Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 ROBERT BLOCH: PSZICHO

2011.03.07


Tíz


Norman mosolyogva nézett az idősebb úrra, majd így szólt: – Tessék, a kulcsuk. Az akkor tíz dollár, két személyt számítva; parancsoljanak.
Az idősebb férfi felesége kinyitotta a táskáját. – Itt a pénz, hagyd csak, Homer. – Azzal a pultra tett egy bankót, és Norman felé biccentett. Egy-két biccentés következett még, de akkor az asszony szeme összeszűkült. – Ejnye, mi van magával? Csak nincs rosszul?
– Csak épp csak rámtört egy kis fáradtság, azt hiszem. Ne aggódjanak, mindjárt elmúlik. Most mindenesetre bezárok
– Ilyen korán? Azt hittem, a moteleknél éjszakai nyitva tartás is van. Főleg szombaton.
– Erre nem nagy a forgalom. Különben is, mindjárt tíz óra már.
Mindjárt tíz. Csaknem négy órája. Te Isten, ó Istenem!
– Értem. Jó éjszakát, jó pihenést.
– Jó éjt.
Hát most akkor – kimentek végre; és ő otthagyhatta a pultot, leolthatta a cégér neonját, bezárhatta az irodát. De mindenekelőtt egy nagy kortynak kellett következnie, egy irdatlan kortynak arra most rettentő nagy szüksége volt. És nem számított, hogy iszik-e vagy sem; most már semmi se számított; most már mindennek vége volt; vagy épp most kezdődött minden, így, hogy túl volt mindenen.
Norman egy-két italon már túl volt most. Az elsőt akkor hajtotta le, hogy a motelbe, hat körül, visszatért; és azóta óránként következett egy. Ha nem iszik hát most nem maradt volna talpon, most aztán nem; képtelen lett volna itt állni, tudván, mi hever közben a hall szőnyege alatt. Ott hagyta, úgy, ahogy volt, nem is próbált még hozzányúlni semmihez; felcsapta csupán a szőnyeg szélét többfelől, takarja el addig is. Vér, az volt ott bőven, persze, de hát nem fog átütni, nem. Meg akárhogy is, hát mi mást tehetett volna? Így, fényes nappal, nem túl sok egyebet
Most aztán, ez nyilvánvaló, vissza kellett mennie. Anyát szigorúan utasította, ne nyúljon semmihez, és tudhatta, hogy engedelmeskedni fog. Fura, hogy ha egy ilyen dolog történt, Anya mindig hogy összeomlott utána. Akár ha úgy zajlott volna ez, hogy bármi határig felhajszolja magát – a mániás fázis, nem így nevezték? –, de mihelyt túl volt rajta, egyszerűen elhagyta minden ereje, s akkor neki, Normannek kellett magára vállalnia a dolgokat. Mindet. Közölte Anyával: menjen vissza a szobájába, és nehogy az ablaknál mutatkozzék, feküdjön csak le, míg ő vissza nem térhet Avval rázárta az ajtót.
De most az ajtót ki kell nyitnia.
Norman bezárta az irodát, aztán kiment. Ott volt a Buick, Mr. Arbogast Buickja, ott, ahol hagyta.
Hát nem lenne-e csodás, ha ő most ebbe a kocsiba beülhetne, aztán elhajthatna? El innen, messze el, és vissza se térni soha többé? El a moteltől, el Anyától, el attól a valamitől, ami ott hever a hallbéli szőnyeggel takarva?
Egy pillanatig rettentő erős volt a kísértés, de csak egyetlen pillanatra; akkor szétfoszlott, és Norman megvonta a vállát. Nem menne azzal ő semmire, persze hogy nem; ezt tudhatta. Hogy is juthatna eléggé messzire! Hogy biztonságban lehessen… Meg aztán ott volt az a dolog. Az rá várt. Várta őt.
Végignézett hát jobbra-balra az országúton, aztán az egyes és a hármas lakosztályt vette szemügyre. Le voltak eresztve a redőnyök Beült hát Mr. Arbogast kocsijába, és elővette a kulcsokat, melyeket ott lelt Mr. Arbogast zsebében. És elindult a Buickkal fölfelé a házhoz, nagyon lassan haladva.
A ház vakon feketéllett. Anya elaludt talán, ott fönn a szobájában – vagy színleli az alvást. Normant ez nem érdekelte. A lényeg, hogy kapcsolja ki magát mindenből, amíg ő avval a dologgal mindent elintéz. Nem akarta, hogy Anya ott legyen körülötte, és neki úgy kelljen éreznie magát, mint egy kisfiúnak Felnőtt emberre várt ez a feladat most Felnőtt ember dolga várt rá.
Felnőtt férfi ereje kellett ahhoz, hogy megemelődjék az a szőnyeg, azzal együtt, amit tartalmazott. Föl kellett emelnie, le kellett vinnie a lépcsőn, berakni a kocsi hátsó ülésére. Abban viszont, íme, milyen igaza volt, hogy nem lesz átszivárgás. Ezek a vén szőnyegek jól nyelik a nedvességet
Hogy átvágott a földeken, elért a mocsárhoz, végighaladt a part vonalán, míg nem lelt egy nyiladékot Ugyanazon a helyen semmi értelme nem lett volna a próbálkozásnak De ez az új hely jő süllyesztőhelynek ígérkezett, s Norman nem is csalódott végül. Ment, mint a karikacsapás… gyakorlatilag egészen könnyű ügy volt Gyakorlat teszi a mestert.
Csak hát épp igazán semmi helye nem volt itt tréfának; éreznie kellett ezt, ahogy ott ült a fatönkön, várva, hogy elsüllyedjen a kocsi. Rosszabb volt ezúttal, mint a múltkor azt hihetne bárki, hogy a Buick, nehezebb kocsi lévén, gyorsabban is süllyed. Persze, mégis – millió évig tartott. Míg a végén: "blutty".
Kész. Tessék, eltűnt örökre. Mint az a lány, vele a negyvenezer dollár. Hol lehetett? Nem a kézitáskájában, hát az biztos, és a bőröndjében sem. Talán a toalett-sporttáskában volt, vagy valahol a kocsiban. Körül kellett volna néznie, igen, ez az, amit elmulasztott. Leszámítva, hogy igazán nem volt olyan állapotban: hogy bármit is keresgéljen; még ha tudja, hogy ott a pénz, akkor sem. És ha rálel, ki tudja, mi történik akkor? A legvalószínűbb, hogy elárulja magát nyomban a detektívnek Az ember mindig elárulja magát, ha rossz a lelkiismerete. Hálát adhatott a sorsnak egy dologért – hogy ő az egészért nem felelős. Jaj, hát persze, tudta, hogy bűnrészesség, bűnsegédlet is van a világon; másrészt, kötelessége védelmezni Anyát Ez azt jelenti, hogy önmagát is védelmezi általa. Gondolni azonban csakis Anyára gondolt mindezek során.
Norman lassan visszaballagott a földeken át. Holnap vissza kell térnie a kocsival és az utánfutóval – meg kell csinálnia megint azt a rutint. Ám mindez fele olyan fontos se volt, mint valami más, megint valami más.
Újra az, hogy Anyát nagyon szemmel kell tartania.
Mindent végiggondolt. A tények fölött nem lehet szemet hunyni.
Tény, hogy valaki eljöhet ide hozzá, keresni, hová tűnt a detektív.
Ennek minden valószínűsége megvolt. Az a társaság valami Mutual Izé, már a nevében jelzett "kölcsönösség" alapján is – nyilván nem nyugszik bele, hogy az embere csak így köddé váljon. Keresni fogják Biztos kapcsolatban voltak vele, vagy hallottak felőle, egész héten át És az ingatlanügynökséget is nyilván érdekelni fogja a dolog. Kit ne érdekelne a negyvenezer dollárja?
Hát így aztán, előbb-utóbb, felelnie kell bizonyos kérdésekre. Talán pár nap van még addig, esetleg egy hét is eltelik, ahogy a lány után. De hogy jönni fognak, ezt biztosra vehette. És ezúttal fölkészülten kell várnia őket.
Mindent végiggondolt. Jöjjön bárki, az ő története hibátlan lesz, oda-vissza. Betanulja, felmondja, hát akkor ott nem lesz nyelvbotlás, elszólás, túlbeszélés – mint ma. Senki őt föl nem zaklathatja, bele nem zavarhatja; hiszen ha előre tudja, mivel jönnek neki, hát – nem, akkor ilyen hiba egyszerűen nem létezik. Most aztán felkészül; most fel. Máris körvonalazódott, hogyan kell ezt majd elmesélnie.
A lány megszállt a motelben, hát hogyne. Ezt ő elsőre beismeri, csak hát avval együtt, hogy ő mit sem sejtett, mi van a dolog mögött – erről csak Mr. Arbogasttól értesült. Egy hétre rá. A lány itt töltötte az éjszakát aztán elhajtott. Arról, hogy beszélgettek volna, egy szó sem lesz, és mukk se róla, hogy a házban vacsoráztak. Mukk se.
Hangsúlyozza viszont, hogy mindent elmondott Mr. Arbogastnak, és a detektívet egyetlen dolog érdekelte: mennyire van innen Chicago, és hogy ő ezt az utat egy nap leforgása alatt meg tudja-e tenni?
Ez keltette föl Mr. Arbogast érdeklődését Nagyon megköszönte az információt, beszállt a kocsijába, eltávozott. Pont; ennyi. Neki? Arról? Fogalma? Hová indulhatott? Semmi! Arról neki Mr. Arbogast egy szót se szólt. Csak elhajtott Hánykor? Kicsivel úgy vacsoraidő után. Szombaton.
Semmi több. Pár egyszerű tény. Semmi különleges részlet, semmi bonyolult összefüggés, ami gyanút kelthet. Egy nő, egy közönséges tolvaj menekült erre, aztán eltűnt megint, köddé vált. Egy héttel később felbukkant a nyomán egy detektív, felvilágosítást kért és kapott, azzal ő is távozott. Sajnálom, Mister, többet nem tudok Ha megfeszülök se.
Norman szent meggyőződése volt, hogy ezúttal pontosan így el tudja mondani a történetet, nyugodtan és könnyedén, mert most már nem kell tartania Anyától.
Anya nem fog kileskelődni az ablakon. Mi több, a házban sem lesz most már eztán lelhető. Jöhetnek házkutatási paranccsal, Anyát ugyan nem lelik meg.
Ez lesz a legeslegjobb önvédelem. Védelem Anyának, igen, neki még inkább, mint neki Normannek Szó sem lesz többé arról, hogy ő széthullna darabokra, ha Anya nem állna mellette. Most épp azt kell tudnia, hogy Anya nincs ott. És neki ehhez igenis lesz vér a pucájában. Hogy megmondja Anyának Most – lesz.
És ezzel nem kell várnia holnapig.
Hát fölment. Föl, abba a sötétbe, és ment egyenest Anya szobájába. Felkattintotta a villanyt. Anya ágyban volt, persze, de nem aludt; csak játszotta a tetszhalottat.
– Norman, hol a csudába' voltál? Halálra rémültem már miattad!
– Nagyon jól tudod, hol voltam, Anya. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád…
– És minden rendben?
– Persze. – Nagy lélegzetet vett. – Anya, szeretnélek megkérni, ne aludj most a szobádban úgy egy hétig, vagy nem is tudom.
– Hogy micsoda-a-a-a…?!
– Mondom, ne aludj itt, a következő hét során, meg úgy egyáltalán majd.
– Elment az eszed? Hiszen ez az én szobám! – Tudom. Nem is azt kérem tőled, hogy mindörökre add
fel. Csak egy kis időre.
– De hát miért…?
– Kérlek, Anya, hallgass meg, és igyekezz megérteni ezeket a dolgokat. Ma látogatónk volt.
– Muszáj beszélnünk erről?
– Igen… ha röviden is. Előbb-utóbb azt az embert itt keresni fogják És én kitartok amellett, hogy innen továbbállt.
– Hát persze, hogy kitartasz emellett, fiam. Azzal kész is a dolog.
– Talán. Reméljük. De hát nem kockáztathatok. Talán át fogják kutatni a házat.
– Hadd kutassák Rá nem lelnek
– De rád se, Anya – mondta akkor, és mély lélegzetet vett megint. – Szent szándékom, hogy te se légy föllelhető itt, Anya. A saját érdekedben. Nem hagyhatom eztán, hogy bárki meglásson téged – ahogy ma ez a detektív. Nem akarom, hogy bárki is kikérdezhessen. Tudod te is, hogy ezt nem hagyhatom. Képtelenség! Hát mindkettőnknek úgy a legbiztonságosabb, ha te nem vagy itt Hallod?
– És mit akarsz tenni? Engem is elsüllyeszteni a mocsárban?
– Anya, nézd…
Anya nevetni kezdett. Inkább gágogás volt ez, és Norman tudhatta, hogy ha Anya egyszer rákezd erre, hát se vége, se hossza. Egy mód van csak: túlordítani Anyát. Egy hete Norman még nem merészelte volna ezt. De most nem egy hete voltak most – most voltak, a dolgok másképp álltak. Anya több volt már, mint beteg. Anya őrült, anya közveszélyes őrült. Neki Anyát ellenőriznie kell, korlátoznia és meg is fogja tenni.
– Pofa be! – ordította hát, és a gak-gak-gak abbamaradt. – Sajnálom – tette hozzá szelíden. – De mindenképp figyelned kell rám. Ezt én mind végiggondoltam. Le foglak vinni téged a gyümölcspincébe.
– A gyümölcspincébe? Ó, de hát én… én nem…
– Ki fogod bírni. Mert nincs más. Meg kell lennie. Gondoskodni fogok róla, van villany is ott, viszek egy tábori ágyat, és…
– De én nem! Nem akarom…
– Ez nem kérdés, Anya. Ez közlés. A gyümölcspincében fogsz élni, amíg úgy nem érzem, hogy a veszélyes idők elmúltak, s hogy akkor visszatérhetsz. A régi indián takarót fogom odaakasztani a falra, el fogja fedni az ajtót, és még ha lemennek, akkor se gyanítják, hogy ott bárki-bármi van. Ez az egyetlen módja, hogy mindketten biztonságban legyünk.
– Norman, megtiltom, hogy ezt még egyszer előhozd. Ebből a szobából én nem megyek ki. Ez közlés.
– Akkor majd viszlek.
– Norman, ne merészelj…
De hiába. Most már megtette. Felkapta őt, ahogy volt, úgy, az ágyról, és vitte, és milyen könnyű volt, tollpihe a Mr. Arbogasthoz képest, és finom parfümillata volt, nem cigarettabűze, mint a detektívnek. Anyát meglepetésként érte a dolog, védekezni se bírt, nem küzdött, csak nyögött. Norman döbbenten tapasztalta, milyen egyszerű az egész akció. Csak bele kellett vágni! Aztán rögtön kiderült, hogy itt egy beteg öreg hölgyről van szó csupán, egy törékeny, mimóza lényről. Nem kell félnie tőle! Anyának kell félnie – tőle, igen! Ez volt a helyzet. Félt is. Mert most aztán egyszer se hangzott el a "kisfiam".
– Megágyazok majd neked – mondta Norman. – És van ott egy edény is – kübli…
– Norman, muszáj így beszélnünk? – Egy pillanatra amúgy a régi módon fellázadt – aztán engedett. Norman pedig serénykedett, pokrócokat hozott, elrendezte a függönyt a kis ablakon, melyen át a pince szellőzhetett is. Anya tovább nyögdelt, s ez nem is annyira nyögés volt persze, inkább halk motyorászás.
– De hiszen ez… mint egy börtöncella… te itt belőlem… rabot akarsz csinálni… De engem többé… nem szeretsz már… Norman, nem szeretsz te már… különben ezt nem-nem tennéd velem…
– Ha nem szeretnélek, tudod, hol lennél te ma? – Norman ezt nem akarta volna kimondani, de most ki kellett. Az Igazságügyi Elmekórházban, ahol az állam a hibbant bűnözőket őrzi. Rács mögött lennél.
Lekattintotta a villanyt, és hirtelen arra gondolt, vajon Anya megértette-e, még ha netán hallotta is?
A jelek szerint megértette. Mert épp amikor Norman rácsukta az ajtót, Anya válaszolt. Hangja csalókán szelíd volt a sötétben, de a szavainak éle metsző, mélyebbre hatolt, mint Mr. Arbogast gigájában a borotvakés.
– Igen, Norman, azt hiszem, igazad van. Alighanem odavaló lennék. Csak épp, hogy nem egyedül, innen.
Norman rácsapta az ajtót, bezárta maga mögött, aztán elindult. Ment föl a pince lépcsőjén, de még mintha akkor is hallotta volna ezt a zajt: Anya gak-gak-gak, guk-guk-guk gágogó, gurgulázó szelíd gúnykacaját a sötétben.


Tizenegy


Sam és Lila a bolt hátsó helyiségében várakozott – Mr. Arbogast visszatértére vártak De csak a szombat éjszaka megszokott zajai jöttek
– Egy ilyen városban a zajokról is rá lehet ismerni a szombat éjszakára – magyarázta Sam. – Másmilyenek a zajok Például itt a forgalom. Megnövekszik: gyorsabb. Azért van ez, mert szombat éjszakára a tizenévesek mind megkapják a kocsit.
– És ez a zöröm-döröm, ez a nyakk-nyekk hallja? – folytatta Sam. – Hát ez az, hogy parkolnak Vidéki családok jönnek fel vén batárokkal, látni akarnak valamit. Filmet, miegymást Vagy mezőgazdasági segédmunkások: sietnek a kocsmába.
– Hallja a léptek zaját? Ez is más, mint különben. Hallja a rohangászást? Gyerekek most elszabadulnak Szombat este későig fönn lehetnek Nincs lecke. – Megvonta a vállát. – Persze, gondolom, ez Fort Worth-ben ugyanígy van szombatonként…
– No, igen – mondta Lila szórakozottan. – Sam, figyeljen ide, miért nem jön ez az ember? Mindjárt kilenc.
– Megéhezhetett, Lila. Biztos lesz valami…
– Hagyja. Nem rólam van szó. Mr. Arbogast – Ő hol marad?
– Talán tovább tart a dolog, mint hitte. Rábukkant valamire, ami fontos.
– Legalább telefonálhatna. Tudja jól, hogy tűkön ülünk
– Csak még egy kicsi-kicsi türelem! Ő is ezt kérte…
– Az én türelmem elfogyott! – Lila felpattant, kirúgta maga alól a széket Föl s alá járt a szűk szobában. – Az első pillanattól kezdve – nem kellett volna várnom. Egy minutát se. Mindjárt a rendőrségre kellett volna…De várni, várni, várni – örökké ezt hallottam, egy héten át! Előbb Mr. Lowery, aztán Arbogast, most meg maga. Mert mind csak a pénzzel törődnek, nem a nővéremmel. Senkit se érdekel az, hogy Maryvel mi történt! Az nem – az csak engem.
– Ugyan menjen már. Én aztán tudom, mit érez.
– Akkor hogy bírja ilyen nyugodtan? Miért nem csinál legalább maga valamit? Micsoda férfi maga? Ül itt ölhetett kézzel, és a türelem filozófiáját gajdolja…
Azzal felkapta a ridiküljét, indult kifelé.
– Hé, hová megy? – kérdezte Sam.
– Ehhez a maguk seriffjéhez itt, de egyenest.
– Telefonálni sokkal egyszerűbb. Meg aztán arról volt szó, itt leszünk, mikor Arbogast befut.
– Ha befut. Lehet, hogy szó nélkül itthagyta ezt a helyet, mert tényleg lelt valami olyat. Aztán vissza se jön már. – Lila hangja elcsuklott, a lány a hisztéria határán járt.
Sam megfogta a karját. – Üljön le szépen – mondta. Telefonálok a seriffnek.
Lila nem is próbálta követni. A férfi kiballagott a boltba. Odament a hátsó pulthoz, a pénztárral szemközt, fölvette a kagylót.
– Az egy-hat-kettőt kérem. Halló, a seriff irodája? Itt Sam Loomis beszél, a vaskereskedésből. Szeretnék bejelenteni valamit Chambers seriffnek…
– Hogy mi? Nem, dehogy hallottam, nem hallottam én… Hogy hová, mit mond? Fultonba, aha. És hogy vissza mikorra…? Értem. Persze. Nem, semmi olyan. Csak beszélni szerettem volna vele. De ha éjfél előtt visszaérkezne, megmondaná neki, hogy a vaskereskedésben vagyok, várnám a hívását. Jó, egész éjszaka, persze, ott. Kösz szépen. Számítok rá.
Sam letette a kagylót. Visszament a hátsó helyiségbe.
– Mit mondott…?!
– Otthon se volt. – Azzal Sam elmondta a dolgot – Valaki, azt mondják, kirabolta a fultoni bankot. Úgy vacsoratájt, az este. Chambers és az egész útügyelet kiszállt; tudja, útelzárások, minden ilyesmi. Hát ez a nagy felhajtás van éppen. Az öreg Petersonnal beszéltem; más nem is maradt ott az irodán. A városban is összevissza két járőröző rendőr. Azokkal mit kezdhetünk?
– És akkor – most mi lesz?
– Ugyan, hát várunk, mi lenne. A seriffel talán holnap reggel tudunk csak beszélni.
– De hát azzal se törődik, hogy mi van a…
– Jaj, dehogynem törődöm. – Most már élesen vágott közbe, szándékosan. – Az megnyugtatja magát, ha felhívom ezt a motelt, és megkérdezem, mégis, mi van? Hogy hol marad Arbogast?
A lány bólintott.
Sam visszament a boltba. Ezúttal Lila is vele tartott. Állt ott, nézte, hogyan próbál kapcsolatot teremteni. Végre meglett ez is… Norman Bates, így hívták a tulajt …és Sam várta, hogy felvegyék a túlvégen. De…
– Fura – mondta, és letette. – Senki se veszi fel.
– Akkor én odamegyek.
– Nem, azt már nem. – A lány vállára tette a kezét. Majd elmegyek oda én. Maga itt vár – igen. Arbogastra vár, itt. Rendben?
– Sam, mit gondol, mégis mi történhetett?
– Majd megmondom, ha visszajöttem onnét. Most egyelőre: nyugi. Háromnegyed óra alatt megfordulok
És még annyi se kellett hozzá. Sam gyorsan hajtott, és pontosan negyvenkét perc múlva már nyitotta is a bolt ajtaját, ment be az üzlethelyiségbe, ahol Lila – egymaga várta.
– Igen…?! – kérdezte a lány.
– Fura. Az a hely bezárt. Az irodában semmi fény. A motel mögötti ház sötét Felmentem, döngettem vagy öt percen át, de semmi válasz. A ház melletti garázs ajtaja nyitva, a garázs üres. Mintha az a Bates elment volna valahova estére.
– És Mr. Arbogast…?!
– Az ő kocsija se volt ott. Csak két autót láttam lent a motelnél… az egyik alabamai, a másik illinoisi rendszámtáblája
– De hova a csudába…
– Ahogy én képzelem – tűnődött Sam –, hát az, hogy Arbogast tényleg rábukkant valamire. Valami fontos nyomra. Talán Batesszel együtt ment el. És ezért nem hallottunk róla azóta semmit.
– Sam, nézze, én ezt nem bírom már sokáig. Nekem valamit végre tudnom kell…!
– Valamit ennie is kell. – Előhúzott egy telisteli papírzacskót. – Megálltam visszaúton, vettem egy kis hamburgert, kávét. Gyerünk, majd hátul letelepszünk
Tizenegy múlt, mire a falatozással végeztek.
– Nézze – mondta Sam –, miért nem megy vissza a szállodába?
Ott mégis lepihenhetne. Ha bárki telefonál, odacsörgök magának Annak semmi értelme, hogy kettesben üldögéljünk itt így.
– De…
– Mondom. Az aggódás itt már nem segít. Ha nem tévedek a jelek mind arra mutatnak hogy Arbogast kiderítette, hol bujkál Mary, és reggelre friss híreink lesznek. Jó híreink
De vasárnap reggelre semmiféle jó hír nem futott be. Kilenckor Lila már a vaskereskedés ajtaját rázta.
– Hír? Bármi? – kérdezte. És hogy Sam erre a fejét rázhatta csupán, a lány szemöldöke összefutott. – De én kiderítettem valamit. Arbogast már tegnap reggel kijelentkezett a szállodából – mielőtt egyáltalán a nagy körülnéző-útját elkezdte volna.
Sam erre semmit se mondott. Fogta a kalapját, aztán kiment Lilával a boltból.
Fairvale utcái a szokásos vasárnap reggeli kihaltsággal fogadták őket. A törvény épülete a Fő utca kis terén állt, valamivel hátrébb húzódva, mint az átlag "front", és gyepágyak vették körül. Egyik oldalán a polgárháború veteránja árválkodott – az a szobortípus, amely a nyolcvanas években ezerszám készült; öntet alkotás, majdnem minden törvényszék elé-mellé odakerült egy; és a másik három oldal is a szokásos módon volt jellegzetes: mozsárágyú a spanyol-amerikai háborúból, első világháborús löveg, gránitoszlop, rajta tizennégy név, Fairvale második világháborús hősi halottainak sora. Padok szegélyezték a gyepes térség útjait, de ilyen korai órán persze üresen.
Maga a törvényháza zárva volt persze, de a seriff irodája amolyan függelékszárnyban helyezkedett el – Fairvale úgy emlegette ezt az épületrészt, hogy "az új szárny", jóllehet 1946-ban adták át. Az oldalajtó nyitva állt Bementek, felkapaszkodtak a lépcsőn, az előtéren át az irodáig jutottak
A külső asztalnál az öreg Peterson teljesített szolgálatot, szál egymaga.
– Jó reggelt, Sam.
– Hello, Mr. Peterson. A seriff – van?
– Még hogy. Dehogy! Nem hallott a bankrablókról? Áttörték a ganék az útakadályt Parnassusnál. Most már az FBI van a nyomukban. Általános körözés…
– Jó, de hol a seriff?
– Na, igen, hát ő nagyon késő éjszaka jött vissza…ma hajnalban, kis híján azt mondanám.
– Átadta neki az üzenetem?!
Az öregember habozott. – Hát… nem is tudom, az igazat szólva… asz'szem, elfelejtettem. De annyi volt az izgalom itten.
– Megtörölte a száját – Há'sz'val tisztára az, hogy most reggel nyomba' átadtam volna neki, mihelyst begyün…
– Mikor jön be?
– Gondolom, délre. Vasárnap reggel templomba' van…
– Melyik az a templom?
– Az Első Baptista Imaház.
– Kösz.
– Csak nem akarja kiránci…
Sam már ment is. Lila tűsarkai ott kopogtak mellette az előcsarnokon át, az izgalom morzejeleiként.
– Miféle isten háta mögötti zug ez, hé? – motyogta, alig hallhatóan. Nem sértésnek szánta. – Betörnek egy bankba, erre a seriff templomba megy, imádkozni, hogy fogja el neki valaki a rablókat, vagy mi?! – Sam nem felelt. Hogy az utcára értek, a lány egyenest megkérdezte tőle:
– És most hová?
– Természetesen az Első Baptista Imaházba.
De ahogy odaértek, kiderült, nem kell istentiszteletet háborítaniok. A dolog épp véget ért, a hívek áradtak kifelé, és Sam felkiáltott: – Ott van… – Aztán Lilának odamormolta: – Jöjjön, na!
Azzal már vitte is Lilát, és a járda szélén álldogáló pár felé vezette. Alacsony, ősz hajú jelentéktelen küllemű nő volt az asszony, egyszerű pamutruhában; a férfi magas, széles vállú férfiú, kis sörpocakfélével. Kék cejgruha volt rajta, és vöröses, gyűrött bőrű nyaka állandó küzdelmet folytatott a szép fehér inggallérral. Őszes-göndör haja volt, göndörödő-pöndörülő fekete szemöldökbozótja.
– Egy pillanat, seriff – mondta Sam. – Szeretnék valamit megbeszélni magával.
– Sam Loomis. Hé, hogy van? – És Chambers seriff már nyújtotta is nagy, vöröses kezét. – Mama, hát tudod, Sam az.
– Hadd mutassam be Lila Crane-t. Miss Crane Fort Worth-ből érkezett.
– Szeretettel üdvözöljük nálunk Mondja csak, nem kegyed az, akiről a jó öreg Sam annyit mesél? Azt sose említette, hogy maga ilyen csinos, és…
– Az a nővérem, akire gondol – világosította fel Lila. – Épp ez az, amiért beszélni akarunk magával.
– És hogy beugorhatnánk-e a hivatalába, csak egy percre – vette át a szót Sam. – Ott mindent jobban elmagyarázhatnánk.
– Miért ne?! – Jud Chambers a feleségéhez fordult. Mama, mi lenne, ha azt mondanám, szállj be szépen a kocsiba, és semmi gond hazáig!? Aztán majd én is megyek, pár perc az egész. Jó? Tényleg, ha ezek a népek azt akarják…!? persze…!
Csak hát ez nem pár perc lett. Mihelyt Jud Chambers irodájába értek, Sam elkezdte a históriát. S megszakítás nélkül beszélt; aztán így is jó húsz perc lett, mire végzett vele. A seriff pedig jó hallgatóság volt, ritkán szólt közbe.
– Na, hát akkor nézzünk azért egy dolgot – mondta végül Jud Chambers. – Ez a fickó, ez az Arbogast, ugye, aki idejött, ez – miért nem vette föl velem a kapcsolatot?
– Ezt már, elmagyaráztam. Remélte, hogy úgy egyáltalán nem kell majd belekevernie a hatóságokat. Az volt az elképzelése, hogy felhajtja valahonnét Miss Crane-t, visszaszerzi a pénzt, sok hűhó nélkül, ugye, és ugyanígy visszaviszi a Lowery-ügynökségnek.
– Azt mondja, megmutatta magának az igazolványát…?
– Igen – bólintott Lila. – Engedélyezett magánnyomozóként érkezett ide, egy biztosítási cég megbízásából. És jó munkát végzett, követni tudta a testvéremet egészen addig a motelig. Hát ezért vagyunk úgy felindulva: mert nem ért vissza, pedig szentül azt ígérte.
– De hát nem volt ott a motelben, mikor ide eljöttek hozzám, ha jól értem? – kérdezte a seriff. Mivel a kérdést Samhez intézte, ő felelt
– Senki se volt ott, seriff.
– Hát ez furcsa. Fene mód az. Ismerem azt a fickót, a motel vezetőjét. Fura. Bates, Norman Bates. Hát az olyan otthonülő típus. Már hogy akkor senki se legyen ott…?! A városba alig jön be. Mármost akkor – ma reggel próbálták hívni? Miért nem mondták ezt nekem hamarább? Mindegy, hát még kiderülhet, hogy az igazak álmát aludta, mikor maga ott járt, Sam.
Nagy vörös keze a telefonért nyúlt.
– A pénzről ne mondjon neki semmit – kérte Sam. – Csak érdeklődjék Arbogast felől; aztán majd meglátjuk, mit mond.
Chambers seriff bólintott. – Bízza csak rám – mormolta. – Tudom én, hogy kell kezelni az ilyesmit
Hogy a hívás bejött – mert bejött –, mindnyájan feszültté váltak
– Halló… Hogy?! Bates? Maga az? Ó, itt Chambers seriff. Pontosan. Egy kis felvilágosítás kéne. Valaki itt a városban egy bizonyos Arbogast nevű embert keres. Na. Igen. Arbogast. Fort Worth-ből. Egy bizonyos Parity Mutual nevű cég speciális nyomozója, na.
– Hogy mi?! Igen, tényleg? Ó, és mikor volt ez? É-é-értem. Hogy mit mesélt? Jó, persze, jó, de ezt már tudom. Az egészet. E-e-egen…
– És hogy…hogy? Vagy úgy. E-egen. Megmondta, merre lép tovább? Gondolja?! Igen? Na, ja. Nem, nem, ez minden…
– Hogy? Semmi, nem semmi baj. Csak gondoltam épp, beszólok magához. Jó, csak ha már úgyis beszélünk nem gondolja, hogy este még visszanézett? Hogy?! Nem, nem?! Jó. Kábé hánykor szokott lefeküdni? Na, ja. Értem, hát ennyi elég is, azt hiszem. Kösz az információt, Bates. Nagyon rendes magától.
Azzal letette. Megfordult, szembenézett a két kutató szempárral.
– A jelek szerint emberünk Chicagóba ment tovább közölte velük.
– Chicagóba?!
Chambers seriff bólintott. – Így, ahogy mondom. Az a lány ugyanis azt mondta, oda tart. A maguk Arbogast barátja eléggé dörzsölt fickó lehet, legalábbis én úgy látom.
– Hogy érti ezt? Mit mondott magának az a Bates nevű alak? – követelte Lila, és előrehajolt.
– Ugyanazt, amit Arbogast mondott maguknak, amikor tegnap este onnét áttelefonált. A maga nővére – mondta Lilának –, na, ugye, ott éjszakázott a motelben múlt szombaton, de álnéven jelentkezett be. Jane Wilson, ezt mondta, és hogy San Antonióból való. És elkottyantotta, hogy Chicagóba igyekszik…
– Hát az akkor nem Mary volt; neki Chicagóban egy árva lélek ismerőse nincsen. Az igazság az, hogy soha nem is járt ott…
– Bates szerint Arbogast bizonyosra vette, hogy ugyanarról a nőről van szó. Még a kézírását is összehasonlította. A személyleírás, a kocsi, minden összevágott. És nemcsak ennyi. Bates azt mondja, mikor a detektív meghallotta, hogy Chicago, hát úgy meglódult, mint akit parittyából lőnek ki.
– De hát ez fura! Ez, bizony Isten, nevetséges… Marynek egy hét előnye van… már ha tényleg ő járt abban a motelben… és Chicago nagy város, ott Arbogast ugyan sose bukkan a nyomára.
– És ha nagyon is jól tudja, merre kell keresnie őt? Mondjuk, nem mondott el maguknak itt mindent, amit az ügyről tudott?! Amit már kiderített a maga nővéréről és a terveiről, na, ugye?
– Mi a csudát tudhatott volna meg, amit nem mondott el nekünk?
– Sose tudni azt az ilyen dörzsölt nyomozóknál. Lehet, hogy kiszimatolta már, mik voltak a maga nővérének a távolabbi tervei. Ha esetleg így utolérheti őt, ha lecsaphat rá és a pénzre, világos, hogy nem az az első dolga, hogy magukat és a társaságát értesítse a részletekről. Letűnik esetleg, egy szép summával. Na, hogy?!
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Mr. Arbogast közönséges gazember?
– Hát én csak annyit mondanék, hogy negyvenezer dollár, az negyvenezer dollár. Szép kis összeg. És ha Arbogast nem tért vissza ide, az annyit jelent, hogy valami érdekes dologra bukkant. – A seriff maga rábólintott. – Nyilván rég gyanított már valami effélét… mit tudom én, mit… de nagyon úgy látszik Különben miért állt volna meg itt, miért akarta volna még a maguk véleményét is… ha nem igazolásképp? Maga azt mondja, a szállodából már tegnap kijelentkezett…
– Jaj, egy pillanat, seriff. – Ez Sam volt – Maga túl gyorsan következtet itten. Semmi kézzelfogható adata nincs. Az egész annyi csak, amit ez a Bates nevű alak a telefonba mondott. És mi van akkor, ha ez a motelos hazudik?!
– Miért tenné? Teljesen ésszerű a története. És őszinte. Elmondta, hogy ott volt a lány… hogy ott volt Arbogast.
– Hol volt akkor tegnap késő este… éjjel… hogy én átmentem hozzá?
– Gondolom, az igazak álma környékezte már, vagy mondjam még szebben? – kérdezte a seriff. – Na, ugye, ez a Bates… nem valami derűs fickó, kicsit magának való, rám legalábbis mindig ilyen benyomást tett. De az is biztos, hogy nem valami fürge elme. Hát szóval… hogy csak úgy kapásból így hazudjon?! Miért ne hinnék neki? Főleg, hogy jól tudom, a maguk Arbogast barátja jól átrázta magukat
– Átrázott minket? De miért? Mivel?
– Sam, maga mesélte mindazt, amit a motelből mondott magának Akkor ő már reges rég tudott Chicagóról. És azt akarta, hogy maguk ne zaklassák; hogy időt nyerjen. Előnyt akart szerezni; azért hazudott.
– Nem értem, seriff. Mi volt a szavaiban a hazugság akkor…?
– Ugyan, hát hogy fölmegy és megnézi Norman Bates anyját. Norman Batesnek nincs is anyja.
– Nincs neki?
– Na; ugye, hát vagy húsz éve már nincs. Az anyja meghalt. – És Chambers seriff bólintott is e szavaihoz. – Egész takaros botrány is volt még akkor, ez az egész…Csodálom, Sam, hogy nem emlékszik. Jó, persze, gyerek volt még akkor. Hát Norman anyja ezt a motelt egy Considine nevű emberrel – Joe Considine-nel – együtt építette. Nos, ugye, az asszony özvegy volt, és az a pletyka járta, hogy ő és Considine… – A seriff Lilára bámult, aztán keze céltalan mozdulatával félbeszakította magát. – Tény, hogy sose házasodtak össze. Valami félresiklott. Talán az asszony teherbe esett, és közben Considine-nek megvolt a családja, feleség, minden, ott, ahonnét idejött. Tény az, hogy egy este mindketten sztrichnint vettek be. Rendes adag mérget, erre mondják azt. Az asszony fia, Norman Bates lelt rájuk. Gondolom, jókora sokk volt ez neki. Ha nem csalódom, kórházba is került utána, pár hónapra. A temetésen se volt ott. De én ott voltam. Hát ezért tudom, hogy Norman Bates anyja meghalt. A fenébe is, ott mentem a koporsóvivők után!


Tizenkettő


Sam és Lila a szállodában ebédelt. Együtt.
És egyiküknek sem volt ez "élete boldog ebédje".
– Továbbra se hihetem, hogy Mr. Arbogast csak úgy se szó, se beszéd faképnél hagyott volna minket – jelentette ki Lila. Letette a kávéscsészéjét. – És azt sem adja be nekem senki, hogy Mary Chicagóba tartott volna.
– Nos, Chambers seriff azért még ezt hiszi, szó szerint – sóhajtott fel Sam. – És azt magának is el kell ismernie, hogy Bates anyjával kapcsolatosan Arbogast – hazudott nekem.
– Persze, ez világos. Nem is nagyon értem. Másrészt viszont, ez a chicagói történet se állja meg a helyét. Mr. Arbogast egy árva mukkal nem tudott többet Maryről, mint amit tőlünk hallott még úgy ráadásba.
Sam desszertes kanala is a tál mellé került, nyugalomba.
– Kezdek úgy jobban eltűnődni most már – mondta a vaskereskedő –, melyikünk állíthatja magáról, hogy alaposabban ismerte volna Maryt. Én a vőlegénye voltam. Maga együtt élt vele. Hát melyikünk hitte, hogy képes lenne pénzt – eltulajdonítani? És még sincs más válasz, ami ezt a kérdést illeti. Mary azt a pénzt egyszerűen ellopta.
– Igen. – Lila nagyon elhalkult most. – Ezt én is elhiszem, mit is tehetnénk? Elverte azt a pénzt. De nem a saját maga kedvéért. Talán úgy gondolta, segíteni tud vele magán, Sam, igen, esetleg a maga adósságait akarta volna törleszteni azzal az összeggel.
– De hát akkor miért nem jött el hozzám? Én ugyan el nem fogadtam volna tőle egy centet se, még ha nem tudom, hogy lopott pénzről van szó, akkor sem… De ha ő azt hitte, hogy igen, hát akkor miért nem bukkant fel itt? Miért nem jött?
– Jönni jött…! Legalábbis addig a motelig eljutott – Lila a szalvétáját gyürkéire, aztán szinte görcsösen köréje szorította az öklét. – Épp ezt akartam volna elmagyarázni a seriffnek. Annyit tudunk, bizonyossággal, hogy a motelig eljutott És ha egyszer Arbogast hazudott, miért ne tételezhetnénk fel, hogy ez a Bates nevű ember, igen, hogy ez is hazudott?! Miért nem megy ki oda legalább a seriff személyesen, miért nem néz körül a saját két szemével? Ahelyett, hogy csak telefonálgat?
– Nem hibáztatom Chambers seriffet, nem – mondta Sam. – Ez egyáltalán nem kötelességmulasztás. Hogyan léphetett volna tovább? Milyen alapon? Mit mondana, mit keres, miért? Nem lehet emberekre csak úgy ukk-mukk-fukk rátörni! Ráadásul kisvárosban végképp nem. Itt mindenki ismer mindenkit, senki sem akar bajt keverni fölöslegesen, haragosokat szerezni, nem. Hallotta, Lila, mit mondott a seriff. Semmi ok nincs, amiért Batesszel kapcsolatban bármi gyanú merülhetne fel. Ő aztán igazán ismerte ezt a fickót gyerekkorától…!
– Persze, én meg ismerem Maryt csaknem ugyanígy. Mégis voltak dolgok, amelyeket – nem hittem volna róla. De soha! És a seriff azt mondta erről az alakról, hogy olyan fura.
– Azt azért nem mondta. Csak hogy magának való. Ez érthető is. Gondolja meg, micsoda sokkhatás érte. Hogy az anyja meghalt… és ahogy!
– Az anyja. – Lila összevonta a szemöldökét. – Ez az egyik dolog épp, ami nem megy a fejembe. Ha Arbogast hazudni akart nekünk, hát miért pont így?!
– Fogalmam sincs. Talán épp ez jutott az eszébe, és…
– Jó, de ha tényleg le akart lépni tőlünk, mit bajlódott azzal, hogy felhívogat minket? Nem lett volna egyszerűbb, ha szép simán felszívódik, és mi még csak azt se tudjuk, hogy ott járt abban a motelben? – Letette a szalvétát aztán nagy szemekkel bámult Samre. – Nekem… nekem támadt valami ötletem… de nem akármi.
– Méghozzá?
– Sam, mit mondott konkrétan Arbogast, mikor utoljára hívta magát? Arról, hogy Bates anyját látta… hogy is volt az…?
– Azt mondta, hogy látta, ott ült Bates anyja a hálószobaablak mögött…ő behajtott, s a kocsiból látta.
– Ez az. Hátha nem hazudott?
– De hát mindenképpen hazudott. Mrs. Bates halott, Lila. A seriff megmondta világosan.
– Ej, talán Bates hazudott. Arbogast esetleg azt hitte, az ott fönn Bates anyja. És rákérdezett… És Bates ráhagyta, simán. Azt mondta, nagyon beteg az anyja, senkivel sem találkozhat. De akkor Arbogast elkezdett szívóskodni, na. Nem ilyesmiről beszélt?
– De, de… csak hát… még mindig nem értem.
– Nem, maga nem, de Arbogast megértett valamit. Az a poén, hogy ő látott valakit odafönt ücsörögni. Ahogy behajtott. És az a valaki… hát igen, az… Mary volt…!
– Lila, csak nem képzeli, hogy…
– Én semmit se képzelek Csak nem tudom, mit is gondoljak Mert miért ne?! A nyom a motelnél ér véget. Két ember eltűnt. Nem elég ez? Nem elég nekem, Mary nővérének, épp ennyi, nem elég…? Hogy elkezdjek a seriff nyakára járni, követelni, hogy tessék utánanézni a dolognak? Alaposabban nyomozni egy kicsit?
– Jó – mondta Sam. – Gyerünk akkor.
Chambers seriffet odahaza találták. Épp megebédelt A fogpiszkálóját rágta, így hallgatta végig Lila történetét
– Hát nem is tudom – mondta végül. – Maguknak kéne aláírni a keresetet…
– Én bármit aláírok – mondta a lány. – Csak maga menjen ki oda, és nézzen körül. Ahogy a rendje.
– Nem érne rá holnap reggelig? Úgy értem, értesítést várok ebben a bankrablás! ügyben, és… na, ugye.
– Nem, nem, egy pillanat akkor, seriff – vágott közbe most már Sam. – Ez komoly dolog. A lány nővére több mint egy hete most már, hogy eltűnt. Ez nem egyszerűen pénzlopás kérdése. Itt Mary Crane életéről lehet szó. Például. Megtörténhet, hogy már egyáltalán…
– Jó, jó, értem én. Nem kell, hogy kioktasson a kötelességemre, Sam. Gyerünk, átlendülünk a hivatalomba, ott aláírják a keresetet. De ha tényleg a véleményemre kíváncsi, hát tiszta időpocsékolás. Norman Bates nem gyilkos…!
Elhangzott egy szó – egy állítás – tagadás formájában – és elhalt, a semmibe hullt, mint annyi más beszéd. De a visszhangja mintha fönnakadt volna. "Valahol". Sam hallotta ezt a visszhangot, és Lila is megőrizte magában a seriff szavainak felhangját. Velük maradt ez a mellékzönge, ahogy Chambers seriff hivatalához áthajtottak. Velük maradt, ahogy a seriff elhajtott a motelhez. Arról hallani sem akart Jud Chambers, hogy bármelyiküket is magával vinné. Nem, nem; csak várjanak, no. Hát vártak – ugye!? – a seriff hivatalában. Kettesben; és velük volt, "valahol", az a kifejezés.
A Szó.
Késő délutánra járt, hogy a seriff visszatért. Egymaga jött, és ahogy végigmérte őket, kelletlenség volt a tekintetében, csaknem megvetés. Undor és fellélegzés: ez volt most a felhang.
– Mondtam én – közölte velük – Vaklárma.
– De hát eljárt szép ren…
– Hátrább az agarakkal, ifjú hölgyem. Hadd ülök le előbb, így ni, aztán jöhet minden, sorra. Odahajtottam, semmi probléma. Megtaláltam Batest, hátul volt a ház mögött, épp rozsét gyűjtött. Meg se kellett mutatnom neki a házkutatási parancsot – ő maga vezetett engem. Nézzek körül, azt mondta, ahol csak akarok Még a motel kulcsait is átadta.
– És? Körülnézett…?!
– Mi az, hogy. Bementem a motel minden helyiségébe, bejártam a házat padlástól a pincéig. Na, ugye. És egy lelket se találtam. Senkit. Semmit. Mert nincs is ott senki. És semmi. Batesen kívül, úgy értem. Évek óta maga él ott Ennyi.
– A hálószoba…?
– Van az emeleten egy hálószoba, az Bates anyjáé volt. Amikor az anyja még élt Jó rég, na ugye?! Ez eddig világos. Tény, hogy még csak hozzá se nyúlt… meghagyta úgy, ahogy hajdanán volt Az a szoba, ugye. Mire kéne neki, ott van az egész ház, azt mondja. És igaza van, nem? Persze, fura figura, az szentírás, de ki ne lenne az, ha ennyi évet húz le egyedül… ugye?!
Húz le… egyedül… Ez a Szó is ott remegett azért a levegőben. De Sam valami gyakorlatiasabbat kérdezett:
– Arra nem… arról nem faggatta, amit Arbogast mondott nekem? Hogy látta az anyját mikor a Buickkal behajtott, meg ez?
– Hm, dehogynem. Rögtön elsőre. Azt mondja…ez szemenszedett hazugság. Arbogast nem is említette neki, hogy látott volna ott bárkit, ugye. Szóval, higgyék el keményen nekiestem, rögtön, csak hogy lássam, nem titkol-e valamit. De amit elmondott, annak végig volt füle-farka. Kérdeztem tőle ezt a chicagói dolgot is, újra. És továbbra is az a meggyőződésem, hogy itt a Nagy Kérdésre a válasz. Az igazi válasz.
– Nem hiszem el – makacskodott Lila. – Mi a csudának tálalt volna föl nekünk Mr. Arbogast egy teljesen fölösleges mesét Mr. Bates állítólagos anyjáról?!
– Kishölgy, legköze'bb máj' maga kérdje meg – mondta a seriff most már kicsit ingerülten –, ha szóvégre kapja. Jó? Na, ugye. Talán az anyjának a kísérteié ült ott az ablaknál, vagy mi?!
– Maga biztos abban, hogy Bates anyja halott?
– Már mondtam. Ott voltam a temetésen. Láttam a búcsúüzenetét, amit írt, mikor ezzel a Considine-palival együtt öngyilkos lett Batesnek hagyott egy cédulát. Ugye. Mi mást akarna, kishölgy? Talán hogy ássam ki, és hozzam ide? – Chambers derekasat sóhajtott – Sajnálom, Miss… Crane. Nem akartam így kitörni itten. De ami igaz, az igaz. Én azt a házat átkutattam. Tőről hegyre. És Arbogast nincs ott. A maga nővére nincs ott Egy árva nyomát nem leltem egyikük kocsijának se. Ez nekem épp elegendő válasz a kérdésre – ha még volna bármi kérdés. Megtettem, amit tehettem.
– És mit tanácsol nekem? Én most mihez fogjak?
– Ugyan, hát menjen szépen ennek az Arbogastnak a központjába, az irodába, hátha azok tudnak valamit Miért ne lenne ott valami, egy nyom, mit tudom én, hogy ehhez a chicagói szálhoz vezessen? Persze, holnap reggelig a kutyával se tud beszélni ott, ezt is vegye figyelembe.
– Gondolom, ez így igaz – mondta Lila. Felállt. – Hát mindenesetre köszönöm a fáradságát. Sajnálom, hogy egyáltalán zavartam.
– Ezért vagyok itt. Sam, rendben?
– Rend…ben – felelte Sam Loomis.
Chambers seriff is felállt. – Tudom, hogy érez az egészbe' – mondta –, kishölgy. Fenébe is, bár többet segíthettem volna. De hát semmi konkrét fogódzóm nincs. Ha valami bizonyítékkal jöttek volna itt nekem, akkor még talán, de így…?!
– Teljesen érthető – mondta Sam. – Köszönjük, hogy segíteni próbált. – Lilához fordult. – Mehetünk akkor?
– Ezt a chicagói nyomot kövessék – tanácsolta a nagydarab ember. – Addig is, viszlát.
Aztán a járda. A késő délutáni napfény. A hosszú árnyékok Ahogy álltak ott így, a polgárháború veteránjának szuronya Lila torkának szegeződött… árnyalakban.
– Visszajön hozzám? – kérdezte Sam. A lány megrázta a fejét.
– A szálloda inkább?
– Nem.
– De hát… akkor mégis…?!
A lány várakozóan nézett rá.
– Hogyan tovább? – fejezte be a kérdést Sam Loomis.
– Ami magát illeti, fogalmam sincs – mondta a lány. Én viszont kimegyek, megnézem azt a motelt.
És dacosan szegte föl a fejét Az éles árnyék most mintha belémetszett volna a nyakába. A szurony, a kíméletlen árny, mint a borotva, oly hirtelen s végérvényesen vágta el a torkát…


Tizenhárom


Norman tudta, hogy jönni fognak, még mielőtt látta volna őket behajtani.
Nem tudta, ki lesz az, kik lesznek… nem is sejtette a külsejüket… hogy hányan lesznek… De hogy jönni fognak – azt tudta.
Tudta, azóta, hogy előző éjszaka ott hevert az ágyon és hallgatta azt az idegent… Hogy döngette az ajtót! Szép csöndben veszteg maradt, még csak ki sem lesett. A fenti ablakon se. Mi tagadás, a fejét is behúzta a takaró alá, így várta ki, hogy az idegen elmenjen. Hát végül elment. Tiszta szerencse, hogy Anyát bezárta a gyümölcspincébe. Szerencse neki, szerencse Anyának; szerencséje az idegennek.
De azt tudta, hogy ezzel semmi se ért véget És nem is ért. Délután, hogy lent járt épp a mocsárnál megint, tisztogatni, beállított a seriff. Chambers, látogatóba.
Norman csaknem a nadrágjából esett ki, hogy megint, annyi év után, így kellett megpillantania a seriffet. Jól emlékezett rá. Azokból a rémálom-időkből. Mert Norman ma is így gondolt vissza Joe Considine bácsikára, a méregre, mindenre… kész rémálom. Hosszú, hosszú rémálom, attól kezdve, hogy felhívta a seriffet, egészen addig, hogy kiengedték a kórházból; hogy visszajöhetett ide a motelbe; a házba.
És hogy most Chambers seriffet ismét látnia kellett, olyan volt ez, mintha az a rémálom kezdődne megint. De hát van ez így: hogy valakit újra meg újra ugyanaz a rémálom kísért. És ami a lényeg, pedig ő, Norman alaposan rászedte a seriffet akkor, első alkalommal, hogy minden sokkal rázósabb volt Ezúttal messze könnyebb lesz; csak ezt ne feledje: nyugalom…! Ez a jelszó, a többi jön magától.
Válaszolgatott minden kérdésre; odaadta a seriffnek a kulcsokat: kutassa csak át a házat egymaga. Még valami mókás is volt ebben – ahogy a seriff átkutatja fent a házat, amíg ő maga ott vacakol a mocsár szélén, ott egyengeti el a lábnyomokat Mókás, persze, csak addig, amíg Anya szépen csöndben lapul. Ha azt gondolja viszont hogy Norman lent jár a pincében – hogy ő jár ott lent! –, ha erre elkezd sikoltozni, zajongani, dörömbölni: hát akkor mindennek vége. De hát nem fog így tenni, nem és nem, ő erre figyelmeztette, ráadásul a seriff nem is Anyát keresi. A seriff azt hiszi, Anya halott, itt a vidéken van eltemetve.
Hogy erdőbe vitte a seriffet annak idején, első alkalommal! Igen, és ugyanez most is megtörtént. Sikerrel! Mert a seriff visszatért éspedig úgy, hogy semmi se tűnt föl neki. Még néhány kérdés következett a lányt és Arbogastot illetően, ez a chicagói – szál volt – és Norman kísértést érzett, ne költsön-e pár dolgot hozzá még az alaptörténethez mondjuk, hogy a lány említett egy bizonyos hotelt –, de nem, ezt elvetette. Maradjon csak ő az alaphistóriánál! Jobb lesz az úgy. A seriff ezt a történetet simán vette. Bevette. Még szinte ő mentegetőzött, mielőtt eltávozott volna.
Eddig jól is volt ez akkor. De Norman tudta, hogy ezzel a dolognak nincs vége. Chambers seriff nem azért jött ki hozzá, mert olyan nagy kedve támadt erre. Nem. Kiküldték – valami elképzelés alapján. Az elképzelések! Nem követett semmiféle nyomot szimatot – ilyen neki nem volt most se. Telefonon ezt ők egy ízig rendezték. Akkor világosan látszott. Látszott, most hogy valaki a nyakába szabadította a seriffet. Valaki, aki tud a lányról és Arbogastról. Ugyanazok, akik azt az idegent idezargatták tegnap éjjel. Szimatolni. Ma meg a seriffet. És a következő lépés mi lesz? Hogy maguk jönnek Ez nem maradhat el. Nem maradhat.
Hogy ezt végiggondolta, Norman azt is érezte, hogy rohan a szíve. Hova!? Millió őrült dolgot szeretett volna tenni, egyszerre – elmenekülni; a pincébe lemenni, Anya ölébe dugni a fejét; fölmenni az emeletre, megint bebújni a takaró alá. De mit érne bármelyik megoldás? Nem menekülhet el, nem hagyhatja itt Anyát azt meg, hogy együtt szöknek, nem kockáztathatja, ilyet nem; amilyen állapotban Anya van…! Viszont hát vigaszért, segítő szóért se fordulhat hozzá. Még a múlt héten, még pénteken, igen, ezt tette volna – és tehette volna! De azóta?! Hogyan bízzon meg ő Anyában azóta? Ami történt… azok után!? Az meg, ha ő most bedugja a fejét a homokba… magára húzza a takarót… egy nagy nyavalyát se ér.
Ha jönnek újra, hát szembenéz velük. Ez az egyetlen ésszerű megoldás. Egyszerűen: szembenéz velük Ragaszkodik a történetéhez. Aztán – semmi baj. Nem lehet semmi baj. Akkor.
De közben mégis kellett tennie valamit – úgy rohant a szíve.
Ült az irodában. Szál maga, egyedül. Alabama kora reggel elporzott, és Illinois se maradt már délután. Új vendég nem érkezett. Felhők kezdtek rohanni az égen, vihar fenyegetett – azzal is, hogy este nem lesz forgalma. Hát egy ital nem árthat. Nem. Legalább a szívét egy kicsit csillapítja; visszafogja.
Ha nem is állítja meg.
Norman talált egy újabb fiaskót a pult alatti kis rekeszben. Három üveget dugott el ott, több mint egy hónapja. Ez volt akkor a második. Nem rossz. Még csak a második Az, hogy az elsőt elkezdte, hát az volt minden mostani bajának az oka; az első, az volt. De az nem ismétlődhet. Most aztán már tényleg nem: hogy Anya ott van biztonságban; nincs útjában. Biztonságban, nincs útjában, ismételte. Nemsokára, csak szálljon le a sötét, csinál neki talán valami kis vacsorát. Jó. Aztán holnap még beszélgethetnek is. Most viszont – más kellett neki. Most – ez a korty. Az első, az nem is segített igazán. De a második az igen. Az volt az. Most már nyugi volt. Ő maga volt a nyugalom. Eleresztett – és így őrizte magát. De így ám! Vagyis a harmadik kortyot már nyugodtan megengedhette magának
És akkor akárhány korty jöhetett volna – mert látta, jön az autó.
Jött az a kocsi. Semmi; csak mint bármelyik másik; olyan volt. Rendszámtábla, minden. Norman mégis egyből tudta: ezek ők. Ha pszichésen érzékeny az ember, hát érzi a kisugárzásokat. És ha a szív rohanni kezd megint, hát ott a fiaskó, jöhet a korty – és jöhetnek ők. Elnézte, ahogy kikászálódnak a kocsiból. A férfivel nem is volt semmi. Tiszta átlag. Egy pillanatra Norman azt is hihette volna, tévedett. De akkor meglátta a lányt.
Látta a lányt, és szájához emelte a fiaskót, és meghúzta a fiaskót, nem akárhogy – hadd rejtse el az üveg azt az arcot is egyben, azt az arcot odakint, mert: ez az a lány volt.
Visszajött, fel a mocsárból!
Nem… Hogy jött volna? Nem. Ez nem a helyes válasz, ez nem lehet az. Tessék megnézni jobban. Most, lámpavilágnál. A haja nem ugyanaz a szín. Ez a haj barnásszőke. És vékonyabb is, cingárabb. De attól még épp eléggé hasonlított a – nővérére.
Igen, hát persze. Ki más lett volna? És ez mindent megmagyaráz. Az a Jane Wilson, vagy ki a rohadás, az meglógott azzal a pénzzel. Jött utána a detektív. Most meg itt van, tessék, a húga. Ez a kérdésre a válasz.
Tudta, Anya mit tenne ilyen esetben. De hát – hála Isten! – többé nem kell félnie ettől a rizikótól. Neki csak egy dolga van: kitartani a története mellett. Aztán menjenek, ahova akarnak Neki nem szabad elfelednie: senki se bizonyíthat itt semmit, mert nem lelhet senki se semmit. Ez így volt, és akkor meg mi a baj? Semmi aggodalom, gond-baj, semmi… mert most már tudta, mire kell számítania.
A szesz segített. Segített, hogy szép türelmesen álljon ott és várjon a pult mögött, hadd jöjjenek csak Látta, ahogy az iroda előtt még megbeszélnek valamit, és ez egy szemernyit sem izgatta. Látta, ahogyan a fekete felhők nyugat felől felkúsznak az égre, és ez sem izgatta egy szemernyit sem. Látta, hogyan borul gyászba az ég, veszíti el tündökletét a nap. A nap veszti tündökletét – ej, hát ha ez nem költészet, mi az?! Költő vagyok, gondolta. Költő! És elmosolyodott. Mi minden volt ő, mi nem…! Csak tudnák, csak sejthetnék…
De nem tudták, nem sejthették, és ő most, ezeknek a szemében, semmi egyéb nem volt ő most itt, csak egy kövérkés, középkorú motelos, ormótlan pislogó, aki e szavakkal fogadja a jövevényeket:
– Mivel szolgálhatok?
A férfi a pulthoz lépett. Norman felkészült az első kérdésre, aztán megint hunyorogni kezdett, hogy ez a kérdés mégsem hangzott el. A férfi csak azt mondta: – Kaphatnánk egy szobát, kérem?
És Norman csak bólintott, mert képtelen lett volna bármit is felelni. Tévedett volna? De nem, ez a lány, ez – a húga, ez az, semmi kétség.
– Hogyne. Óhajtanak netán…?
– Nem, ó, nem, nem. A legjobb az lesz, ha mielőbb átöltözhetünk
Hazudsz! Igen, mert a ruhájuk friss volt, az látszott. Norman azért csak mosolygott. – Rendben. Tíz dollár, kétágyas. Ha szíveskednének beírni a nevüket ide, és…
Odatolta a vendégkönyvet. A férfi egy pillanatnyi habozás után körmölni kezdett. Normannak nagy gyakorlata volt ebben: hogyan kell fejjel lefelé betűket olvasni. Most ezt olvashatta: Mr. és Mrs. Sam Wright, Indepedence, Mo.
Még egy hazugság. Wright – röhej. Vacak, olcsó kis hazugság. Piszok! Két piszok. Azt hiszik ők a nagyokosok; idejönnek és játsszák az eszüket. Vele! Neki! Na, majd meglátják
A lány most a vendégkönyvet kezdte tanulmányozni. De nem az érdekelte, hogy mit írt be a férfi, nem. A lap tetején az a Jane Wilson keltette föl a figyelmét. Vagy mi a nyavalya. A nővére neve. Ha ez – az.
És nem is hitte, ez a kis ringyó, hogy ő figyeli, ő látja, nem; megszorította a férfi karját – "óvatlanul"…!
– Megfelel az egyes, ugye? – mondta Norman.
– Az hol van? – kérdezte a lány.
– Lent, a végén.
– Mi lenne, ha a hatost kérnénk?
A hatos. Numero hat. Norman most már emlékezett. Hogy odaírta. A számot. Rutinszerűen. Minden aláírás után, ez volt a szokás. A hatost, azt adta a lány nővérének, hát persze. A hatos numerát. És ez a kis ringyó ezt most kiszúrta. Ki.
– A hatos emitt van – mondta. – De azt ne kérjék. Elromlott a ventilátor.
– Ó, nem kell az nekünk Vihar jön, lehűl a levegő egy perc alatt. – Hazudsz. – Meg aztán, nekünk a hatos a szerencseszámunk E hó hatodikán házasodtunk – Mocskos kis hazudozó. Rohadj meg.
Norman vállat vont. – Felőlem – mondta. – Rendben.
És rendben is volt. Hát persze. Ha belegondolt, ennél nagyobb rendben semmi se lehetett volna. Mert ha ezek olyasféle hazudozók, hogy még csak kérdezgetni se állnak neki, hanem azt hiszik, hogy ők majd szépen körbeszaglásznak hát akkor a hatos numera – az eszményi. Mert hogy ők semmit se találnak ott, az biztos. Ő viszont végig figyelemmel kísérheti őket. Igen, rajtuk tarthatja a szemét! Ez – csúcs.
Fogta hát a kulcsot, aztán már vitte is őket. A hatoshoz. Pár lépés volt csupán. De a szél itt volt már, és érződött a hűvösség. A félhomályban. Kinyitotta nekik a lakosztályt, közben a férfi jött a csomaggal. Micsoda nevetségesen apró koffer. És ezzel jöttek volna – Independence-ből. A rohadék, reves kis hazugok.
Az ajtó tárva; tessék Beléptek – Még valamit…?
– Nem, köszönjük, ez tökéletes.
Norman rájuk csukta az ajtót. Visszament az irodába, meghúzta megint az üveget. Ez tökéletes. Gratulált magának Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Még annál is gördülékenyebben. Ki álmodna ilyet? Főnyeremény!
Akkor elbillentette az iparengedélyt, és bekémlelt a lukon át a numero hatosba. A fürdőszobájába.
Hát persze, hogy semmi fürdés. Nem. A hálószobában voltak, túlnan. De hallani azért hallotta őket, el-elkapott pár mondatfoszlányt. Ezek valamit keresnek! Mi a nyavalyát, elképzelni se tudta. Abból, amit áthallott, arra következtetett, hogy ők maguk se tudják egyelőre.
– …segítene, ha tudnánk, mit keresünk – A férfi hangja.
Aztán a lányé: – …mi történt is, valami nyilván elkerülte a figyelmét. Bizonyosra ve… A bűnügyi labor…olvasni ezt Mindig kis…mok maradnak…
Férfihang megint. – De mi nem vagyunk…tektívek Gondolom, jobb, ha…szélünk vele, kicsit rá…sztünk, hátha vall… mit hirte…
Norman mosolygott. Semmi hirtelenség, hát nem! Őt ugyan be nem ugratják, semmi ijesztgetéssel. Semmibe! Ahogy nem is fognak találni se semmit Milliméterre végigment ő azon a szobán is. Semmi jel nem árulkodik a történtekről, egy szemernyi vér nyoma, egy szál haj, semmi, de semmi…
A női hang, közeledvén: – …érti? Ha bármit lelnénk, ugye, az már…ijesztő lenne neki, és beszélne talán.
A nő most bement a fürdőszobába, és a férfi követte. Csak annyi szemernyi bizonyíték…ne, hogy a seriffhez elvihetnénk…lam rendőrségéhez, laboratóriumba, nem?
A férfi a fürdőszoba ajtajából figyelte, ahogy a nő a mosdót vizslatja. – Olyan tiszta minden, kinyalt…semmi esélyünk így, muszáj…szünk beszélni vele inkább.
A nő most kívül került Norman látószögén. A zuhanyozót nézegeti; Norman hallotta a függöny zaját. A kis cafka, pontosan, mint a nővére. Be és be kell neki mennie oda a zuhanyba. Hadd menjen. Bár ott rohadna…!
– …semmi, de sem…
Norman szeretett volna felkacagni. Hangosan hahotázni! Hát persze, hogy semmi, de semmi! Várta, jöjjön már elő onnan ez a ribanc, ki a zuhany alól. De nem. Valami fura, tompa zajt hallott helyette.
– Mit csinál?
A férfi kérdezte ezt, de Normanben ott visszhangzott a kérdés ugyanígy. Mi a fenét csinál ez?
– Csak nézem itt, hátul a…kében nem látok-e valamit. Sose lehet tudni… Sam! Tessék! Találtam…
Megint ott állt a tükör előtt, és a kezében volt valami. Vajon mit talált ez a reves kis cafka?
– Sam, ez egy fülbevaló. Ez Mary fél pár fülbevalója!
– Biztos benne?
Nem, az nem lehet, hogy a másik fél pár fülbevaló, az egyszerűen nem lehet.
– Hát persze, hogy az. Én ne tudnám? Tőlem kapta, a születésnapjára, tavaly. Van egy divatékszerész Dallasban, apró egérlyuk boltja van, hát ott vettem neki. Egyedi darabokat készít – látja, ilyeneket, mint ez. Csináltatott ajándék. Tiszta bolondéria volt ez tőlem, de Marynak nagyon tetszett, akkor meg – hát, megérte.
A férfi most a fény felé tartotta a fülbevalót, nézte, miközben a lány magyarázta neki a dolgot.
– …és nyilván lepottyant neki, ahogy zuhanyozott, és beesett a fülkefal mögé… odagurult. Már ha nem valami más tör… De Sam, az istenért, mi van?
– Attól félek, valami más történt, Lila. Nem látja… ezt itt? Mintha rászáradt vér lenne.
– Jaj… de hát nem!? Nem!…
– De. Lila, magának volt igaza.
A cafka. Mind reves cafkák. Most csak hallgassa meg őt az ember.
– Sam, be kell jutnunk a házba. Be kell abba a házba jutnunk
– Ez már a seriff dolga.
– Nem hinne az nekünk. Még ha ezt megmutatjuk neki, akkor se. Azt mondaná: Mary elcsúszott, beütötte a fejét, vérzett, a fülbevaló lepottyant… ilyesmit mondana.
– És ha tényleg ennyi történt csak?
– Maga hisz az ilyesmiben, Sam? Maga szerint csak ez történt?
– Nem. – A férfi sóhajtott. – Hogy hihetnem? Ezzel együtt: ez nem bizonyíték rá, hogy Batesnek bármi köze is lenne a…ahhoz, ami itt történt. Bármi történt is. Ezt már a seriffnek kell eldöntenie… miután kiderít hozzá még egy csomó dolgot; ha tud.
– De hát nem fog, a seriff semmit se fog kideríteni! Nekünk kell felmutatnunk valamit, ami tényleg meggyőzheti őt, valamit találnunk kell fönn a házban. Tudom, hogy találunk ott valamit.
– Nem. Az túl veszélyes.
– Akkor gyerünk Bateshez. Mutassuk meg neki ezt Hátha szóra bírjuk.
– Persze, de mi van, ha nem? Ha benne van valahogy, hát azt hiszi, majd megtörik itt nekünk, és vall? A legokosabb, amit tehetünk, hogy most rögtön a seriffhez visszük ezt.
– És ha Bates gyanút fog? Ha látja, hogy lelépünk? Még elinalhat.
– Nem is gyanakszik ránk, Lila. De ha ilyesmitől tart, hát itt a telefon. Csörgessük fel a seriffet…
– Az irodából lehallgathat minket – mondta a lány. Kis szünet támadt. – Figyeljen ide, Sam. Hadd menjek el én a seriffhez. Maga addig itt marad, szóval tartja Batest.
– És megvádolom? Szemtől szembe?
– Jaj, éppen hogy nem! Csak átmegy hozzá, elbeszélget vele, míg én lelépek. Mondja neki, hogy bemegyek a városba, a drugstore-ba, mit tudom én, mondjon neki valamit, amitől nem fog gyanút…
– Jó, de…
– Kérem, a fülbevalót, Sam.
A hangok elhalkultak, mert a pár átment a másik szobába. A hangok elhalkulhattak, a szavak megmaradtak. A férfi itt fog maradni, miközben a lány elmegy a seriffért. Hát így fog történni. És ő nem akadályozhatja meg. A lányt. Ha itt lenne Anya, majd ő megakadályozná. Anya megakadályozná mindkettőjüket. De Anya nincs itt. Anya be van zárva a gyümölcspincébe.
Igen, és ha ez a kis reves cafka megmutatja a seriffnek a véres fülbevalót, hát a seriff idejön, és keresni kezdi Anyát. Még ha nem találja is a pincében, ott se – hát akkor is: támadhat valami rémes gyanúja. Húsz éven át nem is álmodta volna az igazságot ez a seriff, és akkor most – talán rádöbben. És rájöhet arra is, amitől Norman mindig félt, hogy egyszer csak rájön: hogy mi is történt valójában azon az éjszakán Joe Considine bácsikával. Amikor meghalt
További hangok hallatszottak a szomszédos szobából. Norman gyorsan visszaeresztette a keretezett iparengedélyt; megint az üvegért nyúlt. De most már nem volt ideje újabb kortyra. Hallhatta ugyanis az ajtócsapódást; azok ott kijöttek most a hatosból. A lány a kocsihoz ment. A férfi meg jött, jött ide hozzá.
Akkor megfordult, úgy állt, hogy nyomban szembe kapja a férfit, így várta, vajon mit fog mondani.
Még inkább várta azonban, hogy a seriff vajon mit fog majd tenni. A seriff elmegy a fairvale-i temetőbe, és felnyittatja Anya sírját. És ha ez megtörténik, látni fogja, hogy Anya nincs ott. Mert a koporsó üres. És akkor a seriff rá fog jönni az ő igazi titkára.
Meg fogja érteni, hogy Anya – él
Norman mellkasában felfokozódott a vad dobogás. A kinti világ, az égboltozat első mennydörgése harsogta túl csupán ezt – mikor a vendég, a férfi rányitotta az ajtót.


Tizennégy


Sam egy pillanatig még azt remélte, hogy a mennydörgés robaja elnyomja az épp távozó autó zaját. De akkor látnia kellett, hogy Bates a pult végénél áll. Onnét pedig áttekintheti a terepet – a kocsifeljárót, az utat is jó negyedmérföldnyire. Nem volt hát értelme a színlelésnek – már ami Lila gyors távozását illeti.
– Bejöhetek pár percre? – kérdezte akkor Sam Loomis. – Az asszonyka beszaladt a városba. Elfogyott a cigarettája.
– Valamikor nekünk is volt itt cigarettaautomatánk – közölte Bates. – De alig használták a vendégek, hát elvitték tőlünk. Sam válla fölött kitekintett a sötétbe, és Sam tudta, hogy a távolodó kocsit nézi. – Kár, hogy ilyen nagy utat kell tennie ezért. Ráadásul nemsokára ömleni fog az eső.
Ezt Bates mondta. Sam pedig megkérdezte: – Sok eső van errefelé? – Azzal leült a dívány karfájára.
– Akad – biccentett Bates szórakozottan. – Van itt sok minden, mifelénk.
Mit érthetett ezen? Sam a moteltulajdonos arcát vizsgálgatta a gyér fényben. A szemüveg mögött a kövér ember arca – az a szempár! – élettelennek látszott. Akkor megcsapta az orrát a sokat mondó alkoholszag. És az üveget is látta már a pult sarkán. Ez volt a válasz; Bates egy kicsit részeg. Ettől olyan merev az arckifejezése; de ettől még nem vált óvatlanná a viselkedése. Bates észrevette, hogy Sam fölfedezte a whiskys üveget.
– Megkínálhatom? – kérdezte Bates. – Én is épp tölteni akartam magamnak egy kortyot, mikor bejött most…
Sam tétovázott. – Hát…
– Keresek magának mindjárt egy poharat. Lesz itt valahol. – Azzal a pult mögé ment, és csakhamar felbukkant egy féldecis pohárral. – Magam ritkán bajlódom ilyennel. Egyébként is, szolgálatban szinte sosem iszom. De hát ilyen esős időben sokat segít egy kis szíverősítő; át is melegít, jót tesz a reumámnak
Megtöltötte a mércés poharat, a vendég felé tolta a pulton. Sam fölkelt, odament érte.
– Mellesleg, ma aztán, ilyen időben már vendég se nagyon lesz. Nézze, mintha dézsából öntenek!
Sam megfordult. Most már tényleg jócskán zuhogott; a felhőszakadásban nem is látott messzebbre az úton úgy pár méternél. Alaposan be is sötétedett, de Bates nem mozdult, hogy villanyt gyújtson.
– Rajta, egészségére. Aztán üljön csak le nyugodtan bíztatta Bates. – Velem ne törődjön. Szeretek így elálldogálni.
Sam visszatért a díványhoz. Órájára pillantott. Lila nyolc perce ment el a kocsival. Az eső ellenére húsz percbe sem telik majd a fairvale-i út – aztán tíz perc, hogy a seriffet megtalálja, vagy hát, mondjuk, úgy az egész együtt jó tizenöt perc –, húsz perc a visszaút. Még így is csaknem háromnegyed óra. Mi a csudáról beszélgethet ő itt addig ezzel az alakkal?
Emelte a poharát Bates az üveget húzta meg. Az ital bugyborékoló hangot adott: glugy-glugy.
– Magányos érzés lehet itt azért, néha – mondta Sam Loomis.
– Bizony. – Az üveg visszakoppant a pultra. – Nagyon is az.
– De hát érdekes is, változatos is – ez az egész; ha máshonnan nézem. Annyiféle emberrel találkozhat egy ilyen helyen.
– Jönnek, mennek Nem sokat figyelek én rájuk. Egy idő múlva már észre se veszi őket, tudja.
– Rég van itt?
– Több mint húsz éve, hogy a motelt vezetem. Egyébként itt éltem le az egész életemet.
– A motelt egymaga vezeti?
– Pontosan. – Bates megkerülte a pultot, az üveget is magához vette. – Ha megengedi, töltök magának.
– Talán nem kéne, tényleg…
– Meglátja, nem árt meg. A feleségének meg egy mukk se lesz róla – vihogott föl Bates. – Meg hát, ugye, nem szívesen iszom magamban.
Töltött, aztán visszatért a pult mögé.
Sam visszaült. A férfi arca elmosódott folt lett most már csupán, úgy megnőtt a sötét. A mennydörgés megint végigdübörgött mindenen és mindeneken, de villámlás nem kísérte. Itt bent meg minden csakugyan oly békésnek és csöndesnek érződött!
Ahogy elnézte, ahogy hallgatta ezt az embert, Sam kezdte lassanként szégyellni magát Olyan – igen, olyan nyomorultul rendesnek hatott, mindez. Nehéz volt még csak elképzelni is, hogy belekeveredhet bármi effélébe!
És ha mégis, hát mibe lett volna belekeveredve, tulajdonképpen? Samnak fogalma se volt róla. Mary pénzt lopott, Mary itt töltött egy éjszakát, Mary elvesztette fél pár fülbevalóját. De hát beverhette a fejét, megvághatta a fülét, mikor a fülbevaló kipottyant. Igen, és nekivághatott a chicagói útnak, pontosan, ahogy Arbogast és a seriff gondolta. Lehet ez is! Mert ismerte ő Maryt, ha jobban megnézi? Valami módon még a húga közelebb is állt hozzá akkor! Csinos, kedves lány, csak túl ideges, vibráló. Mindig azonnal ítél és dönt, olyan végletesen és véglegesen! Ahogy ez a dolog is most, hát micsoda? Hogy így rohanna rögtön, átfésültetné Bates házát. Még szerencse, hogy lebeszélte: ők itt kettesben ezt mégse… Hozza csak el a seriffet, ha tudja. Mert akár még ez is tévedés lehet, óriási tévedés. Bates, ahogy itt állt most, mintha egyáltalán nem az az ember lett volna, akinek vaj is van a fején.
Samnek hirtelen eszébe jutott, hogy neki itt társalognia kéne. Mit ül némán?
– Igaza lett – mormolta. – Tényleg hogy esik!
– Szeretem az eső zaját – mondta Bates. – Szeretem, ahogy veri a földet, mindent. Izgató.
– Sose gondoltam erre így, látja. De hát biztos ráférne magára valamivel több izgalom itt, az Isten háta mögött.
– Nem is tudom. Megvan nekünk is a magunké.
– Nekünk? Mintha azt mondta volna, egymaga él itt, hogy?!
– Csak azt mondtam, hogy egymagám vezetem a motelt De a tulajdonjog kettőnké. Anyámé és az enyém.
Samnek csaknem torkán akadt a whisky; félrenyelt. Köhögve, rázkódva tette volna le a poharat, de aztán inkább csak még jobban szorította. – Hát nem is tudtam…
– Hát persze, honnét tudta volna. Senki se tudja ezt. És tudja miért? Mert Anya mindig fönn van a házban. Neki ott kell maradnia. Látja, a legtöbben azt hiszik, hogy ő meghalt.
Nyugodt volt ez a hang. Sam nem látta Bates arcát a teljes homályban, de hát tudnia kellett, hogy az arc, az is nyugodt.
– És ami azt illeti, hát akad itt izgalom bőven. Itt volt az a dolog, húsz évvel ezelőtt. Mikor Joe Considine bácsika és Anya mérget ivott. Hívtam a seriffet, jött, megtalálta őket. Anya hagyott egy búcsúüzenetet, abban mindent megmagyarázott. Akkor jött a halottszemle, de arra én már nem mentem el. Mert beteg voltam. Nagyon beteg. Be is vittek a kórházba. Soká bent voltam, nagyon soká. Szinte túl soká is, igen, az már szinte nem is tett jót, olyan soká. De kiszabadultam, és talpon maradtam. És megcsináltam.
– Talpon…? Megcsinálta…?
Bates nem felelt, Sam csak a glugy-glugy hangot hallhatta, meg az üveg koppanását a pulton.
– Na – mondta Bates. – Ha megengedi. Töltök még eggyel.
– Még most ne.
– Az én kedvemért – Előrejött a pult mögül, roppant tömege Sam fölébe tornyosult. Kézé Sam poharáért nyúlt.
San hátrébb húzódott. – Előbb mondja el – unszolta – a többit; az egészet.
Bates kis szünetet tartott. – Na, persze. Hát hazahoztam magamhoz Anyát. Ez volt aztán az izgalom – hát nem? Ki a temetőbe, éjnek évadján, feltörni a sírt. Már olyan hosszú ideje be volt zárva abba a koporsóba, hogy azt hittem, tényleg halott. De hát nem volt, persze, hogy nem volt halott. Hogy is lett volna? Másképp hogy lehettem volna olyan kapcsolatban vele, amíg a kórházban feküdtem? Mert ez volt… Ő meg csak afféle transzállapotba került, ismeri az ilyet. És én tudtam, hogy kell őt visszaéleszteni. Megvan ennek a módja, tudja, még ha némelyek mágiának hívják, akkor is. Mágia… ez csak afféle címke, tudja. Semmi értelme. Nem is olyan rég az elektromosságra is azt mondták sokan, hogy "mágia". Holott ez: erő, igazi erő, csak érteni kell hozzá. Az élet is erő, vitális erő, tudja? És ugyanúgy, mint az elektromosság, bekapcsolható, kikapcsolható. Hát én kikapcsoltam, lekapcsoltam, de azt is tudtam, hogyan kell visszakapcsolnom megint Érti, amit mondok?
– Hát hogyne… igen érdekes.
– Gondoltam is, hogy érdekelni fogja. Magát és azt az ifjú hölgyet. Az a hölgy nem a felesége, igaz? Nem az.
– No, de kérem…
– Látja, többet tudok én, mint maga hinné. És végképp többet annál, mint amit maga tud.
– Mr. Bates, kérem, teljesen biztos mindabban, amit elmondott? Én úgy értem…
– Tudom, mit beszélek. Maga azt hiszi, részeg vagyok Hát nem? Dehogy voltam én részeg, amikor maguk idejöttek Dehogy voltam részeg, mikor előkerült a fülbevaló, és maga azt mondta a kishölgynek, szaladjon a seriffért.
– De én…
– Csak nyugalom, most aztán. És semmi pánik Én talán pánikba estem? Ugye, hogy nem. Pedig pánikba eshetnék ha itt bármi nem volna rendjén. De minden a legnagyobb rendben van, semmi sötét ügy. Így beszélnék én magával itt, ha volna közben bármi sötét ügy? – A kövér ember szünetet tartott. – Nem, hát látja, megvártam, amíg bejön szépen. Vártam, amíg a kishölgy elhajt. Vártam, amíg meg nem láttam, hogy csakhamar le is áll az úton.
– Leáll? – Sam szerette volna kivenni az arcot, a vonásokat a sötétben, de csak a hangot hallotta.
– Persze. Hát nem tudta, hogy le fog állni? Hogy?! Azt hitte, mi, hogy elmegy a seriffért, ahogy maga meghagyta neki. De neki megvolt a maga terve. Emlékszik, mit akart tenni? Körül akart nézni a házban. És ezt meg is tette. Most is ott van. Fent van!
– Engedjen ki innen…
– Hát persze, menjen. Miért akadályoznám meg? Csak úgy gondoltam, szívesen inna még velem egyet, amíg Anya történetét végigmondom. És amiért ez érdekelheti magát, gondoltam, hát – a lány miatt. Nem? Hiszen ő most találkozni fog anyámmal.
– Félre az utamból!
Sam felpattant, és az elmosódott embertömb hátrálni kezdett.
– Szóval nem kér még egy kortyot? – Bates hangja mintha nyöszörögve szólt volna már, a válla fölött. – Rendben. Hát legyen akkor, ahogy ki…
A mondat vége mennydörgésbe veszett, a mennydörgés hangja pedig éjsötétbe, ahogy Sam azt a robbanást érezte a koponyáján: mert lecsapott az üveg. Akkor aztán hang, mennydörgés, robbanás és velük maga Sam is elmerült, zuhant a semmibe…


És még mindig ez a semmi éj vette körül, de valaki mintha rázogatta volna… valaki rázta… kirázta ebből a semmiből és éjből, átvonszolta valami térbe, ahol világosság volt, sőt, vakító, fejsajdító világosság, szemszúró fény. De Sam legalább újra érzett, és érzékelni tudta, hogy egy kar öleli körül, támogatja, és neki közben mintha le akart volna válni a feje a nyakáról. Aztán csak a lüktetés maradt, és a szeme se csukódott vissza, és akkor látta, hogy ez a valaki itt Chambers seriff.
Sam a földön ült, a dívány mellett, és Chambers tágra nyílt szemmel bámult le rá. Sam szája akkor szóra nyílt.
– Hála Istennek – mondta Sam Loomis. – Hazudott hát Liláról, hazudott. Lila elment magáért, mégis.
A seriff ezt mintha meg se hallotta volna. – Felhívtak a szállodából, úgy félórája. Keresik ugyanis a maguk Arbogast barátját. Mert kijelentkezett, eddig rendben, de a holmiját otthagyta. És azóta se vitte el. Szombat reggel a földszinten hagyott mindent, a portán, de nem ment érte. Ezen egy kicsit eltöprengtem, aztán próbáltam hívni magát. Támadt egy olyan érzésem, hogy hátha kijött ide, úgy a maga szakállára… még szerencse, hogy követtem.
– Akkor hát Lila…nem értesítette magát? – Sam megpróbált feltápászkodni. A feje szilánkok halmazának érződött…
– Nyugalom, egyelőre ne ugráljon – nyomta vissza a seriff. – De hát Lila… persze, hogy nem járt nálam. Nem is láttam.
– Te Jézus…! – Sam így nyögött fel, és akkor már talpon volt mégis. Imbolyogva bár, de…
– Mi történt itt, hé? – tudakolta a seriff. – Hol van Bates?
– Nyilván fölment a házba, miután letaglózott engem – közölte Sam. – Fent vannak most, ő és az anyja.
– A kije? Az anyja halott, megmondtam…
– Nem, dehogy halott – motyogta Sam. – Fenn vannak mindketten, és Lila a karmuk közt van… a házban!
– Gyerünk. – A nagydarab ember kicsörtetett az esőbe. Sam követte, igyekezett talpon maradni – talpon maradni! – a vizes járdán, zihálva ment a seriff után, föl, föl a házhoz vezető lépcsőfokokon.
– Mondja csak, biztos maga ebben? – kérdezte a seriff, hátra se fordulva. – Minden sötét odafönt.
– Biztos vagyok benne – zihálta Sam. De fölöslegesen erőltette a hangszálait.
Mert a mennydörgés ismét megzendült, tompán és fülhasogatón egyszerre, de az a másik hang, ha fojtottabb volt is, még élesebben hasított érzékeikbe. Hallották mindketten, és valahogy nem lehetett kétséges, mi az.
Lila sikolya volt.


Tizenöt


Lila felsietett a lépcsőn, elérte a tornácot – az eső még nem szakadt le.
Ódon ház volt ez, fagerenda-szerkezetű, és csupa szürkeség, kopottság a közeledő vihar megvillogó fényeiben. Lába alatt recsegtek-nyikogtak a deszkák, s hallhatta, hogy a szél tépázza-rázza az emeleti ablakokat
Rázta ő is a bejárati ajtót, persze, de nem várt bentről semmi választ Egyáltalán, nem várt ő most már senkitől semmit, az ég világán.
Az igazság az, hogy itt senkit semmi úgy igazából nem érdekel. Nem törődnek Maryvel, egyikük se törődik vele. Mr. Lowery vissza akarja kapni a pénzéi, Arbogast meg csak a kötelességét teljesíti, azért szimatol. A seriff meg… hát kerülni próbál minden zűrt Ami a legjobban meglepte mégis, az Sam reagálása volt.
Lila dühösen kopogtatott tovább, és a házból ennek tompa visszhangja támadt. Az eső zaja mindent elnyomott most már, és Lila nem is számított semmi igazi hangra, ami válasz lenne itt neki.
Jó, hát ő most dühös lett, elismerte – na és? Még az se lenne? Egy hete hallja ezt mind, hogy: nyugalom, ne izgassa fel magát, türelem, várjon szépen, majd…! Ha tényleg hallgat is rájuk, hát ott van most is Fort Worth-ben, igen, még ide se jött volna el Fairvale-be. De hát Sam segítségére azért számított; aztán – ?
Tudhatta volna, persze. Ó, hát Sam nagyon rokonszenves, a maga módján még férfinak is vonzó, de itt ez a nagy lassúsága, óvatossága, ez a konzervatív kisvárosiasság. Jól összeillenek a seriffel, ezek ketten. Csak semmi rizikó, ez a jelszavuk.
Hát az övé nem. Főleg most már, hogy a fülbevalót megtalálta – nem. Sam képes csak a vállát rándítani, őt meg a seriffért szalasztani? Ahelyett, hogy meggrabancolná Batest, aztán kipüfölné belőle az igazságot! Ezt tette volna ő, Lila – ha férfi. Egy biztos – elege van belőle, hogy másoktól függjön –, másoktól, akik köpnek rá, miféle bajban van akárki. Nem bízott Samben, hát nem, Sam Loomis a kisujját is keservesen mozdítja, a seriff meg végképp számításba se jön.
Ha nem gurul dühbe, hát föl se jön ide – csak már annyira elege lett ezeknek a tétovázásából, okoskodásából. Vannak pillanatok, amikor abba kell hagyni az elemezgetést, és az embernek az érzéseire kell hagyatkoznia. Tisztára megérzés dolga volt ez nála – pontosabban, a csalódásé, a nekikeseredésé –, hogy a láthatóan oly reménytelen kutatást folytassa, és addig erőlködjön és erősködjön például, amíg Mary fülbevalójára is rá nem lelt. Itt a házban is biztos akad majd valami. Biztos! Rá fog akadni valamire. Nem megy bele semmi butaságba, nem veszti el a fejét – de a maga szemével akar látni mindent. Majd akkor Sam és a seriff is beszállhat, kézbe vehetik a dolgokat.
Már attól, hogy ezek olyan önelégülten tohonyák, már ettől dühbejött, vadul rázta hát az ajtó kilincsét Ez sehova se vezet, tudhatta. A házban senki sincs, hogyan nyitnának neki ajtót akkor – és akkor…? Hogyan jut be ő ide? Pedig be kell jutnia.
Lila kotorászni kezdett a táskájában. Volt ott egy csomó kacat – ezek a női dolgok, amelyeken Sam és a seriff és minden otromba férfiember halálra nevetné csak magát; hogy minek? –, és akkor például… Nem, hát a körömráspoly mit sem ér. Emlékezett azonban, hogy valahol ő egyszer magához vett egy álkulcsot. Ott lesz, talán, az aprópénzes rekeszben, melyet sosem használt És – ott volt.
Álkulcs. Ez hozná meg a valódi megoldást? Nézzük Nyelvi dolgokon nem filozofálhat most. A kulcs nyelve számít, a zár nyelve…
Belepróbálta a kulcsot a zárba. Egy kicsit megforgatta benne, aztán a másik irányba. A dolog nem volt reménytelen, de…
Egyelőre semmi. Elöntötte a méreg. Még erőteljesebb mozdulat – a kulcs feje letört, de a nyelve: az átfordult bent. Klikk, és a kilincs engedett. Az ajtó meglendült – befelé nyílt
És Lila ott állt az előtérben. Itt még sötétebb volt, mint a tornácon kint. De valahol csak kell lennie a falon villanykapcsolónak
Megtalálta, felkattintotta. A burátlan lámpa, épp a feje fölött: kísérteties, fakó fényt szórt a gyűrött, foszladozó tapétaterepre, a falra. Miféle minta volt ez egykor? Borágaké, netán ibolyáké? Ocsmány. Valami múlt századi kacat.
Bepillantott a nappaliba – ugyanez a benyomás. Ezzel egyelőre még inkább vár, nem megy be, így határozott. A földszint ráér. Mit is mondott Arbogast? Az emeleti ablak mögött látott valakit. Az emelettel kell kezdenie.
A lépcsőhöz nem lelt kapcsolót. Lassan kapaszkodott hát fölfelé, keze végig a korláton. Elérte a lépcső tetejét, fönn megállt. Akkor egy mennydörgés jött – az egész ház beleremegett. Lila önkéntelenül is megborzongott, de aztán erőt vett magán. Csak önkéntelen riadalom, nyugtatta magát. Mert ez így természetes. Ám különben ugyan miért kellene szorongania pusztán egy ilyen üres háztól? Most itt már a villanykapcsoló is megvolt. Fény; és a fényben a zöld csíkos faltapéta. Ettől aztán borsózhatott a háta. Mert ez iszonyatos volt. Kísérteties!
Három ajtó közül választhatott. Az első: a fürdőszobáé. Lila még életében nem látott ilyen helyiséget, legföljebb a múzeumban – de ott se, fürdőszobákat nem szoktak kiállítani, hát persze. Hanem ezt ki kéne. Lábakon álló fürdőkád, pucér csövek mindenütt, a vécé mögött is, és a mennyezetről egy húzólánc lógott le, fémlánc. A mosdó felett volt egy kis tükör, csupa vakfolt, de például orvosságos szekrény se volt mögötte. Aztán itt ez az ódon fehérneműs szekrény. Benne törölközők ágynemű. Lila gyorsan áttúrta az egészet, de – semmi. A rendes, tiszta vasalás arra utalhatott, hogy Bates ezt a munkát házon kívül végezteti.
Lila most a másik ajtóval folytatta. Villany itt is – megint egy pőre körte, ám ennek a fénye már kellőképpen megvilágította a helyiséget. Látni lehetett, mi ez: Bates hálószobája volt – fura mód kicsiny, fura mód szűk, és az ágy fura mód alacsonyka, úgy, hogy inkább lehetett volna egy kisfiú ágya, nem egy felnőtt férfié. Maga az ágy eléggé össze volt díbolva, látszott rajta, hogy nemrég valaki feküdt benne. A sarokban – mindjárt a szekrény mellett – ott állt egy komód: egy ilyen ómódi szörnyűség, sötét tölgyfapácos, rozsdás fiókfogantyús. A fiókokat Lila minden lelkifurdalás nélkül rendre kihúzogatta.
A legfelsőben nyakkendőkre és zsebkendőkre bukkant; java részük piszkos volt. A nyakkendők szélesek; amilyeneket ma már senki se hord. Egy dobozkában volt egy nyakkendőtű meg két kézelőgomb, láthatóan sosem használták egyiket se. A második fiók ingeket "dajkált", a harmadikban zoknik és alsóholmik voltak. Végül a padlóhoz legközelebbi fiókban – uramisten, ki hinne ilyet! – jókora fehér valamik tömörültek: hálóingek! Ez az alak talán még hálósipkát is hord, miért ne? Az egész ház múzeumi darab…!
Fura csak az volt, még ennél is különösebb, hogy semmi személyes tárgy. Olyan igazi; például fényképek, papírosok. Igaz, a motelben is tarthatja az ilyesmit. Az asztalában, ott. Nagyon valószínű.
Lila ezután a falon látható képekre fordította figyelmét A falon két ilyen kép lógott. Az egyiken valami kisfiú volt látható pónilovon. A másik ugyanezt a gyermeket mutatta, ahogy vidékies iskolaépület előtt áll, öt társával – azaz társnőjével. Pár pillanatba telt, hogy Lila rájöjjön, ez a kisfiú Norman Bates. Hát elég cingár volt még akkor.
Most már csak a szekrény volt hátra és a két nagy könyvespolc a sarokban. Lila a szekrénnyel hamar végzett: lógott benn két öltöny, egy zakóféleség, egy nagykabát, egy mocskos, festékfoltos nadrág. Lent két pár cipő, egy pár papucs.
Maradtak a könyvespolcok. Rajta.
Itt Lila lelassult Kicsit el is ámult; mert Norman Bates könyvtára igencsak tarkának mutatkozott; hát…! A Világegyetem Új Mintája; A Tudatosság Kiterjesztése; Boszorkánykultusz Nyugat-Európában; Dimenzió és Létezés. Ezek nem egy kisfiú könyvei, nem. És egy vidéki moteltulajdonos lelki világához sem illenek általában… vagy?! Lila szeme sebesen járt a polcokon. Pszichológiai abnormalitások… okkultizmus… teozófia. Fordítások, mint a La Bas; a Justine… A legalsó polcon pedig egyszerű kötésű könyvek, gerincükön semmi felirat Találomra kihúzott egyet belelapozott: képek, velejéig pornográf képek, csaknem túlcsordulóan patologikus, beteg dolgok
Sebtén visszatolta a könyvet. Felállt Közben az eredeti undor és viszolygás átadta a helyét valami még elemibb, hevesebb érzetnek. Volt itt valami, igen, van itt valami és amit Norman Bates tompult-hájas forma, formátlan arca nem árult el, arról itt éktelenkedett a tanúság.
Szemöldökét ráncolva tért vissza az előtérbe. Az eső zörömbölve verte a tetőt; hatalmas mennydörgés közepette nyitotta ki Lila a harmadik sötét borítású ajtót. Egy szoba várta – és egy pillanatig csak állt, szívta ezt az úgynevezett levegőt, ezt a fülleteg-áporodott, mégis oly aromatikus elegyet, ezt az émelyítő állott… micsodát is?
Megnyomta a kapcsoló kattintóját az ajtó mellett, aztán csak ámult
Ez volt az a bizonyos homlokzati hálószoba, nem vitás. És a seriff is mondott róla valamit – hogy Bates az anyja halála óta mindent ugyanúgy őrzött meg itt. De azért erre még így sem lehetett fölkészülve senki emberfia-lánya.
Lila még ide, az emeletre se azzal jött, hogy valami ilyen világba lép be. Testi valójában egy másik világ testi valójába. Mintha a születése előtti időkbe kellett volna félájultan visszaszédülnie.
Mert a szoba "díszítményei" már akkor, már Bates anyjának életében ódivatúak lehettek de mennyire! Ép ész nem hihette, hogy az utóbbi ötven évben ilyen szoba bárhol is tátong széles e világon. Egy ilyen szoba, amely – Lila véleménye szerint – az aranyozott állóórák, a drezdai porcelánfigurinák, az illatporral töltött párnák, a pulykabíborszőnyegsüppedelmek, a cafrangrojtos drapériák, huzatok világát őrzi. Freskófaragványos toalett-tükrök, mennyezetes ágyak világa, ó… egér föl ne fusson a lábam szárán! Hintaszék és plüsscica, kézimunka ágyterítőcske és puffa-puffa kitömött karszékek, "könyökvédő-huzatosak".
Ez itt így élt. Semmi huzat el nem vitte.
Ezért támadt Lilának olyan érzése, mintha idő és tér egymásba bukott volna itt. Alant a múlt romlatag roncsaival találkozhatott. Fent eddig mást se lelt, csak silányulást, rendetlenséget, koszt. Hanem ez a szoba maga volt a kikezdetlen épség – a maga módján –, egység. Ez komplett volt, konzisztens, koherens… mit mondjon még? Elevenen "lélegző" egység, önmaga mércéje szerint – az. Lélegző?! Ez a fullatag-pállatag, vágható lég, minden légterek csúfja… Jó, de mégse volt ez múzeumi gyűjtemény, nem volt színkuriózum. Ez a tér valósan élt, mint minden szoba, minden lakás, melynek hosszú ideje eleven "töltete" van. Ötven évnél régebbre nyekkent vissza minden darabja, fél évszázad pora volt itt mindenekben, és mégis: ha érintetlen, ha lakatlan, szakasztott olyan volt, mint egy élő személy eleven környezete. Na, és hát – nem ez volt az a szoba, amelyikből tegnap állítólag azért még tényleg kinézett, igen, egy öregasszony, ki, ebbe a mai külvilágba?
Nincsenek kísértetek, mondta magában Lila, aztán megint összevonta a szemöldökét – mert miért kell ezt a tagadást külön is hangsúlyozni, hogy…?! S akkor közben, és mindenek ellenére, ebben a szobában valami élt, valami élt.
A szekrény. Nézzük. Kabátok, ruhák, ma is csinos rendben, sorban, bár ez-az, hosszú évek óta, vasalás híján pállott és ráncosodott, kiment a formájából. Itt voltak a huszonöt év előtti kurta szoknyák; a polcon a díszes kalapok, a fejkendők, sálak, sok nagykendő, amilyet idősebb asszonyok viselhetnek vidéki helyeken. A szekrény mélyén volt egy külön "beugró", ahová nyilván a bőröndöt taszíthatták, hadd pihenjen. Másképp – semmi se volt itt.
Ez volt.
Lila a toalettasztal és a komód vizsgálatával folytatta, majd az ágy mellett lecövekelt. A kézi hímzésű ágytakaró tényleg takaros volt, szépséges. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse – sebtén visszahúzta.
Az ágytakaró szép rendesen be volt gyűrögetve, ki volt egyengetve, "elvágólag". Ez eddig rendben. De fönn – ott valami nem stimmelt. Persze, be volt gyűrve ott is, de mintha sietős munkát végzett volna valaki. A párnából ki is látszott egy darabka. Rendetlen kéz műve? Netán sietett, aki ügyködött itt? Homályos…
Lila lerántotta a takarót, aztán felcsapta a takarót, alatta a vásznak piszkos-szürkék voltak, kis barna foltokkal. De maga az egész ágy, a párna – alig érezhetően, de egyértelműen arra utalt, hogy ezt valaki nemrég – használta. A lepedőn szinte a test formájának nyoma is ott volt. A párnán meg, ahol a barna foltok a legegyértelműbbek voltak, valami fej lenyomata látszott.
Kísértetek pedig nincsenek, ismételgette akkor Lila. Ezt a szobát valaki használta. Valaki. Bates nem itt alszik ágya odaát elegendő bizonyság. De valaki aludt vagy feküdt itt, nézeti ki az ablakon. És ha Mary volt az, hol lehet most?
Lila tudta: átkutathatná a szoba többi részét, fiókokat forgathatna ki, ától-cettig végigmehetne az alsó helyiségek minden zugán – de minek?! A nagy kérdés más, ezt nem volt szabad felednie most: Hol van Mary?
Akkor hirtelen…
…rájött. Igen.
Mit is mondott Chambers seriff? Norman Bates a ház mögött rozsét gyűjtögetett. Igen – ?
Rőzsét – tűzifát a kemencébe. Ez az! A pincében van egy kazán…! Ez jutott az eszébe.
Sarkon fordult, már rohant is le a lépcsőn. A ház ajtaja tárva állt, besüvített a szél. Az ajtó tárva állt, mert ő az álkulccsal – e minden kulcsok csontvázával – kinyitotta, és mert dühösen nyitotta ki, így is hagyta. És azért volt dühös, mert félt, és mert a harag akkor legalább valamiképp leplezhette a borzalmas félelmet Félt, rettegett. Hogy mi történt végső soron Maryvel. Lent a pincében. Nem magáért rettegett. Maryért. Ez az alak Maryt talán egy héten át itt tartotta, kínozta, netán azt művelte vele, amit az az ember abban a szennyes könyvben, hogy… Csak hogy megtudja, hová rejtette Mary azt a pénzt. Aztán pedig…
A pince. Neki a pincét kell megtalálnia.
Lila a földszinti előtéren áttapogatózva elérte a konyhát. Meglelte a villanykapcsolót is. Hirtelen csaknem elájult. Egy kis rágcsáló nézett rá a falipolcról. Időbe telt, hogy rájöjjön: kitömött mókus. Nem fog ráugrani. De azokat a műszemeket sosem felejti – eszelős csillogásukat a kísértetfényben, a pőre mennyezetvilágításban.
A pincelépcső ott volt előtte. Tapogatta a falat, meglelte a következő kapcsolót Alant felgyűlt a szokott fény. A sötétlő mélyeknek valami bűzlehelet-megvilágítása csak, kárhozott sóhaja az égi napnak Ahogy tűsarkai kopogtak, a basszuskíséretet még mindig a kinti mennydörgés adta meg.
A pőre körte pőre zsinegen lógott, közvetlenül a kemence – a kazán – előtt. Súlyos vasajtaja volt ennek a kazánnak. Lila csak állt ott, csak nézte. Most már reszketett, ezt már le sem tagadhatta volna; most már semmit se akart volna tagadni. Hülye volt, hogy egymaga lejött ide – már ezt is tudta. Hülye, hogy tette, amit tett. De hát meg kellett tennie – Mary miatt. Ki kell nyitnia ezt a kazánajtót, be kell tekintenie a kemencébe – látnia kell, mi van bent És ha a tűz még, ég, és benne ott vannak…?!
Ne-e-e-e-e-e-e-e-e-eeeeeeem!
De hát az ajtó hideg volt. Semmi hő nem áradt a kazánból, és bent teljes volt az üresség. Hideg semmi. Megkotorta a halott tűzmaradékokat a piszkavassal – ártatlan dolgok Fa. Semmi emberi…hamu, szag, bűz, csont… Jaj!… Semmi. Már ha nem épp most valamikor tisztogatták ki, ezt a kemencét ugyan senki se használta, mondjuk – tavasz óta.
Lila elfordult Látta az ómódi mosóteknőket, látta az asztalt, két széket, távolabb, a falnál. Az asztalon üvegek sorakoztak, mellettük ácsszerszámok Kések, árforma eszközök. Egy-egy kés olyan fura görbületű volt, és az árforma tűk injekciós fecskendőkhöz voltak kapcsolva. Hátrább kis fatömbök, drótok, vázak; nagy, formátlan-bunkó tömbök, valami fehér anyagból, Lila meg nem mondta volna, mik ezek A nagyobb darabok egyike olyan volt még a leginkább, mint a gipszkötés, amit gyerekkorában kellett viselnie az eltört lábán. Lila közeledett az asztalhoz, és nagy figyelemmel szemlélte – főleg a görbe késeket.
Akkor hallotta meg a zajt.
Először azt hitte: a mennydörgés. De akkor már tudta, hogy közelebbről jön. Innen, amerről ő érkezett. És valami recsegés-csikorgás…
Valaki bejött a házba. Valaki lábujjhegyen áthaladt a hallon. Sam? Keresné őt? De miért nem kiáltja a nevét?
És miért húzza be maga mögött a pinceajtót?
Mert a pinceajtót valaki behúzta. Lila jól hallotta a nyelv kis kattanását; fém a fémbe. Aztán a lépteket, ahogy távolodnak a hallon át. Fel az emeletre.
Be volt zárva a pincébe. És innen nincs kiút, semmi. Nincs hová elrejtőzni. Mihelyt lejön valaki a lépcsőn, az egész pince a szeme elé tárul. És akkor – legföljebb a lépcsőt rohamozhatja meg.
Ehhez viszont – a legjobb lenne a lépcső alatt elrejtőzni. Talán valami papírhalom, rongycsomó mögött.
Tekintete akkor siklott arra a szőnyegre a falon. Oda volt erősítve ez a vénséges indián pokróc. Szinte rongyos volt, tépett. Leszakította, és akkor kilátszott a fal, amit takart, és látszott.
… látszott, amit takart, az ajtó.
Az ajtó. A takaró tökéletesen elfödte eddig. De hát az ajtó túloldalán valami helyiségnek kell lennie, talán valami régimódi gyümölcspincének Az lesz a jó hely. Ebbe a pincerekeszbe kell bebújnia, ott kell várnia.
És nem is soká. Mert most már hallotta megint a lépteket. Aki itt járt, végzett az emelettel. Jött át az előtéren, a konyhába ért.
Lila kinyitotta a gyümölcspince ajtaját.
Akkor volt az, hogy szája kerekre tárult és torkából velőtrázó sikoly tört fel: visongó iszonyat. Sikított, mert megpillantotta a vénasszonyt, ahogy fekszik ott csont-bőr soványan, őszen és ráncos, barna arca valami obszcén vigyorral üdvözölte őt.
– Mrs. Bates! – tört ki Lila száján.
– Igen.
De a hang nem a beesett, bőrré aszott állkapocs nyíltan szólalt. Az állkapcsok moccanatlanok maradtak, mert a hang a háta mögül jött, a lépcsőről, ahol ott állt az az alak
Lila megpördült, és akkor látta. A formátlan, kövér figurát abban a női ruhában, a nevetségesen leráncigált ruhában, mely így is csak jól-rosszul fedte a férfipantallót Nézte a fejre csavart kusza sálat a fehérre púderezett, pirosított orcákat, nézte a rikító-élénkre mázolt szájat és nézte, ahogy az ajkak megnyílnak, és valami pokoli clownmosoly kezd kivirulni és darabokra hullni rajtuk.
– Én Norma Bates vagyok! – visongta az ajkak mögül valami görcsbe rángó hang. És az alak a következő pillanatban már lendült és zúdult előre, és a kés is villant a kézben, Lila felé, de a ledübörgő léptek mögött valami más zaj is támadt ugyancsak lépteké, és Lila felsikoltott, mert Sam zuhant be a pincelépcsőn, és ahogy a kés jött, sebesen, mint a halál, Sam Loomis már elkapta a kövér csuklót megcsavarintotta, és a penge csörömpölve a földre hullt
Lila összeharapta a száját de a hisztérikus sikoly szólt tovább, pengeélesen és velőtrázóan: egy hisztérikus nő visítása volt ez –, és Norman Bates torkából tört fel.


Tizenhat


Csaknem egy hétbe telt Mire a mocsárból a kocsikat a holttestekkel – kihúzkodták Nem is ment volna ez, ha az útépítési hivatal nem segít pár daruval, markolóval; de a végén csak meglett minden. A pénzt is megtalálták, ott volt a kesztyűtartóban. Fura, hogy szemernyi sár vagy iszap sem tapadt hozzá; semmi fizikai mocsok, semmi vér.
Nagyjából a kiemelési munkák befejeztével egyidejűleg azt a társaságot is elkapták Oklahomában, amelyik a fultoni bankot kirámolta. De történetük a fairvale-i Weekly Herald hasábjain nem sok figyelmet kapott. A nagy szenzáció hosszú időn át a Bates-ügy volt. AP és UP vitte a hírkoncot, színezve szépen, és tálalta a dolgokat a tévé is. Megvolt rögtön, hogy mihez hasonlít az egész: A Gein-ügyhöz, mely pár évvel korábban fent északon borzolta a kedélyeket. Fürge tollak ecsetelték a Borzalmak Házának megannyi létező és nem létező rejtelmét; s csakhamar az a hír terjedt el, hogy ez a Norman Bates már évek óta gyilkolássza a motel vendégeit. Összehangolt vizsgálatot javasoltak némelyek minden eltűnt személy ügyében – aki csak megfordulhatott Fairvale környékén, gyanús volt már, hogy Bates-féle mocsárbébi lett belőle. Két évtizedre terjedt ki a nyomozás; s olyan javaslatok is elhangzottak, hogy az egész mocsarat ki kéne szárítani, hogy a lecsapolt sárból netán újabb tetemek bukkanjanak elő.
De hát persze, az újságíró urak és hölgyek már egy ilyen kutatás költségeit álmukban sem óhajtották volna fedezni.
Ment tovább az élet; Chambers seriff adta az interjúkat nyakra-főre, s nem is egyet tényleg szó szerint közöltek – és a seriff stiláris bravúrjain túl ("na, ugye…!") a képmását is megörökítgették a fotók. Két ilyen exkluzív keretben. Megígérte, hogy az eset minden "vonatkozását, ugye", fel fogja tárni az "ugye, mindenre kiterjedő" nyomozás. A körzeti ügyész gyorsított eljárást követelt, mihamarabbi tárgyalást ígért (októberben már előválasztások "fenyegettek"), s az ügyész úr – "egyáltalán nem szenzációhajhászásból"! nem cáfolta kifejezetten azokat a vádakat és gyanúsításokat, melyek szerint ez a Norman Bates a kannibalizmust, a satanizmust, a vérfertőzést és a hullagyalázást egyképp gyakorolta.
Ami azt illeti, az ügyész soha egy szót se váltott Batesszel, aki most már az Állami Elmekórház állandó megfigyelés alatt álló – ülő, fekvő, alvó – lakója volt.
Ugyanilyen távol jártak ettől a helytől a rémhírterjesztők is – hanem azért csak híreszteltek Egy hétbe se telt, Fairvale s környéke csaknem minden második lakosáról kiderült, hogy közeli ismerős, netán hajdani iskolatársa, alkalmi vendége volt Norman Batesnek És akadt, aki "már akkor észrevett "baljós jeleket"; gyermekként is "gyanús volt" ez a szerencsétlen (ez az elvetemült, ez az emberbőrbe bújt ördög stb.). Némelyek emlékeztek Mrs. Bates és Joe Considine intim kapcsolatára, és most már hangot adtak annak az "azóta is táplált sejtelmüknek, miszerint Mrs. Bates és Mr. Considine halálának körülményei rendkívül sötétek voltak" az ő szemükben már annakidején is. Hanem hát a múltbéli dolgok ártatlan gyermeki játszadozások csak a Pokol palettáján – ha a legújabb mocsári fejleményekkel vetjük egybe őket.
A motelt persze bezárták – némelyek számára isten elleni vétek volt ez, mert a morbid kíváncsiskodók, a perverz alakok most aztán áradtak volna ide, busás hasznot hajtva… de kinek minek? Tény, hogy akár föl is lehetett volna emelni a szobák bérleti díját, s a többlet dollárokból bőven megtérült volna az "emléktárgyként eltűnt" törülközők s egyebek ára. De hát az Állami Útőrség tagjai szigorúan őrizték a motelépületet s a birtokot.
Még Bob Summerfield is lelkesedhetett, mert az üzlet az üzlet, és a vaskereskedésbe Sam Loomis szerepe okán csak úgy áradt a nép. Persze Sammel szerettek volna beszélni, ám a tulajdonos a következő hét java részét Fort Worth-ben töltötte Lilával, aztán az állami elmeintézetbe ment, ahol Norman Bates vizsgálatával már három pszichiáter foglalkozott
De tíz napba telt, mire dr. Nicholas Steinertől, aki a hivatalos vizsgálatok vezető főorvosa volt, "érvényes", sőt, "végérvényes" jelentést kaphatott.
Hogy Lila a következő hét végén átjött Fort Worth-ből, a fairvale-i szállodában Sam – vonakodva bár – elmesélt neki számos részletet.
– Valószínű, hogy sosem fogjuk pontosan megtudni közölte a lánnyal –, mi és hogyan játszódott le ott. Dr. Steiner maga állítja ezt: hogy végül is csak "tudós hipotézisekre" leszünk utalva. Bates előbb súlyos nyugtatószereket kapott, s hogy ebből a kábult állapotából magához tért, senki rábírni nem tudta, hogy felszabadultan, őszintén nyilatkozzék Érthető?! Steiner maga azt állítja, hogy ő közelebb került Bateshez most, mint valaha is bárki a világon, mégis, a beteg mintha pár napja súlyosan zavart állapotban lenne – a korábbiakhoz képest is. A doktor mesélt mindenfélét: elfojtásról, kathexisről, traumáról – de hát ezek a dolgok meghaladják az ismereteimet.
– De amit egész egyértelműen kideríthetett – folytatta Sam –, hát hogy a dolog még Bates gyerekkorában kezdődött. Rég az anyja halála előtt. Nagyon közeli, szoros kapcsolat volt ez az anyai-fiúi. Az anya volt az uralkodó személyiség. Hogy kettejük kapcsolata merőben lelki volt-e, igazán torz, azt dr. Steiner, persze, honnét tudhatná. Gyanítja viszont, hogy Norman eleve titkos transzvesztita volt, rég Mrs. Bates halála előtt is már. Tudja, ugye, mi az, hogy transzvesztita?
Lila bólintott. – Olyasvalaki, aki a másik nem ruháját ölti fel, aszerint viselkedik, ilyesmi…
– Na, és hát ahogy Steiner doki mondja, ennél jóval többről van itt szó. A transzvesztiták nem szükségképpen homoszexuálisak, de erős mértékben azonosulnak a másik nembéliekkel. Valami módon Norman szerette volna, ha ő maga – az ő anyja, érti…? És ezzel együtt azt is, ha anyja az ő részévé válik.
Sam cigarettára gyújtott. – Hagyjuk most az iskolai éveket, meg hogy nem vették föl a hadseregbe. Ám ezek után történt, hogy anyja úgy döntött: fiát nem engedi "szárnyaira", nem mehet ki szabadon a világba, mindig az ő gondoskodó tekintete előtt kell maradnia. Talán szándékosan akadályozta meg, hogy Norman felnőtté váljék; sosem fogjuk megtudni, mennyiben volt felelős Mrs. Bates a fia sorsának alakulásáért Lehet, hogy a fiatalember akkor kezdett behatóbban érdeklődni az okkultizmus iránt; meg a lelki zavarok is akkor jöttek. És akkor bukkant föl a színen Joe Considine.
– Steiner – mesélte Sam – nem sokat tudott kiszedni Normanból Joe Considine-ről. Bates gyűlölete még ma, húsz év múltán is olyan heves a "bácsika" iránt, hogy ha róla esik szó, dührohamot kap. De Steiner beszélt a seriffel, előkotorták a régi újságokat, az írott históriákat, és nagyjából kialakult egy hihető kép.
– Considine jó negyvenes volt akkoriban. Mrs. Bates meg, amikor összeismerkedtek, harminckilenc. Azt hiszem, nem volt az a női szépség, Mrs. Bates… csontos, korán őszülő. De hát hogy a férje lelépett, maradt egy tetemes kis vagyona, föld formájában, a maga nevén. Rendes jövedelmet hozott neki ez a birtok Még ha becsülettel megfizette is, akik ténylegesen gazdálkodtak a földjén, maradt neki épp elég. Considine udvarolni kezdett a jómódú, magányos nőnek. Nem volt egyszerű dolog – mert Mrs. Bates utálta a férfiakat. Gyűlöletének oka egykori férje volt, aki úgy cserben hagyta őt a kicsi gyerekkel, és ebből jött az is, így véli Steiner doki, hogy Normant annyira elrontotta, ilyen "beteggé kényeztette". De hát nézzük Considine-t. A férfi végül nyert, rávette Norman anyját, hogy házasságot kössenek Alapötlete az volt, hogy adják el a farmot, aztán építsenek egy motelt. Akkoriban a régi út a birtok mellett futott, és ez csakugyan pompás üzleti esélyekkel kecsegtetett.
– Láthatólag Normannak semmi kifogása nem volt a motelos elképzeléssel szemben. A terv megvalósult; s néhány hónapig anya és fia együtt vitte a boltot Akkor jött aztán az, hogy Mrs. Bates közölte Normannal: ő meg Mr. Considine összeházasodnak
– És ez a fiú agyára ment? – kérdezte Lila.
Sam elnyomta cigarettáját a hamutartóban. És ez jó ürügy volt neki, hogy elforduljon, miközben válaszol. Nem egészen, legalábbis dr. Steiner feltárásai szerint. A dolgot a pár eléggé rendkívüli körülmények között jelentette be. Vagyis amikor Norman rájuk bukkant, édes-kettesükre, "Anya" hálószobájában, az emeleten. Hogy aztán ez az esemény azonnal megtette-e a hatását, vagy lassan lett úrrá Normanon a pszichózis, nem tudhatjuk. Tudjuk viszont, mi lett az eredmény. Norman sztrichninnel megmérgezte Considine-t és a saját anyját Patkánymérget használt, abban volt a sztrichnin, és hogy íze ne legyen, a kávéjukba tette. Gondolom, megvárt ezzel valami családi kis ünneplést; és akkor, ott… a nagy ebédlőasztalnál…
– Iszonyú – nyögött Lila.
– Hát mindabból, amit hallok erről, én is azt hiszem. Ha jól értettem, a sztrichnin nem okoz eszméletvesztést, de borzalmas görcsök járnak vele. Az áldozat végül megfullad, mert a mellkasi izmok felmondják a szolgálatot Norman végignézhette "az eredményt". És ez neki is sok volt, alkalmasint
– Dr. Steiner szerint akkor történt aztán a "fordulat" folytatta Sam –, mikor Norman azt a hamis búcsúcetlit írta. Persze, hogy rég tervezte a dolgot, és anyja keze írását is begyakorolta… Kitalálta, mi lehetett a kettős tragédia oka, azt is: hogy anyja teherbe esett, de Mr. Considine családos ember, más néven ott van a famíliája a nyugati partvidéken. A doktor szerint a cetli szövege épp elég gyanút kelthetett volna, de hát senkinek eszébe se jutott ilyesmi. Norman szépen befejezte a "búcsúlevelet", hívta a seriffet és megúszta a dolgot.
– Azt tudták, hogy az egész rettenetesen hatott rá. Hisztérikus sokk, kórházi kezelés, ilyesmi. Amit viszont nem tudtak: hogy amíg azt a cetlit írta, ő maga átváltozott. A jelek szerint az történt, hogy aztán, mikor túl volt már mindenen, nem bírta elviselni anyja hiányát. Visszakívánta volna Mrs. Batest. Olyannyira, hogy mikor azt a búcsúüzenetet írta – magának címezve –, szó szerint kibillent az agya. Átfordult a másik végletbe. És Norman, legalábbis egy része, attól fogva az anyja lett.
– Dr. Steiner szerint ezek az esetek gyakoribbak, mint hinnénk Főleg, ha a személyiség már olyan ingatag, mint Normané is volt. Aztán őt a bánat végképp kikészítette. Reagálása annyira őszintének látszott, hogy az öngyilkossági dolgot senki se vonta kétségbe. Considine is, Mrs. Bates is rég a földben nyugodott már, amikor Normant elengedték a kórházból.
– És akkor ásta ki az anyját? – kérdezte Lila.
– Alkalmasint pár hónapon belül. Volt neki ez az állatpreparátori hobbija, hát tudta, mit hogyan kell csinálni.
– De hát nem értem. Ha egyszer azt hitte, hogy ő maga a saját anyja, akkor minek…
– Nem ilyen egyszerű. Steiner szerint Bates többszörösen összetett személyiség lett. Legalább három arculata volt. Először is Norman, a kisfiú, aki kettejük közé akart állni. Jött aztán Norma, az anya, akinek nem volt szabad meghalnia. A harmadik vonatkozást nevezhetjük így: Normál, vagyis a "normálisan felnőtt" Norman Bates. Aki élte a napi rutinját, és a másik két személyiségrészt rejtegetni próbálta a világ elől. Persze, ez a három egyáltalán nem volt egymástól független, zárt egész, mindegyikben volt a másik kettőből is valami. Dr. Steiner szerint ez a "szentséggyalázó háromság" fogalmával jellemezhető.
– De – folytatta Sam – a felnőtt Norman Bates derekasan állta a sarat, "ő" kerekedett felül, hát ki is szabadult a kórházból. Visszatért a motelbe, azt vezette, és ott tört rá az egész komplexum. Ami őt, a felnőtt személyt a leggyötrőbben nyomasztotta, az az anyja halála volt. Bűntudat, ilyesmi. Az, hogy Mrs. Bates szobáját őrzi, így már nem is volt neki elég; magát az anyját is konzerválni akarta. Fizikai valójában; hogy így aztán az anya, látszat ottlétével, megszabadítsa őt a bűntudatától.
– Hát visszahozta, szó szerint visszahozta az anyját a sírból, és új életet "adott" neki. Este lefektette, nappalra felöltöztette, levitte a házban a földszintre, mit tudom én. Persze, mindenki más elől elrejtette, és volt esze, hogy így tett. Arbogast nyilván a "múmia-anyát" látta az emeleti ablakban. De nincs rá bizonyíték, hogy bárki más észrevette volna "Mrs. Bates"-t az évek során.
– A borzalmak színtere nem a ház volt – jegyezte meg minderre Lila. – Hanem Norman Bates agya.
– Steiner szerint a viszonyt a hasbeszélő és bábja kapcsolathoz hasonlíthatjuk Anya és a kicsi Norman nyilván szabályosan eltársalgott egymással. És a felnőtt Norman Bates esetleg még rá is látott erre a torz helyzetre. Képes volt megőrizni ép elméjét, vagy annak látszatát, persze. De nagy kérdés, mennyit "tudott". Érdeklődött az okkult tudományok iránt, vonzotta a metafizika. Talán ugyanúgy hitt a spiritualizmus tanaiban és gyakorlatában, ha mondható ez így, mint ahogy a preparálás, a mumifikálás művészetében. Mellesleg, lényének e két másik vonatkozását eleve nem is lehetett képes véka alá rejteni; különben önmagát utasította volna el, rombolta volna le. Három élete volt hát egyidejűleg.
– És a lényeg az – tette hozzá még Sam –, hogy ezzel az egésszel ilyen hosszú időn át ellavírozott. Egészen addig, amíg…
Sam habozott egy kicsit. De Lila befejezte helyette a mondatot: – Amíg be nem toppant Mary. És nem történt valami… ki tudja, mi, és Maryt meg nem ölte.
– "Anya" ölte meg Maryt – mondta Sam. – A maga nővérét Norma ölte meg. Hogy ténylegesen mi történt, mik voltak az "okok", ember soha ki nem deríti már. Ám Steiner doktor biztos benne, hogy valahányszor kritikusra fordult a helyzet, Norma vette át a hatalmat. Bates inni kezdett, aztán kikészült, és "Anya" lett a főnök És miközben így kikészült, persze ő maga volt a cselekvő személy, csak félig öntudatlanul – és felöltötte anyja ruháját. Akkor aztán, hogy a dolog megtörtént, legfőbb gondja az volt, hogy anyja "személyiségét" visszarejtse a sötét semmibe; mert az ő szemében "Anya" volt a gyilkos, ő maga csak afféle áldozat.
– Steiner szerint Norman Bates komplett őrült?
– Pszichotikus… így mondja. Hát igen, attól félek, Norman Bates beszámíthatatlan. A doktor javaslata szerint neki alighanem örök életére az Állami Elmekórházban kell maradnia. Intézeti ápolt lesz.
– És semmi bírósági tárgyalás?
– Ezért jöttem, ezt elmondani. Hát igen, tárgyalás nem lesz – sóhajtott fel Sam. – Nagyon sajnálom. El tudom képzelni, most mit érez…
– Ellenkezőleg – mondta Lila. – Nagyon örülök, hogy így alakult akkor már. Furcsa, mennyire másképp ütnek ki aztán a valóságban a dolgok. Tulajdonképpen egyikünk se gyanította az igazságot, és vakon tapogatóztunk, amíg a végén, még mindig merőben megtévesztve, a helyes útra léptünk – csalóka célért. S most, hogy célba értünk, még csak gyűlölni se tudom Batest mindazért, amit tett. Alighanem sokkal többet szenvedett, mint bármelyikünk… Valami módon szinte – meg is értem az egészet. Egyikünk sem olyan "normális", mint ahogy hinné vagy mutatná.
Sam felállt, és a lány kikísérte. – Elég az hozzá, hogy ez a rémálom véget ért, s én megpróbálok felejteni. Elfeledni egyszerűen mindent, ami történt.
– Mindent, de mindent? – kérdezte alig hallhatóan Sam. És közben nem nézett Lilára.
– Nos hát, majdnem mindent. – A lány nem nézett Sam Loomisra.
És ez volt akkor a pont a történet végén.
Vagy majdnem a pont; majdnem a végén.


Tizenhét


A valódi vég amúgy csöndesen jött el.
Jött egy apró, rácsos helyiségben, ahol a hangok hosszan, hosszan motyorásztak, elegyedtek – férfihangok, női hangok, gyerekhangok
Robbanások pillanataiban ezek a hangok szertecsapódtak Aztán, akárha csoda folytán történne, megint egyesültek
Úgy, hogy megint csak egyetlen hang létezett. És ez így is volt rendjén, mert ennek az apró, rácsos szobának egyetlen lakója volt csak Mindig is egyetlen személy létezett csupán, az, és nem több.
A nő, a szoba lakója, tudta ezt.
Tudta ezt, és boldog volt ez a nő.
Annyival jobb volt így létezni; hogy teljességgel és maradéktalanul azonosnak érezhette magát azzal a valakivel, aki ő valójában volt. Hogy komolyan erős lehetett, komolyan magabiztos, komolyan túl minden veszélyen.
Visszanézhetett a múltakra ez a nő, éspedig úgy, mintha rossz álom lett volna az egész, s mi is lett volna más: rossz álom, illúzió-szereplőkkel.
Ott volt ebben az álomban egy rossz fiúgyermek egy rossz fiú, aki megölte az ő szerelmesét, s megpróbálta megmérgezni őt is magát. Valahol az álomban ott volt a fuldoklás és a hörgés, a torokhoz kapkodás, és a kékre váló arcok is ott voltak Valahol az álomban ott volt az éjszakai temető, és az ásás, a zihálás, a koporsófedél-feszegetés, aztán ott volt a rádöbbenés pillanata, amikor kerekre tágult a szem, látván, mi is hever odabenn. De ami odabenn hevert, igazából nem volt halott. Már nem volt az. A rossz fiú, az volt halott, helyette, és ennek épp ez volt a rendje.
Volt aztán egy rossz ember is a rossz álomban, egy gonosz felnőtt, aki szintén gyilkos volt. Fal lukén át leskelődött, rútul ivott, mocsok könyveket olvasott, és mindenféle hibbant képtelenségben hitt. Ám ami a legrosszabb, felelős volt két ártatlan ember haláláért – az egyik egy szép mellű fiatal nő volt, a másik egy férfi, aki szürke Stetson-kalapot viselt. Ő, ez a nő most itt, tudott minderről, s éppen ezért tudott most minden részletre visszaemlékezni. Mert ő ott volt, végestelen végig, ő ott figyelt. De aztán ennyi is volt minden: csak hogy figyelt.
A rossz ember, ez a felnőtt férfi gyilkosságokat követett el, valódi gyilkosságokat – és ezeket aztán megpróbálta ráfogni.
Anya megölte őket. Ezt hajtogatta ez a rossz ember, csak hát ez hazugság.
Hogyan is ölhette volna meg őket ő, ez a nő, mikor végig csak és csak figyelt; mikor még csak meg se mozdulhatott, mert tettetnie kellett magát, mintha ő holmi kitömött báb lenne, ártatlan, kitömött báb, aki senkinek-semminek nem árt, akinek senki-semmi nem árthat, aki épp csak létezik, örökkön örökké?
Tudta, ez a nő, hogy a rossz embernek senki sem hisz, és hogy ez a rossz ember már szintén halott. A rossz ember és a rossz fiú egyképp halott volt már, vagy mindketten álomban léteztek csak, egy rossz álomban. És a rossz álom helyét fölváltotta most valami jobb.
És ő, tudta ez a nő, ő volt az egyetlen, aki megmaradt; és a valóság volt.
Tudni, hogy te vagy az egyetlen, és tudni, hogy valóságos vagy – ez már maga az épelméjűség, az egészség, ha az ember továbbra is azt játssza, mintha kitömött báb lenne csupán. Nem mozdul. Sose mozdul. Csak ül itt ebben a parányi szobában, ül itt örökkön örökké.
Ha mozdulatlanul ül itt, hát nem fogják soha megbüntetni.
Ha mozdulatlanul ül itt, tudni fogják róla, hogy elméje ép, elméje ép, elméje ép.
Így ült ott, hosszasan, és akkor egy légy repült be zümmögve-zurrogva a rácson át
Leszállt egyenest az ő kezére.
Ha akarja, most ezt a legyet agyonüthette volna.
Nem ütötte agyon.
Dehogy ütötte agyon, sőt, remélte azt is, hogy figyelik ezt, nézik őt, ahogy bebizonyította ezzel, miféle ember is ő, ezt gondolta magáról ez a nő.
Ugye? Hiszen ő a légynek se árt…

– Vége –