Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 A BURGESS Gépnarancs

2010.08.11

– Ó – mondta a csolovek –, azért csinálom ezt – orrpöckölés megint – és ezt – fájdalmas fülcsavarás – meg ezt – iszonyú lábtiprás –, mert ki nem állhatom az undorító fajtádat. Ha tenni akarsz ellene, csak rajta, tessék, tessék. –Tudtam, hogy nagyon szkóró kell előkapnom a britvát, mielőtt még az iszonyú, gyilkos rosszullét elönt s a harc öröme helyett azt érzem, hogy bekrepálok. De, Ó testvéreim, amint rukám a britva után nyúlt a belső karmánomba, lelki glázaim előtt már vígyeltem is ezt a neveletlen csolovekot, amint kegyelemért ordít, a rótjából dől a piros piros króv, és abban a pillanatban rám tört a rosszullét, a szomjúság, a fájdalom, úgyhogy tudtam, igen-igen szkóró máshogy kell éreznem ez iránt a mocsok csolovek iránt, cigarettát vagy zsozsót kerestem hát a karmánban, de nem találtam, Ó testvéreim, egyikben sem. Így szóltam hát, sírósan és reszketegen:
– Szeretnélek megkínálni egy cigarettával, testvér, de úgy látszik, nincs nálam. – Mire ez a csolovek:
– Nyif-nyal. Buhuhú. Bőgőmasina. – És bolsoj szarus körmével megint felpöckölte az orromat, a sötét közönség pedig hangosan és jókedvűen szmehált. Erőlködve próbáltam kedves lenni ehhez az undorító és fájdalmat okozó csolovekhoz, nehogy újból elfogjon a rosszullét:
– Kérlek, hadd tegyek a kedvedre, kérlek. – Belenyúltam a karmánomba, de csak a britvát találtam, úgyhogy odaadtam neki. – Kérlek, fogadd el. Szerény ajándék. Fogadd el, kérlek. – Ám ő:
– Engem te ne akarj megvesztegetni. Fütyülök a koszos ajándékodra. – Azzal a rukámra csapott, és a britva leesett a földre. Mire én:
– Kérlek, muszáj a kedvedre tennem. Kipucoljam a cipődet? – És testvérek, hiszitek vagy seggem csókoljátok, letérdeltem, kiöltöttem piros jazikomat mérföld hosszan, és nyalni kezdtem a grjáznüj vónnüj cipőjét. Mire a csolovek nem túl erősen, de róton rúgott. Na, gondoltam, talán mégse fog el a rosszullét, ha jól megmarkolom a bokáját és kinyújtom ezt a grjáznüj brácsnüjt a padlón. Így is történt, és piszkosul meglepődött a pofa, mert akkorát zuhant, hogy na, a vónnüj közönség meg hangosan röhögött. Ám vígyelve őt a padlón, máris éreztem, hogy közeledik az iszonyatos émelygés, ezért kinyújtottam a rukámat, hogy fölsegítsem, s ő fel is pattant villámszkóró. Épp veselkedett volna, hogy valami borzasztóan licón tolcsókol, amikor közbeszólt a dr. Brodsky:
– Rendben van, ennyi elég is. – Mire ez a szörny csolovek meghajolt és kitáncolt, mint valami színész, a lámpák meggyulladtak, és én ott álltam hunyorogva rótom bőgésre tátva. A dr. Brodsky a közönséghez fordult:
– Alanyunk, mint látják, paradox módon úgy hajlik a jóra, hogy a rosszra hajlik. Az erőszakos cselekvés szándékához a testi szenvedés erős érzete társul. Hogy ezt közömbösíteni tudja, át kell váltania egy homlokegyenest ellentétes attitűdre. Van kérdés?
– A választás – dörmögte egy mély gólosz. Vígyeltem, hogy a dutyimókus az. – Nincs választási lehetősége, vagy igen? Az önérdek, a testi fájdalomtól való rettegés bírta rá erre a groteszk megalázkodásra. A dolog őszintétlensége nyilvánvaló volt. Többé nem követ el rosszat. De nem is lesz lehetősége az erkölcsi választásra.
– Ezek csak árnyalatok – mosolygott a dr. Brodsky. – Minket nem érdekel a kiváltóok, a magasabb etika. Minket csakis a bűnözés visszaszorítása érdekel...
– És – tódította a bolsoj jól öltözött miniszter – börtöneink ijesztő túltelítettségének megszüntetése.
– Úgy van, úgy van – mondta valaki.
Na, erre kezdetét vette a vita és a gavarittyolás, én meg csak álltam ott, testvérek, mint akire ügyet se vetnek ezek az ügybuzgó brácsnüjök, s a végén elkricsáltam magam:
– Én, én, én. Én senkit sem érdeklek? Hogy jövök én ebbe az egészbe? Valami állatnak néznek, kutyának? – Erre még hangosabban kezdtek gavarittyolni és mindenféle szlóvókat hajigáltak felém. Úgyhogy még hangosabban kellett kricsálnom: – Én csak amolyan gépnarancs legyek? – Fogalmam sincs, miért épp ezt mondtam, testvérek, csak úgy az eszembe ötlött. Egy vagy két minútára be is fogtam vele a pofájukat ezeknek a csolovekoknak. Aztán felállt egy igen sovány sztárüj professzor fazon, a nyaka csupa drót meg kábel, mintha azok közvetítenék az erőt a galavájából a plottyába, és azt mondja:
– Semmi okod a panaszra, fiú. Már választottál, és minden a választásod következménye. Bármi következzék is ezután, te választottad. – Amire a börtönmókus elkricsálta magát:
– Ó, bárcsak hihetnék benne! – És vígyelni lehetett, hogy az igazgató olyan pillantást vet rá, ami azt sejteti: mégse fog ez magasra kapaszkodni a Börtönegyházban. Aztán újra kezdődött a hangos vita, és szlúsáltam, hogy valaki bedobja a Szeretet szlóvót, a dutyimókus meg harsogva azt kricsálta: A Teljes Szeretet Kiűzi A Félelmet meg más efféle kalt. Aztán a dr. Brodsky szólalt meg csupa mosoly licóval:
– Örvendek, uraim, hogy szóba került a Szeretet kérdése. Most olyan Szeretetre fogunk példát látni, amelyről eddig azt hittük, kiveszett a középkorral együtt. – Megint kialudtak a fények; meggyulladt a két reflektor, az egyik szegény és szenvedő Barátotokra és Narrátorotokra esett, a másikba pedig besiklott avagy lejtett a leggyönyörűbb gyévocska, akit egész zsíznyetekben, Ó testvéreim, csak vígyelni remélhettek. Príma horrorsó grúgyjai voltak, amiket szinte teljesen vígyelni lehetett, mert a pláttyéja jóval jóval jóval a válla alatt ért véget. Lába akár a Bóg a mennyekben, járásától csak nyögni bírt az ember, ám a licója édes, mosolygós, ártatlan fiatal licó. A fénnyel együtt közeledett felém, mintha csak mennyei dicsfény meg más hasonló kal övezné, s nekem első gondolatom az volt, de szeretném ledönteni a padlóra egy kis jó vad tilitolira, ám szkóró jött rám máris a rosszullét, mint valami nyavalyás detektív, aki eddig a sarkon leselkedett, s most előugrik a letartóztatási paranccsal. Finom parfümje vónjától ekkor öklendeznem kellett, úgyhogy muszáj volt gyorsan kitalálnom valami más megközelítési módot, mielőtt még horrorsón elönt a fájdalom, a szomjúság és az iszonyú rosszullét. Így hát elkricsálcam magam:
– Ó, minden gyévocskák legszépségesebbje és -páratlanabbja, lábaid elé vetem szívemet, taposs, nesze, rajta. Ha rózsám volna, néked adnám. Ha csupa víz és csurom kal volna most a föld, pláttyémat teríteném eléd, hogy nógád ne legyen csupa kosz és csurom kal. – És, Ó testvéreim, máris éreztem, mint húzódik vissza a rosszullét. – Engedd – kricsáltam tovább –, hogy hódoljak neked és oltalmazód legyek e rohadék gonosz világ ellen. – Aztán csak eszembe jutott a megfelelő szlóvó, és tüstént még jobban éreztem magam: – Hadd legyek a te igaz lovagod! – S már zuhantam is térdre megint, bókolva és alázkodva.
Persze hogy megint balfék sútnak bizonyultam, hisz kiderült, hogy ez is csak színház: a gyévocska mosolyogva meghajolt a közönség felé, és kitáncolt a színről, meggyulladtak a lámpák, taps. És a sztárüj csolovekok némelyikének úgy szikrázott a gláza a piszkos és szentetlen vágytól, Ó testvéreim, hogy majd utánaugrott ennek a kis gyévocskának.
– Igazi jó keresztény lesz ez a fiú – kricsálta most a dr. Brodsky –, olyan, aki odatartja a másik orcáját is, aki inkább hagyja megfeszíteni magát, mint hogy ő feszítsen meg másokat, akit rosszullét kerülget a gondolatra is, hogy agyoncsapjon egy legyet. – És igaza is volt, testvérek, mert amikor azt mondta, hogy agyoncsapnék egy legyet, máris kezdtem rosszul lenni, és azzal tudtam csak elhárítani a fájdalmat, hogy elgondoltam: cukorral etetem azt a rohadék legyet és gondját viselem inkább, mint valami kedves háziállatnak. – Megjavult kricsálta a dr. Brodsky. – Örvendenek Isten angyalai!
– A lényeg az – magyarázta igen grómko a perügyminiszter –, hogy a módszer bevált.
– Ó jaj – sóhajtotta a dutyimókus –, bevált bizony, Isten irgalmazzon nekünk.
 

HARMADIK RÉSZ

1


– Na? Mi legyen?
Ezt a kérdést, testvérek, már én tettem föl magamnak másnap reggel, kinn állva az előtt a fehér épület előtt, amelyet a jó öreg Ábühöz ragasztottak, két évvel ezelőtti portyázópláttyémban a hajnal szürke félhomályában, egy kis málenkij csomaggal, ami a néhány személyes véscsemet tartalmazta, meg egy kis zsozsóval, amit a vónnüj hatóság adományozott, hogy nekimehessek az új életnek.
A tegnap többi része igen fárasztó volt, interjúk a tévéhíradónak, fényképezés klikk-klakk-kalakk, további mutatványok, amint éppen kikészülök az erőszak láttán meg más hasonló kal. Aztán ágyba zuhantam, de már ráztak is föl, úgy rémlett, hogy menjek a fenébe, igyoljak haza, vígyelni se akarják többé, de soha többé, Ó testvéreim, a ti Alázatos Narrátorotokat. Ott álltam hát, igen-igen korán reggel, kis zsozsóval a bal karuránomban, csirgettem-csörgettem tűnődve:
– Na? Mi legyen?
Egy kis reggeli valami mésztón, gondoltam magamban, merthogy aznap még nem ettem, olyan sürgetős volt minden csoloveknak, hogy kirúgjon a szabadságba. Csak egy csása csájt pittyeltem. Igen hervasztó városrészben volt ez az Ábü, de ilyen kis munkásbüfék azért akadtak benne, találtam is egyet hamarost, testvéreim. Borzasztó kalos volt meg vónnüj, a plafonról lógó körte fényét légyszar leplezte, és korán kelő robotálók szürcsölték a csájt, falták az undorító virslit és klebát, nyomták nyomták nyomtatták lefele és újabb adagokért kricsáltak. Borzasztó egy kalos gyévocska szolgálta ki őket, viszont jó bolsoj grúgyjai voltak, amiket ezek a zabáló csolovekok el-elmarkoltak hahhahha röhögve, a gyévocska meg azzal reagált, hogy hihihi. Rosszul lettem a látványuktól, testvérek. Nagyon udvariasan és uras góloszon pirítóst, lekvárt és csájt rendeltem, és bevettem magam egy sötétebb sarokba.
Ott ettem és pittyeltem, amikor beigyolt egy kis törpe újságárus csolovek, girbegurba grjáznüj presztupnyik fazon, acélkeretes vastag szemüvegben, a pláttyéja színe mint az igen öreg és avas-penészes ribiszkepudingé. Kupittyoltam tőle egy gazétát, gondoltam, úgy ugrok fejest a normális zsiznybe, hogy vígyelem mindjárt, mi tyecsot a nagyvilágban. Ez a gazéta ilyen kormánypárti gazéta lehetett, mert az első oldalán semmi más hír nem volt, mint hogy minden csolovek megint a kormánypártra szavazzon az általános választásokon, amiket, mint kiderült, két vagy három hét múlva tartanak. Mindenféle dicsekvések voltak ott olvashatók, testvérek, arról, hogy mi mindent tett ez a kormány az elmúlt egy évben, növelte az exportot, igazi horrorsó külpolitikát folytatott, javított a szociális helyzeten meg más hasonló kal. De a legbüszkébb arra volt ez a kormány, hogy mennyivel biztonságosabb lett az utca az utóbbi fél évben az összes békeszerető, éjszaka mászkáló ljúgyi számára, mert a rendőrség nagyobb fizetést kap, ezért sokkal keményebben bánik a fiatal huligánokkal, a perverzekkel meg a betörőkkel. Ez intyereszoválta a ti Alázatos Narrátorotokat. A második oldalon egy homályos fénykép ismerős csolovekot ábrázolt, s a végén rájöttem, hogy nem más az, mint én én én. Igen levertnek és rémültnek tűntem rajta, de csak azért, mert folyton csattogtak-villogtak a vakuk. A képem alatt az állt, hogy ez az első végzőse a Bűnöző Hajlamúak Megjavítását Szolgáló Állami Intézetnek, mindössze két hétbe telt, hogy bűnözőösztöneit kiirtsák, azóta derék törvénytisztelő polgár meg a többi ilyen kal. Aztán vígyeltem, hogy van ott egy igen öntelt cikk is a Ludovico-eljárásról meg hogy milyen okos ez a kormány meg más hasonló kal. És volt ott még egy fénykép, ezt a csolovekot is ismertem, mert ez volt a perügy- avagy belügyminiszter. Ő is hetvenkedett, hogy azt mondja, olyan bűnözésmentes jövőnek nézhetünk elébe, amelyben nem kell többé félni a gyáva, hátulról támadó fiatal huligánoktól, perverzektől és betörőktől meg más hasonló kal. Undorodva dobtam le a gazétát a padlóra, a csájtócsákra és undorító köpetekre, amiket a büfé kalos törzsvendég állatai produkáltak.
– Na? Mi legyen?
Az volt teendő, testvérek, hogy nekiindulok haza, és jól meglepem a papapát meg a mamit, hogy egyetlen fiuk és utóduk megtért a családi kebelre. Aztán hanyatt vágom magam az ágyon az én málenkij odúmban, szlúsálok egy kis finom muzsikát, és elgondolom, mihez is kezdjek a zsíznyemmel. Az elbocsátótiszt tegnap hosszú listát adott a kipróbálható állásokról, föl is hívott az érdekemben különböző csolovekokat, de nekem, testvérek, eszemben se volt rögtön robotára szegődni. Málenkissé kipihenem magam előbb, igen, és gondolkodom az ágyon fekve, szép zenekíséret mellett.
Avtóbuszra szálltam hát, be a központba, aztán egy másikkal ki a Kingsley Avenue-ra, ahonnét már egész közel a lakótelep 18/A számú tömbje. Higgyetek nekem, testvéreim, ha azt mondom, hogy kilip-kalap-kalapált a szívem az izgatottságtól. Nagy volt a csönd, még mindig kora téli reggel lévén, s amikor beidúltam az előcsarnokba, senki más csolovek nem volt a színen, csak a Munka Becsületének nagój csolovekjai meg zsénscsinái. Ami megdöbbentett, testvérek, az az volt, hogy hogy kipucolták, semmi csúnya szlóvó nem kígyózott a Becsületes Munkások rótjából, semmi csúnya testrészeket nem ragasztottak a meztelen plottyukra piszkos fantáziájú ceruzás málcsikok. De az is meglepett nagyon, hogy a lift működik. Zúgva szállt alá, amint megnyomtam a villanyos knópkát, s beszállva megint csak elképedve vígyeltem, milyen makulátlan a kalickája.
Fölmentem hát a tizedikre, s már láttam is a 10–8-as lakást, pont olyan volt, mint régen, és reszketett és remegett a rukám, amint kivettem karmánomból a kis kljucsot. De aztán határozottan bedugtam a kljucsot a zárba, elfordítottam, ajtót nyitottam és beléptem, és íme, három pár döbbent és kétségbeesett gláz meredt rám, az ef meg az em éppen reggelizett, s velük egy harmadik csolovek, akit még zsiznyemben nem vígyeltem, egy bolsoj vaskos csolovek ingben-hózentrógerben, mint aki otthon van, testvérek, hörpölte a tejes csájt és falta-zabálta a tojást meg a pirítóst. És ez az idegen csolovek szólalt meg elsőnek:
– Ki vagy te, barátom? Honnét vetted a kulcsot? Kifelé, mert betöröm a képed. Mars ki, és kopogj talán. Kérj bocsánatot, de tüstént.
A fater meg a mami kővé vált közben, vígyelni való volt, hogy nem olvasták még a gazétát, aztán eszembe jutott, hogy a gazéta nem is szokott megjönni addig, míg a fater el nem indul a gyárba. Aztán így szólt a mami: – Jaj, te megszöktél. Meglógtál. Most mit csináljunk? Idejön a rendőrség, jaj jaj jaj. Te rossz és gonosz gyerek, szégyent hozol ránk. – És ha hiszitek, ha seggem csókoljátok, rágyújtott a buhuhúra. Magyaráztam, hogy telefonáljanak be az Ábüre, ha tetszik, s mindeközben ez az idegen csolovek úgy nézett rám és úgy ráncolta a homlokát, mint aki tényleg be tudná törni a képem a szőrös bolsoj öklével. Úgyhogy azt mondtam:
– Nekem is van pár kérdésem, testvér. Mit keresel itt és meddig akarod keresni? Nem tetszett az előbb a hangod. Úgyhogy csigavér. És most halljam, beszélj. – Ilyen munkásember fazon volt, iszonyú ronda, harminc- vagy negyvenéves, és csak ült ott tátott róttal, nem gavarittyolt egy árva szlóvót. Mire a fater:
– Mind meg vagyunk egy kicsit zavarodva, fiam. Tudatnod kellett volna, hogy jössz. Azt hittük, még legalább öt-hat év, mire kieresztenek. Nem mintha – mondta csüggedten – nem örülnénk nagyon, hogy újra látunk és hogy szabad vagy.
– Ki ez itt? – kérdeztem. – Miért nem bír megszólalni? Mi folyik itt egyáltalán?
– Ez Joe – mondta a mami. – Most itt lakik. Ő a bérlőnk. Jaj istenem istenem – fejezte be.
– Hé te – mondta a Joe. – Hallottam rólad egyet-mást, fiú. Tudom, miket műveltél, és hogy összetörted a szüleid szívét. Szóval visszajöttél, mi? Hogy újra pokollá tedd az életüket, mi? Csak a holttestemen keresztül, ezt tudd meg, mert inkább tekintettek ők engem a fiuknak, mint a lakójuknak. – Szmeháltam volna, ha belül nem vagyok csupa razdraz s ettől nem környékez meg máris a rosszullét, hisz ez a csolovek nagyjából olyan korú volt, mint az ef meg az em, s erre úgy karolja át a síró mami vállát, mint valami szerető fiú, Ó testvéreim.
– Hm – mondtam, és én is majdnem elfakadtam sírva. – Szóval így állunk. Na, hát öt nagy minútát adok, hogy minden undorító, kalos véscsedet kitakarítsd a szobámból. – Azzal indultam is a szobámba, mert ez a csolovek nem volt olyan gyors, hogy megakadályozhassa. Az ajtót kinyitva nagy plattyanással pottyant a padlóra a szívem, mert amit vígyeltem, az nem az én szobám volt már, testvérek. Összes zászlóm eltűnt a falakról, a helyükbe ez a csolovek bokszolókat ragasztott meg valami csapatot, amint elégedetten összefont rukákkal ülnek, előttük az ezüstbili. És vígyeltem azt is, hogy mi hiányzik még. Nem volt ott a sztereóm és a diszkszekrényem se, és eltűnt a lakatra zárt kincsesládám a tégelyekkel, kábítószerekkel és a két fénylő tiszta fecskendővel. – Mocskos vónnüj dolog történt itten – kricsáltam. – Mit műveltél a személyes véscseimmel, te gusztustalan rohadék? – Ez a Joe-nak szólt, de a fater válaszolt helyette, mondván:
– Elvitték, fiam, mind a rendőrök. Ez az új szabály, tudod, kártalanítani kell az áldozatokat.
Majdnem kidobtam a taccsot, s valami olyan iszonyúan fájt a galavám, úgy kiszáradt a rótom, hogy muszáj volt belenyakalnom az asztalon álló tejesüvegbe, mire ez a Joe: – Piszkos disznó, illemet se tud. – Mire én:
– De hiszen meghalt. Az a vénasszony meghalt.
– Igen, de a macskák, fiam – mondta szomorúan a fater –, azokra nem volt ki gondot viseljen, míg a végrendeletet föl nem bontották, és hát kelletett valaki, aki etesse őket. Ezért a rendőrség eladta a holmidat, a ruhádat is, mindent, hogy pénz kerüljön rá. Ez a törvény, fiam. De persze te sose tisztelted a törvényt.
Le kellett ülnöm, mire a Joe: – Kérj engedélyt, te modortalan kis disznó – úgyhogy villámszkóró visszavágtam neki: – Fogd be azt az éktelen pofádat, te –, és máris kerülgetett a rosszullét. Az egészségem érdekében, rá kellett térni a józanságra meg a mosolygásra, úgyhogy azt mondtam: – Mindegy, az ott az én szobám. Ez itt az én otthonom. Mit javasoltok hát, ef és em? – De azok csak ültek leverten, a mami reszketett, licója csupa ránc és könny, aztán megszólalt a fater:
– Meg kell gondolnunk ezt a dolgot, fiam. Nem rúghatjuk csak úgy ki Joe-t, nem igaz? Szerződést kötöttünk Joe-val két évre, megállapodtunk mindenben, ugye, Joe? Tudod, fiam, azt hittük, sokáig börtönben leszel még, és hát a szoba meg üresen állt. – Szégyellte kissé magát, ezt vígyelni lehetett a licóján. Elmosolyodtam hát és bólintottam, mondván:
– Panyimálok mindent. Megszoktátok a békességet, megszoktátok a kis plusz zsozsót. Így megy ez. A fiatok meg a terhetekre volt úgyis. – És testvérek, ha hiszitek, ha seggem csókoljátok, elfakadtam sírva, úgy sajnáltam magamat. Mire a fater:
– Tudod, fiam, Joe már a jövő havi bért is kifizette. Szóval bármit is döntünk a jövőre nézve, azt nem mondhatjuk Joe-nak, hogy takarodjon, ugye nem, Joe? – Mire a Joe:
– Nekem elsősorban magukra kell gondolnom, akik mintha csak anyám és apám lettek volna. Szép lenne tőlem, ha odébbállnék, kiszolgáltatva magukat ennek az érzékeny kis szörnyetegnek, aki sose érdemelte meg, hogy a fiuknak titulálják? Most persze bőg, de ez csak álnokság és ármány az ő részéről. Eridjen és vegyen ki valahol egy szobát. Hadd keserülje a gonoszságát, s tudja meg, hogy nem érdemel ilyen jó anyát és apát.
– Jól van – mondtam felállva s még mindig könnyesen. – Most már tudom, mi az ábra. Senkinek se kellek, nem szeret senki. Szenvedtem, szenvedtem és szenvedtem, és mindenki azt akarja, hogy szenvedjek csak tovább. Értem.
– Mások szenvedtek temiattad – mondta a Joe. – Hát most szenvedj csak te is. Mindent elmeséltek rólad esténként itt a családi asztal körül, és én alig akartam elhinni. A rosszullét kerülgetett.
– Bárcsak maradtam volna a börtönben – mondtam. – Mármint a jó öreg Ábüben. Igyolok már – mondtam. – Nem vígyeltek engem többé soha. Köszönöm szépen, kitalálok magam is. Remélem, nyomni fogom a lelkiismereteteket. – Mire a fater:
– Ne légy már ilyen, fiam – a mami meg csak hogy buhuhú, egész rondán összefacsarodott a licója, mire a Joe megint átkarolta a rukájával, veregette a vállát, csitítgatta, mint a bezúmnüj. Én meg eltámolyogtam az ajtóig és kimentem, magukra hagyva őket szörnyű bűntudatukkal, Ó testvéreim.


2


Amúgy céltalanul leigyolva az utcára, testvérek, még mindig a portyázópláttyémban; amit a ljúgyik igencsak megbámultak, és fázva is, mert rohadt egy hideg téli nap volt, úgy éreztem, nem akarok én már semmit, csak minél messzebb kerülni ettől az egésztől, és nem gondolni többé semmiféle véscsre egyáltalán. Bementem az avtóbusszal a központba, onnan vissza a Taylor Place-re, és lám, még most is ott volt a MELOGYIJA diszkbutik, melynek felbecsülhetetlen kuncsaftja valék, Ó testvéreim, éppúgy nézett ki, mint régen, ezért belépve a jó öreg Andyre számítottam, erre a kopasz és igen sovány, segítőkész kis csolovekra, akitől a régi időkben lemezeket kupittyoltam. De nem volt ott már semmiféle Andy, testvérek, csak üvöltöző és kricsáló naccat (azaz tinédzser) málcsikok meg ptyícák, valami undorító új pop songot szlúsáltak és táncoltak is rá, a pult mögötti csolovek se volt sokkal öregebb a naccatkornál, az ujjait ropogtatta és röhögött, mint a bezúmnüj. Odamentem, megvártam, míg méltóztatik észrevenni, és így szóltam:
– Szeretnék belehallgatni Mozarttól a Negyvenedik-be. – Nem tudom, miért pont ez jutott eszembe, de ez jutott. Mire a pultcsolovek:
– A negyvenedik mibe, haver?
– Szimfónia, a Negyvenedik szimfónia, a g-moll.
– Juhuhujj – ordította az egyik táncoló naccat málcsik, akinek a glázába hullt a haja-, szimöfónija. Hallottátok? Szimöfóniját akar.
Éreztem, hogy csupa razdraz leszek belül, ezért rámosolyogtam a csolovekra, aki átvette Andy üzletét, meg a táncoló-kricsáló naccatokra is. Mire a pultcsolovek: – Menj be abba a fülkébe, haver, és mindjárt átpasszolok valamit.
Bementem hát a málenkij bokszba, ahol a megvásárolni kívánt lemezekbe lehetett beleszlúsálni, és a csolovek föl is tett egy lemezt, csakhogy nem a Negyvenediket, hanem a Prágát – nyilván lekapta az első Mozartot, amit a polcon talált –, és ettől igazán razdraz kellett volna hogy legyek, ámde féltem a fájdalomtól meg a rosszulléttől, s csak ekkor jutott eszembe valami, amit nem lett volna szabad elfelejtenem, és ebbe tényleg majdnem belehaltam. Tudniillik azok a brácsnüj doktorok úgy rendezték a dolgokat, hogy mindenféle, érzelmeket kiváltó zenétől éppúgy rosszul legyek, mintha erőszakot vígyelnék vagy akarnék tenni. Ez azért alakulhatott így, mert azokban az erőszakfilmekben zene is szólt. Különösen élénken élt emlékezetemben az az iszonyú náci film a Beethoven-ötödik utolsó tételével. És most a szépséges Mozart is undorítóvá vált a számomra. Kirohantam a boltból, a naccatok szmeháltak hátam mögött, a pultcsolovek meg: – Hehehe! – Ügyet se vetve rájuk, áttámolyogtam az úttesten, és a sarkon befordulva egyenest a Karóva tejbárba mentem. Tudtam már, hogy mit akarok.
Reggel lévén, a mésztó még majdnem üres volt. Furcsának tűnt, hogy nagy piros bőgő tehenekkel van kifestve az egész, és a pult mögött sem ismerős csolovek áll. De amikor rászóltam, hogy: – Tejmegméget, nagyot –, ez a tisztára beretvált, sovány képű csolovek tudta, miről beszélek. Bevittem a nagy adag malakómegmégemet egy ilyen kis fülkébe, amik az egész mésztót körülvették, és függönyök választották el őket a főmésztótól, leültem a párnás székbe, és iszogattam, iszogattam. Végezvén az egésszel, éreztem, hogy kezdenek történni a dolgok. Glázomat egy kis ezüstpapírdarabkára szegeztem, amely egy tüdővészdobozról eshetett a padlóra, mert ezt a mésztót nem söprögették valami horrorsón, testvérek. Az ezüstpapír-darabka egyre nőtt nőtt nőtt, és olyan fényes és tüzes lett, hogy hunyorognom kellett tőle. Olyan nagy volt már, hogy az lett nemcsak a fülke, ahol terpeszkedtem, hanem az egész Karóva, az egész utca, az egész város. Azután az egész világ, azután az egész mindenség, testvérek, és olyan volt az, mint a tenger, amely elborít minden véscset, amit csak gyártottak vagy akár gondoltak valaha. Mintha szlúsáltam is volna magamat, amint különféle súmokat hallatok, és olyasmiket gavarittyolok, hogy: – Raboltatok, meghaltatok, mért rohadtok álruhában – meg más hasonló kalt. Aztán éreztem, hogy kavarodik már a vízió ebben a töméntelen ezüstben, olyan színek keltek, amiket még senki se vígyelt, aztán egy ilyen szoborcsoportot vígyeltem messziről, igen messziről, amint tolják közelebb és közelebb és közelebb, és felülről is meg alulról is meg van világítva, Ó testvéreim. Az Istent avagy Bógot és összes angyalait és égi szentjeit ábrázolta ez a szoborcsoport, fénylettek, akár a bronz, szakálluk és bolsoj bazi szárnyaik csapkodtak a szélben, úgyhogy nem is lehettek kőből vagy bronzból, és a szemeik avagy glázaik is éltek és mozogtak. Egyre közelebb és közelebb és közelebb jöttek ezek a bolsoj bazi figurák, a végén már agyonnyomtak, úgyhogy szlúsáltam is a hangom: – Iiií! – Mintha mindenemtől megszabadultam volna – pláttyétól, testtől, agytól, névtől, mindentől –, és príma horrorsón éreztem magam, akár a mennyben. Aztán recsegésnek és ropogásnak hallatszott a súmja, és a Bóg meg az angyalok meg a szentek a galavájukat rázták felém, mintha azt gavarittyolnák, most már nincs idő, de próbálkozzam újra, aztán minden vigyorgott, szmehált, összeomlott, a nagy meleg fény kihűlt, és ott voltam megint, ahogy az előbb, az asztalon az üres pohár, és bőgni akartam, mert úgy éreztem, az egyetlen megoldás a halál.
Hát ez az – vígyeltem most már, hogy ezt kell tennem, de hogy hogyan, azt nem tudtam, mert ilyesmin még sose töprengtem, Ó testvéreim. Kis batyumban a személyes véscsek közt ott volt a gigametsző britvám, de már a gondolatára is rosszul lettem, hogy belevágok magamba és folyik a piros piros króv. Nem erőszakos megoldásra van itt szükség, hanem valami finomra, amitől csak úgy elalszom, s azzal vége is a ti Alázatos Narrátorotoknak, nem okoz többé gondot senkinek. Talán, gondoltam, ha eligyolnék a Közkönyvtárba, ott találnék valami könyvet, hogy hogy lehet a leghamarabb bekrepálni fájdalom nélkül. Elgondoltam, hogy máris halott vagyok, és mennyire sajnál mindenki, az ef és az em meg az a kalos vónnüj kakukkfiók Joe, meg a dr. Branom, a perügy-belügyminiszter és minden egyéb csolovek. Még az a dicsekvő vónnüj kormány is. Kiszkattyoltam hát a télbe, és máris délután volt, majdnem két óra, vígyeltem a központ bolsoj nagyóráján, ezek szerint több időt töltöttem a malakómegméggel az űrben, mint hittem. Végigmentem a Marghanita Boulevard-on, befordultam a Boothby Avenue-ra, és a sarkon túl már ott is volt a Közkönyvtár.
Sztárüj kalos egy mésztó volt ez, hatéves málenkij málcsik korom óta bele nem tettem a lábam, és két részből állt – az egyikben kölcsönözni lehetett, a másikban olvasni, ez tele volt gazétával, magazinnal meg igen sztárüj vénemberek vónjával, akiknek a plottya kortól és szegénységtől szaglott. Körbe-körbe álltak a gazétaállványoknál, szipákolva, böfögve, magukban gavarittyolva, lapozva és búbánatosan olvasva a híreket, vagy pedig az asztaloknál ültek, olvasva a magazinokat vagy úgy téve, egyik-másik szunyálva és némelyik bazi hangosan hortyogva. Először az se jutott eszembe, mit akarok, aztán rádöbbentem, hogy azért igyoltam ide, mert meg akarom tudni, hogyan lehet fájdalom nélkül bekrepálni, úgyhogy odaguljáltam a kézivéscsekkel tele polchoz. Rengeteg könyv volt itt, de olyan című egy se, testvérek, ami nekem megfelelt volna. Levettem egy orvosi könyvet, de olyan ronda rajzok meg fotók voltak benne sebekről és betegségekről, hogy majdnem elhánytam magam. Visszaraktam és levettem helyette a szentkönyvet vagyis a Bibliát, hátha vigaszt nyújt, mint a régi Ábüs időkben (nem volt az persze régen, de nekem most nagyon-nagyon régennek rémlett), és odatámolyogtam vele egy székhez. De ebben is csak a hetvenszer hét lesújtást találtam meg egy csomó zsidót, akik folyton átkozódtak és tolcsókolták egymást, és ettől is majdnem elhánytam magam. Közel álltam a síráshoz, mire velem szemben megszólalt egy igen sztárüj ütött-kopott muzscsina:
– Mi az, fiam? Mi a baj?
– Be akarok krepálni – feleltem. – Elegem van, az a helyzet. Mégelégeltem az életet.
A mellettem olvasó sztárüj csolovek rám pisszegett, fel se nézve a bezúmnüj magazinjából, ami tele volt bolsoj geometrikus véscsek rajzával. Valami rémlett róluk. Aztán a másik muzscsina:
– Fiatal vagy te még ehhez, fiam. Hisz előtted áll még minden.
– Ja – mondtam keserűen. – Mint egy jó nagy bolsoj műgrúgy. – A magazinolvasó csolovek megint rám pisszegett, de most fel is nézett, és azonnal kapcsoltunk mind a ketten. Vígyeltem már, hogy ki ez. Ő meg, jó grómko:
– Én formát és alakot sose felejtek el, istenemre. Semminek az alakját nem felejtem el. Istenemre, te kis disznó, most elkaptalak. – Kristálytan. Azt hozott akkor is a Közkönyvtárból. Műfogsor, jó horrorsón összetaposva. Pláttye letépve. A kristálytanos könyvei razrezálva. Na, gondoltam, testvérek, innen jó lesz miszkóróbb kikeveredni. De ez a sztárüj vén muzscsina már talpon is volt, és kricsált, mint a bezúmnüj a falaknál álló meg az asztaloknál bóbiskoló sztárüj vén köhécselőknek. – Megvan – kricsálta. – Ez az a kis féreg, az a disznó, aki tönkretette a kristálytanról szóló könyveket, azokat a könyvritkaságokat, amiket sosem lehet többé pótolni. – Iszonyatos őrült súmja volt a hangjának, mintha ott helyben meghibbant volna. – Mintapéldánya az alamuszi, brutális fiataloknak – kricsálta. – És most itt van közöttünk, kényünknek-kedvünknek kiszolgáltatva. Összevert a barátaival, rugdosott és püfölt. Levetkőztettek, fogsoromat kirántották. Kinevettek, hogy vérzem és nyöszörgök. Kábán és ruhátlanul kellett hazatámolyognom. – Ez persze nem volt igaz, mint ti is tudjátok, testvéreim. Maradt rajta valami pláttye, nem volt teljesen meztelen.
Rákricsáltam: – Ennek már két éve. Megkaptam a büntetésemet, megtanultam a leckét. Nézze csak meg – a képem benne van az újságokban.
– Büntetés, he? – mondta egy ilyen sztárüj katonás fazon. – Ki kéne titeket irtani. Mint a dögevőket. Még hogy büntetés.
– Jó, jó – mondtam. – Ahány ház, annyi vélemény. És most bocsánat, de mennem kell. – Azzal igyoltam volna kifele erről a bezúmnüj vénségekkel teli mésztóról. Aszpirin, ez a megoldás. Száz aszpirintől már be lehet krepálni. Majd kapok a jó öreg patikában. De a kristálytanos csolovek csak fújta a magáét:
– Ne eresszék ki. Majd megmutatjuk mi neki, mi az, hogy büntetés, a gyilkos kis disznajának! – És ha hiszitek, testvérek, ha a másik véscset csináljátok, két vagy három ilyen sztárüj totyogós, lehettek vagy kilencvenévesek fejenként, meg is markolt a reszkető vén rukájával, én meg majdnem elhánytam magam az öregség- és betegségvóntól, ami ezekből a félhalott muzscsinákból áradt. A kristálycsolovek máris ott állt előttem, és málenkij kis tolcsókokkal püfölte a licómat, és hiába próbáltam szabadulni és igyolni kifelé, ezek a sztárüj rukák erősebbek voltak, mint hittem. Aztán más sztárüj csolovekok is otthagyták a gazétát, hogy beszálljanak a ti Alázatos Narrátorotok agyalásába. Ilyen véscseket kricsáltak, hogy: – Öljük meg, tapossuk el, mészároljuk le, rúgjuk ki a fogát – meg más hasonló kalt, és ekkor már vígyeltem, miről van itt szó. Az öregkorról volt szó, amint bosszút áll az ifjúkoron. Némelyik azt hajtogatta: – Szegény öreg Jack, majdnem megölte szegény öreg Jacket ez a fiatal disznó – mintha bizony mindez tegnap történt volna. Gondolom, nekik olybá is tűnt. Vónnüj taknyos koszos vénemberek egész tengere örvénylett körülöttem, nyúlkált felém gyönge rukákkal, szarus vén karmokkal, kricsálva és a képembe lihegve, elöl meg a kristályos drúgunk püfölte megállás nélkül a licómat. És én egy árva véscset nem mertem tenni ez ellen, Ó testvéreim, mert még mindig jobb, ha ütnek, mint ha rosszul leszek és elönt a fájdalom, de persze, erőszak lévén ez is csak, máris éreztem, amint a rosszullét kiles a sarok mögül, hogy vígyelje, rám ugorjon-e.
Aztán odajött egy elég fiatal könyvtáros csolovek, és rájuk kricsált: – Mi folyik itt? Azonnal hagyják abba. Ez olvasóterem. – De senki se figyelt rá. Akkor a könyvtáros azt mondta: – Rendben van, hívom a rendőrséget. – Mire én olyat kricsáltam, ami, azt hittem volna, soha zsíznyemben el nem hagyja a számat:
– Igen igen igen, hívja csak, védjen meg ezektől az őrült vénségektől. – Észrevettem, hogy a könyvtáros csoloveknak eszében sincs beszállni a draccba, kimenteni engem a sztárüj csolovekok dühöngő és őrjöngő karmaiból; egyszerűen kiszkattyolt az irodájába vagy ahol a telefon volt. A vénségek most már nagyon szuszogtak, éreztem, hogy csak egyet kéne rándulnom, és földűlnének, de én hagytam, nagyon türelmesen, hadd markolásszanak ezek a sztárüj rukák, behunytam a glázomat, licómra potyogtak a gyönge tolcsókok, a lihegő asztmás vén hangok meg kricsáltak rendületlen:
– Kis disznó, kis gyilkos, huligán, bandita, öljük meg. – Egyszerre iszonyú fájdalmas tolcsókot kaptam az orromra, s ekkor azt mondtam magamban, a francba a francba, kinyitottam a glázomat, és kiszabadítottam magam, ami nem volt nehéz, testvérek, azzal kricsálva eltéptem az olvasóterem előszobája felé. De ezek a sztárüj bosszúangyalai csak jöttek utánam, lihegve, mint a félhalottak, és állati karmaik csak úgy reszkettek a vágytól, hogy barátotokba és Alázatos Narrátorotokba belemarjanak. Aztán elgáncsoltak, lenn voltam a padlón, rugdostak, fiatal kricsáló hangokat szlúsáltam: – Jól van már, abbahagyni, abbahagyni –, és tudtam, hogy megérkezett a rendőrség.


3


Kába voltam, Ó testvéreim, nem vígyeltem valami jól, de azt biztosra vettem, hogy valahol láttam már ezeket a miliciliket. Azt, aki a Közkönyvtár ajtajában támogatott és nyugtatgatott, egyáltalán nem ismertem, de úgy tűnt, túlságosan fiatal ahhoz, hogy zsernyák lehessen. A másik két hátat viszont biztosan vígyeltem már valahol. Éktelen bolsoj élvezettel püfölték a sztárüj vénségeket, csak úgy suhogott a rukájukban a málenkij korbács, és kricsáltak hozzá: – Nesztek, nesztek, ti rossz fiúk. Majd adunk mi nektek, közbotrányt okozni és megháborítani az állam békéjét, ti csúnya gazemberek, ti. – Visszapofozták a lihegő és szuszogó és félhalott sztárüj bosszúangyalait az olvasóterembe, majd jókedvűen röhögve megfordultak, és megláttak engem. Mire az idősebbik:
– Lám lám lám lám lám lám lám. A kicsi Alex személyesen. Rég nem vígyeltelek, drúg. Hogy ityeg a fityeg? – Kába voltam, a slemtől avagy sisaktól és az egyenruhától nemigen lehetett vígyelni, ki az, bár licó és gólosz egyaránt ismerős volt. Azután ránéztem a másikra, és azt a vigyorgó bezúmnüj licót el se lehetett volna téveszteni. Bénán és egyre bénábbul visszanéztem a lámlámlámolóra. Szóval ez itt a hájas vén Billyboy, régi ellenségem. A másik meg, persze, Balfék, hajdani drúgom és a hájas-bűzös bakkecske Billyboy ellensége, most azonban milicili, egyenruhában, siemben, korbáccsal, hogy a rendet betartassa.
– Te jószagú – mondtam.
– Meg vagy lepve, mi? – És a jó öreg Balfék a régi ismerős röhögésre fakadt: – Huhhuhhu!
– Lehetetlen – mondtam. – Ez nem létezik. Nem hiszem el.
– Higgy csak a jó öreg glázodnak – vigyorgott Billyboy. – Nincs itt semmi trükk. Nem csalás, nem ámítás, drúg. Állás két álláskorúnak. A rendőrség.
– De hisz túl fiatalok vagytok – mondtam. – Túl fiatalok. Ilyen korú málcsikokat nem vesznek föl rendőrnek.
– Csak voltunk fiatalok – felelte a jó öreg Balfék milicili. Képtelen voltam felfogni, testvérek, egyszerűen képtelen. – Azok voltunk, fiatal drúgok. És mindig te voltál a legfiatalabb. És most itt vagyunk.
– Képtelen vagyok elhinni – mondtam. Aztán Billyboy, vagyis a számomra felfoghatatlan Billyboy zsernyák így szólt ahhoz a fiatal milicilihez, aki engem támogatott és akit nem ismertem:
– Asszem, jobban járna mindenki, Rex, ha egy kis helyszínit rónánk ki. Ezek a fiúk már csak ilyenek, így van ez. Minek vinnénk be az őrsre. Már nem is tudom, hanyadszor csinálja, ismerjük jól, persze te nem ismered. Már megint öregekre és védtelenekre támadt, azok meg, igen helyesen, visszavágtak. De azért az állam nevében nekünk is hozzá kell tennünk a magunkét.
– Mi ez? – kérdeztem, alig merve hinni az uhómnak. – Hisz ők estek nekem, testvérek. Nem állhattok az ő oldalukra, ez lehetetlen. Ez lehetetlen, Balfék. Egy csolovek akart bosszút állni rajtam ennyi idő után, akit valamikor régen meggyomroztunk.
– Régen bizony – mondta a Balfék. – Én már nem is emlékszek valami horrorsón azokra az időkre. És ne hívj engem Balféknek. Hívj annak, hogy tiszt úr.
– Persze azért emlékszünk erre-arra – bólogatott Billyboy. Már nem volt olyan hájas, mint régen. – Csúnya rossz kis málcsikokra, akik gigametsző britvával legénykedtek – az ilyeneket meg kell fékeznünk. – Azzal megmarkolták a karomat, és kivezettek a Közkönyvtárból. Milicili járőrkocsi állt odakinn, ez a Rex nevű csolovek volt a sofőr. Betolcsókohak a hátuljába, s nekem közben végig az volt az érzésem, hogy tréfa az egész, s legalábbis Balfék mindjárt lekapja galavájáról a slemet, és éktelenül elröhögi magát. Eszébe se volt. Úgyhogy azt mondtam, próbálva legyűrni a bensőmben kerekedő sztráhot:
– És mi van a jó öreg Pete-tel? Borzasztó, ami Georgie-val történt. Szlúsáltam róla.
– Pete, hm, Pete – mondta a Balfék. – Mintha ismerős volna ez a név. – Vígyeltem, hogy kifele hajtunk a városból.
– Hová megyünk?
Hátrafordult Billyboy: – Világos van még. Egy kis kocsikázás a vidéken, a téli-csupasz, viszont elhagyatott és gyönyörű vidéken. Nem mindig helyes, ha a ljúgyik a városban szemtanúi a helyszíni eljárásnak. Az utca rendjét fenn kell tartani, több értelemben is. – Azzal visszafordult.
– Ugyan már – mondtam. – Nem értem ezt az egészet. A régi időknek vége, elmúltak örökre. Megbűnhődtem mindenért, amit a múltban elkövettem. Meg vagyok gyógyítva.
– Ja, azt nekünk is fölolvasták – mondta a Balfék. – A főnök fölolvasta. Szerinte igen helyes az eljárás.
– Fölolvasta, mi? – vágtam rá málenkissé gonoszul. – Még mindig olyan balfék vagy, hogy olvasni se tudsz, Ó testvér?
– Nem, nem – mondta a Balfék nagyon szelíden, szinte bánatosan. – Így nem szabad beszélni. Soha többé, drúg. – Azzal úgy kljuvon tolcsókolt, hogy csip-csöpp-csöpp megeredt az orrom króvja.
– Nem volt köztünk soha bizalom – mondtam, keserűen törölgetve a króvot. – Mindig is agyinókij voltam.
– Itt jó is lesz – mondta Billyboy. Kinn voltunk a vidéken, csupasz fák között, távolabb madár csicsergett néha, és valahol a távolban berregő súmokat hallatott egy mezőgazdasági gép. Sötétedett már, mivel a tél derekán jártunk. Körös-körül se ljúgyik, se állatok. Csak mi négyen. – Szállj ki, Alex fiam – mondta a Balfék. – Kapsz most egy kis málenkij helyszínit.
A sofőr csolovek elejétől a végéig ott ült a volánnál, szívta a tüdővészt, és valami málenkij könyvet olvasott. Égve hagyta a belső világítást, hogy vígyeljen. Oda se nézett, hogy mit művel Alázatos Narrátorotokkal Billyboy és a Balfék. Nem is akarok belemenni, hogy mit műveltek, csupa zihálás meg pufogás volt az egész, háttérben a berregő súmmal meg a csipcsirippel a kopár avagy nagój ágak között. Füstös leheletet lehetett vígyelni az autólámpa fényénél, a sofőr higgadtan forgatta a lapokat. Én meg kaptam az áldást csőstül, Ó testvéreim. Aztán Billyboy vagy a Balfék, nem tudom, melyik, azt mondta: – Azt hiszem, elég lesz, drúg, nem? – Azzal mindegyik beletolcsókolt még egyet a licómba, és én eldűltem, és csak hevertem ott a fűben. Hideg volt, de nem éreztem a hideget. Leporolták a rukájukat, föltették a slemet, belebújtak a zubbonyba, mert ezeket levették előzőleg, s azzal beszálltak az autóba. – Remélem, vígyeljük még egymást, Alex – mondta Billyboy, mire a Balfék bohócmód elröhögte magát. A sofőr befejezte az oldalt, amit éppen olvasott, eltette a könyvét, indított, s már távolodtak is a város felé, hajdani drúgom és hajdani ellenségem integetett az ablakból. De én csak feküdtem ott, lecsapva és kiterítve.
Hamarosan fájt már mindenem, és eleredt a jeges-hideg eső. A közelben se ljúgyik, se kivilágított ablakok. Hová legyek, merre menjek, én, akinek se otthona, se komoly zsozsója a karmánban? Siratni kezdtem magam, hogy buhuhú. Aztán fölkeltem és elindultam.


4


Otthon, otthon, otthon, otthonra vágytam, és OTTHON-hoz értem, testvérek. Bandukoltam a sötétben, nem a város felé, hanem amerről a mezőgazdasági gép súmja hallatszott. A mésztó egy ilyen falufélének bizonyult, amelyet mintha már vígyeltem volna, de talán csak azért gondoltam így, mert minden falu egyforma, főleg a sötétben. Házak voltak itten meg egy ilyen ivómésztó, s a falu szélén egy kis házikó agyinókában, a kapuján ott fénylett a neve. OTTHON, azt mondja. Facsarni lehetett belőlem a jeges esővizet, pláttyém nem a divat csúcsa volt már, hanem szánalmas rongy, dicső tollam ázott, kalos verébfészek, licóra nyilván tele horzsolással és zúzódással, és egypár zubám is lötyögött, amint a nyelvemmel avagy jazikommal megbökdöstem. Sajgott az egész plottyom, iszonyú szomjas voltam, tátogattam rótomat a hideg esőnek, a gyomrom grrrrr korgott egyfolytában, mert utoljára reggel dobtam be valami piscsát és akkor se sokat, Ó testvéreim.
OTTHON, azt mondja, hát akkor csak lesz itt valami csolovek, aki segít. Kinyitottam a kaput, és végigcsúszkáltam a járdán, mert máris jegecesedett az eső, aztán szelíd-szánalmasan bekopogtam. Nem jött semmi csolovek, úgyhogy málenkissé hosszabban és hangosabban kopogtam, mire közeledő nógák súmját hallottam. Kinyílt az ajtó, és egy férfihang azt mondta: – Igen, mit óhajt?
– Jaj – mondtam én –, kérem, segítsen. A rendőrség összevert és kilökött az útfélre, hogy ott dögöljek meg. Jaj, kérem szépen, adjon valami innivalót és egy helyet a tűznél, uram.
Ekkor egészen kitárult az ajtó, meleg fényt vígyeltem és pittpattogó kandallótüzet. –Jöjjön be – mondta a csolovek –, bárki légyen is. Jöjjön, maga szegény áldozat, hadd nézzem meg. – Betántorogtam, és nem is színből, testvérek, mert tényleg úgy éreztem, hogy kész vagyok. Ez a csolovek meg átkarolta a plecsómat, behúzott a szobába, ahol a tűz égett, és persze már tudtam is, hol vagyok és miért volt olyan ismerős a kapun az az OTTHON. Ránéztem erre a csolovekra, ő is rám nézett kedvesen, és most már tisztán emlékeztem rá. Ő persze nem emlékezhetett, mert azokban a gondtalan régi időkben én és az úgynevezett drúgjaim minden bolsoj draccunkat és vadulásunkat és krasztyolásunkat mászkákban vagyis igazi horrorsó álarcokban intéztük. Alacsony csolovek volt és középkorú, vagyis ilyen harmincnegyven-ötvenéves, a glázán ócski. – Üljön oda a tűzhöz – mondta –, mindjárt hozok magának egy kis forróvizes whiskyt. Ajjajajj, magát tényleg jól összeverték. – Azzal ilyen gyöngéd tekintetet vetett a palavámra meg a licómra.
– A rendőrség – mondtam. – Az a szörnyű, undorító rendőrség.
– Egy újabb áldozat – mondta ő sóhajtva. – A modern kor áldozata. Megyek, hozok magának whiskyt, és utána a sebeit is ki kell tisztogatnom. – Azzal kiment. Körülnéztem a kényelmes, málenkij szobában. Most már szinte mindenütt könyvek voltak, volt azonkívül kandallótűz meg két szék, és valahogy vígyelni lehetett, hogy nő itt nem lakik. Az asztalon írógép meg egy csomó papír, és ekkor eszembe jutott, hogy ez a csolovek író csolovek. Gépnarancs, ez az. Fura, hogy megragadt bennem. Vigyáznom kell, nehogy eláruljam magam, mert nagy szükségem van a segítségre meg a kedvességére. Azok az undorító grjáznüj brácsnüjök művelték ezt velem azon az undorító fehér mésztón, hogy most már mindig segítségre és kedvességre lesz szükségem, és én is ezt kínálom, ha ugyan valaki elfogadja.
– Na, itt is van – mondta a csolovek visszatérve. Rukámba nyomott egy pohár forró és erősítő valamit, jobban is lettem tőle, azután kitisztította a sebeket a licómon. – És most egy jó forró fürdő, majd én megeresztem, s utána mindent elmesél egy jó meleg vacsora közben, amit elkészítek, amíg maga fürdik. – Ó testvéreim, sírni tudtam volna ennyi jóság láttán, és vígyelhette is a könnyeket a glázomban, mert azt mondta: – Jól van jól van jól van – és megveregette a plecsómat.
Na, fölmentem és megfürödtem, a csolovek pizsamát meg köntöst hozott utánam, amiket előzőleg a tűznél megmelegített, és egy pár viseltes tuflit. És most már, testvérek, noha fájt és sajgott mindenem, úgy éreztem, hamarosan sokkal jobban leszek. Leigyolva a földszintre, vígyeltem, hogy a konyhában már asztalt is terített: kések, villák, szép nagy cipó, egy üveg PRIMA SZÓSZ, és hamarosan kitálalta a finom sült tojást, nagy lómtyik sonkákat, csattanó-repedő kolbászokat és bolsoj bazi bögre édes tejes csájokat. Kellemes volt ott ülni a melegben és enni, kiderült, hogy nagyon megéheztem, úgyhogy még utána is egyik lómtyik vajas kenyeret a másik után kentem meg eperlekvárral egy bolsoj nagy bödönből. – Most már sokkal jobban vagyok – mondtam. – Hogy is fizethetném vissza magának?
– Azt hiszem, tudom, ki maga – mondta ő. – Ha az, akinek gondolom, akkor a legjobb helyre jött, barátom. Nem a maga képe volt az a ma reggeli újságokban? Nem maga ennek az iszonyú új eljárásnak a szegény áldozata? Ha igen, akkor a Gondviselés küldte. Megkínozták a börtönben, aztán kidobták, hogy a rendőrség is megkínozza. Az embernek a szíve szakad meg, szegény szegény fiú! – Testvérek, nem jutottam én egy árva szlóvóhoz, pedig már nyitottam a rótomat, hogy válaszolok a kérdéseire. – Nem maga az első, aki itt keres menedéket – mondta. – A rendőrség előszeretettel hurcolja áldozatait ennek a falunak a határába. De az már tényleg a Gondviselés műve, hogy maga, aki egy másik értelemben is áldozat, ide került. Talán hallott már rólam?
Most nagyon óvatosnak kellett lennem, testvérek. – Hallottam a Gépnarancs-ról. Nem olvastam, de hallottam róla.
– Ah – mondta, és kivirult a licója, mint a tündöklő reggeli nap. – És most meséljen magáról.
– Nincs sok mesélnivalóm, uram – mondtam alázatosan. – Volt egy ostoba és gyerekes csínyem, az úgynevezett barátaim rávettek, helyesebben kényszerítettek, hogy betörjek egy öreg ptyíca – akarom mondani, hölgy házába. Nem terveztem én semmi komolyat. Sajnos azonban a hölgy megerőltette szegény öreg szívét, miközben ki akart dobni, holott mentem volna én magamtól is, és aztán meghalt. Azzal vádoltak, hogy én okoztam a halálát. Úgyhogy börtönbe csuktak, uram.
– Igen igen igen, folytassa.
– Aztán a perügy-, illetve belügyminiszter engem szúrt ki, hogy ezt a Ludovico-véscset kipróbálják rajtam.
– Mondjon el mindent – kért mohón előrehajolva, és pulóvere könyöke csupa eperlekvár lett, mert éppen oda találtam tolni a tányéromat. Elmondtam hát mindent. Kipakoltam, testvérek. Mohón hallgatta, gláza fénylett, gúbái szétnyíltak, közben a zsír a tányérokon dermedt dermedt dermedt. Amikor végeztem, felállt, és sűrűn bólogatva és hümmögetve elhordta a tányérokat meg egyéb véscseket a mosogatóba. Mire én:
– Szívesen és boldogan elmosogatnék, uram.
– Pihenjen, pihenjen csak, szegény fiam – mondta ő elfordítva a csapot, hogy tódult a gőz. – Vétkezett, ám bűnhődése aránytalanul nagy. Emberi lényből valami egészen mássá változtatták. Nincs többé módja a választásra. Most már csak olyasmit csinálhat, ami társadalmilag elfogadott, egy kis gép lett, ami csak a jóra képes. Minden világos a számomra – a marginális kondicionálás is. Zene és nemi aktus, irodalom és művészet, mindez többé nem öröm forrása, hanem fájdalomé.
– Így van, uram – mondtam, ennek a jó embernek a füstszűrős tüdővészét szíva.
– Mindig túl sokat markolnak – mondta ő, szórakozottan törölgetve a tányért. – De az igazi bűnük persze az eredeti szándék. Az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni.
– Ezt mondta a mókus is, uram – mondtam. – Mármint a börtönlelkész, uram.
– Igen, igen? Hát persze. Keresztény lévén, mást nem is mondhatott. Nos hát – mondta, még mindig azt a tányért törölgetve, amit már tíz perce törölgetett –, holnap idehívunk néhány embert, hogy találkozzanak magával. Azt hiszem, fel tudnánk magát használni, szegény fiú. Azt hiszem, a segítségünkre lehetne, hogy megdöntsük ezt az erőszakos kormányt. Egy derék fiatalembert gépezetté változtatni, ezt egyetlen kormány sem tekintheti diadalnak, legfeljebb az olyan, amelyik az önkényével dicsekszik. – Még mindig ugyanazt a tányért törölgette. Mire én:
– Uram, még mindig ugyanazt a tányért törölgeti, egyetértek önnel, uram, ami a dicsekvést illeti. Ez a kormány borzalmas egy dicsekvő.
– Ó – mondta ő, mintha csak most vígyelné először azt a tányért a kezében, aztán letette. – Nem szoktam még hozzá a házimunkához. Az ilyesmit mindig a feleségem csinálta, hogy nekem legyen időm az írásra.
– A felesége, uram? – kérdeztem. – Netán faképnél hagyta? – Tényleg tudni akartam, mi lett a feleségével, akire igen jól emlékeztem.
– Igen, faképnél hagyott – mondta hangosan, keserűen. – Meghalt. Brutálisan megerőszakolták és összeverték. Borzalmas sokk volt. Itt történt, ebben a házban – törlőruhát tartó rukája remegett –, a szomszéd szobában. Meg kellett acéloznom a lelkemet, hogy maradni tudjak, de véleményem szerint ő is azt kívánná, hogy ott éljek tovább, ahol édes emléke kísért. Igen igen igen. Szegény kicsi lány. – Mindent tisztán vígyeltem, testvéreim, ami azon a régi nocson történt, s vígyelve magam, amint azt csinálom, már éreztem is, hogy mindjárt elhányom magam, és iszonyú fejfájás kezdett gyötörni. Ez a csolovek észrevette, mert az egész licómból kiszaladt a piros piros króv, úgy elfehéredtem, és ezt észre kellett vennie. – És most feküdjön le – mondta kedvesen. – Előkészítettem a vendégszobát. Szegény szegény fiú, iszonyú, hogy miket állhatott ki. A modern kor áldozata, akárcsak a feleségem. Szegény szegény szegény lány.


5


Igazán horrorsót aludtam aznap éjjel, testvérek, nem álmodtam semmit, s a reggel tiszta volt és fagyos, lentről pedig készülő reggeli kellemes vónja áradt. Időbe telt, míg eszembe jutott, hol vagyok, mindig időbe telik, de hamarosan rájöttem, hogy meleg és védett helyen. Amint ott hevertem az ágyon, várva, hogy reggelihez szólítsanak, arra gondoltam, meg kellene tudnom ennek a kedves és anyás csoloveknák a nevét, úgyhogy nagój nógával körbejártam a szobát, a Gépnarancs-ot keresve, mer azon, lévén ő a szerző, biztos rajta van az imjája. De a hálószobámban nem volt más, csak egy ágy, egy szék meg egy lámpa, úgyhogy átigyoltam a szomszédba, ennek a csoloveknak a szobájába, s ott mindjárt a feleségét vígyeltem a falon, egy bolsoj kinagyított fotót, és málenkissé rosszul is lettem az emléktől. De volt ott két-három polcnyi könyv is, köztük a Gépnarancs egy példánya, s a hátán meg a gerincén a szerző imjája – F. Alexander. Jóságos Bóg, gondoltam, ez is Alex. Azután belelapoztam, csupasz nógával és a pizsamájában állva a padlón, de nem fáztam, mert jó meleg volt a ház, azt viszont egyáltalán nem panyimáltam, miről szólna ez a könyv. Valami egészen bezúmnüj stílusban volt írva, csupa ah meg oh meg más hasonló kal, és a lényegének az rémlett, hogy manapság mindenkiből gépet csinálnak, holott a ljúgyik – te meg én meg ő meg a seggrecsók – igazában ilyen természeti növekmények, ilyen gyümölcsök. F. Alexander szemlátomást úgy gondolta, mindnyájan ezen az úgynevezett világfán növünk a világgyümölcsösben, melyet a Bóg avagy Isten ültetett, és csakis azért vagyunk, hogy az Isten avagy Bóg velünk olthassa szeretetszomját – vagy valami hasonló kal. Nem tetszett nekem ennek az egésznek a súmja, Ó testvéreim, el is méláztam, nem megbolondult-e kissé az F. Alexander, mondjuk, attól, hogy a felesége bekrepált. De már szólított is, egészen normális góloszon, amely tele volt örömmel és szeretettel meg más hasonló kallal, úgyhogy Alázatos Narrátorotok lement a konyhába.
– Jó sokáig aludt – mondta, pakolva ki a főtt tojást és a feketére égett pirítósokat. – Már majdnem tíz. Én órák óta fenn vagyok, dolgozom.
– Újabb könyvet ír, uram? – kérdeztem.
– Nem nem, most nem – mondta, és azzal finomul és drúzseszki leültünk tojáson nyámmogni, fekete pirítóst recsegropogtatni s hozzá nagyon tejes csájt inni, ami bolsoj nagy reggelizőbögrékben állt az asztalon. – Nem, különféle embereknek telefonáltam.
– Azt hittem, nincs telefonja – mondtam a tojást kanalazva és nem ügyelve a számra.
– Miért? – kérdezte ő nagyon éberen, mint valami szkórüj állatka tojáskanállal a mancsában. – Miért hitte, hogy nincs telefonom?
– Semmi – mondtam –, semmi, semmi. – És eltűnődtem, testvérek, vajon mennyire emlékezhet annak a távoli nocsnak az első feléből, ahogy én odajövök az ajtóhoz a megszokott szöveggel, hogy orvosért szeretnék telefonálni, a felesége meg hogy nincs telefonunk. Na, jól megszmatrittyolt magának, aztán újra kedves lett és vidám, s kanalazta tovább a tojáskát. Csámcsogva mondta:
– Igen, felhívtam különféle embereket, akiket érdekelni fog a maga esete. Tudja, maga hathatós fegyver lehetne abban a küzdelemben, amit ennek a jelenlegi gonosz és romlott kormánynak a kiszavazása érdekében folytatunk. Tudja, a kormány legnagyobb büszkesége az, hogy mennyire leszorította az elmúlt hónapokban a bűnözést. – Ismét rám nézett merően a gőzölgő tojása felett, s én megint eltűnődtem, panyimálja-e már, miféle szerepet játszottam a zsiznyében. De folytatta tovább: – Brutális ifjú verekedőket vettek fel rendőrnek. Debilitáló és akaratgyengítő kondicionálási eljárásokat vezettek be. – Ez a sok hosszú szlóvó, testvérek, s hozzá az a kissé őrült avagy bezúmnüj tekintet a glázában... –Láttunk már ilyet – mondta – más országokban. És ez az éknek még csak az éle. Észre se vesszük, és máris kész a totalitarizmus egész apparátusa. – Szedte-vette teremtette, gondoltam magamban, nyelve a tojást, recsegtetve a pirítóst. – És hol jövök én a képbe, uram?
– Maga – mondta ugyanazzal a bezúmnüj tekintettel – az élő tanúja ezen ördögi terveknek. Az embereket, az egyszerű embereket minderre rá kell ébresztenünk. – Felállt, és föl-alá kezdett járkálni a konyhában, a mosogatótól a kamráig, jó grómko szavalva: – Vagy azt szeretnék, ha a fiaikból is az lenne, ami magából, maga szegény áldozat? Hisz nem a kormány dönti-e el mostantól, mi bűn és mi nem bűn, nem szivattyúzza-e ki az életet, a szuflát, az akaratot mindazokból, akik kihívják maguk ellen a kormány haragját? – Lecsendesedett, de a tojásához nem tért vissza. – Írtam egy cikket mondta –, ma reggel, amíg maga aludt. Egy vagy két napon belül megjelenik, a maga boldogtalan képmásával együtt. A maga neve lesz alatta, szegény fiú, beszámol benne mindarról, amit magával műveltek. – Mire én:
– És magának mi ebből a haszna, uram? Már úgy értem, a zsozsón kívül, amit a cikkért kap. Úgy értem, miért van ennyire ellene ennek a kormánynak, ha szabad kérdenem?
Megmarkolta az asztal sarkát, és összeszorította a zubáit, melyek igen kalosak és sárgák voltak a tüdővészfüsttől: – Valakinek harcolnia kell. A szabadság nagyszerű hagyományát meg kell védenünk. Én nem vagyok pártos ember. Ott igyekszem taposni a gyalázatot, ahol érem. A pártnevek nekem semmit sem jelentenek. A szabadság hagyománya a legfontosabb. Az egyszerű emberek hagynák odaveszni, ó, igen. A nyugodt életért eladnák a szabadságot. Ezért kell őket bökdösni, bökdösni... – És ekkor, testvérek, fölkapott egy villát, és két-háromra belevágta a falba, de úgy, hogy egészen elgörbült. Ledobta a padlóra. Nagyon kedvesen azt mondta: – Egyen csak, szegény fiú, szegény áldozata a modern világnak – és most már tisztán vígyeltem, hogy borul el az elméje. – Egyen, egyen. Egye meg az én tojásomat is. – Mire én:
– És nekem mi hasznom belőle? Kigyógyítanak ebből a mostani állapotomból? Szlúsálhatom még egyszer a jó öreg kórusszimfóniát anélkül, hogy elfogna a hányinger? Élhetek újra normális zsiznyet? Mi lesz énvelem, uram?
Úgy nézett rám, testvérek, mintha ez eddig eszébe se jutott volna, és különben is, mit számít ez a Szabadság meg más hasonló kal mellett, és olyan csodálkozó képet vágott, mintha bizony önzőnek tartana, amiért magamra gondolok. Azután így szólt: – Mint mondtam, maga az élő tanú, szegény fiú. Egye meg a reggelijét, aztán jöjjön, nézze meg, mit írtam, mert benne lesz a Heti Hírmondó-ban a maga neve alatt, maga balsorsú áldozat.
Hát, testvérek, borzasztó hosszú és sírós fajta írásmű volt az, iszonyúan meg is szántam szegény málcsikot, aki a szenvedéseiről gavarittyolt benne, meg hogy a kormány elszívta az akaraterejét meg hogy minden csolovek kötelessége, hogy ilyen romlott és gonosz kormányt a feje fölé még egyszer ne ültessen, aztán persze rájöttem, hogy ez a szegény sokat szenvedett málcsik nem más, mint a ti A. N.-etek. – Pompás – mondtam. – Igazán horrorsó. Mívészien írsz, jó uram. – Összehúzott glázzal nézett rám:
– Hogy? – Mintha még sose hallotta volna.
– Ó – mondtam –, naccatszöveg. Minden tinédzser így beszél, uram. – Erre kiigyolt a konyhába mosogatni, én meg maradtam a kölcsönzött éjjeli pláttyéban és tufliban, várva, hogy csináljanak velem, amit csinálni akarnak, mert nekem bizony nem volt magamra nézve semmiféle tervem, Ó testvéreim.
Miközben a nagy F. Alexander a konyhában sürgött, megszólalt a gilinggalang. – Á – kricsálta, amint rukáját törölgetve előjött –, ezek az emberek lesznek azok. Megyek is. – Ment is és beeresztette őket, és az előszobában ilyen borzalmas hangzavar támadt, hogy hahaha meg helló meg micsoda idő meg hogy vagytok, aztán beigyoltak abba a szobába, ahol a kandalló volt meg a könyv meg a cikk arról, hogy én mennyit szenvedtem, s engem megvígyelve mind azt mondta, hogy "Aha!". Három ljúgyi volt összesen, és F. Alex az imjájukat is elárulta. Z. Dolin nagyon asztmás-füstös fazon volt, kasl kasl kasl köhögött egyvégtében, s a rótjában most is ott lógott egy tüdővész vége, pergett róla a hamu a pláttyéjára, ő meg idegesen söprögette lefele. Málenkij kerek csolovek volt és kövér, az orrán vastag keretű ócski. Iksz Ipszilon Rubinstein nagyon magas, udvarias csolovek volt, igazi uras gólosszal, és nagyon sztárüj, ezt a tojásszínű szakálla is mutatta. Az utolsót D. B. da Silvának hívták, ez igen szkórüj mozgású volt, és erős kölnivón áradt belőle. Jó horrorsón megbámultak, és mintha boldoggá tette volna őket a látvány. Z. Dolin szólalt meg:
– Pompás, pompás, ugye? Micsoda remek eszköz lesz ez a fiú. Ha szükséges, persze látszhat még betegebbnek és élőhullábbnak is. Az ügyért bármit. Biztosan eszünkbe jut valami okos.
Ez az élőhulla-vicc nem tetszett nekem, testvérek, ezért azt mondtam: – Miről van szó, brátocskáim? Minő sorsát forgatjátok elmétekben a ti kis drúgotoknak? – Felsüvöltött erre E Alexander:
– Különös, különös, hogy mennyire irritál ez a hangnem. Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már valahol. – Azzal homlokráncolva tépelődött. Mért nem tudok én ügyelni a szavaimra, Ó testvéreim. Mire D. B. da Silva:
– Gyűlések, elsősorban. Gyűléseken fogjuk bemutatni magát, ez óriási segítség lesz. És fontos persze, hogy milyen szemszögből tálaljuk az újságokban. Egy tönkretett élet, ez a helyes megközelítés. Lázba kell hoznunk minden szívet. – Azzal kimutatta mind a harmincvalahány fehér zubáját a sötét licójában: málenkissé külföldinek nézett ki. Mire én:
– Senki se akarja megmondani, mi a hasznom nekem mindebből. Megkínoztak a börtönben, az otthonomból kihajítottak a saját szüleim meg az a mocskos nagyképű lakó, vénemberek összevertek, a milicilik majdnem megöltek – mi lesz énvelem? – Mire a Rubinstein nevű csolovek:
– Meg fogod látni, fiú, hogy a Párt nem marad hálátlan. Nem bizony. Nagyon kellemes kis meglepetésben lesz részed, ha majd végzünk ezzel az egésszel.
– Én csak egy véscset szeretnék – kricsáltam –, azt, hogy újra normális és egészséges legyek, mint régen, meglegyen a magam kis málenkij öröme, igazi drúgokat szeretnék, és nem olyanokat, akik csak annak mondják magukat, de közben árulók. El tudják ezt intézni, mi? Van a világon csolovek, aki vissza tud változtatni azzá, ami voltam? Ezt szeretném én, és ezt szeretném tudni.
Kasl kasl kasl, köhögte Z. Dolin. – A Szabadság ügyének mártírja – mondta. – Ne felejtse el, hogy ez a szerepe. De addig is gondunk lesz magára. – Azzal simogatni kezdte a bal rukámat, mintha csak félkegyelmű volnék, és bezúmno vigyorgott hozzá. Elkricsáltam magam:
– Ne bánjanak velem úgy, mint valami tárggyal, ami csak felhasználni való. Nem vagyok félkegyelmű, akit terelgetni kell, ti hülye brácsnüjök. Az átlag presztupnyikok ostobák, de én nem vagyok se átlag, se balfék. Szlúsáljátok?
– Balfék – mondta F. Alexander tépelődve. – Balfék. Ez egy név volt valahol. Balfék.
– He? – mondtam én. – Mi köze ehhez a Balféknek? Mit tud maga a Balfékről? – Aztán észbe kaptam: – Ó, te jóságos Bóg. – Nem tetszett nekem F. Alexander tekintete. Indultam az ajtó felé, hogy veszem a pláttyémat és igyolok innen a francba.
– Már-már el is hiszem – mondta F. Alexander őrülten csillogó glázzal, kivicsorítva sárga zubáit. – De hát ez lehetetlen. Mert ha tényleg, akkor istenemre, széttépem. Kettéhasítom, az istenit, igen, igen, kettéhasítom.
– Ugyan már – mondta da Silva a mellkasát simogatva, mint aki egy kutyuskát nyugtat. – Mindez a múlté. Egészen más emberek voltak azok. Nekünk segítenünk kell ezen a szegény áldozaton. Ezt kell most tennünk, a Jövőt és az Ügyet tartva szem előtt.
– Na, én veszem a pláttyémat – mondtam a lépcső aljánál –, vagyis a ruhámat, és igyolok máris, de agyinókomban. Hála és köszönet mindenkinek, de nekem a magam zsiznyét kell élnem. – Mert villámszkóró ki akartam én onnan keveredni, testvérek. Ám Z. Dolin:
– Szó se lehet róla. Itt van köztünk, barátom, és köztünk is marad. Minden rendben lesz, majd meglátja. – Azzal odajött hozzám, hogy elkapja a rukámat. Na, gondoltam, testvérek, most verekedni fogok, de csak a gondolatra majd összeestem és okádtam, úgyhogy ottmaradtam állva. Aztán észrevettem az F. Alexander glázában csillogó őrületet, és azt mondtam:
– Ahogy akarják. A rukájukban vagyok. Csak kezdjük már, hogy legyünk túl rajta mielőbb, testvérek. – Mert legalább ebből az OTTHON-nak nevezett mésztóból szerettem volna szkóró kikeveredni. Kezdete nekem nagyon nem tetszeni F. Alexander glázának nézése.
– Rendben – mondta a Rubinstein. – Öltözz fel, és máris indulunk.
– Balfék bálfék balfék – motyogta maga elé F. Alexander. – Ki vagy mi volt ez a Balfék? – Villámszkóró föligyoltam, és fel is öltöztem körülbelül két másodperc alatt. Aztán már kinn is voltunk a házból ezzel a hárommal, és beültünk egy autóba, Rubinstein az egyik oldalamon, Z. Dolin kasl kasl kasl a másikon, D. B. da Silva meg vezetett, húztunk be a városba, egy lakótelepi házhoz, ami nem is volt olyan messze az én lakótelepi házamtól avagy otthonomtól. – Jöjjön, fiam, jöjjön – mondta Z. Dolin köhögve, amitől úgy fölparázslott a rótjában a tüdővészcsikk, mint valami málenkij kályha. – Itt fogjuk elhelyezni. – Beigyoltunk, és lám, itt is Munka Becsülete-szerű véscseket ábrázolt az előtér fala, azután felkúsztunk a lifttel, testvérek, és be egy lakásba, ami pont olyan volt, mint a város összes lakótelepének összes lakása. Vagyis igen igen málenkij, két hálószoba, egy nappali-ebédlő-dolgozószoba, ennek az asztala teli könyvekkel, papírokkal, tintával, palackokkal és más hasonló kallal. – Ez az új otthona – mondta D. B. da Silva. – Rendezkedjen be, fiam. Étel az ételszekrényben. Pizsama a fiókban. Pihenjen, pihenjen, zaklatott szellem.
– He? – kérdeztem, nem egészen panyimálva a végét.
– És most – mondta sztárüj góloszán Rubinstein –, itt hagyunk. Vár a munka. Később még találkozunk. Foglald el magad valamivel.
– Egy pillanat – köhögte Z. Dolin, kasl kasl asl. – Látta, ugye, mi mocorog F. Alexander barátunk elgyötört memóriájában? Lehet, hogy tényleg...? Úgy értem, igazán...? Azt hiszem, érti, mire gondolok. Nem fogjuk továbbadni.
– Megfizettem érte – mondtam. – Bóg a tudója, hogy megfizettem azért, amit tettem. Nemcsak a magam, de azoknak a brácsnüjöknek a nevében is, akik a drúgjaimnak nevezték magukat. – Elfogott a vérszomj, úgyhogy kezdtem rosszul lenni. – Lefekszem egy csöppet – mondtam. – Rettenetes, rettenetes dolgokon mentem keresztül.
– Az biztos – mondta D. B. da Silva, kimutatva mind a harminc zubáját. – Feküdjön csak.
Úgyhogy otthagytak, testvérek. Igyoltak a dolgukra, ami, gondolom, a politizálás volt és más hasonló kal, én meg feküdtem az ágyon agyinókomban, és nagyon nagyon nagy volt körülöttem a csend. Szapógomat lerúgtam, nyakkendőmet meglazítottam, és csak feküdtem ott zavarodottan, és fogalmam sem volt róla, miféle zsiznyet fogok én eztán élni. És mindenféle képek vonultak át a mózgomon, különböző csolovekokról, akikkel az iskolában meg az Ábüben találkoztam, és különféle véscsekről, amik történtek velem, meg arról, hogy nincsen csolovek, akiben bízhatna az ember a bolsoj kerek világon. Azután elbólintottam, testvérek.
Amikor felébredtem, szlúsáltam, hogy zene árad a falból, méghozzá nagyon grómko: ez volt az, ami fölvert a szendergésből. Egy szimfónia volt, horrorsón ismertem, csak épp sok éve nem szlúsáltam már, nevezetesen egy dán csolovek, Otto Skadelig Harmadik szimfóniája, egy nagyon grómkij és erőszakos zenemű, főleg az első tétele, és pont ez ment most. Vagy két másodpercig szlúsáltam érdeklődve, sőt boldogan, aztán rám jött, elöntött a fájdalom, a rosszullét, és nyöszörögni kezdtem. És aztán én, aki úgy szerettem valamikor a zenét, jajgatva kúsztam le az ágyról, és kricsálva vertem a falat: – Hagyják abba, hagyják abba, kapcsolják ki! – De a zene csak szólt, egyre szólt, ha lehet, még hangosabban. Püföltem a falat, míg csupa piros piros króv és zúzódás nem lett az öklöm, kricsáltam és kricsáltam, de csak nem hallgatott el. Menekülnöm kellett előle, kitámolyogtam a málenkij hálószobából, igyoltam az ajtóhoz, de be volt zárva kívülről, nem tudtam kikeveredni. És a zene egyre grómkijabb és grómkijabb lett, mintha csak szándékosan kínoznának vele, Ó testvéreim. Belevágtam az uhómba a kisujjamat, de a puzónok és üstdobok átrobbantak azon is. Hagyják abba, kricsáltam újra és újra, és vertem vertem vertem a falat, de semmit se segített. – Jaj, jaj, mit tegyek? – bömböltem buhuhú. – Jaj, Bóg az égben, segíts! – Fájdalmak közt émelyegve vándoroltam a lakásban, hogy valahogy kirekesszem a zenét, nyöszörögve a belem mélyéből, amikor a könyvek, papírok és más hasonló kalok tetején, a nappali asztalán egyszerre csak megvígyeltem, mit kell tennem, mit is akartam tenni, amiben a közkönyvtári vénségek és a zsernyáknak álcázott Balfék és Billiboy megakadályoztak, végeznem kell magammal, hogy bekrepáljak, hogy itt hagyjam a francba ezt a gonosz és kegyetlen világot. A HALÁL szlóvót vígyeltem meg egy ilyen pamfletféle borítóján, bár a vége csak az volt, hogy A KORMÁNYRA. És, mintha a Sors ujja volna, volt ott egy másik málenkij könyvecske is, ennek nyitott ablakot ábrázolt a borítója, alatta a következő felirat: "Tárjunk ablakot a friss levegőre, friss eszmékre, új életformára." Úgyhogy tudtam már, itt a sugallat, hogy ugorjak ki. Pillanatnyi fájdalom, talán, és jön az álom, mindörökkön örökké örökké örökké.
A zene csak ömlött, tódult, rézfúvósokban, dobokban, hegedűkben mérföld magasan a falból. A szobában, ahol ledőltem, nyitva volt az ablak. Odaigyoltam és vígyeltem, hogy jó mélyen vannak az autók, buszok és csolovekok. Kikricsáltam a világnak: – Isten veletek, isten veletek, bocsásson meg nektek a Bóg, elrontott életemért. – Azzal felkapaszkodtam a párkányra, miközben bal felől tovább ordított a zene, behunytam a glázomat, és licómon érezve a hideg szelet, leugrottam.


6


Leugrottam, Ó testvéreim, és nagyot puffantam a járdán, de nem krepáltam be, ó, nem. Ha bekrepáltam volna, nem lennék itt, hogy írjam, amit írtam. Úgy látszik, nem elég magasról ugrottam. De a hátamat, a csuklómat, a nógámat jól bevertem, és iszonyú bolsoj fájdalom hasított belém, mielőtt elájultam, testvérek, és döbbent és csodálkozó licók hajoltak fölém szerte az utcán. És mielőtt elájultam, vígyeltem már tisztán, hogy nincs irántam egy csolovek az egész szörnyű világon barátsággal, mert azt a falból ömlő zenét azok szervezték meg, akik az új drúgjaim lettek volna, ez is csak egy ilyen véscs volt, amit az undorító önző és dicsekvő politikájukhoz akartak felhasználni. Mindez egy minúta milliommilliomod része alatt zajlott le bennem, mielőtt leokádtam a világot, az eget és a fölém hajolva bámuló csolovekok licóját.
Ahol millióévnyi hosszú fekete fekete szakadékból visszakúsztam a zsiznybe, az egy kórház volt, egy fehér és kórházszagú kórház, a vónja savanyú, pedáns és tiszta. Ezeknek a fertőtlenített kórházi véscseknek igazából jó horrorsó sülthagyma- vagy virágszaga kellene hogy legyen. Igen lassan fogtam csak fel, hogy ki vagyok, be voltam tekerve fehérrel, és semmit sem éreztem a plottyomban, se fájdalmat, se érzeteket, se semmi véscset. A galavámon körbe kötés, a licómra mindenféle dolgok raggatva, a rukám kötésben tövig, ujjaim pálcikákhoz rögzítve, mintha csak virágok volnának, amiknek egyenesen kell nőniük, szegény nógám kinyújtóztatva, kötés és drótkalitka mindenütt, a jobb rukámba meg, a plecsónál piros piros króv csöpögött egy fölfelé fordított köcsögből. De érezni nem éreztem semmit, Ó testvéreim. Egy nővér ült az ágyam mellett, valami igen fakón nyomtatott könyvet olvasva, de annyit vígyelni lehetett, hogy regény, mert rengeteg volt benne a párbeszéd, és nagyokat lihegett hozzá, úgyhogy már azt is tudtam, a jó öreg tilitoliról szól biztosan. Igazi horrorsó gyévocska volt ez a nővér, nagyon piros róttal és ilyen hosszú szempillákkal, és a keményített uniformisa alatt vígyelni lehetett, hogy igazán horrorsó a grúgyja. Úgyhogy azt mondtam: – Hogy ityeg a fityeg, Ó kicsi nővér? Gyere, bújj be a te málenkij drúgod mellé. – Csakhogy a szlóvók nem jöttek valami horrorsón, mert a rótom mozgásképtelen volt, s a jazikommal azt is éreztem, hogy nincs minden zubám a helyén. De ez a nővér úgy ugrott talpra, hogy a könyvét is elejtette:
– Ó, hát visszanyerte az eszméletét?
Jó hosszú szöveg egy ilyen málenkij rótból, mondtam volna, de csak annyi lett belőle, hogy hörr hörr hörr. Ő meg eligyolt és otthagyott agyinókomban, és ekkor vígyeltem, hogy ilyen málenkij kis különszobában vagyok, nem ilyen bazi hosszú teremben, mint egyszer kiskoromban, az úgy teli volt köhögő haldokló sztárüj csolovekokkal, hogy az ember egyszeriben megkívánta az egészséget. Diftériám volt akkor, Ó testvéreim.
Mintha csak nem bírtam volna sokáig az eszméleten levést, elaludtam szinte nyomban, de biztosra vettem, hogy egy minúta alig telt bele, már jött is vissza a nővér ptyíca fehér köpenyes csolovekokkal, akik homlokráncolva, hümmögetve szmatrittyolták a ti Alázatos Narrátorotokat. Azt is biztosra vettem, hogy velük van a jó öreg mókus az Ábüből, és ilyesmiket gavarittyol: – Jaj, én fiam, én fiam – miközben dőlt belőle az állott whiskyvón, majd meg azt mondja: – Nem maradhattam tovább, ó, nem. Nem szentesíthettem, amit azok a brácsnüjök a többi szegény presztupnyikkal csinálni akarnak. Kiszálltam, és most kiprédikálom ezt az egészet, édes kisfiam a Jézus Krisztusban.
Később újra felébredtem, és kit vígyelek az ágyam körül, ha nem azt a hármat, akiknek a lakásából kiugrottam, nevezetesen a D. B. da Silvát, az Iksz Ipszilon Rubinsteint meg a Z. Dolint. – Barátunk – mondta az egyik csolovek, de vígyelni se, szlúsálni se tudtam horrorsón, melyik –, barátunk, kicsi barátunk – mondta ez a gólosz –, a népben lángol a felháborodás. Tönkretetted azoknak a szörnyűséges dicsekvő gazembereknek az esélyeit az újraválasztásra. Menniük kell, és mennek is örökre és örökre. Jól szolgáltad a Szabadság ügyét. – Mire én azt mondtam volna:
– Még jobban jártok, ha meghalok, mi, ti politikus brácsnüjök, álnok és áruló drúgok akik vagytok. – De csak annyi lett belőle, hogy hörr hörr hörr. Aztán az egyik mintha egy csomó ilyen gazétakivágást nyújtott volna felém, s egy iszonyú képet vígyeltem magamról, amint csurom véresen visznek el egy hordágyon, és rémlett is már, hogy ilyen fények pukkantak akkor, biztosan azok voltak a fotográfus csolovekok. Egyik glázom sarkából szalagcímeket olvastam a csolovek remegő rukájában, ilyeneket, hogy KISKORÚ ESETT ÁLDOZATUL AZ ÁTNEVELŐ ELJÁRÁSNAK meg A KORMÁNY A GYILKOS, és aztán volt ott egy kép is egy csolovekról, aki ismerősnek rémlett, alatta meg hogy KIFELÉ KIFELÉ KIFELÉ, és hát ez volt a perügy- avagy belügyminiszter. Majd megszólalt a nővér ptyíca:
– Nem szabad felizgatniuk. Semmit sem szabad csinálni, ami felzaklathatja. Gyerünk, menjenek ki. – Mire én azt mondtam volna:
– Kifelé kifelé kifelé – de megint csak hörr hörr hörr lett belőle. Mindenesetre kimentek a politikus csolovekok. Mentem én is, vissza az űrbe, a feketeségbe, amit ilyen furcsa álmok világítottak be, hogy azt se tudtam, álmok-e vagy sem, Ó testvéreim. Példának okáért az volt az érzésem, hogy az egész plottyomból avagy testemből lecsapolják a szennyvizet és megtöltik tisztával. Voltak aztán igazán gyönyörű és horrorsó álmok, valami csolovek autójában ültem, amit én magam krasztyoltam, föl-alá száguldoztam a nagyvilágban teljes agyinókomban, ljúgyikat ütve el s hallva, ahogy kricsálnak, hogy jaj, meghalok, és nem volt bennem se fájdalom, se rosszullét. Voltak olyan álmok is, amikben a jó öreg tilitolit csináltam gyévocskákkal, hanyatt döntöttem őket és adtam nekik, a népek meg tapsoltak és éljeneztek körülöttem bezúmno. Aztán megint felébredtem, s hát az ef meg az em jött be, vígyelni a beteg fiukat, az em huhuhúzott rendesen. Most már egész jól tudtam gavarittyolni, és ki tudtam mondani:
– Lám lám lám lám lám, na hogy ityeg a fityeg? Miből gondoljátok, hogy szívesen látlak? – Mire a papapa, ilyen szégyenlősen:
– Benne vagy az újságban, fiam. Azt írják, hogy nagy rosszat tettek veled. Azt írják, hogy a kormány az öngyilkosságba kergetett. De a mi hibánk is, fiam. Az otthonod az az otthonod, ez az igazság, fiam. – A mami meg tovább huhuhúzott, és ettől olyan csúnya lett, mint a seggrecsók. Mire én:
– És hogy boldogul új fiad, a Joe? Remélem és imádkozom érte, hogy jól, egészségesen és virulón. – Mire a mami:
– Jaj, Alex Alex. Uuuuuuuuú. – Mire a papapa:
– Kellemetlen dolog történt, fiam. Összeakasztotta a bajszát a rendőrséggel, azok meg jól elintézték.
– Csak nem? – mondtam. – Csak nem? Egy ilyen derék csolovek meg minden? Megáll az agyam, esküszöm.
– Nem csinált ő semmit – mondta a pé. – A rendőrök rászóltak, hogy haladjon tovább. Egy sarkon várakozott, fiam, egy lánnyal volt találkája. Rászóltak, hogy haladjon tovább, mire ő azt felelte, hogy neki is vannak jogai, a rendőrök meg nekiestek, és kegyetlenül összeverték.
– Rettenetes – mondtam. – Ez rettenetes. És hol van most a szegény fiú?
– Uuuuuú – buhuhúzta a mami. – Visszamehehent.
– Igen – mondta a fater. – Visszament lábadozni a szülővárosába. Másnak kellett kiadni az itteni állását.
– Szóval – mondtam – akkor most hajlandók vagytok visszafogadni engem, és minden úgy lesz, mint régen.
– Igen, fiam – mondta a papapa. – Kérlek, fiam.
– Majd még meggondolom – mondtam. – Jó alaposan meg fogom gondolni.
– Uuuuuú – így a mami.
– Jaj, fogd már be – mondtam –, vagy olyat kapsz, hogy tényleg lesz miért üvöltened és kricsálnod. Kirúgom a zubáidat. – És, Ó testvéreim, így szólván máris málenkissé jobban éreztem magam, mintha friss piros piros króv csordogálna az egész plottyomban. Ezen el kellett gondolkodjam. Úgy látszik, ahhoz, hogy jobban legyek, előbb rosszabbul kellett lennem.
– Nem beszélhetsz így az anyáddal, fiam – mondta a papapa. – Elvégre mégiscsak ő hozott a világra.
– Igen – mondtam. – Erre a grjáznüj vónnüj világra. – Szorosra hunytam a glázomat, mint akinek fájdalmai vannak, és azt mondtam: – Menjetek innét. Majd meggondolom, hogy visszaköltözöm-e. De ha igen, akkor jelentős változások lesznek.
– Igen, fiam – mondta a pé. – Ahogy akarod.
– El kell döntened – mondtam –, hogy ki lesz odahaza a főnök.
– Rendben van, fiam – mondta a papapa. – Minden úgy lesz, ahogy akarod. Csak gyógyulj meg.
Amikor elmentek, különféle véscseken töprengtem fektemben, mintha csak különböző képek vonultak volna át a mózgomon, s amint bejött a nővér ptyíca megigazítani a lepedőmet, megkérdeztem:
– Mennyi ideje vagyok itt?
– Körülbelül egy hete – mondta ő.
– És mit csináltak velem?
– Hát – felelte –, majd mindene összetört, csupa zúzódás volt, komoly agyrázkódást kapott és rengeteg vért vesztett. Ezt mind helyre kellett hozni, nem igaz?
– De – mondtam – a galávámmal csináltak-e valamit? Úgy értem, motoszkált-e valaki az agyamban?
– Akármit is csináltak – felelte ő –, a javára fog válni.
De úgy két nap múlva bejött hozzám két orvos csolovek, fiatal csolovek mind a kettő, szládko mosolyogtak és egy ilyen képeskönyvet hoztak magukkal. – Szeretnénk, ha megnézné ezeket, és elmondaná a véleményét. Jó?
– Ez meg mi, Ó kicsi drúgok? – mondtam. – Miféle új és bezúmnüj ötletet forgat elmétek kereke? – Ezen kényszeredetten szmeháltak egyet, majd leültek az ágyam két oldalára, és kinyitották a könyvet. Az első oldalon egy fénykép tojással teli madárfészket ábrázolt.
– Igen? – mondta az egyik orvos csolovek.
– Ez egy madárfészek – mondtam –, teli tojással. Nagyon nagyon kedves.
– És mit szeretne csinálni vele? – kérdezte a másik.
– Ó – mondtam –, hát összetörni őket. Fölmarkolni az egészet és nekivágni valami falnak vagy sziklának és vígyelni, ahogy jó horrorsón szétkenődnek.
– Remek remek – mondták mindketten és fordítottak egyet. Most egy ilyen bolsoj madár képe következett, amit pávának hívnak, és az egész színes farka szét volt terülve, igen dicsekvő pózban. – Igen? – mondta az egyik csolovek.
– Szeretném – mondtam – kitépni az összes tollat a farkából és szlúsálni, hogy kricsál, mint akit nyúznak. Amért olyan dicsekvő.
– Remek – mondták mindketten –, remek remek remek. – Aztán csak forgatták tovább a lapokat. Voltak príma horrorsó gyévocskaképek, ezeket szerettem volna jó vadul megtilitolizni. Voltak képek csolovekokról, akiknek épp a licójába rúgnak, hogy csupa piros piros króv minden, ebbe szerettem volna beszállni. És volt egy kép a dutyimókus jó öreg nagój drúgjáról, amint cipeli a keresztet fölfele, erre azt mondtam, hogy ide a kalapácsot meg a szegeket. Remek remek. Azután megkérdeztem:
– Mi ez az egész?
– Mélyhipnopédia – vagy valami ilyesmi, mondta az egyik csolovek. – Úgy látszik, meggyógyult.
– Meggyógyultam? – mondtam. – Ide vagyok kötözve ehhez az ágyhoz, és maguk azt mondják, meggyógyultam? Hát én meg azt mondom, hogy csókolják meg a seggem.
– Várjon türelemmel – mondta a másik. – Már nem tart sokáig.
Úgyhogy vártam, Ó testvéreim, és sokkal jobban is lettem, zabáltam a tojáskát meg a nagy lómtyik piritónokat, pittyeltem a bolsoj bazi bögre tejes csájokat, aztán egy nap azt mondták, igen igen igen különleges látogatóm lesz.
– Ki? – kérdeztem, miközben az ágyamat igazgatták és dicső tollamat fésülgették, merthogy letekeredett már a kötés a galavámról, és újranőtt a hajam:
– Majd meglátja, majd meglátja – mondták. Hát meg is vígyeltem. Délután kettő óra harminckor tele lett a szobám fényképészekkel, gazétaírókkal, jegyzetfüzetekkel, ceruzákkal és más hasonló kallal. Épp csak hogy egy bolsoj fanfárt meg nem fújtak, testvérek, ennek a nagy és fontos csoloveknak a tiszteletére, aki eljövendő megvígyelni a ti Alázatos Narrátorotokat. El is jött, és persze hogy nem volt más, mint a perügy- avagy belügyminiszter, abszolút divatosan öltözve, az abszolút uras-öblös góloszával. Csill vili csatt, buzgólkodtak a kamerák, amint a rukáját nyújtotta, hogy ráznám meg. Mire én:
– Lám lám lám lám lám. Hogy ityeg a fityeg, öreg drúg? – Ezt senki se panyimálta, de valaki amúgy keményen rám csattant:
– Légy tisztelettudóbb, fiú, ha a miniszter úrhoz szólsz.
– Rúgok a tojásodba – acsarogtam, mint egy kutya. – A bolsoj folyós tojásodba.
– Hagyja, hagyja – mondta erre nagyon szkóró a belügy perügy. – Úgy szól hozzám, mint baráthoz, nem igaz, fiam?
– Barátja vagyok én mindeneknek – mondtam. – Kivéve az ellenségeimet.
– És kik a te ellenségeid? – kérdezte a miniszter, miközben a gazétás csolovekok csak úgy rótták az irkafirkát. – Ezt mondd meg nekünk, fiam.
– Aki rosszat tesz velem – mondtam –, az mind az ellenségem.
– No hát – foglalt helyet a bel per min az ágyam mellett. – Én és a kormány, melynek tagja vagyok, azt szeretnénk, ha a barátunknak tekintenéd magad. Igen, a barátunknak. Hisz helyrehoztunk, igen? A legjobb kezelést kapod. Mi sosem akartunk ártani neked, de vannak, akik akartak és akarnak. Azt hiszem, tudod, kikre gondolok.
– Igen igen igen – mondta. – Bizonyos emberek politikai célokra akartak felhasználni téged. Örültek volna, igen örültek volna, ha meghalsz, mert a kormányt hibáztathatták volna érte. Azt hiszem, te tudod, kik ezek az emberek.
– Egy bizonyos ember – mondta a belpermin –, egy F. Alexander nevezetű, felforgató irományok szerzője, ordítva követelte a véredet. Majd megőrült a vágytól, hogy kést döfjön beléd. De most már biztonságban vagy tőle. Elrekkentettük.
– Azt hittem, hogy ő a drúgom – mondtam én. – Olyan volt nekem, mint egy anya.
– Rájött, hogy rosszat tettél vele. Vagyishogy – javította ki magát igen igen szkóró a min – azt hitte, rosszat tettél vele. Az a gondolata támadt, hogy te vagy a felelős valakinek a haláláért, aki közel állt a szívéhez.
– Vagyis – mondtam – valaki befújta neki.
– Ez a gondolata támadt – mondta a min. – Kész életveszély volt. Elrekkentettük a saját érdekében. És – mondta – a tiédben.
– Kedves – mondtam. – Nagyon kedves tekegyelmedtől.
– Ha kiengednek innen – mondta a min –, ne legyen semmire gondod. Mi mindent elintézünk. Jó állást, fizetést. Mert segítesz nekünk.
– Segítek? – mondtam.
– Az ember segít a barátainak, nem? – Azzal megfogta a rukámat, valami csolovek meg elkricsálta magát: – Mosolyogni! – úgyhogy mosolyogtam gondolkodás nélkül, mint a bezúmnüj, mire csill vili csatt csill bang készültek is a felvételek rólam és drúgomról, a belperminről. – Derék fiú – mondta a nagy csolovek. – Derék derék fiú. És most az ajándékot.
És akkor, testvérek, behoztak egy nagy fénylő dobozt, és én vígyeltem is mindjárt, miféle véscs az. Egy sztereó volt. Lerakták az ágyam mellé, kibontották, és egy csolovek azonmód bedugta a konnektorba. – Mi legyen? – kérdezte egy ócskis csolovek, akinek szép fénylő zenetasakokkal volt tele a rukája. – Mozart? Beethoven? Schönberg? Carl Orff?
– A Kilencedik – mondtam. – A csodás Kilencedik.
És feltették a Kilencediket, Ó testvéreim. A társaság szépen, loppal kezdett kiszállingózni, miközben én ott hevertem behunyt glázzal, szlúsálva a gyönyörű muzsikát. – Derék derék fiú – mondta amin plecsón veregetve, aztán eligyolt. Csak egy csolovek állta a sarat, mondván: – Itt írja alá. – Kinyitottam a glázomat, hogy aláírjam, azt se tudván, mit írok alá, és nem is, Ó testvéreim, törődvén vele. Aztán békén hagytak Ludwig van csodás Kilencedikjével.
Ó, az maga volt a tökélet és a nyamnyamnyam. A scherzónál tisztán vígyeltem magam, amint rohanok és száguldok nagyon könnyű és rejtélyes nógákon, és gigametsző britvámmal az egész kricsáló világ licóját metélem. És akkor még hátravolt a lassú tétel és a csodás utolsó, a kórussal. Meggyógyultam, az fix.


7


– Na? Mi legyen?
Ott voltam én, a ti Alázatos Narrátorotok, meg a három drúgom, vagyis Len, Rick és a Bika, akit azért hívtunk Bikának, mert bolsoj vastag nyaka volt és igen grómkij gólosza, mint mikor egy bolsoj bazi bika elbőgi magát, hogy buuuuuuuú. Ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. Körülöttünk csolovekok vedelték a tej meg még vellocetet, synthernescet, drencromot és más véscseket, amik messze messze messze röpítik az embert ebből a gonosz és való világból, ki az űrbe, ahol vígyelheti a Bógot meg az összes angyalokat és égi szenteket a bal szapógja orrán, miközben fények robbannak és spriccelnek a mózgjában. Mi késeket kevertünk a jó öreg malakóba, ahogy mondani szoktuk, és azt pittyeltük, mert ettől mindjárt vöröset látott az ember gyereke, és lilult a feje, de hát elmondtam én ezt már egyszer.
A legújabb divat szerint voltunk öltözve, ami ekkoriban igen bő szárú nadrágot jelentett, és nagyon laza fényes fekete bőrzekét a nyitott nyakú ing fölött, amibe sálat tűrtünk be. Ekkoriban az a divat is járta, hogy a jó öreg britvát a galaván fogtuk munkára, úgyhogy a galavánk nagyrészt kopasz volt, csak oldalt lengett némi haj. De a jó öreg nógán most is ugyanaz – menő horrorsó bolsoj bazi bakancs, amivel nagyokat lehetett a licóba rúgni.
– Na? Mi legyen?
Négyünk közül én voltam a legöregebb, és vezérének tekintett mind, bár néha az volt a gyanúm, a Bika azt forgatja a galavájában, hogy neki kéne az élre állni, lévén olyan nagy és a grómkij gólosza olyan bődülős, ha a harc ösvényét jártuk. Csak hát az ötletek, azok mind a ti Alázatosotoktól származtak, Ó testvéreim, na és ott volt még az a véscs is, hogy én híres voltam, és fényképem meg cikkeim meg más hasonló kaljaim jelentek meg a gazétákban. Azonkívül messze nekem volt a legjobb állásom, az Országos Gramodiszk Archívumban, a zenei osztályon, a karmántyúm hétvégén horrorsón tele zsozsóval, és rengeteg finom ingyen lemezt is kaptam ráadásul.
Szép számú csolovek és ptyíca és gyévocska és málcsik szmehált és pittyelt aznap este a Karóvában, s a gavarittyolásukon meg az űrben járók motyorgásán túl, hogy azt mondja: – Gorgor hol a tyúk féreg spriccel füstszűrős a naftalingyilok – meg más hasonló kal, szlúsálni lehetett a sztereón forgó poplemezt is, Ned Achimotát, amint azt dalolta, hogy "Az a nap, yeah, az a nap". Három gyévocska ült a pultnál, a legújabb naccatdivat szerint öltözve, vagyis: hosszú gubancos fehérre festett haj, méterre kiugró műgrúgyok és nagyon nagyon szűk miniszoknya, alatta habos fehérnemű, és a Bika folyton azt hajtogatta: – Hé, be tudnánk oda furakodni, hárman legalább. A jó öreg Lent úgyse érdekli. Hagyjuk itt a jó öreg Lent kettesben az Istenével. – Len meg folyton azt hajtogatta: – Anyátok anyátok. Hova lett a mindenki egyért, egy mindenkiért szelleme, he, fiú? – Egyszerre úgy éreztem, nagyon fáradt vagyok, mégis piszkál az energia, úgyhogy azt mondtam:
– Kifelé kifelé kifelé kifelé kifelé.
– Hová? – kérdezte Rick, akinek ilyen békalicója volt.
– Hát csak vígyelni, mi folyik a nagyvilágban – mondtam. De valahogy, testvérek, iszonyúan unatkoztam, és reménytelennek éreztem ezt az egészet, ami igen sűrűn megesett mostanában. Úgyhogy odafordultam a mellettem ülő csolovekhoz, mert egyetlen nagy bársonyos pad futott körbe az egész mésztón, szóval egy csolovekhoz, aki jól nyomás alatt volt már, és villámszkóró beleöklöztem vagy hármat a hasába. Meg se érezte, testvérek, csak motyogta tovább: – Szemétbe az erénnyel, pattogatott kukorica heverész – úgyhogy kiszkattyoltunk a nagy téli nocsba.
Végigmentünk a Marghanita Boulevard-on, ahol nem járőröztek milicilik, ezért belefutván egy sztárüj csolovekba, aki éppen az újságoskioszktól jött, ahol gazétát kupittyolt, így szóltam a Bikához: – Rendben, Bika fiam, lehet, ha neked is úgy tetszik. – Mostanában már inkább csak parancsokat adtam s vígyeltem a végrehajtást. Úgyhogy a Bika bevágott neki néhányat, a másik kettő elgáncsolta, megrugdosta szmehálva, azután hagyták, hogy nyöszörögve elkússzon hazafele. Mire a Bika:
– Nem innánk egy finom nyam nyam pohárral, hogy fölmelegedjünk, Ó Alex? – Mert nem jártunk már messze a Duke of New Yorktól. A másik kettő bólintott, hogy igen igen igen, de mind rám néztek, hogy vígyeljék, rendben van-e a dolog. Bólintottam, úgyhogy eligyoltunk. Benn már ott ücsörögtek ezek a sztáraja ptyícák avagy bigék avagy bábuskák, akikre biztosan emlékeztek még az elejéről, és azonnal rákezdtek: – Jó estét, legények, áldjon meg az Isten, fiúk, nincs nálatok jobb a kerek világon –, várva, hogy megkérdjük: "Na mi legyen, lányok?" A Bika megcsöngette a kolokólt, és bejött egy pincér, koszos kötényébe törölgetve a rukáját. – Zsozsót az asztalra, drúgok – mondta a Bika, előhúzva a maga csergő-csörgő halom gyéngijét. – Whiskyt nekünk is és az öreg bábuskáknak is, hm? – Mire én:
– A francba. Fizessék csak a magukét. – Nem tudom, mi volt velem, de újabban rám jött a fösvénység. Az a vágy költözött a galavámba, hogy az összes zsozsómat megtartsam magamnak, hogy fölhalmozzam valami okból. Mire a Bika:
– Mi a csoda, brátocska! Mi történt a jó öreg Alexszel?
– A francba – mondtam én. – Nem tudom. Nem tudom. Egyszerűen csak nem szeretem elszórni a nehezen keresett zsozsómat, ez az ábra.
– Keresett? – mondta Rick. –Keresett? Nem kell azt megkeresni, mint te is jól tudod, drúgocska. Elvenni köll, elvenni, értve? – Azzal jó grómkijt szmehált, és vígyeltem, hogy egy vagy két zubája nem valami horrorsó.
– Á – mondtam –, gondolkodnom kell ezen. – De vígyelve az ingyenpiára leső bábuskákat, plecsót rántva előhúztam a nadrágom karmánjából a zsozsót, bankjegyet-aprót egyben, és csingilingi kicsaptam az asztalra.
– Szóval egy rundó whisky – mondta a pincér. De én valamiért így szóltam:
– Nem, fiam, nekem hozzon csak egy kis adag sört. – Mire Len:
– Nem tetszik ez nekem – azzal tette volna a rukáját a galavámra, mintha lázam volna, de én kutyamód rávicsorogtam, hogy szkóró vissza is rántotta. – Rendben, rendben, drúg – mondta. – Ahogy akarod. – De a Bika közben tátott róttal szmatrittyolta, ami a zsozsóval együtt kicsúszott a karmánomból. Azt mondta:
– Lám lám lám. És mi nem is sejtettük.
– Add ide – acsarogtam, és elmarkoltam tőle. Nem tudnám megmagyarázni, hogy került oda, testvérek, de egy fénykép volt az, amit a gazétából ollóztam ki, és egy kisbabát ábrázolt. A kisbaba gügyögött, hogy gu gu gu, malakó csurgott a rótjából, fölfele nézve szmehált mindenkire, és nagój volt és csupa hurka a húsa, lévén ő egy igen kövér kisbaba. A többiek röhögve kapták volna ki a rukámból, úgyhogy megint rájuk vicsorogtam, fecni-fecni fecnikre téptem a fényképet, és hópelyhekként szórtam le a földre. Megjött a whisky, és a sztáraja bábuskák rákezdték, hogy: – Egészségetekre, legények, áldjon meg az Isten, fiúk, nincs nálatok jobb a kerek világon – és más hasonló kal. Az egyik, aki csupa ránc volt meg barázda, és egy zubája se maradt az aszott vén rótjában, azt mondta: – Pénzt sose tépj össze, fiam. Ha nem kell, add annak, aki szükséget lát – ami elég nagy szemtelenség volt tőle. Mire Rick:
– Nem pénz volt az, Ó bábuska. Egy drága kicsi icuri-picuri kisbaba fényképe volt az. – Mire én:
– Fárasztatok egy picurit. Ti vagytok a kisbabák, az egész bagázs. Hülyéskedtek, vigyorogtok, szmeháltok csak, és olyanokat tolcsókoltok gyáván, akik nem tudják visszaadni. – Mire a Bika:
– Na hát, mi mindig azt hittük, ebben te vagy a király és a professzor. Rosszul vagy, az a bajod, öreg drúg.
Vígyelve a moslék pohár sört előttem az asztalon, rám tört a hányinger, úgyhogy fogtam, s az egész habos vónnüj kalt kiöntöttem a padlóra. Mire az egyik sztáraja ptyíca:
– Aki nem pazarol, nem is szűkölködik. – Mire én:
– Ide figyeljetek, drúgok. Ma valahogy nem vagyok hangulatban. Nem tudom, mért vagy hogy, de nem vagyok. Ti hárman menjetek csak éji utatokra, engem hagyjatok ki. Holnap találkozunk ugyanakkor ugyanott, remélve, hogy én is jobban leszek.
– Ó – mondta a Bika –, borzasztóan sajnálatos. – De a gláza máris villogott, hogy eznap nocs ő lehet a vezér. Hatalom hatalom, mindenki csak téged akar. – Holnapig elhalaszthatjuk – mondta a Bika –, amit terveztünk. Nevezetesen egy kis boltkrasztyolás a Gagarin Streeten. Horrorsó zsákmány lapul ottan, drúg.
– Nem – mondtam én. – Nem halasztotok el semmit. Csináljátok csak a magatok stílusát. És most – mondtam – igyolok is. – Azzal fölálltam.
– Hová? – kérdezte Rick.
– Azt nem tudom – mondtam. – Csak egyedül akarok lenni, gondolkodni a dolgokon. – Vígyelni lehetett, hogy az öreg bábuskák nem értik, miért így, ilyen morózusan távozom, és nem mint az a vidám és szmeháló málcsikó, akire emlékezhettek. Úgyhogy azt mondtam: – A francba, a francba – s azzal kiszkattyolcam ágyinókornban az utcára.
Sötét volt, a kerekedő szél metszett, mint a nózs, és alig-alig jártak arra ljúgyik. Brutális zsernyákokkal teli járőrkocsik cirkáltak, néha egy-egy utcasarkon egypár igen fiatal milicili topogott a hidegben, gőzölgő lehelettel telítve a téli levegőt, Ó testvéreim. Az igazi erőszak meg krasztyolás kihalóban volt, azt hiszem, mert a zsernyákok brutálisan bántak azokkal, akiket elkaptak, bár ilyenkor többnyire harc robbant ki most már a csibész naccatok és a zsernyákok között, mely utóbbiaknál újabban szintén hamar előkerült a nózs, a britva, a bot, de még a lőfegyver is. Nekem azonban az volt a bajom mostanában, hogy nem törődtem már semmivel. Mintha puhultam volna, és nem panyimáltam, miért. Azt se tudtam, mit akarok. Még a zene is, amit málenkij odúmban szlúsáltam, olyan volt, amin régebben szmeháltam volna, testvérek. Egyre inkább ilyen málenkij romantikus dalokat, úgynevezett Lied-eket szlúsáltam, mindössze egy gólosz meg egy zongora, halk és ilyen vágyakozó, egész más, mint azok a bolsoj zenekarok, amikor hegedűk, puzónok és üstdobok közt hevertem az ágyon. Valami zajlott a bensőmben, és én nem tudtam, betegség-e, vagy az, amit csináltak velem, most háborítja meg a galavámat, s most leszek igazi bezúmnüj.
Így töprenkedve, galavámat lehajtva, rukámat a nadrágkarmánba mélyesztve jártam a várost, testvérek, és végre jól elfáradtam és megkívántam egy finom bolsoj csása tejes csájt. A csájra gondolva hirtelen láttam magamat, amint ott ülök egy bolsoj kandalló előtt, karosszékben pittyelem a csájt, s a legviccesebb és legkülönösebb az volt az egészben, hogy mintha igen sztárüj csolovekká váltam volna, mondjuk hetvenévessé, mert vígyeltem az ősz vóloszomat, és pofaszakállam is volt, és az is ősz volt. Szóval vígyeltem magam mint öregembert a kandalló előtt, aztán tovatűnt a kép. De nagyon különös volt.
Egy ilyen teázó-kávézó mésztóhoz értem, testvérek, és a hosszú hosszú kirakatán keresztül vígyeltem, hogy tele van nagyon unalmas hétköznapi ljúgyikkal, akiknek ilyen jámbor és kifejezéstelen a licója, nem ártanának a légynek se, csak ülnek ott és gavarittyolnak csöndben, és pittyelik a finom ártalmatlan csájt meg kávét. Beigyoltam, vettem a pultnál egy finom forró csésze tejes csájt, aztán odaigyoltam egy asztalhoz és leültem, hogy megpittyeljem. Egy ilyen fiatal pár ült ennél az asztalnál, pittyelve és füstszűrős tüdővészt szíva, csendesen gavarittyolva és szmehálva, de én oda se néztem rájuk, csak pittyeltem és álmodoztam és méláztam, hogy mi zajlik-változik bennem és mi lesz velem. Annyit vígyeltem azért, hogy a gyévocska ennek a csoloveknak az oldalán horrorsó, nem az a fajta, akit le akarna dönteni az ember és jól megtilitolizni, de a plottya és a licója horrorsó, a rótja mosolygós, a vólosza nagyon nagyon szőke. Aztán a csolovek, akinek kalap volt a galaváján, és a licója eddig nem felém nézett, hirtelen megfordult, hogy vígyelje a bolsoj nagyórát ennek a mésztónak a falán, és ekkor vígyeltem csak, hogy kicsoda, és vígyelte ő is, hogy ki vagyok. Pete volt az, a három drúgom egyike akkoriból, amikor még mi voltunk együtt négyen, Georgie, a Balfék, ő meg én. Pete volt az, de sokkal idősebbnek látszott, bár nem lehetett több tizenkilencnél, bajusza volt meg rendes öltönye és kalapja.
– Lám lám lám, drúgocska, hogy ityeg a fityeg? Nagyon nagyon rég nem vígyeltük egymást. – Mire ő:
– A kicsi Alex, ugye?
– Nem is más – mondtam. – Sok sok idő eltelt azok óta a döglött és szép napok óta. És a szegény Georgie, mint hallom, azóta földalatti, a jó öreg Balfék brutális milicili, de te itt vagy és én ihol, hát mi az újság, öreg drúg?
– Milyen viccesen beszél, nem? – mondta a gyévocska vihogva.
– Egy régi barátom – mondta Pete a gyévocska felé fordulva. – A neve Alex. Engedd meg – fordult felém –, hogy bemutassam a feleségemet.
Elnyílt a rótom. – Feleség? – tátogtam. – Feleség feleség feleség? Na nem, az nem lehet. Ifjú vagy te még ahhoz, öreg drúg. Teljességgel lehetetlen.
Ez a Pete-felesége-gyévocska (teljességgel lehetetlen) vihogva kérdezte Pete-et: – Te is így beszéltél azelőtt?
– Hát – mondta Pete mosolygósan –, már majdnem húsz vagyok. Ideje volt, hogy befogjanak a hámba, és ez meg is történt két hónappal ezelőtt. Te nagyon fiatal voltál, de koraérett, ne feledd.
– Nahát – tátogtam egyre. – Ezt én nem bírom bevenni, öreg drúg. Pete megnősült. Nahát nahát nahát.
– Van egy kis lakásunk – mondta Pete. – Az állásom az Állami Tengerbiztosítónál nem fizet sokat, de az előmeneteli lehetőség megvan. Georgina pedig...
– Mondd még egyszer a nevét! – tátottam a rótom bezúmno. Pete felesége (felesége, testvérek) vihogott.
– Georgina – mondta Pete. – Georgina is dolgozik. Gépíró. Boldogulunk, nem panaszkodom. – Nem tudtam, testvérek, levenni róla a glázomat. Olyan volt, mint egy felnőtt, felnőtt gólosszal satöbbi. – Látogass meg bennünket egyszer – mondta Pete. –Te még most is olyan fiatalnak látszol, pedig rettenetes dolgokon mentél keresztül. Igen igen igen, olvastuk az újságban. De hát persze fiatal is vagy még.
– Tizennyolc – mondtam. – Nemrég múltam.
– Tizennyolc? – mondta Pete. – Már annyi? Lám lám lám. De – mondta – nekünk most mennünk kell. – Azzal ilyen szeretetteljes pillantást vetett az ő Georginájára, rukái közé fogva az egyik rukáját, és az is így pillantott Pete-re, Ó testvéreim. – Igen – fordult ismét felém Pete –, egy kis partira vagyunk hivatalosak Greghez.
– Greghez? – mondtam én.
– Hát persze – mondta Pete –, te nem ismered Greget, ugye? Ez már a te időd után volt. Greg teutánad jött be a képbe. Ilyen kis partikat rendez, tudod. Boros-szórejtvényes partikat. Igazán kedves és kellemes, tudod. Ártalmatlan, ha érted, mire gondolok.
– Igen – mondtam. – Ártalmatlan. Igen igen, panyimálom horrorsón. – Mire ez a Georgina nevezetű gyévocska megint vihogott egyet a szövegemen. Aztán a párocska eligyolt a vónnüj szórejtvényes partijára Greghez, akárki légyen is az a Greg. Én meg ott maradtam agyinókomra, a tejes csájommal, ami közben kihűlt, és csak gondolkodtam és tépelődtem.
Talán erről van szó, gondoltam magamban. Talán öreg vagyok már az eddigi zsiznystílusomhoz, testvérek. Hisz végül is tizennyolc múltam. Az pedig nem fiatal kor. Tizennyolc éves korára Wolfgang Amadeus megírt több szonátát, szimfóniát, operát és oratóriumot meg más hasonló kalt, nem, nem kalt, mennyei muzsikát. Meg ott a jó öreg Felix M. a Szentivánéji álom-nyitánnyal. Meg a többiek. Ott az a francia költő, akit a jó öreg Benjy Britt zenésített meg, aki a legjobb verseit tizenöt éves korára megírta, Ó testvéreim. A keresztneve az, hogy Arthur. Szóval a tizennyolc nem egy fiatal kor. De mit csináljak?
A sötét hideg lepra téli utcákat járva, miután a csájozó-kávézó mésztóról eligyoltam, egyfolytában ilyen látomásokat vígyeltem, tisztára mint a karikatúrák a gazétában. Jön a ti Alázatos Narrátorotok, Alex haza a munkából, finom meleg vacsora várja, és egy ilyen ptyíca köszönti meghitten, szeretettel. Őt nem vígyeltem valami horrorsón, testvérek, nem bírtam elgondolni, ki lehetne. De egyszerre az az eszmém támadt, ha átmennék a szomszéd szobába ebből a szobából, ahol ég a tűz és meleg vacsorám az asztalon, ott találnám, amit tényleg akarok, és most már minden összeállt, az a gazétából kiollózott kép és az öreg Pete-tel való találkozás. Mert a szomszéd szobában ott fekszik a bölcsőjében gu gu gu gügyögve-gurgulázva a fiam. Igen igen igen, testvérek, a fiam. És ekkor ilyen bolsoj bazi űrt éreztem a plottyomban, magam is meglepődve magamon. Tudtam már, hogy mi folyik itt, Ó testvéreim. Kezdtem felnőtté válni.
Igen igen igen, erről volt szó. A fiatalság letelik, ó, igen. De a fiatalság bizonyos értelemben csakolyan, mintha állat volnál. Nem, nem is annyira állat, inkább ilyen málenkij játék, amit az utcán árulnak, kicsi csolovek bádogból, belül egy rugóval, kívül egy felhúzóval, grrr grrr grrr felhúzzák, az meg igyol, jár, ó testvéreim. De csak egyenes vonalban tud igyolni, és bang, nekimegy a dolgoknak, bang bang, és nem tehet róla. Fiatalnak lenni annyi, hogy egy ilyen málenkij gép az ember.
Fiam, fiam. Ha meglesz a fiam, mindezt elmagyarázom majd neki, amikor elég sztárüj lesz, hogy megértse. De persze tudom, hogy nem fogja megérteni vagy nem fogja akarni megérteni, végigcsinálja mindazt a véscset, amit én, igen, talán még egy szegény sztáraja forellát is megöl a miákoló kotjai és kóskái körében, és én nem fogom tudni megakadályozni ebben. És ő sem fogja tudni megakadályozni az ő fiát, testvérek. És így igyol ez, míg a világ világ, körbe és körbe és körbe, mintha valami bolsoj gigantikus csolovek, a jó öreg Bóg Maga (a Karóva tejbár szolgáltatása) forgatna és forgatna és forgatna egy vónnüj grjáznüj narancsot a gigantikus rukái közt.
De legelőbb is, testvérek, valami gyévocskát kell találnom, hogy anyja legyen a fiamnak. Ezt már holnap el kell kezdenem, gondoltam magamban. Ez valami új, egy új tennivaló. Olyasmi, amibe bele kell vágni, mint amikor új lapot nyit az ember.
Na, mi legyen – hát ez lesz, testvérek, ahogy így a történetem végére érek. Mindenfelé jártatok kis drúgotokkal, Alexszel, vele szenvedtetek, vígyeltetek néhányat a jó öreg Bóg leggrjáznüjebb brácsnüjei közül, és mind a ti öreg drúgotokat, az Alexet gyötörte. Ám mindez csak azért volt, mert fiatal voltam. De most már, ahogy bevégzem ezt a történetet, testvérek, nem vagyok többé fiatal, ó, nem. Alex felnő, fel bizony.
De ahová most igyolok, Ó testvéreim, oda csak agyinókomban, oda már nem jöhettek velem. A holnap csupa illatos virág, meg a forgó vónnüj föld, a csillagok, a jó öreg Luna odafenn, és a ti öreg drúgotok, Alex, aki agyinókában párt keres. Meg a többi kal. Rettenetes grjáznüj vónnüj egy világ ez, Ó testvéreim. Búcsúzik a kis drúgotok. A történet többi szereplőjének pedig mély értelmű ajakzene-súmom, brrrrrr. És megcsókolhatják a seggem. De nektek, Ó testvéreim, jusson néha eszetekbe a ti kicsi Alexetek, aki volt. Ámen. És más hasonló kal.