavak értelmét, de most már bizton tudom, egyedül a Szent Grál gyógyíthatja be a nép és a föld sebeit. Csak a Szent Grál boríthatja virágba a fákat és az Országot.... Arthur lehajtotta a fejét, lehunyta szemeit. Hosszú ideig hallgatott, oly sokáig, hogy a lovagok már-már azt hitték, a beszédtől elfáradt, és elaludt. Ám Arthur hirtelen felkapta a fejét, és tüzes pillantással végig nézett rajtuk. - Egy vagyok az Országgal - mondta. - Ha én erőre kapok, visszatér dicsőségünk. Camelot vára újra ragyogni fog... Járjátok be hát a földünket, és a messzi vidékeket is. Járjátok be az erdők útvesztőit, kapaszkodjatok fel a hegyek ormára, szálljatok le a feneketlen szakadékokba. Ereszkedjetek alá egészen a saját bensőtökig... Arthur újra előre hajtotta a fejét. - Csak a Szent Grál hozhat megváltást - suttogta alig hallhatóan. - Keressétek... Kutassatok utána, és hozzátok el hozzám... A lovagok királyukra néztek, ám hiába várták, hogy folytassa szavait. - De merre keressük? - kérdezte Gawain, és Tristramra pillantott. Sir Tristram tanácstalanul megrázta a fejét. - Nem tudom. Arthur hirtelen felnézett. - Keressétek a jeleket... A nyomokat... Kövessétek a... Már nem fejezhette be a mondatot. Elméjére köd borult, és ráterült az ájulat fekete bársonyköpönyege. Sir Perceval állt fel elsőként. - A király szava számomra parancs - mondta. - Elindulok a lovagi szolgálatra. Mély csend borult a teremre, majd Sir Tristram is felemelkedett a helyéről, és végignézett a társain. - Valamennyiünk nevében szóltál - mondta. - Induljunk hát, jó lovagok, és vagy megtaláljuk a Szent Grált, vagy meghalunk! A Camelot megfakult fényű vára felé vezető úton vánszorgó zarándok rémülten húzódott félre a dübörgő patájú harci mének, és a rajtuk ülő, páncélos-fegyveres lovagok elől. Ezüstösen ragyogtak vértjeik, és ezüstösen csillant elő a vár körüli szürkészöld erdőből a tó tükre is. A tó, melynek vizét még Merlin mágikus ereje dagasztotta szélessé abból a patakból, aminek partján valaha Uther Pendragon a kőbe döfte a kardot. A Kardot, mely fiát királlyá emelte, mely Arthurt oly sok győzelemhez segítette, és melynek elvesztése gyógyíthatatlan betegséget bocsátott reá. Csak ketten tudták, valójában mi Arthur baja. Egyikük - éppen az, akinek minden vágya az volt, hogy segíthessen Arthuron - egy földmélyi jégtömb rabjaként tehetetlenül figyelte az eseményeket, másikuk pedig sátáni bosszúja beteljesülésének sikerén örvendve minden eddiginél gonoszabb praktikákkal tört a gyenge király ellen, s az Ország megszerzéséért. Csak ketten ismerték a titkot, hogy az Excalibur elvesztésével Arthur királyból elszállt a lélek. A lélek, mely egy volt az Országgal, s csak egyféleképpen lehetett visszaterelni a Pendragon testének húsbörtönébe: a Szent Grál segítségével. Arthur megérezte, hogy csupán az az isteni áldást magán viselő serleg segíthet rajta, melyből az Egyisten fia utolsó vacsoráján ivott, s melyben keresztrefeszítése után hívei felfogták a testéből kicsorduló szent vért. A serleg, melyről senki emberfia nem tudta, hol lehet; a serleg, melynek ismerői már réges régen megtértek az Úrhoz. Ám a Kerekasztal lovagjai mégis vállalkoztak a lehetetlenre, s nekiindultak, hogy felkutassák, hogy megleljék a Szent Grált, és elvigyék Arthurnak. Az ínséges időkben már-már ők is egymás torkának estek, egymást okolták a bekövetkezett szörnyűségekért, ám a Küldetés újra egy csapattá forrasztotta őket. Elfeledték a vérükben egymás iránt izzó gyűlöletet, és útnak indultak. Hosszú sorban vonultak ki Camelot várából. Ott lovagolt Sir Gawain, akit megtévesztett ugyan Morgana bűbája, de mégis hű maradt Arthurhoz; mögötte ott ügetett Sir Drudwas, Sir Eliwlod, az ősz Sir Bors és a fiatal Sir Perceval; ott léptette lovát Sir Galahad, Sir Owain, Sir Menw, és Sir Tristram, akinek szívét egy ugyanolyan áldatlan szerelem gyötörte, mely az Országot a romlás lejtőjére taszította; ott volt Sir Eiddilig, Sir Nasiens, Sir Hoel, Sir Blaes, Sir Petros és Sir Morfran, meg persze Sir Sandeff, Sir Glewlwyd, Sir Cyon, Sir Aron, Sir Llywarch, Sir Uryens és Sir Kay is. Egyetlen lovag hiányzott csak közülük, mégpedig a legvitézebb: Sir Lancelot du Luc, ám róla már négy kerek esztendeje senki sem hallott hírt. A domb tetejére érve a huszonkét lovag megállította hátasát, utolsó búcsúként a magasba lendítették kardjaikat, majd huszonkét irányba indulva nekivágtak az útnak, melyről egyikük sem sejtette, hol lesz a vége. Az út szélére húzódott zarándok felegyenesedett, és kezével az Egyisten jelet leírva, halk imát mormolva hosszan nézett utánuk... Sir Perceval, a legifjabb lovag észak felé indult, de a jelek, nyomok helyett, melyeket Arthur szava szerint követnie kellett volna, csak nyomorúságot és halált látott, bármerre is járt. Terméketlen földeket talált, összedőlt várakat, porig égett falvakat, lerombolt templomokat, és temetetlen holtakat. Az Országra sűrű ködként ráboruló nyomorúság és a pusztulás beleégette bélyegét Sir Perceval fiatal lelkébe is. Miközben gondolatai Lancelot, Guienevere királyné, Arthur, és a Kerekasztal lovagjai körül keringtek, miközben megfeledkezett az evésről és a pihenésről, s elméje legmélyén egyre csak egy a kérdés dörömbölt: hol lehet a Szent Grál rejtekhelye? Úgy teltek el a nappalok és éjszakák, hogy szinte észre sem vette; úgy peregtek tova a hetek és a hónapok, hogy meg sem érezte. Fiatal, tisztaarcú lovag volt, mikor királya szavára elindult, de mikor egyszer, szomja csillapítása közben egy tó tükrébe pillantott, már egy meggyötört ábrázatú, ráncos és szakállas, fáradt tekintetű öregember nézett vissza rá. A végtelen kín, és a pusztulás látványa, meg a lábujjhegyen osonó tolvajhoz hasonló idő eltompította szeme csillogását, megbénította gondolatait, és a végsőkig elcsigázta a testét éppúgy, akárcsak a lelkét. A kietlen tájak, a zord észak jeges szelei, a fagy és a hideg a húsát rágták, az éhezés és a fáradtság a vérét szívta, az egyre teljesíthetetlenebbnek tűnő feladat késztetése pedig az elméjét szorongatta. Furcsa, félönkívületi állapotban lovagolt, ájult ébrenlétben esett át számtalan olyan kalandon, melyet ifjoncként még a lovagi élet legcsodálatosabb élményeinek tartott volna, most azonban csak fájdalmat okoztak a számára, és még tovább gyengítették. Látta ahogy egy gigantikus kígyó megküzd egy emberarcú oroszlánnal; találkozott a vénséges vén Evelake herceggel, aki szerint a Szent Grál csakis az örök jég vidékén lehetett; a szürke tenger partján megismerkedett egy hölggyel, aki hajóján járta szüntelen a végtelent, és aki délen, a langy vizek menti országok egyikében vélte látni a kelyhet; megszabadított egy rongyos csürhétől egy hozzá hasonló, de céltalanul kóborló lovagot, aki hálából elárulta neki, amit keres, egyedül a messzi keleten, egy hatalmas kőfal túlsó oldalán lehet. Sir Perceval egyre tovább haladt, s mikor elért az Ország legészakibb részére, mikor lova lábai alól elfogyott a föld, felkéredzkedett egy hajóra, és átkelve a tengeren folytatta útját a hideg és a hó birodalmában. Egy reggel, éjszakai didergő álma után aztán, mikor a végtelennek tűnő jégpusztaságban, a napot elhomályosító hófelhők alatt tovább indult, egy hófödte domb tetejéről megpillantott egy sátrat. Szívében melegítő szikrát lobbantott az öröm, hogy több heti magány után végre újra embert láthat. Boldogsága csak még jobban fokozódott, mikor közelebb érve felismerte a sátor elé, a hóba döfött lándzsa végén lengedező zászlót, mikor meglátta a fegyver nyeléhez támasztott pajzs mintázatát. - Sir Owain! - kiáltott fel Perceval rekedten. - Sir Owain, merre vagy? Perceval megkerülte a sátrat, s a túlsó oldalán meglátta a földre tett nyergen ülő páncélos alakot. - Sir Owain! Végre! Már azt hittem, soha nem találkozom össze senkivel a Kerekasztal lovagjai közül. Megtaláltad a Szent Grált, Sir Owain? Perceval leugrott lováról, és a mozdulatlanul ülő lovaghoz tántorgott. - Sir Owain! Nem ismersz meg? Én vagyok az, Perceval! Ó, Istennek hála, hogy... Perceval kővé dermedt a döbbenettől. Ahogy Sir Owain arcába pillantott, a jólismert, kedves szempár helyett csak két sötét lyuk nézett vissza rá, az örökké mosolygó ajkak helyén csak a fagyrágta, elfeketedett húscafatok mögül elővillanó sárgás fogak vigyorogtak. - Sir Owain! - hördült fel Perceval, és térdre rogyott a halott lovag előtt. - Ó, Istenem, hát sohasem fogjuk megtalálni? Még sokáig zokogott a keményre fagyott, páncélos holttest előtt, de végül megrázta magát, és bár elkeseredetten, de felállt, és délnek fordította lovát. Sir Perceval elméjében már távoli, gyötrő emlékké szelídült Sir Owain végzetének látványa, mikor soha véget nem érőnek, reménytelennek tűnő útja során egy kopár, de sűrű erdő szürke farengetege elé ért. Megállította a lovát, és mielőtt belépett volna a megannyi kőoszlopként meredező, halott fák közé, felágaskodott a nyeregben, és óvatosan, kutató szemmel előre nézett. Az erdő az elmúlás bűzét árasztotta magából, ám ahogy közelebb léptetett, Perceval tekintetét egy gyorsan mozgó árny vonta magára. A lovag előrántotta kardját, de amint az első pillantásra szellemnek tűnő alak kisuhant a fák közül, leeresztette a csillogó pengét. - Csak egy ló... - suttogta. - Csak egy terhet cipelő ló... Már-már sikerült megnyugtatnia pattanásig feszült idegeit, mikor meglátta a ló hátára kötözött terhet. - De hiszen ez egy ember! - kiáltott fel, amint hunyorgó szemekkel felismerte a magatehetetlenül himbálózó, kitekeredett végtagokkal a ló farára boruló meztelen testet. Füttyentett egyet, mire a ló tétován megindult felé, és néhány lépésnyire tőle megállt. Perceval már látta az élettelen lovas testén tátongó hosszú sebeket, látta a szétnyílt bőr és hús alól előtűnő csontokra száradt megbarnult vérrögöket, a végtelen kín grimaszába merevedett arcot, és... És felismerte a megcsonkított halottat. - Sir Gawain! Szentséges Isten, ez Sir Gawain! - zokogta. Alig, hogy kiejtette e szavakat, a fák közül démoni vihogás ütötte meg a fülét. Perceval a hang irányába fordult. Egy vakító, sárgás villanás szúrt a szemébe, és ahogy fáradt lovát indulásra nógatva beügetett a szürke fák rengetegébe, meglátta az aranypáncélos lovast. - Te tetted ezt Sir Gawainnel? - kiáltott Perceval. - Mert ha igen, állj ki velem, hogy bosszút állhassak lovagtársam életéért! Az idegen kilépett a sűrű gallyak takarásából, de válasz helyett csak felvihogott. Perceval egy gyors pillantással végigmérte. A lovas páncélja aranyfénnyel csillogott, fejét és arcát egy félelmetes, démonfej mintázatu sisak fedte. Biztosan ülte meg felvértezett harci ménjét, erős kézzel tartotta lándzsáját, mégis, Perceval úgy látta, mintha furcsamód apró, és vékony lenne a teste. - Állj ki velem, bárki vagy is! - kiáltott Perceval. Az aranypáncélos törpe előrébb léptetett, majd hirtelen megfordította lovát, és bevágtatott az erdő mélyébe. Perceval testében vad düh áradt szét, és gondolkodás nélkül utána vetette magát. Száguldott az aranysisakos démon erőtől duzzadó paripája, és vad vágtában követte őt Perceval fáradt, elcsigázott öreg lova. Az elgyengült lovagnak az üldözés hevében minden idegszálával arra kellett összpontosítania, nehogy lezuhanjon a nyeregből, és nehogy elveszítse szem elől az előtte robogó lovat és a rajta ülő alakot. Ágak csapódtak testéhez, tövises gallyak martak az arcába, és már azt sem tudta, valóban látja-e a förtelmes sisakjában időről időre hátraforduló fejet, valóban hallja-e a fel-felvonyító, kísérteties vihogást, vagy csak a képzelete játszik vele, csak egy lidércnyomásos álomban lebeg. Sir Perceval lova hirtelen megtorpant az előtte sövényként tornyosuló, sűrű, kopár bozót előtt. A lovag felemelte fejét, és csapdát gyanítva előhúzta kardját. Ahogy szétnézett, a bokrok alkotta szürke falban felfedezett egy keskeny ösvényfélét. Arra fordította nagyokat horkantó, fáradtan fújtató lovát, s mikor átügetett rajta, egy tisztásra ért. Ám a fél nyíllövésnyi szélességű kis rét sem pihentette meg szemét és lelkét: a magasra nőtt, ritkás, elszáradt fűcsomók gyökerei süppedős, kékesszürke sárrögökbe kapaszkodtak, kidőlt fák nyújtották élettelen gyökereiket az ég felé. Sehol egy virág, sehol egy üde folt, csak halálszagú szürkeség mindenütt. De mégsem! Valami sárgán felragyogott a tisztás szélén. Perceval oldalra kapta a fejét, és megpillantotta az egyik korhadt fa mögül őt figyelő aranypáncélos démont. A lovas felvihogott, és vékony, sipító hangon nagyot kiáltott. - Azt keresed, amit Arthur? - kérdezte. - Te is azt a "Grált" kutatod? - Igen - nyögte Perceval, és megszédült a Grál nevének említésére. Lehetséges volna, hogy a szent kehely éppen ebben a sátáni erdőben lenne? - Akkor gyere utánam! - A démon lova oldalába vágta sarkát. - Kövess! Ahogy tovább haladtak, ahogy a lovag követte különös és félelmetes vezetőjét - akinek szavai felélesztették benne a remény kihunyófélben lévő tüzét -, az élettelen erdő halotti csendjét egyszeriben vad rikoltozás váltotta fel. A dermesztő levegő még fagyosabbá, még metszőbbé változott. Mikor aztán a szürke rengeteg egy újabb darabján átjutva megálltak egy második tisztáson, mikor Sir Perceval körültekintett, hirtelen úgy érezte, az aranypáncélos idegen egyenest a pokolba vezető útra csalta őt. Nem is lehetett más a hely, ahol állt, mint maga a pokol, de legalábbis annak tornáca. A meddővé változott, egykor dús, zöld fűvel borított réten már csak egyetlen fa állt. Egyetlen óriási, kiszáradt, elhalt tölgy, mely terebélyes ágait kétségbeesetten kapaszkodó, halálos görcsbe dermedt ujjakként emelte az ólomszínű felhők felé. Olyan volt, akár egy élettelen óriás, ám Perceval szívét mégsem a fa puszta látványa remegtette meg, hanem... Az ágakon féltucatnyi páncélos test himbálózott. Perceval a mellvértekre festett vörös sárkányok láttán tudta, egykor valamennyien a Kerekasztal lovagjai voltak. Közelebb léptetett hát lovával, s a nyakuknál fogva a fára aggatott hullák lábára kötözött sisakokra nézett. - Istenem... - suttogta. - Mind halottak, mind... Sir Drudwas, Sir Eliwlod, Sir Bors, Sir Galahad, Sir Menw, Sir Eiddilig... Perceval Sir Bors eltorzult, kővé változott, halott arcába pillantott, akinek homlokára éppen leszállt egy fekete dögmadár. Miközben Perceval kábult döbbenettel meredt az ősz lovagra, a szárnyas bestia nekilátott, hogy hosszú, kemény csőrével kivájja Sir Bors szemét. Perceval dühödten felkiáltott, ám a madár mintha tudta volna, hogy úgysem érheti el, nyugodtan tovább csipkedte zsákmányát. - Ők is az keresték, amit te - szólalt meg a fa tövében álló aranypáncélos. - Azt keresték, de nem voltak elég erősek és elszántak. Talán neked sikerül. Kövess lovag, hátha te több szerencsével jársz! Perceval még egy utolsó pillantást vetett az élettelen lovagok tetemeire, majd zokogva bár, de mindenre elszántan a démon után nyargalt. Ha a rét az alvilág kapuja volt, a barlangpalota, melybe Perceval az aranypáncélost követve belépett, maga volt a pokol. A kaput két, vért szomjazva vicsorgó fenevad őrizte, a főfolyosó falait borító szőnyegszerűen vastag pókháló alól pedig gonoszul villogó, vöröses szemek kísérték az aranypáncélos, és a mögötte haladó lovag minden mozdulatát. Sir Perceval még sohasem járt ilyen földöntúli, a szinte tapintható gonoszságtól nehéz levegőjű helyen. Amikor aztán a sötét folyosó végére érve egy hatalmas terembe értek, úgy érezte, átlépett egy másik világba, egy másik, a fekete mágia által uralt létsíkra. Az óriási helyiség közepén ember nagyságú lángokkal égő máglya lobogott, a dísztelen, kékes-penészes falak mellett páncélos őrök álltak zord mozdulatlansággal, a mennyezetről vaksin hunyorgó denevérek füzérei csüngtek. A tűz mellett egy kőből faragott asztal állt, rajta félig kibelezett, megnyúzott kígyók és békák, kitépett szárnyú, kapálózó bogarak, ujjnyi vastag, tekergőző férgek. De nem is ezek az élő vagy félholt csúszómászók, nem a szoborszerűen strázsáló páncélosok tették félelmetessé és iszonyatossá a helyet, hanem éppen az egyetlen ember, az asztal előtt álló nő. Amikor Sir Perceval rápillantott a szőkésvörös hajú, karcsú, kívánatos asszonyra, amikor tekintetét magához rántotta a boszorkányos fénnyel ragyogó szempár, amikor a nő vállán ücsörgő sárgászöld testű, ragyás-pikkelyes gyík felszisszent, a jó lovag úgy érezte, elhagyja minden maradék ereje. Az aranypáncélos démon az asszony elé lépett, és leemelte fejéről sisakját. Perceval csak ekkor látta, akit ő gonosz szellemnek, emberi lelkeket rabló incubusnak hitt, csupán egy fiatal fiú. Egy kamasz, aki olyan otthonosan mozgott a rémségektől hemzsegő kísértetbarlangban, mintha egész életét ott töltötte volna, mintha az lenne az otthona. A fiú és a nő Percevalra néztek, és mindketten elmosolyodtak. A lovag összeszedve bátorságát közelebb lépett hozzájuk, de ahogy a máglya fényénél jobban szemügyre vette az arcukat, úgy érezte, megfordul vele a világ. A fiú vállig érő haja ugyan lenszőke volt, ajkai vastagok, de vonásai és tekintete olyasvalakire emlékeztette a lovagot, akit - egyre biztosabban érezte - már soha többé nem fog látni: Arthur királyra. A lelkét vesztett Pendragonra, és... Perceval összehúzott szemmel meredt a fiú mellett álló nőre. Igen, és erre a szépséges asszonyra, az anyjára... Morganára! Morgana megsimogatta fia fejét, aki doromboló macskaként bújt a karjai közé, majd leült az asztal mellett álló kényelmes karosszékbe. - Köszöntelek várunkban, lovag - fordult Morgana Perceval felé. Sir Perceval hitetlenkedve meredt az asszonyra, akinek bőrén egyetlen ránc sem árulkodott az évekről, melyek Merlin fogságba ejtése és az Arthurral töltött éjszaka óta teltek el fölötte. - Látom, elfáradtál - mondta Morgana. - Nem is csoda, hiszen már tíz éve és tíz napja indultál útnak, hogy megtaláld azt, amit keresel. Perceval megtántorodott. - Már olyan régen? - kérdezte, és hirtelen még kimerültebbnek érezte magát. - Észre sem vettem az évek múlását... - Pedig így igaz. De mondd csak, tudod már, hol a Szent Grál rejtekhelye? Meglelted a csodatévő ereklyét? Perceval csüggedten megrázta a fejét. - Nem. Csak jártam az utakat, csak kóboroltam, de bánaton és halálon kívül semmit sem találtam... Már azt hittem, soha többé nem hallok nevetést... De aztán megütötte a fülemet a fiú hangja... Először arra gondoltam, ő végzett a lovagokkal... De csak egy gyermek... - Ő az én szerelmetes szép fiam, Mordred - mondta Morgana, és a széken ülő fiúra mosolygott. - Azt mondta, itt van a Szent Grál, de... Nem látom sehol. Morgana tágranyílt szemekkel Percevalra meredt. - Valóban itt lenne? - kérdezte a lovag. - Nehéz út áll mögötted. Elfáradtál - mondta Morgana lassú, hipnotikusan duruzsoló hangon. - Láttad társaidat, kikkel együtt indultál útnak, de akik már elpusztultak a küldetésben. Láttad a sanyargó népet; láttad a pusztuló országot... A tested nyugalomra és pihenésre vágyik... Perceval szemébe könny szökött. Az asszony szavai ledöntötték önuralma utolsó, a kétségbeesés útjában álló gátjait, és a végletekig elcsigázottan térdre rogyott. - Igen - nyöszörögte -, már nem bírom tovább... - Pihenj meg - suttogta Morgana. - Pihenj, és maradj velem. Maradj velem, és szolgálj engem... Arthurnak vége. Már úgysem segíthetsz rajta... A Kerekasztal lovagjai mind meghaltak. - Meghaltak - visszhangozta Perceval. Morgana egészen a lovag füléhez hajolt. - A Grál nem létezik - susogta. - Annyi gyönyör, annyi öröm van ezen a világon, miért kínlasztod magad egy nemlétező tárgy kutatásával? Nézd - mutatott a falak mellől előrébb lépő páncélos lovagokra. - Nézd őket! Ők elfogadták azt, amit én kínálhatok nekik. Vidámságot! Élvezeteket! Annyi asszonyt ölelhetsz még, annyi kehelyből ihatsz, miért kell neked zavarodott elméjű királyod parancsát követve éppen a Grál után kutatnod? Perceval tétován a köré álló lovagokra, és a fölé hajló asszonyra nézett. Kitágult orrlyukakkal mélyen beszívta Morgana csábító illatát. - Miért kell éppen a Grál után kutatnom? - motyogta. - Nézd csak! - Morgana hirtelen eléje tartott egy hűs borral teli gyönyörű serleget. - Szomjas vagy, ugye? Igyál hát! Perceval a kupa felé nyújtotta remegő kezét. - Igen, szomjas vagyok... - Fogadd el ezt az italt, a feledés nedűjét! Tagadd meg királyodat, és légy az én lovagom! Tagadd meg Arthurt, és esküdj hűséget nekem! Arthur neve hallatán heves rángás futott végig Perceval testén. Úgy érezte, friss erő költözött a tagjaiba. Felállt, s mint aki mély, kábult álomból ébred, káprázó szemmel a köréje gyűlő páncélos alakok vicsorgó, halotti pofájába bámult. Heves mozdulattal félre taszította Morgana kezét, s vele együtt a teli kupát is. - Nem! - ordította. - Nem! Soha nem tagadom meg Arthurt! Ha kell, még az életem árán is hű maradok hozzá! Mordred csalódottan felsóhajtott, és lemondóan legyintett. - Ő sem jó, anyám - mondta. Morgana dühödten felmordult, és kísértet-lovagjaira kiáltott. - Vigyétek őt is a fához! Végezze úgy, mint a társai! Sir Perceval hátrakötött kézzel, nyakán egy vastag kötéllel himbálózott a fán, ahol a Kerekasztal hat másik, Morgana gonoszságának áldozatul esett lovagja már az életét vesztette. A hurok összeszorította a torkát, és érezte, ahogy a fejében összegyűlő vér egyre jobban feszíti halántéka és homloka ereit. Hiába kapkodott levegő után, hiába próbálta kiszabadítani a kezeit, és tudta, már csak percei, talán másodpercei vannak hátra az életből. A rövid percek az élvezet pillanatában semminek tűnnek, ám ha kínokkal telítettek, az ember óráknak, éveknek is érezheti őket. Sir Perceval tíz kerek esztendőt töltött a Szent Grál kutatásával, s közben észre sem vette a hónapok múlását, ám most, élete utolsó másodperceiben ez a néhány szívdobbanásnyi idő is elegendőnek bizonyult, hogy gondolatban újra átélje mindazt, amire születésétől fogva csak emlékezett. Látta magát, ahogy apátlan-anyátlan gyermekként bámulja a csillogó vértezetű vitézeket, ahogy megszökve kegyetlen nagybátyja házából nekivág a világnak, hogy belőle is lovag válhasson. Látta magát, ahogy az erdőben bolyongva Sir Lancelot csatlósául szegődik, ahogy Camelot várába ér, és ahogy kiáll Sir Gawain ellen, hogy megvédje a királyné becsületét. Gawain... Újra látta a lovagot, ahogy lándzsáját előre feszítve arra vár, hogy őt tisztes párviadalban megölje, s látta a ló hátára kötözött meztelen, megcsonkított testet is... Sir Perceval egyre homályosabb, egyre jobban kigúvadó szemei előtt megjelent a Kerekasztal, s a legyőzött, beteg Arthur, akinek végzete egy az Ország balsorsával; a dobhártyáját feszítő vér süketítő dörömbölésén át is hallotta a király szavait. - ... keressétek a Szent Grált... Járjátok be az erdők útvesztőit, kapaszkodjatok fel a hegyek ormára, szálljatok le a feneketlen szakadékokba. Ereszkedjetek alá egészen a saját bensőtökig... - ... a saját bensőtökig... a bensőtökig... a bensőtökig... Perceval érezte, ahogy a teste hirtelen könnyűvé vált. Lehunyta kidülledő szemeit, mélyet lélegzett, és élvezte a lebegés nyugalmát, a test nélküli lét fájdalmat enyhítő balzsamát. Akár az idők végezetéig el tudta volna viselni ezt az anyagtalan létet, ám egyszeriben éles, pengevékony fénysugár furakodott lezárt szemhéjai alá. Perceval kinyitotta a szemeit, és ámuldozva figyelte, ahogy a tündöklő fénycsík kiszélesedik, és egy szikrázó fehér vár leengedett felvonóhídja mögött emelkedő lépcsősorrá változik. Egy lépcsősorrá, melynek tetején hívogatóan kitárult egy aranyveretes ajtó, s mögötte feltűnt egy tárgy. Egy tárgy... Egy kehely... A Szent Grál! Perceval testnélküli énje a felvonóhídra lépett, és elindult a keresve kutatott kehely felé. Már tisztán látta, és titokban beismerte, nem ilyennek képzelte. Amikor a Grálról álmodott, mindig egy díszes serleget látott maga előtt, ám ez nem volt más, mint egy egyszerű fakupa. Eltűnődött, de egyre feljebb kapaszkodott. Valóban ez lenne az a varázslatos erejű tárgy, mely képes visszaadni az Országnak királyát és a jólétet? Sir Percevalt már csak alig néhány lépcsőfok választotta el a Szent Gráltól, már kinyújtotta érte a kezét, mikor felharsant egy falakt rengető, mégis kedvesen dörrenő, sztentori hang. - Ismered a választ a Kérdésre? Perceval megállt, és tétován megrázta a fejét. - Miféle választ, milyen kérdésre? Ám a hang nem felelt. - Tudod a titkot? - zengte. Perceval megrázta a fejét. - Ismerd meg, és akkor térj vissza, ha megfejtetted az örök talányt! A Grál egyszeriben hatalmasra nőtt, és felemelkedett a levegőbe. Perceval megrémült, megfordult, és rohanni kezdett visszafelé, le a lépcsősoron. Hirtelen megbotlott, és zuhanni kezdett lefelé. Legördült a lépcsőkön, végig a felvonóhídon, és csak zuhant, zuhant... ... zuhant, és nagyot zökkenve elterült a földön. Kábán megérintette a nyakára hurkolt kötelet, s felnézett. A halálra készülődve, miközben lelke kiszállt testéből, és önálló vándorútra kelve behatolt a Szent Grált rejtő várba, Perceval észre sem vette, hogy Sir Bors - akinek élettelen, a szélben ide-oda lengő teste éppen az ő feje fölött lógott - sarkantyújával elmetélte a kötelét. Ám Perceval ahelyett, hogy örvendezett volna csodálatos megmenekülésén, a földre borulva zokogni kezdett. - Arthur! Királyom! Bocsáss meg! A Grál közelében voltam, de tudatlanságom és gyávaságom miatt cserben hagytalak... Egymás után, soha véget nem érő sorban követték egymást az évszakok, s a Szent Grál felkutatására indult, de kudarcot vallott, sebesült és beteg lovagok lassanként visszaszállingóztak Camelot várába. Újra elfoglalták helyüket a Kerekasztal mellett, ahol egykor a királlyal együtt huszonnégyen ültek, de ahol most a haláltusáját vívó Arthur nélkül csupán nyolcan búslakodtak. Ott ült hát Sir Nasiens, aki vándorútja során látott egy csodás unikornis csapatot, és a pompás állatok nyomába is eredt, de mielőtt utolérhette volna őket, egy rablóbanda támadt rá, s olyan mély sebet ejtettek a jobb vállán, hogy többé már nem bírta felemelni a kardját. Ott volt Sir Kay, aki az égbenyúló hegyekben két félelmetes vérmedvével vívott harcban maradt alul; Sir Tristram, aki bőszen végigverekedte ugyan magát vagy száz viadalon, ám régi ellensége, Mark király ármányának mégis áldozatul esett, és arra is alig maradt ereje, hogy a sebláztól gyötörten Camelot várába térjen; Sir Glewlwyd és Sir Cyon, akik bebarangolták azt a vidéket, ahol a fekete emberek élnek, de egyikükbe kígyó mart, másikukat pedig egy apró nyilacska mérge bénította meg; Sir Morfram, akinek bőre a felismerhetetlenségig összeégett egy tűzokádó sárkánnyal vívott harc során; Sir Sandeff, aki hajóra szállva eljutott egy csodálatos aranyvárosba, ám hiába bolyongta be a vidéket, a Grált nem találta; és ott ült szomorúan az egykor dicsőséges asztal mellett Sir Hoel, akinek az északi jégmezőkön örökre megdermedt az egyik lába. Sir Morfram a távoli keleten találkozott Sir Aronnal, akinek megingott az Egyistenbe vetett hite, és beállt a bálványimádó pogányok közé, de Sir Blaesről, Sir Petrocról, Sir Llywarchról, Sir Uryensről, Sir Percevalról, meg a többiek felől semmi hír sem érkezett. Tehetetlen, sebesült, elcsigázott lovagok ültek a Kerekasztal mellett, s beteg volt a király, de vele együtt az Ország is. Reménytelenség költözött a szívekbe, éhínség dúlt Arthur egykori sziklaszilárd birodalmában, és a hercegek, grófok között nem szűnt meg a hatalomért folyó, egyre véresebb, becstelenebb és elkeseredettebb harc. A Pendragon helyett a romlás és a pusztulás uralkodott az Országban, és már csak időnként lobbant fel egy-egy lélekben a pislákoló remény, hogy valamelyik még mindig távol lévő lovag mégis megleli a Szent Grált. A kísérteties barlangpalota nagytermében az örökké lobogó máglya mellett egy óriási, forró vízzel teli fadézsa állt, benne pedig egy szőke, bájos arcú, de kegyetlen tekintetű kisfiú ült. Morgana megfogta Mordred két kezét, felállította, és varázsszavakat duruzsolva bekente a vékony, izmos gyerektestet egy émelyítő szagú, lilás kenőccsel. - Mikor leszek király, anyám? - kérdezte Mordred éles kappanhangon. Morgana a fiára nézett, elmosolyodott, és megsimogatta a szőke fürtöket. - Nemsokára eljön az ideje annak is. Amikor elérkezettnek látom rá az időt, elküldelek apádhoz, és megszerzed azt, ami téged illet. Te leszel a Pendragon, Mordred! A folyó iszapos partján egy sáros, csapzott koldus hasalt, s fejét a vízbe dugva, egy szomjas kutya mohóságával itta a zavaros vizet. Amikor aztán lecsillapította szomját, tovább indult. Csak egy figyelmes szemlélő fedezhette volna fel, hogy a merev mozgású alak testére tapadt mocsok és sár egy valaha csillogó páncélt takar; csak egy büszke vadászsólyomnál is élesebb szemű ember ismerhette volna fel a bozontos szakállú és hajú, elkínzott tekintetű emberben azt a lovagot, aki egykor a Sir Perceval névre hallgatott. Ha lett volna egyáltalán ilyen kíváncsi, ha akadt volna valaki, aki a saját baján kívül a máséval is törődik. Mert nagy volt az Ország népének kínja, súlyos volt az ínség terhe, melyet hiába is próbálták, képtelenek voltak levetni vállukról. Hosszúak voltak a keserves évek, ám Sir Perceval számára megszűnt az idő. Sebektől gyengén, megtépázott lélekkel kóborolt az Országban. Úgy érezte, azzal, hogy nem szerezte meg a Szent Grált, elvesztette a jogot, hogy visszatérjen Arthur udvarába. Morganától és a haláltól ugyan sikerült elmenekülnie, ám sehová sem bújhatott el önnön megvetésétől, sehol sem találhatott menedéket a saját maga iránti gyűlölettől. Bármerre is vitte lába, mindenhol csak kínt és bánatot látott, s tudta, egyedül rajta múlott, azon a röpke pillanaton, hogy az Ország népe még mindig szenved. Tudta, csupán karnyújtásnyira volt a szent serlegtől, ám nem ismerte a Választ és a Titkot. Elindult hát, hogy bárhol is legyen, megtalálja mindkettőt. A Sárkány mágiájának erejétől még mindig fiatal, szépséges nő egy csókot lehelt az előtte álló ifjú homlokára, majd szétterpesztett ujjakkal felemelte kezeit. Végigsimított a keménykötésű testet takaró aranyszínű páncélon, és halkan mormolni kezdett. - Se lándzsa, se kard, se nyíl, se kopja, se penge, de semmiféle más, emberkéz által alkotott fegyver nem sebezhet meg téged, míg rajtad ez a vért! Menj hát, és szerezd meg a jussod, hiszen tiéd ez az ország! - Küldesz valami üzenetet fivérednek, az én apámnak? - kérdezte az ifjú. - Te vagy az én üzenetem, Mordred. Ha Arthur meglát, megismer, és tudni fogja, az ő ideje végleg lejárt. Indulj, és ha nem kapod meg, ami a tiéd, vedd el erővel! Arthur Camelot megfakult fényű és dicsőségű várának legsötétebb szobájában, egy kemény ágyon feküdt, és üres fejjel, gondolatok nélküli, merev tekintettel bámulta a tiszta, fehérre meszelt mennyezetet. Az Excalibur elvesztésének, Guienevere hűtlenségének éjszakája óta éppen húsz esztendő telt el, és a lelkét vesztett test állapota napról-napra egyre rosszabbá változott. Már arra sem volt ereje, hogy a múlton rágódjon, hogy a kiokoskodjon valamit, amivel véget vethet az Országot tépő ínségnek, de arra sem, hogy felnézzen a melléje lépő Sir Kayre. - Arthur - mondta tétován a lovag. - Királyom, egy idegen érkezett a várba. Azt állítja, hogy üzenetet hozott neked, hírt a Grál keresésére indult lovagjaidról. Arthur a szent kehely nevének említésére mégis felemelte a fejét. - A Grál? - kérdezte alig hallható hangon. - Igen, Arthur - felelte Sir Kay. - De egyedül csak neked hajlandó elárulni. - Segíts felkelnem, Kay - kérte Arthur. - Lemegyek hozzá. - Talán jobb lenne, ha ő jönne ide hozzád... - próbált ellenkezni Kay. - Nem - mondta Arthur. - Én megyek. Egy király nem fogadhatja így a vendégeit. Sir Kay gyorsan beparancsolta Arthur szobájába a négy markos szolgát, majd közös erővel átsegítették a királyt az ágya mellett álló hordszékbe. Miközben a legények a vállukra emelték, Kay egy vastag medvebőrt terített Arthur láztól és hidegleléstől egyszerre remegő testére. A szolgák lassú léptekkel elindultak várudvar felé. A kapu előtt már ott sorakoztak a Szent Grál kereséséből visszatért hű lovagok. Annak ellenére, hogy időközben valamennyiük sebe begyógyult, hogy elszántságuk, és a szemükben lobogó bátor tűz megmaradt, ősz férfiak már rég nem voltak azok a kemény és elszánt vitézek, kik egy harmad emberöltővel korábban délcegen nekivágtak az akkor még végtelennek hitt útnak. Egyetlen ellenség sem bírta meggyengíteni a Kerekasztal lovagjait, ám az idővel és az izmokat gyengítő öregedéssel még ők sem szállhattak szembe. A négy szolga óvatosan a földre helyezte Arthur hordszékét, s Kay meg a többi lovag a király mellé sorakoztak. Arthur felemelte fejét, és a felvonóhídon átléptető aranypáncélos, délceg lovagra nézett. Az idegen a király elé érve megállította lovát, ám nem szállt le a nyeregből, és nem emelte le fejéről a furcsa, démonfejet formázó sisakot. Sir Tristramon látszott, hogy mondani, tenni akar valamit, hogy ha kell, kikényszerítse belőle a Pendragon iránti alázatot, ám mielőtt megszólalhatott volna, Arthur leintette. Az aranypáncélos némán, egyenes derékkal, délcegen ült a nyeregben. Végül hosszú hallgatás után maga Arthur törte meg az egyre feszültebbé váló csendet. - Úgy hallom, üzenettel érkeztél, jó lovag. Áruld hát el, és azt is mondd el, kitől hoztad. Valóban tudod, mi történt híveimmel, kik a Szent Grál felkutatására széledtek szét a világban? - Igen - felelte az aranypáncélos kemény, már-már durva hangon. - Igen, tudom hol vannak. Arthur kérdően nézett rá, Sir Kay pedig nem bírva visszafojtani türelmetlenségét, felkiáltott. - Felelj hát, lovag! Felelj a Pendragon kérdésére! Az idegen hallgatott. - Felelj királyodnak! - mordult fel Sir Tristram is. Az aranypáncélos Tristram felé fordult, és bár arcát eltakarta a sisak, éles hangjából érezni lehetett, gúnyosan elmosolyodott. - A királyomnak? - kérdezte. - Ez a vénember nekem nem királyom! A lovagok fegyverükhöz kapva fenyegetően előreléptek a felségsértés hallatán, ám Arthur egy legyintéssel visszaparancsolta őket. - Szavaid tiszteletlenek, lovag, de megbocsátok neked. Ki küldött ide? Hol vannak a világban bolyongó híveim? - Hogy hol? - kérdezte az aranypáncélos. - Többé már nem térnek vissza hozzád. Tudni akarod, ki küldött? Az anyám. Igen, az anyám, és a lelkemre kötötte, adjam át üdvözletét a fivérének! Ez az utolsó szó erős szélrohamként oszlatta szét az Arthur elméjét sötétségbe borító fekete fájdalom-fellegeket. - Te vagy Morgana gyermeke! - kiáltotta. - Igen - bólintott az idegen. - Morganáé, és a tiéd... apám. Mordred vagyok, és eljöttem azért, ami az enyém. Te már gyenge vagy, ideje, hogy átadd nekem az Országot. - Fiam - sóhajtotta Arthur révetegen. - Mutasd meg az arcod! Az ifjú leemelte fejéről az aranyszín sisakot, és a királyra nézett. Arthur számára szemeinek kegyetlen csillogása, az arcán tükröződő megvetés és keménység azonnal elárulta, mire nevelhette Morgana közös gyermeküket. Ha az Ország egy ilyen király kezébe kerülne, gondolta, a béke és jólét utolsó reménye is szétfoszlana. - Nem adhatom neked az országot - mondta rekedten. - De ha lefogadod, a szeretetemet igen. - Abból nem kérek! - sziszegte Mordred. - Értsd már meg, apám, a lovagjaid cserben hagytak. Aki eddig nem tért vissza hozzád, meghalt mind! Meghaltak, és már te is halott vagy. Add nekem az Országot! Arthur némán megrázta a fejét. - Nem. - Akkor erővel veszem el tőled! - Mordred a fejére tette sisakját. - Sereget gyűjtök és elveszem! Fogadom, kiűzlek Camelotból, apám! Megfordította lovát, kivágtatott a várból. Arthur végtelen szomorúsággal nézett utána, majd lehajtotta fejét. - Ez a vég... - suttogta. Sir Perceval egy sebes folyású patak mellett állva éppen nekikészült, hogy a vízből kimeredő köveken lépdelve átkeljen a túlsó partra, mikor egyszeriben lódobogás és dühödt üvöltözés ütötte meg a fülét. Óvatosan az egyik fa mögé húzódott az egyik fa mögé húzódott, és rejtekéből kikémlelve a patak másik oldalára meresztette a szemét. Először csak menekülő egy lovagot látott, de a nyomában máris feltűntek vad üldözői is. A csapat tagjainak vértje éjszínű volt, sisakjuk vérengző bestiákká változtatta őket. Egyedül vezetőjük viselt arany módjára sárgálló páncélt, és démonfejet formázó sisakot. Egy sisakot, melynek látványa Percevalban felélénkített egy sajgó, de már az évek ködébe veszett emléket. Amikor az üldözött vitéz fáradt lova megtorpant a patak partján, az utána vágtatók körbeállták, elzárták előle a menekülés útját, és fenyegetően meglóbálták fegyvereiket. - Tagadd meg a királyt, és megkegyelmezek! - kiáltott rá az aranypáncélos. - Tagadd meg Arthurt, és ismerd el, hogy én, Mordred vagyok az új Pendragon! Az üldözött lovag felemelte kardját, és felüvöltött. - Soha! Arthur a király, és ő is marad! A patak túlsó oldalán, a fa mögött lapuló Sir Perceval csak ekkor, a hangjáról ismerte fel a magányos lovagot. - Uryens! - suttogta, és kővé dermedt a rémülettől. - Vigyázz, az életeddel fizetsz, ha nem hódolsz be nekem! - morogta Mordred. - Inkább meghalok, de Arthurt soha el nem árulom! - felelte Uryens. - Ám legyen! - kiáltott fel Mordred, és lovával előreszökellve a már így is több sebből vérző Uryens mellébe döfte kardját. A kemény penge megrepesztette Uryens páncélját, felhasította bőrét, és széttörte csontját. Arthur hű lovagja a földre zuhant, és vastag, sötét vércsíkot húzva maga után a patak felé kúszott. Sir Perceval fejében zavarodott gondolatok kavarogtak. Noha fegyvereit már hosszú-hosszú évekkel azelőtt, még Morgana barlangkastélyában elvesztette, a legszívesebben Uryens segítségére sietett volna. Ám mikor megmozdult, hogy a fa takarásából előlépve, a vizen átgázolva Mordredre és pribékjeire támadjon, agyába villant egy kép, egy hang és egy halvány emlék. A Szent Grál, gondolta. Most mindennél fontosabb, hogy megismerjem a kérdést és a titkot, melyek birtokában megszerezhetem. Bocsáss meg, Uryens! Bocsáss meg, de nem segíthetek rajtad! A halálos sebet kapott Sir Uryens hörögve, hason csúszva vergődött a víz felé, mintha azt hinné, hogy a patak sebesen áramló hullámai begyógyíthatják és összeforraszthatják sebeit. De görcsösen kapaszkodó ujjai alig mélyedtek a partmenti kis örvényekbe, mikor Mordred melléje ugratott, és a hátába döfte hosszú kopjáját. Uryens kővé dermedt a fájdalomtól, Perceval pedig a Mordred iránt érzett gyűlölettől. Mordred kirántotta fegyverét a mozdulatlan testből, és harcosai kíséretében bevágtatott az erődbe. Mikor elhalt a lovak patáinak földrengető dobogása, Perceval előbújt a fa mögül, és átkelve a patakon Sir Uryenshez futott. Letérdelt, ölébe vette a lovag fejét, akinek sűrű vére vörösre festette ősz haját, a víz fehéren fröccsenő habjait és a szürke köveket. - Bocsáss meg, Uryens! - zokogta Perceval. Uryens, akinek lelke a neve hallatára egy pillanatra még visszafordult a halálba vezető ösvényről, kinyitotta szemét, és a fölötte fehérlő arcba nézett. - Perceval! - zihálta. - Folytasd a küldetést... Keresd meg a Grált és mentsd meg Arthurt, mentsd az Országot! Nekem... nem sikerült...! - Én már láttam a Szent Grált - motyogta Perceval. - Már majdnem a kezemben volt, de... Elvesztettem. Úgy érzem, már soha többé nem kerülhetek a közelébe. - Próbáld meg ismét! Meg kell tenned... - Uryens, akinek erőt adott az indulat, kissé feljebb emelte fejét. - A Kerekasztal legdicsőbb lovagja fog hozzásegíteni, hogy megtaláld... Hallod? Kövesd a hangokat! Sir Perceval fülét hegyezve hallgatózott. Igen, a partmenti fák közül mintha valóban hangok szólongatták volna. - A legdicsőbb lovagot? - visszhangozta kábán. - De hiszen az Lancelot volt! Hogyan...? Ám Sir Uryens már nem felelhetett. Perceval lefogta a halott lovag szemeit, elmormolt egy imát, majd feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult a patak folyásának irányába, a hangok felé. Ahol sebes patak sziklákkal teleszórt, zúgókkal és örvényekkel tarkított, félelmetes sodrású folyóvá szélesedett, Sir Perceval a part mentén haladva kilépett az erdő fái közül. Mikor körülnézett, már látta is, kiktől ered a kiáltozás, melynek hangjait követte, és amit Sir Uryens a halála előtt utoljára hallott. Az erdő széli ösvényen rongyos koldusok csapata vonult. Ők jajongtak, ők zokogtak, ahogy végső kétségbeesésükben hiábavaló, élelmet kereső zarándokútjuk közben őrült módjára visongva megásták előző éjszak éhhalált halt társaik sírját. Valójában nem is volt sír az a néhány gödör, melyet a puha földbe kapartak, nem is volt hant, amit föléjük emeltek, és nem lehetett a végső tisztesség megadásának nevezni a göröngy kupacok előtt eszelős módjára üvöltöző pap szavait. Rongyosak voltak Arthur húsz év előtt még virágzó országának parasztjai, és nem volt különb tőlük a szürke csuhát viselő, bozontos ősz szakállú, csapzott, hamuszín hajú pap sem, ki egy gallyakból összetákolt keresztet a magasba emelve rikoltozta a búcsú holtaknak címzett szavait. Mocskos csürhe volt a csapat, de nem is lehetett más, hiszen az Ország földjén az Egyisten fia által megjövendölt végzet, az apokalipszis lovasai tomboltak. - Halál! - üvöltötte a pap. - Halál mindenütt! Ti, kiknek most a sírjánál állunk, már tudjátok, te pedig, kik még éltek, nem sokára rájöttök, a Halál az egyedüli társunk. Csak a Halál tart ki mellettünk, mert ez a föld már Hádész rettenetes völgyévé változott rég, s megváltást csak a lelkünk remélhet! Sir Perceval kíváncsian, de iszonyodva közelebb húzódott a valahogy ismerősnek tűnő csuháshoz. - Nézzétek ezt az embert! - mutatott rá a pap, mikor felfedezte. - Nézzétek ezt a hitvány, mocskos férget, aki egykor dicső lovag lehetett! Lovag, aki a szószegők közé tartozott! A szószegők közé, a király hívei közé, akik békét és bőséget ígértek nekünk! Nézzétek! Az embercsürhe Perceval felé fordult, a csuhás pedig eléje futott, és habzó szájjal tovább ordítozott. - Ő is egy azok közül, akik megcsillantották előttünk a jólét reményét! Szép szavakkal a maguk oldalára állítottak minket, de mit kaptunk tőlük? Mit adott nekünk a fattyú-király uralma? Mi jutott nekünk a beígért boldogság helyett? Éhínség, dögvész, és halál, semmi más! Sir Perceval döbbenten a pap eltorzult arcára meredt. A szakáll, a haj, az öltözék első pillantásra ugyan megtévesztő volt, de az arc... Minél tovább nézte, annál biztosabb volt benne, hogy az eszeveszett csuhás nem más, mint... - Lancelot, te vagy az? - suttogta Perceval. - Sir Lancelot du Luc, te lennél? Ám a pap mintha nem is hallotta volna szavait. - Az ő büszkeségük, az ő bűneik, az ő egymás közötti csatározásaik miatt vagyunk most itt - üvöltötte az egyre bőszebben morgó rongyosoknak. - Ők hozták ránk a pusztulást! Bosszút kell állnunk rajtuk! - Sir Lancelot! - nyögte Perceval. - Nem ismersz meg? Perceval vagyok! De az őrült csuhás, aki egykor a Lancelot névre hallgatott, aki valamikor még Arthur legvitézebb lovagja, és árulásának éjszakájáig a leghűségesebb híve volt, a felhergelt, bosszúért hörgő emberroncsok karjai közé taszította Percevalt. - Isten csináltak magukból! Meggyalázták az Urat, és miattuk fordult el tőlünk az Egyisten! Miattuk feledkezett meg rólunk az Úr szent fia! Mocskos kezek ragadták meg Perceval testét, és hiába vergődött, hiába próbált védekezni, nem bírt a megvadult rongyosokkal. - Álljatok bosszút rajta! - üvöltötte Lancelot. - Öljétek meg az istenkáromlót, és az Úr újra rátok néz majd! A tömeg úgy sodorta magával Percevalt, akár a folyó hullámai az uszadékfát. - Lancelot! - kiáltotta a lovag. - Perceval vagyok! - Végezzetek vele! - dühöngött Lancelot. - Hajítsátok a vízbe! Perceval érezte, hogy a testét a levegőbe emelő kezek kicsúsznak alóla, érezte, hogy zuhan. Bemocskolódott, berozsdált páncélja nagyot koppant a folyó vizéből kiálló sziklákon. - Lancelot! Ne tedd ezt! - emelte fel a fejét, ám véznaságukban is erős kezek, csontos öklök csaptak az arcába, kemény lábak rúgásai csattantak a derekán. - Lancelot! - Öljétek meg! - bíztatta Lancelot a csürhét. - Szabaduljatok meg tőle! Ő is azok közül való, akik rátok hozták a bajt! - Lancelot! Lance...! - Perceval kiáltása kétségbeesett bugyborékolásba fulladt. A rongyosok begördítették a folyóba, és a mély víz száguldó hullámai máris magukkal ragadták. Perceval páncélja súlyával küzdve, emberfeletti erőfeszítéssel a víz felszíne fölé emelte fejét. - Segíts nekünk, gyere vissza, Lancelot! - ordította, miközben egyre távolabb sodródott a hajdani lovagtól és bambán vigyorgó híveitől. - Arthurnak szüksége van rád! A Kerekasztal...! Sir Percevalt a mélybe rántotta egy fortyogó örvény. Fuldokolva alámerült, s miközben tüdeje majd' szétpattant, sorra letépte magáról páncélja darabjait. Ha nem sikerül megszabadulnom innen, nézett a víz homályán át a folyó fenekére, talán örökre elvész a remény, hogy Arthur a kezébe vehesse a Grált... Kegyetlen düh áradt szét a lelkében Morgana és Mordred iránt, kiknek gazsága és démonok által sugallt terve romlásba taszította az Országot; és haragot érzett Lancelot iránt is, akinek őrülete most még az élettől is elszakítja őt. Húzta, rángatta páncélját, de hiába. A keze annyira remegett a vad indulatoktól, hogy képtelen volt meglazítani a vértet tartó szíjakat. Mikor aztán már úgy érezte, mindennek vége, mikor a tüdejét, szívét és torkát hasogató, fejét szétfeszítő fájdalom annyira felerősödött, hogy már nem is érezte, ekkor végtelen nyugalom kerítette a hatalmába. Már nem érdekelte, miért, hogyan, és ki miatt kell meghalnia. Az elmúlás pillanatában megbocsátott mindenkinek, aki ellene vétkezett. Mintha csak erre a gondolatra lett volna szüksége ahhoz, hogy egyre ernyedtebben tapogatózó ujjai kioldják a testét lerántó páncél szíjait, sorra ledobálta magáról a vasakat. Már csak a mellvért húzta egyre lejjebb, de végül attól is megszabadult. Miközben a felszín, a levegő felé rúgta magát, kibújt a testére tapadó gyolcsruhából is, majd lélegzet után kapkodva, a síkos kövekbe kapaszkodva kimászott a partra. - Nem adhatom fel a reményt! - suttogta kábultan, önmagát bíztatva. - Másom sincs már, csak az! Meg kell szereznem a Szent Grált... Abban a reményben emelte fel fejét, hogy újra megpillantja Lancelot-t, aki - ha sikerül visszatéríteni Arthur lovagjainak sorába - talán többet tehet, mint bárki más. Igen, gondolta Perceval, egyikünknek sem sikerült, de ő... Ő mindenre képes! Ám nem azt a partot, de nem is azt a vidéket látta maga előtt, ahol a koldusok a vízbe vetették. Maga sem értette hogyan, de már nem a folyó partján volt, hanem annak a fehéren tündöklő falú várnak a kapuja előtt állt, amit egyszer már látott. Félve a leeresztett felvonóhídra lépett, és elindult felfelé a mögötte emelkedő lépcsősoron, melynek végében a kitáruló aranyveretes kapun túl ott tündökölt a Szent Grál. - Ismered a választ a Kérdésre? - dörrent a hang. Perceval megtorpant. Elméjébe gyötrelmes emlékképek villantak. Morgana és Mordred gazsága, az eszeveszett Lancelot kegyetlensége... Ugyan mi más lehet a válasz, mint... - Igen - mondta határozottan. - Megbocsátást csak az nyerhet, aki maga is képes elfeledni az ellene vétkezők bűneit. - Tudod a titkot? Perceval tűnődése csupán egy szívdobbanásnyi ideig tartott. Senki emberfia nem bírhatja ki ilyen hosszú ideig a víz alatt, mint most én, gondolta. Lehet, hogy már nem élek? De akkor hogy lehetek mégis itt? - Igen - felelte végül. - Tudom a titkot. A halállal nincs vége az életnek. - Jól válaszoltál - mondta a hang. - Vedd el jutalmad, és térj vissza az életet adó Grállal oda, ahol a legnagyobb szükség van rá! Perceval kinyújtotta a kezeit, és alig, hogy ujjai megérintették a szent serleget, vakító, fehér fény villant. Lehunyta káprázó szemeit, és amikor a lobbanás elhalványult lassan kinyitotta. Camelot vára előtt állt. Arthur a Mordreddel való találkozása után minden addiginál gyengébbnek érezte magát. Napjait fásultan egy karosszékbe roskadva, üres fejjel maga elé révedve töltötte, és éjszakái sem hoztak pihentető álmot a szemére. Már arra sem maradt ereje, hogy egyedül felálljon; minden mozdulat megtételéhez segítségre volt szüksége. Sir Kay szinte egyetlen percre sem hagyta magára fivéreként szeretett királyát, de tudta, semmit sem tehet, amivel segíthetne Arthuron. A király haldoklott, és vele együtt az Ország is a végnapjait élte. Mordred apjának tett fogadalmához híven - meggyőzéssel, ígéretekkel, de főként erőszakkal - maga mellé állította az Arthur ellen lázadó, a hatalom megszerzésére törő lovagokat és hercegeket. Ezzel az egyre népesebbre dagadó sereggel aztán sorra elfoglalta vagy leromboltatta a Pendragonhoz hű nagyurak várait, gyalázatos viadalokban legyőzte a neki behódolni nem akaró lovagokat. Sir Kay rendre beszámolt Arthurnak Mordred hódításairól, ám a király mindannyiszor csak hallgatással felelt a rossz hírekre. Nem gyűjtötte össze lovagjait, nem indított háborút saját fia ellen, de még csak a védekezésre sem adott parancsot. Nem mintha tartott volna Mordredtől, és nem is gondolta meg magát, hogy mégis átadja az Országot fiának. Arthur nem másította meg elhatározását, és nem vesztette el a bátorságát, de elméjére a kábulat oly sűrű köde borult, hogy fel sem fogta a hozzá intézett szavak értelmét... Azt sem hallotta meg, mikor egy nap Sir Kay örvendezve berontott hozzá, és felkiáltott. - Arthur! Sir Perceval visszatért! Kay a székbe roskadt király elé térdelt, megfogta a vállait, és megrázta. - Itt van Sir Perceval, és elhozta a Szent Grált! Arthur résnyire nyitotta homályos tekintetű szemeit, és bambán a szoba ajtaján belépő, számtalan apró sebből vérző, meztelen alakra bámult. Sir Perceval is ura elé térdelt. - Teljesítettem fogadalmam - mondta rekedten. - Elhoztam a Szent Grált. Igyál hát belőle, királyom, és újjá fogsz születni. Újjá születsz, s veled együtt az Ország is. Arthur ajkai megrebbentek, de egyetlen szót sem tudott kinyögni. Sir Kay felállt, megfogta a Pendragon reszkető fejét, szétfeszítette a száját, Perceval pedig az ajkaihoz emelte a hűs vízzel teli kupát. - Igyál, királyom! - mondta Perceval. - Te és az Ország egyek vagytok. Igyál a szent kehelyből, és minden jóra fordul... Arthur erőlködve lenyelte a szájába kényszerített kortyot, és lehunyta szemeit. - Kay! Perceval! - nézett fel hirtelen, és szaporán pislogni kezdett. - Most érzem csak, milyen üres volt a testem lélek nélkül... Arthur felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett a hirtelen előtűnő nap sugaraitól új fénnyel ragyogó várra, majd mintha csak egy hosszú, kimerítő rémálomból ébredne, kinyújtóztatta évek óta mozdulatlanságra kárhoztatott tagjait. Nagyot reccsentek elöregedett csontjai, megroppantak izmai, és megfordult. Az ámuldozva figyelő két lovag úgy látta, mintha a régi Arthur állna előttük. - Eddig mások viselték életem terheit - mondta a Pendragon. - Lancelot a becsületemét, Guienevere a bűntudatomét, Merlin a bölcsességemét, Mordred a bűneimét. Eddig a lovagjaim harcoltak az én ügyeimért, de most másképp lesz. Most valóban király leszek! Menj, Kay, hívd egybe a seregemet. Csatába indulunk az Országért. Visszaszerezzük becsületünket, és... És megküzdünk Mordreddel! Sir Kay boldogan elmosolyodott, és ordítozva kiszáguldott a szobából. - Őrök! Lovagok! Fegyvernökök! Készüljetek a csatára! - Igen - suttogta Arthur. - Harcba indulunk. De előtte még el kell búcsúznom valakitől... A Camelot vára körül álló ősöreg fák, melyek végignézték Uther Pendragon halálát, Arthur első dicsőséges tettét, az Ország virágzását és hanyatlását, melyek látták a Szent Grál felkutatására útnak induló, majd sebzetten visszatántorgó, kudarcot vallott lovagokat, most újra egy fényes és pompázatos eseménynek lehettek tanúi. Újra ott aranylott az égen az örökre eltűntnek hitt nap, és sárgás fénykarjaival - mint már annyiszor - ismét megsimogatta a felvonóhídon átvágtató, csatába induló lovagok ezüstszín páncélját. Bár Arthur serege megfogyatkozott, bár a néhai délceg vitézek helyett most megöregedett és megfáradt férfiak ültek a harci mének hátán, de elszántságuk mégis erős csapatnak tüntette fel őket a kapu körül összegyűlt bámészhad szemében. Mert újra ott álltak a Pendragon alattvalói, a parasztok és kézművesek, a kereskedők és papok, hogy búcsúzóul szerencsét kívánjanak a feltámadott királynak. Rongyosak voltak és mocskosak, de szemükben ott izzott a jövőbe és a királyba vetett hit erőt adó fénye. A királyba, akinek gyógyulása új tavaszt hozott az Országra, virágba borította a fákat, sarjadzásra ösztönözte a húsz esztendeig alvó földben megbúvó magvakat. A lovagok átnyargaltak az erdőn, át a hegyek között. Csak akkor álltak meg, mikor kissé görnyedt, de mégis délceg alakjuk az örök körforgásában lenyugodni készülő nap fényében árnyékot vetett az előttük magasodó hófehér falakra. Arthur leugrott lováról, és bezörgetett a kolostor kapuján. A kémlelőnyíláson kikandikáló apáca első pillantásra felismerte, és örömmel beeresztette. Arthur döngő léptekkel végigment egy hosszú folyosón, majd mikor kísérője, az Egyisten fiának örök hűséget esküdött fehér ruhás szűz megállt, benyitott az egyik ajtón. A dísztelen cellában csupán egy kemény priccs állt, és csak egyetlen tárgy, a két hunyorgó gyertya sápadt fényében is tündöklő feszület enyhítette a kopár, szürke falak egyhangúságát. Egy feszület, mely előtt, háttal az ajtónak, s a rajta belépő Pendragonnak, egy apáca térdelt imára kulcsolt kezekkel. Egy apáca, aki egész életében csupán egyetlen bűnt követett el, de utána vezeklésképpen örökre bezárkózott a kolostor falai, a hit reményt és nyugalmat adó bástyái mögé. - Guienevere! - szólította meg Arthur. Az apáca teste a név hallatára megremegett. Tétován felállt, megfordult, és a király elé lépett. - Guienevere! - Ó, Arthur! - suttogta az egykori királyné, és elfordította szégyenpírtól égő arcát. - Mindenről én tehetek... - zokogta. - Én... Arthur megfogta Guienevere két kezét, és vigasztalóan elmosolyodott. - Sir Perceval megtanított rá, mi a válasz a legfontosabb kérdésre. Megbocsátok neked - mondta. - Nyugodjon meg a szíved. Már mindketten megszenvedtünk hibáinkért. Bármit követtél el, én mindig szerettelek. Ugyanúgy, ahogy most szeretlek. Guienevere szemében könnycseppek ragyogtak, de e szavak hallatán elmosolyodott ő is. - Szerettelek királyomként, és, szinte mindig, férjemként - mondta. - De Isten a tudója, nehéz túl soká a napba nézni... - Megbocsátok mindazért, amit tettél - folytatta Arthur -, s bocsáss meg hasonlóképp nekem... ha tudsz. Guienevere némán rázta fejét, arcán végigperegtek a könnyek. - Nem arra születtem, hogy emberként, férfiként éljek - magyarázta Arthur. - Talán jobb férjed is lehettem volna, de az én sorsom az, hogy emlékké váljak. Ne feledd, Guienevere: bármi történjék, kettőnk közössége csak röpke kezdet volt. Egy szép, feledhetetlen időszak, ami egyszer... valamikor még visszatérhet. - Arthur hosszan, mélyen királynéja szemébe nézett. - Búcsúzni jöttem, Guienevere - mondta végül. - Most, hogy a Szent Grál varázsereje meggyógyított, újra lovagjaim élére állok. Csatába indulunk, hogy megvédjük az álmot, amely bennünk öltött testet, s harcolunk, hogy ha az idő elérkezik, megvalósulhasson megint. Eleresztette Guienevere két kezét, és az ajtóhoz lépett. - Arthur, várj! - Guienevere a priccséhez lépett, lehajolt, és a keményre tömött szalmazsák alól előhúzott egy hosszú, fehér vászonba bugyolált tárgyat. - Megőriztem neked - mondta, és Arthur felé nyújtotta. Arthur letépte a csomagról a vászoncsíkokat, és maga elé emelte a benne rejlő Excaliburt. - Sohasem mertem remélni, hogy nálad van - mondta, s a szeme nevetett. - Sokszor gondoltam rá, hogy majd egyszer, mikor már nem tartozom a jövőnek, és emberként élhetek, újra elismersz férjednek... Isten veled! Két ujjával szelíden végigsimított a Guienevere szemei köré gyűlt ráncokon, és megérintette az arcot melyre ugyan rányomták bélyegüket az elmúlt évek, de mely még mindig ugyanolyan szép volt, mint azé a fiatal lányé, akivel Cameliard várában találkozott. - Ez az álmom - mondta. Guienevere némán, könnyektől csillogó szemekkel, de mosolyogva bólintott. - Talán egyszer több lesz, mint látomás... - suttogta Arthur, és két kezét az Excalibur markolatára szorítva kisietett a cella ajtaján. Felvirradt az új nap, s mire ismét bealkonyodott, Arthur és lovagjai már messze maguk mögött hagyták Camelot várát, de a kolostort is, ahol Guienevere királyné keresett és talált menedéket önnön háborgó lelke elől. Mire aztán a sötétség madara kiterjesztette fekete szárnyait, elérték a holtak lelkének épített szentélyt, amit annak idején Merlin parancsára azokból a sziklákból emeltek, melyeket a Zöld Szigetről zsákmányoltak. Arthur hirtelen felemelte kezét, megállította csapatát, és az egyik domb mögül elébe ügető vén lovagra nézett. - Sir Sandeff! - kiáltott fel a király. - Hát te is mellém állsz? - Igen, uram, de csak én, meg az egyik fiam - felelte a lovag. - A harcosaim, és másik gyermekem mind Mordredhez pártoltak. - Mordredhez? - kérdezte Arthur, és körbetekintett a békésnek látszó tájon. - Így is jó. Akkor sem győzhetnek le minket... De mondd, Sir Sandeff, mi az a vastag füstoszlop ott, a távolban? Talán felgyulladt az erdő? - Nem az erdő ég, királyom - felelte Sir Sandeff. - A Mordred táborában gyújtott tüzek füstjét látod. Annyi harcosa van, hogy még számba venni is lehetetlen volna mindet. - Mordred tábora? - tűnődött Arthur. - Ha ő amott van, akkor mi oda verünk tanyát éjszakára - mutatott a domb tetején ágaskodó kőtömbökre. - Egykor éppen ezen a helyen örvendtünk a győzelemnek, és most itt pihenjük majd ki magunkat utolsó csatánk előtt. Készüljetek, lovagok! Legyenek akár annyian, mint fűszál ezen a dombtetőn, de pirkadatkor megütközünk a fiam seregével. Mikor alig több, mint tucatnyi lovagból álló csapata lepihent, Arthur megdörzsölte álmatlanságtól égő szemeit, és kilépett a Stonehenge, kőszentély mellett felvert sátorából. Felnézett az alkonyi égre, a sorra kigyúló csillagokra, a hidegen derengő holdra, és felsóhajtott. - Ó, Merlin! Bárcsak itt lehetnél velem, öreg barátom! Még sohasem volt ilyen nagy szükségem bátorító szavaidra. Érzem, a holnapi lesz az utolsó csatám. Még csak nem is remélhetjük, hogy ekkora túlerővel szembe tudunk szállni, és nincs olyan hadicsel, mellyel Mordredet és azt a boszorkányt, Morganát becsaphatnánk... Arthur leült az egyik kőoszlop tövébe, mellére hajtotta fejét, majd öklével elkeseredetten a földre csapott. - Merlin! Ennyire még sohasem volt szükségem rád! Merlin! Hol vagy? Valahol a föld mélyén, nem is olyan távol a helytől, ahol Arthur ült, a jégtömbbe zárt mágus összeszedte minden megmaradt erejét, és a Pendragon felé nyújtotta tudatának csápjait. - Arthur... - suttogta, és testetlenül, de nem láthatatlanul megjelent a kőtömbök között. - Merlin! - kiáltott Arthur. - Hát itt vagy? Hát nem igaza hír, hogy Morgana... - Mesebeszéd! Már megtanulhattad volna, a test nem sokat ér. A lélek számít igazán, királyom! A lélek! - A lélek? - motyogta Arthur. - A testem fogoly, de a bennük rejlő anyagtalan erő mindennél hatalmasabb - lehelte Merlin hangja alig hallhatóan. - A te szereteted ad most alakot nekem, a barátságod hozott vissza oda, ahol most vagy, Arthur: az álmok birodalmába. - Ó! Csak egy álom lennél, Merlin? - Van, akinek álom - mondta Merlin szelíden, és hirtelen felemelte köd-karjait. - Másoknak... lidércnyomás! Alighogy kiejtette e szavakat, a varázsló alakja semmivé foszlott. Arthur egyedül állt az alkonyi szélben. Megdörzsölte égő szemeit, felállt, és körbenézett. - Merlin! - kiáltotta, ám hiába kereste ifjúkora mentorát, nyomát sem látta. - Még találkozunk, Arthur - suttogta a jól ismert hang valahonnét messziről. - Találkozunk, ebben biztos lehetsz! - Kay! Sir Kay a neve hallatán felemelkedett fektéből, és az ajtót helyettesítő, félrelibbenő ponyvára, meg a sátorba belépő alakra nézett. - Kay, ébredj! - Arthur! Miért nem alszol? - kérdezte Sir Kay a királytól. - Már aludtam... Azt hiszem. De most nem ez számít, Kay! Álmot láttam Merlinről. Sir Kay elcsodálkozott. - Merlinről? Érdekes... - Micsoda? - kérdezte Arthur. - Én is őt láttam az imént. - Beszélt hozzám... - Hozzám is. Arthur Kay mellé ült. - Hozzád is? - kérdezte.- Tudod ez mit jelent? Merlin él! - Igen, él - mondta Kay. - Az álmainkban. Onnan szól hozzánk... Azt mondta, holnap derekasan fogok küzdeni Mordred harcosai ellen. Arthur arca felderült. - Ha Merlin él, talán még nem veszett el minden. Kíváncsi vagyok, már megint mit fundált ki... A Mordred táborának szélén álló őrszem megdörzsölte a szemét, szaporán pislogni kezdett, de végül legyintett. Mintha egy árnyat, egy megfoghatatlan szellemalakot látott volna elsuhanni a sötétben, de már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nem csupán a szeme káprázott. Legyintett hát, és magában elintézte annyival, hogy vagy a vacsora után bevedelt sör űz vele komisz tráfát, vagy a másik domb tetején álló kőszentélyből tévelygett idáig egy holt lélek. Az ital és a halottak pedig nem árthatnak neki. Nem, amíg Mordred seregének fekete páncélját hordja, s a szépséges Morgana úrnő visel rá gondot! Persze ha tudta volna, valójában ki - vagyis inkább mi - volt az az ellibbenő árny, nem viselkedett volna ilyen hetykén. Mert nem más osont be a táborba, nem más volt az, akinek teste alig volt észrevehetőbb, akár a végtelen pusztaságok felett forrón remegő levegő, mint Merlin. Merlin, aki szellemi energiáit egyetlen sugárrá egyesítve, szinte fizikai valójában jelent meg Arthur és lovagjai előtt, és aki most az ellenség fészkébe merészkedett, hogy végrehajtsa a boszorkányon ördögi tervét. Az álomkép-mágus átsuhant a sátrak között, és egy pillanatra megtorpant a legnagyobb, legdíszesebb építmény előtt. Meglibbent a sátor bejáratát fedő, arannyal hímzett vászontakaró, és odabentről éppen Merlin elé lépett egy aranypáncélos, fedetlen fejű, szőke fürtű, délceg fiatal lovag. - Mordred... - susogta Merlin, mire az ifjú gyanakodva felkapta a fejét. De a varázsló nem Arthur fiához, hanem annak anyjához indult. Amint Mordred ellépett mellette, és beleveszett a sötétségbe, Merlin átsuhant a sátor ponyváján, és megállt a díszes, faragott ágy, és a rajta heverő fiatal nő előtt. - Visszatértem, boszorkány! - mondta, és végignézett Morgana kívánatos, majdnem meztelen testén. - Még mindig szép vagy. Fenséges! A tőlem tanult mágiát hívtad segítségül, hogy fiatal maradj? Vajon minden erődet erre pazaroltad, vagy maradt még belőle arra is, hogy megküzdj Merlinnel? Morgana felriadt szendergéséből, és felült az ágyon. A varázsló melléje ült, és mélyen a szemébe nézett. - Ne félj tőlem! - mondta. - Miért tartasz attól a gyarló mágustól, akit annak idején legyőztél? Nem árthatok neked, hiszen csak az álmodban létezem... Morgana megfeszítette ujjait, hosszú körmeivel haragos macskaként Merlin áttetsző arca felé kapott, de keze átsiklott az árnyalakon. - Látod? - kérdezte Merlin. - Semmi vagyok. Álommá, árnyékká változtattál... Morgana felnevetett, és festett körmeivel a varázsló szemei felé szúrt. Mielőtt azonban elérhette volna, Merlin eltűnt. Eltűnt, de csak azért, hogy a következő pillanatban a sátor másik végében jelenjen meg. - Árnyékká változtattál... - suttogta a mágus. - Hatalmasabb lettél, mint amilyen én valaha is voltam... Tudod, egyszer megidéztem a Sárkányt, hogy Uther Pendragon anyáddal hálhasson. E szavakra Morgana dühösen elvicsorodott. - Megidéztem, és majdnem belepusztultam - folytatta Merlin. - A Sárkány ködöt lehelt, amin át Uther apád várához vágtathatott... A Sárkány óriási, és végtelen a hatalma. Morgana felmordult. - Ó, bocsáss meg! - somolygott Merlin színlelt megbánással. - Nem akartalak megsérteni. Ugye most arra gondolsz, jó lenne, ha örökre megszabadulhatnál tőlem? Rajta, tedd meg, ha tudod! Elég lenne rábírnod a Sárkányt, fújjon rám ködöt. Akkor aztán tényleg legyőznél, hiszen a testemet jégbe zártad, a lelkemet pedig egy ködfelhőbe... Ugye ezt akarod? Mondd hát a varázsigét! Mondd ki a tőlem ellopott szavakat, és nekem végem! Morgana tétován szólásra nyitotta száját, ám képtelen volt kinyögni akár egyetlen hangot is. - No nézd csak! - kiáltott Merlin. - Talán elhagyott a varázserőd? Vagy elfelejtetted, mit kell mondanod? Morgana eltátotta a száját, de úgy érezte, mintha megbénult volna a nyelve. - Mondd, Morgana, mondd ki! - bíztatta Merlin. - Mondd ki az igét, és én örökre eltűnök erről a földről... Morgana arca hirtelen felragyogott. - Alal... - nyögte, de mintha összeszorult volna a torka, fulladozva elhallgatott. - Mondd már! - kiáltott rá Merlin. - Vagy talán mégis én vagyok az erősebb? Nem, az nem lehet, hiszen én semmi sem vagyok, és hiába mondanám ki ezeket a szavakat, a Sárkány nem hallgatná meg... Tudod, azt hiszem, egy kicsit haragszik rám Arthur miatt. - Alal'natrach... - mondta apró ködfelhőket köpködve Morgana. - Uthas-Bredath... - Csodálatos! Mondd csak! - Alal'natrach... Alal'natrach... - Ó, várj, Morgana! - mondta Merlin, mikor már vagy tucatszor elhangzottak a bűvös szavak. - Most már elég lesz. Ha sokat ismételgeted, nemcsak nekem ártasz, hanem magadnak, a szépségednek is! Morgana azonban úgy érezte, képtelen elhallgatni, de a varázsige szavain kívül egyetlen más hangot sem tudott kinyögni. - Most már mindegy - nevetett fel Merlin egy idő múlva. - Most már elkéstél. Köszönöm, hogy helyettem elismételted az igét. Engem nem hibáztathatsz, hiszen figyelmeztettelek. Hagytad magad rászedni, Morgana. Vagyis... Tudatlan voltál, és megszegted a szabályt. Egy álomképre, egy másik világhoz tartozó lényre próbáltál a Sárkány varázslatával hatni. Tudod mit jelent ez? Hamarosan rájössz! Annyit azért elárulok, nem nekem ártottál... Nem nekem... Nem nekem... Morgana még sokáig hallotta a varázsló egyre halkuló, kárörvendő kacagását, de hiába riadt fel álmából, hiába próbálta erőnek erejével összeszorítani saját száját, képtelen volt abbahagyni a varázsige ismételgetését. Méregként, egyre dühödtebben köpte ki magából a szavakat, s velük együtt az egyre sűrűsödő, fallá egyesülő ködfoszlányokat... - Nagyuram! - lépett be egy fekete páncélos lovag Mordred sátrába. - Köd kerekedik. - Köd? - nézett rá hitetlenkedve Mordred. - Az lehetetlen! Anyám megígérte, hogy tiszta marad az idő! Mordred felállt, és a lovag kíséretében kisietett a sátor elé. - Arthur csapata a Holtak Szentélye mellett táborozik - mondta a lovag. - Biztosra veszem, hogy hajnalban ránk támadnak. Ez a köd addig nem oszlik szét. Hátrányunkra lesz a csatában. Mordred dühödten vadkan módjára becsörtetett anyja sátrába, ahol - furcsa és érthetetlen módon - a köd a legsűrűbbnek látszott. - Merlin, te átkozott! - hallatszott Morgana hangja. - Anyám? Mi történt? - kérdezte Mordred. - Ó, te vagy az, fiam? - sóhajtott fel Morgana megkönnyebbülten. - Már azt hittem... Különös álmot láttam. - Anyám, hol vagy? Nem látlak. Ez a köd... - Itt vagyok, fiam. Mordred arra számított, hogy a sátorban terjengő ködből az anyja lép elébe, ám ehelyett egy girhes, ráncos, összeaszalódott bőrű öregasszony tántorgott ki a homályból. Egy vénség, akinek nyáladzó, fogatlan szájából minden lélegzetvételnél sűrű, fehér füst áradt, egy förtelmes lény, aki nem átallotta magára ölteni Morgana csábos ruháit . Mordred egy hosszú percig csodálkozva bámult az öregasszonyra. - Hol van az anyám? - kérdezte végül. - Hol van Morgana úrnő? - Én vagyok az, fiam - nyekeregte a vénség. - Én vagyok Morgana. Mi bajod, Mordred? Mi bajod, hogy nem ismersz meg? Ez a talányok éjszakája. Olyan furcsát álmodtam! Láttam Merlint, pedig nem szabadulhatott ki... Mordred a mágus neve hallatán egyszeriben mindent megértett. Már tudta, hogy Merlin valóban visszatért; tudta, hogy valamilyen álnok varázslattal elrabolta Morganától az erejét és fiatalságát. - Anyám! - kiáltott. - Változz vissza azzá, aki voltál! Hívd a Sárkányt, és parancsold meg neki, hogy oszlassa szét a ködöt! - A ködöt? - vihogott Morgana eszelősen. - Ó, igen, a ködöt! Jól van, hívom a Sárkányt. Alal... Alal... - Mondd már! - sürgette Mordred. - Alal... Alal... - nyögte Morgana. - Alal... Ó, Merlin, te átkozott! Alal.. - Mondd! - Nem jut eszembe a többi, fiam - hajtotta le a fejét Morgana. - Nem jut az eszembe! Mordred fenyegetően felemelte jobbját. - Mondd! Oszlasd el a ködöt! - Alal... Alal... - Morgana riadtan hátra lépett a feléje nyúló kezek elől. - Alal... Elfelejtettem! - Rajta! Mordred ujjai a vézna nyakra fonódtak. - Mondd! - Alal... - próbálkozott az asszony, de egykettőre elfúlt a hangja. - Mordred, ne! Ám Mordred eszét elvette a düh, és a ködtől kábult fejjel egyre hevesebben rázta az anyját. - Fiam... Ne... A sátor bejáratában álló lovag csak egy halk reccsenést hallott, majd a földre zuhanó, élettelen test robaját. - Menjünk - lépett hozzá Mordred. - És Morgana úrnő? - kockáztatta meg a lovag a kérdést. Mordred őrlettől szikrázó tekintettel nézett rá. - Anyám meghalt. Készüljetek! Az eget egyetlen, hófehér sátorlapként beborító köd olyan sűrű volt, hogy még a világot ébresztgető nap hajnali sugarai sem tudtak áthatolni rajta. Mordred lova hátán ülve végigléptetett csatarendbe állt harcosai között, sorra végigvizsgálta a gyalogosok és lovas vitézek vonalait, majd a láthatatlanná vált domb, az ellenség táborhelye felé fordult. Ám bárhogy meresztgette a szemét, bárhogy erőlködött, a köd miatt csupán néhány lépésnyi távolságra látott. - Hol vannak? - fordult a mellette álló lovaghoz. - Hallgasd, uram! Mordred fülelni kezdett, de hiába. Hallotta ugyan az egyre erősödő patadobogást, ám képtelen volt megállapítani, hogy pontosan merről közeledik feléjük Arthur csapata, sem azt, hány főt számlálhat. - Régi, jól bevált csel - mondta Mordred alvezére. - Úgy látszik, még az istenek is Arthur oldalára álltak. - Hallgass! - förmedt rá Mordred, és fenyegetően meglóbálta a kardját. - Akkor is végzünk velük, ha maga az ördög segíti őket! Mordred lova véknyába vágta a sarkát, és előre ugratott. - Az ördög? - morogta az alvezér. - Hiszen éppen azzal készülnek megvívni... Hirtelen éles kiáltás harsant. - Hátulról támadnak! - Forduljatok meg! Hátulról jönnek! Mordred megfordította idegesen táncoló lovát, és a ködbe kémlelt. - Mozogjatok, kutyák! - üvöltötte, mikor megpillantotta a feléjük száguldó szellemalakokat. - Mozogjatok, vagy én magam végzek veletek! Ám elkésett a figyelmeztetés, elkésett a dühödt parancs. Arthur lovagjai már vadul vagdalkozva irtani kezdték Mordred tétován bámuló harcosait. Vér fröccsent, páncélok repedtek ahogy a Pendragon ezüstvértes vitézei megannyi fénylő nyílként belevágódtak a fekete sereg sűrűjébe. Halálsikolyok, üvöltések harsantak, őrült kiáltozás, eszeveszett kavarodás támadt a csatarendbe állt Mordred-hívek között. Percek alatt megritkult a feketepáncélos armada, ám Arthur hős lovagjai között is aratott a Halál. Igaz, farkasokként küzdöttek, de Mordred kutyái feleszmélve első döbbenetükből falkákban rontottak egy-egy vitézre. Arthur az Excaliburral lekaszabolt két feléje rohanó gyalogost, de a harmadiknak élete utolsó tetteként még sikerült a Pendragon lovának oldalába döfnie lándzsáját. Arthur a fájdalmasan nyerítve összerogyó ló nyergéből a földre ugrott, és felkiáltott. - Kay! - Arthur! - Perceval! - Királyom! - Tristram! - Itt vagyok! Arthur körbenézett, és látta, lovagjai alól sorra kidőlnek ménjeik. - Gyertek! - üvöltötte. - Álljunk szorosan egymás mellé! Gyorsan! A még életben maradt öt lovag királyukhoz ugrott, és háttal egymásnak, váll váll mellett tovább vagdalták a rájuk támadó, egyre győzedelmesebben ordítozó harcosokat. Arthur lovagjainak minden csapása halált osztott, de hiába emelkedett körülöttük az egymásra omló halottakból álló domb, a véres, hörgő sáncfal mögül új és újabb feketepáncélosok ugrottak feléjük. Arthur már-már elvesztette reményét; a balján álló Sir Perceval szinte megvakult a homlokán tátongó sebből a szemébe ömlő vértől; Sir Tristram combjából egy kopja nyele meredezett; Sir Morfram oldalát felhasította egy kard pengéje; Sir Sandeff jobb csuklóját lemetszette egy bárd, de a fájdalomtól üvöltve, bal kézzel is tovább harcolt. - Túl sokan vannak! - ordította a király jobb oldalán küzdő Sir Kay. - Nem tudjuk visszaverni őket! Arthur egy pillanatra az égre emelte szemeit, és nagyot kiáltott. - Istenem, most segíts! Ekkor hirtelen széles ösvény nyílt a feléjük áramló fekete harcosok hullámzó sokaságában. Arthur csodálkozva bámult a hófehér lovon ülő, torzonborz, ősz szakállú emberre, aki a halál isteneként, páncél és pajzs nélkül rontott az ellenségre. - Lancelot! - kiáltott fel örvendezve Sir Perceval. Arthur mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, és forró, testét-lelkét melengető, új erőt adó szeretethullám ömlött végig rajta. - Ez... Ez igaz? A szakállas vadember egy pillanatra ránézett, és tekintete találkozott Arthuréval. - Lancelot! - üvöltötte Arthur. - Lancelot velünk van! - Sir Lancelot visszatért! - Ha ő velünk van, Isten sem hagyott el minket - mondta Sir Perceval. - Győzni fogunk! Arthur, meg öt sebesült, de új erőre kapott lovagja, és a királyához visszatért Sir Lancelot folytatta a mészárlást. Mikor aztán a delelőre érő nap átnyújtotta fényujjait a ködön, mikor Mordred harcosai az utolsó szálig elestek, Arthur felemelte vértől és verítéktől mocskos arcát, és körülnézett. Egyedül csak ő, és Sir Perceval maradt talpon. Kay, Tristram és a többiek véresen, de még halálukban is diadalmasan mosolyogva feküdtek a hullahegy kráterében. Arthur szomorúan megrázta a fejét. A harc hevében észre sem vette, mikor estek el hű lovagjai, mikor hullottak el mellőle barátai. Szomorúan Sir Percevalra pillantott, aki felemelte a kezét, és arra a helyre mutatott, ahol a legmagasabbra tornyosultak Mordred halott híveinek tetemei. Arthur tétován megfordult, és rekedten, fájdalmasan felkiáltott. - Lancelot! Az ősz lovag erőlködve felemelte a fejét. - Arthur... Királyom... Arthur szédelegve áttaposott a véres testeken, és Lancelot mellé térdelve az ölébe vette a lovag fejét. - Lancelot! - Arthur... Bocsáss meg, királyom! Mielőtt Arthur bármit is válaszolhatott volna, Lancelot a derekán tátongó mély sebre szorította a kezét, és felnyögött. - A régi sebem - suttogta. - Sohasem gyógyult be... - Lancelot! - mondta Arthur könnyes szemmel. - Bocsáss meg! Megváltás lenne, ha úgy halhatnék meg, mint a Kerekasztal lovagja... - Az vagy Lancelot - felelte Arthur remegő hangon. - A lovagom vagy, de még több is annál. Te vagy a legkiválóbb a valaha élt, és még meg sem született lovagok között. - Guienevere... Megint királyné? - kérdezte Lancelot. - Igen, Lancelot - mondta Arthur. Lancelot megbékélten felsóhajtott. - Isten veled, Arthur. Mennem kell, királyom. Vigyázz az Országra, és vigyázz Guienevere-re is... Arthur Lancelot megbékélt arcára pillantott, lefogta a halott lovag szemét, és arcát kezeibe temetve felzokogott. Ki tudja, meddig siratta volna hű lovagját, ha hirtelen nem nehezedik egy kéz a vállára. - Jöjj, királyom - mondta halkan Perceval. - Győztünk, és most terád vár az Ország. Arthur felállt, és Percevalra nézett. - Nem mehetek. Még van egy feladatom. Az utolsó, amit királyként végre kell hajtanom - felelte, és előre mutatott. Perceval megfordult, és mikor felismerte a halottak között feléjük botorkáló alakot, már értette, Arthur mire gondolt. Felemelt a földről egy elhajított kardot. - Az Országnak szüksége van rád - mondta, és a közeledő Mordred felé indult. - Nem, Perceval - fogta meg a karját Arthur. - Ezt nekem kell megtennem. Mordred közben eléjük ért, és felemelte lándzsáját. - Gyere, apám! - kiáltotta. - Öleljük meg végre egymást! Arthur félretolta Percevalt. - Fiam! Mordred hirtelen mozdulattal előredőlt, és minden megmaradt erejét összeszedve Arthur mellébe döfte fegyverét. Arthur felnyögött, és a páncélján támadt lyukból előcsorduló sűrű vérpatakra nézett. Felemelte az Excaliburt. - Te soha sem lehetsz király, Mordred! - kiáltotta, és a lábai előtt térdelő fia hátába merítette az Excaliburt. Sir Perceval szíve megremegett a fájdalomtól, ahogy a véres ölelésben, először és utoljára egymás keblére boruló apára és fiúra nézett. Ahogy Arthurra és Mordredre pillantott, ahogy eszébe jutottak az Uther Pendragonról és Igraine-ről hallott történetek, ahogy felidézte Morgana és Merlin tetteit, egyszeriben megértette, a jó a rosszból, a rossz pedig a jóból fakad. Megértette, hogy egy tiszta kút is adhat mérgező vizet, és csak a Merlinhez hasonló lények, a világmindenség urai által az emberek közé intézőnek küldött teremtmények sikerén vagy kudarcán múlik a népek és az országok sorsa. Sir Perceval kábultan figyelte, ahogy Mordred lassan oldalra dőlt, Arthur pedig a testéből kimeredő lándzsa nyelét szorongatva térdre zuhan. - Perceval! - suttogta Arthur. - Fogd az Excaliburt! Fogd a Hatalom Kardját, keress egy csendes vizet, és hajítsd bele! - De királyom... - próbált ellenkezni a lovag, de Arthur a szavába vágott. - Tedd amit mondtam! Tedd meg, és gyere vissza hozzám. De kérlek, siess! Már nincs sok időm... Miközben Perceval vonakodva bár, de felemelte az Excaliburt, és egy gazdátlan ló felé indult, Arthur utolsó erejével kirántotta magából a lándzsát, majd Mordred mellé dőlt. Véres ujjaival megérintette fia arcát, és halkan suttogni kezdett a fülébe. Hogy mit mondott, már örökre kettejük titka marad, mert Perceval a ló nyergébe ugorva elvágtatott mellőlük. Sir Perceval lova kiszáguldott a ködből, elvágtatott a Stonehenge kőoszlopai mellett, el a domboktól, Arthur utolsó csatájának néma tanúitól. Amikor aztán átjutott egy kopár síkságon, át egy erdőn, váratlanul egy tündöklően kék vizű tó partján találta magát. Felemelte az Excaliburt, és meglendítette a karját, hogy a király parancsához híven a szelíd hullámok közé hajítsa, emberi szem elől mindörökre elrejtse a mágikus fegyvert. Ujjai közül már-már kicsúszott a díszes markolat, mikor hirtelen az elméjébe hasított egy gondolat. Amíg az Excalibur nála van, Arthur nem halhat meg! Arthurnak pedig nem szabad meghalnia, hiszen az Országnak szüksége van rá... Sir Perceval olyan tettre határozta el magát, melyet egész életében a legnagyobb szégyennek tartott: ellenszegült a király parancsának. Megfordította hát lovát, és az Excaliburt a nyeregre kötött, üresen himbálózó kardhüvelybe rejtve visszavágtatott Arthurhoz. Arthur Perceval közeledtére felemelte a fejét. - Amikor bedobtad a vízbe... - suttogta erőtlenül. - Amikor bedobtad... Mit láttál akkor? - Semmit - hazudta Perceval. - Semmit, csak a szélborzolta hullámokat... Arthur az égre emelte szemeit. - Mondd, Perceval, miért hazudsz? - kérdezte. Sir Perceval királya elé térdelt. - Nem tudtam megtenni, uram! - nyögte. - Az Excalibur nem veszhet el! Nem veszhet el, hiszen az a te életed! - Tedd amit parancsoltam! - kiáltotta Arthur, de szavai köhögésbe fúltak. - Tedd meg, jó Perceval! - hörögte, és ujjával letörölte az ajkai közül előcsorduló vércseppet. - Egyszer eljön majd egy király, és a kard ismét felemelkedik, hogy segítse őt. Dobd a vízbe az Excaliburt, Perceval. A sorssal egyikünk sem szállhat szembe... Sir Perceval felállt, és nehéz szívvel újra a tó partjára vágtatott. Ismét a magasba tartotta az Excaliburt, és most valóban a vízbe vetette. Arra számított, hogy a csodás fegyver majd a mélybe süllyed, de tévedett: a penge hegye még csak nem is érintette meg a kéken ragyogó víz felszínét, mikor a habokból felemelkedett egy ezüstös csillogású kéz. Gwagged Awnn a levegőben ragadta meg, háromszor megforgatta, azután lerántotta magához a Hatalom Kardját, hogy megőrizze, és ha eljön az idő, újra odaajándékozza az arra érdemesnek. Sir Perceval még sokáig nézett a lemerülő kéz és a kard után, még hosszú ideig figyelte a nyomukat jelző vízfodor gyűrűket, majd elindult, hogy visszatérjen királyához. Ám hiába kereste, Arthurt nem lelte sehol. - Arthur! - kiáltotta, miközben bejárta az elesettektől sötétlő csatateret. - Királyom! - ordította, és balsejtelmektől gyötörve körbevágtatott a környező dombokat. - Arthur Pendragon! - üvöltötte, és felkaptatott a Stonehenge kőoszlopai mellé. - Arthur... - nyöszörögte, mikor a fáradtság végül lekényszerítette a nyeregből. Remegve állt a kőkör közepén szürkéllő, lapos sziklatömbön. - Királyom... Lehunyta kimerültségtől égő szemeit, majd, a suhogást hallva, felnézett az égre. - Istenem! - suttogta. Magasan a felhők között egy bárka lebegett. Hajó, melynek testét nem víz, hanem a szikrázóan fényes levegő mosta; egy hajó, melyet nem fából, hanem istenek által kovácsolt fémből építettek; egy hajó, melynek kormányosa csakis maga Salamon király lehetett. - Istenem! - sóhajtott ismét Sir Perceval, és ahogy kimondta e szent szót, úgy érezte, mintha valamely ellenállhatatlan erő a magasba, az égi tünemény felé röpítené. Megérintette a segítőn felé nyúló kezeket, megfogódzni azonban nem tudott bennük, s ez megértette vele, hogy az ő távozásának ideje még nem érkezett el. Elkeseredés és félelem kerítette hatalmába - de csak pillanatokra, utána megbékélt a sorssal, s erejének egy része is visszatért abban a földöntúli ragyogásban. "Várjatok!", akarta kiáltani. "Vigyetek magatokkal!" De nem vitte rá a lélek, hogy csakugyan kiáltson. Érezte: akad egy hely a bárkán, amelyet csak ő foglalhat el, ha minden dolgát elvégezte idelent. Ne feledd, Sir Perceval, zengett fülében a Szent Grál kastélyában hallott hang, a halál nem az út vége. - Tudom - suttogta Perceval, s mosoly derengett fel kiszáradt ajkán. - Tudom. A halál egy új élet kezdete, folytatta a hang. Egy új életé, melynek során a Kerekasztal lovagjai újra harcba szállhatnak a hajdani és majdani király, Arthur Pendragon oldalán. Abból, amiért küzdenek, nem vész el semmi. Semmi olyan, amit meg ne lehetne találni. Ég veled! Perceval a távolodó bárkát nézte; figyelte, ahogy lángokba burkolódzik, nekilódul, csillaggá válik a szférák magasában; állt, míg bírta, míg szeme cserben nem hagyta. Mikor úgy érezte, nem bírja tovább, lekuporodott, forró homlokát kardja keresztvasához szorította, s imát mormolt az eltávozottakért; a lovagokért, akik arra rendeltettek, hogy testük megtöressék, nevük azonban örökkön éljen - és a királyért, aki bár halandónak született, számos életet élt, számos halált halt birodalmáért, s akinek Országa - akár a Mindenhatóé - hatalmasabb, mint bármely sziget. VÉGE?