Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 Wass Albert Kisseb irasok

2010.10.10


WASS ALBERT

Szentek zendülése

Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit, a szigeti apácák fehér köntösében, egyenesen állott és keményen, s úgy nézett Erzsébetre.

- Márpedig énelőttem előbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban is kitart hazája mellett - mondotta szigorú, csengő hangon -, mint az, aki svábok kegyét keresi idegenben!

- Nincs igazad - tüzelt Erzsébet, megkönnyesedő szemmel -, előbbrevaló való az, ki hűséggel tartá a szövetséget, mit köténk nyugattal, semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak!

- László! - fordula Margit a páncélos király felé.

- Mi bajotok megint? - horkant föl a páncélos bajnok, s megállt a két asszony előtt.

- Tégy igazságot! - emelte föl Margit a hangját. - Melyik magyar előbbrevaló magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült?

- Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az az előbbrevaló - mordult villogó szemmel a király -, a többi, az mind semmire se való!

- De aki mégis életben maradott - vetette ellen Erzsébet -, annak az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit mink kötöttünk!

- Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom - utasította rendre László király szigorúra húzott szemmel Erzsébetet -, münk nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel.

- De ebben a német is benne foglaltatik...

- Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk - pattogott László - Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz mérten!

- S mink mire mentünk vajjon a sok áldozattal? - szólt közbe Margit élesen. - Utak árkába került a népünk, Árpád úr földje ebek prédája lett! Ideje lenne számot vetni evvel, László bátyám. Hogy így gondoltuk-é?

A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt. Nehány pillanatig némán nézte maga előtt a padlót, aztán szótlanul elfordult, és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda s vissza.

- Mi értelme ennek a beszédnek? - jegyezte meg Erzsébet halkan.
- Választottunk kelet s nyugat között, s nyugatot választottuk. Kész.
A többi az Atya Úr dolga volt.

- Ezer kún koponya! - csattant föl a király -, de hátha rosszul választottunk?! Hát nem úgy föst-é minden odalent, mintha münk tévesztettük volna el a dolgot annak idején, s élet helyett a halál felé indítottuk el a reánk bízott népet? Nem úgy föst-é?

- De László...! - ijedt meg Erzsébet.

- Én hát, én! - döngette meg boltozatos mellét a magyarok harcos szentje.
- én magam, ki ezernél több kúnnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem magamat: mi lett volna ha annak idejében fordítva verekszem, s kúnok feje helyett svábok s taljánok sisakját likasztom halomra, he?
Ha kúnnal, tatárral szövetkezve, tova Spanyolföldig toltam volna ki a magyar gyöpüt? Mi lett volna akkor?

Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit.

- László, te beszélsz így? A kereszténység pajzsa? Nyugat bástyája? László...!

Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai.

- Én hát, kereszténység pajzsa, nyugat bástyája! Így neveztek akkor engem s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb; s bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a talján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya, jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é egy is támasztani a megdűlő falat? Hej, húgom, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én pajzs helyett csákány, s bástya helyett faltörő szikla, s tengerbe nyuvasztottam volna egész nyugatot a maga rohadt kalmárnépségével együtt, úgy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kezemmel.
Idefönt még egy jóféle kardra sem telik.

Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében.

- Pogány beszéd ez, László...!

A király zordul fölnevetett.

- Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a nyugat!

- Jól mondod, László! - vetette föl Margit keményen a fejét s szeme megvillant -, Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Mink fogadalmat tettünk volt az Úrnak, hogy védelmezzük a kereszt ügyét, s nyugat jámbor népeit. Mink meg is tartottuk volt a fogadalmat, s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Úr állotta-é, amit nékünk ígért?

- Ne vétkezz, Margit! - szörnyülködött Erzsébet. - Fejeden a szentek aranykoronája...!

- Mit nekem aranykorona! - rázta meg Margit dacosan a fejét – Árpád vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról van szó!

- Igazad van, húgom! - dobbant László király páncélos lába a padlón. - Nem arról volt szó, hogy minket tegyenek szentté, hanem, hogy nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ, erről volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden csákányütés, amit tett a kezem! Ezért építtetém tucatjával a templomokat, azért gyűjtém halomra bennök a talján papokat s a sváb lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel őket tulajdon népem ellen, egyedül csak ezért! Igazad van, húgom! Münk állottuk a kötést, s a fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vívódik a magyar, társtalanul kallódik nyugat országútjain, s nyomorult sorsát részvétlenül bámulja a kalmár csőcselék, mely pajzsom árnyékában növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm, s csak néznem kell tétlenül ideföntről nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bújt, amikor helyt kellett állani a keresztért, s hagyta egymagában vérezni a magyart, hogy belerúgjon, mint megunt cselédbe, midőn vérvesztetten kidőlt! Veri a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati kultúráról. Lenézi, s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett volna, ha nem áll vala karddal a kezében őrt gyepüjén a magyar? Hol lenne ma az a híres nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk alá ma minden tejfeles szájú piperkőc, s hol lenne Róma keresztje, ha István Úr nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kún szövetséget s lerohanom egyesült hadaink élén a taljánok földjét?
Ha Béla öcsém kezet fog a tatárral s végigdúlja velök álmos Európát?
Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete seregét a parókásfejű sváb hercegecskéknek? Vajh' milyen nyelven dicsérnék ma az Urat a tengerek partján, s Róma keresztjének lenne-e még nyoma valahol? Hajh, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a kezem! Tudnám most már, hová üssek véle!

- Ez pártütés! - hüledezett Erzsébet, halálsápadtan - nem rettegsz, hogy fülébe jut az Úrnak?

- Bárcsak oda jutna! - vetette föl László a fejét. - Nem titok ez!
Legalább megtudná magyariak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól nem is juthat eleibe többé az egyenes beszéd!

Erzsébet szaporán vetette a keresztet, Margit szólani akart éppen, de ebben a percben meglebbent a medvebőr, s az ágyasházból kilépett őszen és szakállason István király, maga. Mögötte Imre herceg. Az agg király szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát. Nézése aggodalmas volt és szomorú.

- Ingerült szót hallottam szádból, szeretett rokon. – fordult Lászlóhoz és szemöldökei szigorúan rándultak. Mért nem fékezed indulataidat böjttel és önsanyargatással?

László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett az erőlködéstől, hogy csöndesebbre fogja feltörő szavai.

- Böjtöl eleget népem odalent - felelte fojtottan – és sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga őrli bennem a keserűséget s ma gonosz dolog, Isten s ember előtt!

Bánat futotta el az ősz király szemét. Sóhajtott.
- Magyariak dolga bizony rosszul áll - ismerte be. Hangja csüggedt volt és öreg.

Margit előbbre lépett.

- Engedelmeddel kérdenék tőled valamit, király úr!

- Szólj - bólintott István.

- Úgy szólott-é az egyesség Nyugattal, hogy láncos ebe legyen a magyar svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? - csattant fel Margitból a kérdés - Ki, ha mások palotáinak őrzésében agyarait veszti, szemétre vettessék, s minden jött-ment ripőknek gúnyjára le1gyen? Így volt-e az alku, király úr?

Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.

- Keményen szólasz, Margit...

- Ezt kérdem tőled én is, István apánk - dobbant előre László s nézése sötét volt mint viharos éjszaka - Így szóllott-é a kötés? Hogy Pannóniától a székely gyepűig jajszótól legyen hangos az éj meg a nappal, s a kegyes nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania meggyötört magyarok sikolyát? Hogy azok, kik szólani mernek a nemzetért, mint űzött vadak bújkáljanak nyugat vadonjaiban, s hálátlan védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot túrhassanak magunknak a fagy ellen valamelyik idegen árok fenekén? Hogy pallosunk árnyéka pohosra hizlaljon minden idegen fattyat ki rúgással fizesse vissza a védelem bérét? Így volt-é az alku?

István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyűltek.

- Nem így volt, László. Jól tudod, nem így volt.

- Úgy volt-é az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen igába, hadd húzza jámborul nyugati urak szekerét s ha kidöglik félrerúgják az útból. Így volt-é az alku?

- Jól tudod, László, hogy nem így volt - sóhajtott István.

- Akkor miért, István apánk, miért? - sikoltott föl Margit - Avagy az Úr, aki mindent tud, nem tudja mi történik odalent?
Az Úr, aki mindent lát, nem látja magyariak baját?

Az agg király arcát szomorúság felhőzte, amikor végignézett Lászlón és Margiton.

- Gyermekeim - felelte lassan és fáradtan - ezek a kérdések fölsajdultak már bennem is, ezerszer. Böjtöltem és ostoroztam magam, hogy látásom megtisztuljon, s megismerhessem az Úrnak szándékát. Hiába volt.
S egyebet mit tehetnék.

Az ősz fej lehanyatlott. Margit arcán végiggördült egy könnycsepp.
Erzsébet sóhajtott.

- Nem tehetünk mást, mint imádkozunk értök s a hozzánk fölszálló fohászokat az Úr elé visszük, ha majd sor kerül reánk a kihallgatáson.

- Én pedig azt mondom, nem addig a' - szegte meg László keményen a nyakát - Még most elmegyünk az Úrhoz, s elébe tárjuk magyariak dolgát!
Számon kérjük tőle a kötést, amit tettünk véle, midőn Róma aklába tereltük kard élivel a népet, hogy jövendőt alapozzunk számára a nyugat országai között! Nem addig a', még mostan elmegyünk!

- Nem tehetjük, László! - riadt föl Erzsébet - Hova gondolsz!
Hiszen ez zendülés! Mit szólnak a kegyesek...?

- Hadd szóljanak! - dobbantott László indulatosan. - Nem tagadtam soha, hogy idegen volt tőlem mindég e mezítlábas szenteskedők hada, kik naphosszat az Úr körül lebzselnek, s elzárják tőle a világ panaszait.
Én nem kívánkoztam ide, ám ha szentté csináltak, magukra vessenek!
Harcos voltam én egész életemben, ki többet szólottam karddal mint imádsággal! S hogy tettem amit tettem, az nem a mennyei malasztért, de ama kötés miatt volt, mit tőled vettem örökségül, István. Én biza megyek, most nyomban s én biza megmondom az Úrnak, meg én! Hogy ami nem igazság, az nem igazság! Sem itt, sem a földön. Magyariak dolgát én szó nélkül többé nem hagyom, ha fejemet is veszik miatta! Mert előbb voltam én magyar s csak azután szent!

- Veled megyek, László! - ujjongott föl Margit. Szeme csillogott s szép barna orcája kipirult.

- Mi Urunk, el ne hagyj... - sopánkodott Erzsébet sápadtan - baj lesz ám ebből, nagy baj, meglássátok...

István király szeméből kiszökött a könny, s alápergett fehér szakállán.
Két csontos, fehér kezét rátette László király széles vállaira.

- Igazad van, László - mondotta s nehezen jöttek ki száján a szavak - s bocsásd meg Istvánnak, hogy elfeledte Vajkot. Megyek én is. S te, Imre fiam?

- Atyám mellett a helyem - felelte Imre halkan, lehajtott fejjel.

- Margit?

- Avagy tán nem a Nyulak Szigetén éltem s nem Árpád-vér vagyok? - felelte Margit büszkén, fölemelt fejjel.

- S te, Erzsébet?

Erzsébet sápadtan hebegett.

- Én... én tulajdonképpen...

- Svábok szentje lettél, maradj hát annak - vetette oda ingerülten Margit - elegen leszünk magyari szentek nélküled is!

Lászlón türelmetlenül zörrent a páncél.

- Vezess hát, István apánk! S ha baj támad a mezítlábasokkal, melletted leszek, ne félj. Ha egyéb nem is, öklöm még maradt...! Ezer kún koponyára esküszöm, ha csak egy kardom lenne...

Margit rátapasztotta tenyerét László szájára.

- Ne pogánykodj, László. Bízz az Úrban, én bízom Ôbenne.

- Menjünk hát magyariak! - sóhajtott István király s megindult nehéz léptekkel a kijárat felé.

Lementek a palotásház lépcsőjén s keresztül az udvaron. Nehány lézengő aprószent szájtátva bámult utánok. Elöl haladt István, fején a szentek koronájával, súlyos királyi palástban. Mögötte László, páncélosan, szálfaegyenesen. Roppant sarkantyúi nagyokat csörrentek az udvar kövén. Utána Imre következett és Margit. S amikor az udvar kapujából visszapillantottak, meglátták Erzsébetet, ahogy csüggedten és szégyenkezve kullogott a nyomukban.

Imre megállt.

- Jöjj hát közénk, húgom - mondotta szelíden és kinyújtotta kezét Erzsébet felé.

Margit keze is kinyúlt.

- Ma eggyé kell forrnia minden magyarnak, akár ide húzott eddig, akár oda.

- Bocsássatok meg - suttogta Erzsébet sírástól fuldokolva - nem tudjátok, milyen nehéz nekem. Ide is tartozni s oda is...

Mentek. Keresztülhaladtak a főpalota udvarán. Föl az ezeregy lépcsőn.
Az aranyos főkapu előtt ott állott a mezítlábasok őre.

- Kik vagytok?

- Magyari szentek - felelte István király.

- Mit akartok?

- Szavunk vagyon az Úrral.

- Most? - szörnyülködött el a mezítlábas. - Nem tudjátok, hogy ilyen időben nincsen kihallgatás? Tartsatok penitenciát, hogy tudatlanságtokat levezekeljétek...

- Félre csuhás! - dörrent rá türelmét vesztve László - nem látod, hogy Árpádházi királyokkal van dolgod? Gyerünk, István!

A páncélos óriás marcona alakja elől ijedten szökött félre a mezítlábas őrszent.

- Zendülés! - dadogta elkékülten - Zendülés! Ilyen még nem volt!

- Hát ha nem volt, akkor most van! - mordult rá László. - ne hívtatok volna magyart magatok közé!

Félrenyomták a megrémült cselédet s bevonultak az aranykapun. Odabent, a kék oszlopcsarnokban, angyalkák játszadoztak. Itt-ott nehán mezítlábas őr bámészkodott. Holdfényből kovácsolt alabárdjaik sápadtan világítottak. Eltátották a szájukat, amikor meglátták a királyi menetet. Még az angyalkák is abbahagyták a hancúrozást és kíváncsian nézték a furcsa viseletű idegeneket. Különösen László király sarkantyúit csodálták.

Hanem az őrök, azok összefutottak nyomban.

- Zendülés! - rikoltották. - Zendülés! Riadó!

Alabárdjaikat nekiszegezték a közeledőknek.

- Állj! - kiáltott a parancsnokuk - Kik vagytok és mit akartok?

- Netene - nevette el magát László és csípőre tette vaskesztyűs kezét - de megriadtak ezek a mezítlábasok!

István király megállt. Fölemelt fejjel szólott.

- Az Úrhoz jöttünk alázatos szóval. Magyariak vagyunk.

- Nem tudjátok a rendet? - pattogott a főcsuhás - Iratkozzatok föl elébb Gábriel parancsnoknál, aztán várjatok sorotokra. Nem lehet ám ide csak úgy betörni, miféle dolog ez? Látszik, hogy valahonnét Ázsiábúl jöttetek!

- Bár onnan jönnénk - szakad föl Lászlóból újra az indulat -, tudom, hogy nem így állanánk akkor előttetek, fegyvertelen kézzel!

- Ne lármázz - hetvenkedett a főmezítlábas - kifele innen, egy-kettő!

- Én István vagyok, magyariak első királya - egyenesedett ki az ősz király - s bebocsáttatást kérek az Úrhoz.

- Mit bánom én, akárki is vagy! - feleselt vissza a fő őr - Kivételezés nincsen! Tartsátok be a szolgálati utat és kész!

István király hangja megkeményedett.

- Rossz a füled, szolga? Nem hallád, mit mondék? István vagyok, az első apostoli király!

- Bánom is én, öreg, hogy mi voltál odalent -mérgelődött a csuhás - itt egy szám vagy a kegyesek kórusában, semmi több. Ha nem nézném ősz szakálladat, mást is mondanék. De így csak annyit, hogy jobb, ha szaporán elhordod magad...

- Hijnye, ezer kún koponya! - dörrent föl László - Így beszélsz te a magyariak urával? Akitől rettegett Róma és Bizánc? Ebadta mezítlábas! Hordd el orrom elől a piszkafádat, mert elkapom a végit, s úgy a fenekedhez verem, hogy hetven püspök sem imádkozza le rólad, amit kaptál!

Már azon volt, hogy be is váltja az ígéretét, amikor hirtelen vakító fényesség csapott alá föntről, a lépcső tetejiből és megdermedt tőle minden mozdulat. Egészen fönt, a kék márványkönyöklőn Jézus állott.

- Mi történik itt? - kérdezte és hangja zengett a kupola alatt.

A mezítlábasok térdre estek s eltakarták arcukat. Térdre csuklott Erzsébet is, követte Imre, majd Margit. Térdre ereszkedett lassan az ősz király is. Csak László állott még, megszegett fejjel, marconán.

- Mi történik itt? - ismételte meg Jézus a kérdést odaföntről.

- Zendülés - nyögte a mezítlábasok feje - Fölséges Úrjézus, alázatosan könyörgünk engedelmet, de ezek az idegenek egyszerűen betolakodtak ide...

- Idegen vagy magad - mordult László - Krisztus Úr, tégy igazságot.

- Kik vagytok hát?

- Magyari szentek.

- S mi dolgotok itt?

- Fölséges Atyánk eleibe jöttünk, hogy számadást tegyünk véle magyariak dolgáról.

- S mért nem tartjátok bé a szolgálati utat?

László fölnézett a könyöklőre, aztán nagyot sóhajtott ott a lépcsők aljában.

- Krisztus Úr, Te tudod, hogyan van az. Az embert fölrójják egy hosszú lista végire, aztán sok idő múlva egy napon ideterelik mint a birkát egy rakás kegyes között, ahol már hosszú sorokban állanak mindenféle népek. Aztán énekelni kell, meg imádkozni, rogyásig s mikor az embernek már kóvályog a feje a sok malaszttól, akkor egy szempillantásra odakerül a Fölséges Atya Úr elé, de csak annyi időre éppen, hogy átadhassa az előre elkészített írást a fohászokról és panaszokról s már taszigálják is tovább ezek a mezítlábasok.
Megkövetlek Krisztus Úr, de nem magyari vitéznek való mesterség ez, s a magyari nemzet baját s veszedelmét ily kutyafuttában eléadni amúgy sem lehet.

- Annyi sok ott a baj? - mosolygott alá Jézus.

- Annyi, Uram! - felelte László - S münk ezért elhatároztuk, hogy rend ide, rend oda, eljövünk magunk a Fölséges Atyához s megkérjük tisztelettel, hogy hallgassa már meg egyszer végig a mi dolgainkat. Mert münk, Krisztus Úr, akár szentek vagyunk, akár pedig nem, de elsősorban mégiscsak magyariak vagyunk, akik nemzetünk javát munkálni el nem mulaszthatjuk, még eme égbeli tisztesség kedvéért sem!

- Derék igyekezet - bólintott Jézus a könyöklőn - mert szeretet s hűség vagyon benne. Bizony mondom, sokan tanulhatnának hűséget tőletek, magyari szentek. Ámde gondoljátok meg s vegyétek észbe, hogy a ti népetek mindössze néhány milliócska csak, s hogy rajtok kívül még sokszáz millió ember lakozik a földön s mindenütt annyi a baj és a nyomorúság, hogy elsősorban a százmilliókon kell segítenünk, s csak azután jut ráérő időnk az apró nemzetecskék bajaira. Vegyétek eszetekbe ezt, magyariak.

- Tudjuk mi ezt mind nagyon jól Krisztus Úr - válaszolt László – ámde észben kell tartsuk azt is, hogy ha sokáig várunk még, nem lesz kin segíteni többé! Mert úgy fogy ám odalent a magyar, mint árvízben a maréknyi búzamag, s ha egyszer csírája vész a magnak, hiába szerezzük vissza jussát a termőföldhöz. S még valamit egyebet is észben kell tartsunk, Úr Jézus! Ha maréknyi is csak a mi nemzetünk, de annyi igaztalan dolog történt vele évszázadokon át, hogy százmilliós népnek is elegendő lenne! Mert nincs még egy nemzet odalenn a földön, Uram, mely igaz tettének s hű szándékának annyi kárát szenvedte volna, mint a magyar. Valamennyi nemzet egybefogva nem áldozott annyi vért Teéretted, Úr Jézus, s valamennyi nemzet együttvéve nem aláztatott meg annyiszor, mint a mi nemzetünk! Hidd el, Uram Jézus, hogy nem igaztalan dologban járunk, amikor jussát keressük az Atya Úrnál magyari nemzetünknek, mert biza' nagy mulasztás esett ezen a népen, Uram!

- Nocsak - csóválta meg Jézus a fejét odafönt - hadd halljam, mi az a rettentő nagy mulasztás. Szólj hát s én meghallgatlak.

Azzal nekitámaszkodott kényelmesen a márványkönyöklőnek, és szelíd türelemmel nézett alá Lászlóra. Az pedig nagyot sóhajtott egy nagyot s mondani kezdte.

- Hát bizony, Uram Jézus, mikor a magyari nemzet béjött Európába, nem kicsike volt, hanem nagy és hatalmas. Kopjás hadai előtt semmiféle ország meg nem állott, s magyari lovak patkóinak nyomát Ázsiától tova Spanyolhonig nyögték a mezők. Megtehette volna, hogy nem hagy követ kövön, s ma Róma helyén kecskék legelnének, s az Ánglius tenger partján magyari halászok szárítanák a hálót. De nem tette ezt, hanem inkább szerződést kötött a kereszttel. István apánk tette a kötést, amely pedig így szólott volt: bástyája lészen a magyar a nyugatnak, s a keresztnek védelmező pajzsa, s ennek ellenében a kereszt fiává s a nyugat testvérévé fogadja magyariak nemzetét. Így szólott volt a kötés, Uram Jézus. Nem vala könnyű dolog, amit magunkra vettünk, de viseljük becsülettel. Béeresztettük gyepűink közé a sváb lovag-urakat meg talján papokat, földet adtunk nekik a magunkéból s néztük, miként sújtják agyon a kereszttel vezéreink legjobbjait, miként gyötrik és dúlják népünket, mely régi hitétől megválni nem akart. De állottuk a kötést, önmagunk ellenében is, bármilyen nehéz volt. Állottuk, Uram.
S állottuk akkor is, amikor fegyverrel fogadtuk a kún rokont, ki prédálni készült gazdag Európát, s felesbe kívánta megosztani velünk germán s frank urak kincsesládáit. A tatár rokon felénk nyújtott jobbját sem fogadtuk volt el, s odapusztultunk inkább, semhogy megszegjük a kötést, amit tettünk volt a kereszttel.

- Így vérzett el a magyar, Úr Jézus, a Te szent nevedért, Európa gyepűjén, egy évezred során. Örökségül adtuk utódainknak a nyugat védelmezését s a Te szent tanításodat s utódaink hűséggel tartották azt, mind a mai napig. Ha harcolni kellett, vérüket adták s békesség idején befogadtak a magyar tető alá minden jött-ment idegent, ki a Te nevedben védelmet keresett. Így fogyott a magyar s így hízott kövérre országunk földjén a kegyesen befogadott koldusok hada, akik megsokasodván odáig vetemedtek, hogy maguknak követelték azt ami a mienk a Szent Koronád országát darabokra vagdalták arcátlan kapzsiságukban. Hát azért jövénk most, hogy számadást tegyünk az Atya Úrral a kötés dolgában. Mert bizony, sem a kereszt, sem a nyugat nem állta a szavát. Mostoha fia maradt Rómának a magyar örökkön-örökké s nyugat népei nemhogy testvérül fogadták volna védelmezőjüket, de midőn legyöngült, úgy bántak vele, mint megunt cseléddel, kit dolga végeztével árokpartra löknek! Tekints alá, Uram, és ítélj magad!
Jajszótól hangos magyariak hona, s ki ügyel jajára? Földönfutó magyarok ezrei tapossák nyugatod országútjait, s ki gondol velük?
Bezzeg meghallá a nagyurak füle, amikor kúnok, tatárok s törökök fegyvere csörgött dús szérűik alatt! Jó volt akkor a magyar őriző ebnek! Most aztán tömik fülüket kegyes szavakkal, hogy ne kelljen hallaniok Pannónia felől a haldoklók hörgését, mely segítségért esd e vaksötét világban! Bezzeg nem voltak restek ékes palotákat emelni hosszú századokon át, míg a magyar vérét csorgatva állotta a vártát kint a gyepűn, de most óljukban sem szorítanának helyet a hontalan magyarnak!
Csak finnyás orrukat emelik koldusrongyai láttán s cifra kincseikkel barbárnak csúfolják azt, ki nem ért rá kincseket gyűjteni, mert hűséggel hullatta a vérét a kötés szerint, hogy ők azalatt békében hasat ereszthessenek a háta megett! Felforr az indulat az emberben, Uram, mindezeknek láttán, s bizony, ha újra kezdhetném földi létemet: ma már nem a kúnok fejét szabdalná pallosom, hanem úgy verném szét ezt a sok pöffeszkedő ribancot, hogy nehány ezer évig megemlegetné álnok Európa magyariak nevét!

- Hát így, Uram Jézus. Pajzsa voltunk a keresztnek s bástyája a nyugatnak, ezer évig. S most eljövénk, hogy számon kérjük nemzetünk jussát a kötés szerint!

A szavak döngve dübörögtek végig a kék boltívek alatt. László páncélos alakja keményen állott és egyenesen, arcát indulat föstötte pirosra.
A többiek pedig még mindig térdeltek. István király lehajtott fejjel maga elé révedt. Margit kigyúlt arccal és csillogó szemekkel nézett föl Jézusra, két keze összetéve, mint néma könyörgés. Imre herceg fiatal arcát bánat felhőzte, s Erzsébet reszketett a félelemtől. A mezítlábasok ott a lépcső alatt sápadtan és hüledezve hallgatták a pogány beszédet, s mennydörgést vártak, meg villámokat fentről. De csönd volt a szavak után. Mély csönd. Az Úr Jézus mozdulatlanul állt a könyöklőnek dőlve és elgondolkozva nézett alá.

- Mi a neved? - kérdezte végülis.

- László vagyok, Uram, Árpádvérből való. Magyariak királya. Jézus Úr kardja, a kereszt oltalmazója miként mondották volt annak idején az idegenek.

- Nagy benned a szeretet, László. - mondta csöndesen Jézus - de nagy benned az indulat is.

- Megkövetlek Uram, magyari vér vagyok, s nem nézhetem indulat nélkül miként tapossa nemzetemet mindama hitvány, ki létét köszönheti neki!

- Kötésről szóltál - folytatta Jézus szelíden - ami lett volna az Atya Úr és tiközöttetek. Ki tette volt e kötést?

- István király -felelte László - itt térdel előtted, Uram.
Szólj hát István apánk.

Az ősz király fölemelte a fejét.

- Én tettem a kötést - mondotta, és hangja végigreszketett a kék oszlopcsarnokon.

Jézus nehány pillanatig gondolkodva nyugtatta rajta szemét.

- Te tetted hát a kötést a magyar nemzet nevével. S az Atya Úr nevével ki szólott?

Csönd volt a kérdés után. Magyariak szeme Istvánra szegződött, aki mozdulatlanul, maga elé meredve térdelt a márványlépcső alatt.

- Szólj hát István apánk - biztatta László.

Az öreg király hangja remegett.

- Koronát küldött a Pápa Őszentsége s apostoli címet adott hozzá...

- Az Atya Úr nevével ki tette véled a kötést? - ismételte meg Jézus odafönt a kérdést.

- Az idegenből jött papok s lovagurak mind azt mondták, Uram...

Az Úr Jézus hangja megszigorodott.

- Harmadszor kérdem, István. Kit küldött az én Atyám maga helyett, hogy megtegye véled a kötést?

- Ott volt Gellért úr, a püspök - felelte István király - és mások is, sokan. A Pápa őszentsége holdfordulásként dicséretet üzent.. és én is úgy éreztem, Uram...egész lelkemmel hittem...

Mintha valami feneketlen nagy mélységbe zuhant volna a hangja, olyan volt. Tompa, tétovázó. Magyari szentek lelke megdermedt. Sötétben érezték magukat s úgy, mint aki alól kihullott a padló, amelyen eddig biztonsággal állott. Egy ezeréves tévedés sötét árnyékát érezték maguk fölé borulni.

És ekkor megszólalt az Úr Jézus szelíd, dorgáló hangja odafönt.

- Látjátok, látjátok, magyari szentek! Olyasmire hivatkoztok, ami nincsen. Olyasmiért indulatoskodtok, ami nincsen. Aratni akartok, ahol nem vetettetek. Bizony mondom néktek: amire az én Atyám ígéretet tészen, az erősebb, mint a szikla és tovább tart mint az idő. De ti önmagatokkal tettetek kötést, s most az én Atyámon keresitek azt, amiben tévedtetek. Ti lelki érdemekkel akartatok földi birodalmat nyerni, pedig én megmondottam volt: aki az én utamra tér, az mindeneket elveszít e földön. Ti a mennyei birodalom ígéretét földi birodalomra akartátok átváltoztatni, magyarok. S ha tettetek is valamilyen kötést, azt emberekkel tettétek, s az emberek szava elszáll, miként a füst. Hálát vártatok a föld népeitől? Nem tudjátok, hogy az adós gyűlöli azt, akinek tartozik? Ámde megmondotta az én Atyám: az igazak el nem vesznek. Mit kételkedtek hát, magyari szentek?
Ha igazat cselekedett a nép, melynek szószólói vagytok, a pokolnak minden hatalmassága sem vehet erőt rajta, mert az én Atyámnak szeme az igazakon vagyon.

- Megállj, Úr Jézus! - mordult közbe László - Éppen itt vagyon a baj!
Nem tudjuk, jól cselekedtünk-é és igazat? Mert arra vall minden odalent, hogy hasztalan védtük a keresztet s őriztük Nyugat hitét ezer esztendőn át, jutalom helyett büntetés következett! Vajon nem megfordítva kellett volna-é keresnünk az igaz utat nemzetünk számára?
Vajon a kúnok feje helyett nem-é a lovag-urak fejét...?

- Ej, László, László - szólt alá az Úr Jézus szigorúan -, nem tudod, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el? Bárki ellen is emeli a fegyvert, az én Atyám teremtményét sújtja vele. Harcos, kemény nép volt a te néped. Harccal lett hatalmas a földön s így harcok által kellett megkisebbíttessék s harcok árán megpuhíttassék. Ez az Úr törvénye s ezt, úgy látom, nem tudtátok jól, magyariak!

Nagy csönd volt a szavai után. Magyari szentek lehajtották a fejüket, mélyre. Aztán István király mozdult meg elsőnek. Lassan és öregesen fölállt a térdelésből, sóhajtott válláról levette a királyi palástot.
Reszkető kézzel emelte le fejéről a szentek koronáját s a palásttal együtt letette maga elé, az udvar kövére. Aztán fölnézett az Úr Jézusra. Szeme bánatos volt, de az arca kemény.

- Hát akkor, Úr Jézus - mondotta csöndesen az ősz király - úgy látom, tévedésből kerültem csak ide. Megkövetlek a tévedésért s itt a palást, meg emitt a korona. Ha István tévedett is, engedd el Vajk szolgádat békességgel oda, ahol a többi magyariak várják az Ítéletnek Napját.
Ha nekik rossz, amért az én utamat járták, nekem se legyen jobb, Uram.

Rendre fölemelkedtek mind a magyari szentek, levették fejükről a szentek koronáját s letették maguk elé a földre. Aztán csak álltak ott, némán, födetlen fővel, szorosan együtt. Ekkor az Úr Jézus fönt a könyöklőn megcsóválta a fejét és alászólt mosolyogva.

- Bizony mondom néktek: könnyebb a tölgyfából fűzfakosarat fonni, mint szentet csinálni a magyarból! Vegyétek föl csak újra e királyi jeleket, mert megillet benneteket, mondom. Avagy nem tudjátok-é, hogy az én Atyám azokat sújtja elsősorban, akiket szeret? Ej, István, István!
Nem te voltál-é, ki vérét vetted önnön nemzetednek is midőn ellene szegült az igaz útnak, mely hited szerint igaz volt? S te, László? Nem karddal verted-é be a templomokba a bűnösöket? Ti magatok megtettétek, de lázadoztok ha az én Atyám ugyanezt cselekszi?
Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a népet. S bár nem az én Atyámmal tettétek a kötést, hanem a magatok lelkével, lám megmondom néktek: az Úr tartja a kötést magyarok népével mégis, mert hittel tettétek s hittel állotta a nép ezer esztendőn keresztül. Ahol pedig hit vagyon, ott vagyon az Úr is, az én Atyám. Békéljetek meg hát, magyari szentek s ne azt nézzétek ami van, hanem azt nézzétek ami lesz, az én Atyámnak akarata folytán. Mert bizony mondom néktek: a szenet egy-kettőre tűzre vetik s nagy lánggal ég, de még a füstje is elszáll s nyoma sem marad.
Ám a gyémántot addig csiszolja s gyötri a mester keze, míg a benne lévő nemes kristály minden fénye és csillogása meg nem mutatkozik.
Így teszen az én Atyám is ez földnek népeivel, kik hasonlatosak őelőtte az ásványi anyagokhoz, melyekből az ember is vétetett. Ne irigyelje hát a gyémánt a szenet s ne békétlenkedjék, ha hízott köveket lát tespedni a mezőn, kit nem ér reszelő s nem sújt kalapács.
Füstje sem marad a szénnek s az értéktelen mezei követ elmálasztja rendre a tespedés. Ámde az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a mesteri kéz próbái alatt, s fénye betölti rendre a világot. Lássátok hát, hogy nem feledkezett meg az én Atyám magyarok népéről!

Azzal intett az Úr Jézus odafönt a könyöklőn s az oszlopcsarnok kék kupoláján kettényílt a kárpit s egyszeribe rettentő fényesség öntött el mindeneket. A nagy fényességből pedig kihallatszott az Úrnak hangja, amint éppen tollba mondotta az íródeáknak:

- ... s elrendelem továbbá, hogy Mezőgyomoson Kardos Kiss Péternek fiúgyermeke szülessék, hitben erős, akaratban bátor s lélekben tiszta legyen. Hasonlatosképpen gyermeke szülessék Szegény Nagy Sándornak, Árva Bús Balázsnak, Keserü Péternek, Törődött Ferencnek s másoknak, nagy számmal. S mindezen születendő magyarok legyenek hitben erősebbek, akaratban bátrabbak s lélekben tisztábbak az ők atyáiknál és sorsban szerencsésebbek... ezennel elrendelem...

A szemvakító fényességben egyenként hulltak térdre a magyari szentek s szemükből kicsordultak a hála könnyei. Végiggördültek a ragyogókék pádimentumon, valahol egy kis likon kiestek s aláhullottak a földre.
S minden csepp egy-egy újszülöttnek hullott a homlokára.

-----------------------------------------------------------------------------

Wass Albert:
TE ÉS A VILÁG
TANÍTÁSOK - ÚTRAVALÓUL

Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot? A Te világodat.
De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ is és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint.
Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.
Ez a kis írás arra szolgál, hogy megismerd, kendő és festék nélkül, anatómiai egyszerűségében a világot, melybe beleültetett az élet, akár egy palántát. Az igazi világot, melyről látod, a tűz leperzselte az avart s Téged visszaűzött a természet ősi talajába.
Igen, tisztában kell lenned ezzel. Vagy visszatalálsz az igazi világba, a tiszta és egyszerű törvények, világos szabályok és egyenes utak világába, mint ahogy a hóvirág visszatalál gyökeréhez a földbe - vagy elpusztulsz menthetetlenül, korom és hamu piszkában.
Tisztáznod kell a fogalmakat, melyeket összezavartál és egybekevertél az utolsó évszázadok zagyva lázában. Meg kell keressed a gyökerüket, hogy visszatalálj általuk az igazi világba.
Európában születtél, a huszadik század elején. Ez magában véve már annyit jelent, hogy a Nagy Kertész, aki életed palántája fölött rendelkezett, kertjének egy sovány, szélnek kitett sarkába ültetett Téged, ahol fagy, vihar és jégeső között kellett megismerkedned a világgal. És ezáltal azt hiszed most, hogy a világ nem egyéb, mint fagynak, viharnak és jégesőnek egymást követő váltakozása.
Ennek a kis írásnak az a célja, hogy visszavezessen Téged az igazi világhoz. Hogy kézen fogjon, mint testvér a testvért, és sorra mutasson mindent. S megkérjen rá: ne hidd, hogy csúnya és rossz a világ.
A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged, s elcsúfítja a világot.

----------------------------

TE ÉS AZ ISTEN
Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott? Nézz meg egy virágot. A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot. Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép. Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egyegész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ. És aztán gondolj a csillagokra. Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért,ami benne történik.
Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.
Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.
Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül.
Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket.
Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni.
Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.
Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél.
Ott dolgozik. Es ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog. Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.
Aztán egyszerre vége van. Csönd.
A felhők megszürkülnek.
Zsákmány után kujtorgó szélsuhancok csatangolják apjuk nyomát a völgyeken végig. Nyögés, sóhajtás hallatszik mindenütt. És már az eső esik. Mintha fönt valahol angyalok siratnák a megcsúfolt világot. Láttad a vihart?
Olyan éppen, mint a háború.
Tudósok, akik a világ nagy titkainak mélyét kutatják, azt mondják: elektromos feszültségek egyenlítődnek ki a viharok által. Aztán beszélnek arról, hogy egyik helyen fölmelegszik a levegő, másik helyen lehűl. És ebből lesz a szél.
Ez mind igaz lehet. De ezeken kívül, mindezeknek a mélyén van még valami. A rontás. Ez a magja minden viharnak.
Hogyan védekezzék rontás ellen a fa? Legyen egészséges és erős. Gyökerét eressze be mélyen a földbe, minél mélyebbre. A föld jó kincsei mélyen fekszenek, mint a tiszta víz. Tiszta és jó erőket szívnak föl a mélybe nyúló gyökerek.
Ne bontson a fa széles koronát, mely alatt más fák senyvedni kényszerülnek. A nap nélkül nyomorgó növény keserű nedveket ereszt, melyeknek maró párája megmérgezi a levegőt és viharfelhőket támaszt.
Ne tűrjön foltot a levelein. Legyen a lombja tiszta és makulátlan, napfényben csillogó, üde. Fénytelen, gyönge levelek hamar gombásodnak, korán sárgulnak és lehullanak. Kevesebb napfényt szívnak föl, és az olyan fa rostjai elvesztik rugalmasságukat.
Legyen jó a madarakhoz, akik fészket építenek vagy menedéket keresnek ágai között. Szeresse a harmatot és tisztelje az esőt. Tudva, hogy minden, ami a magasból jő, és minden, ami a föld mélyéből jő, őérette van és jó.
És végül ne féljen az éjszakától, a téltől és attól, hogy az idő telik. Telik akkor is, ha fél.
Így él a fa. S ha mégis vihar jönne rá: hajtsa meg engedelmesen a fejét s ha kell, a derekát is. Ne reszkessen és ne átkozódjék, mert nem tehet arról, hogy van vihar. A vihar van. Nem csak légköri elektromosság, nem csak a hideg és meleg kiegyenlítődése okozza. Még csak nem is az erdők rossz párája egyedül. A vihar van. Babonás, sötét erők képezik a magját, mely ott lebeg mindenkor vékony pókfonálon a világ fölött.

---------------------------

A VIHARRÓL, AMI IDŐNKÉNT JÖN ÉS ELMEGY
Figyelted, hogy kezdődik?
Egyszerre egészen csöndes lesz minden. Mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét. Addig is csönd volt, de csak most veszed észre magát a csöndet. Pillája se rezdül a fáknak. Mozdulatlan a hegy és a völgy. A levegő megáll fölötted, mintha ásítana.
Aztán egy pillangó repül át a rét fölött. Sietve röpül, szinte cifrázza a repülést. Csapong. Minden mozdulatán érzed, hogy siet. Siet. Mintha egyszerre, zsúfoltan akarná még kiélvezni azt, hogy szállani tud és hogy színesen tarkák a szárnyai.
A fák is őt nézik valamennyien. A füvek. A bokrok. A virágok. Egy kis levél, valahol az egyik bükkfa tetején, odahajlik a társához és súg neki valamit. Egymásnak adják a hírt és egyszerre valamennyi levél susogni kezd, borzongva és titokzatosan, mint akik sötét babonáról tudnak. Megremegnek a fűszálak is. Minden virág ijedten felfigyel. Egy vércse sikoltva bevágódik a fák közé. Akkor már az ég alján ott láthatod a gomolygó felhőket is, ahogy feketén és iszonyú gyorsan közelítenek.
Valahol a szálasban fölnyög egy fa. Babonás reccsenések támadnak és fönt a hegyen meghallod a fenyvest zúgni.
Villámszagot érzel a szélben, ahogy arcodba csapódik. Reszketve meghajtja karcsú nyakát a kék harangvirág. Lent az erdő alatt lélekszakadva futni kezd a patak és rázza borzolt hajjal, eszeveszetten a vészkolompot.
Az ég kékje magosba menekül és haragos felhők futnak a világra. Fényüket vesztik a színek. Morddá sötétedik minden. És ekkor megjön a szél, az igazi.
Földig hajolnak előtte a hajlékony derekú fák. A büszkék ropognak. A halál hidege végigcsúszik törzseken, virágokon, fűszálakon. Orrodban érzed, véredig hatol.
Már csattog a zápor. Dördülve meghasad a fellegek szája és kénköves lángok csapódnak az erdő testébe. Füvek és virágok halálra váltan lapulnak a földhöz. A föld remeg.
Ordító szörnyek nyargalnak láthatatlan pokol-lovakon, patkójuk nyomán szikrát vetnek a felhők. Zúgnak, ropognak a fák. Recsegve hasadnak a törzsek. Sikoltó bokrok kapaszkodnak tíz körmükkel a földbe. Gyökerek pattannak, nyög, jajgat, sikolt, átkozódik a világ, haldokló testek vonaglanak a földön, azt hiszed, ez a végítélet napja.
Így a fa. És mit tehet az ember még ezen felül? Legyen becsületes, mert ember. Jóindulatú, tiszta és igaz. Szeresse a testvért, fában, virágban, állatban, emberben. Higgye Istent, akit nem láthat, mert hiszen a tenyerén mászkál. Ne félje a gonoszt, csak kerülje útjait.
Imádkozzék, ha viharba kerül, s dolgozzék, ha már elmúlt. Nem tehet ellene semmit. Vihar van. Háború van. Gonosz feszültségek, mérges kisugárzások, ördöngös szándékok babonája hozza. De az ember megáll benne, ha ember.
És vihar után, mikor már az eső is elállt s az erdő nem nyög és nem sóhajtozik többé: frissebb a levegő, tisztább a lomb és zöldebb a fű. A föld puhább és a virágok színesebbek. Kisüt a nap is és valahonnét a pillangók újra előkerülnek.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet. Aztán kijavítja házát, bekeríti kertjét s az ekevasát belenyomja mélyen a fölpuhult földbe.
Illatos a föld olyankor s jó gabona terem. Vetéskor már búg a vadgalamb is és aratásra kirepíti fiait.
---------------------------------------------------------
ARRÓL, AMI IDŐNKÉNT
MEGFERTŐZI KÖRÜLÖTTED A LEVEGŐT
Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzte körülötted a levegőt, hogy csak lélekzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből?
A gyűlölet közeléből mért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint bomló állati hullának.
Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad és nem heged be. Vannak emberek, akiknek a sebei nem hegednek be soha. Valami belécseppent talán az ilyen sebbe, valami fertőző baktérium, vagy a léleknek valamiféle mérges váladéka. Nem lehet tudni. Ezt már a babonás rontó hatalmak teszik.
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó. Óvakodj azoktól, akik leszegett fejjel járnak Isten szabad ege alatt. Akik langyos és puha nyári estéken is csak arról akarnak beszélni, hogy mi az, ami rossz ezen a világon. Akik el akarják hitetni Veled, hogy élni nem érdemes, a világ csúnya és az ember bűnben fogantatott.
Kerüld, messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában. Az ilyen ember lelke bomlik már, mint az állati hulla, és gyűlölettel fertőzi meg maga körül a levegőt.
s végül fuss, menekülj az okos gyűlölet közeléből. Ez a legveszedelmesebb és nincs ellene orvosságos szer. A tárgyilagosságba bújtatott gyűlölet. A megfontolt gyűlölet. Az emberségesnek látszó, a megértő gyűlölet. Amelyik így kezdi: igaz, hogy ők is emberek, de...
Ha ilyennel találkozol, fuss, mintha szemedet vették volna. A szent gyűlölködők gyújtják föl mindig a világot.
-------------------------------------
A BOSSZÚRÓL
Megütnek s visszaütsz: a természet ősállati szabályai szerint jársz el. De ha megütnek s mert félsz visszaütni nyomban, az ütést napok múltával adod más alakban vissza: emberi módon cselekszel. S ezt a kimondottan emberi jellemvonást nevezzük bosszúnak. Hogy gazságot gazsággal torol meg s ezt büntetésnek nevezi.
Jegyezd meg jól: bármilyen bűzös és bármilyen ocsmány is legyen az állati dög, amit az útszélen látsz, senkinek sem használsz azzal, ha belerúgsz. Mindössze a cipődet szennyezed be vele.
------------------------------
A TÖRVÉNYEKRŐL
Fontos, hogy meg tudjad különböztetni: kétféle törvények vannak. Amit az emberek alkottak s amit az Isten.
Az elsők aszerint váltakoznak, hogy egyetlen ember állította-e föl őket, vagy egy kisebb csoport, vagy pedig egy többségi csoport. Ezek tulajdonképpen nem is törvények, csupán az emberi közösségek játékszabályai, melyek mindig valakinek vagy valakiknek az érdekeit védik, éppen ezért nem örökérvényűek. Tiszteld őket, mert Neked is hasznod van abból, ha mások tisztelik.
Az igazi törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. A Dolgok Rendjének egymásba kapcsolódó láncszemei zárják ezeket magukba, s Te együtt születsz, sőt: beleszületsz ezekbe a törvényekbe, melyek megszabják sejtjeid működését és helyedet a világban. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok. Meghatározzák, hogy mit tehetsz és mit nem tehetsz, megéreztetik Veled a különbséget jó és rossz, szép és csúnya között. Korlátokba szorítanak, bezárnak születés és halál közé, őrködnek fölötted ösztön és lelkiismeret formájában.
A játékszabályok betartása tetszésedre van bízva. Ha megtanulod és tiszteletben tartod őket: békében hagynak embertársaid. Ha nem: kellemetlenségeket szerzel magadnak.
De ha ki akarnád játszani a természet törvényeit: megölnéd azt, aki vagy.
-----------------------------------------------------------------------------------------
JOG
Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni.
De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban.
---------------------------------------------------
IGAZSÁG
Aki azt mondja Neked, hogy a rossznak győzelme lehet a jó fölött, az vak. Legyőzheti-e a felhő a napot? A sötétség a világosságot? Tél a tavaszt?
A győzelmet azonban ne téveszd össze a sikerrel. A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel? S ha igazságról beszélsz, akkor is vigyázz. Ne a magad egyéni érdekét vagy egy csoport érdekét nevezzed igazságnak. Érdek annyi van, ahány ember a földön. De igazság csak egy. A gyertyaláng és a reflektorfény csak méreteikben különböznek egymástól, lényegükben azonosak.
Az igazság nem emberi mérték és így ne várd tőle, hogy emberi tulajdonsággá váljék. Igazság az, hogy élsz, és hogy jogod van élni, mert megszülettél. Hogy minden ember egyforma abban, hogy meztelenül jött ide, és meztelenül, egészen meztelenül tér vissza innen. Hogy aki jó, azt baj nem érheti, akármi is történjék vele: egyenesen járhat és nyílt homlokkal nézhet szembe a világgal. Ezek az igazságok.
De nem feltétlen értékű igazság az, hogy Tied a kabát, amit szekrényedben őrzöl. A gyapjú, amiből készült, a juhé volt. Te azt vallod, hogy igazságos úton lett a Tied, de a juhnak erről bizonyára más véleménye van.
A valódi igazságban bízhatsz bátran, kára nem eshetik. Felkél a nap, bármilyen sötét is legyen előtte az éjszaka.
Ha mégis látnod kell, hogy itt-ott, az emberi hangyaboly külön-életében a rossz látszólag győz a jó felett: ne tévesszen meg ez a látszat. Káin sohasem győzte le Ábelt. Csak megölte.
Jusson eszedbe, hogy van egy jelvény, amit sokan hordanak, de kevesen értenek meg. Azt hirdeti, hogy sok idővel ezelőtt keresztre feszítettek Valakit, aki győzött az emberek bűnei fölött.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
BÜNTETÉS ÉS JUTALOM
Jót tettél és nem fizettek érte? Mit adtál Te a napnak éltető melegéért? Vagy a földnek, hogy ellát kenyérrel?
Rosszat cselekedtek Veled és nem érte őket semmi büntetés? Rövidlátó vagy, ha jutalmat és büntetést emberi csereeszközök értékével mérsz. A jó nem más, mint a dolgok ősi és természetes rendje. Egyszerűen csak az egyenes út. Jutalma önmagában van. Tisztává tesz és könnyűvé. Érzéseket ad, amiket nem vásárolhatnál meg Dárius kincsén sem, s amiktől nem foszthat meg semmiféle hatalom. Mondom, mint ahogy az egyenes út jutalma éppen az, hogy nem tértél le róla.
Akik letérnek erről az útról, éppen azzal, hogy gonoszat cselekedtek Veled, azokat sajnálnod kell inkább, mert a görbe utak szörnyűségesen nehezek.
Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.
Nem elég tehát, ha nem gyártasz rossz téglákat valamely épülethez. Tégla nélkül nem épül föl semmiféle fal. Jó téglákat kell gyártanod. Ha az emberiség két százaléka rossz téglát gyárt, kilencvennyolc százaléka pedig Veled együtt tétlenül henyél jó és rossz között: ki építi föl vajon a békesség házát?
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
ELFOGULTSÁG ÉS MEGÉRTÉS
- Ez a hegy kopasz - mondja a keleti oldalon lakó ember - nincs rajta egyetlenegy fa sem!
- Ezt a hegyet sűrű erdő borítja - jelenti ki a nyugati oldalon lakó. Mielőtt hajba kapnál valakivel emiatt, vedd a fáradságot és sétálj át a hegy másik oldalára is.
--------------------------------------------------------------------
AMIT A BŰNRŐL TUDNOD KELL
Ne hidd, hogy a kígyó csábította Ádámot és Évát a Tudás Fájának gyümölcséhez. A falánkság hajtotta oda őket, a kíváncsiság, a mértéktelenség, a nagyravágyás. Az elégedetlenség. Még több kellett, ez volt az egész.
És azt se hidd, hogy kardos angyalok űzték őket ki a Paradicsomból. Kimásztak ők onnan saját maguk. Annak a létrának a segítségével, amit a Tiltott Tudás almája csíráztatott ki bennük, mint első emberi találmányt.
-------------------------
JÓINDULAT
Ha azt hiszed, hogy ma jóindulatú voltál, mert nem léptél a lábára senkinek, mert felebarátod fejéről nem ütötted le a kalapot, mert nem terjesztettél másokról hazug híreket, mert nem gorombáskodtál lakótársaiddal: tévedsz. Csak éppen rosszindulatú nem voltál. Rossz és jó között van egy kis hézag is. Es ebbe a kis hézagba nem csupán Te, de az emberiség kilencvennyolc százaléka kényelmesen belefér.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
VÁGY ÉS ÖRÖM
Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.
A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.
Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.
----------------------------------------------
MEGOLDÁS CSALÓDÁS ELLEN
Gondolj mindig arra: mit tenne egy majom, ha ruhába öltöztetnéd, bevezetnéd a civilizáció kényelmeibe, megismertetnéd vele a társadalmi élet játékszabályait, tisztségekkel, hivatalokkal, jogokkal és kötelességekkel látnád el és végül kezébe tennéd a sorsodat?
Ne várj többet az emberektől sem.
----------------------------------------------------
GAZDAGSÁG ÉS SZEGÉNYSÉG
Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés.
Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel. Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. Ő mais úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. Es hiszem, hogy boldog volt mégis.
Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az életet.
Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt.
Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.
Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett. Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak.
Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.
Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!
Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
MÉG A MOHA IS VIRÁGZIK
Ne hidd, hogy csak az orchidea virág. Meg a rózsa, meg a szegfű. Még a mohának is van virága.
Pedig a moha sohasem lát napot. Sűrű erdők nyirkos homályában él, földhöz ragadtan, nyomorultul. Ő a legnyomorultabb a növények között.
Mégis eljön évente az idő, amikor kivirágzik. Kivirágzik, örömet ünnepel. Akár a rózsa, az orchidea, vagy a szegfű. Semmivel sem kisebb az öröme, mint az orchideának, vagy a szegfűnek.
Sőt, ne feledd, egy nagy előnye is van: senki emberfia nem tépi le különlegessége miatt a moha virágját.
Fogadd meg a tanácsomat és gondolj sokat, nagyon sokat a mohavirágra.
---------------------------------------------------------------------------------------
MINDENT ÚJRA KEZDÜNK
Nem vetted észre? Naponta mindent újra kezdünk. Újra mosdunk, újra borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk. Ujra megfőzzük az ételünket. Újra elmegyünk ide vagy oda. Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk. És ez így megy folyton, folyton.
Nem is lehet másként. A nap reggel újra felkel és este újra lemegy. Újra jön a szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég. Újra, mindig újra. A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények, vagy mint az állatok.
A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?
Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni.
Életed, megszokott munkád kerete szertehullott. Itt állasz puszta kézzel, egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem történt Veled.
Nézd a költöző madarakat. Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren túlról. Semmijük sincs, igazán semmijük. Csak az a két kis fáradt szárnyuk. Szinte ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé.
De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket: vidám füttyüket messziről hallhatod már. Fürgén szökdelnek az ágak között, hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz. Figyelheted, milyen vidáman hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont fiaiknak.
Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól.
-----------------------------------------------------------------------------
NEM VAGY EGYEDÜL A FÖLDÖN
Jól figyelj most ide, mert ez nagyon fontos: nem vagy egyedül a földön. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: nem vagy egyedül. Sajnos, rajtad kívül még sok millió ember él. Nem tudom pontosan mennyi, de nagyon sok.
Valamennyi embernek ugyanaz a célja, mint Neked: emberi módon akar élni. Békét és nyugalmat akar. Otthont, vagyis egy szemétdombot, melyen ő a kakas, aki kukorékol.
Azonban több a kakas, mint a szemétdomb. És így egymás között meg kell osszátok a dombot és a kukorékolást.
A legtöbb baj közöttetek ebből származik. Mert minden ember körül van egy láthatatlan bűvös kör: az egyéniség köre. Egyiknél kisebb, másiknál nagyobb, de ne hidd, hogy bárkinél is hiányozhatik. És minden kör három részre oszlik, mivel minden ember három részből áll: egy remetéből, egy despotából és egy művészből.
Az emberi társadalom világa ezeknek a láthatatlan köröknek a hihetetlen összezsúfolódását hozta létre. A körök mindenütt érintkeznek, összeütődnek, sőt metszik egymást.
Ügyelj a körülötted élők köreire! Ha lehet, helyezd el úgy köztük a magadét, hogy mások köreit ne érintsd általa. Az összekoccanó körök nyomán mérges váladék keletkezik, a veszekedés. Könnyen haraggá gyűl és gyűlöletté fekélyesedik. A zsúfolt együttélés fertőző baktériumokat termel.
Ha helyszűke miatt nem áll módodban elkerülni az összekoccanást, a Téged szorító körök despota-cikkébe behatolhatsz. Legtöbb embernél ez amúgy is túlságosan nagy helyet foglal el ahhoz képest, hogy elfogadta a civilizáció kényelmeit. (Ilyen úri ösztönökhöz ugyanis csak annak lehet joga, aki úgy él mint a medve, vagy mint az ősember. Maga szerzi meg azt, amire szüksége van és a társadalmi élet gépezetének hasznáról lemond. Aki azonban elfogadta a kényelem játékszabályait, az egyéni szabadságának és despota-énjének úri mivoltáról önként lemondott, olyan mint a kutyává szelídült farkas.)
De senkinek művész-énjét ne bántsd! Apró kis bogarait: hogy szeret heverni ebéd után, cukorral eszi a vajaskenyeret, ébredés után szivarra gyújt az ágyban. Hogy szenvedélyei vannak. Hogy szeret korán kelni. Hogy nem szeret korán kelni. Hogy tíz percenként huzatot csinál, mert nincs elég levegője. Hogy ordít, ha mások huzatot csinálnak. Hogy szereti, ha dicsérik. Hogy nem szereti, ha dicsérik. És még ezer ilyesmi. Ezeket ne bántsd, ha nem okvetlenül szükséges. Ezek teszik kerekké az ember egyéniségét és éppen úgy szüksége van rájuk, mint a sóra.
Legjobban azonban minden emberben a remetét tiszteld. A magányosat, a tartózkodót, a szemérmeset. Minden egyéniség mélyén ez lappang valahol. Néha nagyon mélyen elrejtőzve a felületességek alá. De ott van. S akiben a remetét megbántod: ellenségeddé válik.
És még valamit jegyezz meg jól, mielőtt kukorékolni a szemétdombra kiállasz: előkelő csak az, aki nem szorul másokra. Tudnod kell, hogy itt nem olyan előkelőségre gondolok, amit ruha vagy hivatal jelent. Itt a belső előkelőségről van szó, az egyetlen igazi előkelőségről. Ha tétlenül nézed, hogy más vágja föl szívességből a fádat, vagy más ássa föl szívességből a kertedet, mert úri tenyered munkával piszkítani átallod: előkelőséged egy-egy darabjáról önként lemondottál. Ha ezt teszed, halkabban kukorékolj és sokkal szerényebben. Teljes hanghoz csak annak van joga az emberi társadalom szemétdombján, aki nem adósa senkinek. Aki az élet megéléséhez nem fogad el könyöradományokat. Ezek az igazán előkelő emberek.
Tanulj tapintatot. A tapintat az együttélés diplomáciája. Ne nyiss ablakot arra, aki fázik, mert náthát kapsz a hidegtől, amit ezáltal benne magaddal szemben dermesztettél. Ha valakin valami csúnyát észlelsz, ne dicsérd azt szépnek, mert megsérted és megalázod ezzel. Ne nevezd "drágám"-nak, "édes"-emnek vagy "szívem"-nek azt, aki számodra se nem drága, se nem édes és akinek a szívedhez semmi köze sincsen. Tanuld meg, hogy a tapintatos ember mindég őszinte. Abban, amit mond és főleg abban, amiről hallgat.
Légy jól nevelt. Igyekezz hozzánevelni magadat az emberek közelségéhez. Csak a neveletlen emberről lehet tudni, hogy mikor van rossz kedve. Fegyelmezd magad. Senkit sem érdekel, hogy milyen hangulattal ébredtél föl reggel és egyedül csak a fogorvosodra tartozik, hogy fáj-e a fogad, vagy sem. Ha okvetlenül érzed, hogy kellemetlenségeket kell mondanod, mert jólneveltséged gyöngébb, mint hangulataid: bújj el valami félreeső helyre és írd le egy papírra mindazt,amit megmondanál. Tedd el, és másnap olvasd el megint. Egy hétig olvassad el minden nap és a hét végén olvassad föl barátaidnak is. Azok nevetni fognak rajta. Te pedig a szégyenkezés által emberré neveled magad.
Igyekezz kulturált lenni. A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót. Bennük és általuk fölülemelkedik állati mivoltán és valóban igyekszik azzá lenni, akit Isten a maga képére teremtett. A kulturált ember uralkodik önmaga fölött és úgy bánik indulataival, mint a házőrző kutyákkal: időnként elengedi őket, de csak a kerítésen belül és csakis olyankor, ha tolvaj kerülgeti kertjét.
Gondolj gyakran arra, hogy nem a társadalmi rendszerek teremtették az embert, hanem Isten. De azt se feledd el, hogy a társadalmi rendszereket nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Részben uralmi ösztönökből, részben békétlenségből. A civilizációt pedig kimondottan csak kényelemből és lustaságból. Városban élsz, hogy ne legyen sáros a lábad, ha esik az eső. Ne kelljen messzire gyalogolj, ha valamire szükséged van és ne magad főzzed az ebédedet. Tehát ne panaszkodj, ha elüt a villamos, vagy ha kozmás az étel, amit eléd tesz az, aki helyetted elkészítette.
Egyáltalában semmire se panaszkodj. A panaszkodó ember olyan, mint a rossz gyerek, aki megkíván egy játékot, és amikor megkapja, nincsen vele megelégedve. Elébb-utóbb a fenekére vernek.
Ha kifogásaid vannak az emberi közösség ellen: fordíts neki hátat. Vonulj föl a hegyek tetejére, építs kunyhót magadnak, készítsd magad a lábbelidet, varrd magad a ruháidat. Ha az emberi társadalomtól semmit el nem fogadsz, szidhatod kedved szerint. De amíg veled született lustaságod előnyeit élvezi, addig hátrányait is tűrd el szótlanul.
----------------------------------------------------
MIKOR MÉGIS EGYEDÜL VAGY
Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.
Döntened kell. Ezen nem lehet segíteni. És egyedül vagy.
Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra. Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked:
Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme
ellátott, övé volt minden. Erdő, mező, folyó, hegy. Megteheted, hiszen ember vagy. Valóban nagy úr odakint. Es amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.
Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben,akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. Es döntöttél máris.
Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.
De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor,amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.
---------------------------------------------------------------------------------
BÉKÉTLENSÉG ELLEN
Ha valamivel nem vagy megelégedve, mondd meg nyíltan. De békétlen ne légy miatta. A békétlenség izgágává teszi az embert és az izgága emberek olyanok a társadalomban, mint a darazsak: egyetlen képességük, hogy fullánkjukkal mérges daganatokat okoznak. Ha minden áron hajlamos vagy az izgágaságra, gondolj arra, hogy egyáltalában semmi tiszteletre méltó vértanúság nincsen a darázs halálában, amelyet eltapostál, mert beléd szúrt.
Ha elégedetlen vagy azzal szemben, aki ételedet főzi: főzz magad. Ha sokallod a villanyszámlát: ne égesd a villanyt. Az államot is bojkottálhatod, ha rendje ellen kifogásaid vannak: postáját, vasútját ne használd, fizetést ne fogadj el tőle, védelmére ne tarts igényt. Egyáltalában, ne fogadj el semmit attól, akivel szemben békétlen vagy.
A következetes békétlenek tiszteletreméltó különcök. De a megalkuvó izgágák az emberiség bajt okozó méregkeverői.
--------------------------------------------
SZORGALOM ÉS RESTSÉG
Véredben hordozod őket. Egyik siettet, másik fékez. Egyik a láz, másik a kihűlés. Egyik a tűz, másik a víz. Őrizd meg köztük az egyensúlyt, hogy megőrizzék egészségedet.
Ha a láz kerít hatalmába, a szüntelen tenni vágyás, hajszás szerzési izgalom: idegrendszered korán kifárad és megöregszik. A kóros szorgalom kapzsisággá dagadhat, felőrli a szervezetet és esztendők múltán arra riadhatsz, hogy telt zsákokon ülsz, de gyönge tagokkal. És egyetlen egyet sem tudsz már válladra emelni, hogy magaddal vidd oda, ahova indulnod kell. Vigyázz, nehogy a malomban, melyben jövendődet akarod őrölni, felőrlődj rendre magad is.
Ha érzed a veszedelmet: gondolj arra, hogy minden ember meghal. Hogy úgy jövünk ebbe az életbe, mint a madár és úgy szállunk ki belőle egyszer, mint a madár. Alig valamivel vihetünk többet, mint amennyit hoztunk. Mint a madár, éppen mint a madár, aki meghízott a nyár kövér termésén.
Elég tehát, ha lelkedet hizlalod. Dolgozz, de ne nagyon sokat. Anynyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van. Es még valamivel többet: hogy magadba is gyűjtsél. Szépet, jót, örömet. Tiszta és megelégedett érzéseket, nyugalmat, békét, tiszteletet. Önmagad iránti tiszteletet főként. Ha ötven éves korodra eléred ezt: szorgalmas voltál.
De a restségre is vigyázz, hatalma ne legyen fölötted. Dédelgesd gondosan, mint jótékony és kedves egyensúlyt a szorgalom mellé. Ne vesd meg, mert Hozzád tartozik. Nélküle kiállhatatlan lennél az emberek között. De nagyra se növeld, mert szánalmassá változtat és megcsúfolja emberi előkelőségedet. Elég, ha napkelte után még egy órát heversz az ágyban. Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz. Mindez így éppen elég ahhoz, hogy megőrizd magadban az egyensúlyt és ember maradj.
De soha ne engedd meg magadnak azt a fényűzést, hogy amíg Te pihensz, mások helyetted dolgozzanak. Mások fáradságának haszna megaláz, rabbá kötöz és bemocskolja emberi előkelőségedet. Ha a restség tunyasággá nő benned, kihűlsz és meghalsz, még mielőtt befejezted volna az életedet. Az olyan halott pedig, aki még mindig élni akar, szánalmas és bosszantó látvány.
Jegyezd meg jól, hogy az igazi emberi előkelőség abban áll, hogy nem csupán azt a munkát végzed el, ami a magad életéhez kell, hanem még egyszer annyit. Hogy senkinek adósa ne lehess, de mások legyenek Neked adósaid. Ezekkel szemben azonban viselkedj úgy, mintha semmivel sem tartoznának Neked.
Az ilyen ember, az ilyen igazán előkelő ember, úgy jár a világban, mint aki utazik. Kíváncsian nézegeti a tájat, gyönyörködik abban, ami szép és elfordul attól, ami csúnya. Senkinek sem alkalmatlankodik, útravalót nem koldul, ellátja mindennel magát. Jön és megy. S hogy itt volt, azt csak onnan lehet tudni, hogy nehány ember aggódva keresi a nyomát, mert szeretné visszafizetni neki azt, amivel tartozik.
------------------------------------------------
AZ ÁLLATRÓL, AMI BENNED ÉL
Ne légy beképzelt: nem tigris és nem oroszlán. De túlságosan tárgyilagos se légy azért: nem az ökörről, nem a birkáról és nem a bakkecskéről akarok beszélni. Ezeket csak utánozni szoktad. Benned egy malac él. Egy neveletlen, izgága malac, aki folytonosan visítozni akar, édességet követel és megkíván ezt, vagy amazt. Üss az orrára, mert ha nem tudod megfegyelmezni, nyakadra nő és rabszolgává aláz.
Tanítsd a malacodat mértékletességre, szerénységre és arra, hogy ne visítozzon, mihelyt eszébe jut az étel íze. Szoktasd rá, hogy az üres vízbe főtt krumpli is eledel, kalóriája van és keményítőértéke, és hogy az erdei forrás vizénél üdítőbb ital nincsen ezen a földön. Neveld meg, kérlek, a malacodat, hogy csak annyit kívánjon, amennyi neki jár. Amennyit munkáddal megszereztél és amennyit a körülmények nyújtanak. Nincs szánalmasabb látvány, mint az olyan ember, aki aljassá alázza magát egy falatért, hogy malacának pillanatnyi élvezeti igényét kielégítse.
Egy szerény és jólnevelt malacot még megtűrnek a szobában. Ha azonban egy izgágán visítozó dögöt hurcolsz magaddal, elébb-utóbb vele együtt kirúgnak Téged is.
-------------------------------------------------------------------------------
A BARÁTSÁGRÓL
Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
De volt három barátja.
Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben.
Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdőben egy fára. A három barát pedig összeült búsulni a fa alá és azt mondották:
- Szegény meghalt ugyan, de fontos, hogy mi hűséges barátai voltunk.
Valahányszor a barátságról gondolkozol, jusson eszedbe ez a kis történet. Es gondolj a következőkre:
1. A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.
2. A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.
3. A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.
4. A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.
5. A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.
6. A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.
7. A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság. Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.
Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája. Nem azonosak, de kiegészítik egymást. Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom, halk akkord.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
HÁLA
Ne tévesszed össze a különböző kötelességekkel. A hála érzés, és mint ilyen megfoghatatlan, felmérhetetlen és emberi értékfogalmakkal ki nem fejezhető.
Csak akkor van jogod számontartani, ha Te tartozol vele másnak. Ez lelkiismereted feladata. De ha azt kutatod, hogy ki adósod hálával, már önzésed szolgálatába állítottad a cselekedetet is, amivel állítólag megszolgáltad. És önző tettek egyszerűen napi áron számolandók el, hála nem jár s nem is teremhet nyomukban.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
SZABADSÁG
Azt jelenti, hogy jogod van az élethez, éppen úgy mint a pillangónak, vagy a madárnak, vagy a vaddisznónak. De semmivel sem több, mint ezeknek. Vagyis jogod van a magányhoz, az élelemhez, amit megszerzel magadnak fáradozás árán, a napsütéshez, az esőhöz és ahhoz, hogy dideregj a hóban, ha nincs meleg ruhád. Jogod van szabadon gondolkodni a világ dolgai fölött, szép és csúnya, jó és rossz között választani. Jogod van bátornak lenni és őszintének. Becsületesnek, igaznak. Jogod van békességben élni és nyugalmasan várni a naplementét. jogod van elnyomni magadban gonosz indulataidat és jogod van a tökéletesedés útját keresni, mely Istenhez vezet.
Ez a szabadság.
A többi, amit ezzel a fedőnévvel cégjelezve annyiszor tűztek zászlóikra emberi megmozdulások, csupán valamely embercsoport önzését, izgágaságát vagy uralmi vágyát képviseli egy másik embercsoport rovására.
Az igazi, természetes szabadságtól irtózik minden közösség, mivel az felszabadítja az egyént és ezáltal megszünteti a közösséget.
Nem az a szabadság, hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
ÖNKÉNTES SZÁMŰZETÉS
Kérlek, ne nevezd magadat sem kiüldözöttnek, sem bujdosónak, sem menekültnek. És főleg ne sajnáltasd magad. Amit magadra vállaltál, annak a neve: önkéntes száműzetés. És csak akkor lennél sajnálatra méltó, ha nem lett volna erőd és bátorságod ezt a sorsot magadra venni.
Nem tűrted el, hogy birkaként tereljenek a közösség nevében olyan emberek, akiknek erkölcsi értékében kételkedel. Nem voltál hajlandó lemondani a Veled született önrendelkezési jogról. Nem vállaltad, hogy nevedben olyan tetteket hajtsanak végre, melyektől irtózik erkölcsi felfogásod. Bűnösnek és erkölcstelennek érezted az irányt, mely felé vezetői indultak, és ezért otthagytad a közösséget, melybe tartoztál.
Mindehhez jogod volt.
De nincs jogod ahhoz, hogy öntudatos lépésed következményeiből mártír-glóriát kovácsolj a fejed köré, s kiülj vele a templom küszöbére, alamizsnát koldulni azoktól, akikből hiányzott ehhez a lépéshez a bátorság és az öntudat.
-----------------------
OTTHON
Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. Es hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ű igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. Es mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.
---------------------------------------------------------------------------
HONVÁGY
Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol. Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak életre benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék. Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: A napfény, ahogy valamikor szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.
Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.
De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid helyén illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen
lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait keresve. Idegen.
Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.
Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. Es akkor a honvágy már nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.

-------------------------------------------------------------

 Wass Albert:

                               ÜZENET HAZA

  Üzenem az otthoni hegyeknek:
  a csillagok járása változó.
  És törvényei vannak a szeleknek,
  esőnek, hónak, fellegeknek,
  és nincs ború, örökkévaló.
  A víz szalad, a kő marad,
  a kő marad...


  Üzenem a földnek: csak teremjen,
  ha sáska is rágja le vetését,
  ha vakond túrja is gyökeret.
  A világ fölött őrködik a Rend,
  s nem vész magja a nemes gabonának,
  de híre sem lesz egykor a csalánnak.
  A víz szalad, a kő marad,
  a kő marad...


  Üzenem az erdőnek: ne féljen,
  ha csattog is a baltások hada.
  Mert erősebb a baltánál a fa,
  s a vérző csonkból virradó tavaszon,
  Újra erdő sarjad győzedelmesen.
  S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
  a gyilkos vasat rég felfalta már
  s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
  hasznos anyaggá vált a föld alatt...
  A víz szalad, a kő marad,
  a kő marad...


  Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
  ha egyenlővé teszik is a földdel,
  nemzedéknek őrváltásain
  jönnek majd újra boldog építők,
  és kiássák a fundamentumot,
  s az erkölcs ősi hófehér kövére
  emelnek falat, tetőt, templomot.


  Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
  ki nem habarccsal és nem embervérrel
  köti meg a békesség falát,
  de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
  és épít régi kőből új hazát.
  Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
  a fundamentum Istentől való,
  és IstentőI való az akarat,
  mely újra építi a falakat.
  A víz szalad, de a kő marad,
  a kő marad...

  És üzenem volt barátaimnak,
  kik megtagadják ma nevemet:
  ha fordul egyet újra a kerék,
  én akkor barátjok leszek,
  és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
  Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
  és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
  a víz szalad, de a kő marad,
  a kő marad...


  És üzenem mindenkinek,
  testvérnek, rokonnak, idegennek,
  gonosznak, jónak,
  hűségesnek és alávalónak,
  annak, akit a fájás űz, és annak
  kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
  vigyázzatok és imádkozzatok!
  Valahol fenn a magas ég alatt
  mozdulnak már lassan a csillagok,
  s a víz szalad, és csak a kő marad,
  a kő marad...


  Maradnak igazak és jók,
  a tiszták és békességesek,
  erdők, hegyek, tanok és emberek.
  Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!


  Likasztják már fönn az égben a rostát,
  s a csillagok tengelyét olajozzák
  szorgalmas angyalok.
  És lészen csillagfordulás megint,
  és miként hirdeti a Biblia:
  megméretik az embernek fia,
  s ki mint vetett, azonképpen arat,
  mert elfut a víz, és csak a kő marad,
  de a kő marad.

 ---------------------------------------------

(Trianon 10. rész)

Wass Albert: Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

 

WASS ALBERT: KARÁCSONY IGAZ TÖRTÉNETE




Czegei Wass Albert, Elizabeth és a család Most, hogy elcsendesült körülöttünk a világ és ragyog a betlehemi csillag, hadd mondom el nektek az én történetemet. A nagy titok történetét. Lehet, hogy utoljára vagyunk így együtt a karácsonyi csillag alatt.
Ezért hát nagyon is ideje, hogy továbbadjam nektek ezt a históriát. A karácsony igaz történetét. Nem a Mikulás és a vörösorrú rénszarvas agyoncsépelt meséjét akarom elmondani. Még csak nem is a pásztorokról és a kisded Jézusról szólót. Ennek a történetnek a kezdete mindezeknél messzebbre nyúlik vissza. Visszanyúlik abba a korba, amikor Isten megteremtette a világot, és látta, hogy nagyon jó minden, amit alkotott. Isten megformálta az embert, belehelyezte őt ebbe a jó világba, és mindeneket az ő gondjaira bízott. És az ember boldog volt. Szíve csordultig megtelt örömmel, mert szerette a világot, amit Isten teremtett.
Aztán valami történt. A Biblia szerint az Éden kertjében elbújva volt valahol egy kígyó. És volt egy bizonyos tiltott gyümölcs is, amely nemcsak a jónak, de a gonosznak tudását is őrizte. Az embernek, aki ezt a sok ezer éves múltba tűnő bibliai történetet leírta, lehetett valami fogalma a történtekről, csakhogy szavakkal nem tudta jól kifejezni, ezért allegória segítségével írta le. Az ember mindig allegóriát használ, mikor képtelen valamit rendesen megfogalmazni.
A jelképes ábrázolás pedig gyakran félrevezető tud lenni. Egy biztos: beszélő kígyó nem volt, mivel Isten nem teremtett ilyesmit. És nem volt semmiféle titokzatos alma sem, melyben elrejtezhetett a gonosznak tudása, mivelhogy Isten nem teremtett gonoszt. Valójában az történt, hogy az embernek voltak bizonyos elgondolásai önmagáról, melyek távol álltak Istentől és távol álltak a számára teremtett világtól. Ezek az elképzelések aztán rendre kiterebélyesedtek benne, s ezekből, az ő bensőjében, épített magának egy különálló és láthatatlan világot. Álmok és ábrándok világát. Egy világot, amely már kezdett hihetőbb lenni számára, mint az a másik, melyet Isten teremtett. Hogy haragvó angyal űzte ki lángpallosával az embert a Paradicsomkertből, az csak mese volt, amit lelki szükségből, a maga igazolására talált ki.
Az ember saját akaratából került ki onnan. Ha az allegóriák útját akarjuk járni, azt mondhatjuk: Isten világából az első emberi találmány, egy sokfokú létra segítségével került ki, melyet a maga világában együtt kalapált össze embertársaival, álmokból és ábrándokból. Kikerült hát a hajdani Édenből, és a visszavezető utat azóta sem képes megtalálni. Káin és Ábel álmodta a föld színére az első versengést, és ez a verseny irigységet, gyűlölködést és gyilkosságot szült. És attól az időtől fogva az ember nem tudta jónak és szépnek látni a világot.
Gonosznak és veszélyesnek látta. És minél inkább elhitte, hogy gonosz és veszélyes, annál veszélyesebb és gonoszabb lett körülötte a világ. Azután, az idő múltával, már képtelen volt meglátni Isten alkotását. Csak a maga világát látta, amely telve volt gyűlölettel és szenvedéssel, igazságtalansággal, betegséggel és mindannak a hiányával, amire pedig oly nagyon vágyott. Reménytelennek tűnő lelkiállapotában fegyvereket talált fel, amelyek egyre hatékonyabban tudtak ölni. Betegségeket, melyek meg tudták hosszabbítani a szenvedést.
Oltalmazó pajzsokat talált ki a maga kiagyalta fegyverek ellenében és gyógyszereket a maga előidézte betegségek kezelésére, és az ember ezt a gonosz tudást továbbadta, nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedék hozzátett valamit ehhez a tudományhoz, mígnem abból a gonosznak olyan hatalmas és olyan bonyolult birodalma alakult ki — körbezárva az emberiséget minden irányból —, hogy a nagyon is létező Isten már nem látszott többnek, mint álomnak, távoli és valószínűtlen álomnak.
Csak valahol az ember lelkének legmélyén volt még egy gyönge kis pislákoló fény. Mint távoli emléke valami tisztának, valami magasztosnak, valami szépnek. Valami szomorú vágyódás az elvesztett Éden után, tétova reménye a rég elfeledett, meleg és tiszta fény visszatértének. A fénynek, amelyben úgy láthatná a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem kéne tapogatózva keresgéljen a sötét homályában, hogy megragadjon valamit, ami nem is létezik.
Itt és amott, jéghideg téli éjszakákon nehány ember fáklyákat gyújtott és a csillagvilágos szabad ég alatt fenyőfákhoz kötözte azokat, figyelve a feltörő lángokat. És azokból a lángokból ábránd született, új vágyálom. Kevéske remény volt rá, hogy ez az álom valósággá váljon, mégis sokat jelentett, csak rágondolni is. Az emberek kezdték ezt az álmot megünnepelni. A sötétségen aratott győzelem vágyálmát.
A meleg felülkerekedését a hideg fölött. A tavasz diadalát a tél fölött. És nemcsak a természet önmagán vett győzelmét, hanem az ember diadalát is, amit a maga szívén belül vívott ki, abban a kegyetlen és sötét világban, amit maga-magának fölépített.
Ez volt valójában karácsony kibimbózása. Isten könyörületet érzett az ember iránt, aki elveszett a maga gyűlöletre és rútságra épített világában és képtelen volt visszatalálni abba a világba, amit Ő teremtett számára. Isten azért elhatározta, hogy küld az embernek valami nyomravezető jelet. Olyan üzenetet, amit megérthet. Jelet, amit követhet. Jelzést, ami visszavezetheti őt a jóság és szépség világába.
Az üzenetet Jézus hozta el, vagyis a Messiás, vagy amilyen emberi néven csak nevezni akarod Isten hírnökét, akit küldött az embereknek, ember képében. Innentől fogva már ismerheted jól a történetet. A kisded Jézus megérkezését a földre Isten új gondolatának fényes csillaga hirdette meg, és a Gondviselés angyalai, akik eljöttek a csöndes pusztába az egyszerű pásztorokhoz. Hogy miért éppen a pásztorokhoz jött az üzenet? Mert ők a természet ölén éltek, Isten teremtett világában. A pusztában, ahol több idejük volt gondolkodni, mint azoknak, akiket városok kőfalai közé zárva lefoglalt a maguk alakította földi élet sok hiábavaló küzdelme. NAGY ÖRÖM JÓ HÍRÉT HOZZUK NÉKTEK! — mondták Isten angyalai a pásztoroknak. A pásztorok pedig fölnéztek az égre, látták odafönn ragyogni az új csillagot és megérezték az üzenet jelentését.
Tudták, hogy azon az éjszakán fölöttébb nagy valaki született. Valaki, akinek küldetése a világ megmentése kell legyen. A pásztorok, izgatottságukban és örömükben, megjövendölt Üdvözítőjüknek a legpompásabb nevet adták, ami csak szegényes szókincsükből futotta: ÚJSZÜLÖTT KIRÁLY - nak nevezték Őt. Nehányan, bölcsek, ugyancsak fölismerték a csillagot és beszámoltak róla uralkodójuknak. Elmagyarázták, hogy a különös csillag megjelenése jel, amely valakinek a születését jelzi. Valakiét, aki minden eddigi uralkodónál nagyobb lesz a földön. Nevet is adtak az ismeretlennek a maguk tudása szerint, mondván: Ő lesz a KIRÁLYOK KIRÁLYA. A karácsonyi történet további részleteit mindenki ismeri.
A pásztorok követték a csillagot és megtalálták a kisded Jézust egy jászolban. Megcsodálták Őt. A történetnek erre a részére vonatkozólag írásos bizonyítékaink vannak. Nincs viszont bizonyítékunk sem a három királyok és a bölcsek megjelenésére, sem az ajándékokra, amiket feltehetően hoztak. Úgy tűnik, hogy ezekkel a részletekkel később kerekítette ki a történetet rajongó emberek túlfűtött képzelete.
Az egyetlen uralkodói tett, amiről tényleges bizonyítékunk van, a zsidók királyáé, aki akkoriban a Római Birodalom vazallusa volt, és aki megparancsolta, hogy az ország minden újszülött kisdedét meg kell ölni. Ebből is világosan kitűnik, hogy bár szóbeszéd tárgya volt uralkodó politikai körökben, valójában senki sem tudta a helyet, ahol a KIRÁLYOK KIRÁLYA megszületett. Senki emberfia, kivéve a pásztorokat.
József és Mária elmenekültek Egyiptomba és nyolc évig éltek ott száműzetésben. Majd, amikor visszatértek a szülőföldjükre, félrevonult zárkózottságban élték az életüket, kerülve, hogy a világ figyelmét kicsit is magukra vonják. A karácsonyi üzenet emléke azonban még akkor is tovább élt.
Az emberek még mindig suttogtak az Üdvözítőről, aki azon az éjszakán megszületett nékik, és aki egy napon majd megszabadítja őket elnyomóiktól. Vágyaikban úgy jelent meg ez az új Üdvözítő, mint egy új Sámson, vagy egy új Dávid, ki a rendíthetetlen harcos erejével és rátermettségével jön majd, és kiverve az ellenséget felszabadítja az országot a római iga alól. Később aztán, mikor Jézust szemtől szembe láthatták és megtudták, hogy Ő azért jött, hogy békességet hozzon a földre, nem pedig háborúságot, tanácstalanok és csalódottak voltak.
A tömegek nem akarták Őt azzal az Üdvözítővel azonosítani, akiről a próféták beszéltek. Azok, akik látták Őt beteget gyógyítani, varázslónak mondták, azok pedig, akik hallották szólni, Keresztelő Jánosnak vagy valami hajdani prófétának gondolták. Csak igen-igen kevesek voltak, akik felismerték benne azt, aki Ő valójában volt. Az egyházi vezetők szembefordultak vele, mert az Ő tanításai ellentmondásban voltak vallásuk elfogadott tantételeivel.
A társadalom politikai vezetői ellene fordultak, mert Ő elvetette a lázadás kirobbantásának gondolatát. Végül megölték, mert Ő nem az volt, akit vártak. Megölték Jézust, az embert, testében, de a Megváltót, az isteni üzenetet, melyet Jézus hozott, mégsem tudták megölni. Itt maradt az üzenet, bár csak nagyon kevesen értették meg és kevesek tudtak róla. Ezeket a keveseket hívták apostoloknak és tanítványoknak, akik szétszéledtek a világban és kezdték magyarázni az örömhírt a népeknek, mindnek a maga nyelvén.
De csak az egyszerű emberek értették meg, a tanulatlan, természettel együtt élő emberek. A többiek, akik városokban laktak és álbölcsességek elméleteihez kötötték magukat, az üzenetben próbáltak olyan bonyolult valamit találni, ami egyszerűen nem volt benne. Az új vallás, amely Jézus élete és tanításai nyomán felépült, a kereszténység nevet kapta, és követői a szegények és elnyomottak voltak. Ez szította föl Rómában a zendülést, mely a birodalom összeomlásához vezetett.
Ez szolgált alapul új birodalmak építéséhez. Ahogy az idő múlt, tanult emberek, akik a tanítást mégsem értették egészen, Jézus emlékezete nyomán felállítottak egy teljes, új tantétel-gyűjteményt. Az évszázadok során ezer és ezer embert sanyargattak, kínoztak és öltek meg Jézus nevében, úgymond a kereszténység javára. A Jézus nevével alapított új egyház nem értette meg az örömhírt sem.
Az ember túlságosan mélyre süllyedt a maga téveszméinek tengerében, és ezek a téveszmék idővel a világot egyre-egyre rútabbá tették. A zavaros eszméken kitenyészett a gyűlölet, és a gyűlölettől elburjánzott a csúfság. Ezek a téveszmék egyre több betegséget, egyre több nyomort, egyre több bűnt eredményeztek. A bűn, nyomorúság és betegség pedig a föld arcát megint tovább csúfította.
Az emberiség ördögi körbe keveredett. Alulról, az összezavart, ember-alkotta elméletek mélyéből csak nagy néha ragyogott föl egy gyönge kis fénysugár a világosságból, mit Jézus hozott el közénk, hogy meglelhessük a visszavezető utat Isten igazi világába. Ezek a feltünedező, egymástól távoli kicsi fények aztán, ha halványan is, de mégiscsak kirajzolták az ember-csinálta sötétségen átvezető ösvényt. SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD! Csak kicsike fénysugár ez.
Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer éven át, bár nehány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá. És bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen érthető, mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet általában a gyermekek értik meg, amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük mélyén, gyermekek voltak a pásztorok is. Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól.
Vedd le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az úgynevezett műveltség rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves hiedelmek, tanok és szokások színezte szemüveget. Vedd csak le, és mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette. Amilyen az valójában. Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a szenvedés és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek csak az ember magaalkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi világ.
Ez csak a színezett szemüveg világa. Ám a karácsonyi üzenet legnagyobb titka ezeknél mélyebben rejtezik. A lét alapvető törvényében. A szeretet törvényében. Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a szeretet. A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így hát a szeretet az egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet hiánya olyan, mintha fény nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely démoni árnyakat sejtet és ami a semmibe visz.
Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy emlékeztessük magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül forognak.
Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet. Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind elkezditek működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a sötétben, és segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját.
A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan — mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya.
Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek. Ez, szeretett gyermekeim és unokáim, az én nektek írt karácsonyi történetem. Emlékezzetek rá, ha majd az éjszaka sötétje rátok szakad. Mikor majd úgy látjátok, hogy a világ elmerül a ködben, és én többé már nem leszek itt, hogy kinyújtsam felétek a kezem.
Veletek leszek mindig ennek a karácsonynak az emlékezetében.

(Wass Albert 1969 karácsonyára külön kis füzetben megjelentetett angol nyelvű írása, a the True Story of Christmas első ízben olvasható magyarul. Fordította: Simó József

 


KI VOLT WASS ALBERT?



Cegei és szentegyedi gróf Wass Albert 1908 január 9-én született a Kolozs vármegyei Válaszúton. Szülõházát azóta lerombolták, konzervgyár áll a helyén, második otthona, a cegei kastély is áldozatul esett a rombolási dühnek: nyoma sem maradt, Olténiából betelepített románok házai állnak az egykori magyar földesúr hajlékának helyén.
Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Farkas utcai gimnáziumban végezte, ezután a Debreceni Gazdasági Akadémia, majd a párizsi Sorbonne következett. Hazatérése után kemény munkával gazdálkodni kezdett birtokain, pontosabban egy részükön, ami a román földreform után megmaradt.
A vesztes háború és az ország földarabolásának következményeként, az erdélyi magyarság jóformán minden intézményét elveszítette, s több mint kétszázezer magyarnak a trianoni anyaországba költözésével, emberanyagban is óriási veszteséget szenvedett.
Wass Albert elsõ kötete, a Virágtemetés, 1928-ban jelent meg Kolozsvárott. Sem ez, sem következõ verseskötete, az 1930-ban kiadott Fenyõ a hegytetõn, nem keltett különösebb irodalmi szenzációt, s csupán sejteni engedte, hogy sokkal többrõl van szó, mint egy unatkozó fiatal arisztokrata próbálkozásai. A következõ lépés egy szavalókórusra írt színmû volt, A temetõ megindul (Marosvásárhely, 1932), utána három évig nem jelentkezett újabb könyvvel. Azok közül, akik kezdettõl fogva rokonszenvvel figyelték Wass Albert pályakezdését, többen már arra gyanakodtak, hogy feladta írói terveit. Nem tudhattak vívódásairól, útkeresésérõl, önmarcangolásáról, arról, hogy ez a feltünõen szép arcú, csöndes fiatalember, ott, a Mezõség sáros dombjai között, a hallgatás évei alatt komoly, érett íróvá forrotta ki magát. És akkor az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, 1935-ben megjelent a Farkasverem, amely máról holnapra országosan ismertté tette a nevét irodalmi körökben.
Az író életében ismét huzamosabb hallgatás következett, hosszabb mint a Farkasverem elõtti korszak. Írásai megjelentek ugyan erdélyi magyar lapokban és folyóíratokban, de a következõ könyvére 1940-ig kellett várni. Ekkor jelent megy Budapesten a Csaba, s az ífjú szerzõ megkapta a kor legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat.
1940 õsze, Észak-Erdély hazatérése fordulópontot jelentett mind személyes életében, mind írói pályájában. Elsõként a Jönnek! címû riportregény jelent meg Erdély felszabadulásáról, ezt követte 1941-ben a Mire a fák megnõnek. Ebben az idõszakban lelkesedése, munkakedve szinte nem ismert határokat. 1942-ben négy könyve jelent meg: A titokzatos õzbak címû novelláskötet, a Vérben és viharban és az Egyedül a világ ellen címû regények, valamint egy mesegyûjtemény, a Tavak könyve.
1943-ban adták ki a Mire a fák megnõnek folytatását, a Kastély árnyékában -t. 1944 karácsonyára a Budapesti Nemzeti Színház mûsorra tûzte Tavaszi szél címû színmûvét, azonban az elõadás elmaradt. Ebben az idõben magyar honvédegyenruhát viselt, s ahogy az ellenség közeledett, úgy egyre inkább - saját kifejezésével élve - "hátrafelé harcolt".
1945 húsvétján átlépte Magyarország nyugati határát is és ezzel emigráns író lett. Ez a tény 1945-tõl 1989-ig kizárta õt a Magyarországon számon tartott írók közül (Erdélyrõl nem is beszélve) s megfosztotta a honi publikálás lehetõségeitõl. Negyvennégy esztendeig megbocsáthatatlan véteknek számított, hogy õ nem várta a szovjet csapatokat, hanem katonaként harcolt ellenük, s elõlük menekülve hagyta el az országot, mert nem hitte, hogy a marxi-lenini eszmék jelentik a boldogulást a magyar nép számára.
Wass Albert, ez a földönfutóvá tett erdélyi gróf, ez a bûvös szavú író, az emigráció elsõ pillanatától kezdve Erdély s az ottani magyarság elsõ számû szószólója volt.
Egyszerûen "nem tud" - és nem is akar - másról írni, mint Erdélyrõl. Minden regénye, minden novellája, minden mondata, minden sora Erdélyrõl mesél. Erdélyért szól, Erdéllyel kapcsolatos, Erdélyben játszódik, de ha éppenséggel amerikai környezetbe helyezi a cselekményt, egy-két mondat után egyértelmû, hogy ismét "helyben vagyunk", hiszen a téma, az örök, az egyedüli, a mindenek feletti téma újra és megint és mindig és örökké Erdély. Nincs még egy írónk - legyen bármelyik magyar tájegység szülöttje - aki erõsebben kötõdött volna szülõföldjéhez, többet írt volna róla, mint Wass Albert Erdélyrõl.
Menekültéletét 1945 tavaszának végén, a bajorországi Blaibach falu feletti erdõben kezdte, ahol egy parasztgazda padlásszobájában húzta meg magát.
Elsõ, külföldön megjelent könyve az 1946-ban kiadott Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami röviddel a megjelenés után, az emigrációs irodalom nagy könyvsikerének bizonyult, 1949-ben németül, 1953-ban spanyolul, 1972-ben angolul is napvilágot látott. Ezt követte - ugyancsak 1946-ban - az Erdõk könyve, 1947-ben a Rézkígyó és a Te és a világ, aztán 1948-ban, két verseskötet: A láthatatlan lobogó és a ma már legnagyobb könyvészeti ritkaságnak számító 200 számozott példányban megjelent Százéves dal az ismeretlen bújdosóról. Ugyanebben az évben adták ki hosszabb regényét, az Elvész a nyom címût (ennek német és holland fordítása is nagy sikert aratott), majd 1949-ben a Tizenhárom almafát. 1950-ben jelent meg az Ember az országút szélén, s ez volt Európában írott utolsó könyve.
Amerikába érkezve - ekkor még egyetlen szót sem tudott angolul - egy Ohio-i farmon lett tiszttartó és béres egy személyben: szántott, kaszált, fejt hajnaltól késõ estig. A cselédsorból úgy szabadult, hogy öt gazdája - Wass Albert szemszögébõl nézve: szerencsére - összeveszett, a birtokot elárverezték, az író pedig (ismerettség révén) a Florida Military Academy nevû katonaiskolába került mértan- és algebratanárnak. 1957-ben meghívták egyetemi tanárnak a University of Florida-ra, ahol nyugdíjba vonulásáig német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet adott elõ amerikai diákoknak.
1952-ben jelent meg legnagyobb és utolérhetetlen remekmûve, A funtineli boszorkány. A regény a legnagyobb magyar regények egyike, a túlcsorduló hazaszeretet és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Tájleírásainál megragadóbbat magyar író még nem alkotott, meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan. (Az ATEESOFT honlap szerkesztõje - aki szintén olvasta a regényt - mindezeket csak megerõsíteni tudja és ajánlani elolvasását mindenki számára.)
A regény - mely bevallottan az író legkedvesebb mûve volt - az emigrációban több kiadást is megért és német fordításban is megjelent.
Nucának, Funtinel boszorkányának elsöprõ sikerû története után Wass Albert 1954-ben jelentkezett újra az Antikrisztus és a pásztorok címû regényével, amit 1957-ben a Magukrahagyottak, 1964-ben Az átoksori kísértetek, 1965-ben pedig a Tizenhárom almafa folytatása, az Elvásik a veres csillag követett.
Közben 1963-ban megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, az Erdéllyel kapcsolatos igazságok elsõsorban idegen nyelvû terjesztése érdekében. 1964-tõl kezdõdõen 19 magyar és 43 angol nyelvû könyvet adott ki, utóbbiakat ingyenes szétosztásra amerikai egyetemi és közkönyvtárak, kutatóintézetek és befolyásos politikusok számára.
Mindez a tevékenysége nem maradt visszhang nélkül román oldalról. 1979-ben hírlapi hajszát indítottak ellene; Románia kiadatását kérte és az Amerikában élõ ügynökei azt terjesztették, hogy 1940-ben, "amikor a magyar hordák rátörtek a békés román lakosságra", az író "utasításokat adott vérfürdõk rendezésére", amiért a háború után a román népbíróság halálra ítélte, s átvette volna, hogy az ítéletet végrehajthassák. Bizonyítékokkal nem tudtak szolgálni, így az ügyet az amerikai hatóságok lezárták. Bérgyilkosok több esetben is megpróbáltak végezni Wass Albert életével, de mindig sikerült megúsznia ép bõrrel.
1971-ben novelláskötettel örvendeztette meg olvasóit, Valaki tévedett címmel. Ezt követte 1975-ben a kárpát-medencei magyar históriába ágyazott két kötetes családregény, a Kard és kasza elsõ része, egy évvel késõbb pedig ennek második kötete. 1977-ben jelent meg a Halálos köd Holtember partján címû, a floridai mocsarakban, õserdõkben játszódó kalandregény. Az eredeti, nagy sikert elért angol változat a könnyebb mûfajt kedvelõ amerikai olvasók tudatába csempészte be szinte észrevétlenûl az igazságot - természetesen Erdélyrõl.
1985-ben került az emigrációs könyvpiacra a Hagyaték, majd 1989 nyarán a Költõ és a macska címû novelláskönyv.
Dunai Ákos (c)1989

 
Gróf Czegei Wass Albert 1998 február 17.-én, floridai lakásában saját kézzel véget vetett életének.      


Néhány idézet az Udvarhelyi Híradó -ban az író halála kapcsán megjelent írásból:
Ki tudja, miért tagadja meg, felejti el azt az embert szülõföldje, aki olthatatlan szeretettel csüngött rajta? Költõi kérdés egy költõ halála kapcsán, rejtély, melyet megfejteni talán sosem fogunk. Az irodalomtörténet még méltó helyére teheti, posztumusz igazságot szolgáltathat neki, de a rideg tényen nem fog változtatni.
(...)
Páratlan tehetsége jussán a magyar irodalom legnagyobbjai közé sorolható. Õrizte a szót, a magyar szót, a hazulról hozottat.
"S utolsó jussomat, a Szót, /ezt a tépett lobogót/ kitûzöm fent az ormokra/ s a csillagoknak meglobogtatom" - írta 1950-ben.
(...)
Erdély, vak macskakölyökként, sokáig nem akart tudomást szerezni róla. Most itt van közöttünk. Halála után visszaérkezett imádott hegyei közé. Az olvasók már visszafogadták. Ideje lenne fel- és megbecsülni életmûvét, kijelölni helyét az erdélyi irodalomban, hisz nem vagyunk olyan gazdagok, hogy a talmi csillogású üveggyöngyökért eldobjunk egy nemes méltósággal ragyogó igazgyöngyöt.
Szász M. Mária (c)1998