Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 ROBERT BLOCH: PSZICHO

2011.03.07


Négy


Norman azon pillanatban, hogy az irodába ért, remegni kezdett így reagált, hát persze. Túl sok minden történt, és túl gyorsan. Nem bírta ő sokáig palackba zárni ezt a "szellemet".
Palack. Ez az, neki most ez kellett – egy jó korty. Hazudott a lánynak, ez csak világos. Mert annyi igaz, hogy Anya nem tűrne szeszt a házban, ám ő azért igenis ivott. Volt neki egy üveggel, itt, az irodában. Adódtak pillanatok, amikor inni kellett; ilyenkor pedig az ember iszik, még akkor is, ha tudhatja, hogy nem bírja jól a gyomra, még ha egy gyűszűnyi is elég a bódulathoz, a kikészüléshez. Akadtak pillanatok, mikor egyenesen kívánatos volt az efféle kikészülés.
Norman nem feledkezett meg a műanyag zsaluról: leeresztette; sem a motelcégérről: eloltotta. Jó, akkor ez is megvolna. Éjszakára zárva. Senki ugyan észre nem veszi az íróasztali lámpa halvány fényét a sűrű redőnyön át. Senki ugyan meg nem látja őt, hogy kihúzza a fiókot, előveszi az üveget – és reszkető kezébe fogja. Mint egy kisbaba. Kisbabának hetyetye, kell a cumisüvege.
Ajkához emelte az üveg száját, aztán meghúzta. Hunyt szemmel. A whisky égette a torkát, és ez jót tett. Égessen ki belőle, amit csak bír, minden keserűséget. A forróság aztán a gyomrában robbant. Hátha még egy korty a félelem ízét is elűzi.
Hiba volt, hogy ezt a fiatal nőt meghívta, fel, a házba. Norman ezt már abban a pillanatban tudta, amikor szóra nyitotta a száját, de hát olyan csinos lány volt ez, és annyira fáradtnak, olyan elveszettnek látszott valahogy. És ő ezt jól tudta, micsoda: fáradtnak lenni és elveszettnek, és hogy ennyire. Hogy senkihez se fordulhatsz, senki sem ért meg. És ő csak annyit akart – és annyit is tett –, hogy egy kicsit elbeszélgessenek. Mellesleg, ez itt az ő háza, hát nem? Ugyanúgy, ahogy Anyáé, az övé is ez a ház. Anyának nincs joga így megszabni és előírni mindent.
Ezzel együtt: hiba volt. Más körülmények közt nem is vállalkozott volna rá; csak most itt volt ez a nagy civakodása Anyával. Hát dacolni akart vele. Ezt rosszul tette.
De valami sokkal rosszabbat is tett, miután a meghívás már fennállt Igen, hát akkor ő felment a házba, ott fel Anyához, és megmondta neki, hogy vendége lesz. Egyenest a hálószobába vonult, mint aki azt akarja közölni: "Hát most aztán tégy ellene bármit, ha tudsz!"
Ez volt a legnagyobb hiba. Anya épp eléggé feldúlt volt akkor már, s hogy meghallotta: a lány ott fog vacsorázni hát nem, egyszerűen hisztéria tört rá. Mert ez maga volt a hisztéria, ahogy Anya viselkedett ott, és amiket mondott, hogy: "Ha idehozod azt a cafkát, én megölöm! Én azt a cafkát megölöm akkor!"
Cafka. Anya különben így nem beszél. De hát mégis ezt mondta most, ezt Nagyon, nagyon beteg volt hirtelen. Talán a lánynak van igaza. És Anyát be kéne záratni. Egyre több olyan dolga van, amit ő egymaga nem tud már kezelni. Másnak kéne ezt már kézbe venni. De hát mit is mondott Anya arról, hogy "kézbe venni"…? Kézbe venni magunknak azt a dolgot? Az halálos bűn. Amiért a poklok poklán ég a test majd, s a Jelek
Égette a whisky. A harmadik nagy korty volt ez, de kellett is, most nagyon. Egy egész sereg mindenféle kellett volna neki, nagyon. A lánynak ebben igaza volt. Ebben is. Ez így nem élet így ezt ő nem csinálhatja túl soká tovább.
Már a vacsora kész kínszenvedés volt. Végig rettegnie kellett: mi lesz, ha Anya egyszerre jelenetet csinál? Hogy rázárta az ajtót, hogy otthagyta őt fönn egyedül, máris arra kellett gondolnia: és ha sikoltozni kezd…? És ha döngetni kezdi az ajtót, a falat… De Anya most nagyon nyugodt volt, szinte túl nyugodt is; mintha fülelve várna. Talán így is tett, tényleg. Anya bezárható, de hogy ne füleljen közben, várva – nem, az ilyesmi ki nem zárható.
Norman remélte, hogy Anya elaludt közben azért. És holnapra elfelejti az egész epizódot. Gyakran volt ez így. Persze, amikor aztán ő már azt hihette, hogy Anya rég nem emlékszik, hát előjött a dologgal, mint derült égből a villámcsapás – akár hónapok múlva.
Mint derült égből a villám. Ezen felkuncogott. Micsoda kifejezés! Olyan, hogy derült ég – szikrázó kék ég –, hát olyan többé nem volt Csak felhők voltak, és sötétség volt, úgy, mint ma éjszaka is.
Akkor hangot hallott – mi ez? –, és gyorsan megpördült, ültében. Anya jönne? Nem, hát az nem megy, Anyát ő bezárta fenn, ez nem vitás. Ez csak a lány lehet, ott, a szomszédos helyiségben. Igen, most már hallotta is… ahogy a bőröndjét nyitja, alkalmasint, hogy előszedje a holmiját éjszakára.
Norman még egyet ivott. Csak hogy az idegeit megerősítse. És ezúttal használt a whisky. A keze nem remegett már. Ő maga nem félt, már nem. Gondolhatott hát a lányra
Fura, hogy mikor úgy a valóságban meglátta – mikor így látta aztán –, volt ez az érzése, hogy… mi is rá a szó? Valami fosztóképzős. Lehetetlen? Hogy ő olyan lehetetlen? Ő… olyan… élhetetlen? Telhetetlen? Ez se az. Tudta a szót, valami im…, ez volt különben, mint "műveltségszó"… de mi is? Le… te…? Holmi fosztóképzős. Százszor olvasta különben ezt már, könyvekben… im… Itt volt a nyelvén, de nem jött, mint a villám. Mindegy, a könyvekben majd rálel a könyvekben, melyektől Anya rosszul lenne, ha… Igen, ha tudná, hogy neki ilyen könyvei vannak
Na, mindegy. Mikor a lánnyal volt, akkor érezte ezt, nem most. Most ő mindenre képes, most ezt érezte.
És annyi dolog volt – annyi minden! –, amit ő egy ilyen lánnyal akart volna, egy ilyen lánytól, egy ilyen lány… Banális dolog? Fiatal, intelligens; mert az is, igen, nemcsak csinos. Ő meg tisztára hülyét csinált magából, mikor úgy handabandázott abban az Anya-témában; most beláthatta, hogy a lánynak volt igaza. A lány mindent tudott, mindent értett Bár maradt volna még, bár beszélgethettek volna tovább.
Így viszont – talán többé már sose látja. Holnap elmegy. Örökre el. Jane Wilson, Texas, San Antonio. Eltűnődött, ki is lehet ez a lány, hova igyekezhet, miféle személyiség valójában, úgy legbelül? Legbelül… Igen, egy ilyen lányba ő bele tudna szeretni. Hogyne, első látásra. Nincs ebben semmi nevetnivaló. De ez a lány talán… mégis kinevetné. Ez az, ilyenek ezek a fiatal nők Mindig is nevettek az ilyeneken. Mert cafkák kis cafkák, azok
Anyának igaza volt. Cafkák azok De mit tegyünk? Ha egy cafka egyszer ilyen csinos, ilyen… erjesztő? Igen, mint ez is itt És elmegy, és ő többé sose látja. Pedig látnia kéne. Ha volna vér a pucádban, ismételte most Anyát, és magához beszélt, hát akkor ezt meg is mondtad volna neki; ott, hogy együtt ültetek Bevitted volna akkor az üveget, megkínáltad volna egy itallal, ittál volna vele, aztán levetted volna a lábáról… le, az ágyra… be, az…
Nem, te nem. Te aztán nem. Mert tehetetlen vagy. Ezt a szót kereste volna az imént? lm… impotens. Ezt kereste az imént.
Impotens. A könyvekből… ez a szó. És Anya szava. Anya is ezt használta; mid van neked hozzájuk? Miért mennél most is a kis cafka után, mi jó sülne ki abból? Nem sülhetne el jól. Semmi se sülne ki abból. Nem sülne ki belőle semmi.
A cafkák – ők tudják ezt a legjobban. Hogy a dolgok hogy sülnek el aztán. Ezért nevetnek látszólag olyan sületlenül.
De hát akkor mit kezdjen ő azzal a kifejezéssel, hogy sült bolond?
Nem lenne sütnivalója?
Norman még egyet ivott. De csak egy icipicit, ezúttal. Érezte, ahogy a nedvesség végigcsorog az állán. Részeg lehetek gondolta. Jó, na és, ha részeg vagyok mit számít az? Amíg Anya nem tud róla. Amíg az a lány odaát nem tud róla. Marad titok a nagy Titok Impotens lenne ő, tényleg? Hát az még nem jelenti, hogy ne találkozhatna megint azzal a lánnyal.
Át is megy, megnézi, de most rögtön. Ebben a minutában.
Előrehajolt, az asztal fölött, úgy, hogy homloka csaknem a falat érte. Újabb zajokat hallott. És volt hozzá tapasztalata, hogy tudja: miféle zajok ezek A lány lerúgta a cipőjét. Most megy a fürdőszobába.
Norman kinyújtotta a kezét. A keze most megint remegett, de most nem félelmében. Ez előérzet volt; tudta, mit fog tenni. Oda fog menni a szemközti falon lévő kis iparengedélyhez. Mely keretezve lóg ott. Félretolhatóan. Még Anya se tud róla. Senki se. Félrebillenti az iparengedélyt, s mögötte ott a luk. A falon. Réges-rég fúrta ő azt a falba. Még hogy Anya tudna róla…! Ez az ő kis titka. A nagy titka. Normané.
A túloldalon csak egy kis repedés a falon… eminnen luk… de jól keresztül lehet látni rajta. A fényárban úszó fürdőszobába. Be. Néha egy az egyben elkapott így valakit a tekintetével, máskor csak a tükörképét láthatta az illetőnek De láthatta. Látta. Sokat látott. Sok mindent. Csak nevessenek rajta a cafkák Nevessék ki. Többet tud ő róluk, mint álmodnák akár…!
Norman most nehezen bírt összpontosítani. A tekintetével. Mert elöntötte valami forróság és kábulat. Kábulatos forróság öntötte el. Elöntötte… részben az ital okán, de… itt volt maga ez az izgalom is, ez maga… elömlött mindenében. És ez főként a lány miatt volt.
A lány most a fürdőszobában állt, arccal a fal felé. A szemét kinézheti, azt a kis repedést nem veszi észre úgyse! Sose vették észre. A lány… mosolyog most, beletúr a hajába. Lehajol, kibújik a harisnyájából is. Aztán fölegyenesedik… hát most jönnek a továbbiak Át a ruha a fejen. Repül a ruha. Aztán repül a melltartó, a bugyi… hé, le ne állj, abba ne hagyd, te cafka, most le ne állj…! El ne fordulj…!
De a lány elfordult, és Norman csaknem felkiáltott: "Te rohadt kis ringyó! Fordulsz vissza rögtön?! Aztán észbe kapott. Már látta, hogy a melltartót a tükör előtt veti le, a tükör tele volt repedésekkel és foltokkal, de azért jól szolgált. Mutatott az mindent rendesen. A lány most egy kicsit még oldalt is lépett, ez az, így Norman mindent még jobban látott.
Most veti le az alsóneműt. Le fogja vetni, és ő látni fogja… És látta is, most, ahogy a lány a tükör előtt áll, ott gesztikulál. Játssza magát… Játssza az eszét? Nem; játssza a testét a tükör előtt.
Tudná? Hogy ő…? Hogy a luk…? Hogy ott van egy luk "végén", ennek a tudatában lehet ez a lány? Azt akarja épp, hogy ő láthassa – a kis cafka! Azt akarja? Hogy hajlong, tekereg, igen, ott teker egy szál magában a tükör előtt… hogy ő itt a luk túlfelén megőrüljön, felordítson, üvölteni kezdjen… pokolian; de nem, nem… ez maga a pokol, a fürdőszoba tükre előtt, ez a csábítás, ez a rontás, amit ez a nő művel, ezt meg kell akadályozni; le kell állítani, ezzel csak megronthat másokat… ezzel itt belé is beköltöztetheti a poklokat Megrontja őt! De hát ez az, amit a cafkák művelnek: megrontanak! És ez a kis cafka odaát ugyanolyan cafka, mint a többi cafka, rohadt ringyó, Anyának teljesen iga…
A lány hirtelen eltűnt Csak valami zúgás, az maradt a helyén. A zúgás meghullámoztatta a falat magába fojtott minden szót minden gondolatot. Az ő fejéből jött ez a zúgás, és ő visszazuhant a székbe. Részeg vagyok, motyogta. Tökrészeg. Kikészültem. Tök ki…
De ez nem egészen így volt. A zúgás folytatódott, s benne hirtelen meghallott valami más zajt is. Az iroda ajtaja nyílt! Hogy lehet ez? Ő bezárta, ráfordította a kulcsot vagy nem? És a kulcs itt van nála, egyre nála. Kinyitja a szemét, meglátja a kulcsot Persze, nem nyitotta ki a szemét. Nem merte kinyitni. Mert most már tudta, amit tudott.
Anyának is van kulcsa.
Anyának van kulcsa a lány szobájához. Anyának van kulcsa a házhoz. Van kulcsa az irodához.
És Anya ott állt most és nézett le rá. Norman remélte, hogy Anya azt hiszi majd: ő már alszik De hát mit keres itt Anya, egyáltalán? Meghallotta, ahogy ő a lánnyal együtt elhagyja a házat aztán utánalopózott? Kémkedik utána?
Norman magába roskadtan ült moccanni se mert, mozdulni sem akart. Pillanatról pillanatra nehezebb is lett volna megmoccannia – még ha akar mozdulni, akkor is. A zúgás egyre ott volt, és a vibrálás kezdte álomba ringatni, rázni. Ez nem volt rossz érzés. Álomba… ringatni… rázni… rázni… miközben Anya ott áll, föléd hajol, és… ringatni, rázni…
Akkor Anya eltűnt. Megfordult, és egy szó nélkül kiment. Nem kellett félnie semmitől, neki, Normannak Anya lejött, hogy megvédje őt a cafkáktól. Igen, erről volt szó. Jött, hogy megvédje őt Jön mindig, ha neki szüksége van rá. Anya jön, mindig. És így ő most alhat. Ez lesz most már a legkönnyebb. Aludni. Beleszenderülni a zúgásba. Aztán túljutni a zúgáson. Ahol már minden csendes. Álom várjon, csendes álom.
Norman hirtelen, megzökkenve ébredt – feje is hátranyaklott ettől. A feje, nagy Isten! De fájt a feje. Kikészült elvesztette az eszméletét itt, ültében. Elvesztette a…? Nem is csoda… nem csoda, hogy minden zúgott, minden sajgott Zúgás. Hallotta ő már korábban is ezt a hangot Mennyi ideje is… egy órája, kettő?
Most rájött. Mi ez, persze. A zuhany! Zúg a zuhogó víz, odaát A lány beállt a zuhany alá. De ennek már annyi ideje, hogy… Az lehetetlen, hogy még mindig ott álljon, és…
Kinyúlt az iparengedély felé, félrebillentette. A "kép" mögött megjelent a másik, a keretezetten. A zuhanyozó. Fényárban úszó fürdőszoba-helyiség. Üres az előtere. A zuhanyrózsa víz-légterébe nem bírt belátni. Azt elfödte a függöny. A két összeérő szárny.
Talán megfeledkezett a zuhanyról, az a lány ott, és így feküdt le aludni. Fura; hogy valaki ekkora zúgás közepette aludni bírjon. Mert a víz zuhogott, teljes erővel. Jó, hát ő is így aludt el itt, persze; csak hát milyen szeszgőzös állapotban. Az megint más!
Tény, ami tény: úgy látta, minden rendben van odaát A fürdőszoba… rendben van. Norman még egy pillantást vetett a túlsó helyszínre, a lukon át. A fürdőszoba padlójára.
A víz folyt, folyt szépen a csempén. Nem túl nagy bőséggel, de ennyi is elég volt neki, hogy feltűnjék… Fel, az a kis csorgócska-erecske, amely…
Víz volt… egyáltalán? Mert a víz az – nem rózsaszín. A víznek nincsenek halvány rózsaszín erei… nincs ez a márványos jellege. A víznek nincs.
Elcsúszhatott, megsebesülhetett, erre a következtetésre jutott Norman. Egyszerre eláradt egész lényén a pánik; hanem azért tudta, mit tegyen. Felragadta kulcsait az asztalról, és sietve elhagyta az irodát. Hamar megtalálta a szomszédos lakosztály kulcsát, sebtén kinyitotta az ajtót. A hálószoba üres volt De a nyitott bőrönd még egyre az ágyon. A nő nem ment el tehát Jó, ezt eddig helyesen következtette ki; a zuhany alatt történhetett a baleset. Neki oda be kell mennie.
De még nem ért el a fürdőszobáig se, mikor eszébe jutott valami egyéb, és akkor már azt is tudta, hogy – késő. A pánik végképp elszabadult, de a ziláltán rángó idegek tehetetlenek voltak Norman pontosan tudta már:
Anyának a motelszobákhoz is van kulcsa.
És akkor, ott, ahogy a két függönyszárnyat szétrántotta, és a lába előtt azt a lemészárolt agyonhasogatott hentesmunkát e húst, e valaha-emberi-valamit meglátta, akkor Norman Bates azt is tudta már, hogy Anya használta a kulcsát


Öt


Norman bezárta maga mögött az ajtót, aztán fölment a házba. A ruhája egy-szín lucsok volt. Vértől, persze, és víztől; és a fürdőszobapadlót, elzuhanván, végig is hányta, végig.
De most nem ez volt a lényeg. Más dolgokat kellett tisztáznia.
Ezúttal tennie kell valamit, végre tennie kell, méghozzá: egyszer s mindenkorra. Anyát oda kell juttatnia, ahová való. Ezt kell tennie.
A pánik, a félelem, a borzadály, az émely – ez mind átadta a helyét valami másnak. Itt meg kell oldani valamit. Mindaz, ami történt, tragikus volt, iszonyatos volt, de tényleg túl mindenen, szavakon és rémálmokon; csak hát ez többé nem történhet meg. Ez nem. Norman Bates egyszerre férfinak érezte magát – a maga urának.
Felsietett a lépcsőn. Megragadta a bejárati ajtó kilincsét. Nem volt bezárva az ajtó. A fény egyre égett a nappaliban. De a szoba üres volt. Sebtén körülnézett – de csak a berendezés. Nekivágott, föl az emeletre.
Anya szobájának ajtaja tárva-nyitva állt. A lámpa fénye elárasztotta a hallt is. Norman kopogás nélkül lépett be. Most már – mit színleljen? Mit játssza meg a… Hát nem. Anya ezt most már meg nem ússza.
Oda kell jutnia, ahová…
Nem menekül.
Itt nem marad…!
Csak hát – nem is volt ott. A szoba üres volt.
Norman látta az ágyon azt a gyürkéit felszínű mélyedést, a helyet, ahol Anya feküdt, látta a nagy mennyezetes ágy hátracsapott takaróit; érezte az enyhén fullatag szagot, mely a szobában pállottan lebegett. A sarokban a hintaszék, a fiókos szekrényen a csecsebecsék oly szépséges régi rendben… Semmi se változott itt, Anya szobájában, itt soha semmi nem változott; csak Anya nem volt sehol. Csak ő maga tűnt el.
A szekrényhez lépett, gyorsan végignézte a középső rúdon, a vállfákon lógó ruhák sorát. A pállott-szúrós szag itt már olyan erős volt, hogy csaknem fuldokolnia kellett. De volt valami egyéb is. Más szag. Nem is jött rá, mi lehet az, míg meg nem csúszott a lába hirtelen… Akkor megértette. A földön ott volt, csomóba gyűrve szinte, Anya egyik ruhája és egy fejkendője. Lehajolt, föl akarta emelni az egészet, és akkor majdnem rosszul lett. Sűrű ragacsba nyúlt, vörös ragacsba. Ez a ragacs pedig – vér volt.
Anya tehát visszajött ide; visszatért, átöltözött, és újra elment.
Csak nem hívhatom a rendőrséget gondolta Norman. Üvöltő csend volt benne minden szó, minden gondolat. Csak nem hívhatom…!?
Ezt jól az agyába kellett vésnie. Mindeneken át. Hogy a rendőrséget nem hívhatja ki. Nem! Még most sem. Hogy itt láthatta, láthatja, mit tett Anya. Mert Anya nem felelős mindezekért Anya beteg.
A hidegvérrel elkövetett gyilkosság egészen más dolog, mint ha valaki beteg. Nem vagy igazi gyilkos, ha valami a fejedben hibádzik Ezt a bolond is tudja. Csak épp az van, hogy a bíróságok másképp vélekednek Olvasott ilyen eseteket. Még ha elfogadják is, hogy Anya fejében hibádzik valami, akkor is: ráteszik a kezüket. Bezárják Nem börtönbe, nem. Hanem egy ilyen rettenetes állami gyógyintézebe. Egy szörnyű lukba.
Norman nézte a takaros, régimódi szobát szeme ott járt a fal tapétarózsáin. Nem viheti, nem vitetheti el innen Anyát… nem tűrheti, hogy bedugják őt egy rémséges lukba. Ami őt illeti, semmi baj – a rendőrség nem is álmodik a dologról. Anyáról fogalmuk sincs. Anya itt maradt ebben a házban, de úgy, hogy senki nem is tud róla. Az, hogy a lánynak ő elmesélte… elköpte… áh, az nem számít A lány, tudja már, sosem fog találkozni vele többé. A rendőrségnek viszont eleve semmi esélye, hogy kiderítsen bármit Anyáról, s hogy Anya milyen is. Nulla annak az esélye. Hogy elvigyék, hogy valahol megrohasszák Mindegy, tett, amit tett, de azt a sorsot Anya azért nem érdemelné.
És nem is vár rá az a sors, nem fenyegeti ilyesmi, mert senki sem tudja, mit tett Anya.
Norman most teljesen bizonyosra vette, hogy mindenki elől rejteni tudja majd ezt a tényt. Neki most az a dolga csupán, hogy mindent gonddal végiggondoljon. Gonddal végiggondoljon mindent, ami csak történt az este.
A lány egyedül érkezett, s azt mondta, egész nap úton volt. Ez azt jelentette, hogy nem tett közben látogatást sehol, senkinél. És a jelek szerint mintha azt se tudta volna pontosan, merre van Fairvale. Nem említett más helységet se a környéken, egyet se innen, ami azt jelentheti, hogy talán nem is keres senkit errefelé. Aki ezt a lányt várja – már ha bárki is várja egyáltalán –, hát az valamicskét északabbra lakhat.
Persze, mindez csak feltételezés, de eléggé logikus. Ha kockázatos is, erre a feltételezésre kell bíznia magát
A lány, persze, bejegyezkedett a vendégkönyvbe, de hát ez a legkevesebb. Ha bármikor is rákérdezne valaki, hát azt feleli, hogy igen, itt töltötte az éjszakát, aztán másnap továbbhajtott.
Annyi csak, amit neki tennie kell itt: megszabadulni a holttesttől, a kocsitól, és eltüntetni minden nyomot
Takarítani, például. De ez nem okozott gondot Értett az ilyesmihez. Nem kellemes dolog, de nem is túl nehéz.
És így megkíméli magát attól, hogy a rendőrségre kelljen mennie. Megkíméli Anyát – mindentől.
Jaj, hogy mennyire az volt benne most is, hogy – leszámolni Anyával! Ebben a kérdésben nem fog engedni, hát most végre nem… hanem ez még ráér.
A lényeg most az, hogy megszabaduljon a… Mindentől, ami nyomra vezethet. Megszabaduljon a corpus delictitől. Anya ruháját, kendőjét elégeti; és elégeti a saját ruháját is, ami most rajta van. Nem, nem, gondolta aztán, ezeket a holmikat is a holttesttel együtt kell eltüntetnie. Igen.
Akkor Anya holmiját egyetlen batyuvá gyűrte. Aztán lement vele. A hátsó hallban leakasztott a fogasról egy régi inget, egy overallt, ezzel vonult a konyhába, ahol átöltözött. Mosdani – annak semmi értelme nem volt. Arra ráér, ha a piszkos munka további részét is mind elvégezte. Ráér.
De Anyának, úgy látszik, eszébe jutott, hogy meg kell mosakodnia. Mert itt a konyhai mosogató tele volt rózsaszín foltokkal, csorgásokkal; és a rúzs meg a púder nyomai is ott voltak
Megjegyezte: itt mindent rendbe rakni – ha visszatér. De milliméteres aprólékossággal! Akkor hozzálátott, hogy véres ruhája megannyi zsebéből átrakjon mindent az overallzsebekbe. Isten elleni vétek, kidobni egy ilyen épséges jó öltönyt, ennyi jó ruhát… de hát mit tehetett? Itt arról volt szó, hogy Anyát mentse; és akkor még ez is megérte.
Norman lement a pincébe, és kinyitott egy régi gyümölcspinceajtót. Bent meg is lelte, amit keresett – csappantós fedelű, ódon ruháskosár volt az. Épp elég nagy. A megfelelő. Csinos darab.
Csinos darab – te jó ég, hogy gondolkozhatunk ilyen szavakban? Mikor effélékre kényszerülünk…?!
Gyötrő rádöbbenés volt, felnyögött belé. Aztán… hát nem, itt nem volt idő az önvizsgálatra, önbírálatra ily ügyekben. Gyakorlati dolgok várták őt Nagyon is gyakorlatiasnak kellett lennie, nagyon óvatosnak, nagyon higgadtnak
Higgadtan bepakolta a ruhadarabokat a kosárba. Higgadtan kanyarított oda egy jókora, vénséges viaszosvásznat a lejárati lépcső melletti asztalról. Higgadtan ment fel újra, kattintottá el a konyhában a villanyt a hallban a villanyt, s ugyanígy lépett ki a házból: higgadtan vitte a jókora kosarat rajta a jókora viaszosvászon borítással.
De azért odakint már nehezebb volt higgadtnak maradni. Nehezebb, hogy ne gondoljon az ember ezernyi dologra – ami rendre bajt hozhat rá.
Anya fogta magát, és – elkószált… De merre? Hova?! Talán a műútra ment ki, ahol bárki fölszedheti, aki csak arra hajt? Netán még mindig a hisztériás rohama hajtja? A borzadály, amit maga is kiállt, esetleg arra bírja, hogy bárki boldogtalannak elhabogja, mi történt? Tulajdonképpen mi ez: elmenekült? Vagy csak: elkószált, igen, félig bódultán? Lehet, hogy a ház mögött veszett nyoma, ahol az erdők mellett földek húzódnak egészen a mocsárvidékig? Nem ott kéne őt először is keresnie?
Norman felsóhajtott. Megrázta a fejét Ilyen kockázat: vállalhatatlan. Amíg az a szörnyű "valami" ott hever a motel fürdőszobájában, addig… Hát nem! Azt túl soká otthagyni – az lenne a legnagyobb kockázat.
Volt lélekjelenléte mindenhez, most Lekattintani a villanyokat – irodában, Anya szobájában –, mielőtt távozna. De még így is: ki tudja, miféle éjjeli bagoly bukkan fel így-úgy, mert szobát keres, aztán körbepislog, és… Na nem, ez ritkaság, de olykor megszólalt azért a csengő-berregő, néha még éjfél után két órával is, igen. Meg aztán: az éjszakai műútfelügyelet járőrkocsija elhúzhat a motel előtt. Bökőt rá, nem áll meg – de ha mégis? Ha kibök valamit, épp akkor?
Volt lélekjelenléte – bár "szavakban gondolkodott", ilyen szavakban.
Ment hát, bukdácsolva, a szuroksötétben. Az Ösvény kavicsos volt, murvás, nem volt sár, mégis: az eső fellazította a talajt a ház mögött. Nyomok maradhatnak Nyomok, melyeket ő maga észre se vesz. Erre gondolnia kell! Ebben a szuroksötétben… Hát az első és legfontosabb dolga most az, hogy kikeveredjen ebből a szuroksötétből.
Norman boldog volt, hogy végre ott jár a lány szobájánál… kinyithatja az ajtót… belökheti a kosarat… felkattinthatja a villanyt. A lágy fény egy pillanatra boldogság volt de a következő pillanat már a tudást hozta: tudhatta, miféle látvány várja majd, ha a fürdőszobába belép.
Megállt hát a hálószoba közepén, és reszketni kezdett. Nem…
Nem, erre képtelen vagyok. Ránézni se bírok így. Én nem akarok bemenni oda!
De hát be kell menned. Nincs más hátra. És hagyd ezt, ne kezdj beszélgetni magaddal! Te…!
Igen. Ez volt a legfontosabb részlet. Hogy ne beszélgessen magával. Ezt ő most hagyja! Higgadjon le. Nézzen szembe a realitással.
És mi ez a realitás?
Egy halott lány. A lány, akit az ő anyja megölt. Nem szép látvány, nem jó rágondolni se, de – ahogy ezt mondják vanni: van.
Ha ő most kereket oldana – a lány attól föl nem támad. Ha föladja Anyát a rendőrségen – attól a helyzet meg nem oldódik Az adott helyzetben az egyetlen megoldás, a megoldás, az – hogy megszabadul ettől a micsodától. A hentesmunkától. Ettől a féldisznótól. Neki ezért nem kell bűntudatot éreznie.
De az émelyét se bírta leküzdeni. A hányingert, a kiszáradó szájat-torkot neki kellett most éreznie, a fojtogató iszonyatot A henteskést szinte nyomban megtalálta. A halott alatt hevert. Be a kosárba! Ezt!!! Be…!!! Az overall zsebében volt egy pár öreg kesztyű, azt föl kellett húznia, mielőtt képes lett volna hozzányúlni ehhez az egész lemészárolt pucérsághoz. És még a fej volt a legrosszabb, az. Semmi más nem volt lemetszve, csak a fej. A végtagokat csak be kellett hajtogatnia, mielőtt viaszosvászonba került volna az egész, aztán be a ruhák tetejébe, a kosárba. Az egész. Ott volt Rácsappanhatott a fedél.
Maradt még persze a fürdőszoba és a zuhanyzófülke takarítása; de hát ez ráért Majd. Ha visszajön.
Most ki kellett cipelnie a kosarat a hálószobába. Most le kellett raknia a kosarat a hálószobában. Most a lány kézitáskájában kellett kotorásznia. Meg kellett keresnie a kocsikulcsot Lassan kinyitotta az ajtót, lesett ki a sötétbe nem lát-e fényszórókat? Autókat? De nem. Órák óta senki-semmi el nem húzott erre. Reménykedhetett. Hogy most se, majd.
Mire ott tartott, hogy felnyitotta a kocsi csomagtartóját, már réges-rég dőlt róla a veríték; nem a kimerültség verítéke, nem – a rettegésé. Ezzel együtt: megcsinálta. Aztán visszament a lány szobájába. "Becsomagolt" – "neki"; nagy bőrönd az ágyon, kis toalett-sporttáska… Összeszedni a szétszórt holmikat. Cipő, harisnya, melltartó… bugyi. A melltartó megérintése volt a legpiszkabb érzés. Ha van még valami a gyomrában, hát kimegy – bele a melltartóba. Kimegy a belem, gondolta, a melltartóba. De nem volt semmi a gyomrában, és a bele nem ment ki a melltartóba. Nedvesség itt, ebben a szárazságban csak a bőre nyirka volt. Verítékezett.
Hát akkor most? Lehet még: papírzsebkendő, hajtű, minden apró szir-szar, amit egy nő szétszórhat a szobájában. Igen, és a ridikül. Valami pénz is volt benne. De hát mit érdekelte őt a pénz…! Meg akart szabadulni ő itt mindentől
– még a pénztől is, akkor. Megszabadulni, de gyorsan amíg a szerencsecsillaga fent van, akármi sötét égen. Jó. Rázárta az ajtót – mire is…? Tekintete már megint az utat kémlelte. Fények? Semmi. Sötétség. Minden világos. Tiszta sor.
Tiszta sor. Bent ült már a kocsiban, és járt a motor. Purrogort. Felkattintotta a fényeket. Az ő fényei. Kinek is…?! És – kivilágítva? De hát másképp megint csak nem ment, át a földeken, árkon-bokron, nem. Lassan hajtott, fel a motel mögött, kaptatón fel, murván-kavicson, át a házhoz vezető kocsifeljárón. Jó. Járt út. A ház mögött még egy ilyen útszakasz vezetett a régi fészerhez, melyben Norman Chevrolet kocsija állt. "A garázs".
Sebességet váltott, így gördült át a füves terepre. Most ezek – már a földek De hát volt itt azért egy kerékvágatút, a mindenkori, a megszokott – és meg is találta. Szerencse! Ritkán – pár havonta – Norman elhajtott errefelé, a mocsárvidékre ment rőzséért, konyhai tüzeléshez.
És holnap újra ez lesz az első dolga. Ezt nyomban eltökélte. Kocsival és utánfutóval szépen kihajt a rőzseszedő helyre, és végképp eltörli ezeket a nyomokat. Még ha marad netán lábnyom utána, a mocsárnál, arra is meglesz a magyarázat.
Már ha kell egyáltalán magyarázkodnia. Mert ki is tarthatna a szerencséje, egy kicsit tovább még, igazán! A végsőkig…
Végsők Egyelőre a mocsár szélét kell szerencsével elérnie. Hogy ott volt, eloltott minden fényt. Vaksötétben látott munkához. Nem volt könnyű munka, sok időbe telt, de megcsinálta. Bekapcsolta, amit kellett – járt a motor; rükvercben; és a kocsi elindult És ő akkor kiugrott. Hadd guruljon! Magában, zavartalanul. Le a lejtőn. Persze, a lejtőn is maradnak így nyomok Ezeket se feledheti. De most nem ez volt a lényeg. Amíg a kocsi el nem süllyed, nem ez volt. Látta, ahogy a posvány megbugyborékol ellepi a járgányt, a kerekekig. Te jó ég, most aztán tényleg – süllyedjen el! Mert ha nem süllyed, hát ő kihúzni nem bírja többé; ebből a katyvaszból aztán semmit. El kell tehát süllyednie. El kell! A tengelyek, lassan… merülni kezdtek. Lassan, de lassan. Mióta is állt ő már itt? Mióta nézte ezt? A katyvasz lassan elérte a kilincseket; el az elülső üveget, a szélvédőket Hang nem hallatszott, annyi se, hogy "plutty". Már csak a tető látszott ki. És most jött a hang, most a nagy szívó-szisszenés, buggyanás… most valami… igen, valami most megbuggyant… most buggyant meg, "plutty", most jött ez. És a kocsi eltűnt. Sima mocsári felszín maradt csak a helyén. A "plutty" helyén meg a vad töksötét némaság. "Plutty" – és töksötét. Vadtöksötét.
Vaksötét.
Normannak fogalma se volt, milyen mély itt a mocsár. Csak abban reménykedhetett, hogy – mély. És a kocsi jól lemegy. Száll alá a pók… Hát szóval, ahol senki soha többé rá nem lel.
Elfordult. Fintorra. Jó, ez a rész megvan. A kocsi a mocsárban. A kosár, a ruhás, a… Az meg a csomagtartóban. A hentesmunka. A mészár-test a nyisza-fej; az erek kábelvégeinek látványára a ragacsanyag töksötétje vár. Fekete keverül a vörösbe. Ha ott még vannak színek Szállá alá a poklokra…
Poklok. Neki erre mégsem szabad gondolnia. Nem szabad. Annyi a tennivaló.
Tette hát, amit tennie kellett Csaknem gépiesen. Az irodában volt tisztítószer, szappan, kefe, vödör. Szappanozott, tisztogatott, kefélt. Kefélt. Vödörszám hordta a levet A levet. Szoba, fürdőszoba, zuhanyozó. Amíg erre a tisztogatási hadműveletre összpontosíthatott, nem is volt olyan tragikus az egész. Addig nem. Milliméterről milliméterre haladt. Milllllliméterrrrrre. Ez jó volt; még ha émelyítette is a szag. Ez alapos munka volt Csinálta is.
Aztán – még egyszer áttekintette a fürdőszobát. Át a hálószobát. Itt nem hagyta el a szerencse. Az ágy alatt rálelt egy fülbevalóra. Észre se vette, hogy a lány fülbevalót viselt. Ezt észre se vette az este. Mindegy; ahogy megrázta a haját – a haját! –, kipottyanhatott. Persze, ha nem? Ha a másik fél pár itt van valahol? Norman fáradhatatlanul nekilátott. Kutatott. Semmi sehol – tehát? Vagy a mocsári fülben, vagy a mocsári kosárban a másik fél pár. Mit mondhatott mást? Mit gondolhatott? Semmi baj! Ettől majd holnap megszabadul. Be a mocsárba veled!
Most már csak a házat kell kezelésbe vennie. A konyhai mosogató – kisikálandó.
A hallbéli állóóra csaknem kettőt mutatott, mikor odáig ért. A szemét alig bírta nyitva tartani már Norman, hogy a mosogatót sikálgatta. De ez is… Megvolt. Akkor lehántott magáról mindent Cipő, overall – megannyi mocsok megint –, ing, zokni… És mosdás! Jéghideg víz! De legalább felébredt. A teste mégis – éji zsibbadat volt az. A teste.
Majd holnap – majd ma! – reggel kimegy a kocsijával a mocsárra. Ugyanez a ruha lesz rajta. És akkor olyan mindegy, hogyan koszolódik Legyen csak sáros! Iszapos! Mocskos! Csak vér, csak az ne legyen, az sehol. Ruha, test; törzs, kéz, láb – legyen! Csak vér sehol, csak az ne legyen… sehol.
Na. Most ő újra tiszta. Tiszta új – hát az nem. De tiszta a keze. A zsibbatag lába – újra mozog. Felhurcolhatja a zsibbatag testet a lépcsőn. S ő maga, "egészben", ágyba zuhanhat. Újra tisztán. Tiszta kézzel.
Csak ahogy a hálószobába ért, ahogy pizsamát öltött, akkor ötlött föl benne valami. De valami! Az, hogy…
…hogy Anya még mindig nem tért vissza!
Valahol még mindig bolyong, az Isten a megmondhatója, hol. Az éj közepén. Hát akkor neki most – ő akkor most…
Öltözhet újra. Neki most fel kell öltöznie megint; mehet keresni Anyát, neki most megint…
…vagy nem?!
Lassan, lopakodva jött ez az érzés, ez a tudat, ugyanúgy, ahogy a zsibbadat, ahogy aztán egyszerre ott van, ott… és ez ő… ez a zsibbatagság… csendesen és simán becserkészi őt ez, és akkor ez ő… a selyemsimaságú csöndben. Ez ő.
Aminek lennie kell.
De hát kell-e lennie? Azok után, amit tett… mit törődik ő Anyával, ezek után? Talán összeszedték valahol… Talán elhabogja a történetét… hogy mit tett. Jó, de ki hiszi el neki? Bizonyíték egy szál se, most aztán – egy buborék se. Plutty. Ő meg – a lehető legegyszerűbb a dolga. Tagad mindent. Még talán ennyit se kell tennie. Bárki, ha Anyát meglátja, tudja, mit gondoljon felőle. Hogy – őrült. Kerékre. Hibbant. Tökkelütött. Tökkel…
…és akkor?
Akkor bezárják. És eldobják a kulcsot. És elfelejtik És ott rohadhat Anya.
Anya.
Eszébe jutott: hát ő meg…? Egyetlenegyszer se gondolkozott erről ő, este, se az éj folyamán, soha. De hát mindez még azelőtt volt, hogy be kellett mennie oda a fürdőszobába megint, igen, mielőtt még látnia kellett volna ott, a zuhanyozó függönye mögött – azokat a dolgokat.
Anya ezt neki jól megcsinálta! Amit Anya csinált ezzel a szegény, kiszolgáltatott lánnyal! Fogott egy henteskést, és nekilátott – mintha ki akarná mérni, kilóra. Egy Hasfelmetsző Jakab nem végezhetne alaposabb munkát. Csak egy mániákus őrült képes ilyen következetesen arra, hogy… Hogy aztán és aztán…. Neki most ezzel szembe kell néznie. Anya tényleg mániás őrült! És megérdemli, hogy bezárják, hogy elkülönítsék, nem lehet semmi felmentése, ez már kikezdhetetlen tény, áthidalhatatlan szakadék… A maga biztonsága érdekében – Anyáéban – és másokéban: ennek meg kell lennie.
Ha pedig összeszedték már Anyát, akkor neki lesz rá gondja, hogy így legyen. És ne másképp.
Persze, ha az esélyeket nézi, nagyon valószínűtlen, hogy Anya a műút közelébe merészkedjék. Sokkal valószínűbb, hogy itt bújt meg valahol a ház körül, az udvaron. Még az sem lehetetlen, hogy követte őt, le a mocsárhoz; valahonnét akár leshette is őt, végig. Persze; ha tényleg hibbant, akkor bármi megtörténhet. És ha lement a mocsárhoz, utána, akkor az sem lehetetlen, hogy belecsúszott. Ez nem volt lehetetlen. Ilyen sötétben. Mi? Emlékezett rá: hogyan tűnt el a kocsi. Nyoma nem maradt. Akárha a fövény nyelne el egy homokszemet.
Norman tudta, hogy nem bír már tiszta fejjel gondolkozni. Halványan derengett a tudatában, hogy ő most valami ágyon fekszik, "az" ágyon, és hogy "jó ideje". És nem is döntött most, mi legyen, mit tegyen, még Anyával kapcsolatban sem. Hogy hol lehet. Helyette inkább figyelte őt. Mintha látta volna most, Anyát, bár ugyanakkor azt is tudta, tudta még, hogy a szemgolyóira nyomás nehezedik, tudta, hogy szemhéjai lassan lecsukódnak És mégis…!
Látta Anyát. Hogy ott van a mocsárban. Ez az, ott van ő, ott bukdácsolt, le a lejtőn, a parti rézsűn, a mocsár felé, le, és nem bírt megállni többé. Becsúszott… és nem bírt kikeveredni már. A bugyborékolás előbb csak a térdénél tartott, aztán a sűrű massza vonni kezdte lejjebb és lejjebb. Ő meg? Kapaszkodni próbált! Valami szilárd dologba. De mit ér az ott? Mi az, ami ott szilárd még?! Csípője szint alá került – szint alatt volt az a része! szint alatt! –, a ruha szorosan a testére tapadt, V alakban, a fenekén, a combján, meggyűrődött a ruha. Anya combja koszos lett Odanézni se szabad. Lucsok Anya combján. Fekete lucsok
De ő akarta ezt a látványt, de ő akarta, hogy Anyát elnyelje a mocsár, az iszapos-sikamlós-puha, sötét massza. Anya ezt megérdemelte, meg, hogy lemerüljön, szint alá; hogy ott "találkozzék" azzal a szerencsétlen, ártatlan lánnyal! Szerencsés utat! Kis idő – és ő mindkettőtől megszabadult Győztestől és legyőzöttjétől; Anyától és cafkától; Anyától cafkástul, cafkától Anyástul; cafka-Anyától, Anya-cafkától… soha többé fel nem támadnak ők a mocsárból…! A szennyből, a mocsokból, a bűzből, poklokról… fel nem támadnak soha többé.
Anyának a katyvasz már a melle magasságáig ért most; ezt ő elgondolni se akarta. Anya melleire ő sose gondolt, ilyesmi nem illendő; jó is, hogy eltűnnek most ezek a mellek, véletlenül sem létezhetnek az ő számára többé. Azt azért látta, jócskán, hogy Anya levegőért kapkod… talán az utolsó lélegzetei ezek akkor hát, és ő maga is zihálni kezdett. Levegőért kapkodott. Ez a látvány…! És ezt tudni…! Mintha Anyával együtt fúlna meg ő is. (Álom, álom, ez csak álom, egy álom! Mi lenne más?) Mert Anya egyszerre ott állt a mocsár szilárdnál szilárdabb szegélyén, és ő, Norman, igen, ő fuldokolt a mocsokban. Plutty. Süllyedt, szint alá. ő, igen, ő érezte, ahogy nyakáig ér a süppeteg szenny. És senki nem lesz, aki karját nyújtsa érte, aki a megmentésére siessen. Senki, ha Anya nem segít. Csak ő mentheti meg, Anya, ő az egyetlen a világon! És ő, Norman, ő nem akart megfulladni, nem akart örökre eltűnni a mocsárban, a fojtogató-iszamos lé sűrűjében. Ahogy a lány eltűnt ott, az a kis izmos… ahogy azt elnyelte a lé, az iszamos. Iszamos az izmost, elnyelte. De ne őt, őt ne! Mint a cafka-lányt, ne. És most visszaemlékezett arra is, miért került az a cafkalány oda. Mert cafka volt, mert maga volt a gonoszság, ezért kellett meghalnia. Ezért ölték meg őt Az a lány ott izmoskodott előtte, neki pucérkodott odaát, csalogatta őt odaátra, magára, magába… meg akarta rontani őt A pucérságával. Abból lett a mészárolt pucérság. Elevenen is kilónként, grammonként, araszonként, milliméterenként kimérni magát neki, Normannek, hüvelykre hüvely…! Ó…! Ó-ó-ó…!! Óóó…!! Ő maga is meg akarta volna ölni ezért, meg akarhatta volna, mert Anya őt mindig is arra tanította, hogy a bűn: a poklok tüzére taszít; és egy ilyen cafka a meztelenségével már maga a pokoltűz, és a pokoltüzet ki kell oltani, víz ömöljön vörösére… ezt kívánhatta volna ő maga is, ha Anya nem tesz róla, hogy a cafka ne éljen.
Hát amit Anya tett, azért tette, hogy őt védje. Hát ő hogyan nézze végig akkor Anya halálát? Tudván, hogy Anya nem cselekedett helytelenül? Neki most nagyon is szüksége lett volna Anyára, ahogy Anyának is szüksége lehetett most őrá. Még ha őrült is Anya, ő akkor se hagyhatja, hogy alámerüljön. Nem merülhet alá, nem szállhat e pók…
A rothatag, sűrű lé, minden pokolbűzével, ott bugyogott már a torkánál, a száját, ajkait közelítette, szemérmetlenül közelítette ajkait a pokol leve, ott bugyogott… bugyi-bugyi-bugyi! Összezárta a száját, de tudta: ki kell tárnia mindjárt… hogy ordítson, üvöltsön… és neki most ezt kellett üvöltenie: – Anya! Anya-a-a-a-a-a-! Mentsél meg engem!
És akkor egyszerre eltűnt a mocsár, nem volt ott körülötte, itt volt ő maga az ágyban, ahol lennie kellett, és a teste csak verítéktől volt lucskos. Tudta, hogy mindez álom lehetett csupán, tudta, mielőtt meghallotta volna Anya hangját ott mellette, az ágyánál.
– Csillapodjál, fiam. Itt vagyok. Minden rendben van, minden jól van. – És ő érezte Anya kezét a homlokán, és ez a kéz hűvös volt, mint a felszáradó verejték. Szerette volna kinyitni a szemét, de Anya azt mondta: – Ne aggódj fiam. Csak nyugodjál, csak aludjál.
– De Anya, el kell mondanom, hogy…
– Tudom. Figyelek. Csak nem gondolod, hogy én egyszer elmegyek, hogy itthagylak téged? Hogy?! Helyesen cselekedtél, Norman. És most minden, minden rendben.
Igen. Ez a rendje. Anya itt van, hogy védelmezze őt. Ő itt van, hogy védelmezze Anyát Mielőtt elsodródott volna megint az álombéli tartományba, Norman valamit eltökélt magában. Azt, hogy márpedig ők ketten soha nem fognak beszélni arról, ami az este, ami az éjszaka történt – soha! Ő pedig soha nem fog arra még csak gondolni se, hogy Anyát bezárassa. Mindegy, tett, amit tett, Anyának itt a helye. Vele együtt ide tartozik És ha gyilkos, és ha őrült – neki, Normannak nincs más senkije. Neki nem kell senki más. Csak ő, Anya. És most is: elég volt csupán annyi, hogy tudhatta, Anya itt van, már álomba szenderülhetett.
Szenderült Forgott, hánykolódott Norman, aztán elkezdte nyelni, nyelni őt a sötét, mely mélyebb, teljesebb, mint akár a mocsár.


Hat


A következő péntek este, pontban hatkor – valami csoda történt.
Ottorino Respighi megjelent Fairvale egyetlen vasárukereskedésének hátsó helyiségében, hogy fölzendüljön általa az ő műve: a Brazíliai benyomások.
Ottorino Respighi sok-sok éve halott, és a szimfonikus zenekar – l'Orchestre des Concertes Colonne, vagyis a kölnieké – sok ezer mérföldnyi távolságban játszott.
És mégis: amikor Sam Loomis kinyújtotta kezét és bekapcsolta a kis URH-készüléket, a zene áradni kezdett, győzedelmeskedvén téren, időn – és halálon.
Ez így, Sam nem tudott mást gondolni, maga volt a csoda.
Egy pillanatra azt érezte akkor: hogy neki miért kell egyedül lennie épp most…! A csodák élményei – megosztandók. Egy ilyen zene sem lehet egyetlen fül kiváltsága. De hát egész Fairvale-ben nem volt egy árva lélek se, akinek akár a zenéhez, akár a hangzatok csodájához valódi érzéke lett volna. Fairvale lakói inkább a gyakorlati dolgok iránt érdeklődtek. Zene? Olyasmi az, ugyi, hogy az ember bedob egy érmét az automatába, aztán szól, ami szól. Vagy bekapcsolják a tévét. Többnyire rock and roll a válasz, de néha jött olyasmi is, mint valami szakállas operarészlet: Tell Vilmos, ilyesfélék Western-filmzenék. Akkor meg mi a fene olyan nagy csoda egy ilyen Ottorino Izémizé "cédúr" zengeménye?
Sam Loomis megvonta a vállát, elvigyorodott Dehogy akart ő panaszkodni. Ha a kisvárosiak nem csípik az ő kedvenc zenéit, annyi baj legyen – amíg hagyják, hogy azt hallgasson, amit akar. Ő se akarta volna befolyásolni a bunkók ízlését. Tiszta üzlet.
Sam előkotorászta a vastag főkönyvet, aztán a konyhaasztalhoz telepedett vele. A következő órában a konyhaasztal íróasztalt helyettesít majd, amiképpen maga Sam is helyettesít: egy főkönyvelőt.
Ez volt, mondjuk, a hátránya annak, ha valaki így lakik: egy vaskereskedés hátsó "régiójában". Kevés a hely. Minden kettős feladatú. Mindegy, Sam Loomis elfogadta ezt a helyzetet Nem tart már úgyse soká. A dolgok kezdtek igen kedvezően alakulni mostanság az ő számára.
Ahogy gyors pillantást vetett a számokra, derűlátása csak megerősödött A raktárakat még ellenőriznie kell, mégis, a dolog úgy festett, hogy ő ebben a hónapban is törleszthet ezer dollárt Amivel eléri az első félév kerek háromezres összegét Mi több, ez holtidényben történt Ősszel még jobban megy majd az üzlet
Sam sebtében odafirkantott pár számadatot egy vázlatpapírra, majd hozzálátott az ellenőrzéshez. Igen, hát nagyon valószínű, hogy tervei – nem légvárak. Kellemes érzés?! Hogy fog örülni Mary is!
Az utóbbi időben Mary nem volt valami jókedvű. Levelei legalábbis erről árulkodtak Hogy mintha lehangoltság gyötörné. Már ha írt egyáltalán. Sam eltöprengett egy kicsit, és mi tagadás, sanyarú eredményre jutott: szerelme jó pár levéllel az adósa volt már. Ő maga múlt pénteken írt neki. De semmi válasz. És ha beteg?! Nem, akkor jött volna valami értesítés a kishúgától, Lilától. Vagy hogy is hívják azt a gyereket? Lehet, hogy Mary egyszerűen elcsüggedt; kedvét szegte ez az egész… vagy ki tudja, mi. Jó, hát ő igazán nem hibáztatja ezért. Épp eléggé régóta mehetnek már az idegeire a dolgok, a Maryére.
Ő talán másképp van ezzel? Nem könnyű életforma ez, hát persze. De mit tehettek? Mary megértette; Mary beleegyezett, hogy várni fog.
Talán neki kéne itt a jövő héten kivennie pár napot. Rábízni az üzletet Summerfieldre, elutazni Maryhez. Meglepetésszerűen lecsapni rá! Felvidítani. Miért is ne? Pillanatnyilag nincs annyi tennivaló. Bob minden további nélkül elkormányozgatja addig a dolgokat egymaga is.
Sam felsóhajtott. A zene halkult, mollra váltott. Ez nyilván a kígyóskert motívuma. Igen, ráismert; szólnak a tovasuhanó hegedűk, tekerőznek a fúvóshangok, s a mélyben lomhán szól a nagybőgő, barnán. Kígyók. Mary nem kedveli a kígyókat. Lehet, hogy ez a zene se volna épp a kedvence, hát igen.
Sokszor már-már azt kérdezte magától Sam, nem hibáztak-e ők valami igen nagyot, mikor közös terveket kovácsoltak – a jövőre. Csakugyan, mit tudnak egymásról, de igazán. Eltekintve a hajóút során adódott együttlétüktől, meg attól a két naptól, amit Mary tavaly itt töltött, még csak együtt se voltak igazából soha. A levelezés, no, persze… de az sem lehetetlen, hogy azzal csak rontottak a dolgokon. Mert a levelek Sam számára mintha egy másik Maryt rajzoltak volna meg – egy szeszélyes-érzékeny, csaknem kényes-finnyás személyiséget, aki ezt meg azt szeret, mást megint nem, és mindez együtt már-már előítéletek láncolata.
Vállat vont. Mi van velem, gondolta. A zene morbid hatása lenne az egész? Hirtelen olyasmit érzett, hogy tarkója táján megfeszülnek az izmok. Fülelt, de nagyon, s megpróbálta kiszűrni, melyik hangszer, miféle szólam okozhatja a "bajt". Mert valami itt nem volt rendben, valami – ezt érezte – félrefutott, ezt csaknem hallani lehetett. Annyira ott volt a levegőben.
Sam fölugrott. Székét hátralökte.
És most már hallotta. Halk kopogtatás volt az, és elölről hallatszott. A bolt felől. Ott zörömbölt valaki az ajtón.
Az üzlet zárva volt – persze, éjszakára. Sam a rolót is lehúzta. De hátha valami turista? Ki más lehetne. A helybeli népek pontosan ismerik a szokásokat, és azt is tudják, hogy ő a hátsó helyiségben él. Ha kéne nekik valami, ilyen sürgősen, hát idetelefonálnának.
No, de az üzlet az üzlet, bárki legyen is a kuncsaft. Sam megfordult, indult, vissza az üzletbe, átsietvén a homályos középfolyosón, a polcok közt A bejárati ajtó rolója is le volt húzva, de a zaj most már egészen egyértelműen hallatszott – mi több, az útiholmis asztalon pár fazekacska-serpenyőcske táncot is járt már tőle.
Valakinek valami igencsak sürgős lehet; rendben. Lehet, hogy a vevőnek lámpakörte kell – a Mickey Mouse gyerekjátéklámpába odahaza. Szent ügy.
Sam kotorászni kezdett a zsebében, elővonta kulcscsomóját – Jól van, jól van – mondta. – Nyitok már. – S nyitott is nyomban, a kulcsot ki se húzta, úgy lendítette vissza az ajtót
A lány ott állt az ajtó keretében, körvonalait kirajzolták az utcai fények Egy pillanat – ez a ráismerés döbbenete volt; Sam dermedten állt. Aztán lépett egyet előre, és karjába zárta a…
– Mary! – sóhajtotta. Alig hallhatóan. Szája szájat keresett és talált; hálásan, mohón. És akkor… az a másik száj merev lett, elhúzódott, két kéz szorult ökölbe, nyomult előre, ellene, egyenest a mellkasának… De hát mi a baj?
– Én nem Mary vagyok! – zihálta a lány. – A nevem Lila.
– Lila? – Sam hátrálni kezdett. – A kicsike…? Úgy értem, Mary kishúga?
A lány bólintott Sam Loomis közben alaposabban szemügyre is vehette. Az arcélét, haját a lámpafényben. Barna volt, Mary hajánál sokkal világosabb. Látta, hogy az a kis pisze orr is más, a pofacsontok erőteljesebbek, és… Ez a lány egy parányit alacsonyabb is, és amúgy csípőben-vállban vékonyabb.
– Elnézést kérek – motyogta. – Rossz a világítás.
– Jaj, semmi baj – mondta Lila. A hangja is más volt már. Lágyabb, halkabb.
– Jöjjön be… vagy hát? No, tessék!
– Igen, csak… – A lány tétovázni látszott. Lenézett, s ahogy követte a pillantását, Sam észrevette, hogy ott áll egy kis bőrönd is a járdán.
– Majd én beviszem, ez csak nem akadály? – Azzal már föl is kapta a koffert Betessékelte Lilát, és közben felkattintotta a hátsó villanyt. – Ott a mélyben… ott a szobám.
Mutatta. – Kérem erre tessék.
A lány némán indult meg Sam Loomis mögött. A csend csak azért nem volt teljes mégse, mert közben szólt Respighi zenekölteménye a rádióból. Hogy ott jártak már a hevenyészett "lakosztályban", Sam le akarta zárni.
– Ne, kérem, ne – tiltakozott a lány. – Szeretnék rájönni, mi is ez. – Aztán biccentett. Megkérdezte: – Villa-Lobos?
– Respighi. Valami impressziók… Brazíliai benyomások Megvan, azt hiszem, Uránia kiadású lemezen.
– Ó! Azt mi nem áruljuk, az Urániát. – Sam Loomis most kapcsolt csak: persze, ez a lány hanglemezekkel dolgozik.
– Most akkor…? – kérdezte hát. – Hagyjam, vagy zárjam el inkább, és beszélgessünk?
– Zárja el. És beszélgessünk
Bólintott, a készülék fölé hajolt, aztán a lányra nézett. Üljön már le – invitálta. – És tegye le a kabátját.
– Köszönöm. De nem akarok soká zavarni. Szobát is kell még találnom.
– Látogatóba jött?
– Egy napra csak Gondolom, holnap reggel már megyek is. Meg aztán… ez nem afféle látogatás. Maryt keresem.
– Keresi… hogy mi…? – bámult rá Sam. – Hé, mit keresne itt Mary?
– Reméltem, maga megmondhatja. Épp ez az.
– Honnan tudnám? Fogalmam sincs? Mary… nincs… itt.
– És nem is volt itt? Valamikor a héten? Szóval…
– Persze, hogy nem. Jaj, hát az tavaly nyáron volt, hogy utoljára láttam. – Leült a heverő szélére. – De mi a baj, Lila? Mi ez az egész?
– Bár tudnám.
És elkerülte a férfi tekintetét Mintha a kezét akarta volna hirtelen buzgalommal tanulmányozni. A két kéz, két kis kígyóként fonódott össze a lány ölében. És Sam most már azt is látta, hogy mintha egészen szőke lenne a haja. És látta, hogy szemernyit se hasonlít Maryre. Ez egy merőben más lány. Ez egy ideges, boldogtalan…
– Kérem – bíztatta –, mondja el…!
Lila hirtelen fölpillantott, és tágra nyílt dióbarna szeme a férfi tekintetét kereste. – Ugye, nem hazudott, amikor azt mondta, hogy Mary nem járt itt?
– Nem, ez a színtiszta igazság. Az utolsó pár héten nem is hallottam felőle. Kezdtem már aggódni. Erre maga beront ide, és… – Kitört. – Mondja már, mi van?!
– Rendben, hiszek magának. De olyan túl sokat én se tudok mondani. – Azzal mély lélegzetet vett, és megint nekilódult, keze közben nyughatatlanul babrálta a szoknyája szegélyét. – Maryt tegnap egy hete, hogy utoljára láttam odahaza… a lakásunkon. Akkor este én Dallasba mentem, valami nagykereskedőt kellett fölkeresnem üzleti ügyben… én vagyok, én vagyok a bolt bevásárlója. Na, lényeg az, hogy ott töltöttem a hétvégét, és az esti vonattal tértem haza. Vasárnap, jó későn. És hétfő hajnalban érkeztem meg. Mary nem volt odahaza. Először egyáltalán nem aggódtam. Talán ilyen korán ment munkába, gondoltam. De hát napközben fel szokott hívni engem, és ez most elmaradt. Hát úgy döntöttem, én csörgők oda. Mr. Lowery vette fel. Azt mondta, ő is keresni akart már engem, megkérdezni, hogy nincs-e valami baj. Mert Mary nem ment be. Péntek kora délután óta nem látta.
– Várjunk egy pillanatra – mondta Sam lassan. – Hogy is van ez? Maga azt mondja itt, Lila, hogy Mary egy álló hete… kámforrá vált?
– Félek, hogy igen.
– Akkor engem miért nem értesítettek erről már hamarabb is? – Felállt, a nyakizmai megint feszülni kezdtek, és a torkában, a hangjában is érezte, ő maga is, ezt a különös valamit. – Miért nem léptek kapcsolatba velem… legalább telefonon? Mi van a rendőrséggel? Tessék…?!
– Sam, nézze, én…
– Semmi, igaz? Hanem maga szépen ott ül és vár, és akkor még idejön, és engem kérdez, nem láttam-e Maryt. Hát ha ennek bármi értelme van, én…
– Jaj, itt semminek sincs értelme, úgy látom. A rendőrség nem tud egyelőre az egészről. Mr. Lowery nem tud magáról, Sam. Azok után, amit beszéltünk… ő meg én… belementem, hogy nem szólok a rendőrségnek De annyira aggódtam, úgy féltem, tudja… hogy valamit már tennem kellett. Valamit mégis meg akartam tudni. Ezért jöttem ide végül ma este. Hadd halljam amúgy… Hát hogy… azt akartam megtudni, mi van… az egész mögött, mi az, amit maguk ketten kifőztek.
– Kifőztünk?! – üvöltötte Sam. – Kicsoda? És mit?!
– Pont ezt akartam megtudni, mondom. – A válasz szelíd hangon szólt, de annak a férfinak az arcán, aki most megjelent az ajtóban szelídségnek nyoma se volt. Magas volt, inas-sovány, a bőre cserzett; Stetson-kalapja elfödte homlokát, de nem födte el a két szemét. Ez a szempár pedig jégkék volt és hideg.
– Ki maga? – motyogta Sam. – És hogy a fenébe' kerül ide?
– A bejárati ajtót nyitva találtam, hát beugrottam. Egyébként némi felvilágosításért jöttem, de úgy hallom, Miss Crane már meg is előzött. Talán kettőnknek készségesebben válaszol majd, Mr. Loomis.
– Válaszolok?!
– Pontosan. – A magas férfi elindult, egyik keze mindegyre ott volt szürke zakójának zsebében. Sam fölemelte egyik karját, mintha védekeznie kellene, de aztán… látta, hogy az a kéz csak valami tárcát von elő. És odatart az orra alá egy igazolványfélét. – Mint látja, a nevem Arbogast. Milton Arbogast. Államilag engedélyezett nyomozó. A Parity Mutual cég képviseletében. Lopások ellen nálunk van biztosítva a Lowery-féle ügynökség, ahol a maga barátnője dolgozott. Ezért jöttem. Azt szeretném kideríteni, hová tettek maguk bizonyos negyvenezer dollárt.


Hét


A szürke Stetson ott volt már az asztalon, a szürke zakó pedig Sam egyik székének támláját ékesítette. Arbogast a harmadik cigarettát nyomta el épp a hamutartóban, és rögvest rá is gyújtott a negyedikre.
– Rendben – mondta. – Hát szóval maga nem távozott Fairvale-ből az elmúlt hét során. Vevő vagyok erre, látja, Loomis. Vevő. Nyilván van annyi esze, hogy nem kezd el hazudozni. – A nyomozó lassan beszívta a füstöt. – Persze, mindez nem jelenti még azt, hogy Miss Crane nem járt itt. Hogy meglátogassa magát. Ugye. Belopózhatott ide bármikor, este, zárás után. Ahogy most a húga érkezett.
Sam sóhajtott. – De hát nem tette. Nézze, hallhatta, mit mondott épp az imént Lila. Hetek óta még csak nem is hallottam Mary felől. Múlt pénteken írtam neki levelet. Ugyanaznap, amikor állítólag eltűnt. Miért írtam volna neki épp akkor, ha bármiben összebeszéltünk? Ha tudtam volna, hogy ide fog jönni? Mint ahogy nem jött…
– Mint ahogy az a levél igen logikus húzás lett volna. Hogy fedezze magát – mondta Arbogast, és gonoszul kifújta a füstöt – Ravasz kis trükk, mondhatom.
Sam a tarkóját vakargatta. – Nem bírnék én ilyen ravasz lenni – jelentette ki végül. – Dehogy vagyok én ravasz. Arról a pénzről még csak nem is hallottam. Mint elmondta, még Mr. Lowery sem tudta, hogy neki negyvenezer dollárt tesz le az asztalára valaki aznap délután, igaz? Mary honnét tudta volna akkor? Na, látja. Mit tervezhettünk volna közösen?
– Mary Crane felhívhatta magát akármelyik telefonfülkéből, miután elvette azt a pénzt; péntek este megkérhette magát, írjon neki és a többi.
– Ellenőrizheti a helyi telefontársaságnál – mondta Sam óvatos magabiztossággal. – Ki fog derülni, hogy egy hónapja nem volt már távolsági hívásom.
Arbogast biccentett. – Hát akkor nem telefonált magának. Egyenesen idehajtott, elmondta, mi az ábra, megállapodtak valami későbbi randevúban, ugye, amikor már a dolgok egy kicsit csillapulnak.
Lila az ajkába harapott. – A nővérem nem bűnöző. Magának semmi joga, hogy így beszéljen róla. Semmi bizonyítéka nincs rá, hogy azt a pénzt ő csakugyan eltulajdonította. Talán Mr. Lowery maga vágta zsebre a negyvenezret. Talán ő főzte ki az egészet, hogy lefedezze magát… szép szóval élve…
– Elnézést – motyogta Arbogast. – Szóval, én jól tudom, hogyan érez, mégis… Mr. Loweryt hiába próbálják bemártani. Mert a mi társaságunk egy centet se fizet, amíg a bűnöst meg nem találják, bíróság elé nem állítják és el nem ítélik. És Mr. Lowerynak addig is úszik a negyvenezre. Hát ő igazán egy vörös centet se nyerhetett volna így az egészen. Mellesleg, kihagynak bizonyos tényeket a számításból. Mary Crane eltűnt. Attól a délutántól fogva, hogy a pénzt átvette, eltűntnek tekinthető. Nem vitte a pénzt a bankba. Nem rejtette el a lakásán. A pénznek mégis nyoma veszett. És Mary Crane kocsijának is nyoma veszett. És nyoma veszett magának Mary Crane-nek is. – Újabb cigaretta fejezte be pályafutását. Újabb cigaretta parázslott fel.
– Ez mind összevág.
Lila halkan sírdogálni kezdett. – Nem, miért vágna össze!? Miért nem hallgattak rám, amikor azt mondtam, értesítsük a rendőrséget? Nem, ehelyett maguk és Mr. Lowery mind azt hajtogatták, hogy várjunk, ne üssük a tamtamot, hátha Mary észhez tér, aztán visszajön a pénzzel. Nem akarták elhinni nekem, amit mondtam, de most már tudom, hogy igazam volt. Mary nem vette el azt a pénzt. Valaki elrabolhatta őt, valaki, aki tudott arról az összegről…
Arbogast megvonta a vállát aztán elnyűtten fölállt, odalépett a lányhoz. Megpaskolta a vállát – Nézze, Miss Crane… ezt végigvettük már. Senki se tudott arról a pénzről. A maga nővérét nem rabolták el. Hazament becsomagolt aztán szépen elhajtott a saját kocsiján. Éspedig szóló egyedül. A szállásadónőjük látta távozni őt Mit akar még? Legyen észnél.
– Észnél vagyok! Maga az, aki ostobán viselkedik. Fogja magát, és követ engem ide… Mr. Loomishoz, aki…
A nyomozó a fejét csóválta. – Miből gondolja, hogy én követtem volna magát? – kérdezte nagy nyugalommal.
– Különben hogy toppanhatott volna be ide épp ma éjjel? Fogalma se volt róla, hogy Mary és Sam Loomis jegyesek. Rajtam kívül ezt senki se tudta. Maga még arról sem tudott, hogy Sam Loomis egyáltalán létezik.
Arbogast megint megrázta a fejét. – De hát nagyon is tudtam róla. Emlékszik még? A lakásukon… mikor átnéztem a nővére íróasztalát. Ott akadtam erre a dologra.
Meglengette a borítékot.
– Hé, de hát ezt nekem címezték – mondta döbbenten Sam és fölállt, nyúlt volna érte.
Arbogast visszahúzta a kezét. – Mit érne vele? – mondta. – Nincs benne levél. Ez csupán egy boríték. Az én számomra viszont igen hasznos, mert a hölgy kézírása van rajta. Szünetet tartott. – Ami azt illeti, már használtam is, szerda reggel óta… hogy ide útnak indultam.
– Maga ide… szerdán indult el? – kérdezte Lila, és zsebkendővel tapogatta a szemét.
– Pontosan. Tehát nem követtem magát. Messze maga előtt jártam. A borítékon lelt cím szolgált támponttal hozzá. Ez, meg az a bekeretezett kép a nővére ágya felett. Loomis fotója. "Forró szeretettel – Sam." Elég könnyű volt kikövetkeztetni a kapcsolatot. Beleképzeltem hát magam a nővére helyzetébe. Épp rátettem a kezem a negyvenezer dollárra. Kápé. Hamar kereket kell oldanom; el a városból. Hová menjek, merre tartsak? Kanadába, Mexikóba, netán a Karib szigetvilág tájait kedveljem? Túl kockázatos. Mellesleg, nem főzhettem ki a tervem jó előre. Természetes ösztönöm azt súgná, hogy a szerelmemhez siessek Mary Crane esetében ez a hely – itt van.
Sam ráhúzott egyet a konyhaasztalra. De úgy, hogy repültek a csikkek. – Ez aztán már sok! – kiáltotta. – Nincs semmiféle hivatalos és közjoga – hangsúlyozta gúnyosan a szótagot –, hogy efféle vádaskodásokkal álljon elő. Amíg nem bizonyítja az állításait.
Arbogast újabb cigarettával babrált. – Bizonyítékot óhajt, hm? Miért, mit gondol, mivel foglalkoztam szerda reggel óta? Megtaláltam a kocsiját.
– Megtalálta a nővérem kocsiját? – Lila már talpon volt.
– Meg bizony. Volt valami olyan vicces gyanúm, hogy a hölgy elsőként is a kocsijától kívánhatott megszabadulni. Hát körbetelefonáltam a várost. Mind a kereskedőket, a használtkocsi-telepeket, és megadtam a kocsi leírását, a rendszámát. Tény, hogy érdemes volt. Megtaláltam, hol csinálta. A fickónak megmutattam az igazolványom, mire ő dalolni kezdett. De milyen élénken! Mert hogy ő is gondolt rá, hogy ez a kocsi, mondjuk, lopott jószág. Hát ezért. Rá is hagytam, végső soron. Legyen neki.
– Kiderült, hogy Mary Crane lóhalálában kötött üzletet a pasassal… méghozzá, amit nem is csodálok, igen veszteségeset. Már ami őt illeti. Ami meg engem, hát megtudtam az új tragacs márkáját, pontos adatait. Valamint, hogy északnak hajtott vele tovább.
– Hát északi irányt választottam én is. Nem siethettem nagyon. Az volt a tippem, hogy nem tért le a főúrról. Hiszen ide igyekezett. Lehet, hogy az első éjszakát végig is vezette. Hát én is ezt tettem. Nyolc óra a volánnál. Aztán eltöltöttem egy kis időt Oklahoma Cityben. És a környékén. Motelek az út mentén, használtkocsi-telepek satöbbi. Mert az volt a tippem, hogy talán még egyszer kocsit cserélt Csak a teljes biztonság kedvéért. Eleinte nem volt szerencsém. Csütörtökön feljutottam Tulsáig. Ugyanaz a rutin, ugyanaz az eredmény. Egész ma reggelig úgy éreztem magam, mint aki tűt keres a szénakazalban. Aztán… még egy kicsit tovább, még egy kereskedő, és megvolt! Múlt szombaton, kora reggel kötött üzletet ott Mary. Megint jókora ráfizetéssel. Egy 1953-as Plymouth volt a zsákmány, sérült elülső sárhányóval.
A detektív jegyzettömböt húzott elő. – Itt van minden, feketén fehéren – mondta. – Engedély száma, motor száma. Szem-száj ingere. Mindkét kereskedő elküldi a fénymásolatokat az irodánknak De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Mary Crane folytatta kis futamodását északnak, Tulsától fölfelé, a szövetségi főúton, az időpont: szombat reggel, múlt hét; kocsicserék száma, tizenhat óra leforgása alatt: kettő. Ami engem illet, hát csakis ide igyekeztem volna a helyében. És ha valami váratlan dolog nem történik, ha a kocsi le nem robban, ha nem keveredem közúti balesetbe, hát meg is érkezem, megint csak az ő helyében, erre a szent placcra itt… nagyjából szombat éjszaka. Bizony.
– De Mary nem érkezett meg – mondta Sam. – Színét se láttam. Nézze, szolgálhatok bizonyítékokkal, ha az kell. Múlt szombat este én a Légion Hall boldog vendége voltam. Kártyáztam. Tömérdek tanúm van rá. Vasárnap reggel templomba mentem. Vasárnap délben megebédeltem a…
Arbogast fáradtan emelte föl a kezét. – Jól van, jól van. Értek én a szóból. Maga nem látta őt. Jó. Hát akkor közbe kellett jönnie valaminek. Mit tehetek mást, elindulok a nyomon visszafelé.
– És a rendőrség? – kérdezte Lila. – Az semmi? Még most is az a véleményem, hogy a rendőrséghez kellene fordulnia. – Ajka nedvesen fénylett. – Tegyük fel, tényleg baleset történt… hát nem állhat meg minden kórháznál, vissza egészen Tulsáig. Jézus, hát még az is megtörténhet, hogy Mary eszméletlenül hever valahol. Az sem kizárt, hogy akár…
Ezúttal Sam veregette meg a vállát. – Badarság – nyugtatta. – Ha bármi ilyesmi történt volna, hát értesítik magát. De rég. Marynek kutya baja. – Közben Lila vállán keresztül a detektívre nézett. – Egymaga nem végezhet alapos munkát, higgye el. Lilának igaza van. Miért nem vonják be a rendőrséget? Jelentsék, hogy Mary eltűnt. Hátha megtalálják
Arbogast fölcsippentette a szürke Stetsont. – Eddig megpróbáltuk a nehezebbik utat. Az ez volt. És hogy miért? Nézze, ha rátaláltunk volna a hatóságok belekeverése nélkül, hát sok kellemetlenségtől kíméljük meg az ügyfelet is, a társaságunkat is. Semmi szennysajtó, ilyesmi. És, megvallom, Mary Crane is jobban járhatott volna, ha utolérjük, aztán szépen visszakérjük tőle a pénzt. Talán följelentés sem lett volna akkor, semmi. El kell ismerniük, hogy ez azért megérte volna a fáradságot.
– De ha jól tippel, ha tehát Mary eljutott idáig… akkor miért nem keresett meg engem? Ez az, amiért én is ugyanolyan fontosnak tartom, hogy valami közelebbit megtudjak róla… akár maguk – jelentette ki Sam. – És most már én vagyok az, aki nem akar várni ezzel tovább. Egy percig se.
– Volna még huszonnégy órányi türelme? – kérdezte Arbogast
– Mire gondol?
– Még egy kis nyomozásra. – Kezével hárította el Sam esetleges ellenvetését. – Nem, nem, dehogy Tulsáig vissza… Elismerem, hogy az képtelenség volna. De körbeszaglásznék itt erre-valamerre, többfelé is. Főút menti éttermek, benzinkutak, autókereskedők, motelek. Hátha látta valaki? Mert most is úgy gondolom, hogy helyes a tippem. Mary Crane ide igyekezett. Talán megváltoztatta az elgondolását, amikor tényleg ide is ért… aztán továbbhajtott. De erről meg kell bizonyosodnom.
– És mi van akkor, ha huszonnégy óra múlva ugyanitt áll, ahol most?
– Ha nem jutok előbbre, akkor feladom a játszmának ezt a változatát; megyek a rendőrségre, jöjjön az Eltűnt Személy-rutin satöbbi. Oké?
Sam Lilára pillantott. – Magának mi a véleménye? kérdezte.
– Nem is tudom, minden olyan kusza – felelte a lány. Képtelen vagyok gondolkozni is. Sam, döntsön maga.
A férfi bólintott. Ez Arbogastnak szóló "igen" volt Azt mondta: – Nem bánom. Megegyeztünk. De figyelmeztetem: ha egy nap alatt nem ér el valami eredményt, és a rendőrségre se megy el, hát majd elmegyek én.
Arbogast magára kanyarította a zakóját. – Gondolom, ott szemközt a szállodában akad nekem szoba? Miss Crane, ami magát illeti…?
Lila Samre nézett. – Majd én átviszem őt kicsivel később – mondta a férfi. – Előbb talán ennünk kéne valamit. Utána viszont gondom lesz rá, hogy fedél legyen a feje fölött. Viszont ami a lényeg: holnap mindketten itt leszünk. És várunk
Arbogast mosolygott. Először, ma este. Nem volt ez épp a Mona Lisa-féle mosoly, mégis, valami mosolyféle volt, s mi kellett több?
– Hiszek maguknak – mondta a detektív. – Elnézést a darálásért, de biztosra akartam menni. – Aztán Lila felé biccentett. – Megpróbáljuk megkeresni magának a nővérét, na. Semmi izgalom.
Azzal kiment. A külső ajtó még be se csukódhatott mögötte, Lila már ott zokogott Sam vállán. Hangja inkább nyöszörgés volt, apró nyüszítés. – Sam, én halálosan félek… hogy Maryvel történt valami. Én érzem, érzem, hogy történt vele valami!
– Mégis, mégis… csak nyugalom – csitította Sam. Semmi baj. – Maga is megriadt ettől a kifejezéstől. Hát nincs okosabb mondás ilyenkor? – Semmi baj – ismételte akkor már makacsul. – Higgyen nekem, tisztázódik az egész.
A lány hirtelen elhátrált tőle. Könnymaszatos szeme tágra tárult. – Higgyek magának, Sam? – kérdezte szelíden. – Van arra valami jó ok? Valami, amit eltitkolt a detektív elől? Sam… mondja, nem volt itt mégis Mary, itt, magánál? Valóban nem tudott semmit erről a pénzről, Sam? Nem tudott róla?
A férfi a fejét rázta. – Fogalmam se volt róla. Szavamat adom rá. Higgyen nekem… ahogy én is hittem magának.
A lány elfordult, mintha a falat nézné. – Talán igaza van
– mondta. – Mary valamelyikünket csak megkereshette volna a héten. Ugye? Mégsem tette. Miért? Ez az, amiért hiszek magának, Sam. Csak hát olyan nehéz bármit is hinni, ha az ember nővéréről kiderül, hogy egy… egy…
– Nyugalom – mondta Sam. – Egyelőre ennünk kell egy-két falatot, és egy kis pihenésre van szükségünk Holnap talán nem is látjuk olyan sötét színben a dolgokat.
– Ezt maga komolyan így gondolja, Sam?
– Persze. Miért mondanám?
Sam Loomis életében most először hazudott nőnek bármiben; most először.



Nyolc


A holnapból ma lett, szombat, Sam nagy várakozásának napja.
Tíz körül felhívta Lilát az üzletből. A lány rég fent volt már, meg is reggelizett. Arbogast azonban nem volt sehol – alkalmasint korán elpályázott. Hagyott viszont egy üzenetet Lilának a portán, ígérvén, hogy a nap során majd felhívja.
– Nem jönne át egy kicsit? Rossz így egyedül most mondta a telefonba Sam. – És maga is mit üldögélne ott a szállodaszobában? Együtt ebédelhetnénk, utána meg benéznénk a hotelba, hátha tényleg telefonált valamit Arbogast. Még jobb ötletem van: megkérjük a központost, kapcsolja át ide a boltba, ha magát keresik.
Lila benne volt, és Sam máris jobban érezte magát. Tényleg nem akarta, hogy a lány egyedül árválkodjék és még mélyebb depresszióba zuhanjon Mary miatt. Isten a tanúm, gondolta Sam Loomis, ilyesmiből nekem az éjszaka épp elegem volt.
Bármennyire tiltakozott volna is ellene a szívében, be kellett látnia, hogy Arbogast elméletében van valami. Nagyon is. Mary nyilván azt tervezte, hogy idejön hozzá, ide hozza el a pénzt. Már ha csakugyan ellopta; abban az esetben.
Ez volt az egészben a legrosszabb; tolvajnak kell látnia Maryt? Mary nem volt olyan! Minden, amit Sam csak tudott róla, ellene mondott az efféle föltételezésnek.
Persze, mit tudott ő Maryről, végső soron? Épp tegnap este ismerte be magának is, hogy jegyesét mélyebben nem nagyon ismeri. Sőt, az éji félhomályban egy másik lánnyal még össze is tévesztette…!
Furcsa, gondolta Sam, miket hiszünk: hogy mintha egy ízig ismernénk valakit, egy idegen embert, egy másikat, csupán mert gyakran vagyunk vele együtt, vagy mert érzelmi szálakkal kötődünk hozzá. Ej, hát itt Fairvale-ben is sok példa volt erre. Az öreg Tomkins – iskolagóré, a Rotary Club nagyágyúja sok éve; és akkor egy szép nap fogja magát, aztán lelécel egy kis tizenhatévessel, itt hagy csapot-papot, feleséget, gyerekeket. Ki a fene tételezte volna fel róla? És ugyanígy nem álmodta volna senki, hogy Miké Fischer, aki aztán csakugyan a legvadabb piás és szerencsejátékos volt világéletében, úgy végrendelkezik, hogy minden maradék vagyona a presbiteriánus árvaházé legyen? Bob Summerfield, Sam alkalmazottja, bizony, ő is már több mint egy éve dolgozott itt az üzletben, mikor Sam megtudta róla végre, hogy a hadseregnél amolyan diliflepni-félét kapott, méghozzá mert a tábori káplán fejét pisztolyaggyal akarta beverni. Most aztán Bob persze a legnagyobb rendben volt megint; de mennyire! Száz évig nem születik nála csöndesebb, megbízhatóbb fickó. Igaz, katonáéknál is ugyanilyen csöndes és megbízható volt, amíg el nem jött "az órája". És addig senki se vett észre rajta semmit. Meg a többi; ahogy kedves öreg hölgyek az ezüstlakodalmuk felé közeledve beleverik a férjükbe a rozsdás bökőt; sápkóros kis bankhivatalnokok irdatlan summákat sikkasztanak – a nyavalya tudja, honnét jön ez, és miért pont akkor.
Szóval, talán Mary is csakugyan ellopta azt a pénzt. Talán megunta már a várakozást – az ő törlesztősdijét; és túl nagy volt a hirtelen kísértés. Lehet, hogy úgy gondolta: elhozza ide a pénzt, kitalál valami mesét, aztán ráveszi őt, fogadja el. Lehet, hogy azt tervezte: együtt szöknek. Becsülettel be kellett vallania: ez mind így lehetett.
És ha igen, akkor tolult föl csak igazán a következő kérdés. Miért nem bukkant föl hát Mary? Hova a csudába mehetett Tulsa után?
És ha valaki egyszer ilyen gondolatokra adja a fejét, ha belátja, hogy alapjában véve semmit se láthatunk abból, ami mások elméjében és szívében zajlik, hát arra a következtetésre jut, hogy: "Minden elképzelhető." Mondjuk, megint eszébe jutott valami Marynek – például Las Vegas. Csak úgy, hirtelen… Vagy hogy szóló egymaga eltűnik, hamis személyazonosság leple alatt próbál új életet kezdeni. Traumás bűntudat, amelynek a vége teljes emlékezetvesztés…
De hát, gondolta Sam fanyar mosollyal, én itt már afféle "szövetségileg üldözendő bűnesetet" csinálok ebből szegénynek. Vagy belőle magából – klinikai kezelendőt. Ez így nem megy tovább. Mert a változatok ezerszám kínálkoznak Hogy közúti baleset áldozata lett, ahogy Lila tart tőle; netán fölszedett valami stoppost, aki…
Sam megint elhessentette ezt a gondolatot. Nem engedhette meg magának! Éppen elég teher volt rajta, hogy elviselje a sötét föltételezéseket – hát akkor, hogy még Lila elől is rejtegetnie kelljen, mi "lehet"…! Nem, hát neki ma az a dolga, hogy ezt a lányt, "a kicsi nővért" felvidámítsa. Aztán: valami halvány esélye annak is van, hogy Arbogast nyomra bukkan. S ha nem, hát bevonják a hatóságokat. És akkor, de csak akkor enged meg magának ő, Sam Loomis holmi sötét gondolatokat: hogy akár a legrosszabb is megeshetett már ebben a dologban.
Az meg, hogy másokat nem ismerünk igazából ugyan, hát magunkat talán ismerjük? Ő például nem hitte volna magáról soha, hogy majd még ilyen gondolatai támadnak Maryről: hogy elhiszi, a jegyese hűtlen és tisztességtejen. Viszont mégis, hogy milyen könnyen átvette a "hullámhosszát"! S hátha igazságtalan a lánnyal?! Akkor legalább annyit meg kell tennie, hogy gyanakvásairól egy szót se szól Lilának.
Kivéve, persze, ha a kishúg is ugyanígy gondolkodik.
De Lila mintha tényleg jobb hangulatban lett volna ma délelőtt. Könnyű, világos kosztümben érkezett, szinte ringó léptekkel.
Sam bemutatta őt Bob Summerfieldnek, aztán már mentek is ebédelni. A lány óhatatlanul is Maryre és Arbogast esetleges eredményeire terelte a szót Sam kurtán válaszolgatott, megpróbált könnyed maradni – még szavainak felhangjával is. Étkezés után a szállodába ugrottak be, ahol Sam elintézte a telefonátkapcsolás-dolgot délutánra.
Majd visszatértek az üzletbe. Fényes nap volt ez a szombat. És könnyű nap, forgalmilag. Hát Sam elücsöröghetett a lánnyal hátul. Summerfield "elbánt a vevőkkel", Sam csak olykor kért elnézést Lilától, s ment előre, a "harc mezejére".
Harc, egyebekben, mintha nem lett volna. Mert Lila könnyednek, felszabadultnak látszott. Felkattintotta a rádiót, talált valami komolyzenét, azt hallgatta elmerülten. Sam így lelte őt, mikor egyszer a pulttól visszatért.
– Bartók, Concerto igaz? – kérdezte a lányt.
Lila mosolyogva nézett föl rá. – Pontosan. Ejha, maga milyen nagy zeneértő!
– Miért olyan különös ez? Ez már a nagy hifikorszak, nem? Azért, mert valaki ilyen kisvárosi zuglakó, még érdeklődhet könyvek, lemezek, művészet iránt. És nekem itt ez a sok szabadidőm…
Lila eligazgatta blúzának gallérját – Jaj, hát talán rosszul fejeztem ki magam. Nem is az a vicces, hogy maga az ilyenekhez ért, de hogy közben – vasáruval kereskedik Érti? A kettő nehezen megy együtt.
– Semmi rossz nincs a vasáruüzletben…!
– Persze, nem is úgy értem. Csak annyira – hétköznapian szürke, gyakorlatias dolog!
Sam leült. Aztán lehajolt, fölvett valamit a földről. A kis tárgy fényes volt, hegyes.
– Hétköznapian szürke – ismételte. – Meglehet. Viszont hátha csak azon múlik, hogyan nézi! Nem? Például mi ez itt az én kezemben?
– Egy szög, vagy nem?
– Bizony. Csak egy szög. Kilószám árulom. Évente sok száz kiló fogy belőle. Apám is árult szöget. Megkockáztatom: talán tíztonnányi szöget is eladott már ez az üzlet, amióta áll. Mindenféle hosszúságú, vastagságú, hétköznapian szürke szöget De hát ha gyakorlatiasak is, ha a színük szürke is, a lényegükben nincs szerintem semmi szürkeség. Mert figyeljen ide.
Mert minden szög valami pontos célt szolgál. Fontosat, tartósat. Gondolta-e: esetleg minden második házat itt Fairvale-ben a mi szögeink tartanak össze. Lehet, hogy butaság, de néha úgy megyek végig a főutcán, hogy elgondolom: ezeknek a házaknak az építésében én is benne vagyok, benne ez a mi boltunk Szerszámokat adtam el, melyekkel fát formáztak Festéket, pemzlit – és nézze a házak sok-sok színét! Az üvegajtókét, ablakokét, falakét. Nézze a szélkakasokat! – Öntudatos vigyorral tartott egy kis szünetet – Még a végén úgy beszélek itt, mint egy építőmester valami Ibsen-darabból. De komolyra fordítva a szót! Ebben az én gyakorlatias foglalkozásomban mindennek megvan a maga értelme, közvetlen emberi kapcsolódása. Egy szál szög is pontosan funkcionál. Működik ahogy mondják És az már izgalmas dolog. És évszázadokra szólóan az. Mi már rég nem élünk de a szögek "zenéje", némán is, szól a házakban, már ne haragudjon, hogy így – de kettőnk után is fennmarad, látja, ez a szög.
Hirtelen abbahagyta. Kezdett észbe kapni. "Kettejükről" beszél itt, és Lilára meg magára gondol. Késő volt már. Figyelte, hogyan hervad le a lány ajkáról a mosoly, amellyel egy darabig a szavait hallgatta.
– Sam, mindez szép, de én nagyon félek Már négy óra és Arbogast még mindig nem telefonált…
– Majd fog. Csak türelem; ne sürgessük őt.
– Akkor is! Maga huszonnégy órát mondott, és hogy akkor jöhet a rendőrség…
– Komolyan mondtam. De a határidő csak este nyolckor jár le. És én még mindig bízom. Hátha Arbogastnak lesz igaza a végén.
– Hátha, Sam?! Mi az, hogy hátha? Én biztosat akarok tudni. – Megint a blúzát igazgatta, de hiába. – Maga engem ugyan át nem ver, ezzel az álnyugalmával, a szög-meséivel. Maga ugyanolyan ideges, mint én. Tűkön ül, ha ezt akarja hallani. És nem csak úgy lezseren heverészik a szögein, mint egy fakír!
– Jó, maga nyert. – Sam felállt, karja idegesen lendült.
– Tényleg nem értem, mi a fenébe' nem telefonál Arbogast? Nincs errefelé olyan túl sok hely, amit ellenőrizhetne. Még ha minden hamburger-bűzkazánnál megáll, minden megyénkbeli motelnél, akkor se! Ha vacsoraidőig nem hallunk felőle, hát magam megyek át Jud Chambershez.
– Az ki?
– Jud Chambers? A seriffünk. Fairvale megyeszékhely, tudja, és…
– Sam, én…
Megszólalt a telefon, elöl a boltban. Sam már futott is, egy szó nélkül. És Bob Summerfield már adta is át a kagylót.
– Magát keresik, főnök…
– Ó… – Sam hátrapillantott közben, és látta, hogy már ott áll Lila. – Halló. Itt Sam Loomis.
– Arbogast. Gondoltam, aggódnak miattam.
– Aggódtunk, úgy egyáltalán. Lilával… tűkön ülünk már. Mit talált?
Kurta, csaknem áthatolhatatlan hallgatás volt a válasz. – Semmit. Eddig üres kézzel állok.
– Eddig? Miért, még mennyi van hátra a napból? És hol járt eddig?
– Nyugi. Hogy hol jártam, egyébként? Hát innen odáig, végig. Most épp Parnassusban vagyok.
– Az a megye széle, nem? És mi van az országúttal, odáig? A műúttal?
– Végigmentem rajta. De hallom, hogy van valami párhuzamos út is.
– Ja, tényleg. A régi műút. Most már csak amolyan bekötőút. Arrafelé aztán végképp semmi se lehet. Még benzinkút se.
– Az étteremben azt mondja egy tag, hogy azért van ott egy motel még.
– Ó hát tényleg, erre nem is gondoltam. No, de… Jó, igaz, ami igaz. A régi Bates-motel. Azt se tudom, nyitva-e még. Ott aztán aligha bukkan bármire.
– Azzal együtt, ez a listámon az utolsó hely. Visszafelé mindenképpen arra jöhetek, és akkor már be is nézek. Maguk…?
– Megvagyunk
– A kislány?!
Sam halkabbra fogta a hangját. – Rohanna a rendőrségre. És igaza van, ha a véleményemre kíváncsi. Azok után, amire ma jutott, hát én is rohannék…
– Csak ne rohanjon, várjon meg engem.
– Mennyit várjak még?
– Talán egy óra, és ott vagyok Már ha nem bukkanok valamire épp abban a motelban. – Arbogast tétovázott. Nézze, kössünk alkut Állom a szavam. Ahogy mondtam. Csak várjanak meg, ennyi. Hadd menjek a rendőrségre én is magukkal együtt Sokkal könnyebb az együttműködés, ha én is ott vagyok Ismerem én a kisvárosi közegeket Kér tőlük egy távhívást, erre máris nyomják a vészjelző gombot
– Kapott egy órát tőlünk – mondta Sam. – Itt talál minket a boltban.
Azzal letette.
– Mit mondott? – kérdezte Lila. – Nem talált semmit igaz?
– Jó, hát még nem, de nem ért a végére. Van egy hely, ahová visszafelé jövet még benéz.
– Megáll az eszem! – kiáltotta a lány. – Még egy hely? Egyetlen egy, ráadásul…
– Hát mit akarna? Egy legyen, vagy tíz? Hátha épp azon az egy szent helyen talál valamit. Egy órát kapott tőlem. Akkor megyünk a seriffhez. Hallotta, mit mondtam neki.
– Rendben. Várunk Egy óra, azt mondta.


Nem volt ez kellemes hatvan perc. Sam csaknem boldogan vette, hogy a szokott szombati tömeg beárad, és ő elnézést kérhet a lánytól, mehet előre, Bobnak segíteni. Mert most már végképp nem bírta volna megjátszani odabent a víg muskétást. Nem, se maga előtt, se Lilának
Mert most már érezni kezdte ő is.
Hogy itt valami történt
Hogy valami történhetett Maryvel.
Hogy ez nem lehet másképp…
Valami…
Hogy ez nem lehet más, mint…
– Sam!
Épp egy számlát állított ki; megpördült, hátranézett, Lila volt az, a lány állt ott. És a karórájára mutatott. – Sam, az az egy óra letelt
– Tudom. Még kapjon pár percet, jó? Eleve be kell zárnom előbb, nem?
– Jó. De tényleg csak pár perc. Kérem! Ha tudná, mit érzek.
– Tudom. – Megszorította a karját kipréselt belőle egy mosolyt. – Semmi gond.
Semmi gond!
– …máris jövök Várjon. És hátha Arbogast is befut.
Nem futott be.
Öt óra harminckor Sam és Bob kirakta az utolsó megkésett vevőt is. Sam ellenőrizte a pénztár állását Bob ráhúzta mindenre a hétvégi porvédőt. Leoltogatta a lámpákat. Sam zárni készült.
Arbogast még mindig sehol.
– Akkor hát – mondta Lila. – Nem? Most már tényleg. Ha maga nem, hát majd én, egye…
– Hé! Várjon! – kiáltotta Sam. – Nem hallja? A telefon! Majd egy pillanat múlva:
– Halló? Itt Sam Loo…
– Arbogast.
– Hol van? Azt ígérte, hogy…
– Nem az most az érdekes. – A detektív hangja halk volt szinte fojtott Sietős. – A motelban vagyok és csak egy percem van. Tudniok kell, miért nem álltam a szavam. Mert itt valami nyomra bukkantam. Hallja? A maga barátnője itt járt. Múlt szombat éjjel.
– Mary? És biztos ebben?
– Biztos hát! Megnéztem a vendégkönyvet, a nyilvántartást.
Itt a keze írása. Persze, kamu a név… valami Jane Wilson… és a cím is halandzsa. De az ő írása. Úgyhogy csak bírósági engedély kell, és akkor kifényképezhetem a könyvből ezt, és kezünkben a bizonyíték.
– Mit talált még?
– No hát, a kocsi leírása stimmel, a személyleírás stimmel. A tulajdonos tájékoztatott.
– Hogy a fenébe' érte el, hogy…?
– Megmutattam az igazolványom, és előjöttem a szokásos lopott kocsi históriával. Erre ő nagyon izgatott lett. Elég fura figura ez a motelos, egyébként. Norman Bates a neve. Ismeri?
– Jaj, nem, hát dehogy…
– Azt mondja, a lány szombat este hatkor futott be. Előre fizetett. Csúnya éjszaka volt, esős. A lány volt az egyetlen vendég. A tulaj szerint másnap kora reggel továbbállt, mire ő egyáltalán lement volna, hogy kinyisson… A tulaj a motel mögötti házban lakik, az anyjával.
– És gondolja, hogy igazat beszél?
– Egyelőre nem tudom.
– Mit jelentsen ez?
– No, hát megszuttyogtattam egy kicsit a kocsi dolgában, meg egyáltalán, a rutin… Akkor kibökte, hogy ő este még meghívta azt a lányt vacsorázni, föl a házba. Azt mondja, ezt az anyja is tanúsíthatja.
– És maga beszélt már az anyával?
– Nem, az most jön. Fent van a házban, a szobájában. A férfi arról akar meggyőzni, hogy az anyja nagyon beteg, nem látogatható. Én viszont, mikor idejöttem, láttam, ahogy az ablakból alaposan megnéz engem, végigmustrál. Hát közöltem a tulajjal, hogy igenis beszélni akarok az öreg hölggyel fent ha tetszik neki, mármint a tulajnak, ha nem.
– De hát nincs felhatalmazása, hogy…
– Ide figyeljen, most mit akar? Megtalálni a barátnőjét, vagy sem? És ez az alak itt mintha nem is hallott volna még olyasmiről, mint a házkutatási engedély és egyebek. Tény, hogy most hanyatt-homlok sietett föl a házba, szólni az anyjának, keljen föl és öltözzön. Én ezt használtam ki, hogy telefonáljak Hát szíveskedjenek várni, amíg nem végzek itt Hohó, már jön is vissza. Viszlát
Kattanás, a vonal elnémult Sam letette a kagylót Lilához fordult, és beszámolt a beszélgetésről.
– Most már jobb?
– Persze, csak hát ha én azt tudnám, hogy…
– Majd megtudjuk Most nem tehetünk egyebet: várunk


Kilenc


Szombat délután: Norman borotválkozott. Hetente egyszer borotválkozott csak – és mindig szombaton.
Norman nem szeretett borotválkozni. A tükör miatt. Volt a tükörben az a hullámzás. Minden tükörben ott volt ez a hullámzósdi, ami az ő szemét mintha végtelenül gyötörte volna.
Talán az ő szemével volt a baj, persze. Igen, ez lesz az, hiszen kisfiú korában olyan szívesen nézegette magát Szeretett a nagy tükör előtt meztelenül állni. Anya egyszer rajtakapta így, és fejbe vágta a nagy ezüst nyelű hajkefével. Keményen ütött oda, és fájt is. Anya kijelentette, hogy ez csúnya dolog, mocskos dolog – ha valaki így nézegeti magát.
Norman emlékezett rá, hogy fájt az ütés, meg hogy a feje is milyen sokáig sajgott még utána. Attól fogva csaknem mindig fejfájást kapott, ha tükörbe nézett Anya végül elvitte orvoshoz, és a doktor közölte, hogy szemüveget kell csináltatni neki. A szemüveg aztán segített is, ennek ellenére gondja maradt, ha tükörbe kellett néznie – ez nem változott Hát egy idő múlva nem nézett, már ha nem volt okvetlen muszáj. És Anyának igaza volt. Tényleg csúnya és mocskos dolog, ha valaki ügy nézegeti magát Meztelen, egy szál ruha nélkül; nézni a háj hullámocskáit, a kurta, szőrtelen kart, a nagy pocakot és alatta…
Olyankor az ember annyira szívesen lett volna valaki más, nem ez, nem ilyen. Hanem magas, izmos, csinos – efféle férfi. Mint Joe Considine bácsi. "Hát láttál nála szebb férfit? Micsoda szép szál derék ember!" Ilyeneket szokott mondani Anya.
És igaza volt, és ezt Norman is belátta. Mégis utálta Joe Considine bácsit; hiába volt olyan szép szál férfi. És gyűlölte azt is, hogy Anya "bácsikád"-nak nevezi, "Joe bácsikád"-nak. Nem is rokonuk! Csak a család barátja – aki eljárt hozzájuk, Anyát látogatta. Arra is ő vette rá Anyát, hogy ezt a motelt megépíttesse, miután a földön túladott
Ez fura volt. Anya örökké a férfiak ellen beszélt, és hogy Apád-csak-úgy-ripsz-ropsz-lelépett-és-engem-itthagyott, de akkor jön ez a Joe Considine "bácsika", és a kisujja köré csavarja Anyát. Mindenben, de mindenben! Jó lenne olyannak lenni, úgy kinézni, mint Considine bácsika.
Jaj, nem, dehogy! Mert Joe bácsi már halott.
Norman nézte a tükörképét, ahogy borotválkozott most: hunyorítva nézte. Fura, hogy megfeledkezett erről. Az egészről. Már vagy húsz éve, persze. Az idő igen viszonylagos dolog. Einstein jól megmondta ezt, és nem is ő volt az első, aki rájött – tudták ezt már az ókorban is, aztán olyan modern misztikusok mint Aleister Crowley és Uspensky. Norman mindőjüket olvasta, pár könyvük meg is volt neki. Anya ezt nem nézte jó szemmel. Anya szerint vallásba ütköző dolgok az ilyenek, ám az igazi ok nem ez volt Hanem hogy ha ő ilyesmit olvas, akkor már nem az a kis Anyukája-Fiacskája, hanem felnőtt férfi, aki az idő és a tér titkait tanulmányozza, aki a dimenziók és a létezés titkaiban járatos.
Olyan volt ez, mintha két ember lenne ő – a gyermeki személy és a felnőtt férfi. Valahányszor Anyára gondolt, kisgyerek lett tőle, gyerek-szókinccsel, gyerek-képzetekkel, gyerek-érzelmekkel. Viszont ha megint lehetett – nem is magában persze, hanem egy könyv társaságában –, hát érett személyiséggé vedlett vissza. Épp elég érett volt ráadásul, hogy lássa: lehet ő akár valami enyhe tudathasadás áldozata is, szkizofréniáé, mely az elmebetegség határán imbolyog.
Már most ez nem volt épp a legüdvösebb állapot a világon. Hát nem. Adódtak veszélyei ennek az Anyukája-Fiacskája állapotnak. Ám mindaddig, míg ezeknek a tudatában volt, megbirkózhatott velük, és Anyával is. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy tudja: mikor is kell férfinak lennie; szerencse volt, hogy értett némiképp a pszichológiához, sőt, a "túli" és a kórlélektanhoz is.
Áldásos volt ez a szerencse, mikor Joe bácsi meghalt. És áldásos a múlt héten is, mikor ez a lány beállított. Ha ő akkor nem cselekszik felnőtt módjára, hát Anya nagy bajban van most, az már biztos.
Norman ujja végigfutott a borotva élén. Volt min. Ez a szerszám – mit is mondhatott volna rá? – tényleg "borotvaéles" volt Vigyáznia kellett, meg ne vágja magát vele. Igen, és ha borotválkozott, el kellett tennie a kést úgy, hogy Anya rá ne akadjon. Anya kezeügyében semmi éles tárgy nem maradhatott Ezért volt az, hogy nagyjából ő maga főzött, Norman, és ő is mosogatott Anya rajongott a tisztaságért – a szobája olyan volt, mint a patika –, de a konyhát így is mindig Norman tartotta rendben. Még csak nem is szólt erről külön Anyának; átvette tőle a dolgot, és kész.
Anya nem is kérdezett rá a konyhára, és ő ennek csak örült Múlt szombat óta, hogy akkor az a lány idejött, mentek szép csöndben megint a dolgok, s ők Anyával nem is tárgyaltak semmi efféléről. Egy szót se; furcsa is, meghökkentő is lett volna az mindkettejük számára. És Anya ezt jól érezhette; mintha el is kerülte volna őt, sok időt töltött odafönt a szobájában – pihent, nem sok mondandója akadt. Talán a lelkiismeret gyötörte.
S ennek így is kellett lennie. A gyilkosság borzalmas cselekedet Még ha nincs is egész rendben minden az agyadban, akkor is érezned kell ezt. Anya szenvedhetett most azért, hát igen.
Talán a katarzis segíthetne rajta. De Norman örült, hogy a dolog így áll: hogy Anya nem beszél. Mert ő, Norman is szenvedett Nem a lelkiismeret-furdalás volt itt az igazi gyötrelem; a rettegés, az.
Egész héten át ettől félt: hogy valami mégis beüt. Valahányszor kocsi hajtott fel a motelbejárón, csaknem a bőréből ugrott ki. A régi műúton tovahúzó gépkocsik az idegeire mentek.
Múlt vasárnap persze befejezte a mocsárparti "tisztogatást". Vagyis odahajtott a maga kocsijával, az utánfutót megrakta fával, és mire ezzel meglett, nyugodtan pillanthatott körül – nem volt ott semmi gyanús nyom. A lány fülbevalója a mocsárba vándorolt, a többi holmi után. A másik fél pár fülbevaló nem bukkant fel sehol. Hát Norman valamelyest biztonságban érezte magát.
De csütörtök este, hogy az állami fűúti ügyelet kocsija felkanyarodott a motel kapujához, Normanben meghűlt a vér. Aztán kiderült, hogy a köztisztasági csak telefonálni akar. Utána Norman már csak nevetett a dolgon, ám közben nem volt ilyen jó kedve.
Anya sokat üldögélt a hálószoba ablakánál, s még szerencse, hogy a pasas nem látta meg. Anya a múlt héten sokat nézegetett ki ezen az ablakon. Lehet, hogy őt is idegesítette: ha látogatók jönnek, mi lesz…?! Norman próbálta rávenni, húzódjék hátrább, azt viszont nem magyarázhatta meg, miért kér ilyet. Ahogy arról se világosíthatta fel, miért nem engedi meg neki, hogy a motelbe lejöjjön és segédkezzen. Gondja volt rá, hogy le ne jöjjön. A ház, az az ő birodalma – nem lehet megbízni már Anyában, ha idegenek vannak vele. És minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Annak a lánynak se kellett volna megmondania…
Norman végzett a borotválkozással; ismét kezet mosott. Érezte magában erre az állandó késztetést – a kézmosásra –, főleg az utóbbi héten. Bűntudat. Igazi Lady Macbeth-komplexum. Shakespeare sokat tudhatott a pszichológiáról. Norman csak úgy eltűnődött, nem tudott-e Shakespeare még csőstül egyebeket is. Ott volt például Hamlet apjának szelleme.
De most ezen nem állhat le tűnődni. Le kell mennie a motelbe, ki kell nyitnia.
Volt forgalom ezen a héten, de nem túl nagy. Nem akadt soha úgy háromnál-négynél több vendég egy-egy éjszaka, tehát a hatost nem kellett kiadnia. Ennek Norman örült. A hatos a lány szobája volt.
Remélte, hogy azt a szobát már soha az életben nem kell többé kiadnia. Elege volt ebből az egészből – a leselkedésből, a kéjbámulósdiból. Ez okozta különben is az egész bajt. Ha ő akkor nem leselkedik, ha nem iszik.
Mindegy. Ha egyszer kifutott a tej, kár bánkódni rajta. Meg hát nem is tej volt az.
Norman megtörölte a kezét, aztán elfordult a tükörtől. Feledni a múltat, nyugodjanak a holtak A dolgok remekül alakulnak neki másra most nem szabad gondolnia. Anya viselkedik, ő maga is viselkedik egyformán vannak hát, jól, úgy, ahogy mindig is. Eltelt egy teljes hét, és nem volt semmi gond-baj, s ugyanígy nem lehet a továbbiakban sem efféle, egy szál se. Főleg, ha ő képes lesz kitartani az elhatározása mellett: hogy felnőttként viselkedik, s nem lesz Anyukája-Fiacskája. S ezzel kapcsolatban igenis szilárd volt már ez a bizonyos elhatározás.
Megkötötte a nyakkendőjét aztán kiment a fürdőszobából. Anya a szobájában volt; néz ki megint az ablakon. Norman eltűnődött, kell-e netán mondani valamit Anyának Nem, hát jobb, ha nem. Vitára kerülhetne sor, és ő még nem kész arra, hogy Anyával szembenézzen. Nézzen szembe magával ő maga. Szegény, beteg öreg hölgy, ideláncolva ehhez a házhoz. Hadd nézze, mit húz tova odakint a világ.
Ez a gyerek szava volt persze. Ám Norman belement a dologba: egy ilyen kiegyezésbe; amíg a felnőtt értelmesen viselkedik addig ez elmegy. Amíg jól bezárja a fenti ajtókat, ha elmegy.
Egész héten át ez adta a biztonságérzetét: a gondos fenti ajtózárogatás. Elvette Anyától a kulcsokat is – a ház kulcsait, a motel kulcsait. S ha ő így elment, semmi esélye nem nyílhatott Anyának hogy kiszabaduljon. Biztonságban volt a házban, amíg ő csakígy biztonságban odalent a motelben. Az, ami a múlt héten történt, többé nem ismétlődhet meg. Amíg ő tényleg így vigyáz. Amíg megy ez. S a dolog végső soron Anya érdekét védte. Jobb idehaza, mint a bolondokházában.
Norman lement a gyalogúton, s épp befordult a sarkon, mikor feltűnt a heti törölközőcserés kocsi. Ő már összekészített mindent Átadta a sofőrnek a szennyest, és megkapta a tiszta, mosott vásznakat – lepedőket, párnahuzatokat is. Ez így olyan egyszerű volt Mert manapság pofonegyszerű dolog egy ilyen motel elvezetgetése.
Hogy a kocsi elvonult Norman bement a négyesbe, kitakarított – valami utazó ügynök vette ki ezt a szobát és aznap távozott. Egy illinoisi alak Maradt a szokásos kosz. Cigarettacsikkek a mosdótálon, valami magazin a vécéülőke mellett, a földön. Egy ilyen tudományos-fantasztikus izé. A szokásos. Norman felvihogott, ahogy összeszedte. Tudományos-fan…! Ha ezek tudnák!
De nem tudták Sosem tudják meg, de nem is tudhatják meg, nem. Amíg vigyáz Anyára, hát addig nincs gond-baj. Védenie kell Anyát ahogy másokat is védenie kell. Az, ami a múlt héten történt ennek bizonysága. Mostantól fogva neki különösen vigyáznia kell. Mindenki érdekében.
Norman visszament az irodába, elrakosgatta a tiszta holmit. Mindegyik szobába fel volt frissítve minden. A mai napra ő készen állt – jöhetnek a vendégek Ha jönnek
Ám délután négyig semmi se történt. Ült csak ott, bámult kifelé, kezdett kicsit unatkozni; türelmetlenség volt ebben. Hajlott volna rá már-már, hogy meghúzza az üveget de hát akkor eszébe jutott, mit is ígért önmagának Hogy ital többé egy csöpp se, neki azt nem szabad. Az ital vitte el Joe Considine bácsikát is. Az ital vezetett, közvetve, a lány halálához is. Hát mostantól fogva ő – antialkoholista. Azzal együtt, egy kortyra nagy szüksége lenne. Épp most Nagy, de…
Norman még habozott, mikor a kocsi begördült. Alabamai rendszámtábla. Középkorú pár kászálódott ki, jött az irodába. A férfi kopasz volt és súlyos, sötét szarukeretes szemüveget viselt. A nő kövér, izzadt. Norman az egyest adta oda nekik ez a túlvégen volt; kétágyas, az tíz dollár. A nő a fojtott levegőre panaszkodott valami kényeskedő, siránkozó-éles hangon. Elégedettségére szolgált, hogy Norman bekapcsolta a ventilátort. A férfi behozta a holmijukat, aztán beiratkozott a vendégkönyvbe. Mr. és Mrs. Herman Pritzler, Birmingham, Ala. Átlagturisták; ezekkel nem lehet semmi gond-baj.
Norman visszatelepedett, lapozgatta a négyesben lelt fanti magazint. Félhomály szállt le; nemsokára öt óra, alighanem. Felkattintotta a lámpát
A feljárón újabb kocsi jelent meg. Egy szál pofa. Talán megint egy üzletember. Utazó. Zöld Buick, texasi engedély.
Texasi…?! Az a lány, Jane Wilson, az a lány Texasból érkezett.
Most Norman felállt, bevonult a pult mögé. Látta, ahogy a férfi kiszáll a kocsiból, hallotta közeledő lépteinek kavicszaját, a lépések ritmusát egybemérte saját dobogó szívének tompa dobjával.
Tiszta véletlen, mondta magában. Nap mint nap érkeznek ide Texasból. Miért, hát Alabama nincs talán még Texasnál is messzebb?!
A férfi belépett Magas volt és sovány, a fején egy ilyen szürke Stetson: széles karimájú; az arc nagy részét beárnyékolta. Erőteljesen borostás álla volt a férfinak, és cserzett-barna bőre.
– Jó estét – mondta a férfi, és a hanglejtése nem volt se texasias, se másmilyen ízű.
– Jó estét – Norman feszengve csoszogott a pult alatt.
– Maga itt a tulajdonos?
– Pontosan. Szobát óhajt?
– Nem kimondottan. Egy kis tájékoztatást.
– Boldog örömmel segítek, ha tudok. Mire kíváncsi?
– Egy lányt keresek
Norman keze megremegett. Nem érezte a remegést mégsem, a két keze ugyanis zsibbadt lett. Zsibbadt volt ő maga, egy ízig. A szíve nem zakatolt hevesen már – a szíve mintha egyáltalán nem is vert volna most. Minden maga volt a síri nyugalom. De borzasztó lenne, ha ő hirtelen felüvöltene. Csak azt ne!
– A neve Crane – mondta a jövevény. – Mary Crane. Fort Worth, Texas. Csak az érdekelne, nem jelentkezett-e be ide véletlenül?
Norman most már nem akart üvölteni. Most nevethetnékje támadt. Érezte, ahogy a szíve ismét a szokott módon működik. A válasz egyszerű volt.
– Nem – mondta Norman. – Ilyen illető ide nem jelentkezett be.
– Bizonyos ebben?
– Száz százalékig. Ezekben a napokban nem volt nagy a forgalom. Kitűnően emlékszem valamennyi vendégre.
– Ez a lány úgy egy hete érkezhetett volna ide. Múlt szombaton, netán vasárnap.
– Senki sem érkezeit a hét végén. Az időjárás nem volt valami kedvező akkor.
– Biztos benne? Ez a lány… ez a nő, mondjuk így inkább… olyan huszonhét körüli. Magassága egy-hetvenkettő, súlya… nos, hatvan kiló alatt, szeme kék. A kocsija 1953-as Plymouth szedán, egy kék Tudor, görbült elülső lökhárítóval. A forgalmi engedély, vagyis a rendszám…
Normannak ez most már elég volt. Miért mondta, hogy senki se jött? Ez a férfi pontosan azt a lányt írta le, tehát ismeri. Persze képtelen lesz bizonyítani, hogy a lány itt járt, ha ő, Norman makacsul tagad. És neki most aztán már végképp tagadnia kell.
– Nem, hát nem hiszem, hogy segíthetek
– A személyleírás – senkire sem illik, aki a múlt héten itt járt? Nagyon valószínű, hogy álnéven jelentkezett be. Talán ha belepillanthatnék a nyilvántartóba…
Norman akkor a könyvre tette a kezét, s fejét megrázva így felelt: – Sajnálom, de arra nincs mód.
– Hátha másképp gondolja majd.
A jövevény akkor a kabátja zsebébe nyúlt, és Norman egy pillanatig azt gondolta, hogy ez a pofa neki most pénzt kínál majd. Elő is került egy tárca, de a férfi korántsem bankókat szedett elő. Hanem széttárta szépen a tárcát, aztán a pultra tette. Hogy Norman elolvashassa, mi áll ott egy kártyán.
– Milton Arbogast – közölte egyidejűleg a férfi. – A Parity Mutual nyomozója.
– Maga detektív?
A jövevény bólintott. – A munkámmal kapcsolatosan néztem be magához, Mr…
– Norman Bates.
– Mr. Bates. Társaságom azzal bízott meg, derítsem ki, hol található jelenleg ez a lány. És számítok a maga segítségére. Persze, ha megtagadja tőlem, felkereshetem a helyi szerveket, s akkor hatósági felhatalmazással térhetek vissza, és – a többit azt hiszem, tudja.
Norman nem tudta, de abban biztos volt: a helyi hatóságoknak jobb lenne nem szimatolniok itt. Tétovázott, keze még a vendégnyilvántartón nyugodott. – Miről van szó, egyáltalán? – kérdezte. – Mit követett el az a nő?
– Kocsilopás – mondta Mr. Arbogast
– Ó! – Norman egy pillanatra megkönnyebbült. Már-már attól félt, hogy a lány valami komolyabb dologba keveredett; netán bejelentették róla, hogy eltűnt, ilyesmi. No, de egy lopott kocsi ügye, pláne ha ilyen tragacsról van szó, az…
– Jó – mondta hát – Tessék, nézzen meg, amit óhajt. Én csak azt szerettem volna tudni, van-e törvényes fölhatalmazása. – Levette kezét a nyilvántartóról.
– Eljárásmódom mindenképp törvényes. – De Mr. Arbogast nem nyúlt mohón a könyvért Kivett előbb a zsebéből egy borítékot, azt széthajtogatta a pulton. Majd a könyvhöz fordult, most már belelapozott, és kereste a nevet Az aláírások sorában.
Norman figyelte, ahogy a nagy hüvelykujj vándorol, halad, majd hirtelen – megáll.
– Mintha valami olyat mondott volna – szólt akkor Mr. Arbogast –, hogy a hét végén nem volt vendége. Vagy nem jól értettem? Szombat-vasárnap…
– Nos, továbbra sem emlékszem senkire. Vagyis hát lehetett úgy egy-két futóvendég, de semmi komolyabb, tudja.
– Ehhez mit szól itt? Jane Wilson, San Antonio? Hm? Múlt szombaton jelentkezett be.
– Ó, várjunk csak – hát igen, ha így utánagondolok, ez tényleg volt – Norman szíve ismét gyorsvonati sebességgel zakatolt, és most már azt is tudnia kellett, hogy hibát követett el: mikor a személyleírás nyomán annyira nem akart emlékezni. De már késő volt. Legalább valami magyarázat kéne, hogy a detektív ne fogjon gyanút. De miféle? Mit szól majd ez az alak arra?
A detektív egyelőre semmit se szólt! Fogta a borítékot, odatette a nagykönyv margójához, összehasonlította a két kézírást. Ez az, amiért előszedte a borítékot. A kézírás azonos volt! Hát most már tudta. Most már tudta!
Norman tisztában volt ezzel. Ahogy a detektív fölemelte a fejét; ahogy tekintetét rászögezte! Ilyen közelről már be tudott pillantani a kalap széles karimaárnya alá. Látta a hideg szemeket, látta – ezek a szemek tudják.
– Ez az a lány. Nem vitás. A kézírás azonos.
– Igen? Biztos benne?
– Eléggé ahhoz, hogy fotómásolatot készíttessek, még ha bírósági végzés kell hozzá, akkor is. És ez nem minden, ennél sokkal többet is tehetek, ha el nem kezd beszélni nekem erről a lányról, de gyorsan. Miért hazudott, hogy nem látta?
– Dehogy hazudtam. Csak elfelejtettem…
– Azt mondta, jó az emlékezete.
– Igen, általában. Ebben az esetben viszont…
– Bebizonyíthatja még – vágott közbe Mr. Arbogast. Cigarettára gyújtott. – Ha nem tudná, a kocsilopást szövetségi törvény bünteti. Nyilván nem akar bűnsegédi bűnrészességgel belekeveredni a dologba. Vagy tévednék?
– Belekeveredni? Hogy tudnék én ebbe itt belekeveredni? Jön egy lány, kivesz egy szobát, itt tölt egy éjszakát, továbbhajt. Mit volnék én bármibe is belekeveredve?
– Ha információt tagad meg. – Mr. Arbogast vett egy mély lélegzetet. – Ugyan már, kezdjen bele. Mondja szép sorjában. Látta a lányt. Hogy nézett ki?
– Pontosan, ahogy leírta, azt hiszem. Nagyon zuhogott, mikor megérkezett. El voltam foglalva. Nem is nagyon néztem aztán. Aláírt, megkapta a kulcsot, ennyi volt az egész.
– Nem mondott semmit? Miről beszélgettek?
– Az időjárásról, gondolom. Nem emlékszem.
– Nem gondolt olyasmit, hogy ez a lány nincs egészen jól? Nem tűnt föl magának semmi? Nem kezdett gyanakodni?
– Nem. Miért kezdtem volna? Az én szememben ő is egy volt az átlagos turisták közül.
– Szép kis átlag. – Mr. Arbogast elnyomta cigarettacsikkjét a hamutálcában. – Semmiféle benyomást nem tett magara. Se így, se úgy. Értem ezen, hogy nem keltette föl a gyanúját. Másrészt a rokonszenvét se váltotta ki. Jól mondom? Egyáltalán nem találta vonzónak az ifjú hölgyet?
– Biztos, hogy nem.
Mr. Arbogast most az asztal fölé hajolt – csak úgy mintegy mellékesen. – Akkor miért akarta fedezni? Miért játszotta meg nekem, hogy erre a nőre maga egyáltalán nem is emlékszik?
– Semmi effélét nem próbáltam! Egyszerűen elfeledkeztem róla, mondtam már magának.
Norman tudta, hogy csapdába került de még mindig bízott. – Mit akarna rám kenni…? Talán hogy én segítettem neki a kocsilopásban?
– Senki nem vádolja magát semmivel, Mr. Bates. Nekem csak a tények kellenek Azt mondja, a hölgy egyedül érkezett?
– Egyedül, kivett égi; szobát, továbbment másnap reggel. Mostanra már talán ezer mérföldnyire jár innen…
– Talán – mosolygott Mr. Argobast. – De azért ne siessünk ennyire. Jó? Hátha emlékszik még valamire. Egyedül távozott És mit mond, mégis, úgy hány óra körül lehetett az?
– Hát nem tudom. Én még aludtam fönt a házban. Vasárnap reggel volt.
– Akkor végeredményben azt se tudja, egyedül távozott-e az a lány?
– Nem bizonyíthatom, ha így érti.
– És ami az estét illeti? Volt látogatója? Nem volt?
– Nem. Nem volt.
– Biztos ebben?
– Nagyon is.
– Nem láthatta őt valaki akkor éjjel? Este?
– Ő volt az egyetlen vendég.
– És csak maga volt szolgálatban?
– Csak én, persze.
– A nő a szobájában maradt?
– Igen.
– Egész este? Még csak nem is telefonált?
– Nem, dehogy telefonált.
– Vagyis maga volt az egyetlen, aki tudta, hogy itt van?
– Hát az öreg hölgy… az nem látta a vendéget?
– Miféle öreg hölgy?
– Az ott fönn a házban, hátul.
Norman most aztán végképp érezhette a szívdobajt; úgy vert, vágtatott a szíve, mintha át akarna törni a mellkasán. Már-már azt közölte, hogy "Nincs ott semmilyen öreg hölgy", de Mr. Arbogast csak beszélt.
– Észrevettem, hogy ott ül az ablak mögött. Láttam, amikor ideérkeztem.
– Az az anyám. – Be kellett vallania, mást most már nem tehetett. Nem volt kiút. Nem kezdhetett magyarázkodásba. – Nagyon rossz állapotban van, gyenge, nem is jár le már mostanában.
– Szóval a lányt se látta?
– Nem. Anyám beteg. Fenn maradt a szobájában, mikor vacso…
így csúszott ki a száján; csak így kicsúszott Mert Mr. Arbogast túl gyorsan pörgette a kérdéseit; azért csinálta ezt így, hogy őt belekeverje. És amikor Anyát megemlítette, Norman egyszeriben vigyázatlanná lett. Csak arra gondolt, hogy őt védje, Anyát, és akkor most így…
Mr. Arbogast most már egyáltalán nem olyan mellékes, társalgási hangnemben folytatta. – Maga fönt vacsorázott Mary Crane-nel, a házukban?
– Csak egy kis kávé volt és szendvicsek De hát ezt… nem… nem említettem már magának? No, semmiség volt. Tudja, megkérdezte, hol ehetne valamit, én erre mondtam Fairvale-t, de az csaknem húsz mérföld ide, és az eső is zuhogott, hát fölhívtam a házba, vacsorázzon velem egy kis semmiséget Ennyi volt az egész.
– És miről beszélgettek?
– Nem beszélgettünk mi semmiről. Mondtam neki, hogy Anya beteg, és hogy nem akarom zavarni őt. Mert egész héten beteg volt most, azóta is. Talán ez az, ami úgy összezavart, ezért nem jutottak eszembe a dolgok. Mint ez a lány, meg hogy vacsoráztunk. Egész elfelejtettem, csak ennyi.
– Van még valami más is, amit "egész elfelejtett" netán? Mondjuk, hogy a szobájába kísérte aztán a kis hölgyet, és kettesben csaptak egy szerény murit…
– Nem! Jaj, semmi olyan nem volt! Hogy mondhat ilyet, mi jogon beszél nekem ilyeneket…? Én… hát én többet egy szót sem váltok magával. Mindent elmondtam, amire kíváncsi volt. És most tűnés, kifelé!
– Rendben – mondta Mr. Arbogast, és lejjebb húzta a Stetsont. – Csak előtte még váltok egy szót az édesanyjával. Aztán eltűnök Lehet azonban, hogy az anyja látott valamit, amit maga szintén elfelejt itt nekem…
– De nem! Már megmondtam, hogy Anya azt a lányt nem is látta! – Norman előjött a pult mögül. – Egyébként meg, hát nem, Anyával nem beszélhet Anya nagyon beteg. – Most már úgy vert a szíve; hogy kiabálással kellett lepleznie a dolgot – Megtiltom magának hogy találkozzon vele!
– Ez esetben házkutatási paranccsal fogok visszatérni.
Norman most már tudta, hogy csak blöfföl. – Nevetséges! Ki állítana ki ilyen parancsot? Ki hinné el rólam, hogy érdekel egy rozzant, lopott kocsi?
Mr. Arbogast újabb cigarettára gyújtott, a gyufát a hamutartóba dobta. – Attól félek nem ért meg engem mondta csaknem előzékenyen. – Valójában nem arról a kocsiról van szó. Tessék, hát akkor közlöm. Az a lány Mary Crane – ellopott negyvenezer dollárt, kápé, egy ingatlanügynökségről Fort Worth-ben.
– Negyvenezer…
– Pontosan. Annyit. Aztán kereket oldott. El a városból. Látja most már, hogy ez komoly dolog. Ezért fontos minden kideríthető részlet. A legapróbb is. És ezért kell beszélnem a maga anyjával. Ha megengedi, ha nem.
– De már megmondtam, hogy ő az égvilágon semmiről se tud, és nincs is jól, egyáltalán nincs jól.
– Megígérem, semmi olyat nem mondok, ami fölizgatná – mondta Mr. Arbogast Szünetet tartott. – Persze, ha azt akarja, hogy a seriffel és házkutatási engedéllyel jöjjek vissza…
– Nem. – Norman hevesen megrázta a fejét. – Erre semmi szükség. – Tétovázott, de most már nem volt helye habozásnak. Már végképp semmi. Negyvenezer dollár. Nem csoda, hogy ez az alak így szívóskodik. Persze, hogy megkapja azt a parancsot… az engedélyt, kár jelenetet rendezni. Meg aztán itt ez az alabamai pár az egyesben. Nincsen kiút, semmi kiút.
– Rendben van – mondta Norman. – Beszélhet vele. De hadd menjek föl előbb, közölni vele, hogy maga látni akarja. Nem szeretném, ha bejelentés nélkül érkezne; ez nagyon feldúlná őt. – Elindult az ajtó felé. – Várjon itt, hátha befut valaki közben.
– Rendben – mondta Arbogast. Norman felé biccentett, aki máris elsietett.
Nem volt az nagy darab, onnét, föl a kis dombra, Norman mégis úgy érezte: most sosem ér föl. A szíve úgy vert, mint akkor azon az éjszakán, ráadásul ez most ugyanaz az éjszaka volt, az a nap, semmi se változott. Bármit csináltál is, attól már sosem szabadulhatsz. Próbálhatsz olyan jó kisfiú lenni, amilyen csak akarsz, és próbálhatsz olyan értelmesen viselkedő felnőtt, ahogy bírsz, hiába. Semmi sem segített itt, azért nem, mert ő az, aki, és ez kevés, nagyon kevés. Nem elég, hogy megmentse őt magát, és nem elég, hogy Anyát Ha itt még bármi segítség képzelhető, hát az csak tőle jöhet, Anyától származhat bármi mentség.
Akkor benyitott a házba, fölment az emeletre, és már ott is állt Anya szobájában, és szeretett volna igen nyugodt hangon beszélni vele, de ahogy meglátta csak, hogyan ül ott az ablaknál, hát nem bírt magával tovább. Reszketni kezdett, előtört belőle a zokogás, mellkasát szörnyű sírás rázta, fejét Anya szoknyájába temette, és elmondta neki, mi van.
– Rendben – mondta erre Anya. Nem is látszott meglepettnek – Elintézzük ezt a dolgot. Bízzál csak mindent rám.
– Anya… ha csak egy percet beszélnél vele… elmondanád, hogy nem tudsz semmit… akkor elmenne.
– Elmenne, de visszatérne. Negyvenezer dollár, az rettentő pénz. Miért nem szóltál nekem erről, egyáltalán?
– Mert nem tudtam róla, esküszöm neked, nem tudtam!
– Hiszek neked. Csak ő nem fog hinni. Nem fog hinni neked, és nem fog hinni nekem se. Talán azt gondolja, hogy valamennyien benne vagyunk ebben, nyakig. Hát nem látod, hogyan áll össze a dolog?
– De Anya… akkor… mit akarsz csinálni? – Lehunyta a szemét, Anyára ő most ránézni se bírt.
– Felöltözöm. Hadd fogadjuk a te látogatódat úgy, ahogy illik Beviszek pár dolgot a fürdőszobába. Lemehetsz, megmondhatod Mr. Arbogastnak hogy jöjjön fel. Csak jöjjön; most, nyomban.
– Nem tehetem. Anya, az nem megy. Nem hozom fel őt hozzád, ha te akkor…
És nem bírt, nem bírt, moccanni sem bírt Szeretett volna elájulni akkor már inkább, de hát az sem állíthatott le itt semmit. Az se.
Pár pillanat, és Mr. Arbogast megunja a várakozást. Elindul, jön majd, föl a házhoz, egymaga, és bekopog, aztán benyit, végül bejön. És ha belépett, akkor…
– Anya, kérlek hallgass meg!
De nem hallgatta meg, Anya már bent volt a fürdőszobában, Anya öltözködött, csinálta a sminkjét, készülődött. Készülődött.
És egyszerre ott volt Elősurrant a fürdőszobából, rajta volt az a szép ruha, a csipkés. Arcán friss púder és rúzs, Anya olyan csinos volt, mint maga a kicsattanó élet, és így nézett, várakozón, a lépcső felé. Aztán elindult, le…
Félúton volt, mikor a kopogtatás felhangzott.
Hát elkezdődött. Mr. Arbogast feljött. És ő kiáltani szeretett volna, hogy figyelmeztesse, de valamitől torkán akadt a szó. Azt hallotta, hogy Anya vidáman kiált: – Jövök már! Jövök! Egy pillana-a-a-at…!
És tényleg csak egy pillanat volt.
Anya ajtót nyitott, és Mr. Arbogast belépett. Ránézett Anyára – és akkor a szája szóra nyílt volna – hogy mondjon valamit. És ahogy így tett, fölkapta a fejét, és ez volt az a pillanat, amelyre Anya várt. Lendült a karja, Anya karja meglendült, és valami villant benne, és elindult, ez a fénylő valami, nyisza-risza, oda-vissza, oda-vissza, nyisza-risza…rissz.
Norman szemének maga volt a gyötrelem ez a látvány, nem akarta volna látni se. És nem is mert odanézni, tulajdonképpen nem is mert, és nem is kellett, mert már tudta.
Anya megtalálta az ő borotváját…


Tíz