Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 Martin C. Ashton: EXCALIBUR

2010.07.27
Uther a bal oldalára fordult, sebzett állatként vergődött. A lombsátor egy szabálytalan alakú résén át megpillantotta az eget: sötét volt, és egyre sötétedett. - Merlin... - zihálta. - Merre vagy? Egyre erőtlenebbül, egyre lassabban haladt. Időről időre habos vért köhögött fel, újra meg újra elámult az avar meg a sár nehéz illatán. Látni nem látta, de hallotta üldözőit: átgázoltak a vizen, és súlyos páncélzatukban meg-meginogva igyekeztek beérni, hogy megölhessék... Uther leveleket markolt fel, kitörölte szeméből a vért, és keserűen felkacagott - belátta, hogy mindennek vége. Aztán feljebb emelte fejét, és megpillantotta a jókora, üllőforma sziklát szemközt, egy hangával benőtt kis domb tetején. Ha szerencséje kitart, talán sikerül odáig elvergődnie. Ha erejéből futja, talán elrejtheti a kardot, s ha az életét nem is, a hírnevét még megmentheti. Ha ereje engedi... A vég közelségének tudata felkorbácsolta indulatait. Már csak amiatt bánkódott, hogy nem ragadhat magával a pusztulásba minden átkos pártütőt. Tagjaiba néhány pillanatra visszatért az élet melege, dühe, mely már-már kilobbant, utoljára fellángolt még. - Senki sem veheti el tőlem az Excaliburt! - hörögte. - A Hatalom Kardja nem lehet másé, egyedül az enyém! Minden maradék erejét összeszedve feltérdelt, és két kézzel megragadva a markolatot, a sziklába döfte a kardot. - Az Excalibur csak a királyé lehet! - ordította túl az iszonyatos csikorgást, mellyel a nem emberi kéz kovácsolta penge a kőbe mélyedt. - Az Ország királyáé! Az ég felé nyújtotta üres kezét, s tébolyult kacajjal szembefordult üldözőivel. Utolsó kiáltása messze szállt az alkonyatban, visszhangot verve keringett az évszázados fák közt, s eljutott Merlin fülébe is. A mágus összehúzott szemei előtt oly tisztán jelent meg a halálra sebzett uralkodó, a kő és a kard, mintha néhány lépésnyire, és nem sok-sok nyíllövésnyire állt volna onnét. - Uther... - sóhajtotta. Nehezére esett bevallani, de minden hibája ellenére kedvelte a szilaj királyt, akinek végzete különös, sajgó ürességet hagyott maga után ott, ahol a halandók a szívüket hordják... Jobbjával még szorosabban ölelte a kisdedet, baljával a magasba emelte hosszú botját. - Aki képes kihúzni a kardot a kőből, az legyen a király! - Figyelmesen nézte a gyermek arcát. - Te leszel az, Arthur! Te vagy a kiválasztott! Még egy pillantást vetett a távolba, ahol Gorlois hívei tomboltak Uther teteme felett. A lovagok erejüket megfeszítve próbálták kirángatni a kardot az üllőforma kőből - nagyjából ugyanolyan eredménnyel, mintha a világot igyekeztek volna sarkaiból kiforgatni. Merlin a fejét csóválta, majd ismét útnak indult a homályban. Alakja körül védelmezőn örvénylett az éji köd - a Sárkány lehelete. MÁSODIK RÉSZ A KŐBE ZÁRT KARD Uther Pendragon halála csak kevesek lelkén ejtett sebet. Alig néhány olyan ember akadt, aki valóban gyászolta a királyt. Sokkal többen voltak azok, akiknek örömet okozott a hír, akik ünnepelték a "veszett kutya" pusztulását. A sebek természetesen begyógyultak, az öröm elszállt, az Ország pedig ismét az egymással versengő, kérészéletű szövetséget kötő, majd azt felrúgva ismét egymás torkának eső cenkek prédája lett. A kiskirályok ideje volt ez, akik valamennyien magukhoz akarták ragadni a hatalmat; a lovagoké, kik mind méltóbbnak tartották magukat a többinél a korona viselésére; a szolgalelkűeké, kik hol egyik, hol másik nagyúr táborához csatlakozva sütögették a maguk pecsenyéjét a viszály szította tüzek lángjainál; és persze a kiszolgáltatottaké, akiknek mindegy volt, melyik zsarnok hajtja be rajtuk az adót másodszor, harmadszor, olykor negyedszer is. A nagyok torzsalkodtak, a nép pedig nyögött és tűrt, abban keresve vigaszt magának, amit senki és semmi sem vehetett el: a hitben. A régi bálványokat a túlvilági boldogságot ígérő Egyisten és annak fia váltotta fel, a druidák helyett idegen földekről érkező, új igét hirdető papok járták a vidéket. Szerzetesek, akik a déli földeket elfoglaló idegenek hajóin érkeztek, és a rájuk leselkedő veszélyekkel mit sem törődve küzdöttek, hullottak a pogányok lelki üdvéért... Huszonkét esztendővel azután, hogy Uther Pendragon szemét lefogta az erőszakos halál, a sziklába döfött kard, az Excalibur mellett is újhitű csuhás térdepelt s fohászkodott. - Küldj nekünk igaz királyt, Mennyei Atyánk! - mormolta összekulcsolt kézzel, ájtatosan az égre pillantva. - Méltatlanok vagyunk rá, de vérzik az Ország, szenved a nép. Bűnösök vagyunk mind, de ma, Krisztus urunk feltámadása napján, add, hogy a lovagok közül egy... egyetlenegy kiérdemelje győzelmével, hogy kihúzhassa a kardot a kőből, és királyunk lehessen! A patak mellett, ahol egyharmad emberöltővel korábban pártütők és testőrök küzdöttek, vándorkereskedők, mutatványosok, vásározók sátrai álltak, a karámok sarában disznók dagonyáztak, szűk ketreceikben sorsukra vártak a különféle szárnyasok... Sebtiben összetákolt bódékban mesteremberek - páncélkovácsok, kardcsiszárok - serénykedtek: a csatázó seregek nyomában járó gyülevész hadak nyüzsgését képzeli ilyennek az ember. Mindazok, akik e forgatag láttán fegyveresek közelségét sejtették, nyilván meg sem lepődtek a tisztáson türelmetlenül kapáló mének, a talpig vasba öltözött lovagok, zászlók, kopják és buzogányok láttán. Az Ország leghíresebb vitézei gyűltek itt össze évről évre, hogy megvívjanak egymással - azaz, hogy a viadalból győztesként kikerülve próbát tehessenek a kőbe zárt szent karddal, melyet ezidáig senkinek sem sikerült kiszabadítania... Rég feledésbe merült, honnan és kitől ered a legenda, mely szerint aki megszerzi a kardot, király lesz, igazságában azonban még a legutolsó koldusnak sem jutott eszébe kételkedni. A papok már jó húsz esztendeje kialakították a maguk sziklaszilárd álláspontját: aki az Excaliburt kihúzza, csakis csodatévő, szent ember lehet, ergo uralkodásra való. Három lovas, három új jövevény léptetett most a sokadalomban. Egyikük idős, ősz szakállú, testes férfi volt. Tekintete elárulta, hogy sok háborút megjárt, elég veszedelmet látott már. Ugyanolyan páncélt viselt, mint a mellette haladó, keskeny arcú, lovagi módra nyírt hajú ifjú, aki csak nemrégiben eshetett át a felavatás szertartásán, s most megilletődöttséggel vegyes rémülettel figyelte a torna előkészületeit. A harmadik - ugyancsak ifjú ember - ruházata alapján lehetett akár közrendű is; a lova hátára aggatott pajzsok és felszerelési tárgyak fegyvernöki mivoltáról árulkodtak. - Egyet jól jegyezzetek meg, fiaim - mondta a fehérszakállú férfi. - Mindig ügyeljetek rá, nehogy szégyent hozzatok apátok fejére. Te, Kay, légy bátor, őszinte és irgalmas, ahogyan az igazi lovaghoz illik. Te pedig, Arthur - fordult a bámészkodó fegyvernökhöz -, légy szerény, engedelmes, és segíts bátyádnak öregbíteni családunk hírnevét! - Vésztjósló horkantás. - Hóhó, Arthur, figyelsz te egyáltalán? - Igen, atyám - rezzent össze a nyurga, világos szemű fiú, és zavartan elmosolyodott. - Minden úgy lesz, ahogy kívánod. - A többi lovag előtt ne szólíts apádnak! - intette az öreg. - Többé nem teszem, Sir Ector! - Köznevetség tárgyává válnék - folytatta Sir Ector -, ha kiderülne, hogy míg egyik fiam lovag, a másik annyira galamblelkű, hogy még egy aprójószág nyakát sem képes átvágni. Nem is értem, Arthur, miért nem szereted a harcot... Te is éppen olyan jól megállnád a helyed a viadalban, akárcsak Kay. Ezt nézzétek meg! - Sir Ector egy összecsapó párosra mutatott. Kopjaszár reccsent szét egy dísztelen hárítópajzson. A nagy garral támadó férfiak egyike kibukott a nyeregből, hármat hemperedett, majd, mikor fegyvernökei talpra segítették, megszabadult sisakjától, istentelenül szitkozódott, s vért meg fogakat köpött az aréna sarába. - Ez aztán a férfias szórakozás! Meg aztán nem árt, ha az ember figyel és okul, mert sohasem tudhatja, hogy melyik lovagtársával találkozik a valódi harcmezőn! A már felszerelkezett lovagok kardokat, buzogányokat, szekercéket lóbálva egymásnak estek, vadul és válogatás nélkül püföltek minden közelükbe kerülőt. A nyeregből kibukók némelyikét megtiporták a harci mének; a súlyos paták alatt fa és csont reccsent, a duhogás percekig minden más hangot elnyomott. Arthur - de főképp Kay - elkerekedett szemmel figyelt. - Emlékszem az első viadalra, amin részt vettem - folytatta utóbb Sir Ector. - Higgyétek el, sokkal nagyobb élvezet csinálni, mint tétlenül nézni! De gyertek, készüljünk fel, mert nemsokára Kayre kerül a sor! Megsarkantyúzta lovát, a fiúk követték, Arthur azonban még látta, ahogy egy simára borotvált fejű, szakállas lovag sorra ledönti nehéz léptű paripáikról ellenfeleit, és két karját győzedelmesen az égre emelve felüvölt: - Éljen Cameliard! Cameliard! A lovag ménje farára csapott, mely kelletlenül átgázolt a patakon, s meg sem állt a túlparti domb tetejéig. Ott a lovag leugrott a nyeregből, elmormolt egy fohászt, majd mély lélegzetet véve az Excaliburt fogva tartó szikla elé lépett. - Leodegraunce! - ordított fel hozzá a patak innenső partjáról egy lovag. - Rajta, Leodegraunce, mutasd meg, ki az úr az Országban! Húzd ki a kardot! Sir Ector megállította lovát, és legyintett. - Úgysem fog sikerülni - mondta. - Sir Leodegraunce, Cameliard hercege minden évben megnyeri az első fordulót, így mindig ő állhat elsőként az Excalibur elé, de hiába erőlködik. - És ha most az egyszer mégis sikerül neki? - kérdezte Kay aggodalmasan. - Nem fog - biztosította az apja. - Ha csoda történne, és mégis kirántaná a kardot, ő lesz a király. - Felnevetett. - De ettől ne tarts, Kay! Egészen holnap estig folynak majd a viadalok, és a győztesek mindig próbát tehetnek. Talán még te is felkapaszkodhatsz arra a dombra... Persze csak akkor, ha minden a legjobban alakul, és... - És...? - És marad ép karod, amivel próbát tehetsz! A domb tetején Sir Leodegraunce türelmetlenül hallgatta végig a csuhás áldását, majd a patak partján összecsődült bámészkodókra pillantott, és a küzdelem lázától akadozó nyelvvel felkiáltott: - A győzelem és... a viadalban kiontott vérem jogán... - Elhallgatott, türelmetlenül legyintett. - Istenek, most adjatok erőt! - Leodegraunce! Gyerünk, Leodegraunce! - zúgott a tömeg. Sir Leodegraunce széles terpeszbe állt, ujjait a kard markolatára kulcsolta, és nekiveselkedve húzni kezdte. Arca eltorzult az erőfeszítéstől, nyakán kidagadtak az erek - de végül, nem is túl sokára, lihegve fel kellett adnia a küzdelmet. Tucatnyi lovaggal is könnyedén elbírt, de az Excaliburt egy hüvelykkel sem sikerült kijjebb mozdítania. Hátralépett, rákvörös képpel a kardra bámult. Az addig feszülten figyelő tömeg csalódott morajjal oszladozni kezdett. - Na, mit mondtam? - dünnyögte Sir Ector. - Szabad a pálya, Kay! Egy kikiáltó lépett a viadal színhelyéül kijelölt tisztás közepére. - Készüljön mindenki, aki lovag, és ki akarja vívni a jogot, hogy kihúzhassa a kardot! Sir Ector és fiai közben leszálltak a nyeregből. - Arthur! - kiáltott fel Sir Ector, miközben megigazította fia páncéljának váll-lemezét. - Hol van Kay kardja? Arthur, akinek ábrándos tekintete és figyelme ismét elkalandozott, a lovához lépett, és a nyeregkápára kötött kardért nyúlt. - Tessék, Sir Ector! - Ezzel nemigen menne a vívás - morogta Kay. Arthur a kezében tartott tárgyra meredt. Egy üres kardhüvelyt szorongatott. - A jó fegyvernök soha sem feledkezik meg ura kardjáról - mondta Sir Ector szigorúan. - Azt hiszem, a sátorban hagytam, atyám... vagyis, Sir Ector! - motyogta Arthur zavarodottan. - Akkor szaladj, hozd ide! - bíztatta Sir Ector. - Ej, Arthur, csoda, hogy a fejedet még nem veszítetted el! Arthur átfurakodott a tömegen, és a tisztás túlsó oldalán, az erdő legszélén felállított sátrukhoz futott. Belépett a négy támasztórúdra kifeszített ponyva alá, körülnézett, és majd elállt a szívverése. Kay kardja nem volt sehol. - Ellopták! - suttogta rémülten. Arthur kiszáguldott a sátorból, kétségbeesetten körülnézett, és a tisztáson meglátott egy rongyos fiúcskát, aki, miközben utat tört magának az egyik mutatványost bámuló tömegben, egy kardot - Kay kardját! - szorította vézna testéhez. Arthur dühösen felmordult, és a fiú után eredt. Futott, ahogy a lába bírta, ám mire a kovácsok műhelyéhez, a fújtatót taposó, és meleg vasat kalapáló izmos férfiak mellé ért, a kölyök már eltűnt a szeme elől. Arthur ereiben megfagyott a vér. Kard nélkül Kay nem vehet részt a lovagi tornán... Hiábavalónak bizonyul a sok előkészület, a költség, az utazás kockázatáról már nem is szólva - s mindez őmiatta! Tétován körülnézett, és megpillantott valamit, ami láttán szégyenkezve bár, de vakmerő tettre határozta el magát. A kovácsok sátra mellett egy faállványon hat frissen elkészült kard csillogott. Arthur tétován körülnézett, majd az egyik felé nyúlt. - Nono, te fiú! - mordult mögötte valaki, mikor megérintette a kiszemelt fegyver markolatát. Rémülten hátrafordult. Egy hatalmas termetű, kormos képű, bőrkötényes viselő ember állt előtte. - Takarodj, míg szépen mondom! - mennydörögte a kovács, és fenyegetően meglóbálta súlyos kalapácsát. Arthur elszelelt. Mindezenközben Kay, aki belefásult már a rá váró borzalom és dicsőség ecsetelésébe, türelmetlenkedni kezdett. - Megnézem, hol késik... - mondta, és öccse után, a sátor felé indult. - Jól van, de igyekezzetek - felelte Sir Ector. - A következő fordulóban neked is részt kell venned! Kay megszaporázta lépteit. - Ebadta kölykei! - morogta Sir Ector bosszúsan. - A végén még valami galibába keverednek! - Mérgelődve a fiai után sietett. Arthur lihegve megállt, körülnézett. Most mitévő legyek?, gondolta szégyentől égő arccal. A következő pillanatban a patak túlsó partján ismét megpillantotta a kis tolvajt. Ina szakadtából rohanni kezdett Kay kardja után, ám ahogy átlábolt a vízen, újra elvesztette szem elől a rongyos fiút. Szomorúan lehorgasztotta fejét, nagyot fújt, ahogy nekikészült, hogy visszatérjen a sátorhoz gyalázatával. Tüstént megbotlott valami kőben, s csaknem hanyatt zuhant. Mint akit darázs csípett, úgy fordult sarkon. Jókora, lapos sziklatömb hevert előtte, oldalát hanga nőtte be, a közepén pedig... Arthurnak a lélegzete is elakadt. Az üllőforma, vénséges kőben egy kard, helyesebben a kard, az Excalibur tündökölt. Zöld-arany fénye megbűvölte, egy darabig moccanni sem engedte a fiatal fegyvernököt. Kay nem maradhat fegyver nélkül! gondolta. Megpróbálhatnám kihúzni ezt. Ugyan mit veszíthetek? Legfeljebb nem sikerül... Leküzdötte a különös kábaságot, közelebb oldalazott a kardhoz. A csontszín markolat, a keresztvas, sőt a penge is makulátlannak tűnt: olyan volt, mintha csak az imént került volna ki a teremtés műhelyéből. Arthur furcsállotta a dolgot, de nem töprengett tovább. Két kézzel megragadta, teljes erejéből nekifeszülve megrántotta az Excaliburt - és hátratántorodott, mert egyáltalán nem ütközött ellenállásba. Sőt. Először azt hitte, izgalomtól nedves tenyere csúszott le a markolatról, ám ahogy odapillantott, elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Hitetlenkedve meredt a kőbörtönéből kiszabadított kardra. A penge hosszában szeráfok táncoltak, zöld-arany villódzásuk akár a víztükrön csillámló napfény... Kihúztam!, ujjongott magában. Egy szívdobbanásnyi időre betöltötte lényét a büszkeség, ám egykettőre átadta helyét egy sokkalta ismerősebb érzésnek, a rémületnek. Ami történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie - következésképp komoly baj lehet belőle. A tábor felől Kay érkezett, és zihálva, holtsápadtan torpant meg előtte. Arthur a bátyja felé nyújtotta a kardot. - A tiédet ellopták, Kay. Nagyon sajnálom, és... itt van helyette az Excalibur. - Egy fiú kihúzta a kardot! - rikoltotta valaki, és néhány perccel később, mire a nagyokat fújtató Sir Ector is felkapaszkodott a dombtetőre, már egész seregnyi bámészkodó gyűlt Arthur és Kay köré. Kay átvette Arthurtól a kardot, mely után - mint oly sok lovag - ő is régóta áhítozott. Enyém az Excalibur, gondolta, de egy szemernyi örömet sem érzett. Enyém a hatalom és az ország. Illetve hát... - Kay! - kiáltott rá Sir Ector. - Te húztad ki a kardot a kőből? Kay az apjára nézett. - Igen - felelte, aztán megborzongatta mindaz, ami a kijelentés mögött rejlett. Övé az Ország, a dicsőség - és a felelősség, nem szólva az irigyekről, áskálódókról. Ott van azután a lovagi eskü: Igazul cselekszem, igazat szólok... - Nem, nem én - mondta, és kapkodva testvére kezébe nyomta az Excaliburt. - Arthur tette. - A fiú kihúzta a kardot! - zúgott végig a kiáltás az egyre sokasodó tömegen. Sir Ector azt hitte, álmodik. - Te szabadítottad ki, Arthur? - kérdezte. - Én, atyám - felelte Arthur, és féltérdre ereszkedett. - Bocsánatodért esedezem... - Állj fel! - sziszegte Sir Ector. Hatalmas istenek, hiszen ez a kölyök még csak nem is lovag! Mi lesz még ebből? - Tedd vissza hamar! Arthur felállt, a kőhöz lépett - melyen nyoma sem volt a penge által két évtizede hasított sebnek -, és vigyázva a helyére tolta az Excaliburt. Közben a sokadalom láttán átkeltek a patakon a viadalra készülődő lovagok is. - Most próbáld megint! - parancsolt Sir Ector Arthurra. A kő mellett szunyókáló pap felriadt a zajra, és látván, hogy újabb dicsőséget szerezhet istenének, gyorsan megáldotta Arthurt. - Ha sikerül, az egyedül az Úr akaratával és segedelmével történhet! - kiáltotta a tömeg felé fordulva. - Várj, fiú! - csattant egy mély hang Arthur mögött. - Előbb én próbálom meg! Arthur engedelmesen félreállt, és utat engedett Sir Leodegraunce-nak. - Nem, Leodegraunce! - kiáltott fel egy lovag. - Te már felsültél, most én következem! Sir Leodegraunce dühödten felhorkant, és roppant izmait megfeszítve nekilátott, hogy megmozdítsa az Excaliburt - hiába. - Ej, te cameliardi hős! - nevetett gúnyosan az előbbi lovag. - Eressz hát végre egy férfit is ahhoz a szerszámhoz! - Vigyázz a nyelvedre, Uryens! - horkant fel Leodegraunce, és a tőre után kapott. - Egyszer még... Uryens azonban nem felelt a nyilvánvaló kihívásra, hanem megmarkolta az Excaliburt, és rángatni kezdte. Húzta, vonta, erőlködött, csorgott róla a veríték, ujjai már teljesen elfehéredtek a kard markolatán, de ő sem bírt a kőszikla erejével. - Engedjétek a fiút! - kiáltozott a tömeg. - Engedjétek a fiút! - kántálta a pap is. - Az Úr áldása van rajta... - Igen, próbáld csak meg, Arthur! - szólt közbe felbátorodva Sir Ector, belátván, hogy a többség a fia oldalán áll. Sir Uryens megszégyenülten hátralépett, Arthur pedig jobb kezét előrenyújtva az Excalibur markolatára fonta ujjait. - Ha nekem nem sikerült, ez a vézna kis legényke... - Sir Uryens szavai a döbbenet sóhajába fúltak. Arthur fél kézzel kihúzta a kardot, és bátortalanul mosolyogva a magasba emelte. A pap térdre rogyott. - Hála és dicsőség néked, Mennyei Atyánk, ki királyt küldtél végre! Arthur - aki maga sem tudta, hogyan lehetett képes a csodatettre - körbefordult. A tömeg ujjongott. A kereskedők, parasztok, mutatványosok, mesteremberek kivétel nélkül, a lovagok néhány kivétellel térdre hullottak, úgy tekintettek fel a zöld-arany csillámlásra. Arthur még mindig nem értette egészen, mi történt vele. Zavartan pillantott az előtte térdeplő Sir Ectorra és Kayre. - Állj fel, atyám, és állj fel te is, fivérem! - mondta. - A fiad voltam, Sir Ector, mielőtt kihúztam a kardot, és az is maradok, ha király lettem is. Ha ugyan valóban én vagyok a király... - Az vagy, Arthur - mondta Sir Ector csendesen, s kissé szomorúan. - De meg kell tudnod: nem vagy a fiam, mert nem vagyok az igazi apád. - Nem vagy az apám? - visszhangozta Arthur döbbenten, és Kayre nézett. - Akkor hát... Kay sem vér szerinti bátyám? Sir Ector felállt, és mélyen Arthur szemébe nézett. - Merlin, a varázsló hozott el hozzám, mikor még csecsszopó voltál. Rám parancsolt, neveljelek fel, mintha a saját fiam volnál. Engedelmeskedtem akaratának - eleinte azért, mert féltem haragjától, később aztán... megszerettelek. Igen, Arthur... Igen, királyom, megszerettelek! - Ha ez igaz... - kezdte Arthur, mire Sir Ector komolyan bólintott. - Ha ez igaz, akkor ki a valódi apám? - Annak csak Merlin a megmondhatója - dünnyögte Sir Ector. - És ki az a Merlin? - Én vagyok - felelte valahonnét egy különös zengzetekben gazdag hang. Arthur az egyik fa mögül előlépő szakállas, fekete kámzsát, furcsa aranysisakot viselő, hosszú botot szorongató alakra nézett. - Én vagyok Merlin - ismételte az idegen -, és örvendek a viszontlátásnak, fiú! - Ki az apám... Merlin? - kérdezte mohón Arthur. - Ki az apám, és ki az anyám? - Az apád Uther Pendragon volt - mondta Merlin halkan, ahogy közelebb lépett. - Anyád pedig Igraine, Cornwall hercegének arája. Most pedig te vagy a király, Arthur. A fiú némán, elkerekedett szemmel bámult a mágusra. Tehette: egyesek alig várták, hogy szóhoz juthassanak. - Emlékszünk, és bár ne emlékeznénk rád, Merlin! - kiáltotta dühösen Sir Uryens. - Miféle szemfényvesztés ez már megint? Az emberek lassan felálltak, és gyanakvó sustorgásba kezdtek. - Egy apátlan fattyat akarsz a trónra juttatni? - csattant fel Sir Uryens. - Egy balkézi kölyök legyen a király? Honnan tudjuk, hogy valóban Uther fia? - Úgy van! - kiáltott fel előre lépve Uryens kuzinja, Sir Owain is. - Ha biztosan tudnánk, hogy Uther Pendragon nemzette, vagy ha Sir Ector törvényes fia volna, bár nem lovag, elfogadnánk urunknak, de így... Nem! Soha! - Hisz kihúzta a kardot! - ordította Sir Leodegraunce. - Kihúzta onnan, ahová az apja döfte! Ő a király! A lovagok, és velük együtt a tömeg is két táborra szakadt: az egyik Arthur ellen, másik mellette hallatta egyre vadabbul szavát; az egyik fattyúnak nevezte a fiút, a másik felháborodva válaszolt az új királyt ért arcátlan sértésekre. Arthur döbbenten figyelt, Merlin pedig somolyogva állt mellette. - Leodegraunce! Állj közénk! - kiáltotta Sir Owain. - Úgy van, űzzük el együtt a kölyköt! - ordítozott Sir Uryens is. - Láttam amit láttam - mennydörögte Sir Leodegraunce. - A fiú kihúzta a kardot; megtette azt, ami nekünk nem sikerült. - Lova hátára pattant, és a tömegre nézve felüvöltött. - Ha ez a fiú a kiválasztott, legyen ő a király! Sir Ector helyeslően bólogatva Sir Leodegraunce mögé állt. Kay követte. - Egy fattyú sosem fog parancsolni nekem! - fröcsögte Sir Uryens. - Ki kényszeríthet, hogy elfogadjam uramnak? - Ő húzta ki a kardot! - emlékeztette Sir Leodegraunce. - Állj ki velem, Cameliard-i kutya, és kardoddal bizonyítsd az igazadat! - Arthur húzta ki a kardot! - kiáltotta Sir Ector. - Igazi Pendragon! Sir Uryens támadó kígyóként fordult szembe vele. - Te beszélsz? Éppen te, aki engedelmeskedtél Merlinnek, aki segítetted ördögi tervét, bármi légyen is az? - csattant fel Sir Owain. - Igen, én... - ... párviadal... - ... megsértetted a királyt...! - ... Arthur a kiválasztott...! - ... nem is lovag... - ... egy fattyú... - ... Merlin hazudik... A felbőszült lovagok dühöngve gázoltak át a patakon. Már meg is feledkeztek Arthurról, az Excaliburról, Merlinről meg a királyról. Megfeledkeztek róla, mi szította fel közöttük a gyűlölet hosszú esztendők óta fennen lobogó lángját; már csak azzal törődtek, hogy megtorolják az őket ért sérelmeket, melyeket talán nem is nekik maguknak, hanem atyáiknak kellett elszenvedniük a másik táborhoz tartozó lovagok eleitől. Haragtól izzott a levegő, egyre vadabb kiáltások harsantak. Arthur kétségbeesetten pillantott körül. Tekintete az egyetlen olyan lényt kereste, aki mellett talán biztonságban lehet, aki magyarázatot tud adni erre az őrületre - Merlin azonban már messze, a fák között járt, s csak aranysisakjának csillogása árulta el, merre tart. Arthur az Excaliburra bámult, majd a mágus után eredt. Futott, ahogy a lába bírta. Futott, hogy belesajdultak inai és izmai, de a fák között haladó alakhoz egy lépéssel sem tudott közelebb kerülni. Az alig látható ösvény, melyet eddig követett, hirtelen véget ért, sűrű bozótrengeteg állta most útját. Arthur megtorpant, majd belevetette magát az ágak, levelek, gallyak és indák kusza szövevényébe. Kétrét görnyedve haladt, kúszott, mászott, tört előre, és közben már átkozta a sorsot, amiért ezt az utat jelölte ki számára. Ó, mennyivel könnyebb lett volna Kay fegyvernökeként, Sir Ector fiaként tovább élni; ó, milyen idilli napok és évek vártak rá, milyen egyszerűnek képzelte épp hogy tovatűnt gyermekkorában a jövőt! Ehelyett most sötét erők, holmi mágus játékszereként kell vergődnie a... Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Arthur rémülten hátraperdült, és már emelte a kardot, hogy lesújtson támadójára, mikor felismerte az előtte állót. - Merlin! - kiáltotta félelemteli dühvel. - Merlin! Mondd, miért tetted ezt velem? Miért nem hagytad, hogy Sir Ector mellett maradjak? Merlin megszorította Arthur vállát, és komolyan a szemébe nézett. - Mert királynak születtél - felelte -, és úgy is kell élned. Vállalnod kell a neked megírt sorsot. - Királynak születtem... - ismételte Arthur szédelegve. - Királynak? Mit jelent királynak lenni, Merlin? - Te és az Ország egyek lesztek. Ha elbuksz, elvész az Ország is, de ha megőrzöd hatalmadat, birodalmad fel fog virágozni. Amíg erős a lelked, erős a birodalmad is, ám ha meggyengülsz vége mindennek. De - Merlin az Excaliburra mutatott - amíg ez nálad van, erős leszel. Amíg birtoklod, tested is, lelked is sebezhetetlen. - De miért éppen én? - Mert így rendeltetett - vágta rá Merlin türelmét vesztve. - Te vagy a kiválasztott. Te vagy a király. - De én nem akarok király lenni! - ordított fel Arthur. Rohanni akart; vissza a patakhoz, a kőhöz, hogy egészen markolatig döfje bele a kardot; vissza a nyugalmas élethez. Ám alig tehetett egy-két lépést, mikor a bozót ágai, a gallyak, az indák, mintha varázsszóra tennék, ráakaszkodtak, s karjára-lábára fonódva fogságba ejtették. Arthur ellenük szegült, egyre növekvő kétségbeeséssel csapkodott az Excaliburral, és végül, nehezen bár, de sikerült megszabadulnia. Levegő után kapkodott, majd felkiáltott: - Merlin! Ezt nem... Döbbenten hallgatott el. A mágusnak nyoma veszett. A fiú egyedül volt az ellenséges erdőben, egyedül a Hatalom Kardjával; magára maradt a vállaira rakott kínkeserves kötelességgel, mely alól - érezte már - hiába kereste a kibúvót. Nem utasíthatja vissza a mások által oly hőn áhított koronát. A rang jármába fogva ő lesz az Ország szekerét húzó igás, és persze a hajcsár... Lihegve állt a bozótosban, és fikarcnyit sem törődött a testét borító horzsolásokkal, a gally-karmok okozta, sajgó sebekkel. Találomra indult tovább az erdő félelmes mélye felé. Léptei biztosnak tűntek, de lelke mélyén rettegett attól, ami az ismeretlenben várt rá. Már jócskán besötétedett, mikor egy tisztásra ért, melynek közepén, egy kidőlt fa szélárnyékában kis tábortűz lobogott, lángjaival egy föléje lógatott kondért melengetve. Arthur közelebb lépett a tűzhöz, belekukkantott, és csak akkor fedezte fel a fatörzsön heverő Merlint, mikor megfordult, hogy a földre ereszkedve megpihenjen. Az alvó varázslóra meredt, majd körülpillantott. A kidőlt fa égnek meredő, vastag gyökerein két fekete holló pihent, nem messze tőlük hatalmas, tompán égő szemű bagoly készülődött éji portyájára. Az egykor pompázatos lombruhát viselő ágak közt karvastagságú kígyó csusszant sziszegve; pikkelyei súrlódtak a repedezett kérgen. Olyan volt a környék, mint valami furcsa, a külvilágtól elszigetelt kert, egy pokoli éden, melyben a három madáron, a hüllőn és a félelmetes máguson kívül senki másnak nem lehet helye. Senki másnak, egyedül a királynak, gondolta Arthur. A királynak, vagyis... nekem. Az erdő fái közé mindent eltakaró, sűrű köd telepedett, melynek függönyén túlról rémisztő hangok szűrődtek a természet alkotta kertbe. Arthur néhány percig dermedten üldögélt Merlin lábainál, majd feltápászkodott, és felderítőútra indult, hogy zaklatott lelkét megnyugtassa. Saját szemével akarta látni, hogy a neszek, rikoltások és füttyentések állatoktól származnak, és nem valamely földöntúli lény érthetetlen jeladásai... Felállt és elindult, de néhány lépésnyire sűrű ködfaltól megtorpant. Lába előtt valami zizzent a rég elmúlt őszök hátrahagyta avarban. Leguggolt, a kard hegyével megfordított egy kötegnyi összetapadt, dohszagot árasztó falevelet, majd ijedten hátrahőkölt. Sosem látott férgek, menedékükből felriasztott bogarak rajzottak elő a megbolygatott fészekből. Arthur undorodva elhúzta a száját, felegyenesedett, és eltökélten tovább óvakodott. Hirtelen éles szisszentést hallott. Balra nézett, és az egyik bokor faágnak is beillő gallyán felfedezett egy hatalmas, legalább háromtenyérnyi, a hold hideg fényében szürkészölden fénylő testű gyíkot. Rémülten oldalt ugrott, szemét a kifürkészhetetlen szándékú fenevadon tartva hátrálni kezdett. Keze támaszt keresve tapogatózott, és végül egy sima ágra lelt. Már-már megkönnyebbült, mikor az "ág" megmoccant: a kígyó a nyugalmát háborgató ember keze felé kapott. Arthur még idejében visszahúzódott, és a korhadozó törzs felé vonult vissza, amikor... Amikor valami torkon ragadta. - Mitől félsz? - kérdezte Merlin suttogva, és közelebb húzta magához a remegő fiút. - Nem tudom - vallotta be Arthur. - Szeretnéd tudni, mi van a ködön túl? - Ó igen, nagyon! - sóhajtott fel Arthur abban a reményben, hogy Merlin szavai eloszlatják a szívét szorongató rémületet. - A Sárkány! - sziszegte a mágus. - Olyan hatalmas, akkora ereje van, hogy ha a maga teljességében látnád, elvakulnál, mozdulatlanná dermednél és hamuvá égnél önnön rettegésed lángjaiban. A Sárkány jelenlétét érzed, valójában ő riasztott meg. Nem mindenki képes felfogni egy ilyen lény létezését, de te kiválasztott vagy, és megismerheted a sötét titkokat is. - A Sárkány? - firtatta Arthur elfúló lélegzettel. - Hol van? - Mindenütt - mutatott körbe Merlin. - Minden ő. A fák kérge a pikkelyei, a szél az üvöltése, teste a föld; kettéágazó, rettenetes nyelve úgy csap le ellenségeire, akár... Kékesen ragyogó villám cikázott át a sötétségen. - Ez az! Akár a villám! - fejezte be a varázsló. - A Sárkány a Föld, és neked követned kell parancsait. - De hát hogyan...? Mit...? - hebegett Arthur. - Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen lény...? Talán...? Vagy... Ó, Merlin, mit tegyek? - Semmit - mondta a mágus, és egyre tágabbra nyíló szemeit Arthurra meresztette. - Aludj! - csitította. - Pihenj a Sárkány karjai közt. Álmodj, lásd a jövődet, és nyugodjon meg szíved! Fogadd el, ami rád vár, s lásd a világot olyannak, amilyen csak akkor lehet, ha most nem futamodsz meg! Arthur engedelmesen lehunyta szemét, és a jövővel álmodott. Kövekkel kirakott úton, egy hatalmas, aranyfénnyel ragyogó vár előtt állt. Mellette emberek, szekerek, lovak és más jószágok vonultak a felvonóhíd előtt felállított sátrak felé. Arthur szédülten körbenézett. Még sohasem látott ekkora gazdagságot; sosem találkozott ilyen boldog, csillogó szemű néppel. Tétován hagyta, hogy a tömeg a várfal felé sodorja, közben ámuldozva figyelte a sokadalmat, a tiszta, ép ruhákat viselő közrendűeket, a pompás paripák nyergében feszítő, ezüsös vértű lovagokat. Ahogy a felvonóhíd közelébe ért, izgatott moraj futott végig a tömegen. - Arthur... Arthur, a király! Először azt hitte, őt szólítják, majd rádöbbent, hogy az emberek nem felé, hanem a leeresztett híd, a sáncárok fölött az útra léptető lovas felé néznek. - Éljen Arthur király! Éljen a Pendragon, a bőség hozója! - harsant egy kiáltás, és a tömeg térde borult az aranyló páncélzatú uralkodó előtt. Arthur is letérdelt, de amint a király eléje léptetett, sejtelmektől kábán feltekintett. Mintha egy kristálytiszta vizű tó tükrébe pillantott volna: az aranypáncélos férfi vonásaiban a sajátjára ismert. A koronás Arthur idősebb volt, szakállat és bajuszt növesztett, de kétség sem férhetett hozzá, hogy még mindig ő maga az - s még mindig király! Arthur moccanni akart, talpa alatt azonban megnyílt a föld, s ő a sötétségbe hullt. Zuhant, majd, ahogy ismét talajt érzett, szédelegve pillantott körül. Roppant dolmenek, durván megmunkált sziklahasábok meredeztek körülötte, nyers tömbök és hatalmas, félkörben elhelyezett kapuk. Valami mozdult az egyiknél, valami kilépett rajta. Arthur meglapult, úgy figyelte semmiből előbukkanó, aranyló páncélzatú alakot. Sokkal idősebb, sokkal törődöttebb volt a vár alatt látott férfinál, arcának barázdáit a gond és a veszteség fájdalma véste, vonásai azonban felismerhetők maradtak. A király volt az - ő maga. - Merlin! - kiáltotta az öreg. - Én szólítalak, Uther fia, Arthur Pendragon! Jöjj elő börtönödből, és segíts! Mintha kiterjesztett szárnyú, óriási madár villant volna át az égen. Arthur ijedten húzta be nyakát, s amikor újra felnézett, az agg vitéz mellett már ott állt a mágus. A királlyal ellentétben rajta nem hagytak nyomot az elviharzott évtizedek: arca és öltözéke ugyanolyan volt, mint az erdei tisztáson, az üllőforma kőnél, ahol Arthur először látta. Mosolya halovány volt, akár az alakját övező fény udvara. - Eljöttem, Arthur - mondta. - Mi történt, bölcs tanítóm? - kérdezte az aranypáncélos. - Miféle erő kényszerített rá, hogy kikeljek síromból? Merlin égnek emelte két karját, és felkiáltott: - Teljesült hát a jóslat! Arthur Pendragon feltámadt, hogy megsegítse népét a legnagyobb veszedelem órájában! Az ifjú Arthurt sírás fojtogatta. Tenyerébe temette arcát, és... ...kinyitotta szemét, hunyorgott. A kelő nap fénye szétoszlatta az éjszaka árnyait és ködét, elkergette a bénító félelmet ébresztő neszeket. Arthur a mellette heverő Merlinre pillantott, majd a kezébe vette az Excaliburt. - Álom volt... - suttogta. - Csak álom szállt a szememre. Vajon igazzá válhat? Felállt, és a kezében tartott kardra bámult. Megértette, hogy nem futamodhat meg, vállalnia kell a neki szánt rangot, másként semmivé foszlik az a boldog jövő. - Jól van, legyen! - kiáltotta, és már akarta, hogy király legyen, és valóra válthassa az első álmot, hogy... A második látomást nem értette, de érezte, valamely isteni erő vezette őt erre az útra, melynek valójában soha, még a síron túl sem lesz vége. Egy isteni erő, egy földöntúli hatalom, ami mindent és mindenkit irányít, ki a világon létezik, aminek ellenszegülni hiábavaló ostobaság lenne. - Ám legyen! - ismételte Arthur, és ahogy tekintete újra az Excaliburra tévedt, úgy érezte, emberfeletti erő költözött a tagjaiba. Merlin lehunyt szemmel feküdt a kidőlt fa törzsén, de mentális tekintetét a fák között ugrándozó, a karddal hadonászó fiúra függesztette. Ügyesebb, mint hittem, gondolta, ahogy Arthur tánclépésszerű mozdulatait, bokrokra sújtó kardcsapásait figyelte. Vele talán több szerencsém lesz, mint az apjával volt... Nagyot sóhajtott, kinyitotta szemeit, és feltápászkodott. Gondosan eltaposta a kis tábortűz parazsát, felemelte botját, és Arthur felé indult. - Az Excalibur... - ugrott elé Arthur. - Ez is része a Sárkánynak? - Ó igen, hát persze! - felelte a mágus. - Gyorsan tanulsz. Ezt szeretem. Arthur büszkén eléje lépett. - Merlin, kérdezhetek még valamit? - Azért vagyok, hogy válaszoljak. Arthur hosszan, tűnődve nézett rá, majd elfordította a fejét. - Milyen ember volt az apám? - Nagyszerű lovag - felelte lassan Merlin. - Bátor és erős. Erős, akár... akár... - Körbefordult, és az egyik, sok száz éves tölgyfára bökött. - Akár ez a fa. - Nagy király volt? Merlin meghökkent. Erre vajon mit mondjak?, latolgatta. - Hát, azt éppen nem mondanám - mormolta végül. - Azaz... igen, hatalmas király volt, csak egy kicsit... Egy kicsit meggondolatlan. Sohasem tanulta meg, hogyan kell az emberek szívébe látni. A sajátját ismerte a legkevésbé. - Szeretted? - Nem nehéz szeretni egy csacska gyermeket, még akkor sem, ha időnként bosszúságot okoz. - Merlin - kezdte újra Arthur hosszú hallgatás után -, segítesz ugye, hogy bölcs férfi, nagy király és becsületes lovag váljon belőlem? Hogy... megfontolt legyek, olyan úr, akit szeretnek az emberek? A varázsló elmosolyodott. - Tetszett, amit álmodban láttál? - kérdezte. Arthur elcsodálkozott. - Te... te tudod, mit álmodtam? - Hát persze. Mostantól jó ideig mindig, mindenhol melletted leszek, és mindenről tudni fogok, amit érzel vagy gondolsz. Egészen addig, míg meg nem szeged az isteni és emberi törvényeket, míg... - Merlin legyintett. - De ez nem tartozik rád. Amíg követed a tanácsaimat, nem eshet bajod. Most gyere! - S máris nekivágott a rengetegnek. - Hová...? - kiáltott utána Arthur. - Hová? - kérdezett vissza a mágus, hátra sem fordulva. - Most, hogy végre döntöttél, most, hogy nem akarsz ellenszegülni sorsodnak, uralkodnod kell királyságod felett. Arthur az Excaliburt szorongatva Merlin után loholt. - De hogyan? - kérdezte. Már tudta, mit szeretne elérni, de fogalma sem volt róla, miként kezdjen hozzá a megvalósításához. - Nem tudom hogyan kell csinálni az ilyesmit. - Kihúztad a kardot a kőből, nem igaz? - Merlin még szaporábbra fogta lépteit. - Az... könnyű volt - lihegte a mögötte rohanó Arthur. - Igazán? Nekem nem sikerült volna. - Nem? - ámuldozott a fiatalember. - Nem. A király te vagy, nem én. - Jól van, de sejtelmem sincs... hogy kezdjek hozzá ehhez az... uralkodáshoz. A mágus lassított léptein, összevonta sűrű szemöldökét. - Mit gondolsz, mi minden történt, mióta utánam szaladtál? Arthurnak hirtelen eszébe jutott a két lovag, akiket oly sokáig atyjaként és fivéreként szeretett. - Sir Ector és Kay! - kiáltotta döbbenten.- Azóta is ott várnak rám... Vagyis... Merlin, azok a lovagok ellenem fordultak! Csak Sir Ector, az a Leodegraunce, meg még néhányan mertek kiállni mellettem. Hűha, azt hiszem, háborút szítottam! Ezek egymás torkának fognak esni! Merlin egy pillanatra megtorpant, és elismerően Arthurra nézett. - Jól vág az eszed - mondta, és máris tovább indult. - Uryens hívei máris ostrom alá vették Leodegraunce várát. Arthur elsápadt. Zavarta kissé, hogy az események így meglódultak, de felpislákoltak benne más érzések is. A kötelességtudat, és... igen, a harag. - Szükségem van arra a lovagra! A pártomat fogta - muszáj segítenem neki! - Na látod, ez is milyen könnyű volt! - mosolyodott el Merlin. - Micsoda? - Máris elhatároztad, mi lesz legelső királyi tetted. Arthur - talán a dicsérettől, vagy hirtelen támadt magabiztosságtól - fellelkesült. - Igen, vissza kell mennünk, hogy segíthessek híveimnek! - Helyes - felelte Merlin, és egyszeriben megállt. - Nézd csak! - mutatott előre. - Ott a csapatod. Arthur felnézett, és csodálkozva látta, hogy máris visszaérkeztek a patakhoz, a partján magasodó dombhoz, és az azon szürkéllő sziklához, mely nem is oly rég az Excalibur börtöne volt. Most páncélos vitézek várakoztak körülötte. - A te lovagjaid, Arthur - mondta Merlin. - A királyukra várnak. Arthur már fel is ismerte némelyiküket. Ott volt Kay, gyermekkora hű társa, ott volt Sir Ector, aki mindig úgy bánt vele, akár édes gyermekével, meg Sir Pellinore és Sir Grummor, nevelőapja két öreg barátja, kiknek vitézi tettei eddig csodálatos kalandoknak rémlettek csupán a fegyverhordozó siheder szemében. Arthur tétován Merlinre nézett. - Rajta! - bíztatta a varázsló. - Bizonyítsd be, hogy te vagy a király! - De... - Tettekkel, fiú, tettekkel! Vezesd őket harcba! Arthur a lassan felcihelődő lovagok felé sietett. - Arthur! - kiáltotta Sir Ector szilaj örömmel. - Tudtam, hogy nem hagysz cserben minket! Arthur megtorpant, és visszafordulva Merlinre nézett. - Rajta! - intett a varázsló. - Választottam neked lovat, Arthur - mondta Kay, és elővezetett egy koromfekete csődört. - Jobb, mint a régi hátasod volt. Harci mén. - Büszkén körbenézett. - A saját nevelésem, és most a királyomnak adom! - Akiket itt látsz, mind a híveid, Arthur - tódította Sir Ector. - Mondd hát, mit tegyünk, királyom? - Itt vártunk rád - mondta Sir Pellinore. - Vártunk, mert tudtuk, hogy visszatérsz hozzánk! Arthur ügyesen a lova nyergébe lendült, és végignézett harcosain. - Aki lovagként szolgálni akarja királyát, kövessen! - kiáltotta, és ő maga is elcsodálkozott rajta, milyen határozottan cseng a hangja. - Hová megyünk? - tudakolta Sir Ector. - Uryens és társai Sir Leodegraunce várát vívják - felelte Arthur, két marokra kapva a kantárt. - Megsegítjük igaz hívünket! A faltörő kosok csapásai nem rezegtették már a fából összerótt gyilokjárókat, nyílvesszők, lángoló katapultlövedékek sem hullottak a magasból, a sikolyok mégis gyakoriabbakká váltak az állásokban. Harci kiáltásokkal vegyültek, s egyre közeledtek: Uryens fegyveresei betörtek a várba. Leodegraunce leánya, Guienevere - a védők többi asszonyához hasonlóan - a falakon, az udvaron, a bástyákon járt. Ahelyett, hogy szobájának többé-kevésbé biztonságos menedékében várta volna az ostrom végét, a sebesültek körül serénykedve próbált enyhíteni a szenvedők kínjain. Bátor leány volt, Sir Leodegraunce nem is igen bánta, hogy hitvese fiúgyermek helyett vele ajándékozta meg. Mivel anyja hamarosan visszaadta lelkét Teremtőjének, lovagi nevelést kapott; értett a fegyverforgatáshoz, ismerte a legfontosabb harci taktikákat, és elsajátította a sebek és nyavalyák gyógyításának minden létező fortélyát... Most épp lehajolt, hogy az öreg Sir Morfolon segítsen, akinek homlokára mély barázdát metszett egy penge, mikor apja kiáltása harsant mögötte: - Guienevere! Vigyázz! A lány felkapta a fejét, még éppen időben ahhoz, hogy kitérjen egy buzogánycsapás elől. Nekiiramodott visszafelé, a csatlósok pajzsainak, az állványok gerendázatának oltalmába - nem sikoltott, nehogy magára vonja a túloldalt felfelé igyekvő íjászok figyelmét is. Ha elég fürge, talán észrevétlen maradhat, és megúszhatja. Ha nem... A mellvédnek azon a pontján, ahol épp az imént támaszkodott meg, hirtelen csattanással vaskarmok akaszkodtak a kőbe. A nehéz ostromlétra nagyokat nyikordult a páncélosok súlya alatt, akik sorra lendültek át a falon. Elállták a lány útját, mi több, támadásra indultak ellene - az öldöklés lázában égve nyilván teljes fegyverzetű lovagnak nézték. - Átkozott fattyúk! - rikoltotta Sir Leodegraunce, ahogy roppant pallosát lóbálva az élen haladó alakra rontott. - Hát már a nőket sem kímélitek? A lány felkapott egy kerek pajzsot, ám az Uryens-párti harcosnak nem maradt ideje, hogy lesújtson: a nekivadult apa bárdostul metszette le jobbját, majd a mélybe taszította. - Guienevere! Eredj innét! - zihálta, farkasszemet nézve a megmaradottakkal. Ám a lány, mit sem törődve a létrákról és ostromállványokról a falakra ugró ellenséggel, újra Sir Morfolhoz sietett, s egy gyolcsdarabbal igyekezett felitatni a veterán szemébe csorgó vért. Sir Leodegraunce felhorkant, levágott egy újabb harcost, és mikor a harmadik kiütötte markából pallosát, egy szekercét ragadott fel, és dühöngő bikaként fújtatva a betolakodók sűrűjébe szökkent. Páncél csikordult, sisak hasadt csapásai nyomán, az íjászok pedig, akik hasztalan igyekeztek célba venni, sorra roskadtak le a tornyok magasából lődöző védők találatai nyomán. A réseken át azonban mindegyre újabb támadók érkeztek, az ácsolatokra rugdalták a falak tövében rakott tüzek parazsát, s a kapu körül csakhamar magasra csaptak a lángok. Sir Leodegraunce rendíthetetlenül állt, halált osztogatott a mind sűrűbb füstben. Ha a közeledő végre gondolt, csak azt bánta, hogy hibáiért híveinek, sőt, háznépének is lakolnia kell. - Menj, Guienevere! - kiáltotta teli torokból, s jobbra-balra taszigálta maga körül az óvatlanokat, hogy némi teret nyerjen. - Menj! A füstfüggönyön túl kürtök szava harsant, ám a falakon mind kevesebben akadtak, akik meghallhatták. Uryens táborának végében, a sátrak, a gúlába rakott tartalékfegyverek őrzésére hátrahagyott strázsák egyike felkapta fejét, s hitetlenkedve bámult az erdőszélen megjelenő sötétkámzsás, aranysisakos alakra. - Állj! - kiáltotta, s lándzsáját markolva két lépést tett előre. - Megállj, és mondd, ki vagy! Két társa is felpattant a tűz mellől, lándzsát ragadott, úgy torpant meg a strázsa oldalán, a jövevényt azonban sem a fenyegetően csillogó vashegyek, sem az acsargó arcok nem zavarták. Felemelte hosszú botját, s láss csodát, egyszerre megelevenedett a természet: a fák közül páncélba öltözött, csatára kész lovascsapat száguldott elő. A három őr moccanni képtelenül figyelte a feléjük zúduló lovagok hadát, nemkülönben az élen vágtató, dísztelen ruhát viselő, fényes kardot lóbáló fiút. Szemük kigúvadt a rémülettől, de már arra sem maradt idejük, hogy védekezésre emeljék fegyverüket, vagy hogy figyelmeztetően visszaordítsanak társaiknak: a páncélos förgeteg a földbe taposta őket. Arthur és hívei egyenesen Sir Leodegraunce szorongatott vára alá száguldottak, melynek falait Uryens harcosai létrák és húszöles ostromtornyok segítségével mászták. Arthur felegyenesedett a nyeregben, úgy kiáltotta: - Rajta! Lovagjai késlekedés nélkül nekiláttak a meglepett ellenség ritkításának, Arthur pedig, nyergéből leugorva, a hozzá legközelebbi alkotmány felé rohant. Felugrott a gyalulatlan gerendákból ácsolt emelvényre, félretaszította az egyik felfelé igyekvő harcost, kivédte és halálos csapással viszonozta egy másik támadását, és máris kúszott felfelé, Sir Leodegraunce oroszlánként küzdő, maroknyi hívének megsegítésére. - A kötelet! - harsogta a várárok mellől valaki. Arthur lepillantott. Az állvány alatt, a vontatólovak mellett Merlin állt, és feléje integetett. - A kötelet, király! A kötelet, aztán indulás a túloldalra! Arthur a bal kezénél felfedezett egy karikába tekert kötélcsomót, melynek végére horgas, háromágú csáklyát erősítettek - és azonnal átlátta a varázsló szándékát. El kell távolítaniuk a falak mellől az ostromtornyokat, mielőtt Uryens tartalékai is utat találnak az erősségbe s megtörik a védők ellenállását. Ha pedig a támadók harci szellemére akar fájó csapást mérni, mindenekelőtt a vezérükkel kell megmérkőznie... Felkapta a csáklyát, az állvány egyik keresztgerendájába akasztotta, majd a kötél végét lehajította Merlinnek. - Ez az! - somolygott a mágus, és gyors mozdulatokkal a két nehézléptű igásló jármához erősítette a kötelet. Arthur leugrott az állványról, melynek közepén és tetején ostromlók hada igyekezett a falon ütött réshez nyomulni. Merlin az egyik lóhoz lépett, a füléhez hajolt, és néhány szót súgott neki. Az állat felnyerített, és társával együtt elindult, tempósan távolodott a füsttől, a harci zajtól. Az ostromtorony szívós kötele egykettőre pattanásig feszült. A lovak nagyot horkantva megtorpantak, de mikor Merlin éles hangon felszisszent, nekiveselkedtek megint, és ezúttal magukkal rántottak a nehéz tákolmányt. Az állvány lassan a földre dőlt, a beléje kapaszkodó harcosok pedig tehetetlenül kapálózva alázuhantak. Amelyik nem halt szörnyet nyomban, vagy nem veszett a várárok posványába, azzal Kay lovagjai végeztek. Merlin elégedetten bólogatott, és a nyeregbe szálló Arthur mellé lépett. - A nyugati oldalon a helyed mondta. - Ott maga Uryens vezeti a rohamot. Arthurnak egyetlen kérdése sem maradt - felemelte hát az Excaliburt, s nekieresztette lovát. - Kövessetek! A varázsló fejét ingatva - s kissé aggodalmasan - nézett utána. Sir Leodegraunce szekercéjének nyele síkos volt már a vértől, elesettek és haldoklók tucatjai hevertek körülötte, ő maga is számtalan apróbb-nagyobb sebből vérzett, de úgy harcolt, mintha ereje és elszántsága egy fikarcnyit sem csökkent volna. Sisakját elvesztette, tar fején vér- és verítékcseppek rubin- és opálkövei ragyogtak, démon módjára üvöltött, ám verekedett tovább, rendíthetetlenül. Villámgyors mozdulattal tért ki a kardcsapások elől, viszonzott minden támadást, s valahányszor lélegzethez jutott, körülpillantott: övéit, Guienevere-t kereste a füst függönyén túl... Az ostromlétrákon és állványokon sűrű sorokban törekedtek felfelé Uryens zsákmányra és dicsőségre éhes hívei. - Vissza az öregtoronyba! - üvöltötte Sir Leodegraunce, és megmaradt ellenfeleit kifelé-befelé taszigálva a vár legmagasabb, legvastagabb falú építménye felé hátrált. - Mindenki vissza! Guienevere, meghallván apja kiáltását, ugyancsak az utolsó reményt nyújtó menedék felé indult, egy vérgőztől megrészegedett, a várfalra lendülő ostromló azonban kivont karddal az útját állta. - Guienevere! - bömbölte a várúr. Egy gazdátlan pajzsot felragadni, a vágást eltéríteni néhány pillanat műve volt csak - a lány mégis úgy érezte, menten földre rogy a csapás súlya alatt. Jobb karján zsibbadás kúszott végig, szemébe könnyek szöktek. - Apám! - sikoltotta. Biztosra vette, hogy a következő támadást nem lesz ereje ilyen módon hárítani. A Mennybéli Isten, netán holmi csoda talán segíthet rajta - elcsigázott apja már aligha. Arthur, Kay, Sir Ector és a lovagok a vár nyugati oldalára igyekeztek. Az árkot itt bővizű patak táplálta - mindenekelőtt ezen kellett átgázolniuk. Arthur, aki alig bírt türelmetlenségével, már-már leugrott a lova szügyéig érő vízbe, mikor megpillantotta Uryenst. A fő pártütő, kapitányai társaságában, fennhangon bíztatta falakra hágó harcosait. - Uryens! - kiáltotta bőszen a fiatalember. - Uryens, a gaz! Merlin jól számított: Uryens a háborúság okozóját, az ezerszer átkozott kölyköt megpillantva tüstént megfeledkezett az ostromról, Sir Leodegraunce-ről, és a felmentő csapat ellen fordította tartalékát. A patak és az árok partján kard karddal, szekerce csatacsillaggal, lovas lovassal csapott össze. - Kay! - süvöltötte Arthur. - Tartsátok fel őket - én a létrákhoz megyek! Átlendítette lábát a nyeregkápa fölött, a derékig érő vízbe vetődött, és elindult a várfalnak támasztott létrák felé. Az Excaliburt kétmarokra kapva lesújtott egy okvetetlenkedőre, eltaszította magától a halottat, felkapaszkodott az egyik ostromlétrán, majd - a nyomába igyekvő ellenfelekkel együtt - a mélybe taszította azt... ...Sir Leodegraunce időközben kisebb csodát vitt véghez: támadókat és fegyvertársakat legázolva lányához rohant, szétzúzta a Guienevere életét fenyegető harcos fejét, majd ismét szembefordult a betolakodókkal. Guienevere az öregtorony irányába menekült a vérzivatarból, de amint megpillantotta a gyilokjárón feléje igyekvő ifjút, megtorpant. Valósággal megbabonázta a szeme láttára kibontakozó újabb küzdelem; nemigen látott még ehhez foghatót. Sir Leodegraunce tiszteletet parancsoló és lebírhatatlan volt a harcban, az ismeretlen fiatalember kiszámíthatatlan, vad, vakmerő - és kétségtelenül őrült. Hisz csakis egy őrült lehet képes arra, hogy nemezzekében, egy szál karddal rontson a paliszádot elözönlő, vértbe öltözött ostromlókra, hogy cséphadaróként osztogassa csapásait, egyhelyben állva várjon be egy döfést, s a derekán átsikló pengével mit sem törődve kínzója vérét vegye. Csakis egy őrült lehet képes a küzdelem hevében sebet ejteni tulajdon bal tenyerén, miközben buzogánycsapások elől hajol el; igen, a jövevényt őrülettel sújtotta az ég, s mégis, amerre jár, amerre zöldarany tüzű kardja villog, csak úgy hullanak a vár népét ritkító fegyveresek... - Apám! - kiáltotta a lány. - Apám, nézd! Sir Leodegraunce lekaszabolt egy fejszést, és oldalra pillantott. - Az ifjú király! - ordította, és újult erővel állta a beözönlők rohamát. - Halljátok, emberek? A király jött el! Velünk van a király! Arthur egyik ostromlétrát a másik után lökte el a várfaltól. Guienevere ámélkodva figyelte, ahogy megállíthatatlanul tör előre, forgószélként tisztítva meg a falat Uryens híveitől. Most épp egy lovagot taszított a mélybe, s mikor utánanézett, azt kellett látnia, hogy az ostromlók tartaléka igencsak szorongatja Kay vitézeit a patak mindkét partján. Arthurban szétáradt a rémület - és a harag. Gondolkodás nélkül a várfalra hágott, és mintha abban bízna, hogy valamely mágikus erő minden körülmények közt megvédi életét, kardját felemelve az alatta kavargó viadalba, egyenest Uryens nyakába vetette magát. Guienevere lélegzete elakadt, ajkáról önkéntelen sikoly röppent fel. Ha a király netán mégsem tudná, mit csinál, és a harci lovak patája alá kerül... Arthurt azonban, noha tényleg nem mérte fel, mire vállalkozott, csakugyan kegyükbe fogadták a természetfeletti erők: sikerült lerántania Uryenst a nyeregből, s pillanatokkal később vele együtt zuhant a várárok felkavart, vértől vöröslő vizébe. Ő került felülre, s a Hatalom Kardját sem ejtette el. Baljával megmarkolta a fúldokló Uryens nyakát, jobb kezével pedig a torkának szegezte az Excaliburt. - Fogadj hűséget nekem, és megkímélem az életedet! - kiáltotta. - Ilyen... vitézek kellenek nekem... Ilyen bátor és elszánt lovagokat áhít seregébe... a király! Uryens hosszan köhögött, majd kábán, némiképp értetlenül nézett fel rá. Mikor kitisztult a tudata, arcát eltorzította a düh és a szégyen. - Fogadjak hűséget egy fegyvernöknek? - zihálta, és büszkeségében azzal sem törődött, hogy Arthur egyetlen mozdulattal véget vethet az életének. - Még ha biztosra vehetném is, hogy valóban Uther fia vagy... Nem! Hűséget fogadni egy gyáva fattyúnak? Soha! Arthur kezében meg sem rezdült az Excalibur. Csak most tűnt fel neki, mekkora a csend körös-körül: a két vezérhez legközelebb állók félbehagyták a küzdelmet, és lassan, akárha vékony jégen járnának, kettejük köré gyűltek. - Ereszd el! - harsant egy kiáltás. Arthur felpillantott. Számos acsargó, ellenséges arcot látott a bezárult körben. Ha végez a pártütővel, nem sokkal élheti majd túl még akkor sem, ha Kay és övéi utóbb felülkerekednek a bosszúért lihegőkön. Más megoldást kell találnia, méghozzá mihamarabb. Hol marad ilyenkor az a nyavalyás Merlin? Felszegte állát. Megmutatom nekik, milyen gyáva vagyok, ha addig élek is, gondolta. És eleresztette Uryenst. - Igazad van, nem vagyok lovag - mondta. - Rajta hát, Sir Uryens, üss lovaggá te magad! - Azzal a döbbent Uryens kezébe nyomta az Excaliburt, és féltérdre ereszkedett a vérhabot sodró vízben. A morgolódást hirtelen súlyos, feszült csend váltotta fel; a szemben álló lovagok még egymás szívének szapora dobbanásait is hallani vélték. - Üss lovaggá, Sir Uryens, s akkor lovagként kínálhatok neked kegyelmet! Uryens lassan felemelte a kardot - eltorzult arcát zöldarany fénypászmák csíkozták. A vár körül és a várban, akárha varázsszóra történne, egyszerre minden ellenségeskedés abbamaradt. Az imént még eszeveszetten küzdő, halált osztogató lovagok és harcosok megdermedtek, leeresztették fegyverüket, úgy meredtek Excaliburt szorongató pártütőre meg az előtte térdelő ifjúra. A tölgyekként magasodó, vasba öltözött alakok közt sötét felhőként kereste útját Merlin, a mágus. - Mi ez? Mi történik itt? - Hitetlenkedve rázta fejét, hangja rekedtessé vált a döbbenettől. - Ó, ez nem lehet igaz! Épp olyan meggondolatlan, akár az apja volt...! Kay, Sir Ector, Sir Leodegraunce, a lovagok és vitézek némán bámulták a jelenetet, egyvalaki suttogott csupán fohászt az éghez: Guienevere. A lány, aki nem ismerte ugyan Arthurt, de máris úgy érezte, halálával talán az ő élete is véget érne. Arthur Uryensen nyugtatta pillantását, Uryens az Excaliburt bámulta. Végre, annyi éven át tartó sóvárgás után a kezében tartotta a Hatalom Kardját; végre megszerezte a kincset, mely után az Ország valamennyi lovagja áhítozott. A kérdés csupán az volt, mi az ördögöt kezdjen vele. Levághatnám ezt a fattyút, gondolta, és ezzel a karddal én lehetnék a király. Aztán... NEM!, kiáltott rá egy éles hang, mely mintha az égből, a földből, a vízből és a levegőből szállt volna feléje egyszerre. NE MERÉSZELD MEGTENNI! Uryens lovagjaira sandított. Képükről lerítt: ők nem hallották a furcsa kiáltást. ARTHURNAK ÉLNIE KELL, folytatta a hang. ÉLNIE ÉS URALKODNIA. NÉZZ CSAK RÁ! MIT LÁTSZ A SZEMÉBEN? Uryens Arthurra pillantott. A fiú tekintetében nyomát sem látta félelemnek. Nem fél, pedig tudja, hogy megölhetném, ámélkodott. Az ő helyében te mit tettél volna? Ha másért nem is, a bátorsága miatt nem érdemli meg vajon az életet? Merlin már éppen felemelte karját, hogy egy gyors varázslattal elröpítse Arthurt az Excalibur közeléből, mikor Uryens, mint akit seb ért, felhördült, és Arthur bal vállára csapott a kard lapjával. - Az Úr, Szent Mihály - Arthur jobb vállát is megérintette -, és Szent György nevében - ismét a bal vállra ütött - jogod van fegyvert fogni és igazságot osztani az Országban s mindenütt a nap alatt! - Teljesítem kötelességemet, mint lovag, és mint király - felelte Arthur csendesen. Merlin ámuldozva leeresztette a karját. - Ilyet még nem láttam - mormolta. - Állj fel Sir Arthur - mondta Uryens. - Állj fel... Arthur király! Arthur felemelkedett, Sir Uryens letérdepelt; hullámgyűrűk futottak szét a szennyes víz tükrén. A két arcot - a rezzenetlent és a rajongót - zöldarany fény ragyogta be. - Alázatos lovagod vagyok - folytatta messze zengő hangon Uryens -, és hűséget esküszöm neked bátorságodra, mely olyan végtelen, hogy forrása csakis Uther Pendragon lehet. Többé nem kételkedem! - Megragadta Arthur bal kezét, majd ajkát az Excalibur hűvös pengéjéhez érintette. Sir Uryens lovagjai, Kay és csapata, Sir Ector, de még a várfalon álló Sir Leodegraunce és vitézei is térdre borulva tisztelegtek az új király, az új Pendragon előtt. Mindenki kimutatta alázatát - mindenki, kivéve Merlint, aki nem tudta, miképp tegye. Az azért jól látszott rajta, milyen elégedett. A rét oly békés volt, a patak vize oly tiszta és csillogó, mintha legalább egy évszázad, s nem csupán egyetlen nap telt volna el a csata befejezése óta. Még alig hordták félre a holtakat, hogy elbúcsúztassák őket ettől a világtól, csak nemrég ült el a harci zaj, a várárok és a patak partján azonban, nem messze attól a helytől, ahol Sir Uryens és lovagjai hűséget fogadtak a királynak, áldott béke honolt. Arthur e nap leforgása alatt fegyvernökből Pendragon lett, megvívta első győztes csatáját, híveket szerzett, és... egy őzbarna szempár rabja lett. Egy szempáré, egy, a nap aranyfényével átszőtt hajzuhatagé, egy tündéri arcé - egyszóval Guienevere-é. Vénséges fának vetett háttal, lehunyt szemmel ült most az új király. Guienevere bódító illata lengte körül, szinte nem is érezte az oldalába hasító fájdalmat. A lány épp végzett a férfi oldalán ejtett seb összeöltögetésével. Összehúzott szemmel figyelte művét, aztán Arthurhoz hajolt, s elharapta a vékony fonalat. - Ugye nem fájt nagyon? - incselkedett azután, és egy maroknyi péppé zúzott gyógyfüvet kent a varratra. - Apám csak nekem engedi meg, hogy befoltozzam a vágásait. Azt mondja, mikor én érek hozzá, nem érez az égvilágon semmit! Arthur magában tiszta szívből igazat adott Sir Leodegraunce-nak, és sajnálta, hogy a lány ilyen gyorsan végzett munkájával. Guienevere tiszta gyolccsal kötötte át a sebet. Mikor Arthur fel akart tápászkodni, bosszúsat szisszent: - Vigyázz, még felszakítod! Pihenned kell. - Meddig? - kérdezte Arthur, tűrve, hogy a lány szelíd erőszakkal visszahúzza. - Néhány napig... - Guienevere előrehajolt, és még egyszer megvizsgálta a kötést. Éppen olyan remekül sikerült, mint a többi, s kitartott - legalábbis egyelőre. Arthur eközben újabb haditettre szánta el magát. Jobbjával megérintette, megsimította felcsere vállát, és azzal a nyilvánvaló szándékkal hajolt Guienevere felé, hogy ajkuk valahol félúton találkozzék - a lány azonban egy gyík fürgeségével siklott ki öleléséből, és kacagva szökkent odébb. - Megmondtam, királyom - suttogta meglepően mély, asszonyos hangon -: most pihenned kell! A lovagok Cameliardban, Sir Leodegraunce otthonában ülték meg a béke torát. A nagyteremben vidám zene szólt, az asztalok roskadoztak, és a nap fényénél még egymás vérére szomjazó vitézek bortól szédült fejjel ropták a vigalom táncait. Arthur Merlin mellett ült, úgy figyelte a forgatagot. Nem tudta biztosan, mire kötelezi uralkodói mivolta, ezért úgy határozott, mindvégig a helyén marad - híveinek azonban nagyon is pontos - és merőben különböző - elképzelései voltak az udvari mulatságról. - Királyhoz a szépek szépe illik! - kiáltotta a párok közül kivergődött Uryens. - Rajta, Arthur, táncoltasd meg Guienevere-t! - Rajta! Gyerünk, Arthur! Itt a lányom, forgasd csak meg! - mennydörögte Sir Leodegraunce is, és Arthur karjai közé taszította Guienevere-t. - De hiszen én nem is tudok tán... - szabadkozott Arthur, ám a lány mosolyogva máris kézen fogta, s szépszerével magával ragadta. Amint Arthur a ragyogó szemekbe pillantott, hirtelen úgy érezte, megfordul vele a világ. Már nem létezett számára más, csak Guienevere, akinek kedvéért nemhogy ezt a kellemetlenséget, de számos másikat is elviselt volna. Észre sem vette, hogy a muzsikusok ritmust váltottak, és a zene felgyorsult. Arthur mellett Kay ölbe kapta párját, körbefordult vele, és felkiáltott: - Ezt csináld utánam, királyom! Ez a legédesebb erőpróba, amit lovag kívánhat! Uryens nem sokat teketóriázott, utánozta Kay mozdulatát, és ő is felemelte a vele szemben lejtő nőt. - Aki bátor a harcban, legyen merész az asszonynéppel is! Arthur felnevetett, Guienevere-re nézett. A lány úgy helyezkedett, hogy Arthur könnyedén a karjába kaphassa. Ne tétovázz! - ezt sugallta az őzbarna szempár. Arthur élt az alkalommal, de mikor megpróbált "terhével" felegyenesedni, fájdalom nyilalt az oldalába. Arca megrándult, ajkát azonban nem hagyta el jajszó, s lélekjelenlétét sem veszítette el: óvatosan talpra állította a lányt. - Mi baj? - firtatta ijedten Guienevere. - Csak nem...? - Semmiség - dünnyögte Arthur szaporán pislogva. - Igazán semmiség. - A varratok? - Bizonyára. De semmi baj - ingatta fejét Arthur, és kezét az oldalára szorítva felsóhajtott. Bőszítette a felismerés, hogy teste úgy fesledezik, mint holmi viseltes bocskor. "Porból vétettünk, porrá leszünk" - ezt hirdetik az új, az égi istenség papjai, bizonyítva, hogy nem csupán az emberi lélek, de a természet titkaiban is járatosak... Ó, a keserves mindenit! A lovagok és hölgyeik máris kettejük köré gyűltek. Az Ország királya nem hagyhatta, hogy észrevegyék fájdalmát. - Rajta, urunk! Rajta Arthur! - hangzott mindenünnen a biztatás. - Táncolj! Táncolj még! Arthur kihúzta magát, elmosolyodott, és vidámságot mímelve tett még néhány lépést. - Táncolj csak tovább - mondta azután Guienevere-nek, majd visszatámolygott az asztalához, és leült Merlin mellé a hosszú padra. - Szép - jegyezte meg Merlin. Guienevere felé intett, aki egy percre sem maradt partner nélkül: most épp Kay karján pörgött-forgott. - Az - felelte Arthur, és a lányt, a lány kipirult arcát, könnyedén röppenő testét figyelte. - Ez a lány maga az élet - fűzte hozzá tűnődve. A mágus nem felelt. - Egy királynak utódok kellenek - mondta Arthur hosszú hallgatás után. - Az utódokhoz pedig feleség... Igen, egy királynak meg kell házasodnia! - Talán - mormolta Merlin savanyú képpel. Láthatólag nem volt ínyére a téma. - Meg kell házasodnia - folytatta Arthur -, különben nem lehetnek fiai, hogy utóbb az örökébe lépjenek. - Igaz - dünnyögte a varázsló. - Szeretem Guienevere-t - jelentette ki Arthur. - Ó, bárcsak ő lehetne a királyném! Ámbár talán nem is kellek neki. S ha nem akar kötélnek állni... Merlin tüntetően elfordult, és olyan buzgalommal kezdte tanulmányozni az előttük sorakozó tálakat, mintha különös fontossággal bírna a jövendő szempontjából, miféle sülteket szolgáltak fel Sir Leodegraunce étekfogói. - Merlin... - hajolt hozzá az ifjú király. - Tudsz segíteni ebben is? A mágus mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Merlin! Hozzád beszélek! Erre már feléje fordult az aranysisakos fej. - Nem. - Mit nem? - hüledezett Arthur. - Nem hallod, vagy nem tudsz segíteni? - Kezdte elveszíteni a türelmét. - Pedig az a hír járja, már az egyszerű vajákosok is képesek olyan bájitalt keverni, aminek segítségével bárki szívét megszerezheti az ember... - Bájital! - Merlin elhúzta a száját. Mi sem állt távolabb tőle, mint a szakmai gőg, megbántódni sem volt szokása - felhúzott vállaival, a királyét kerülő tekintetével mégis sikerült sértődött ember benyomását keltenie. - Nem jó módszer? - firtatta Arthur. - Igaz, állítólag te vagy a legnagyobb mágus, és mint ilyen, biztos ismersz jobbat. Merlin úgy pattant fel, mintha épp az imént döbbent volna rá, hogy jókora hangyabolyban ül. Mutatóujja Arthur mellének feszült, képe elsötétült, úgy sziszegte: - Hát ide figyelj, te fiú! Egyszer már kiálltam a Sárkány leheletét, hogy egy bizonyos férfi holmi nővel tölthessen egyetlen éjszakát! Kilenc hónapig tartott, míg teljesen magamhoz tértem; kilenc hónapig tehetetlen voltam, és ugyan mi végre? Egy őrült szerelmes kedvéért! Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem teszek ilyesmit. Soha! - Dühösen fújt egyet, majd visszaült. Kámzsája árnyékba vonta arcát. - Soha! Arthur már nem is figyelt rá: újra a lovagok karjába fogódzva táncoló Guienevere-re meresztette szemét. - Guienevere biztosan nem lenne az asszonyom - mormolta leverten. - Hogy szerezzek magamnak feleséget? És főként hol? Segítened kell, Merlin! - A varázslóra nézett, aki homlokráncolva meredt a lányra. Hidegség költözött a tekintetébe, amit Arthur felettébb aggasztónak talált. - Most meg mi lelt, Merlin? Mit látsz? - Guienevere-t - suttogta Merlin. - Guienevere-t, egy végzetes szerelmet - és egy barátot, aki elárul majd téged. - Guienevere... - sóhajtott Arthur vágyakozva. - Nem figyelsz - állapította meg Merlin. - Nem figyelsz te sem. - Leverten ingatta fejét. - A szerelem eszerint nem csak vak, süket is. Biztosan az! Hosszú ideig mindketten szótlanul figyelték a lányt, akit most apja táncoltatott. - Előbb meg kell hódítanod az Országot, Arthur - mondta Merlin váratlanul. - Előbb szerezz hatalmat, és ha már minden a tiéd, csak akkor temetkezz boldogságot keresve egy asszony ölébe! Guienevere kilibbent a táncolók forgatagából, intett az egyik étekfogónak, s Arthur elé perdült. - Nézd, királyom, ezt neked készítettem - mondta arra a tál süteményre mutatva, amelyet az étekfogó tartott az uralkodó elé. - Csupa olyasmit kevertem bele, ami szép lassan meggyógyít majd, és elálmosít, hogy... Hogy soha ne szökhess el mellőlem! Arthur a kezébe vett egy süteményt, Merlin pedig az égre emelte pillantását, megrázta fejét, és lemondóan legyintve tüntetően hátat fordított neki. - Mi van benne? - kérdezte Arthur. - Ó, ősrégi keverék ez - felelte könnyedén Guienevere. - Lágy, még ki nem kelt magvak, rózsaszirom, gyógyfüvek, mentalevél... A többi titok! - Felnevetett, s máris visszahátrált a táncosok közé; a király mosolyogva nézett utána, ujjai közt a különös csemegével. - Olyan ez, mint a jövő - mondta Merlin a süteményre mutatva. - Míg bele nem kóstoltál, nem is sejted, mit rejt... Utána meg már késő. Arthur, tekintetével továbbra is a lányt kísérve, beleharapott a süteménybe. - Késő... - ismételte Merlin, és szomorúan ingatta aranysisakos fejét. HARMADIK RÉSZ AZ EZÜSTPÁNCÉLOS LOVAG Arthur király nevét egykettőre megtanulták tisztelni hívei, félni ellenségei. A fegyvernökből lett uralkodó, Sir Ector nevelt fia bebizonyította, hogy ereiben valóban Uther Pendragon vére csörgedezik, hogy valóban ő a kiválasztott, akit az istenek az Ország vezetésére szántak. Első pillanattól hű társaihoz csatlakoztak Uryens vitézei - ezzel a sereggel a Glein folyó mellett legyőzte és behódolásra kényszerítette Hengistet, a szászok vezérét, a Douglas folyó torkolatánál a Tizenegy Lovag Szövetségét, majd északon, Cat Coit Celidonnál a farkasokként küzdő felföldi harcosokat. Ahogy haladt és győzött, az újonnan behódoltakkal, koronás főkkel és lovagokkal - s persze ezek vazallusaival - egyre gyarapodott az ereje. Alig egy évvel azután, hogy kiszabadította a kőből az Excaliburt, az Ország legnagyobb része felett már úrnak mondhatta magát. A megpróbáltatások férfivá érlelték az ifjút, akiből - hála az árnyékként nyomában járó, mindenhez konyító, tanáccsal sosem késlekedő Merlinnnek - bölcs király vált; éppoly könnyen belelátott alattvalói szívébe, akár sajátjába, éppúgy átérezte gondjaikat és örömüket, mint a magáét... A lelkében zajló változások hű tükre volt külseje; tekintetében nyoma sem maradt félszegségnek, tétovaságát jéghideg elszánás, halált megvető bátorság váltotta fel. Arcát szakáll foglalta sötét keretbe, karja könnyedén emelte a fegyvert - s nem csupán az Excaliburt, de a kopját, a bordás buzogányt, a kétfejű harci bárdot is. Sárkányként, könyörület nélkül harcolt, valahányszor úgy hozta a szükség, a legyőzöttekkel azonban irgalmasan bánt, ha tehette. Ha tehette. Szívében azon a bizonyos napon harag fészkelt: a legszívesebben darabokra hasogatta volna az okvetetlenkedő lovagot, aki országjáró útja során az útjába állt. Komoran összehúzta szemét, úgy kémlelt át a széles, ám sekélyvizű patak túlpartjára, ahol az ezüstpáncélos idegen most kiütötte a nyeregből Sir Uryenst is... - Seregeken diadalmaskodtunk - csattant fel a király, és hátrafordulva hű vitézeire pillantott. - Seregeken diadalmaskodtunk, csatákat nyertünk, és most egyetlen ember képes megállítani bennünket? Hát ki ez a lovag? Tán az ördög maga? - Királyom... - zihálta a horpadt páncélzatú Sir Ector. - Arthur... Én azt mondom, kerüljünk egy keveset, és keressünk egy másik hidat, vagy gázoljunk át azon a patakon! Ezt a lovagot biztosan ártó szellemek állították ide, hogy védje a hidat, és ne eresszen át rajta bennünket... Nem lenne bölcs dolog, ha démonokkal folytatnánk hosszas párviadalt! - Eh! - legyintett Arthur nekidühödve. - Bárki állította ide, én nem engedek, és még akkor is ezen a hídon megyek át, ha az a jöttment mindegyikőtöket legyőzi, és nekem magamnak kell tisztességre tanítanom! Akkor is itt megyünk át, ha a vérét kell ontanom! Arthur a lova nyakára dőlve közeledő Sir Uryensre nézett. - Félelmetes ellenfél - nyögte Uryens, miközben kimerült lovagtársai közé léptetett. - Amikor kopjájával kiütött a nyeregből, azt hittem, villám csapott belém... - Ki győzi le végre ezt vitézt? - kérdezte Arthur. - Ki nyitja meg az utat királya előtt? - Majd én! - kiáltotta Sir Leodegraunce, és fegyvernöke kíséretében máris átléptetett a hídon, hogy kiálljon az ezüstpáncélossal. A nap lassan nyugovóra tért, de az idegennel egyetlen lovag sem bírt. Arthur már majd minden vitéze próbát tett, de mindegyikük legyőzötten, megalázva tért vissza. - Kemény harcos - dünnyögte a hatalmas termetű Sir Leodegraunce. - Legyőzhetetlen - lihegte Sir Kay, a ravasz. - Még nálam is tapasztaltabb - suttogta az öreg Sir Ector. - Mindannyian próbát tettünk - hiába. Kerüljünk hát, királyom! - Azt már nem! - sziszegte Arthur. - Most rajtam a sor! - A király nem párbajozhat! - csattant fel Uryens. - Nekivágok inkább még egyszer! - Nem - intette le az uralkodó, tekintetében azzal a bizonyos hidegséggel. - Én magam akarom ellátni a baját! Döbbent lovagjai csak nézték, ahogy fegyvernökeitől kísérve a hídhoz üget - aztán meglepetten hajol előre nyergében. A patakmeder nagy, lapos kövei közt, térdig vízben Merlin állt. - Végre-valahára! - kiáltott le neki Arthur. - S ha már megjelentél, mondd hát: ki ez a lovag? - Csitt! - intette a varázsló, miközben merőn előrebámult, s lassan felemelte mindkét kezét. - Nézd milyen szép, és milyen fürge! Arthur a túlsó parton, harci sátra mellett fehér lován ülő vitézre nézett. - Az - bólintott. - De most legyőzöm! - A pisztrángra értettem - közölte Merlin, és halászsas módján, villámgyorsan lecsapott, majd kiemelte a vízből ficánkoló prédáját. Ám a pisztráng kicsúszott az ujjai közül, és ahogy utána kapott, Merlin - nagyhatalmú varázslóhoz, a király tanácsosához és mentorához méltatlan módon - hanyatt zuhant a sekélyesbe. - Ne feledd, Arthur... - mondta prüszkölve, miközben feltápászkodott, és a vizet csavarta kámzsájából - ...ne feledd, bármikor akadhat valaki, aki ügyesebb nálad. Ilyenkor jobb kitérni, mint kikezdeni vele, mert a végén csak te húzhatod a rövidebbet! Arthur azonban, mit sem törődve a jótanáccsal, felléptetett a hídra, és elindult a legyőzhetetlennek tűnő harcos felé. Az tüstént a hídfőig rúgtatott fehér paripáján, s szertartásosan elállta útját. - Félre, lovag! - kiáltott Arthur. - Ez a híd a királyé! Ha nem tudnád, az ő lovagjaival küzdöttél meg. - Én magát a királyt várom - felelte kihívón a sima képű, göndör fürtű, ragyogó szemű férfi. - Ő talán többre képes, mint a vitézei, akik jobban tennék, ha gyakorlatoznának még egy keveset, mielőtt párviadalra vállalkoznak! - Ne sértegesd lovagjaimat! - Arthur hangja fenyegető élt kapott. - Akire vártál eljött hozzád: én vagyok a király! - Valóban? - kérdezte a lovag. Arthur a magasba emelte kardját: aranyzöld lángnyelv a délutáni napfényben. - Ha kételkedsz szavamban, pillants ide! Íme az Excalibur, a Hatalom Kardja, melyet a világ kezdete óta csak királyok forgathatnak! Áruld el neved és célodat, mielőtt megismerkedsz erejével! - Lancelot du Luc vagyok, lovag és nemesúr. Hazát és birtokot hagytam hátra a tengeren túl; azért vagyok itt, hogy urat találjak magamnak - urat, akivel megküzdhetek, és akit, ha legyőz, lovagként szolgálhatok holtomiglan. Erősen kétlem azonban, hogy ezen a vidéken fogok rátalálni! - Micsoda fennhéjázás! - csattant fel Arthur, aki mind nehezebben tartotta kordában dühét. - Lovagnak nevezed magad, mégsem ismered az alázatot? - Átok ez, nem fennhéjázás - felelte Lancelot halkan. - Nem lelhetek nyugalmat, míg rá nem bukkanok arra a vitézre, aki képes legyőzni engem. Egyesekre nehéz, másokra még nehezebb sorsot mértek az égiek - szánj hát, ne gyűlölj, király! Arthur bennsőjében forrpontra hágott az indulat. - Készülj: most megtöröm az átkot! - rikoltotta. - Utoljára mondom, félre az útból! - Nem én! - vágta rá kedvtelve Lancelot. - Fordulj vissza, fenség, vagy Isten szeme előtt bizonyítsd be, érdemes vagy rá, hogy átkelj e vizen! - Isten adjon nekem erőt, hogy kiüsselek a nyeregből - de úgy ám, hogy visszaröpítselek hazádba! - acsargott Arthur. - Jöjj hát - folytatta hirtelen megszelídülve az ezüstpáncélos, és lovát megfordítva a sátrához lovagolt. Arthur az arca elé húzta sisakrostélyát, átügetett a hídon, és - jó nyíllövésnyire ellenfelétől - elhelyezkedett. Fegyvernöke kiválasztott egyet a Lancelot sátra mellett felállított öklelőkopják közül, és ura kezébe adta. Arthur fekete csődöre és Lancelot fehér ménje idegesen kapált, ahogy a hátukon feszítő lovagok felkészültek az összecsapásra. A király páncélja vasszürke volt, mellvértjén és pajzsán tátott szájú vörös sárkány okádta a tüzet, Lancelot csillogó vértjén azonban nyoma sem látszott díszítésnek, elárulva: e gúnya gazdája egyetlen koronát, egyetlen házat, dinasztiát sem szolgál. Arthur előreszegezte kopjáját, úgy kiáltotta: - Rajta! Lassan indultak neki, de csakhamar lendületbe jöttek a pompás lovak. Nem érezték a terhet, melyet hordozniuk rendeltetett, ahogyan nem érezte fegyverzete súlyát a két férfi sem. Arthur vasmarokkal tartotta célra a rudat, s igyekezett úgy fordítani pajzsát, hogy az ellenfél kopjája ne csak lecsússzon róla, de szét is forgácsolódjon nyomban. Ám Lancelot legalább olyan jól kitanulta ezt a fortélyt, mint ő: a király kopjájának hegye úgy siklott félre a ragyogó fémen, mintha láthatatlan erő fricskázná oldalra. Egyik támadás sem hozott eredményt. A bajvívók eldübörögtek egymás mellett. Lancelot fehér ménjét táncoltatta, majd feltolta sisakja arclemezét. - Jól küzdesz, király! - kiáltotta. - Jobban, mint bármelyik vitézed. Elismerem, nálad méltóbbat nem találhattak volna uruknak - de azt még nem, hogy akár az én királyom is lehetnél. Megismételjük? - Igen - felelte Arthur. - Újra és újra! Egészen addig, míg egyikünk a földre nem kerül! Mindketten visszaporoszkáltak előbbi helyükre, és újra előreszegezték kopjájukat. Arthur csupán egyetlen szóra tudott gondolni; egy szóra, mely kiszorította elméjéből a higgadtságot: Győzni! Megfeledkezett arról, amire Merlin hosszadalmas beszélgetéseik alkalmával tanítgatta, megfeledkezett a bölcsességről, melynek egy részét már sikerült a magáévá tennie. Dühe elvette józan eszét, elfeledtette vele, hogy nem csupán az elérendő találatra, a védekezésre is összpontosítani kell... Kopjájának hegye ismét az ezüstpajzsot érte, elvásott rajta - ám Lanceloté most célba talált. Arthur mellvértjét kábító ütés érte, és miközben lova saját lendületétől hajtva tovább rúgtatott, ő maga a földre zuhant. Lihegve, szédelegve térdelt fel, lerángatta fejéről sisakját, talpra állt, s dühöngve a földbe rúgott. - Kardot! - hörögte. A fiú, aki ura lovának megzabolázásával bajlódott a tisztás túloldalán, nyomban hozzárohant az Excaliburral. Lancelot eközben megfordult, s méltóságteljesen a kardot markoló király elé léptetett. - Add meg magad - szólt csendesen. - Nem én! - kiáltotta Arthur. - Lovon vagy gyalog, de legyőzlek, fogadom! Belőlem nem űzhetsz gúnyt, én a király vagyok! - Add meg magad - ismételte Lancelot. - Becsületes küzdelemben vesztettél. Ne akarj rákényszeríteni, hogy megsebezzelek... Hagyjuk abba a harcot! - Nem, míg le nem győztelek, pokolra való! Arthur a kardot lóbálva dühösen Lancelotra támadott, ám a lovag mellbe taszította kopjája hegyével, és a király ismét a földre hanyatlott. Mire feltápászkodott megint, Lancelot elhajította a kopját, leugrott a nyeregből, lecsatolta sisakját, és maga is kardot ragadott. Arthur vad üvöltéssel támadott rá, Lancelot azonban hárította csapását. Arthur másodszor is ellenfelére rohant, aki most egyszerűen kitért megvadult bikaként feléje száguldó király elől. A páncél súlya tehetetlenül előrerántotta Arthurt, és így nem tudott idejében megállni. Lancelot - hogy jelezze, megsebezhette volna - kardja lapjával jókorát húzott az oldalára. - Ne hallgass a dühödre - korholta Lancelot szelíden. - Hagyjuk most abba, és menj békével! Arthur válasz helyett harmadszor is megrohamozta. - A végsőkig küzdenél azzal, aki nem is ellenséged? - zihálta Lancelot, mikor kivédte a csapást. - Néhány lépésnyi útért, melyről akár le is térhetnél? Add meg magad, király! Arthur oldalt lépett, és eltorzul arccal meredt rá. - Soha! Küzdjünk tovább... Mindhalálig! Elhátrált Lancelottól, és intett fegyvernökének, aki szöges fejű, nehéz csatabuzogányt nyomott a kezébe. Meg sem várta, hogy Lancelot hasonlóképp felfegyverkezzék: buzogányát lóbálva a karddal védekező lovagra támadt. Lancelot hátrálásra kényszerült, és vesztére éppen a patak felé szorult vissza. Arthur újabb csapásra lendítette a buzogányt - Lancelot hátralépett, és megbotolva hanyatt, a vízbe zuhant. A király átfordult rajta, vállvasa nagyot csattant, szikrákat csiholt a lapos köveken. Feltérdelt, ám mielőtt ismét lélegzethez jutott, Lancelot kiütötte kezéből a buzogányt, s elhátrált. - Hagyjuk abba, felség, míg nem késő! Arthur válasz helyett a nyomába eredt. Lancelot saját fegyvernöke elébe igyekezett, átvette tőle csatabuzogányát, úgy fogadta a rohamot. Fém feszült fémnek; a két harcos összefogódzva, szétválva majd ismét összefogódzva küzdött, a súlyos fegyverek lendület nélkül csapkodtak, sebet azonban csak Arthur kapott: páncélzata egy résén át utat talált Lancelot buzogányának vérthorga, és ujjnyi mélyen a vállába tépett. A király eltaszította magától ellenfelét, ám ekkorra a külhonira is átragadt már a küzdelem láza - nem tágított, sőt, egyre erőteljesebb csapásokkal ostromolta rogyadozó kihívóját. Arthur a patakmederig, majd a térdig érő vízbe szorult vissza, majd azon kapta magát, hogy nincs hová hátrálnia: egy nagyobb sziklának vetett háttal zihált, és már-már elszámolt életével, mikor eszébe ötlött, hogy kiválasztott, s hogy semmiképp nem szabad egy efféle csetepatéban, értelmetlenül elvéreznie... Kétmarokra kapta kardját, és felkiáltott: - Excalibur! Mutasd meg végre varázserőd! Segíts győzelemre! Aranyzöld fény villant, ahogy magasba lendítette a Hatalom Kardját. Lancelot, akit elvakított és megzavart a lobbanás, késlekedett az újabb csapással; mikor észrevette a feléje zúduló acélt, buzogányát emelte két kézzel feje védelmére - hasztalan. Az Excalibur oly könnyedén hasította ketté a vaskos fmnyelet, a külhoni lovag szeme előtt elcikázva oly könnyen hasított az ezüstszín mellvértbe, mintha kontárok kovácsolták volna ki mindkettőt. Lancelot tágra nyílt szájából férfolyam tört elő, teste úgy zuhant hátra, mint a villám sújtotta fa, ám Arthurnak még ez sem volt elég: végső csapásra emelte kardját, hogy mindörökre megszabaduljon ellenfelétől, aki útját merészelte állni... Felemelte a kardot, a furcsán könnyű kardot, és... Döbbenten bámult a kard csonkjára. Az elméjét elborító düh szédületében észre sem vette, hogy az Excalibur, a Hatalom Kardja, a királyok fegyvere megroppant, ahogy elrabolta Lancelot életét. Arthur leeresztette a használhatatlanná vált fegyvert, és rémülten körbenézett. - Merlin! - kiáltotta a patak partján megjelenő varázslónak. - Merlin! Mit tettem? A mágus lélegzet után kapkodva, döbbenten válaszolta: - Eltörted azt, amit nem szabad eltörni. Eltörött a remény, a hatalom; vége a királyságodnak, s vége az Országnak is...! - Tüntetően hátat fordított Arthurnak. - Az Excaliburral együtt elvesztetted a lelked. Minden hiába volt. - Nem! - De igen, ember. Épp elégszer figyelmeztettelek: egynek kell lenned azzal, ami rád bízatott, s míg királyként uralkodsz, nem engedhetsz utat alantas indulataidnak. A büszkeség most mégis arra indított, hogy ölj - s ezzel nem csupán magadat, a birodalmadat is elveszejtetted! - Merlin... - nyögte Arthur. - Kérlek...! A varázsló arcát sötét árnyékba vonta a csuklya. Lassan ingatta fejét. - Semmit sem tehetsz. - Várt. - Semmit sem tehetek. - Azt - bökött a hasznavehetetlen kardra - akár a vízbe hajíthatod! Arthur hirtelen fellángoló indulattal csakugyan így cselekedett, s nyomban kedve támadt az Excalibur után vetni magát, hogy vele együtt tűnjön el ebből a siralmas világból... Térdre hullt ellenfele élettelen teste mellett, úgy bámulta a szétfutó hullámgyűrűket. Lancelot becsülettel harcolt. Győznie kellett volna... Ó, Istenem! Rosszra használtam a Hatalom Kardját, melynek az egységet kellett volna szolgálnia - az Országot, és nem egy gyarló ember hiúságát, legyen bár király! Ó, mit tettem? Mit tettem? Merlin hátrafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen Arthurra, akit (noha igencsak megszerette az esztendők során) el kellett hagynia. A bűnbánó királyra nézett, figyelte, ahogy Arthur könnyeket ontva kesereg - s ahogy összerezzen a víztükör alatti villanásra. A mágus nem mozdult. Tudta: végzetes könnyelműség, igazi szentségtörés volna most megmozdulnia. - Gwagged Awnn... - suttogta. - A Tó Úrnője! - Aztán erőre kapott, úgy sziszegte: - Fel! Állj fel, Arthur! Arthur értetlenül a varázslóra nézett, majd tekintetét követve ő is a patak felé fordult, melynek vizében fehérbe öltözött nőalak derengett fel. A tünemény kinyújtotta balját, Arthurra mutatott, majd jobbjával a víz színe fölé tartott valamit. Valamit, aminek láttán a király megszédült; egy tárgyat, melynek előbukkantakor Merlin megkönnyebbülten felsóhajtott. - Vedd el, Arthur! - kiáltotta. - Vedd el, míg nem késő! - Az Excalibur! - Arthur csak bámult a csodamód összeforrt kardra, ahhoz sem érezve elegendő erőt, hogy érte nyúljon. - Igaz lehet ez? Valóban az Excaliburt látom? - Vedd már el, ostoba! - ripakodott rá Merlin. - Vedd el, mert az Úrnő képes meggondolni magát! Arthur felegyenesedett, előrelépett, combközépig vízben állva a kardért nyúlt. A földöntúli szépségű Gwagged Awnn elmosolyodott, és mikor Arthur kivette ezüstragyogású ujjai közül az Excaliburt, alámerült megint, emberi szem számára láthatatlanná vált a hűvös kékség birodalmában. Arthur görcsösen markolta a kardot, és hitetlenkedve bámult maga elé, ahogy a látomás szétfoszlott a hullámok között. Révületének fájdalmas nyögés vetett véget. A király megfordult, és megfeledkezve a tündérről, meg a csodáról, melynek részese lehetett, az épp ocsúdó Lancelothoz ugrott. - Istennek hála, élsz! Lancelot felült, és végignézett magán. Arthur csak ekkor fedezte fel, hogy a hős lovag mellvértje éppúgy összeforrt, akárcsak az Excalibur. Lancelot testén nyoma sem látszott a halálos sebnek, mi több, egyetlen karcolás sem éktelenkedett rajta. - Nagy nap ez a mai - mondta Lancelot, és ültéből felemelkedve féltérdre ereszkedett Arthur előtt. - Megtört a fejemre olvasott átok, végetért örökké tartónak hitt zarándoklatom! Emberemre találtam - annyi évig tartó szenvedés után végre ráakadtam arra, akit kerestem! Legyőztél, királyom! Könyörögve kérlek: engedd, hogy szolgáljalak! Arthur szeme ismét elhomályosult - de most nem a bánat és a keserű önvád, hanem a megkönnyebbülés könnyei peregtek fiatal-öreg arcán. - Messze innen a hazád, messze a birtokod, lovag - mondta rekedten. - Lemondok minden vagyonomról, lemondok földjeimről, elfeledem hazámat! - kiáltott Lancelot, és a mellére csapott. - E vasból vert gúnya lesz a birodalmam, a hazám pedig te magad leszel! Ami e vérten belül leledzik, a testem, az izmaim, a csontjaim, az erőm, a gondolataim, a szívem, minden a tiéd, királyom! Igen, tiéd, minden csepp véremmel együtt. Hűségem örök - így legyen! - Erős vár a te szíved, Sir Lancelot - suttogta Arthur, s megköszörülte torkát. - Megtisztelsz, ha lovagommá szegődsz. Előrenyújtotta az Excaliburt. Sir Lancelot úgy fogta ujjai közé a félelmetes erejű pengét, ahogyan egy dáma finom kezét szokás. - Köszönöm, királyom! - vágta ki boldogan, és csókkal illette a Hatalom Kardjának hideg vasát. - Eredj most, Sir Lancelot - emelte fel hangját Arthur. - Eredj, s gyűjtsd össze fegyvereidet! Nagy utat kell meg megtennünk együtt... Lancelot felkapaszkodott a partoldalon, és boldogan indult sátra, fehér lova felé. Arthur szintén kilábolt a vízből, s kutatón pillantott a még mindig szótlan varázslóra. - Mi volt ez, Merlin? Azt hittem... - Hogy mi? - vágott a szavába az. - Remélem, tanultál egyet s mást az esetből, Arthur! Szerencséd, hogy Gwagged Awnn a kegyeibe fogadott, különben... Különben most utolsóbb lennél a legutolsó koldusnál, bűnösebb magánál a sátánnál! A Tó Úrnője adott neked még egy lehetőséget, összeforrasztotta a kardot, és felélesztette azt a szerencsétlen lovagot is. - Sir Lancelot... Lancelot halott volt? - Igen. Mit hittél? Megölted őt. - És... És az Excalibur? Merlin nagyot sóhajtott. - Egyet jegyezz meg jól, Arthur! Vigyázz erre a kardra - jobban óvd az életednél! Amíg nálad van, addig neked sem eshet bajod, és az Országra sem zúdulhat nyomorúság. Ám ha elveszted, eltöröd, ha még egyszer saját önző céljaidra, dühödben használod, vagy, ami még rosszabb, megsebzed vele a Sárkányt, véged, és vége birodalmadnak is... Az utóbbi gondolat szöget ütött a király fejébe. - A Sárkányt? De hiszen azt mondtad, a Sárkány mindenhol, mindenben jelen van. Hogyan sebezhetné meg egy kard, legyen bár a Hatalomé? Hogyan... Merlin a fejét ingatta. - Voltaképp sosem változol, tudod-e? Te meg a kérdéseid! - Legyintett. - Többet nem mondhatok, talán csak annyit még: a mai csodáért, az Excaliburért és ezért a hű barátért még komoly árat kell fizetned egyszer. Arthur sajgó vállára szorított ballal indult Lancelot után; úgy tetszett, nem hallja - vagy nem akarja hallani - mentora szavait. Sir Lancelot - bár első találkozásukkor Arthur tiszta szívből gyűlölte, úgy, mint tán még soha senki mást - a király legodaadóbb híve, legigazabb barátja lett. Számára Arthur szava azonos volt Isten parancsával; az Egyistenével, aki feláldozta enfiát, csak hogy megszabadítsa ez embereket bűneiktől, s kiben Sir Lancelot az Ország valamennyi lovagjánál tisztább szívvel hitt. Számtalan alkalommal bebizonyította hűségét, s Arthur ezért igaz barátságával jutalmazta. Sir Lancelot a király legkedvesebb lovagjává vált, hősiessége és bátorsága pedig például állította őt a többiek elé. Szükség is volt a vitézségükre, hiszen az Ország déli részén az idegen hódítók légiói meneteltek, idegen urak sanyargatták a népet, északon és keleten a jeges vidékekről érkező barbár törzsek törtek be Arthur birodalmába, nyugaton pedig ismét összeszövetkeztek a Pendragon ellen a behódolni nem akaró hercegek. Arthur megosztotta hát roppant seregét, és a négy égtáj felé küldve, lovagjaira bízva a csapatok vezetését csatába indította hű katonáit. Hosszú-hosszú hónapok teltek el úgy, hogy miközben a király a déli végeken harcolt, hírt sem kapott harcosairól... Egy este aztán, mikor a végső győztes csata után pihenni tért, a tábor körül sorra fellobbantak az őrök jelzőtüzei, és irdatlan patadobogás törte meg a csillagfényes csendet. Arthur kifutott sátrából, és boldogsággal telt meg a szíve: visszaérkeztek elveszettnek hitt lovagjai, valamennyi vezére, kiket hadba küldött. - Lancelot! - kiáltott fel boldogan a király. - Mi hír? - Nyugaton behódolt a vidék, királyom! - ujjongott Sir Lancelot. - Néhányat hagytunk csak a lázadók közül, hogy elmondhassák dicsőségünket. - Sir Sanddef? - fordult Arthur az elévágtató újabb lovag felé. - Megöltük mind, és felégettük a hajóikat! - Uryens? - Győzelem! - Sir Leodegraunce? - A tengerbe űztük őket! - Sir Gawain? - A keleti vidék is újra a miénk! - Sir Glewlwyd? - Délnyugaton jártam, és győztem! Arthur boldogan elmosolyodott, és az egymást hangos üdvrivalgással köszöntő lovagok közé lépve felemelte a kezét. - Vége a háborúnak! Győztünk! - Egy ország - egy király! - üvöltötte Sir Uryens. - Béke van! - Kiűztük a hódítókat! - Levertük a lázadókat! - Béke! Béke! - Igen, béke! - kiáltotta Arthur is. A nagy boldogságban egyikük sem vette észre az árnyként közéjük osonó feketecsuhás alakot, az egyetlen lényt, ki nem vigadt velük. Annál nagyobb volt meghökkenésük, mikor Merlin botját a magasba emelve rájuk ordított.