Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A BURGESS Gépnarancs

2010.08.11


ELSŐ RÉSZ

1


– Na? Mi legyen?
Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, vagyis Pete, Georgie és a Balfék, hogy az micsoda egy balfék volt, ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. A Karóva tejbár ilyen tejmegmég mésztó volt, és lehet, hogy ti már nem is emlékeztek ezekre a mésztókra, Ó testvéreim, mert szkóró szalad az idő és hamar felejtünk, újságot meg senki se olvas. Na, hát tejet lehetett ott kapni meg még valami mást. Szeszmérésre nem volt engedélyük, de törvény se volt még azok ellen az új véscsek ellen, amiket a jó öreg malakóba kevertek, úgyhogy pittyelhette az ember vellocettel, synthemesckel, drencrommal vagy akármi más vésccsel, amitől aztán csak ült ott magába zuhanva, és negyedóráig fixírozta horrorsón a Bógot meg az összes angyalokat és égi szenteket a bal cipője orrán, miközben fények robbantak a mózgjában. De késeket is lehetett keverni a tejbe, ahogy mondani szoktuk, és ha azt pittyelte az ember gyereke, mindjárt vöröset látott, és lilult a feje. Hát éppen ezt pittyeltünk aznap este, ahol a történetem indul.
A zsebünk teli volt gyéngivel, úgyhogy zsozsó miatt nem kellett összetolcsókolnunk egy vén kakadut valami átjáróban, hogy vígyeljük, mint úszik a vérében, mialatt mi négyeljük az osztanivalót, erőszakoskodással se kellett frászt hoznunk valami ősz hajú sztáraja ptyícára egy boltban, hogy aztán röhögve eltépjünk a pénztár belével. De hát a pénz nem minden, ahogy mondani szokás.
Mind a négyen a legújabb divat szerint voltunk öltözve, ami akkoriban igen feszes fekete nadrágot jelentett, a jó öreg rizsfelfújttal, ahogy mi hívtuk – ez a lába közt volt az ember gyerekének, a nadrág alatt, egyrészt hogy védjen, másrészt hogy vígyelni lehessen egy bizonyos megvilágításban: az enyém például pókot ábrázolt, Pete-é rukát (vagyis kezet), Georgie-é színes virágot, szegény hülye Balféké meg egy kanos bohóclicót (vagyis arcot), de hát Balféknek gőze se volt a menő dolgokról, négyünk közül messze ő volt a legnagyobb balfék. Öltözetünket gallér nélküli, karcsúsított dzseki egészítette ki bazi nagy tömött vállakkal (ezeket plecsóknak hívtuk), amik azt voltak hivatva röhejessé tenni, akinek ilyen vállai vannak. Ezenkívül, testvéreim, piszkosszürke kravátlikat hordtunk, úgy néztek ki, mint valami odacsapott kartófel avagy krumpli, és mindenféle mintákat karcoltunk beléjük villával. A hajunk nem volt túl hosszú, és a menő horrorsó bakancsunkkal nagyokat lehetett rúgni.
– Na? Mi legyen?
Három gyévocska ült a bárpultnál, csakhogy mi, málcsikok négyen voltunk, és a szabályunk az, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Ezek a bigék is a legújabb divat szerint voltak öltözve, bíborpiros meg zöld meg narancssárga parókákba, három-négy heti bérük ráment, a sminkjük persze hozzápasszítva (a gláz körül szivárványos, a rót kapuszélesre húzva). A ruhájuk hosszú, fekete és egyenes, mint a zsák, a grúgyrészen kis ezüstözött jelvénnyel, amibe különféle málcsiknevek voltak karcolva – Joe, Mike ésígytovább. Ezek voltak azok a málcsikok, akikkel még tizennégy éves koruk előtt szpattyoltak. Minket fixíroztak megállás nélkül, és én már majdnem azt mondtam (persze csak úgy a rótom sarkából), hogy menjünk el velük hármasban egy kis pólra, a szegény öreg Balféket meg hagyjuk ott, hiszen csak egy fél liter fehéret kellett volna kupittyolni neki egy synthemesctablettával, de hát ez nem lett volna szép tőlünk. Balfék igen-igen ronda volt és hülye is, mint a neve mutatja, de verekedni azt horrorsón tudott, a rugdosásban meg pláne nem akadt párja.
– Na? Mi legyen?
A csolovek, aki mellettem ült, mert egyetlen menő, puha, bársonyos pad húzódott végig a három fal mentén, láthatóan messze-messze járt, a gláza glazúros, és olyasmiket motyogott, hogy: – Arisztotelész fityfenézik ciklámencekkerben namászik kimászik. – Ja, kinn járt az űrben frankón, ismerem az érzést, kipróbáltam én is, mint mindenki más, de abban a szent pillanatban arra gondoltam, gyáva egy véscs ez mégis, Ó testvéreim. Ott döglik az ember, miután megitta a jó öreg malakót, és az a műszlje támad, hogy minden valahogy a múltban zajlik, amit csak lát maga körül. Mert vígyeli frankón az egészet – az asztalokat, a sztereót, a lámpákat, a bigéket meg a málcsikokat –, de csak úgy, mintha ez az egész véscs valamikor régen lett volna, nem most. Az embert, hogy úgy mondjam, hipnotizálja a bakancsa vagy a cipője orra vagy éppen a kisujja körme, ugyanakkor az az érzése, mintha valaki elkapná a nyakát és rázná, mint a macskát. Rázza, rázza, míg semmi se marad belőle. Elveszik a neve, a teste, elveszik ő maga, de fütyül rá, csak gubbaszt, míg a bakancsa vagy a körme meg nem sárgul, és tovább nem sárgul egyre sárgábbra. Aztán a fények egyszer csak széttörnek ezermillió atomra, és a bakancs vagy a köröm vagy, mondjuk, valami apró kis kosz a nadrágja alján hirtelen óriás nagy mésztóvá nő, nagyobb lesz a kerek világnál, az ember úgy érzi, na, most mutatják be a Bógnak vagyis az úristennek, aztán egyszer csak vége az egésznek. Az ember nyöszörögve visszamászik az ittbe meg a mostba, és a rótját éktelen buhuhúra tátja. Mármost finom dolog ez, csakhogy gyáva. Nem azért szültek erre a földre, hogy Istennel találkozzunk. Az ilyesmi megcsapolja az erőt, és minden jóságot kiöl a csolovekból.
– Na? Mi legyen?
Bömbölt a sztereó, az embernek az volt az érzése, hogy az énekes gólosza ide-oda jár a bárban, fölugrik a plafonra, ráveti magát, aztán meg faltól falig röpdös. Berti Laski recsegett egy ilyen igazi sztárüj számot: "Tetőled reped rajtam a festék". Az egyik ptyíca a pultnál, az, amelyiknek zöld volt a parókája, a hasát hullámoztatta erre a zenének nevezett valamire. Éreztem, hogy a jó öreg malakóban megmoccannak a kések, kezdtem vöröset látni. – Kifelé, kifelé, kifelé! – csaholtam, mint a kutya, és fültövön csaptam a mellettem ülő, de messzejáró csolovekot. Horrorsón belereccsent az uhója, de föl se vette. – Telefonalkatrészek fánfityula subidubidúú. – Majd fáj neki, ha visszajön az űrből.
– Hová kifelé? – kérdezte Georgie.
– Sétálni, sétálni – mondtam –, vígyelni, merre hány lépés. Valami csak lesz, ó kicsi testvéreim.
Na, kiszkattyoltunk a nagy téli nocsba, végigmentünk a Marghanita Boulevard-on, befordultunk a Boothby Avenue-ra, és ott meg is találtuk, amit kerestünk: egy málenkij viccet, hogy jól kezdődjön az este. Egy ingó-bingó sztárüj tanító fazont szemüvegben, tátogva szedte a hideg nocslevegőt. Hóna alatt könyveket meg egy szúette esernyőt szorongatva jött a Közkönyvtár felől, amit akkoriban nem sok csolovek látogatott. Akkoriban öreg burzsoá fazonok sötétedés után ritkán léptek ki az utcára, mert kevés volt a rendőr és sok a magunkfajta szép szál málcsik, és az egész utcán nem is láttunk senki mást, csak ezt a tanítószerű fazont. Odaguljáltunk hozzá, és én baromi udvariasan megszólítottam: – Megbocsáss, testvér.
Nem mondom, málenkissé puglívüj képet vágott, hogy csak így odasuhantunk hozzá udvariasan, mosolyogva, de aztán jó hangosan igazi tanítós góloszra fakadt: – Igen? Mit akartok? –, mutatva, hogy ő aztán nem puglivüj. Mire én:
– Könyveket látok a hónod alatt, testvér. Nagy öröm olyasvalakivel találkozni manapság, aki rendszeresen olvas, testvér.
– Á! – mekegte. – Igen? Á, értem. – Közben egyikünkről a másikunkra nézett, akik úgy fogtuk körül, mint valami nagyon mosolygós, nagyon udvarias négyszög.
– Igen – mondtam. – Leköteleznél, testvér, ha megengednéd, hogy megnézzem, miféle könyvek ezek a hónod alatt. Nincs semmi a világon, amiben nagyobb gyönyörűséget lelek, mint egy szép tiszta könyv, testvér.
– Tiszta – mondta ő. – Szóval tiszta? – Aztán Pete kikapta a hóna alól, és villámszkóró kiosztotta köztünk a három könyvet. Balféken kívül éppen mindenkinek jutott egy. Az enyémnek az volt a címe, hogy Alapfokú kristálytan, ezért kinyitottam, és azt mondtam: – Kiváló, egészen kiváló –, azzal lapozni kezdtem. A következő pillanatban mélységesen megdöbbent góloszon felkiáltottam: – Hát ez meg mi? Mi ez a mocskos szlóvó itt, belepirul az arcom! Csalódtam benned, testvér, nagyot csalódtam.
– De – mekegte ő –, de, de.
– Ezt a szennyirományt – mondta Georgie. – Ebben egy szó f-fel, egy másik meg p-vel kezdődik. – Az ő könyvének az volt a címe, hogy A hópehely csodája.
– Jaj – mondta szegény Balfék, átszmatrittyolva Pete válla fölött és szokása szerint eltúlozva a dolgot –, itt meg le van írva, mit csinált a faszi a szegény lánnyal, még kép is van hozzá! Te mocskos, vén kéjenc!
– Ejnye, a te korodban, testvér – mondtam, és azzal kezdtem széttépni a kezemben levő könyvet, a többiek meg követték a példát. Balfék és Pete kötélhúzóst játszott a Romboéderrendszer-rel. A sztárüj tanítófazon ordított, mint akit nyúznak: – Ezek a könyvek nem az enyémek, a városi tanács tulajdonát képezik, ez felháborító vandalizmus –, efféléket. Aztán megpróbálta kiráncigálni a könyveket a kezünkből. Szánalmas volt. – Móresre kell hogy tanítsunk, testvér – mondtam –, megérdemled. – Az én kristálykönyvem jó erősen volt bekötve, nemigen lehetett razrezálni, mert azokban a sztárüj időkben, amikor csinálták, még igazi tartós holmik készültek, de a lapokat azért sikerült marokszámra kitépnem belőle és jókora hópelyhekként hozzávágnom az ordibáló vén madárhoz, mire a többi is ezt tette, csak Balfék járta a maga őrült bohóctáncát. – Nesze – mondta Pete. – Nesze neked hópehelymakréla, te szennynek és alávalóságnak piszkos olvasója.
– Te csúnya vénember, te – mondtam, és azzal nekiestünk. Pete lefogta a rukáját, Georgie jól széthúzta a rótját, Balfék meg kirántotta a műzubasorát, az alsót is és a felsőt is. Ledobta őket a járdára, én meg rájuk ugrottam a bakancsommal. Jó kemények voltak, valami horrorsó modern műanyagból csinálták. Az öreg csolovek nyammogó súmokat hallatott – "vuf, vaf, vof" –, úgyhogy Georgie eleresztette a gúbáját, és bepancsolt bütykös öklével a fogatlan rótjába, mire az öreg csolovek nyivákolt egyet, aztán megeredt a vér, testvéreim, gyönyörűn megeredt. Lerángattuk róla a felsőpláttyét, csak a mellényét meg a hosszú alsógatyáját hagytuk meg (hogy az milyen sztárüj fajta volt; Balfék hülyére szmehálta magát), Pete egyszer hasba rúgta; aztán elengedtük. Eltántorgott a két lábán, hisz nem volt ez amolyan igazi tolcsók, jajgatott rendesen, azt se tudta, hol van vagy hogy mi micsoda, mi meg röhögtünk, és kiforgattuk a zsebeit, miközben Balfék haditáncot járt körülöttünk azzal az ócska esernyővel. Alig találtunk valamit. Néhány sztárüj levél, egyik-másik még 1960-ból; "Drága egyetlenem!" meg efféle csepuhák, egy kulcskarika és egy folyatós, sztárüj töltőtoll. Balfék persze rögtön abbahagyta a táncot, és elkezdte felolvasni az egyiket, csak hogy megmutassa a kihalt utcának, hogy tud olvasni. – Drága egyetlenem – kántálta éles fejgóloszon –, minden percben rád fogok gondolni, amíg távol leszel, és remélem, nem felejtesz el jó melegen felöltözni, ha este elmégy valahová. – Megeresztett egy súmnüj szmehet – Hahahaha! –, és úgy tett, mintha a jámáját akarná kitörülni vele. – Na jó – mondtam –, hagyjuk a fenébe, Ó testvéreim. – A sztárüj kakadu nadrágjában alig találtunk valami aprót, úgyhogy szétszórtuk az utcán a mocskos zsozsóját, hiszen nálunk sokkal több volt. Széttörtük az esernyőjét, razrezáltuk a pláttyéját, és odavetettük a szél mártalékául, testvéreim, azzal végeztünk is a sztárüj tanítófazon csolovekkal. Nem volt ez valami nagy balhé, tudom, éppen csak hogy belevágtunk az estébe, de azért senkitől se kérek bicsibocsánatot. A kések a lenyelt tejmegmégben már rendesen és horrorsón bökdöstek.
Most jött a jóságos mikulás műsor, mert a pénzmag egy részét el kellett verni, hogy több kedvünk legyen a krasztyoláshoz, meg így alibit is vehettünk előre, úgyhogy bementünk a Duke of New Yorkba az Amis Avenue-n, hát ott ült három-négy bábuska és pittyelte a nyögdíjából a feketemoslékot. Ahogy az angyali málcsikokhoz illik, szép jó estét kívántunk, de ezeket a ráncos vén banyákat mindjárt kilelte a hideg, eres vén rukájukban úgy remegett a pohár, hogy a feketemoslék kiömlött az asztalra. – Hagyjatok béken, legények – mondta az egyik, akinek mintha ezeréves térkép hálózta volna be az arcát. – Szegény öregasszonyok vagyunk mink. – Mi csak vidoran rájuk villogtattuk a zubánkat, leültünk, rávágtunk a csengőre és vártuk, hogy előbújjon a pincér. Amikor idegesen, mocskos kötényébe törölgetve a rukáját, előbújt, rendeltünk négy veterákot – népszerű ital volt akkoriban a veterák, rum és cseresznye keveréke, sokan egy kis grépfrutlét is kértek bele, ez volt a kanadai variáció. Aztán így szóltam a pincérhez:
– Adj azoknak a szegény öreg bábuskáknak is valami táplálót. Egy nagywhiskyt fejenként, meg valamit, amit hazavihetnek magukkal. – Azzal kiborítottam az összes gyéngimet az asztalra, és a többiek is így cselekedtek, Ó testvéreim. A rémült sztáraja banyák megkapták a dupla adag tüzesvizet, és azt se tudták, hová legyenek, mit mondjanak. Az egyik aztán csak kinyögte, hogy – Köszönjük, legények –, de látszott az arcán, hogy valami piszkos nagy trükkre számít. Mindegy, kapott mindenik egy üveg Yank Generalt, vagyis konyakot is, amit hazavihet magával, azután rendelkeztem, hogy hagyják meg a nyomorult szobakonyhacímüket a pultnál, mert holnap reggel plusz tizenkét adag fekete moslékot fognak nekik kiszállítani. Ami pénzünk maradt, testvéreim, azon megvettük az összes húspogácsát, perecet, sajtosrudat és csokiszeletet, ami csak volt azon a mésztón, és ezt is a vén bigéknek adtuk. Aztán így szóltunk: – Egy minúta, és visszajövünk –, a vén ptyícák meg egyre hajtogatták: – Köszönjük, legények. – Áldjon meg az Isten, fiúk. – Úgy húztuk el a csíkot, hogy egy fillér se maradt a karmánunkban.
– Mi vagyunk a janik, mi? – mondta Pete. Vígyeltük, hogy szegény balfék Balfék előtt nem egészen világos az ábra, de inkább nem szól semmit, nehogy glúpüjnek meg fejetlen zseninek tituláljuk. Befordultunk a sarkon az Attlee Avenue-ra, és láttuk, hogy a cukorka- és tüdővészbolt még nyitva. Három hónapja, hogy békén hagytuk már őket, az egész környék megnyugodott, a fegyveres milicilik meg a settengő fakabátok is elvándoroltak északabbra, mert arra több volt a hepaj. Fölhúztuk a mászkákat – újfajta, príma horrorsó mászkák voltak, történelmi alakok képét ábrázolták (amikor megvette az ember, megmondták, hogy melyik kié), nekem például Disraelim volt, Pete-nek Elvis Presleyje, Georgie-nak VIII. Henrikje, szegény hülye Balféknek meg egy Pébé Shelley nevű költő csolovekja; teljesen eltakarták az ember arcát, haj is volt rajtuk meg minden, és olyan spéci műanyag véscsből készültek, hogy munka végeztével össze lehetett tekerni és bedugni a bakancsszárba, és hárman benyomultunk. Pete-et kinn hagytuk, hogy sztajáljon a vártán, bár nemigen volt félnivalónk. Legelőbb is Slouse után néztünk, övé volt a kóceráj, ezé a nagy, puhány, pocakos csoloveké, aki alighogy vígyelte, mit fújt be a szél, már ugrott is oda, ahol a telefont meg a naponta olajozott vintóvkáját dugdosta, hat randa golyóval a tárban. Balfék mint a párduc vetette át magát a pulton, dobozok meg tasakok röpültek szanaszét, rá egy nagy karton reklámfigurára, ez egy bigét ábrázolt, amint ragyogó zubákkal vigyorog a kuncsaftokra, és a grúgyja majd kibuggyan a ruhából, úgy kínálja a legújabbfajta tüdővészt. A következő pillanatban már csak azt vígyeltük, hogy egy ménkű nagy labda gurul befele a bolt hátuljába, át a függönyön: ez volt Balfék és Slouse, egymásba gabalyodva. Utána zihálást, hortyogást meg rugdosást szlúsáltunk a függöny mögül, mindenféle véscsek potyogását, káromkodást, üvegcsörömpölést. Slouse mama a pult mögött állt megdermedve. Tudtuk, hogy mindjárt ordítani fog, mint akit nyúznak, úgyhogy szkóró megkerültem a pultot és elkaptam: jó horrorsó nagydarab volt, csak úgy szaglott a kölnitől, a hatalmas grúgyjai ide-oda lengtek. Rótjára tapasztottam a rukámat, hogy bele ne találjon harsogni a négy égtájba, mire akkorát harapott belém, hogy én kezdtem el ordítani, de ő is vernyákolt rendesen: – Segítség! Rendőr! – Kupán kellett tolcsókolni egy mérősúllyal, meg még egy feszítővassal is, hogy kivirult a feje. Lerántottuk a padlóra, megtéptük kicsit a pláttyéját, és egyet-kettőt belerúgtunk, hogy a nyöszörgést abbahagyja. Amint ott hevert, és szabadon lógtak a grúgyjai, kissé elgondolkoztam, de úgy döntöttem, ezt a műsort máskorra halasztjuk. Kipucoltuk a kasszát, igazi horrorsó fogás volt, mondhatom, magunkhoz vettünk néhány első osztályú doboz tüdővészt, és leléptünk, testvéreim.
– Ekkora egy böhöm bunkót – hajtogatta Balfék. Nem tetszett nekem, ahogy kinézett; piszkos volt és rendetlen, mint aki verekedésbe keveredett, és persze így is volt, csakhogy annak sose szabad meglátszani. A kravátliját mintha megtaposták volna, a mászkáját letépték, a licójára olajos por tapadt, úgyhogy betereltük egy közbe, ráköpködtünk a tastukjainkra, és valamennyire lecsisztyíltuk róla a koszt. Mit meg nem tettünk mi ezért a szegény Balfékért. Szkóró visszainaltunk a Duke of New Yorkba, úgy számoltam, tíz percnél tovább nem is voltunk távol. A sztáraja bábuskák még mindig a feketemoslékjukat meg a whiskyjüket hörpölték. Rájuk rivalltunk: – Hahó, lányok, mit kértek? – Újra rázendítettek, hogy: – Az Isten áldjon meg, legények –, mi meg odacsaptunk a kolokólnak, előjött egy másik pincér, sört rendeltünk rummal, mert megszomjaztunk bizony, testvéreim, és az öreg ptyícák is kérhettek, amit akartak. Aztán így szóltam a bábuskákhoz: – Nem mentünk ki innen, értve? Itt voltunk egyfolytában, értve? – Szkóró leesett nekik a húszfillér:
– Úgy van, úgy. Le nem vettük rólatok a szemünket. Az Isten áldjon meg, legények. – És ittak tovább.
Nem mintha számított volna. Fél óra is eltelt, mire a milicilik életjelt adtak magukról, akkor is csak két igen fiatal zsernyák lépett be, a képük rózsás a nagy fekete bilik alatt. Így szólt az egyik:
– Mit tudtok arról, ami Slouse boltjában történt ma este?
– Mi? – kérdeztem én ártatlanul. – Mért, mi történt?
– Betörés, testi sértés. Két személyt kórházba kellett szállítani. Hol voltatok ma este?
– Nem tetszik nekem ez a hang – feleltem. – Nem tetszenek nekem ezek a csúnya inszinuációk. Roppant gyanakvó természetet sejtet ez, kicsi testvéreim.
– Egész este itt voltak, fiúk – kezdtek rá a kricsálásra az öreg bigék. – Áldja meg őket az Isten, mert nincs ezeknél jószívűbb és aranyosabb a kerek világon. Itt ám, itt voltak egész este. Egy tapodtat se mozdultak.
– Mi csak érdeklődünk – mondta a másik fiatal milicili. – Nekünk is dolgoznunk kell, mint bárki másnak. – De azért csúnya intő tekintetet vetettek ránk, amint távoztak. Utánuk küldtünk egy kis ajakzenét: brrrrzzzzrrrr, de ami engem illet, lelombozódtam egy kissé. Azokban az időkben alig volt mi ellen harcolnunk. Úgy ment minden, akár a seggrecsók. De hát, gondoltam, gyerek még az este.


2


Kilépve a Duke of New Yorkból, a nagy bárpult hosszú, kivilágított ablakánál egy csukladozó vén pjanyicát vagyis részeget vígyeltünk, atyái gusztustalan dalait ordibálta és úgy büf-büf-böfögött hozzá, mintha valami gusztustalan vén zenekar húzná a bűzhödt belében. Ki nem állhatom az ilyen véscseket. Ki nem állhatom a gusztustalan, fetrengő, böfögő, betintázott muzscsinákat, akármilyen korúak is, de főleg az ilyen sztárüjféléket nem. Úgy tapadt a falhoz, mintha ragasztva lenne, a pláttyéja valami iszonyat, csupa ránc meg gyűrődés meg kal, sár, mocsok, amit akartok. Nekiestünk hát, bevertünk neki egypár jó horrorsó tolcsókot, de ő csak danolt tovább: Valami ilyet danolt:

És visszamegyek kedvesemhez, kedvesemhez,
Ha elhagysz, kedvesem.

De hogy Balfék is megkoccantotta párszor az öklével a gusztustalan részeg rótját, abbahagyta a danolást, és kricsálni kezdett: – Rajta, rajta, verjetek csak agyon, gyáva férgek, úgyse akarok már élni ebbe a büdös világba. – Rászóltam Balfékre, hogy hagyja abba egy percre, mert akkoriban még érdekelt, mi mondanivalójuk van ezeknek a sztárüj roncstelepeknek az életről meg a világról. – Nacsak – mondtam. – Mitől büdös a világ, mi?
– Attól – jajongta a vénség –, hogy a fiatalok azt művelhetik az öregekkel, amit tik velem, mert nincs már itten se törvény, se rend. – Jó hangosan kricsált, és hadonászott hozzá, horrorsón dőlt belőle a szlóvó, de a kiskájából is a büf-büf, mintha csak keringett volna valami a belében, vagy mintha valami igen neveletlen muzscsina csinálta volna ott a súmot s a vén csolovek efelé rázta volna az öklét, ordítva rendesen: – Nem öregeknek való már ez a világ, azért nem is félek tőletek, taknyosok, olyan részeg vagyok, hogy egyáltalán nem is fáj, ha vertek, és ha megöltök, annak örülök csak igazán. – Ezen szmeháltunk meg vigyorogtunk kicsit, de szólni nem szóltunk, úgyhogy folytatta: – Miféle világ ez különben is? Ember a Holdon, emberek röpködnek a Föld körül, mint muslincák a lámpa körül, de a földi törvényre és rendre ügyet se vet már senki. – Azzal rágyújtott az ajakzenére – brrrzzzrrr –, akárcsak mi azoknak a fiatal miliciliknek a hátába, és danolt tovább:

Érted vívtam, hazám, te drága
S béke, dicsőség száll reád ma.

Na, erre bevertünk neki rendesen, a licónk egy merő vigyorgás, ő meg csak danolt rendületlenül. Aztán elgáncsoltuk, mire nagy döndüléssel kifeküdt és ömlött belőle a sörmoslék, legalább egy vödörre való. Undorító volt, úgyhogy sorra belerúgtunk egyet, és akkor már nem nóta és nem okádék, hanem vér dőlt a gusztustalan vén rótjából. Azzal nekieredtünk a világnak.
A városi nagyerőműnél Billyboyba és öt drúgjába botlottunk. Mármost tudni kell, testvéreim, hogy akkoriban négyesével-ötösével jártunk, ez volt az autósfogat, mert a négy az épp kényelmesen elfér az autóban, a hat pedig a legnagyobb megengedett létszáma volt egy bandának. Néha több banda is összeverődött, amolyan málenkij hadseregnek egy-egy nagy éjszakai ütközetre, de a célirányos a kis létszámú cserkészet volt. Billyboytól hánynom kellett, ha csak a kövér, vigyori licóját megvígyeltem, valami olyan vón áradt belőle, mint a sokszorosan kisütött, ráadásul igen állott olajé, hiába hogy a legjobb pláttyéját viselte, mint most is. Egyszerre vígyeltük meg egymást, és nagy némaság meg csönd lett mindegyik oldalon. Mert ez már az igazi lesz itten, semmi kecmec, itt most előkerül a nózs, az úzü meg a britva, ököl-bakancs ehhez képest gyermekjáték. Billyboy és a drúgjai abbahagyták, amin ügyködtek, tudniillik épp egy igen sírós fajta kis gyévocskát készültek megdolgozni, tízéves ha lehetett, kricsált is rendesen, de a pláttye még rajta volt, Billyboy markolta az egyik rukáját, alvezére, Leo meg a másikat. Azt hiszem, még csak a csúnya szlóvóknál tartottak az aktusban, eztán jött volna a nemi erőltetés. Minket vígyelve rögtön elengedték a nyifogó kis ptyícát, hisz ilyet bárhol találnak eleget, és az tűzött is el a vaksötétbe, csak úgy villogott a pipaszár lába fehére, és egyre fújta, hogy: – Jaj, jaj, jaj! – Magam szélesen, nagyon drúzseszki elmosolyodtam: – Né már, a hájas-bűzös bakkecske Billyboy szemérmesen! Hát hogy vagyol te gusztustalan olcsó korsó hajolaj, mi? Kérsz egy nagyot a folyós tojásodba, ha van egyáltalán, te nyamvadt eunuchkocsonya? – Azzal nekikezdtünk.
Hatan voltak négy ellen, mint már jeleztem, de szegény öreg Balfék minden balféksége dacára hárommal fölért vadulásban és piszkos hirigben. Igazi horrorsó úzüje, vagyis lánca volt neki a derekára tekerve kétszeresen, ezt tekerte most le, és valami meseszépen pörgette máris az ellen glázai előtt. Pete-nek és Georgie-nak jó éles nózsa volt, nekem viszont príma horrorsó sztárüj britvám, amit akkoriban művészien tudtam villogtatni-forgatni. Szóval ott draccoltunk a sötétben, feljött a jó öreg Luna is, rajta az emberekkel, a csillagok meg úgy döfölték az eget, mintha csak kések volnának és maguk is szeretnének részt venni a draccban. Sikerült a britvámmal végighasítanom Billyboy egyik drúgjának a ruhaelejét, hogy a plottyát a pláttye alatt még csak nem is érintette. Úgyhogy a dracc kellős közepén Billyboynak ez a drúgja egyszer csak azon kapta magát, hogy kinyílt, mint a borsóhüvely, a hasa csupasz, kilógnak a nyamvadt tojásai, és ettől olyan razdraz lett, hogy összevissza vonyított, hadonászott, s persze hogy nem vette észre, mikor a jó öreg Balfék lánca husssssss belevágott a glázába, erre aztán Billyboynak ez a drúgja le is támolygott a csata teréről, de közben a lelkét majd kibőgte. Igazán horrorsón álltunk, mert nemsokára Billyboy alvezérét is sikerült leterítenünk, az öreg Balfék lánca megvakította, kúszott-mászott és üvöltött, mint az állat, de egy kiadós galavánrúgástól kifeküdt, elnyúlt, s annyi.
Négyünk közül persze hogy Balfék járt a legrosszabbul pofa-ügyben, a licója csurom vér, a pláttyéja csupa kosz, de mi hárman maradtunk, ahogy voltunk, még csak meg se izzadtunk. Én a hájas-bűzös Billyboyt szerettem volna elkapni, úgy táncoltam kezemben a britvával, mint borbélylegény a fedélzeten háborgó tengeren, hogy egy-két ügyes vágást ejtsek azon a tisztátalan, olajos képén. Billyboynak nózsa volt, hosszú rugós fajta, de maga olyan lassú és nehézkes, hogy rendesen megvregyittyelni senkit se tudott volna. Így hát, testvéreim, tömör gyönyör volt körbevalceroznom – balra két-há, jobbra két-há –, megmetszve a bal pofit és a jobb pofit, hogy jóformán egyszerre eredt két vérfüggöny a kövér, gusztustalan, olajos licón a téli csillagfényben. Szóval ömlött a vére ilyen piros függönyökben, de Billyboy föl se vette, billegett, mint egy mocskos-hájas medve, és váltig böködött felém a nózsával.
Ekkor szlúsáltuk, hogy szirénázva jönnek a milicilik, vintóvkák merednek ki a rohamkocsik ablakán, fegyvert célra tarts! Az a nyifogós kis gyévocska szólhatott nekik, mert volt ott egy zsernyákhívó fülke nem messze az erőszaki műteleptől. – Elkaplak még, ne búsulj – kiáltottam –, te hájas bakkecske, te! Lemetszem a tojásodat, azt ne hidd. – Azzal eltűztek, lassan és lihegve, kivéve Leo alvezért, aki ott hortyogott a földön, északnak, a folyó felé, mi meg a másik irányba. A sarkon túl volt egy sikátor, sötét és üres, és nyitott mind a két végén, itt megpihentünk, szaporán lihegve, aztán lassabban, aztán már csak normálisan lélegezve. Tisztára mintha két irdatlan hegy között pihegtünk volna, mert ez volt itten a lakótelep, és a lakások ablakaiban ugráló kék fényt lehetett mindenhol vígyelni. Ez meg a televízió volt. Aznap este úgynevezett világközvetítés ment, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a műsort vígyelhette mindenki a világon, már aki akarta, vagyis jobbára a középosztályok középkorú csolovekjai. Valami bazi nagy híreshülye komikus csolovek avagy fekete énekes volt műsoron, azt röptették szerte a spéci tévéműholdak a zűrből, testvéreim. Mi meg lihegtünk tovább, és szlúsáltuk, hogy keletnek szirénáznak el a milicilik, s már tudtuk, hogy nincs baj. De a szegény öreg Balfék egyre csak nézett föl a csillagokra, bolygókra, meg a Lunára, tátott róttal, mint valami kiskölyök, aki sose vígyelt még ilyet, és egyszer csak azt mondja:
– De szeretném tudni, mi lehet rajtuk. Ugyan mi lehet ott fönn az ilyen dolgokon?
Véknyába csaptam, úgy feleltem: – Te, te glúpüj barom aki vagy. Mi dolgod ezzel? Élet van rajtuk bízvást, aminthogy idelenn is, van, akit megkéselnek, van, aki késel. De hát molodaja még a nocs, úgyhogy indulás, Ó testvéreim. – A többiek jót szmeháltak ezen, de szegény öreg Balfék komoly pillantást vetett rám, aztán megint a csillagokra s a Lunára. Nekieredtünk hát a sikátoron, miközben kéklett le ránk a világközvetítés. Autóra lett volna szükségünk, ezért a sikátorból egyenest balra fordultunk, tudván, hogy a Priestly Place-en vagyunk, mert már vígyeltük is a nagy bronzszobrát valami sztárüj költőnek, a felső ajka akkora, akár egy orangutáné, és a lelógó vén rótjában pipát szorongatott. Északnak tartva kiértünk a Filmpalotához, ami csak úgy hámlott és rohadt szét, mert nem járt belé a kutya se rajtunk, málcsikokon kívül, de mi is csak balhézni, razrezálni, néha-néha a sötétben egyet tilitolizni. A légyszaros plakáton vígyeltük, hogy már megint a szokásos kovbojbaromság megy, a hatlövetű seriff meg az angyalok az egyik oldalon, a marhatolvajok és a pokolbéli ördögök a másikon, szóval az ismerős szar, csupa ilyet gyártott akkoriban az Államfilm. A közelben parkoló autók nem voltak valami horrorsók, csupa vacak sztárüj véscs, de azért találtunk köztük egy majdnem új Durango 95-öst, ami nekem megtetszett. Georgie-nak volt a kulcskarikáján egy úgynevezett polikulcsa, úgyhogy hamarosan már benne is ültünk – Balfék és Pete hátul tehénkedett, urasan fújva a füstöt –, begyújtottam, indítottam, és olyan horrorsón kezdett morajlani, hogy igazi príma érzés volt, ahogy melegen vibrattyolt tőle az ember bélése. Adtam neki a nógával, és csinosan kitolattunk, egy árva lélek nem vígyelte, hogy eltűzünk.
Előbb csak a kültelkeken marhultunk, ijesztgetve az úton átkelő vén csolovekokat meg zsénscsinákat, cikcakkban tépve a macskák után, ilyesmi. Aztán rátértünk a nyugati útra. Alig volt forgalom, úgyhogy tövig nyomtam a jó öreg nógával, és a Durango 95 úgy ette az utat, mintha spagetti lenne. Aztán már téli fák között jártunk, és sötétben, testvéreim, vidéki sötétben, és egyszer el is csaptunk valami jó nagyot, aminek vicsorgó, sokfogú rótja volt a reflektorfényben, aztán visított egyet, mi meg átcuppogtunk rajta, s az öreg Balfék ott hátul hülyére rötyögte magát: – Hohohoho! – Megláttunk egy fiatal málcsikot a bigéjével, egy fa alatt tapizták egymást, megálltunk noszogatni őket, aztán meggyomroztuk kissé a párocskát, mire elbőgték magukat, és már mentünk is tovább. Igazából a váratlan vendég című műsort akartuk leadni. Ez volt a legjobb vicc, a legjobb szmeh, és jó vad testi sértések is kerekedhettek belőle. Végül egy ilyen faluféléhez értünk, és a falu szélén egymagában állt egy ilyen falusi házikóféle kiskerttel. A Luna már jó magasan járt, tisztán és világosan vígyelhettük ezt a házikót, amint lelassítottam, majd fékeztem, a többiek rötyögtek bezúmno, aztán a házikó véscsnek a kapufélfáján azt is vígyeltük, hogy OTTHON a neve, ami elég egy hervasztó név. Kiszálltam az autóból, ráförmedtem a drúgjaimra, hogy kuss legyen és teljes komolyság, kitártam a málenkij kiskaput, és bementem a bejárati ajtóhoz. Szépen, finoman bekopogtam, de semmi válasz, úgyhogy kopogtam tovább, és már szlúsáltam is, hogy jön valaki, elhúzza a reteszt, aztán vagy öt centire megnyílt az ajtó, egyetlen gláz nézett rám a résből, de a lánc még be volt akasztva. – Tessék? Ki az? – Bigének a hangja volt, fiatalos gyévocskáé, úgyhogy igen előkelően, valódi úri góloszhordozással feleltem:
– Bocsásson meg, asszonyom, restellem, hogy zavarnom kell, de erre sétáltunk a barátommal, és a barátom hirtelen nagyon rosszul lett, kinn fekszik az úton, inkább halott, mint élő, és valami iszonyúan nyög. Volna olyan jó megengedni, hogy a telefonján mentőért telefonáljak?
– Nincs telefonunk – mondta a gyévocska. – Sajnálom, de nincsen. Máshoz kell fordulnia. – A málenkij házikó belsejéből katt katt katt katt kitkattkatt szlúsáltam, hogy gépel valami csolovek, aztán abbahagyta, és kiszólt a csolovekhang: – Mi az, drágám?
– Nos hát – mondtam –, volna olyan jó akkor legalább egy pohár vizet adni neki? Tudja, alighanem elájult. Úgy nézem, rájött a görcs, fogta magát s elájult.
A gyévocska habozott, aztán azt mondta: – Várjon. – Azzal visszament, a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva odaosontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat és én is az enyémet, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri góloszommal, hogy nem zárta be az ajtót, pedig hát idegenek voltunk mi ott az éjszakában. Aztán benyomultunk ordítva, az öreg Balfék szokása szerint adta a sútot, ide-oda ugrált és csúnya szlóvókat harsogott, és meg kell mondanom, szép kis málenkij házikó volt az belülről. Szmehálva berontottunk a szobába, ahol égett a villany, és a gyévocska ott állt rémülten, igazi bájos kis bőr volt, nagy horrorsó grúgyokkal, mellette állt egy csolovek, a múzsa neki, az is fiatal volt, szarukeretes ócskit viselt, az asztalon írógép, szanaszét papírok, de egy csinos paksaméta egyben feküdt, biztosan azt gépelte, szóval megint egy intelligens fazonú könyvmoly fazonba botlottunk, mint néhány órával azelőtt, csakhogy ez itt író, nem olvasó. Na, azt mondja:
– Mi ez? Kik maguk? Hogy merészelnek engedély nélkül betörni a házamba? – Közben végig remegett a gólosza, de a rukája is. Mire én:
– Egyet se féljen. Ha félelem fészkelt a szívébe, Ó testvér, vesse ki azt onnét. – Georgie és Pete kiment fölkutatni a konyhát, az öreg Balfék meg ott várt mellettem a parancsra, a rótja szélesre tátva. – Na, mi ez? – folytattam, fölvéve azt a gépelésféle paksamétát az asztalról, mire a szarukeretes muzscsina:
– Én is éppen ezt akarom tudni. Mi ez? Mit akarnak? Takarodjanak, vagy kidobom magukat. – A Pébé Shelleynek maszkírozott jó öreg Balfék ezen akkorát szmehált, mint valami hatalmas ragadozó.
– Hászen ez egy könyv – mondtam. – Hászen maga egy könyvet ír itten. – Jó durvára fogtam a góloszomat. – Mindig rohadtul csodáltam aztat, aki könyvet tud írni. – Ránéztem a legfelső lapra, ott volt a címe: GÉPNARANCS, mire azt mondtam: – Hát ez jó egy hülye cím. Ki a fene hallott már olyat, hogy gépnarancs? – Aztán felolvastam egy málenkij részletet, jó hangosan, igazi zengő prédikátorhangon: – "Hogy az emberre, ki növekedni és édesedni képes, kinek végül dús leve csordul Isten szakállal övezett száján, hogy tehát az emberre oly törvényeket és feltételeket erőszakoljanak, melyek mechanikus szerkezetté degradálják őt, ez ellen szállok toll-kardommal síkra..." – Balfék ajakzenét produkált, és én is elszmeháltam magam. Aztán tépdesni kezdtem a lapokat és fecnikben szórtam a padlóra, s ettől az író muzscsina egészen bezúmnüj lett, és sárga zubáit rám vicsorítva, tíz körmét kimeresztve nekem esett. Más se kellett a jó öreg Balféknek, nagy hörrentésekkel és morrantásokkal kezelésbe vette a csolovek remegő rótját, piff paff, bal ököl, jobb ököl, úgyhogy régi jó ismerősünk, a piros – piros bor a csapból, piros lé mindenütt, mintha csak ugyanaz az óriáscég állítaná elő – megeredt és befröcskölte a szép tiszta szőnyeget meg a könyv darabkáit, amit derekasan tépkedtem tovább, razrezrazrez. Mindeközben a gyévocska, a hű és szerető hitves, dermedten állt a kandallónál, azután málenkij kis jajokat bocsátott ki magából, mintegy az öreg Balfék ökölmuzsikájának ütemére. Bejött Georgie és Pete a konyhából, szorgosan rágtak, noha rajtuk volt a mászka, merthogy ezt is meg lehetett csinálni, így tervezték őket, Georgie valami hideg combbal az egyik rukájában, egy fél klebával s rajta hatalmas buckó mászlóval a másikban, Pete meg egy habzó galavájú sörösüveggel és egy horrorsó öklömnyi szilvássütivel. Egyből rötyögni kezdtek, vígyelve az öreg Balféket, amint körbetáncolva öklözi az író csolovekot, az író csolovek meg placsíl, hogy az élete munkája vész kárba, buhuhuhú, de a rótja már szögletesre volt szabva, nekem mégis a fiúk rötyögése tetszett kevésbé, mert tátva volt a pofájuk, és látni lehetett benne, amit éppen ettek. Rájuk szóltam:
– Eldobni a moslékot. Nem adtam rá engedélyt. Fogjátok le a csolovekot, hadd vígyeljen mindent, de el ne szabaduljon. – Lerakták a zsíros piscsájukat az asztalra, a szállongó papírok közé, és odaklopotáltak az író csolovekhoz, akinek a szarukeretes ócskija összevissza repedezett, de még tartotta magát, a jó öreg Balfék egyre csak táncolta körbe, hogy a kandallópárkányon ugráltak tőle a nippek (de lesöpörtem őket, és nem ugráltak tovább, kicsi testvéreim), és váltig pofozta a Gépnarancs szerzőjét, hogy már szederjes volt a licója, és csöpögött, mint egy egészen különlegesen lédús gyümölcs. – Elég lesz, Balfék – mondtam. – És most lássunk a másik véscshez a Bóg segedelmével. – Akkor rávetette magát a gyévocskára, aki még mindig horrorsón kricsált, legalább négyet egy ütemre, hátracsavarta a rukáit, én meg tépni kezdtem róla az ezt-azt, míg a többi tovább rötyögött, és igazi príma horrorsó grúgyok dugták ki a rózsaszín glázukat, Ó testvéreim, miközben magam is lehántottam a ruhámat, hogy nekifogjak a döfölésnek. Döfölés közben fájdalmas kiáltásokat szlúsáltam, és a vérző író csolovek bezúmno üvöltve majdnem kiszabadult Georgie és Pete markából, hihetetlenül trágár szavakat ordítva, amiknek csak egy részét ismertem, a többit ott helyben találta ki. Utánam jog szerint az öreg Balfék következett, a maga vadállati, lihegő-szuszogó módján, és a Pébé Shelley-mászka ügyet se vetett a dologra, miközben én fogtam a nőt. Aztán váltottunk, Balfék és én markoltuk meg a nyáladzó író csolovekot, aki már rángatózni se bírt, csak az összefüggéstelen szavait gajdolta, mint aki a tejmegmég bár űrébe keveredett, Pete és Georgie meg elzabrálta, ami járt neki. Aztán ilyen csöndféle lett, és mivel teli voltunk gyűlölettel, összetörtük, ami még épen maradt – írógépet, lámpát, széket –, Balfék pedig, rá mélységesen jellemzően, lehugyozta a tüzet és épp készült a szőnyegre szarni, hiszen volt ott papír bőven, de erre már azt mondtam, hogy nem. – Kifelé, kifelé, kifelé – ordítottam. Az író csolovek meg a zsenája nem is volt magánál, véresek voltak és tépettek, csak nyöszörögni tudtak. Túl fogják élni.
Kiballagtunk várakozó autónkhoz, és hagytam, hogy Georgie üljön a kormány mögé, mert letörtem egy málenkissé, és gurultunk vissza a városba, mindenféle furcsa, visító dolgokat ütve el közben.


3


Jéhaltunk vissza a városba, testvéreim, de épp a szélén, nem messze az úgynevezett Ipari Szennyvízcsatornától, vígyeltük, hogy lekonyul a benzinmutató, ahogy a mi, hahaha, mutatóink is lekonyultak, és az autó egyre köhögött, hogy kasi kasi kasi. Nem estünk kétségbe, mert ott villogott a közelben a vasút kék fénye. A kérdés csak az volt, hagyjuk-e ott az autót, hogy a zsernyákok szabirálják be, vagy pedig, gyilkos undorkodó kedvünkben lévén, tolcsókoljuk bele a vízbe, hogy jó nagy pleszkkel elmerüljön, mielőtt még meghal az este. Utóbbiban maradván kiszálltunk, kiengedtük a féket, vállvetve odatolcsókoltuk a mocskos víz szélére, amely mintha melasz és emberi lyuktermék keveréke lett volna, aztán egy jó horrorsó tolcsók, és bele is fordult. Hátraugrottunk, nehogy a szenny a pláttyénkra fröccsenjen, de az autó szép simán glugluglug és glolp lemerült. – Viszlát, öreg drúg – szavalta Georgie, Balfék meg egy nagy bohócos röhögést – Hahhahha! – eresztett utána. Azzal megcéloztuk az állomást, hogy az egy megállóra lévő központba bemenjünk. Szép udvariasan megvettük a jegyeket, és uras csöndben vártunk a peronon, az öreg Balfék közben az automatákkal marhult, a karmántyúja tele lévén málenkij pénzzel, mint aki csokoládészeleteket osztana a szegények és éhezők között, ám ilyenek a közelben nem voltak, aztán bedöcögött a jó öreg eszpresszó rapidó, és felugráltunk a majdnem üres vonatra. Hogy az út három percét elüssük, vadulni kezdtünk az úgynevezett huzatokkal, szép horrorsón kitéptük az ülések belét, az öreg Balfék meg addig verte láncával az aknót, míg szikrázva nem csillaglott a téli levegőben, de mind le voltunk konyulva, törve, hangolva kissé, testvéreim, az energiacsapoló estétől, csak Balfék volt teli az ostoba állat életörömével, viszont mocskos is volt tetőtől talpig, és bűzlött a verejtékvóntól, többek közt ezt se bírtam az öreg Balfékben.
A központban kiszálltunk, szép lassan visszaindultunk a Karóva tejbár felé, és úgy ááásítoztunk közben, hogy a hold, a csillagok meg a lámpák a kopoltyúnkig beláttak, mert növésben levő málcsikok voltunk még, akiknek nappal iskolában a helyük, és a Karóvába megérkezve azt tapasztaltuk, hogy zsúfoltabb, mint ahogy otthagytuk. De az a tején és synthemescen vagy min űrbe röpült csolovek most is csak fújta a magáét: – Kallódó utcakölykök az útbahan hukk plafonidő járazóra. – A harmadik vagy negyedik adagja lehetett aznap este, mert már megvolt neki az a fakó, embertelen színe, mint aki tárggyá vált és az arcát merő krétából faragták. Ha ennyi időt akart tölteni az űrben, már az elején be kellett volna menjen valamelyik privát fülkébe, mert a végén még beleakadnak a málcsikok, ámbár nagy veszély nem volt, hisz tudtuk, hogy bazi izmos kidobók rejtőznek a Karóvában, akik hamar véget bírnak vetni a marhulásnak. Balfék mindenesetre befurakodott e mellé a csolovek mellé, és a nagy mocskos szapógjával beletiport a lábfejébe. De a csolovek, testvéreim, nem érzett, nem hallott semmit, fölötte volt már ő a testi bajoknak.
Naccatok szlopálták a tejet meg a kólát s hülyültek többnyire (naccatoknak hívtuk a tinédzsereket), de voltak ott sztárüjebbek is, muzscsinák-zsénscsinák vegyest (persze nem burzsoá fazonok, olyanok soha), ezek a bárpultnál nevettek, povedáltak. A tollukról meg a lógó pláttyéjukról látszott (nagy kötött pulóver a legtöbbön), hogy felvételen lehettek a sarki tévéstúdióban. A gyévocskáknak nagyon eleven licójuk volt, nagy, széles és igen vörös, csupa fog rótjuk, összevissza szmeháltak, és fütyültek a fene vad világra. Aztán kattanva elhallgatott a sztereón a lemez (Johnny Zhivago, az a ruszki kóska énekelte a "Csak minden másnap"-ot), és a beálló rövid szünetben, mielőtt még rákezdett volna a következő szám, az egyik gyévocska – hirtelenszőke, nagy mosolygó vörös róttal, olyan harminc-sok lehetett – váratlanul dalra fakadt, csak olyan másfél ütemnyire, mint aki illusztrálni akar valamit, amiről éppen povedáltak, de abban a pillanatban, Ó testvéreim, mintha egy nagy madár szállt volna be a tejbárba, és a plottyomon minden málenkij szőrszál felállt, és úgy futott végig rajtam a hideg, mint lassú kis málenkij gyíkok. Mert én tudtam, mit énekel. Friedrich Gitterfenster operájából, a Das Bettzeug-ból volt egy részlet, ahol a nő már elpatkolni készül, mert átvágták a torkát, és a szöveg így hangzik: "Jobb is lesz így talán". Szóval végigfutott rajtam a hideg.
De az öreg Balfék, szlúsálva ezt a kis daldarabot, ezt a tányérra csapott izzóvörös lómtyik húst, szabadon eresztette a bunkóságát, ami most ajaktrombitából, kutyaugatásból, kétszer a levegőbe döfött két ujjból és bohócos röhögésből állt, ebben a sorrendben. Egyszerre mintha belázasodtam volna, mintha izzóvörös vérben fuldokoltam volna, szlúsálva és vígyelve Balfék otrombaságát, és kifakadtam: – Te rohadék! Te mocskos, nyálas, modortalan rohadék! – Azzal áthajolva Georgie előtt, aki köztem és az undorító Balfék között ült, öklömmel Balfék rótjába csaptam, villámszkóró. Balfék nagyon meglepődött, elnyílt a rótja, rukájával törölgette a króvot a gúbáiról, aztán a csorgó piros króvot nézte döbbenten, aztán engem. – Há emmeg mi volt? – kérdezte a maga tudatlan módján. Nem sokan vígyelték, mit csináltam, s aki vígyelte, nem törődött vele. Már szólt is megint a sztereó, valami nagyon beteg elektromosgitár-véscs ment rajta.
– Azért kaptad, mert modortalan rohadék vagy és dúhod nincs róla, hogy kell viselkedni a köz nyilvánossága előtt, Ó testvérem.
Balfék ronda gonosz pofát vágott erre. – Nekem ez nem tetszik egyáltalán. Mostantól nem vagyok a testvéred, és nem is akarnék az lenni. – Előhúzta zsebéből a nagy taknyos tastukját, és csodálkozva itatgatta a piros folyadékot, olyan döbbenten nézett rá, mintha vére csak más csolovekoknak lehetne, neki nem. Olyan volt az egész, mintha vért énekelne, mert otromba volt, amikor az a gyévocska zenét énekelt. A gyévocska viszont már tovább szmehált – hahahaha – a drúgjaival a pultnál, mozgott a vörös rótja, fénylettek a zubái, Balfék gusztustalan otrombaságát észre se vette. Tulajdonképpen velem volt otromba a Balfék. Azt mondtam:
– Ha nem tetszik ezmegez és nem akarnál azmegaz lenni, tudod, mit csinálj, kicsi testvér.
Georgie hangja olyan éles volt, hogy felkaptam a fejem:
– Jól van, na. Ne kezdjük itt az arénát.
– Ez csakis Balféktől függ – mondtam. – Nem viselkedhet úgy egész zsiznyében, mint valami kisgyerek. – Azzal keményen Georgie-ra néztem. Megszólalt Balfék, és már a piros vére se folyt annyira:
– Mi jogon parancsolgat nekem és tolcsókol szájba, amikor csak tetszik? Menjen az édesbús mattyába, vagy kiverem lánccal a glázait.
– Vigyázz – mondtam erre olyan halkan, ahogy csak tudtam, miközben a sztereó ide-oda pattogott a falakon meg a plafonon, és az űrben mászkáló csolovek egyre hangosabban fújta Balfék mellett, hogy: – Közelebb szikrázik ultoptimáris. – Azt mondtam halkan: – Vigyázz, Ó Balfék, ha kedves az életed filigrán cérnája.
– Menj az édesbús bolsaja mattyodba – vicsorgott Balfék. – Nem volt jogod ahhoz, amit csináltál. Bármikor kiállok veled lánccal, nózzsal vagy britvával, nem hagyom, hogy ok nélkül tolcsókolgass, vili, hogy nem hagyom.
– Késsel és bármikor – acsarogtam vissza. Mire Pete:
– Állj, állj, málcsikok. Drúgok vagyunk, vagy nem? Drúgok pedig ilyetén nem viselkednek. Ott szemben máris röhögnek rajtunk a málcsikok. Csak nem csinálunk magunkból bohócot?
– Balféknek rendet kell tanulnia – feleltem. – Világos?
– Álljon meg a menet – szólt közbe Georgie. – Mi az, hogy rendet? Ezt most hallom először.
– Az az igazság, Alex – tódította Pete –, hogy nem kellett volna pofán csapnod a jó öreg Balféket. Most megmondom, aztán többet nem térünk ki rá. Megmondom teljes tisztelettel, ha engem csapsz pofán, vállalnod kellett volna a következményeket. Ennyit mondok és nem többet. – Azzal beletemette licóját a tejespohárba.
Éreztem, hogy csupa razdraz a belsőm, de próbáltam nyugodt maradni. – Vezérnek lennie kell. Fegyelemnek lennie kell. Nem igaz? – Egy szót nem szkazált, még csak nem is biccentett egyik se. A razdraz egyre nőtt bennem, kívül egyre nyugodtabb lettem. – Régóta én vagyok a főnök. Drúgok vagyunk, de valakinek főnöknek is kell lennie. Nem igaz? Nem igaz? – Biccentettek tétován. Balfék az utolsó csöppeket aszusálta magán. Végül ő szólalt meg:
– Igaz, igaz. Dubidú. Elfáradtunk, asszem. Többet ne is mondjunk talán. – Meglepődtem, kissé még puglívüj is lettem, hogy Balfék ilyen bölcsen povedál. Balfék folytatta: – Ágyban az igazság már ilyenkor, haza kéne menni. Nem igaz? – Nagyon meglepődtem. A másik kettő bólintott, hogy igaz igaz igaz. Mire én:
– Ugye megérted, Balfék? Tudod, a zene miatt volt. Egészen bezúmnüj leszek, ha egy csolovek megzavar egy éneklő ptyícát. Szóval ezért.
– Haza kéne menni egy kis szpacskára – mondta Balfék. – Hosszú este volt ez növésben levő málcsikoknak. Nem igaz? – Igaz igaz, bólintott a másik kettő. Mire én:
– Azt hiszem, legjobb, ha most hazamegyünk. Balfék igazi horrorsó ötlettel állt elő. És ha nappalközben nem találkoznánk, Ó testvéreim, hát – holnap ugyanakkor ugyanott?
– Igen – felelte Georgie. – Azt hiszem, el lehet intézni.
– Én – mondta Balfék – lehet, hogy egy málenkicsit kések. De ugyanott és majdnem ugyanakkor holnap, persze hogy. – Még mindig törölgette a gúbáit, pedig már nem is folyt a króv. – És – tette hozzá – reméljük, hogy több énekes ptyícát már nem találunk itt. – Azzal megeresztett egy jó öreg Balfék-rötyögést, egy nagy bohócos hohohohót. Úgy látszott, akkora balfék, hogy meg se tud igazán sértődni.
Így hát elváltak útjaink, én a magamén böfögve mentem a sok megpittyelt hideg kólától. A britvám kéznél volt, hátha Billyboy valamelyik drúgja ott vár rám a lakótelepen, vagy ha nem ő, akkor valamelyik másik bandából, gruppából vagy sájkából valaki, mert ezek folyton háborúztak egymással keresztbe és hosszába. A faterral meg a mamival laktam a 18/A számú tömbben, a Kingsley Avenue és a Wilsonsway között. A nagy bejárati ajtóig simán eljutottam, bár tényleg láttam egy fiatal málcsikot a csatornában fetrengeni, üvöltött, mint a fába szorult féreg, prímán össze volt vagdosva, a lámpafényben itt is, ott is vércsíkok csillogtak, megannyi szignója, testvéreim, az aznap esti marhulásnak. A 18/A tövében megpillantottam egy gyévocska nyizsnüjneműjét is, a pillanat hevében tépték le róla, Ó testvéreim. Beléptem. A lépcsőházban a városi tanács jó öreg festménye a falon – szépen fejlett csolovekok és ptyícák, a Munka Becsületétől meg Tisztességétől mord képpel, munkapadoknál, gépeknél, s a szépen fejlett plottyukon nincs egy öltés ruha. De hát persze a 18/A-ban lakó málcsikok, ahogy várni lehetett, golyóstollal és színes ceruzával szépen kidekorálták a fönt említett festményt, szőröket és merev farkokat biggyesztve rá, és most már iszonyú ronda szlóvók is kúsztak kifelé ezeknek a nagój (vagyis meztelen) zsenáknak meg csolovekoknak a méltóságteli rótjából. Odamentem a lifthez, de meg se kellett nyomni a villanyos knópkát, hogy tudjam, nem működik, mert ma este jó horrorsón megtolcsókolták, a fémajtó összevissza görbült, valaki igencsak fejthette az erőt, úgyhogy gyalog kellett fölmásznom a tizedikre. Szentségeltem is zihálás közben, mert plottyban fáradt voltam, ha fejileg nem is. Nagyon kívántam már a zenét, lehet, hogy a miatt az éneklő gyévocska miatt a Karóvában. Jól be akartam vele lakni, mielőtt a paszportomat, testvéreim, lepecsételik az álom határátkelőhelyén, és fölengedik előttem a csíkos sésztet.
Kinyitottam az én kis külön kljucsommal a 10-8 ajtaját; málenkij lakásunkban néma csönd volt, az ef meg az em már az álom ösvényét járta, a mami egy kis málenkij vacsorát is kikészített az asztalra: egy-két lómtyik szivacsos konzervhús, egy vékony vágat kleba meg vaj, na és egy pohár hideg malakó. Hahahó, a jó öreg malakó, amiben nincsen kés, se synthemesc, se drencrom. Gonosz egy ital lesz, testvéreim, most már az én szememben az ártatlan tej mindig. Azért csak nekiestem, mert éhesebb voltam, mint hittem, még a gyümölcstortát is kiszedtem a kamrából, és jó nagy cafatokat hánytam belőle a mohó rótomba. Azután fogat mostam, csettegtettem, vagyis tisztogattam a rótomat a jazikommal, majd pedig bementem az én kis szobámba, útközben lökve le a pláttyét. Itt volt az ágyam és zsiznyem kincse, a sztereóm, lemezeim a szekrényben, zászlóim és plakátjaim a falakon, ez utóbbiak emlékek a javítóból tizenegy éves koromtól, Ó testvéreim, és mindegyikre név vagy szám volt feste: 4. DÉLI; METRÓ JAVINT, KÉK TAGOZAT; ALFA-FIÚK.
Az erősítők szépen el voltak rendezve körbe a plafonon, falakon, padlón, úgyhogy ha zenét szlúsálva az ágyamon hevertem, valósággal behálózott és körbefont a zenekar. Ma este, gondoltam, jöjjön először az az új hegedűverseny az amerikai Geoffrey Plautustól, Odysseus Choerilos és a Maconi (Georgia) Filharmonikusok előadásában, úgyhogy kirántottam a helyéről, föltettem és vártam.
És jött is, testvéreim. Ó, boldogság, mennyei boldogság. Csupaszon feküdtem, galavám a rukáimon a párnán, glázok csukva, rót gyönyörre tátva, szlúsáltam a mennyei hangok zubogását. Ó, a megtestesült tökély és tökélet. A trombonok vörösaranyként recsegtek az ágyam alatt, galavám mögött háromfelé köptek ezüstlángot a trombiták, és ott az ajtónál az üstdobok a belemen gurultak át és ki, recsegve, mint a cukorkamennykő. Ó, csodáknak csodája. És akkor, mint ritka mennyei fémből szőtt madár, vagy mint nehézkedésnek fittyet hányó ezüstbor madár, mely űrhajóban folyik, jött a hegedűszóló a többi húros felett, s azok a húrok mintha selyemből lettek volna kalitka az ágyam körül. Azután a fuvola és az oboa fúrta bele magát platinaféregként a sűrű sűrű arany-ezüst karamellába. Micsoda boldogság volt az, testvéreim. Az ef és az em a szomszédos hálószobájukban megtanulták már, hogy ne merészeljenek átkopogni a falon az úgynevezett zaj miatt. Megtanítottam őket. Inkább altatót vettek be. Most is bevették nyilván, hisz tudhatták, micsoda élv nekem az éji zene. És miközben szlúsáltam, szorosra hunyt glázokkal, hogy magamba zárjam ezt a boldogságot, ami jobb bármi synthemesc-Bógnál, mennyei képek jelentek meg előttem. Fiatal és sztárüj csolovekok meg ptyícák hevertek a földön irgalomért esdekelve, én meg teli róttal szmehálva tiportam a licójukat a bakancsommal. És tépett ruhájú, kricsáló gyévocskák álltak egy falnál, és én sorra beléjük döftem a micsodámat, mint valami slagot, és bizony mire a zene, mindössze egy tétel, a nagytornyának tetejére ért, ott heverve az ágyamon, szorosra hunyt glázokkal, rukáim a galavám mögött, elsültem és fröcsköltem szanaszét és ordítottam aaaaaaaaaa a boldogságtól. És így siklott a gyönyörű zene izzó vége felé.
Utána a csodálatos Mozarttól hallgattam a Jupitert, és új képek, más licók jelentek meg, hogy a földbe tiporjam és szétloccsantsam őket, majd arra gondoltam, meghallgatok még egyet, mielőtt átkelek a határon, és mivel valami igazán sztárüjt és erőset és határozottat akartam, J. S. Bachot vettem elő, a Brandenburgi versenyt, középső és alsó húrokra. És, másféle boldogsággal szlúsálva, mint az előbb, vígyeltem megint azt a címet a papíron, amit az este razrezáltam, mintha csak évszázadokkal azelőtt lett volna, abban az OTTHON nevű házikóban. Az volt a cím, hogy gépnarancs. J. S. Bachot hallgatva kezdtem már panyimálni, hogy mit jelent, és bántam, mint a kutya, szlúsálva mindeközben a sztárüj német mester barna tökéletét, hogy nem tolcsókoltam még jobban el azt a kettőt, hogy nem téptem őket szét a saját padlójukon.


4


Másnap reggel nulla nyolc nulla nullakor ébredve, testvéreim, s váltig lekonyulva, törve, verve, gyalázva, glázaim álomglazúrral horrorsón leragasztva, arra gondoltam, nem megyek én iskolába. Egynéhány órát heverészek még, aztán lazán fölkelek, fölöltözöm, talán még tocsogok is egyet a fürdőben, majd kenyeret pirítok magamnak, szlúsálom a rádiót vagy átfutom a gazétát, és mindezt agyinókomban. Ebéd után talán-talán, ha kedvem szottyan, elidúlok a jó öreg skólavólába, és megnézem, mit varittyolnak a haszontalan glúpüj tudásnak e főlegvárában, Ó testvéreim. Hallottam, hogy a fater csiszeg-csoszog, mireg-morog, aztán eligyol a festékgyárba, ahol robotált, majd beszólt a mami, igen tisztességtudó góloszon, most hogy már egyre nagyobb és erősebb lettem:
– Elmúlt nyolc, fiam. Még elkésel a végén.
Mire én visszakiáltottam: – Fáj a galavám. Hagyj békemet, alszok rá, oszt jobban leszek. – Szlúsáltam, hogy sóhajt egyet, majd:
– Hát akkor beteszem a reggelidet a sütőbe, fiam. Nekem már mennem kell. – Ami igaz is volt, mert törvény van rá, hogy aki nem gyerek, nem vár gyereket, nem beteg, annak robotálni kell. A mami egy ilyen áböcöben dolgozott, a konzervlevest, -babot meg a többi kalt rakta ki a polcokra. Szlúsáltam, hogy becsap egy tányért a gázsütőbe, cipőt húz, leveszi a kabátját az ajtó mögül, megint sóhajt, és azt mondja: – Hát én megyek akkor, fiam. – De úgy tettem, mint aki máris álomországban jár, aztán horrorsón el is bólintottam, és valami igen furcsa és valószerűnek tűnő szónt láttam, az én drúgommal, a Georgie-val kapcsolatosan. Ebben a szónban már sokkal öregebb volt, ilyen komoly meg kemény, és folyton a fegyelemről meg az engedelmességről gavarittyolt, meg arról, hogy az alája beosztott málcsikok ugorjanak, mint a szöcske, és feszesen szalutáljanak, és ott álltam én is a sorban a többi közt, és harsogtam, hogy igen, uram, nem, uram, aztán már vígyeltem is frankón, hogy Georgie-nak csillagok vannak a plecsóján, mint valami tábornoknak. Aztán behívta a jó öreg Balféket egy korbáccsal, és Balfék is sokkal öregebb volt már, a haja ősz és néhány foga is kiesett, ezt akkor vígyeltem, amikor engem meglátva elrötyögte magát, aztán Georgie, a drúgom rám mutatott: – Ennek az embernek csupa mocsok és kal a pláttyéja –, és ez igaz is volt. Kricsálni kezdtem, hogy: – Ne bántsatok, jaj, ne bántsatok, testvérek –, és futásnak eredtem. Körbe-körbe rohantam, Balfék a sarkamban, hülyére szmehálva magát, és ahányszor csak horrorsón a hátamra tolcsókolt a korbáccsal, mindig megszólalt egy csingilingi elektromos csengő, és ez a csengő még külön is fájt.
Ettől aztán villámszkóró felébredtem, a szívem csak úgy dübögött, és persze hogy szólt egy igazi csengő is, brrrr, a mi ajtócsengőnk. Tettem, mintha senki se lenne itthon, de a brrrr csak nem hagyta abba, aztán egy góloszt hallottam az ajtón túlról. – Hallod-e, ne szórakozz velem, tudom, hogy ágyban vagy. – Azonnal felismertem a góloszt. P R. Deltoid volt az (jó egy hülye név), a nevelőtisztem, egy agyonhajszolt csolovek, rajtam kívül még százakkal kellett nyűglődnie. Jól van, megyek már, kiáltottam fájdalmas hangon, azzal kimásztam az ágyból, és felöltöttem, Ó testvéreim, az én igen fess selyemköntösömet, amire nagyvárosok látképe volt festve. Finom puha tufliba dugtam a nógámat, megfésültem dicső tollamat, és máris P R. Deltoid-fogadóképes voltam. Cammogva jött be, ahogy ajtót nyitottam, hullafáradtan, ütött-kopott vén sljápával a galaváján, mocskos esőkabátban. – Á, szervusz, Alex fiam mondta. – Találkoztam az anyáddal, igen. Azt mondta, hogy fáj valamid. Ezért nem vagy iskolában. Igen.
– Kibírhatatlan fejfájás gyötör, testvér, uram – feleltem úrimód. – Ám délutánra bizton elmúlik.
– Vagy legkésőbb estére, igen – mondta P R. Deltoid. – Mert az este az igazi, ugye, Alex fiam? Ülj le – mondta –, ülj csak le – mintha bizony ez az ő domja volna és én volnék a vendég. Azzal leült a fater sztárüj hintaszékébe, és úgy hintált benne, mintha pont ezért jött volna. Mire én:
– Egy csésze csáj, uram? Azazhogy tea, uram?
– Nincs rá időm – felelte. És hintált tovább, és úgy meredt rám a bozontos szemöldöke alól, mint akinek rengeteg az ideje. – Nincs rá időm, igen – mondta glúpo. Úgyhogy feltettem a vizet. Aztán megkérdeztem:
– Minek köszönhetem a rendkívüli szerencsét? Valami baj van, uram?
– Baj? – vágta rá sunyin és villámszkóró, de csak hintált tovább. Aztán a szeme ráesett egy hirdetésre a gazétában, ami ott hevert az asztalon – szép szmeháló fiatal ptyíca reklámozta buggyanó grúgyokkal, testvéreim, a jugoszláv tengerpart összes gyönyöreit. Két nyeléssel fölszlopálta, majd így szólt: – Hogy jut eszedbe? Rossz fát tettél netán a tűzre, igen?
– Csak amolyan szófordulat – mondtam –, uram.
– Nos – mondta P R. Deltoid –, akkor tőlem is amolyan szófordulat, hogy vigyázz magadra, kicsi Alex, mert legközelebb, mint te is nagyon jól tudod, már nem a javítóba visznek, hanem a rácsos házba, és akkor oda az összes törődésem. Ha már irtóztató önmagaddal nem gondolsz, legalább énrám légy tekintettel, aki annyit gürcöltem érted. Mert bizalmasan megmondom, hogy jó nagy feketepontot kapunk mindazokért, akiket nem tudunk megnevelni, kudarcunk jele mindegyiktek, aki a csíkos kamrában végzi.
– Nem csináltam semmi rosszat, uram – feleltem. – A miliciliknek nincs ellenem bizonyítékuk, testvér... uram, akarom mondani.
– Hagyd ezt a milicilizést – mondta ingerülten, de még mindig hintálva P R. Deltoid. – Az, hogy a rendőrség mostanában nem fülelt le, még nem jelenti, mint te is nagyon jól tudod, hogy nem csináltál valami disznóságot. Volt tegnap este egy kis verekedés, ugye? Egy kis hadonászás a nózzsal meg a biciklilánccal. Egy bizonyos kövér fiú barátai közül a mentő vitt be egyet a kórházba az erőmű mellől, nagyon csúnyán össze volt vagdosva, igen. A te neved is szóba került. A szokásos csatornákon jutott el hozzám a hír. Szóba került bizonyos barátaid neve is. Úgy látom, egész csomó disznóságot csináltatok tegnap este. Persze bizonyítani semmit se lehet, szokás szerint. De én azért figyelmeztetlek, kicsi Alex, mert a barátod vagyok, az egyetlen ebben a nyavalyás beteg közösségben, aki szeretne téged megmenteni önmagadtól.
– És én ezt nagyra is értékelem, uram – mondtam –, de őszintén.
– Aha – morrantotta ő. – Szóval csak vigyázz magadra, igen. Többet tudunk rólad, mint hinnéd, kicsi Alex. – Majd igazi mártírhangon, de tovább hintálva folytatta: – Egyáltalán mi van tiveletek? Mi csak tanulmányozzuk a problémát, tanulmányozzuk már majd' egy évszázada, de nem jutunk semmire. Jó otthonod van, szerető szüleid, még eszed is ráadásul. Az ördög bújt beléd?
– Senkinek sincs ellenem bizonyítéka, uram – mondtam. – A milicilik már hosszú ideje nem kaptak rajta semmin.
– Épp ez aggaszt engem – sóhajtotta P R. Deltoid. – Olyan hosszú ideje, hogy az már nem is egészséges. Úgy számolom, mostanában fog lejárni. Ezért is figyelmeztetlek, kicsi Alex, hogy ne üsd azt a helyre proboscisodat semmibe, igen. Világosan beszéltem?
– Nem világosabb a kristálytiszta tó – feleltem –, sem a nyári azúr ég, uram. Bízhat bennem, uram. – És összes zubámat kivillantva rávigyorogtam.
De miután uhagyílt, és én főztem magamnak egy jó erős csájt, magamban jót röhögtem azon, ami P R. Deltoidot meg a drúgjait annyira aggasztotta. Mert rendben, csúnyákat művelek, krasztyolás, tolcsók, britva meg tilitoli, de ha pajmálnak, hát úgy kell nekem, Ó kicsi testvéreim, végül is az nem államigazgatás, ha minden csolovek úgy viseli magát az éjszakában, mint én. És ha pajmálnak, és azt mondja, három hónap ezen a mésztón, hat meg azon, s utána, amint P R. Deltoid volt szíves figyelmeztetni, zsenge korom ellenére, testvéreim, jön a nagy bazi állatkert maga, akkor én azt mondom erre: "Helyes, ámde pech, bíró uraimék, mert én nem bírok bezárva élni. Erőfeszítéseim a jövőre nézvést, mely kitárja felém hó- és liliomfehér karjait, míg csak nem jön a nózs vagy nem fröccsen végső kórust a vér zúzott fémkalitkából, tört üveg közül az országúton, azt fogják célozni, hogy soha többé ne pajmáljanak." Tiszta beszéd, nem? De, testvérek, ez a hascsikarás meg fejgyötrés, hogy mi a rosszaság oka, hát ettől hülyére röhögöm magam. A jóság okába nem mennek bele, mit kereskednek akkor a másik boltban? Némely csolovekok azért jók, mert úgy tetszik nekik, én nem szólok bele, de álljon akkor ez a másik boltra is. És én a másikban vagyok vevő. Mi több, a rosszaság az énből ered, az egyetlenegyből, a belőled meg a belőlem, és ezt az ént a Bóg vagyis az Isten teremtette, és vala ő büszke és rádosztnüj. De a nem-én nem tűri a rosszat, márminthogy a kormány meg a bírók meg az iskolák nem tudják elviselni a rosszat, mert nem tudják elviselni az ént. És újabb kori történelmünk nem ilyen bátor málenkij ének története-e, testvéreim, akik ezek ellen a nagy gépezetek ellen hadakoztak? Ezt én most komolyan mondom, testvérek. De amit csinálok, azt azért csinálom, mert szeretem csinálni.
Na, ezen mosolygós téli délelőtt ittam az erős csájt, malakóval meg sok-sok-sok cukorral, mert igen szládkij hasú volnék, majd kikaptam a sütőből a reggelit, amit az én szegény öreg mamim sütött nekem. Egyetlenegy tükörtojás volt és slussz, de pirítottam hozzá kenyeret, és azon nyammogtam, tojáson, pirítóson, lekváron, és közben olvastam a gazétát. A gazéta, mint mindig, tele volt erőszakkal, bankrablással, sztrájkkal meg futballistákkal, akik a frászt hozták mindenkire, mert azzal fenyegetőztek, hogy jövő szombaton nem lépnek pályára, ha a fizetésüket meg nem emelik, ejnye-bejnye, adta málcsikók. Meg voltak aztán a legújabb űrutazások, a még nagyobb képernyőjű tévék meg hogy ingyen doboz mosóporokhoz juthat, aki leveskonzervcímkéket küld be, ilyen még nem volt, ragadja meg a lehetőséget, még a héten, szmehálnom kellett. És volt egy bolsoj cikk a Mai Fiatalságról (ez én volnék, úgyhogy meg is hajoltam és vigyorogtam bezúmno), valami igen okos kopasz csolovek tollából. Na, ezt figyelemmel olvastam, testvérek, miközben a jó öreg csájt hörpöltem, csészét csára után, és a lekvárba meg tojásba mártogatott pirítóslómtyikokon csámcsogtam. Ez a tudós csolovek a szokásos véscseket sorolta, hogy aszongya nincs szülői fegyelmezés, meg kevés az igazi tanár, aki kiverje az istentelen rosszaságot az ártatlan dedekből, hogy brühühűzve esdenének irgalomért. Glúpüj volt az egész, szmehálnom kellett, de azért kellemes érzés, hogy az ember folyton szerepel a hírekben, Ó testvéreim. Mindennap írtak valamit a Mai Fiatalságról, de a legjobb véscs mégis az volt, amikor egy sztárüj tata, aki papgallért viselt, leszögezte, hogy véleménye szerint, és ő most mint Isten embere gavarittyol, AZ ÖRDÖG KÍSÉRT A VILÁGBAN, befurakszik az ártatlan fiatalok testébe, és ebben a felnőttek a hibásak az örökös háborúikkal meg bombáikkal meg egyéb hülyeségeikkel. Pompás, gondoltam. Ő csak tudja, hiszen Isten embere. Mi, ártatlan fiatal málcsikok tehát nem vagyunk hibáztathatók. Helyes helyes helyes.
Böffentettem kétháromraz gyomrom ártatlanságában, és kezdtem előszedni a nappali pláttyékat a szekrényből, közben bekapcsoltam a rádiót. Zene ment, egy igen finom málenkij húros kvartett, testvéreim, Claudius Birdmantől, akit jól ismertem. De aztán szmehálnom kellett, mert eszembe jutott, mit vígyeltem egyszer egy ilyen cikkben a Mai Fiatalságról, hogy aszongya a Mai Fiatalsággal meg kellene kedveltetni a Művészetek Tevékeny Élvezetét. A jó zene és a jó költészet elcsitítaná a Mai Fiatalságot, mi több, civilizálná a Mai Fiatalságot. Civilizálná ám a szifilizált micsodámat. A zenétől én mindig bezsongtam, Ó testvéreim, úgy éreztem, én vagyok az öregisten avagy Bóg maga, enyém a donner meg a blitz, és ordító-visító csolovekokat meg ptyícákat kaparinthatok a markomba. Megcsisztyílva licót-rukát s felöltözve (pláttyém most a diákviselet: kék nadrág és A mint Alex betűs szvetter), gondoltam, ideje eligyolnom a diszkbutikba (pénz nem számít, tele a zsebem), hátha megjött a rég beígért, rég megrendelt Beethovenkilencedik (érthetőbben a kórus-szimfónia) sztereóban, Masterstroke-felvételen, az Esh Sham Sinfonia előadásában, L. Muhaiwir vezényletével. Úgyhogy útnak eredtem, testvéreim.
Egész más volt a nappal, mint az éjjel. Az éjjel az enyém volt meg a drúgjaimé meg a többi naccaté, miközben a sztárüj burzsoák odabenn kushadtak, falva a glúpüj világadásokat, ámde a nappal viszont a sztárüjöké volt, és fakabát meg milicili is több nyüzsgött ilyenkor. A sarkon felugrottam az autóbuszra, bementem vele a központba, aztán visszaballagtam a Taylor Place-re, és ott volt a diszkbutik, melynek felbecsülhetetlen kuncsaftja valék, Ó testvéreim. Az a glúpüj neve volt neki, hogy MELOGYIJA, de amúgy igazi horrorsó volt, többnyire szkóró beszerezték az új felvételeket. Beléptem, és csak két kuncsaftot találtam ott, két fagylaltot majszoló fiatal ptyícát (pedig tökhideg tél volt, ezt ne feledjük – az új poplemezek közt turkáltak: Johnny Burnaway, Stash Kroh, A Keverők, Keverj Lazán Ed és Id Molotovval meg más hasonló kalok). Ez a két ptyíca nem lehetett több tízévesnél, és úgy látszott, hozzám hasonlóan elhatározták, hogy megkerülik a jó öreg skólavólát. Felnőtt gyévocskáknak képzelték magukat, ez látni való volt, riszálták a csípőjüket, amint Alázatos Narrátorotokat megpillantották, testvérek, a mellük ki volt tömve, a gúbájuk csak úgy nedvedzett a rúzstól. Odaléptem a pulthoz, és csupazuba kedves mosolyt villantottam az öreg Andyre (ő is mindig nagyon kedves volt és segítőkész, igazi horrorsó fazon, ámbár kopasz és sovány, mint a léc). Azt mondja:
– Á, tudom ám, mit szeretnél. Jó hír, jó hír. Megjött. – S a nagy karmester-rukáival taktust verve ment is, hogy előhozza. A két kis ptyíca a korára jellemző módon vihogni kezdett, de én csak hidegen rájuk meredtem. Andy szkóró visszajött, a Kilencedik nagy, fehér tasakját lobogtatva, amelyen, testvérek, ott ráncolta szemöldökét a rovarszerű-villámtekintetű Ludwig van maga. – Tessék – mondta Andy. – Kipróbáljuk? – Én azonban máris szerettem volna otthon lenni, hogy a magam sztereóján szlúsáljam, mégpedig agyinókomban. Előrángattam a gyéngit, és akkor az egyik kis ptyíca így szólt:
– Miféle fincsit vettél, brátocska? Mi ez az oltári, mi ez a világjó? – Merthogy ezeknek a gyévocskáknak is megvolt a maguk külön gavarittyolási szokása. – A Mennyei   Tizenhetek? Luke Sterne? Vagy a Guggoló Gogol? – És csípőjűket riszálva vihogtak megint. És ekkor olyan ötletem támadt, olyan kínnal és gyönyörrel hasított belém, Ó testvéreim, hogy tíz másodpercig is alig kaptam levegőt. Magamhoz térve rájuk villantottam nemrég mosott zubáimat, és így szóltam:
– Hát nektek mitek van otthon, hugicák, min játsszátok le szirupos trilláitokat? – Mert láttam, hogy ők ilyen miniatűr popvéscseket vásároltak. – Lefogadom, hogy mütyür kis hordozható piknikjátszók azok, nem egyebek. – Erre összeszorult durcásan a szájuk széle. – Gyertek a bácsival – mondtam –, és halljatok valami igazit. Halljatok angyaltrombitákat és ördögharsonákat. Ezennel meg vagytok híva. – S meghajoltam. Vihogva felelte az egyik:
– Jaj, de olyan kajásak vagyunk! Annyit tudnánk falni! – Mire a másik: – De még mennyire, júj, sokat! Mire én:
– Faljatok a bácsival. Hova menjünk?
Na, erre megjátszották a delnőt, szánalmas volt, ahogy nagyvilági hangon sorolták a Ritzet, a Bristolt, a Hiltont, az 11 Ristorante Granturcót. Leállítottam őket. – Kövessétek a bácsit – mondtam, és elmasíroztam velük a sarokra, a Pasta Parlourba, s ott hagytam, hadd tömjék meg ártatlan fiatal licójukat spagettivel, kolbásszal, krémessel, banana-splittel, forró csokoládéval, míg már a gyomrom kavargott, mert én magam mértékkel ebédeltem, épp csak egy szelet hideg sonkát csilikörettel. A két kis ptyíca nagyon hasonlított egymásra, noha nem voltak testvérek. Ugyanúgy gondolkodtak, illetve nem gondolkodtak, ugyanolyan színű volt a hajuk – festett szalma. Na, hát most majd felnőnek időnek előtte. Nagy nap lesz a mai. Ma nem lesz ebéd utáni iskola, de lesz igenis okítás, és Alex fogja a tanárt alakítani. Nevük Marty és Sonietta, mondták, ami elég bezúmnüj volt és meg is felelt az akkori gyerekes divatnak, úgyhogy azt feleltem:
– Marty és Sonietta, éljen, éljen. És most gyerünk, lássuk a nagy játszót. Előre. – Kinn a hideg utcán úgy döntöttek, ne szálljunk autóbuszra, ó, nem, menjünk taxival, én meg rájuk hagytam, magamban vigyorogva, és hívtam egy taxit az egyik belvárosi standról. A sofőr, egy sztárüj pofaszakállas csolovek piszkos pláttyéban, ezzel kezdte:
– Aztán csak semmi tombolás. Semmi ülésszaggatás. Nemrég húzattam át. – Elcsitítottam glúpüj félelmeit, és már robogtunk is a lakótelep 18/A épülete felé, miközben a két kis merész ptyíca egyfolytában vihogott és sugdosott. Rövidre fogva, megérkeztünk, Ó testvéreim, fölvezettem őket a 10–8-ba, ziháltak-szmeháltak, amire megszomjaztak, úgyhogy kinyitottam szobámban a kincses ládát, és mindegyik tízéves gyévocska kapott egy igazi horrorsó adag whiskyt, ámbár jócskán feltöltve prüszkölős-bökős szódával. Bevetetlen ágyamon ülve lógázták a lábukat, ittak és szmeháltak, míg lepörgettem szánalmas málenkij korongjaikat a sztereón. Olyan volt, mintha édes-szagos gyerekszörpöt inna az ember, nagyon szép és drága aranykehelyből. De ők csak óztak meg áztak, fincsi meg cuki, hajtogatták a korcsoportjuk émelyítő nyelvén. Miközben ezt a kalt pörgettem nekik, biztattam őket, hogy igyanak még, és nem is kérették magukat, Ó testvéreim. Úgyhogy mire a szánalmas poplemezeiket kétszer lepörgettem (kettő volt összesen, a "Méznózi" Ike Yard előadásában, és az "Éjjel-nappal-éjjel" két töketlen eunuch nyöszörgésében, akiknek a nevét nem jegyeztem meg), már a kisptyíca-hisztéria csúcsán jártak, vagyis ugráltak az ágyamon, pedig hát én is benn voltam a szobában.
Ami ott aznap délután történt, nem kell leírnom, testvérek, kitaláljátok úgyis. A két gyévocska mihamar lepláttyétlanodott, nevettek, hogy majd megszakadtak, a létező legbolsojabb viccnek tartva, hogy a jó öreg Alex bácsi ott áll előttük nagójan, serpenyőnyelestül, kipróbálja a fecskendőt, mint valami higgadt pucér orvos, s azzal beleereszt egy jókora morgós dzsungelmacskaürülék-adagot a rukájába. Azután kihúztam a gyönyörű Kilencediket a tasakjából, úgyhogy Ludwig van is nagój lett, és rásercintettem a tűt az utolsó tételre, amely maga a boldogság: a mélyvonók az ágy alól gavarittyoltak a zenekarnak, majd bejött a férfihang, felszólítva mindenkit, hogy örvendjenek, a páratlan boldog dallam az Örömről mint valami dicső mennyei szikra, és akkor felpattantak bennem a jó öreg tigrisek, felpattantam én is, és rávetettem magam a két kis ptyícára. Egyből nem tartották olyan viccesnek a helyzetet, abbahagyták a vidám kricsálást, mert bizony hogy alá kellett vetniük magukat a Nagy Alexander fura és hátborzongató vágyainak, ezek pedig a Kilencedik és az injekció okán igen csudésznüjök és zamecsátnüjök és kimerítők voltak, Ó testvéreim. De részeg volt mindkettő, mint a csap, alig érezhettek valamit.
Amikor már másodszor is lement az utolsó tétel a sok csattogással és Öröm, Öröm, Öröm, Öröm-kricsá-lással, a két kis ptyíca korántse játszotta a delnőt. Nagy nehezen kezdték fölfogni, mit csinálnak málenkij személyükkel, és azt hajtogatták, hogy haza akarnak menni és hogy micsoda egy vadállat vagyok. Úgy néztek ki, mintha valami nagy bítvában vettek volna részt, és persze ez is volt a helyzet, tele voltak kék-zöld foltokkal meg daganatokkal. Hát, ha már iskolába nem mentek, részesüljenek legalább valami okításban. Részesültek. Összevissza kricsáltak, hogy jaj jaj jaj, miközben ráncigálták magukra a pláttyét, pifipüföltek a mini ökleikkel, amint ott hevertem piszkosan és nagójan és kiterülve az ágyon. Az ifjú Sonietta azt kricsálta: – Vadbarom, undorító állat! Mocskos szörnyeteg! – Hagytam, hadd szedjék össze a motyót és tűnjenek el, amit meg is tettek, olyasmiket süvöltve közben, hogy rám kéne eriszteni a zsernyákokat satöbbi. Aztán már a lépcsőn kopogtak lefelé, én meg elaludtam, de még akkor is tovább csattogott és bőgött körülöttem a jó öreg Égi Szikra Szent Öröm.


5


Ámde az történt, hogy későn ébredtem (kis híján fél nyolc volt az órám szerint), és mint kiderült, ez nem volt valami okos dolog. Vígyelheti mindenki, hogy ebben a gonosz világban minden számít. Panyimálhatja; akinek esze van, hogy a dolgok összefüggnek. Bizony bizony bizony. A sztereóm már nem harsogta, hogy Szent Öröm meg hogy Milliók ti, kart a karba, valami csolovek kikapcsolhatta, ez pedig nem lehetett más, mint az ef vagy az em, mert most már tisztán szlúsáltam, hogy kinn vannak a nappaliban, s a tányércsörgésből meg teahörpölésből azt is kivettem, hogy fáradt vacsorájukhoz láttak a napi robotálás után a gyárban meg a boltban. A szegény öregek. A szánni való sztárüjök. Köntösbe bújtam és kinéztem mint egyszem szerető fiuk:
– Jó estét, jó estét, jó estét. Mindjárt jobban érzem magam a napi pihenés után. Most már ideje az esti munkához látnom, megkeresni azt a kis megkeresnivalót. – Merthogy azt hitték vagy úgy tettek, mintha ezt csinálnám mostanában. – Nyamnyamnyam, mami. Nekem is jut belőle? – Valami mélyhűtött-fölmelegített-megsütött vagdaléknak nézett ki, nem étvágygerjesztőnek, de hát ezt kellett mondanom. Fater mogorva-gyanakvó képpel pislantott rám, de szólni nem mert semmit, mami meg fáradtan elszmehálta magát, amolyan méhemnek gyümölcse egyetlen kisfiam módra. Kilibegtem a fürdőszobába, villámszkóró megtisztálkodtam, mert mocskosnak és ragadósnak éreztem magam, aztán vissza az odúmba az esti pláttyéért. Ragyogva, megfésülködve, lekefélkedve és sugárzón telepedtem a lómtyik vagdalékomhoz.
– Nem mintha bele akarnám ütni az orromat, fiam, de hol is dolgozol te esténként?
– Hát – mondtam nyammogva –, itt-ott, ezt-azt. Ahogy jön. – Sötéten ráemeltem a glázomat, hogy tudniillik törődjön a maga dolgával. – Pénzt nem kérek soha, igaz? Se ruhára, se szórakozásra. Akkor meg minek kérded?
Fater hunyászan motyogva nyammogott. – Ne haragudj, fiam – azt mondja. – Csak éppen aggódok néha. Mindenfélét álmodok. Nevethetsz rajta, de az álomban is van igazság. Az éjjel is rólad álmodtam, és bizony nem volt szép álom.
– Nacsak. – Ez intyereszovált, hogy rólam álmodott. Az volt az érzésem, hogy én is álmodtam valamit, de már nem emlékeztem belőle semmire. – Igen? – mondtam, abbahagyva a ragadékos vagdalék rágását.
– Szörnyű volt – mondta a fater. – Ott hevertél az utcán, valami fiúk összevertek. Olyan fiúk, akikkel akkor barátkoztál, mielőtt az utolsó javítóintézetbe elküldtek.
– Nacsak. – Magamban jót vigyorogtam, hogy a fater azt hiszi, tényleg megjavultam, vagy legalábbis elhiszi, hogy azt hiszi. Aztán eszembe jutott a saját álmom is, az aznap reggeli, Georgie-ról, amint tábornoki parancsokat oszt s az öreg Balfékről, amint fogatlanul szmehálva lóbálja a korbácsot. De hát valahol azt hallottam, az álmoknak épp az ellentéte válik valóra. – Ne aggódj a te egyetlen fiadért és utódokért, Ó atyám – feleltem. – Egyet se félj. Enbiztonságának legjobb őre ő, hidd meg azt.
– Véredben fetrengtél – folytatta a fater –, tehetetlenül, és nem tudtál visszaütni. – Ennek csak az ellentéte lehet igaz bármikor, úgyhogy málenkissé megint elvigyorodtam, aztán a karmánomból minden pénzt kirántva odacsaptam a pöcsétes asztalterítőre.
– Tessék, fater. Nem sok, de ezt kerestem tegnap este. Pittyelhettek belőle egy kis whiskyt a mamival valami jobb képű lebujban.
– Köszönöm, fiam – mondta ő. – Nemigen járunk mi el mostanság. Nem merünk kimenni az utcára. Teli van fiatal huligánokkal. De azért köszönöm. Hozok holnap egy üveggel anyádnak. – Azzal zsebre dugta ebül szerzett keresményemet, miközben mami az edényt csisztyílta a konyhában. Szerető mosolyokat küldve mindenfelé, kiléptem a lakásból.
A lépcső aljára leérve meglepődtem. Mi több, eltátottam a számat. Ugyanis elém jöttek. Ott vártak rám az összefirkált falfestménynél, a Munka csupasz Becsületénél, az említettem meztelen csolovekoknál és zsénscsináknál, akik komor elszánással feszülnek az ipar kerekének, s a rótjukból csupa rondaság jön a csintalan málcsikok ceruzaművészetének hála. A Balfék egy jókora fekete zsírkrétával rótt éppen csúnya szavakat a városi tanács festménye fölé, s közben az ismert Balfék-módra göcögött – vahahaha. De amikor Georgie és Pete villogó drúzseszkij zubákkal rám köszönt, sarkon fordult, és elbőgte magát: – Itt van ő, megjött hát, hurrá – és bohócosan szteppelt hozzá.
– Már aggódtunk – mondta Georgie. – Csak vártunk, pittyeltük a késes malakót, és gondoltuk, hátha megsértődtél valami véscs miatt, hát idejöttünk kis lakodhoz. Igaz-e, Pete?
– Igaz, igaz – mondta Pete.
– Bicsibocsibocsánat – mondtam gyanakodva. – Megfájdult a galavám, ki kellett aludni. Aztán meg nem ébresztettek parancs szerint. Mindegy, a fő, hogy itt vagyunk, várva, mit hoz a jó öreg nocs, igen? – Úgy látszik, fölszedtem ezt az igen?-t P R. Deltoidtól, a nevelőtisztemtől. Furcsa.
– Együttérzésem a fejfájásért – mondta nagyon együttérzőn Georgie. – Talán túl sokat használtad a jó öreg galavát. Parancsolgatás meg fegyelem meg ilyesmi. Biztos, hogy nem lenne jobb, ha visszafeküdnél? – És málenkij vigyorokat produkáltak hozzá.
– Várjunk csak – mondtam. – Lássuk kristályos tisztán a dolgokat. Ez a szarkazmus, ha szabad így kifejeznem, nem illik hozzátok, Ó kicsi testvéreim. Netán gavarittyparti volt a hátam megett, viccelődtetek rajtam, mi? A drúgotok és vezéretek volnék, jogom van tudni, mi az ábra, igen? Halljam, Balfék, mit jelent ez a nagy lóképű vigyor az ábrázatodon? – Mivelhogy Balfék rótja széles és bezúmnüj, hangtalan szmehre volt tátva. Georgie azonban villámszkóró közbelépett:
– A Balfék cikizésének vége, testvér. Ez is hozzátartozik az új módihoz.
– Új módi? Micsoda új módi? Most már biztos, hogy pofázás folyt az alvó hátam mögött. Hadd szlúsálom, mi volt az. – Azzal összefontam a rukámat, és kényelmes pózban nekidőltem a törött lépcsőkorlátnak – még mindig följebb voltam, mint ezek az úgynevezett drúgjaim, mert fönn álltam a harmadik lépcsőfokon.
– Már meg ne sértődj, Alex – mondta Pete –, de demokratikusabban akarjuk csinálni a dolgokat. Ne te mondd meg folyton, hogy mit csináljunk és mit ne. Meg ne sértődj a szóért.
– Mi az, hogy meg ne sértődjön – szúrta közbe Georgie. – Az itt a kérdés, hogy kinek vannak ötletei. És miféle ötletei voltak neki? – Közben egyfolytában és merészen rám szegezte a glázait. – Vacakok, málenkij véscsek, mint például a tegnapi. Pedig lassan felnövünk már, testvérek.
– Tovább – mondtam mozdulatlanul. – Hadd szlúsálom tovább.
– Hát tessék, ha annyira akarod – folytatta Georgie. – Összevissza mászkálunk, boltokat krasztyolunk, szánalmas rukányi zsozsó a zsákmányunk. Pedig Will, az Angol az Izompacsirta kávézóban azt mondja, ő vevő mindenre, amit csak a málcsikok krasztyolnak. A csilivilire is, az ékszarra is – mondta, változatlan hidegen meresztve rám a glázait. – Dőlne hozzánk a pénz, ha akarnánk, mondja Will, az Angol.
– Igen? – feleltem holt nyugodtan, de belül annál razdrazabbul. – És mióta közösködtök ti Will-lel, az Angollal?
– Néha-néha – mondta Georgie – agyinókomban is térülök-fordulok. Mint például múlt szabbaton. Az ember a maga zsiznyét is élheti, nem igaz, drúgjaim?
Nem tetszett ez nekem, testvérek. – És mihez kezdenél – kérdeztem – a kazal gyéngivel avagy pénzzel, ahogy oly előkelőn nevezed? Nincs meg minden véscsed, amit csak kívánsz? Ha autóra van szükségünk, elkötjük. Ha zsozsóra, felmarkoljuk. Igen? Mi ez a hirtelen vágy a nagy zsíros kapitalizmus után?
– Tudod – mondta Georgie –, néha úgy gondolkodsz és gavarittyolsz, mint egy csecsemő. – Balfék erre istentelenül elröhögte magát. – Ma este – mondta Georgie – igazi felnőtt krasztyolás lesz.
Így hát igazat szólt az álmom. Georgie tábornokként rendelkezik, hogy mit csináljunk és mit ne, Balfék mint egy hülye vigyorgó buldog, korbáccsal a kézben. De én óvatos voltam, igen óvatos, nagyon óvatos, mosolyogva mondtam: – Príma. Horrorsó. Türelem kezdeményezést terem. Sok mindenre megtanítottalak benneteket, kicsi drúgok. Halljuk hát, mire gondoltál, kicsi Georgie.
– Ó – mondta Georgie sunyin és ravaszul vigyorogva –, hát először is egy kis tejmegmégre, hm? Hogy vér is legyen a pucánkban, de főleg a tiédben, mert mi már előbbre tartunk.
– A rótomból vetted ki a szót – mosolyogtam. – Magam is a jó öreg Karóvát akartam javasolni. Príma príma príma. Vezess hát, kicsi Georgie. – Azzal mélyen és bezúmno vigyorogva meghajoltam, miközben a fejemben egymást kergették a gondolatok. De az utcára kiérve már vígyeltem, hogy glúpüjnek való a töprengés, az úmnüj az inspirációra vár meg amit a Bóg küld. Nekem most épp a zene jött segítségemre. Egy autó igyolt el mellettünk, szólt a rádiója, elkaptam belőle egy-két Ludwig van-taktust (a hegedűverseny volt az, mégpedig az utolsó tétel), és már vígyeltem is, mi a teendő. Na lássuk, Georgie – mondtam mély góloszon, s azzal előkaptam a gigametsző britvámat. – Mi? – mondta Georgie, de azért elég szkórüj volt a nózsával, csak úgy szisszent ki a penge a nyélből, és már szembe is fordultunk egymással. – Hé, micsináltok már – mondta a jó öreg Balfék, s tekerte volna le a láncot a tálijájáról, de Pete határozottan lefogta a rukáját: – Hagyd. Rájuk tartozik. – Úgyhogy Georgie és a ti Alázatosotok ide-oda araszolt egymás körül, mint a macskák, keresve a rést, de persze túlságosan és horrorsón ismertük egymás stílusát, Georgie ki-kitámadott a fénylő nózzsal, de a célig nem juthatott. Köröttünk jártak-keltek a csolovekok, vígyelték az ábrát, de nem avatkoztak be, mert megszokott látvány volt ez akkoriban. Azután azt mondtam magamban: na, agyín dva tri, a britvám meg hogy hiss-huss, de persze nem licóra vagy glázra ment, hanem Georgie nózstartó rukájára, és, kicsi testvéreim, el is ejtette Georgie azt a nózst. El bezony. Nagy csörrenéssel-pörrenéssel pendült a nózs a kemény téli járdán. Épp hogy megcsikiztem az ujjait a britvával, ő meg csak állt, és nézte a málenkij króvcseppeket, amint kivirultak a lámpafényben. – És most – mondtam, és én voltam a kezdő, mert Pete azt a szovjétot adta a jó öreg Balféknek, hogy ne tekerje le az úzüt a tálijájáról, és Balfék ezt meg is fogadta –, és most, Balfék, intézzük el ezt a dolgot egyszer s mindenkorra. – Hörrr – mondta Balfék, mint valami bolsoj bezúmnüj állat, és olyan horrorsó szkóró tépte le a derekáról a láncot, hogy le a kalappal. Itt most az volt a célszerű, hogy lemenni békaügetésbe, licót-glázot védendő, úgyhogy ezt is tettem, testvérek, meg is lepődött málenkissé a jó öreg Balfék, mert ő ahhoz szokott, hogy képébe csap az embernek, azzal kész. Nem mondom, úgy háton kent a lánccal, hogy sajgott bezúmno, el is döntöttem mindjárt, hogy a lacafacának itt helye nincs. Bal nógája felé hussant a britvám, meg is nyitott vagy két hüvelyk nadrágot, fakasztott egy-két csepp króvot, amitől Balfék egészen bezúmnüj lett. És miközben auauauzott, mint a kiskutya, bedobtam ugyanazt a trükköt, mint Georgie-nál, egyetlen mozdulatra építve mindent – fel, keresztbe, ránt –, és már éreztem is, hogy beleszalad a britva Balfék csuklója húsába, elejtette az úzüt, visítva, mint a csecsemő. Aztán megpróbálta egyszerre inni be a vért a csuklójából és üvölteni, de ahhoz túl sok volt a vér, úgyhogy csak bugyborékolás lett belőle, a piros meg spriccelt tovább, de nem nagyon sokáig.
– Na jól van, drúgocskáim, most legalább tudjuk, hányadán állunk. Igen, Pete?
– Én egy szót se szóltam – mondta Pete. – Egyetlen szót se gavarittyoltam. Nézd csak, a jó öreg Balfék még elvérzik.
– Soha – feleltem. – Csak egyszer hal meg az ember. És Balfék meghalt, mielőtt megszületett. Az a piros piros króv mindjárt eláll. – Mert hogy a főkábelbe nem vágtam bele. Magam vettem elő egy tiszta tastukot a karmánomból, és rátekertem a szegény öreg haldokló Balfék rukájára, aki megállás nélkül üvöltött és nyöszörgött, és el is állt a króv, ahogy mondtam volt, Ó testvéreim. Most legalább tudják, ki itt az úr és a vezér, a birkák, gondoltam.
A Duke of New York zugában aztán hamar elcsitult a két sebesült harcos, csak jó nagy adag brandyk kellettek hozzá (amit ők fizettek, mert én mindent odaadtam a faternak), meg némi törölgetés a vizeskorsóba tunkolt tastukokkal. A vén ptyícák, akikhez olyan horrorsók voltunk tegnap este, ott voltak most is, egyre csak gajdolták, hogy "Köszönjük, legények", "Áldjon meg az Isten, fiúk", pedig most nem is volt semmi cukrosbácsi műsor. Ámde Pete így szólt: – Na, mit kértek, lányok? –, azzal feketemoslékot rendelt nekik, mert láthatólag tele volt zsozsóval, mire fölcsapott rendesen a kórus, hogy "Áldjon meg az Isten és őrizzen, legények", "Soha be nem mószerolnánk titeket, fiúk", "Kedvesebb fiúkat a föld nem hord a hátán". Azután így szóltam Georgiehoz:
– Szóval marad minden a régiben, igen? Minden a régiben, ezt meg elfeledjük, helyes?
– Helyes helyes helyes – mondta Georgie. De a jó öreg Balfék kába volt még mindig, ilyeneket hablatyolt: – Elkaptam volna a böhöm rohadékot, vili, hogy el, csak az utamba került az a csolovek. – Mintha bizony nem is velem draccolt volna, hanem egy másik málcsikkal.
– Na, hát mi is volt az a terv Georgie gyerek? – kérdeztem.
– Á, mára már hagyjuk – felelte Georgie.
– Szép nagy csolovek vagy – mondtam –, akárcsak mi többiek. Nem vagyunk már kisgyerekek, nem igaz, te Georgie gyerek? Halljuk hát, mi forgott az elmédben.
– Úgy kivertem volna a glázait, hogy na – hajtogatta a Balfék, az öreg bábuskák meg tovább káráltak, hogy "Köszönjük, legények".
– Hát arról a házról volna szó – mondta Georgie. – Amelyik előtt két lámpa van. A neve meg olyan glúpüj.
– Micsoda glúpüj?
– Hát hogy Udvarház vagy valami ilyen glúposzty. Ahol az a nagyon sztáraja ptyíca lakik a macskáival meg azokkal a nagyon sztárüj értékes véscsekkel.
– Mint például?
– Arany, ezüst, ékszerek. Will, az Angol mondta.
– Panyimáju – mondtam, – Frankón panyimáju. – Már tudtam, mire gondol – az óvárosban volt, a Viktória-telepen túl. És hát az igazi horrorsó vezér mindig tudja, mikor kell engedni, mikor legyen nagylelkű a beosztottjaival. – Rendben, Georgie – mondtam. – jó ötlet, érdemes kivitelezni. Igyomtye is tüstént. – Fölkerekedtünk, a vén bábuskák meg rázendítettek: – Mi nem szólunk egy mukkot, legények. Végig itt voltatok, fiúk. – Mire én: – Derék öreglányok. Tíz perc múlva visszajövünk s rendelünk még. – Azzal három drúgom élére állva, elindultam a végzet felé.


6


Ha a Duke of New Yorktól keletnek tért az ember, irodaépületek következtek, azután a sztárüj ütött-kopott könyvtár meg a bolsoj Viktória-telep, amit valami győzelemről neveztek el, rá meg rögvest azok a sztárüj fajta házak az óvárosban. Igazi horrorsó régi domok voltak itt, testvéreim, sztárüj csolovek lakókkal, karósovány vén ugatós hangú sétapálcás ezredesekkel, vén özvegy ptyícákkal meg macskabarát töksüket sztáraja dámákkal, testvéreim, akiket az egész patyolat zsiznyükben csolovek nem érintett. És bizony voltak itt mindenféle sztárüj véscsek is, amik jó sok zsozsót hoznak a turistapiacon – képek meg ékszerek meg más műanyag előtti kalok. Na, macskatalpon odasuhantunk ehhez a Parókia nevű domhoz (mert így hívták, nem Udvarháznak), és bizony világított is előtte két gömblámpa vasrúdon, mintegy őrizve kétoldalt a bejárati ajtót, és halvány fény derengett az egyik földszinti szobában is, úgyhogy odaslattyogtunk egy sötétebb utcafolthoz, és benéztünk az ablakon, hogy mégis mi igyol odabenn. Vasrács volt az ablakon, mintha bizony börtön volna a ház, de azt, hogy mi igyol odabenn, azt tisztán vígyeltük.
Hát az igyolt, hogy ez a sztáraja ptyíca, akinek igen-igen ősz volt már a vólosza és igen-igen árkos a licója, malakót töltögetett egy üvegből csészealjakba, azután szétrakta a csészealjakat a padlón, amiből arra következtettünk, hogy jó sok nyávogó kot meg kóska fetrenghet ottan. Egyet-kettőt vígyeltünk is, nagy kövér szkotyinákat, pattogtak föl az asztalra, a szájuk mérgesen kitátva. És vígyeltük azt is, hogy a vén bábuska beszél hozzájuk: amolyan feddő képpel gavarittyolt a cicamicáknak. A falakon meg rengeteg régi kép, aztán szerte cirádás, igen sztárüj órák meg vázák, díszek, mind sztárüj és biztosan daragój. – Horrorsó gyéngit kapunk értük, testvér. Will, az Angol már alig várja – fuvolázta Georgie. – Hogy megyünk be? – kérdezte Pete. Szkóró rá kellett vágnom, mielőtt még Georgie megmondja. – Először – fuvoláztam vissza – a rendes úton, a bejárattal próbálkozunk. Baromi udvariasan odamegyek, és azt mondom, az egyik drúgom elájult az utcán. Georgie mutassa is, hogy tényleg, amikor ajtót nyit. Aztán vizet kérünk, vagy hogy hadd telefonáljunk orvosért. Aztán usgyi be.
– És ha nem nyit ajtót? – szúrta közbe Georgie.
– Megpróbáljuk, igen? – mondtam. Mire Georgie plecsót rántott, és békamód elhúzta a rótját. Pete-hez és Balfékhez fordultam: – Ti meg kétfelől odaálltok az ajtóhoz, vili? – Bólintottak a sötétben, hogy vili vili vili. Na hát akkor – mondtam Georgie-nak, és megindultam egyenest a bejárat felé. Volt ott egy csengőgomb, azt megnyomtam, és brrr brrr hangzott végig az egész előszobán. Amolyan szlúsálásféle következett, mintha a ptyíca meg a kóskák mind töprengve hegyeznék a fülüket erre a brrre. Úgyhogy még sürgetőbben nyomtam meg a jó öreg zvanókot. Azután lehajoltam a levélnyíláshoz, és igazi kifinomult góloszon beszóltam: – Segítség, asszonyom, segítség. A barátom eszméletét vesztette az utcán. Kérem, engedje meg, hogy orvosért telefonáljak. – Vígyeltem, hogy fény gyullad az előszobában, és már hallottam is, hogy a vén bábunka nógái közelednek csitt-csatt papucsban az ajtóhoz. Valamiért az volt az érzésem, hogy egy-egy kövér macsekot szorongat a hóna alatt. Aztán meglepően mély góloszon kiszólt:
– Eridjen innen. Eridjen vagy lövök. – Georgie is hallotta, és majdnem elvihogta magát. Szenvedőre és sürgetőre fogtam az úri góloszomat:
– Jaj, kérem, segítsen, asszonyom. A barátom nagyon beteg.
– Eridjen innen – ismételte. – Ismerem jól a piszkos trükkjeiket, ki akarják nyittatni velem az ajtót, hogy aztán mindenfélét rám sózzanak, amire semmi szükségem. Eridjen innen, azt mondom. – Ó, szent ártatlanság. – Eridjen innen – ismételte –, vagy magára uszítom a macskáimat. – Egy málenkissé bezúmnaja volt tehát, biztos mert az egész zsiznyét agyinókában élte. Azután felnéztem, és vígyeltem, hogy tolóablak van az ajtó fölött, és sokkal szkóróbb lenne vállra mászással bejutni. Különben végigvitatkozzuk az egész nocsot.
– Jól van hát, asszonyom – mondtam. – Ha nem segít, máshová kell támogatnom szegény barátomat. – Azzal kacsintottam a drúgoknak, hogy tágulni, majd jó hangosan folytattam: – Sebaj, szegény barátom, majd lelünk irgalmas szamaritánusra egyebütt. Ezt az idős hölgyet pedig ne hibáztassuk, amiért ilyen gyanakvó, hisz annyi csibész és gazember ólálkodik az esti utcán. Úgy bizony. – Vártunk egy kicsit a sötétben, majd suttogva megszólaltam: – Na jó. Vissza az ajtóhoz. Én felállok Balfék plecsójára. Kinyitom azt az ablakot és behatolok. Elnémítom a vén ptyícát, és ajtót nyitok nektek. Gyerekjáték. – Meg akartam mutatni, ki itt a vezér, kinek vannak ötletei. – Látjátok? – mondtam. – Igazi horrorsó kőpárkány van az ajtó fölött, prímán megvethetem rajta a nógámat. – Vígyelték, méghozzá, mint képzeltem, csodálattal a tekintetükben. Helyes helyes helyes, mondták, illetve bólogatták a sötétben.
Így hát visszatipegtem az ajtóhoz. Balfék volt a mi nagy erős málcsikunk, Pete és Georgie földobott a bolsoj férfias vállára. És mind ez idő alatt, Ó köszönet a glúpüj tévének a világközvetítésekért, meg a ljúgyik esti félelmének az esti rendőrök hiánya okán, töküres volt az utca. Fenn Balfék plecsóján vígyeltem, hogy a kőpárkányon prímán elfér a lábam. Föltérdeltem rá, testvérek, és már fenn is voltam. Az ablak persze, mint sejtettem is, csukva, előkaptam hát a britvát, és prímán bevertem a csontnyelével. Lenn ziháltak a drúgok. Bedugtam a rukámat a lyukon, és fellöktem az ablak alsó felét, ment is, mint a higany. Hipp-hopp, és máris benn voltam, mint a fürdőkádban. A birkáim odalenn a rótjukat tátották, Ó testvéreim.
Botladozós sötétbe jutottam, ágyak, szekrények, bolsoj súlyos székek, dobozhalmok, könyvek mindenütt. Férfias léptekkel indultam a szoba ajtaja felé, mert láttam alatta egy fénycsíkot. Nagyot nyikkant az ajtó, és már kinn voltam a porlepte folyosón, amelyről mindenfelé ajtók nyíltak. Micsoda pocsékolás, testvérek, már értve ezt a sok szobát, ahol csak egy sztáraja banya lakik meg a macskái, persze lehet, hogy a kotoknak meg kóskáknak mind külön szobájuk volt, és külön szobában falták a tejszínt meg a halfejet is, mint a királynők meg a hercogok. Hallottam odalentről a vén ptyíca tompa góloszát, amint az mondja: – Igen, igen, úgy van –, de nyilván csak ezeknek a miákoló vernyákoknak gavarittyolt, akik tejutánpótlásért bőgtek. Aztán megpillantottam az előszobába levezető lépcsőt, és akkor arra gondoltam, majd én megmutatom ezeknek a hűtlen és hitvány drúgjaimnak, hogy többet érek hármuknál. Elvégzek én mindent agyinókomban. Végrehajtom a testi sértést a sztáraja ptyícán s ha kell, a sündörgőin is, fölmarkolom a sok paléznüj holmit, kilibegek a bejárathoz, ajtót nyitok, és beterítem a várakozó drúgokat arannyal-ezüsttel. Majd megtanulják, hol terem a vezér.
Szép finoman elidúltam lefelé, megcsodálva a lépcsőfalon lógó grjáznüj ódon képeket – hosszú hajú, magas gallérú gyévocskák, kies vidék fákkal meg lovakkal, a szakállas szent csolovek pláttye nélkül a kereszten. Igazi dohos macska-, macskahal- meg sztárüjporszag uralgott ebben a domban, nem olyan, mint a lakótelepen. Aztán már lenn is voltam, és vígyeltem, hogy ég a lámpa abban a homlokzati szobában, ahol tejet osztott a kotoknak meg a kóskáknak. Nagy degesz szkotyinákat is vígyeltem, ki-be jártak imbolygó farokkal, nekinekidörgölve az oldalukat az ajtó élének. A sötét előszobában egy ilyen nagy faládán szép kis málenkij szobrot pillantottam meg, mert ráesett a szoba fénye, sovány, fiatal gyévocskát ábrázolt fél lábon, tárt karokkal, és láttam azt is, hogy ezüstből van. Fölmarkoltam, úgy léptem be a kivilágított szobába, szólván: – Hahó hahó hahó. Hát szemtől szembe végre. Kurta gavarittyunk a levélrésnél nem volt kielégítő, igen? Valljuk csak be, hogy nem, de nem ám, te büdös sztáraja vén banya. – Aztán csak meresztettem a szememet ebben a kivilágított szobában. Tele volt kottal meg kóskával, csak úgy nyüzsögtek a szőnyegen, szőrcsomók szálltak bokamagasságig a légben, és mind különféle formája meg színe volt ezeknek a hájas szkotyináknak, fekete, fehér, cirmos, zsemle, ezüst, és más-más a koruk is, voltak ott egymást pofozó kiscicák, voltak felnőtt macskák és voltak nyáladzó, igen rosszkedvű vénségek. Úrnőjük, a vén ptyíca vad tekintetet vetett rám, mint egy férfi:
– Hogyan jött be? Táguljon innét, piszkos csirkefogó, különben kénytelen leszek megütni.
Ezen horrorsót szmeháltam, mert az eres rukájában csakugyan egy szar kampósbotot szorongatott, s már emelte is felém. Rávillantva a zuhéimat, közelebb slattyogtam hozzá kicsikét, ám útközben a sublóton megpillantottam egy igazi csodás véscset, a leggyönyörűbb kis málenkij véscset, amire zenekedvelő málcsik a két glázát vetheti, mert ez bizony magának Ludwig vannak a válla meg a feje volt, amit mellszobornak neveznek: egy ilyen kőből való véscs, hosszú kőhajjal és vak glázokkal meg nagy lobogó kravátlival. Indultam is feléje rögvest, mondván: – Nahát ez igazán gyönyörű, és hogy pont rám vár, hm, hm! – Feléje mentemben azonban, glázaim a szoborra szegezve, mohó rukám kinyújtva, nem vettem észre a padlón heverő csetreseket, ráléptem egyre, és elvesztettem az egyensúlyomat. – Azisten – mondtam imbolyogva, s a vén ptyíca máris mögém lopakodott, korához képest villámszkóró, és piff-paff, csak úgy csattogott a galavámon a botja.