Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 A BURGESS Gépnarancs

2010.08.11

Négykézláb találtam magam, amint épp fölállni akarnék, mondván: – Ejnye-ejnye-bejnye. – Ő meg csak püfölt tovább, csitt-csatt-csatt, hogy: – Mocskos kis proli, büdös csótány, rendes emberek házába betörni. – Nem tetszett nekem ez a csitt-csatt ígra, úgyhogy elkaptam a botja végét, ő meg elvesztette az egyensúlyát, kapaszkodott volna az asztalba, de csak a terítő jött le a tejeskorsóval meg a tejesüveggel, hogy loccsant a trutymó, aztán elterült ő is a padlón, de folytatta rendesen: – Ezt még megbánod, csapjon beléd a mennykő. – Erre a macsekok igen puglívüjek lettek, fel-alá rohangáltak, pattogtak, igazi macskapánik tört ki, voltak, akik egymást okolták, adtak is egymásnak lápával, és hrrröltek meg grrröltek meg ssszöltek vadul. Valahogy nógára vergődtem, de a randa vérszomjas sztáraja forella is föl akart tápászkodni, csak úgy rengett a pofazacskója és nyögött is cefetül, úgyhogy kapott egy málenkij rúgást a licójába, ami nem tetszett neki, fölvisított, hogy "Jahajj!", és máris vígyelni lehetett, hogyan szederjesül-bíborul az eres-foltos licója, ahol a nógámmal érintkezett.
A rúgásból visszalendülve ráléphettem valamelyik draccoló-kricsáló macska farkára, mert egyszerre csak grómkij nyauuuút szlúsáltam, és bunda, fog, karom kapcsolódott a lábam szárára, szentségeltem vadul, próbálva lerázni a dögöt, miközben egyik rukám a málenkij ezüstszobrot markolta, s próbáltam volna áthágni a vén ptyícán, hogy a gyönyörű morcos kő-Ludwig vant elérjem. De ekkor már benne is voltam egy másik malakóval teli csészealjban, kis híján megint elvágódtam, és ez az egész véscs még vicces is lehetne, ha valaki más csolovekkal esik meg, és nem a ti Alázatos Narrátorotokkal. A sztáraja ptyíca a padlón heverve átnyúlt a milliom draccoló-üvöltő macsek fölött, megmarkolta a nógámat, közben tovább visította, hogy "Jahajj!", én meg, az egyensúlyom amúgy is bizonytalan lévén, elvágódtam piszkosul, le a fröccsenő malakó meg a vagdalkozó kóskák közé, s a vén forella azonmód püfölni kezdte öklével a licómat, mert most már mind a ketten a padlón fetrengtünk, és egyfolytában kricsálta: – Üssétek, vágjátok, tépjétek le a körmét a romlott kis férgének –, mármint a macskákat utasítva erre, és, mintha csak engedelmeskedni akarnának a vén sztáraja ptyícának, néhány kóska haladéktalanul nekem ugrott, és valami bezúmno karmolni kezdtek. Na, erre én is bezúmnüj lettem, testvérek, és ütöttem, amit értem, mire a bábuska: – Te tetű, ne bántsd a cicáimat –, és kaparni kezdte a licómat. Erre én is elkricsáltam magam: – Te mocskos vén szúmka –, és úgy galaván tolcsókoltam a málenkij ezüstszoborral, hogy horrorsón befogta a pofáját.
Na, amint felkeveredtem a padlóról, a sok fújóprüszkölő kot meg kóska közül, hát mit szlúsálok a távolból, ha nem a jó öreg rendőrautó szirénájának a súmját, és ekkor szkóró rájöttem, hogy a macskák vén forellája a miliciliknek telefonált, amikor azt hittem, hogy a nyaukkal meg a miaukkal gavarittyol, ezek szerint pedig szkóró feltámadt a gyanúja, amikor segítséget kérve megnyomtam a zvanókot. Na, szlúsálva a meseautó félelmetes súmját, ugrottam mindjárt a kijáratnak, de bizony robotálhattam, mire azt a sok lakatot, reteszt, láncot meg más biztonsági véscset hatástalanítottam. Végre kinyitottam az ajtót, és ki állt a küszöbön, ha nem az öreg Balfék: azt már épp csak vígyeltem, hogy a két másik úgynevezett drúgom eltűz a messzeségbe. – Tűnés – kricsáltam rá Balfékre. – Jönnek a zsaruk. – Mire Balfék: – Igen, de te be fogod várni őket, hahhahha – és már vígyeltem is, hogy kezében az úzü kígyózva föllendül, és szép gyengéden lecsapott a glázhéjamra, amit éppen csak hogy volt időm lebocsátani. Aztán már üvöltöttem is, próbálva vígyelni valamit az üvöltőnagy fájdalomban, a Balfék pedig így szólt: – Nem tetszett nekem, amit csináltál, öreg drúg. Nem volt szép tőled, hogy úgy rám másztál, brat. – Utána már csak azt szlúsáltam, hogy a nagy bolsoj bakancsai dübögve távolodnak, Balfék rötyögve vész bele a sötétbe, kábé hét másodperc múlva meg azt, hogy a milicilimobil büdös nagy elharapott vijjanással beáll a ház elé, mint amikor valami bezúmnüj állat földobja a talpát. Vijjogtam magam is, topogtam ide-oda, beverve galavámat az előszobafalba, glázaim szorosra hunyva és csak úgy dőlt belőlük a lé, pokoli volt. Szóval ott tapogatóztam az előszobában, amikor a milicilik megérkeztek. Vígyelni persze nem tudtam, de szlúsáltam, és a vónjukat is éreztem a rohadékoknak, azután mást is éreztem, amint nekiláttak kellemetlenkedni: a jó öreg karcsavarás, gólya-viszi-a-fiát satöbbi. Azt is szlúsáltam, hogy az egyik milicili kiszól a kotokkal meg kóskákkal teli szobából: – Csúnyán össze van verve, de lélegzik –, és hangos nyávogás is jött vele.
– Ez aztán az örömteli meglepetés – hallottam egy másik milicilihangot, amint nagyon durván és szkóró tolcsókoltak be az autóba. – A kicsi Alex a karmainkban. – Elkricsáltam magam:
– Megvakultam, a Bóg basszintson meg benneteket, grjáznüj rohadékok.
– Hogy beszélsz, mi? – szmehált egy hang, aztán visszakézből róton tolcsókolt egy gyűrűs ruka. Mire én:
– A Bóg rakja belétek, vónnüj, brácsnüj mocsadékok. Hol vannak a többiek? Hol vannak azok az aljas áruló drúgjaim? Egyik szemét grjáznüj brátcsikom glázon csapott a láncával. Kapjátok el őket, mielőtt elszelelnek. Ők az értelmi szerzők, testvéreim. Kényszerítettek, hogy megtegyem. Ártatlan vagyok, a Bóg nyúzzon meg benneteket. – Ekkorára már mind érzéketlenül szmeháltak körülöttem, majd betolcsókoltak az autó hátuljába, de én tovább hablatyoltam az úgynevezett drúgjaimról, míg csak rá nem jöttem, hogy semmi értelme, hisz mind ott ül már békén a Duke of New Yorkban, feketemoslékkal meg duplawhiskyvel öntözve azoknak a büdös sztáraja ptyícáknak a hálás górlóját, akik egyre szajkózzák: "Köszönjük, legények. Áldjon meg az Isten, fiúk. Itt voltatok egész idő alatt, legények. Le nem vettük rólatok a szemünket."
Aztán már szirénáztunk is a zsernyáktanya felé, két milicili közt ültem, akik nagy röhögve lökdöstek megbökdöstek a könyökükkel minden fordulóban. Rájöttem, hogy málenkissé ki bírom már nyitni a glázomat, s a könnyeken át vígyelem az elsuhanó, ködlő várost, amelyben a fények valahogy mind egymásba szaladnak. Égő glázommal láttam a két szmeháló milicilit, akik hátul ültek velem, elöl a csirkenyakú sofőrt és mellette a vastag nyakú másikat, amelyik szarkasztikusan mindjárt gavarittyolni is kezdett hozzám, hogy azt mondja: – Na, kicsi Alex, hát kellemes estének nézünk elébe, mi?
– Honnan tudod a nevemet, te bűzös vónnüj szarházi? Csapjon beléd a Bóg, te grjáznüj brácsnüj disznó. – Ezen jót szmeháltak, és az egyik büdös milicili, aki mellettem ült, megtekerte az uhómat. A hájas nyakú nemsofőr azt mondta:
– Kicsi Alexet és a drúgjait mindenki ismeri. A mi kis Alexünknek nagy ám a híre.
– A többiek – kricsáltam én. – Georgie meg Pete meg Balfék. Nem drúgjaim a rohadékok.
– Hát – mondta a hájas nyakú –, előtted az egész este, hogy elmeséld nekünk, miféle merész csínyeket hajtottak végre azok a fiatalurak, és hogyan döntötték romlásba szegény kicsi ártatlan Alexet. – Ekkor egy másik rendőrszirénaféle súmját hallottam, de ez az ellenkező irányba tartott.
– Azokért a rohadékokért megy? – kérdeztem. – Őket is begyűjtitek végre, ti rohadékok?
– Ez – felelte a hájas nyakú – mentő volt. Nyilván az áldozatodért, az öreg hölgyért ment, te nyomorult, szánalmas kis csirkefogó.
– Az ő bűnük – kricsáltam szaporán pislogva. A rohadékok biztos ott pittyelnek már a Duke of New Yorkban. Tartóztassátok le őket, ti vónnüj disznók. – Ezen megint szmeháltak, málenkissé bele is tolcsókoltak, Ó testvéreim, a szegény sajgó rótomba. Aztán megérkeztünk arra a büdös zsernyáktanyára, rúgásokkal meg lökésekkel kisegítettek az autóból, föltolcsókoltak a lépcsőn, és én már tudtam, hogy semmiféle fair playt nem várhatok ezektől a bűzös grjáznüj brácsnüjöktől, a Bóg verje meg őket.


7


Belökdöstek egy ilyen baromi erősen kivilágított, fehérre meszelt kantórába, aminek iszonyú vónja volt: hányás, klotyó, sörös lehelet és fertőtlenítő keveredett benne, a közeli rácsos helyek felől áradt. Hallani lehetett a plénnüjöket a celláikban, amint káromkodtak vagy danoltak, s az egyik mintha épp azt gajdolta volna, hogy

És visszamegyek kedvesemhez, kedvesemhez,
Ha elhagysz, kedvesem.

Milicilik förmedtek rájuk, hogy kuss legyen, aztán meg annak a zvukját szlúsáltam, hogy valakit horrorsón pofán tolcsókolnak, és az auuuúból azt lehetett megállapítani, hogy részeg sztáraja ptyíca gólosza, nem férfié. Négy milicili volt velem a kantórában, az asztalon levő nagy kannából töltögették piszkos bolsoj bögréikbe a csájt, és hörpöltek, böfögtek rondán. Engem nem kínáltak. Nekem, testvérek, csak egy szar sztárüj tükröt adtak, hogy néznék bele, és bizony nem voltam már a ti jóképű ifjú Narrátorotok, hanem valami sztráh, ahogy kinéztem, rótom dagadt, glázom vörös, orrom horpadt. Horrorsót szmeháltak, látva elkeseredésemet, s az egyik meg is jegyezte: – Hősszerelmes egy elsőrendű rémálomból, mi? – Aztán bejött egy fejes milicili, csillagokkal a plecsóján, hogy mutassa, mennyire fejes; megszmatrittyolt, és azt mondta: – Hm. – Azzal nekiláttak. Mondom nekik:
– Tőlem egy árva szlóvót nem hallotok, amíg nincs itt az ügyvédem. Ismerem én a törvényt, ti rohadékok. – Ezen persze jó grómkijt szmeháltak, és a csillagló főmilicili azt mondta:
– Rendben, fiúk, akkor most megmutatjuk neki, hogy mi is ismerjük a törvényt, de a törvény ismerete nem minden. – Igazi uras gólosza volt, és ilyen fáradt formán beszélt, és drúzsnüj mosollyal odabiccentett egy igen nagy kövér rohadéknak. Ez a nagy kövér rohadék levetette a zubbonyát, úgyhogy vígyelni lehetett, micsoda hatalmas pocakja van, aztán egyáltalán nem szkóró odajött hozzám, és éreztem a tejes csáj vónját, amint fáradt vigyorra húzta a rótját. Zsernyák létére nem volt valami tisztán borotválva, a hóna alatt száradt verejtékfoltokat lehetett vígyelni az ingén, és ahogy közelebb jött, még fülzsírszag is áradt belőle. Aztán ökölbe szorította a bazi nagy vörös rukáját, és sportszerűtlenül gyomron vágott, amire a többi milicili hülyén szmehálni kezdett, kivéve a főembert, mert az továbbra is fáradt vigyorral nézett. Neki kellett dőlnöm a fehérre meszelt falnak, úgyhogy az egész fehérség ráment a pláttyémra, kínlódva kapkodtam levegő után, és ki akartam adni a ragacsos vagdalékot, amit vacsoráztam. De ki nem állhatom az ilyen véscset, hogy valaki végighányja a padlót, ezért visszatartottam. Majd látva, hogy a kövér bunyós milicili a drúgjai felé fordul, hogy egy horrorsót szmeháljon a hőstettén, megemelintettem a jobb nógámat, és mielőtt még figyelmeztethették volna, sípcsonton rúgtam. Kricsált is fél lábon ugrálva, mint az eszement.
Hanem ekkor beszálltak mind, csak úgy repültem köztük ide-oda, mint egy igen-igen fáradt és véres labda, Ó testvéreim, és hol a tojásomba vágtak, hol a rótomba, hol a hasamba, meg rugdostak is, úgyhogy végül mégiscsak telirondítottam a padlót, és, mint valami igazi bezúmnüj csolovek, még mentegetőztem: – Bocsánat, testvérek, ez helytelen volt. Bocsánat bocsánat bocsánat. – Sztárüj gazétalapokat adtak és feltörültették velem, utána meg beszóratták fűrészporral. Majd, mintha csak régi jó drúgjaim volnának, rám szóltak, hogy üljek le, mert most gavarittyolunk egy keveset. És ekkor beszmatrittyolt P. R. Deltoid, akinek szintén itt volt az irodája, igen fáradtnak és grjáznüjnek látszott, és azt mondta: – Szóval bekövetkezett, Alex fiam, igen? Tudtam előre. Ajajaj, igen. – Majd a milicilikhez fordult: – Jó estét, felügyelő. Jó estét, őrmester. Jó estét, jó estét mindenkinek. Hát, az én dolgom itt véget ér, igen. Ajaj, hogy néz ki ez a fiú. Micsoda állapotban van.
– Erőszak erőszakot szül – mondta szenteskedő góloszon a főmilicili. – Ellenállt a letartóztatásnak.
– Az én dolgom itt véget ér, igen – mondta megint P. R. Deltoid. Olyan hideg glázokkal nézett rám, mintha csak tárggyá váltam volna, s már nem is lennék vérző, hullafáradt, összevert csolovek. – Gondolom, holnap meg kell jelennem a bíróságon.
– Nem én voltam, testvér, uram – mondtam málenkissé sírósan. – Szóljon egy jó szót az érdekemben, mert nem vagyok én rossz. A többiek pártütése döntött a bajba, uram.
– Dalol, mint a pacsirta – vigyorgott a főzsernyák. – Úgy dalol, hogy belesüketülünk.
– Szólni fogok – mondta hidegen P. R. Deltoid. – Ott leszek holnap, ne félj.
– Ha kedve volna képen törülni, uram – mondta a főzsernyák –, csak nyugodtan. Még le is fogjuk, ha tetszik. Nagy csalódás lehet ez önnek.
És akkor P. R. Deltoid olyasmit csinált, amit nem vártam volna efféle embertől, akinek mégiscsak az a dolga, hogy a magunkfajta rosszcsontokból igazi horrorsó málcsikokat faragjon, főleg hogy ott volt az a sok zsaru is. Egy kicsit közelebb jött, és leköpött. Leköpött. Egyenest a licómba köpött, azután megtörülte a nedves köpetes rótját a rukája fejével. Én meg csak törülgettem, törülgettem és törülgettem a leköpött licómat a véres vastukommal, mondván: – Köszönöm, uram, nagyon szépen köszönöm, uram, nagyon kedves, uram, köszönöm. – Azzal P. R. Deltoid szlóvó nélkül kiment a helyiségből.
A milicilik meg nekifogtak egy ilyen hosszú-hosszú vallomást készíteni, hogy írnám alá, és én arra gondoltam, rohadjatok meg, ahányan csak vagytok, ha ti képviselitek itt a jót, én boldogan tartozom a másik brancsba. – Rendben – mondtam nekik –, ti grjáznüj brácsnüjök, ti vónnüj disznók. Írjátok csak le, írjatok le mindent. Nem fogok a karácskikon mászni előttetek, ti mérzkij dögök. Hol kezdjem hát, ti kalos vónnüj állatok? A legutóbbi javítótól? Horrorsó, horrorsó, parancsoljatok. – úgyhogy eldaloltam mindent, és volt ott egy gyorsíró milicili, nagyon csöndes és ijedt fazonú csolovek, nem is zsaru igazából, na, az oldalt oldal után oldal után oldal után írt teli vele. Elsoroltam az összes vadulást, krasztyot, draccot, döfölést, mindent, végül ezt az aznap esti véscset is a bagátaja sztáraja ptyícával meg a nyávogó kotokkal-kóskákkal. És gondom volt rá, hogy az úgynevezett drúgjaim is benne legyenek séjáig. Mire végeztem, a gyorsíró milicili már csak kékülni-zöldülni tudott, szegény csolovek. A főzsernyák így szólt hozzá jóságosan:
– Jól van, fiam, maga most menjen ki, főzzön magának egy csésze csájt, aztán csípje össze az orrát ruhacsipesszel, és gépelje le ezt a sok mocskot és disznóságot három példányban. Aztán majd be lehet hozni őket dali barátunknak aláírásra. Téged pedig – fordult hozzám – átvezetünk a folyóvizes, tiptop nászi lakosztályodba. Rendben – mondta fáradt góloszon a két legvadabbik zsernyáknak –, vigyék.
Így hát lerugdostak-öklöztek-lökdöstek a cellákhoz, és betettek vagy tíz-tizenkét plénnüj közé, a legtöbbje részeg volt. Igazi uzásnüj állati fazonok voltak, egyiknek az egész orra le volt rohadva, a szája úgy tátongott, mint valami nagy fekete lyuk, a másik a padlón horkolt és mintha iszap folyt volna megállás nélkül a rótjából, a harmadik mintha soha nem is csinált volna máshová, csak a nadrágjába. Volt két tündérkeforma is, ezeknek egyből megtetszettem, egyik rávetette magát a hátamra, úgyhogy csúnya nagy dracc következett, pedig a vónjától, amiben meth és olcsó kölni keveredett, megint majdnem kidobtam a taccsot, csakhogy töküres volt már a hasam, Ó testvéreim. Utána fogdosni kezdett a másik tündérke, s ezen csúnyán összedraccoltak egymás közt, mert mindegyik a plottyomra fenekedett. Akkora lett a súm, hogy odaszaladt néhány milicili, és adtak nekik a gumibotokkal, úgyhogy aztán már nagyon csendesen ültek, bámulva a semmibe, s az egyiknek a licójáról csip-csöp-csipicsöp folyt a jó öreg króv. Priccsek is voltak a cellában, de foglalt volt mind. Fölmásztam az egyik legfelsőre, négy priccs volt egy stelázsiban, egy sztárüj részeg csolovek hortyogott rajta, úgy hajíthatták föl a milicilik. Én mindenesetre lehajítottam, nem volt valami nehéz, ráesett egy kövér részeg csolovekra a padlón, mire felébredt mindegyik, és kricsálva szánalmasan püfölni kezdték egymást. Lefeküdtem arra a vónnüj ágyra, testvéreim, és fáradt, elgyötört, sajgó álomba merültem. De nem is alvás volt ez, hanem inkább ilyen kinyúlás egy jobb világba. És ebben a jobb világban, Ó testvéreim, egy nagy mezőn voltam, körös-körül virágok meg fák, és egy ilyen emberlícójú kecske játszott valami sípon. És azután, mint a nap maga, feltámadt Ludwig van is mennydörgő licóval, kravátlival, vad viharfutta vóloszával, és felhangzott a Kilencedik, az utolsó tétel, csakhogy a szlóvók összekeveredtek, mintha maguk is tudnák, hogy össze kell keveredniük, hisz álom ez:

Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent ökör, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
bunkó szívünk vágyva lép.
Seggbe rúgunk, róton vágunk,
Grjáznüj vónnüj rohadék.

De a dallam az rendben volt, ezt mindjárt tudtam, amint fölráztak két vagy tíz perc vagy húsz óra vagy nap vagy év múlva, mivel az órámat, azt elvették. Egy milicili mérföldekkel és mérföldekkel alattam állva bökdösött egy hosszú és hegyes bottal, mondván:
– Ébresztő, kölyök. Ébresztő, szépségem. Jó kis bajra ébredsz úgyis. – Mire én:
– Mért? Ki? Hol? Mi az? – Belül pedig csodaszépen és horrorsón dalolt bennem a Kilencedik Örömódájának dallama. Mire a milicili:
– Gyere csak le, majd megtudod. Elsőrangú hírünk van a számodra, kisfiam. – Lemásztam hát, elmerevedve, sajogva, még félig se ébren, és a fakabát, akiből csak úgy dőlt a sajt- meg a hagymaszag, kilökött a büdös, hortyogó cellából, és elindultunk a folyosón, miközben bennem még egyre szikrázott a Gyúlj ki, égi szikra lángja jó öreg dallama. Végül egy igen fess kantórába jutottunk, ahol írógépek meg virágok álltak az asztalokon, és a főasztalnál ott ült a főmilicili, aki nagyon komoly és rideg tekintetet vetett az álmos licómra. Mondom neki:
– Hahó, hahó, hahó. Hogy ityeg a fityeg, brátocska? Mi az ábra e napsütötte éjszakán? – Mire ő:
– Tíz másodpercet adok, hogy letöröld azt az ostoba vigyort a képedről. Azután arra figyelsz, amit mondok.
– Nocsak bicsak – feleltem szmehálva. – Hát nem volt elég, hogy félholtra vertetek, leköpdöstetek, órákon át vallattatok, aztán belöktetek abba a grjáznüj cellába a bezúmnüjök és vónnüj perverzek közé? Valami új tortúrát tartogattok a számomra, te brácsnüj nyavalyás?
– Ezt a tortúrát magadnak köszönheted – mondta ő komolyan. – Remélem, hogy az őrületbe fog kergetni.
És mielőtt még kimondta volna, már tudtam is, mi az. A vén ptyíca, akinek az a sok kotja meg kóskája volt, jobblétre szenderült valamék közkórházban. A kelleténél kicsit keményebben sózhattam a fejére. Na, akkor én kész vagyok. Arra a rengeteg kotra meg kóskára gondoltam, amint malakóért nyávognak, de nem kapnak most már soha többé a sztáraja forella úrnőjüktől. Én meg kész vagyok. Elkövettem a legfőbbenjárót. Csekély tizenöt évesen.
 

MÁSODIK RÉSZ

1


– Na? Mi legyen?
Itt folytatom a mesét, az igazán könnyes és tragikus résszel, ami a 84F számú Ábüben (Állami Büntetésvégrehajtóban) indul. Gondolom, annak a kalos és rettentő raszkáznak minden részletére nem vagytok kíváncsiak, hogy hogyan rázta nyúzott és króvüj öklét a fater a sportszerűtlen Bóg felé a Mennyekben meg hogy hogyan tátotta buhuhúra a rótját a mami anyai keserűségében, amiért egyetlen gyermeke, szíve alatt hordott fiacskája ilyen horrorsó csalódást okozott mindenkinek. Aztán ott volt az a sztárüj és igen mogorva bíró az alsóbb bíróságon, aki igen kemény szlóvókat vágott Barátotok és Alázatos Narrátorotok fejéhez, miután P. R. Deltoid meg a zsaruk, a Bóg verje meg őket, mindenféle kalos és grjáznüj rágalmakkal illették. Aztán jött a további vizsgálati fogság a mindenféle vónnüj perverzek és presztupnyikok között. Aztán a felsőbírósági tárgyalás, bírókkal meg esküdtekkel, ezek igen-igen csúnya szlóvókat gavarittyoltak igen komor képpel, aztán: Bűnös, és a mami hogy buhuhú, amikor kimondták a Tizennégy Évet, Ó testvéreim. Úgyhogy itt vagyunk most, napra pontosan két évvel azután, hogy berugdostak és -csörömpöltek a 84F számú Ábübe, öltözetem a börtöndivat csúcsa, vagyis egybeszabott, igen mocskos, kalszínű ruha, a szám rávarrva a grúgyrészre, a jó öreg tikitak fölé, meg a hátára is, úgyhogy jövet-menet én vagyok a 6655321, és nem a ti kis drúgotok, az Alex, de nem ám, többé nem.
– Na? Mi legyen?
Nem volt lélekemelő, nem bizony, két évet lehúzni ebben a grjáznüj pokoli lyukban és emberi állatkertben, ahol brutális smasszerek rugdostak-tolcsókoltak és vónnüj, vigyorgó bűnözőfélékkel találkozott az ember, köztük igazi perverzekkel, akiknek csak úgy folyt a nyáluk, ha a mesemondótokhoz hasonló jó testű ifjú málcsikot meglátták. És robotálni kellett a műhelyben, ahol gyufásdobozok készülnek, és ittyi körbe és körbe és körbe az udvaron, ez az egészségügyi séta, esténként meg egy-egy sztárüj professzor fazon előadást tartott a bogarakról, a Tejútról vagy épp a hópehely csodálatos csodájáról, ezen szmehálnom kellett, mert eszembe juttatta, amikor jól eltolcsókoltuk és testi sértésben részesítettük azt a gyédet, aki a Közkönyvtárból jött egy téli estén, amikor a drúgjaim még nem voltak árulók, én meg boldog voltam és szabad. Ezekről a drúgokról csak egyvalamit szlúsáltam azóta, aznap, mikor az ef meg az em bejött meglátogatni, és közölték velem, hogy Georgie meghalt. Bizony, meghalt, testvéreim. Földobta a kalos talpát. A másik kettővel együtt behatoltak egy igen gazdag csolovek házába, a tulajt jól összerugdosták és -tolcsókolták a padlón, aztán Georgie nekiállt razrezálni a párnákat és a függönyöket, a jó öreg Balfék meg tördösni kezdett valami értékes dísztárgyakat, szobrokat meg ilyesmit, mire ez az összevert gazdag csolovek berágott, és mint a bezúmnüj rontott rájuk egy bazi vasrúddal. Az őrület iszonyú erőt adott neki, Balfék és Pete mindjárt kiugrott az ablakon, de Georgie elcsúszott a szőnyegen, és paff, már csattant is a galaváján az iszonyú vasrúd, és azzal kész is volt az áruló Georgie. A sztárüj gyilkos önvédelmi alapon megúszta, ami helyes is. Georgie halála, noha jó egy évvel aztán esett, hogy engem a milicilik elkaptak, helyes volt, illő és sorsszerű.
– Na? Mi legyen?
A szárnykápolnában voltam, vasárnap reggel lévén, és hallgattam, amint a dutyimókus az igét gavarittyolja. Az én robotám volt a sztárüj sztereó kezelése, vagyis hogy ünnepi muzsikát rakjak föl előtte, utána meg közben is, mikor a szenténekeket dalolják. Hátul álltam, a szárnykápolna végében (négy kápolna is volt a 84F számú Ábüben), közel az őrökhöz avagy csaszovojokhoz, akik a puskájukat szorongatták piszkos bolsoj brutális kékre borotvált képpel, így vígyelhettem a sok ücsörgő plénnüjt, amint az úr igéjét szlúsálják undorító kalszínű börtönpláttyékban, és valami undorító vón szállt belőlük, nem amolyan igazi mosdatlan, nem grjáznüj, hanem valami speciális büdös vón, amilyen csak bűnöző fazonoknak van, testvéreim, amolyan poros, zsíros, reménytelen fajta vón. Már arra gondoltam, hogy tán nekem is ilyen a vónom, hisz valódi plénnüj lettem magam is, noha a korom csekély. Így hát igen fontos volt, Ó testvéreim, hogy mihamarabb kikeveredjek ebből a bűzös grjáznüj állatkertből. És mint vígyelitek is, ha tovább olvassátok, kikerültem én hamarost.
– Na? Mi legyen? – mondta a börtönlelkész harmadraz is. – Csak ki és be, ki és be az efféle intézetekbe, jobban mondva inkább be, mint ki a többség számára, avagy hajlandók vagytok végre meghallani Isten igéjét s felfogni, micsoda büntetések várnak a megátalkodott gonosztevőkre nemcsak ezen, hanem a másvilágon is? Átkozott idióták, ti, akik egy csészealjnyi hideg zabkásáért eladnátok elsőszülötti jogotokat! Lopás és erőszak vágya, könnyű élet csábítása – hát megéri, amikor tagadhatatlan, igen, igen, megdönthetetlen bizonyítékunk van arra, hogy van pokol? Igenis, barátaim, nekem látomásaim voltak arról a helyről, sötétebb az, mint bármi börtön, forróbb, mint bármi emberi tűz lángja, a hozzátok hasonló megátalkodott kriminális bűnözők lelke – ne röhögjetek, a mennykő csapjon belétek, ne röhögjetek – végtelen és elviselhetetlen kínban vonít ott, orrukat eltömi a mocsok bűze, szájukat égő trágya tömi el, rohad és mállik a bőrük, tűzgömb forog rángó belükben. Igen, igen, igen, én csak tudom.
Ezen a ponton, testvérek, valahol a hátsó sor táján egy plénnüj – Prrrrrp – ajakzene-súmot eresztett, mire pattantak a brutális csaszovojok, szkóró odarontottak, ahol a súm helyszínét sejtették, és már zuhogtak is a randa tolcsókok jobbra és balra. Aztán kiemeltek egyetlen szegény remegő plénnüjt, sovány is volt, kicsi is, öreg is, és elvonszolták, miközben megállás nélkül kricsált, hogy – Nem én voltam, ő volt, nem értik? – de fütyültek rá. Jól összetolcsókolták, és kivonszolták a szárnykápolnából, ő meg csak kricsált tovább teli torokból.
– És most – mondta a dutyimókus avagy káplán – hallgassátok meg az Úr igéjét. – Azzal fölemelte a nagy könyvet, és lapozni kezdte, nyalintva egy-egy nedveset a mutatóujján. Nagy bolsoj bazi vörös képű rohadék volt, de engem kedvelt, mert fiatal voltam, s most már engem is módfelett érdekelt a nagy könyv. Oktatásom folytatásaként el lett határozva, hogy olvasni fogom a könyvet s közben még zenét is hallgathatok a kápolnasztereón, Ó testvéreim. Nekem ez horrorsó volt, frankón. Rám zárták az ajtót, és szlúsálhattam J. S. Bach meg G. F. Händel szent muzsikáját, s közben ilyen régi jehudikról olvasgattam, akik folyton egymást tolcsókolták, utána héber vinót vedeltek, és frankón ágyba bújtak a feleségük szobalányával. Olvastam körmöm rágva, testvérek. A könyv második felét már nem annyira csíptem, mert ott folyton csak povedálnak meg gavarittyolnak, verekedésről meg bizélésről szó sincs. De egyik nap azt mondja a mókus, jól megnyomorgatva a húsos bolsoj rukájával: – Ah, 6655321-es, gondolj Krisztus kínszenvedésére. Ezen elmélkedj, fiam. – S közben csak úgy dőlt belőle a dús mánnüj whiskyszag. Aztán visszament kis kantórájába, hogy pittyeljen még egy keveset. Így hát végignyálaztam a korbácsolást, a töviskoronázást, a keresztvéscset meg az egész kalt, és vígyeltem bizony, hogy nem semmi ez. Miközben a sztereó andalító Bachot játszott, behunytam a glázomat, és elképzeltem, amint részt veszek a dologban, sőt magam irányítom a tolcsókot meg a fölszegezést, a római csúcsdivatnak megfelelő tógában állva ottan. Úgyhogy nem veszett kárba az idő a 84F számú Abüben, az igazgató meg örömmel vette hírét, hogy vallásos lettem. Erre alapoztam én minden reményemet.
Ezen vasárnap reggel a lelkész olyan csolovekokról olvasott fel, akik szlúsálták az igét, s ezért nem lettek olyanok, mint aki homokra építi a domját, aztán megered az eső, bumm-bumm elcsattan az ég és slusszpassz, vége is a domnak. Magamban arra gondoltam, jó hülye egy csolovek az, aki homokra építi a domját, szép kis kaján drúgjai meg ronda fekete lelkű szomszédai lehetnek, hogy annyit se mondanak neki, micsoda egy hülye csolovek ő. Aztán elbődült a lelkész: – Jól van, nyavalyások. Végül elénekeljük a 435. számú zsoltárt a Rabok Zsoltárkönyvéből. – Kreccs, puff, nyam-nyam: a plénnüjök fölvették, elejtették, lapozták grjáznüj kis zsoltárkönyvüket, a ronda vad smasszerek meg kricsáltak: – Beszédet abbahagyni, mocskok. Figyellek, 920537-es. – Én persze már föltettem a lemezt a sztereóra, és nagy morrrrgással beindult a csak orgonára írt, egyszerű muzsika. Aztán valami iszonyú hangon rázendítettek a plénnüjök:

Híg teát önt a kanna –
Kavard, alul sötét.
A reggelink se manna,
Rabsorunk hosszú még.

Bömbölték és zokogták az ostoba szöveget, a lelkész meg egyre buzdította őket: – Hangosabban, a mennykő csapna belétek, hangosabban! –, a smasszerek kricsáltak: – Na várj csak, 7749222-es! – és – Rúgok a seggedbe, nyavalyás! – Aztán vége lett, és így szólt a lelkész: – Őrizzen és viseljen gondot rátok a Szentháromság, ámen – és máris kezdődött a kicsoszogás Adrian Schweigselber második szimfóniájának ütemére, amit a ti Alázatos Narrátorotok választott, Ó testvéreim. Micsoda bagázs, gondoltam, ott állva a sztárüj kápolnasztereó mellett, vígyelve, amint alázatosan kicsoszognak, sunyin mutogatva felém obszcén ujj-jeleket merthogy én voltam a kedvenc. Amikor az utolsó is kicammogott majomként himbált rukákkal, jó reccsenőst kapva a galavájára az utolsónak maradt smasszertől, s épp elzártam a sztereót, odajött a lelkész, tüdővészt szíva, még mindig a sztárüj, Bóg-embere pláttyéban, csupa csipke, akár egy gyévocska. Azt mondja:
– Köszönet, mint rendesen, kicsi 6655321-es. No mi híred van a számomra? – Ugyanis ez a mókus igen nagy szent csolovek akart lenni a Börtönegyházban, ehhez príma horrorsó minősítés kellett neki a börtönigazgatótól, úgyhogy be-bejárt az igazgatóhoz és sötéten a fülébe gavarittyolta, micsoda sötét tervek szövődnek már megint a plénnüjök közt, és ezt az egész kalt mind tőlem szopta. A legtöbbjét persze úgy találtam ki, de volt benne igaz is, mint például amikor a kipikopikopogó távírón megjött a cellánkba a hír, hogy Böhöm Harriman ki fog törni. Letolcsókolja a smasszert, amint vályúhoz szólítanak, és smasszerpláttyéban lép olajra. A többiek meg nagy dobálózásba-hajigálásba kezdenek az undorító piscsával, amit az ebédlőben elénk szoktak lökni, na, erről mindről tudtam és befújtam. A lelkész meg továbbadta, és az igazgató gratulált neki a Társadalmi Felelősségérzetéért meg a jó Füléért. Most a következőről számoltam be, és ez nem volt igaz:
– Nos, uram, azt dalolja a vízvezeték, hogy nagyobb tétel kokain érkezik illegális csatornákon, s az elosztási központ valamelyik cella lesz az ötös soron. – Menet közben találtam ki az egészet, mint annyi más mesét, de a börtönlelkész igen hálás volt. – Nagyszerű, nagyszerű, nagyszerű. Tovább fogom adni a Főnöknek. – Merthogy Főnöknek hívta az igazgatót. Mire én:
– Uram, ugye megtettem minden tőlem telhetőt? – Nagyon udvarias, úri góloszon beszéltem minden fejessel. – Ugye jól viselkedtem, uram?
– Úgy vélem – mondta a lelkész –, mindent egybevéve igen, 6655321-es. Nagyon segítőkész vagy, és azt hiszem, őszintén szeretnél megjavulni. Ha így folytatod, maholnap elengedik a büntetésed hátralevő részét.
– Itt van ez az új dolog, uram – mondtam. – Ez az újfajta kezelés, aminek révén az ember azonnal kijut a börtönből, és szavatolja, hogy soha többé nem kerül vissza.
– Nocsak – mondta ő óvatosan. – Honnét tudsz te erről? Ki beszélt neked ezekről a dolgokról?
– Innen is, onnan is, uram –feleltem. – Két börtönőr beszélget, és valaki véletlenül meghallja. Azután másvalaki talál egy újságfecnit a műhelyben, és az újság részletesen beszámol róla. Mi lenne, ha javasolna engem erre a kezelésre, uram, már meg ne haragudjék a merészségemért.
Vígyelni való volt, hogy erősen töri a fejét, szívta a tüdővészt, és azon töprengett, mennyit árulhat el nekem erről a véscsről, amit szóba hoztam. Azután: – Felteszem, hogy a Ludovico-eljárásra gondolsz. – Még most is igen óvatos volt.
– Nem tudom, minek hívják, uram – feleltem. – Csak annyit tudok, hogy hamar kijut tőle az ember, és szavatolja, hogy nem kerül vissza.
– Így van – mondta, hernyóként vonagló szemöldökkel meredve le rám. – Így van, 6655321-es. Persze jelenleg még csak a kísérleti stádiumnál tartanak. Az egész nagyon egyszerű, de igen drasztikus.
– De használják itt is, ugye, uram? – kérdeztem. – Azok az új fehér épületek a Déli falnál, uram. Láttuk séta közben, amint építették őket, uram.
– Még nem használják – felelte ő –, ebben a börtönben még nem, 6655321-es. A Főnöknek komoly fenntartásai vannak. Meg kell vallanom, hogy nekem is. Kérdés, hogy efféle eljárással jobbítható-e az ember. A jóság belülről fakad, 6655321-es. A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni. – Még folytatta volna ezt a kalt, de szlúsáltuk, hogy klang-klang, csörtet le a vaslépcsőn a következő trupp rab, hogy megkapja a napi vallásadagot. – Majd később beszélgetünk még erről. Most folytasd az önkéntes munkát. – Odamentem hát a sztárüj sztereóhoz, feltettem J. S. Bach Wachet Auf prelúdiumát, és becsoszogtak mint megannyi lerobbant pávián a grjáznüj vónnüj rohadék bűnözők és perverzek, mögöttük csaholva és korbácsot suhogtatva a smasszerek avagy csaszovojok. Aztán a lelkész föltette a kérdést: – Na? Mi legyen? – És itt léptetek be ti a képbe.
Négy lómtyik ilyen vallásadagunk volt aznap délelőtt, de a lelkész semmi többet nem mondott a Ludovico-eljárásról, Ó testvéreim. Végezvén a robocámmal, néhány szlóvóban köszönetet gavarittyolt, és már privogyíltak is vissza a cellába a hatos soron, mert ott volt az én igen bűzös és zsúfolt otthonom. A csaszovoj nem volt különösebben rossz csolovek, nem tolcsókolt, belém se rúgott, amikor kinyitotta az ajtót, csak annyit mondott: – Itt is volnánk, fiacskám, vissza a vackodra. – És ott is voltam, új drúgjaim közt, akik mind borzasztó kriminálisak voltak, de hála a Bógnak, a testi perverzió ezeknek nem volt kenyerük. Ott volt például a priccsén heverő Zophar, ez a nagyon sovány és barna csolovek, ez csak mondta, mondta a tüdővészes góloszán, pedig senki se sziúsált oda. Most például ilyeneket mondott, csak úgy maga elé: – És akkoriban nem létezett froggyot szerezni (bármit is jelentsen ez, testvérek), millió ciháért nem kapott az ember, úgyhogy há micsináljak, beugrottam a Pulykába, és aszondom neki, holnap kinéz egy frötty, érted, tehet egy szívességet. – Szóval ilyen lejárt bűnözőszlenget használt az ipse. Aztán ott volt a Fal, akinek csak fél szeme volt, és a vasárnap tiszteletére cafatokban tépte lefele a lába körmét. Aztán ott volt a Nagy Zsidó, egy igen ravasz, izzadós csolovek, úgy hevert kinyúlva a priccsén, mint a meghótt. Aztán ott volt még Jojohn és a Doktor. Jojohn vékony, de ijesztő buzgómókus volt, a nemi erőszakra specializálódott, a Doktor pedig azt állította, hogy gyógyítani tudja a szifiliszt, a kankót meg a buját, holott csak vizet fecskendezett be, azonkívül kinyírt két gyévocskát, ahelyett hogy, mint ígérte, a fölösleges terhüktől szabadította volna őket meg. Rettenetes egy grjáznüj bagázs volt, nem élveztem a társaságukat, Ó testvéreim, mint ahogy nem élvezitek, gondolom, ti se most, de már nem fog sokáig tartani.
Tudnotok kell, hogy ezt a cellát három személyre tervezték, de hatan laktunk benne izzadós összeszorultságban. És ez volt a helyzet az összes börtön összes cellájával azokban az időkben, testvérek, szégyen és kal és gyalázat, hisz az ember gyereke csak szeret nyújtózni egyet néhanap. És amit most mondok, azt elhinni se fogjátok, de ezen vasárnap bebroszáltak hozzánk még egy hetediket is. Úgy bizony, elköltöttük büdösgulyásból álló szörnyű piscsánkat és épp a tüdővészét szítta ki-ki békén a priccsén, amikor behajították közénk ezt a csolovekot. Nagy állkapcsú, sztárüj csolovek volt, s még ő állt oda kricsálni, mielőtt mi felfogtuk volna, mi is történt. Rázta a rácsot, és kricsált: – Követelem a kurva jogaimat, ez a cella már tele van, ez kurva visszaélés! – Odajött az egyik csaszovoj, és közölte vele, hogy kénytelen lesz megosztani egy priccset valakivel, aki hajlandó, máskülönben hálhat a földön. – És a helyzet – folytatta a csaszovoj – ennél csak rosszabb lesz, jobb nem. Szép kis bűnözők világát teremtik meg maguk odakinn.


2


Na, hát ennek az új csoloveknak a beeresztése indította el az én szabadulásom folyamatát, mert olyan pocsék egy veszekedős fazon volt, olyan mocskos gondolkodású és mocskos lelkű, hogy a baj még aznap elnacsinálózott. Hetvenkedett, kiröhögött bennünket, mondta dölyfösen a magáét. Hogy ő itt az egyetlen igazi horrorsó presztupnyik, hogy ezt csinálta meg azt művelte, tíz zsarut ütött egy csapásra ésígytovább. Nem estünk hasra előtte, Ó testvéreim. Akkor aztán rám szállt, mivel én voltam a legfiatalabb, és közölte, lévén én a legfiatalabb, nekem kell a földön zasznuttyolni és nem neki. A többiek persze mellém álltak, rákricsálva, hogy – Hagyod békén, te grjáznüj brácsnüj, te! –, mire sivalkodni kezdett, hogy őtet senki se szereti. Na, aznap nocs arra ébredek, hogy ez a szörnyeteg plénnüj ott fekszik mellettem a priccsen, ami a három emeletnek a legalja volt és nagyon keskeny, mocskos szerelemszlóvókat gavarittyol a fülembe és simsumsimogat. Őrülten berágtam erre és odacsaptam, pedig nem vígyeltem valami horrorsón, mert csak egy málenkij vörös fény égett kinn a lépcsőfordulón. De azért tudtam, hogy ő az, a vónnüj rohadék, s amikor már jól belemelegedtem és a lámpák is meggyulladtak, vígyeltem is az undorító licóját, csurom króv volt a rótja, ahová bemostam neki.
Aztán persze az szlucsílosz, hogy fölriadtak a cellatársak, és beszálltak ők is a buliba: összevissza tolcsókoltak a majdnem korom sötétben, a súm meg fölverte az egész sort, úgyhogy szlúsálni lehetett, amint az a rengeteg ember kricsál ottan és bádogbögrével veri a falat, mert nyilván azt hitték, hogy nagy kitörés készül, Ó testvéreim. Na, ekkor gyulladtak meg a lámpák, és ingben, nadrágban, tányérsapkában, nagy botokat lóbálva jöttek a csaszovojok. Most már vígyeltük is egymás kipirult licóját, a levegőbe emelt öklöket, miközben folyt tovább a kricsálás meg a szentségelés. Azután panaszt tettem, mire minden csaszovoj azt mondta, hogy biztosan a ti Alázatos Narrátorotok kezdte az egészet, testvérek, merthogy rajtam egy karcolás nem sok, annyi se, a szörnyeteg plénnüjnek meg dőlt a króv a rótjából, ahová bemostam neki. Na, ettől berágtam. Kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó még egy nocsot abban a cellában tölteni, ha a börtönhatóságok eltűrik, hogy szörnyeteg büdös vónnüj perverz presztupnyikok vessék rá magukat a plottyomra, amikor védekezni se tudok, mert éppen alszom. – Méltóztasson reggelig várni – mondták erre. – Különszobát parancsol uraságod fürdőszobával és televízióval? Reggel gondunk lesz rá. Addig azonban, kicsi drúg, hajtsd mocskos galavádat a szalmabélésű poduskádra, és csend legyen. Megértettük? – Azzal csúnya fenyegetőzések közepette távoztak, és hamarosan kihunytak a fények, én pedig kijelentettem, hogy többet egy szemhunyást nem alszom, így fordulván a szörnyeteg presztupnyikhoz: – Rajta, feküdj csak a priccsemre. Nekem már nincs hozzá gusztusom. Bepiszkoltad az undorító, vónnüj plottyoddal. – Ám közbeszóltak a többiek. A Nagy Zsidó, izzadtan a kis éjszakai bítvától, azt mondta:
– Erről szó sze lehet, tesztvérek. Nehogy már behódolj ennek a gilisztának. – Mire az új fiú:
– Tömd el a gombóclesődet, zsidrák – úgy értve, hogy kuss, csak igen sértően. A Nagy Zsidó már készült a tolcsókra, amikor megszólalt a Doktor:
– Ugyan, uraim, egyikünk sem akar még több bajt, nincs igazam? – Nagyon urasan mondta, de ez az új presztupnyik kereste magának a bajt. Vígyelni való volt, hogy igen bolsoj csoloveknak képzeli magát; akinek méltóságán aluli, hogy hat emberrel osszon meg egy cellát s a földön háljon. Gúnyosan fordult a Doktor felé:
– Oh, szóval nem akarsz mégh thöbb bajt, ah! – Mire Jojohn, a vékony, de ijesztő buzgómókus:
– Ha már semmiképp sem alhatunk, adjunk leckét. Új barátunknak meg kell tanulnia egyet-mást. – Noha a nemi erőszakra sepcializálódott, igen finoman gavarittyolt, csendesen és precízen. Mire az új plénnüj, gúnyosan:
– Ah, oh, juj, de megijedtem! – Úgyhogy kezdődött elölről az egész, de különösmód szelíden, még a hangját sem emelte meg senki. Az új plénnüj eleinte kricsált egy málenkissé, de a Fal belecsapott a rótjába, miközben a Nagy Zsidó nekitámasztotta a rácsnak, hogy vígyelni lehessen a kis piros lámpa fényénél, úgyhogy aztán már csak jajgatott. Nem volt valami erős fazon, igen bágyadtan próbált visszaütögetni, gondolom, ezt ellensúlyozta volna a súmnüj góloszával meg a nagyképűségével. Na, a jó öreg piros króvot látva a piros lámpa fényénél, érezni kezdtem, hogy tolul föl bennem a jó öreg buzgóság, és így szóltam:
– Bízzátok rám, engedjetek oda, majd én, testvérek. – Mire a Nagy Zsidó:
– Igaza isz van, fiúk. Uszd-vágd, Alex. – Úgyhogy csak álltak és nézték, amint kezelésbe vettem a presztupnyikot a sötétben. Jól megsoroztam minden porcikáját, befűzetlen cipőmben ugrálva körül, aztán gáncsot vetettem neki, és bang, elvágódott. Akkor horrorsón galaván rúgtam, mire jajdult, majd hördült egyet, aztán elszenderült, mint a birka. Megszólalt a Doktor:
– Jól van, leckének ennyi épp elég. – És hunyorogva nézte a kifektetett és összevert csolovekot a földön. – Hadd álmodja most, hogy talán jobb fiú lesz a jövőben. – Felmásztunk hát mind a priccsünkre, mert már nagyon fáradtak voltunk. Én magam azt álmodtam, Ó testvéreim, hogy egy nagy, több száz tagú zenekarban vagyok, a karmester Ludwig van és G. F. Händel keveréke, vagyis nagyon süket és vak és életunt. Én a fúvósok közt voltam, a hangszerem egy fehéres rózsaszín húsból való fagott, egyenest a plottyomból nőtt ki a hasam közepén, s amikor csak belefújtam, szmehálnom kellett, mert csiklandozott, és ilyenkor a Ludwig van G. F. borzasztó razdraz meg bezúmnüj lett. Aztán egyszer csak odanyomult a licómhoz és belekricsált az uhómba, mire verejtékben úszva riadtam fel. Az iszonyú súm persze a börtöncsengő volt, brrrrr brrrrr brrrr. Téli reggel volt, a glázom enyves-kalos az álomragacstól, és fájt is, amint kinyitottam, mert már az egész állatkertben égtek a villanyok. Lenéztem, s hát az új presztupnyik még mindig ott hevert a földön, csupa vér meg zúzódás, meg se moccant. Aztán eszembe jutott az éjszakai hecc, és elszmeháltam magam.
De amint a priccsről leszállva mozdítottam volna a csupasz nógámmal, olyan hidegnek és merevnek tűnt, hogy odamentem a Doktorhoz, és megráztam jól, mert a Doktor mindig nehezen ébredt. Most azonban pattant villámszkóró, akárcsak a többiek, kivéve a Falat, aki aludt tovább, mint a hulla. – Sajnálatos eset – mondta a Doktor. – Szívroham lehetett. – Körbenézett rajtunk: – Nem lett volna szabad így helybenhagynotok. Rosszul tettétek. – Mire Jojohn:
– Nono, doki, te sem voltál rest az arcába vágni egyszer-kétszer. – A Nagy Zsidó meg felém fordult, és azt mondta:
– Túlzászba vitted a dolgot, Alex. Asz asz utolszó rúgász nagyon cúnya volt. – Erre aztán razdraz lettem:
– Ki kezdte, mi? Én csak a végén szálltam be igenis. – Jojohnra böktem: – Az ő ötlete volt. – A Fal nagyokat horkantott, ezért így szóltam: – Rázzátok föl azt a vónnüj brácsnüjt. Ő püfölte a rótját, míg a Nagy Zsidó a rácsnak támasztotta. – Mire a Doktor:
– Nem tagadjuk, hogy behúztunk neki néhányat, mert illemre akartuk szoktatni, ám az is nyilvánvaló, kedves fiam, hogy az ifjúság minden erélyével és, mondjuk így, elhamarkodottságával te adtad meg neki a kú dö frászt. Nagy kár.
– Árulók – szóltam én. – Árulók és aljas hazugok. – Mert vígyeltem már, hogy úgy lesz minden, mint annak előtte, két éve, amikor úgynevezett drúgjaim a milicilik brutális karjai közé löktek. Kiveszett a bizalom a világból, Ó testvéreim, bárhogy is néztem légyen. Jojohn fölébresztette a Falat, és a Fal a legnagyobb készséggel tanúsította, hogy a ti Alázatos Narrátorotok csinálta az arénát és a végzetes testi sértést. Amikor megjöttek a csaszovojok, aztán a főcsaszovoj, aztán az igazgató maga, ezek az én cella-drúgjaim istentelen súmno kezdték előadni, hogyan és miképpen is ubiváltam én ezt a rongy perverzet, akinek króv borította plottya mint krumpliszsák hevert a földön.
Fura egy nap volt az, Ó testvéreim. A holtplottyot elszállították, aztán az egész börtönben mindenkinek be kelletett lenni zárva további parancsig, nem osztottak piscsát, de még egy bögre forró csájt se. Csak ültünk ott, a smasszerek avagy csaszovojok meg föl-alá jártak a soron, és hébe-korba elkricsálták magukat, hogy "Kuss!" meg "Pofa súlyba!", elég volt egy pisszenés valamelyik cellából. Aztán délelőtt tizenegy tájt megfagyott odakinn a levegő, a félelem vónja terjedezett benne, és vígyeltük, hogy villámszkóró elgyalogol előttünk az igazgató, a főcsaszovoj meg néhány igen bolsojnak és fontosnak kinéző csolovek, és gavarittyol, mint a bezúmnüj. A sor végéig elgyalogoltak, aztán szlúsálni lehetett, hogy gyalogolnak vissza, most már lassabban, és az igazgató, hájas-izzadós szalmahajú ürge, ilyeneket mond: – De uram... – meg: – Mit tehetünk, uram? – Aztán a cellánk előtt megállt az egész trupp, és a főcsaszovoj kinyitotta az ajtót. Vígyelni lehetett mindjárt, ki köztük a legfontosabb főcsolovek: igen magas volt, a gláza kék, a pláttyéja horrorsó, micsoda öltöny, testvérek, a divat csúcsa, az. Lazán levegőnek vígyelve minket, csak mondta azon a gyönyörű művelt góloszán: – A kormányzatnak elege van az idejétmúlt büntetésvégrehajtási teóriákból. Összezárják a bűnözőket, és mi történik? A bűnözési hajlam valóságos koncentrátuma születik, bűn a bűnhődés közepette. Hamarosan minden börtönkapacitásunkra szükségünk lehet a politikaiak számára. – Nem panyimáltam én ebből egy szót se, testvérek, de hát nem is hozzám gavarittyolt. Azután azt mondta: – Az átlagbűnözők, mint például ez a visszataszító csürhe itt – ez lettem volna én, testvérek, meg a többi, akik bizony tényleg presztupnyikok voltak, és árulók is ráadásul –, a legegyszerűbben kúrálással intézhetők el. Kiölni a bűnözési hajlamot, ennyi az egész. Kivitelezési idő mindössze egy év. A büntetést fel se veszik, mint önök is láthatják. A büntetést egyenesen élvezik. Gyilkolják egymást. – Azzal rám emelte rideg kék glázát, úgyhogy megszólaltam merészen:
– Megbocsásson, uram, de tisztelettel tiltakoznom kell. Én nem vagyok sem átlagbűnöző, sem visszataszító. Lehet, hogy ezek itt visszataszítók, de én nem. – Erre a főcsaszovojnak lila lett a feje:
– Fogd be a ronda pofádat, te mocsok! Nem tudod, kivel beszélsz?
– Hagyja, hagyja – mondta a nagy csolovek. Azután az igazgatóhoz fordult: – Vele törheti az utat. Fiatal, arcátlan és gonosz. Brodsky holnap kezelésbe veszi, jelen lehet maga is, és figyelheti Brodskyt. Be fog válni, emiatt ne aggódjon. Úgy megváltozik ez a gonosz ifjú huligán, hogy senki sem ismer rá.
És ezek a kemény szlóvók indítottak el engem, testvérek, a szabadulás útján.


3


Még aznap este szép finoman lelökdöstek a brutális csaszovojok a börtönigazgató szentek szentje szentélyébe. Az igazgató fáradtan rám nézett, és így szólt: – Gondolom, nem tudja, ki volt az az ember ma délelőtt, ugye, 6655321-es? – Tagadó válaszra se várva folytatta: – Nem kisebb személyiség volt, mint maga a belügyminiszter, az új belügyminiszter, egy igen szorgos új seprő. Nos, kezdik életbe léptetni ezeket az új elképzeléseket, és a parancs az parancs, noha őszintén meg kell hogy mondjam, én nem értek vele egyet. Ezt hangsúlyozni kívánom. Én azt vallom, szemet szemért. Ha valaki megüti magát, maga visszaüt, nem igaz? Hát akkor miért ne ütne vissza az állam is maguknak, ártalmas és brutális huligánoknak? Ám az új elképzelés nem ez. Az új elképzelés az, hogy a rosszat jóvá kell változtatni. Szerintem ez mélységesen igazságtalan. Hát nem? – Mire én, tiszteletteljesen és készségesen:
– Uram? – Mire a mögöttem álló vörös képű és vaskos főcsaszovoj:
– Fogod be a mocskos pofádat, te szemét!
– Hagyja, hagyja – így a fáradt és kikészült igazgató. – Maga, 6655321-es, meg lesz javítva. Holnap elmegy ehhez a Brodsky nevű emberhez. A feltételezések szerint két hét múlva ki is kerülhet az állami büntetés-végrehajtás felügyelete alól. Két hét múlva újra kinn lesz a nagy szabad világban, és nem lesz immár egy puszta szám. Gondolom – itt hörkent egyet –, magát örömmel tölti el a kilátás, mi? – Nem szóltam semmit, mire a főcsaszovoj rám kricsált:
– Válaszolj, mocskos disznó, ha az igazgató úr kérdez! – Mire én:
– Ó, igen, uram. Köszönöm szépen, uram. Igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt idebenn, uram. Borzasztó hálás vagyok mindenkinek.
– Maga csak ne legyen hálás – sóhajtott az igazgató. – Ez nem jutalom. Egyáltalán nem jutalom. Itt egy nyilatkozat, ezt alá kell írnia. Az áll benne, hogy a büntetése hátralevő részének letöltése helyett aláveti magát – micsoda nevetséges szó – a javítókúrának. Aláírja?
– A legnagyobb készséggel, uram – feleltem. – És igazán köszönöm. – Kezembe nyomtak egy tintaceruzát, én meg szép cifrán odakanyarintottam a nevemet. Mire az igazgató:
– Jó. Végeztünk is. – Mire a főcsaszovoj:
– A börtönkáplán szeretne még beszélni vele, uram. – Úgyhogy kimasíroztattak és végiglökdöstek a folyosón a szárnykápolna irányába, az egyik csaszovoj hol a hátamat, hol a galavámat püfölte, de csak amolyan álmos és unott formán. Aztán végigmasíroztattak a szárnykápolnán is, be a lelkész kis kantórájába. A lelkész az asztalánál ült, és hetedhét határra szaglott a drága tüdővésztől meg a whiskytől. Azt mondta:
–  A, kicsi 6655321-es, foglalj helyet. – A csaszo-vojoknak meg: – Maguk várjanak odakinn. – Úgyhogy kimentek. A lelkész pedig igen komolyan szólott hozzám, mondván: – Egyvalamit szeretném, ha megértenél, fiam, éspedig azt, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Ha tehetném, tiltakoznék is ellene, de nem tehetem. Mert szó van egyrészt a karrieremről, szó van másrészt arról, hogy gyenge hangom a politikai összetevők ordítozása közt meg se hallatszanék. Érthető? – Minden volt ez, csak érthető nem, testvérek, de bólintottam. Ő meg folytatta: – Igen komoly etikai kérdések vannak itt terítéken. Jó fiút fognak csinálni belőled, 6655321-es. Soha többé nem érzel majd kísértést, hogy erőszakoskodj vagy bármi módon megháborítsd az állam békéjét. Remélem, ez világos. Remélem, ezt teljes mélységében felfogod. – Mire én:
– Ó, olyan kellemes lesz jónak lenni, uram. – Közben jó horrorsót szmeháltam magamban, testvérek. Mire ő:
– Nem biztos, hogy kellemes lesz jónak lenni, kicsi 6655321-es. Lehet, hogy szörnyű lesz. Tisztában vagyok vele, milyen ellentmondásosan hangzik ez az én számból. Tudom, hogy sok álmatlan éjszakát okoz ez még nekem. Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Fontos és komoly kérdések ezek, kicsi 6655321-es. Most azonban csupán annyit akarok mondani neked, hogy ha bármikor a jövőben visszatekintesz ezekre az időkre és eszedbe jutok én, Isten legértéktelenebb és legalázatosabb szolgája, kérlek, ne gondolj rólam rosszat a te szívedben, ne hidd, hogy bármi közöm is volt ahhoz, ami történni fog veled. Szomorú, de most már annak sincs értelme, hogy imádkozzam érted. Olyan tartományba lépsz át, ahol az ima ereje sem ér utánad. Rettenetes, rettenetes gondolat. És mégis, bizonyos értelemben azzal, hogy úgy döntöttél, megfosztod magad az etikai választás lehetőségétől, bizonyos értelemben máris a jót választottad. Ez lebeg majd a szemem előtt. Ez lebeg majd, az Isten irgalmazzon nekünk, 6655321-es, a szemem előtt. - Azzal elfakadt sírva. De erre ügyet se vetettem, testvérek, csak csendesen szmeháltam magamban, mert vígyelni való volt, hogy jó sok whiskyt bepittyelt már, és most is előhúzott a fiókból egy üveggel, és töltött magának egy jó horrorsó bolsoj adagot egy igen mocskos és grjáznüj pohárba. Felhajtotta, és így szólt: – Talán nem is lesz semmi baj. Hisz Isten útjai kifürkészhetetlenek. – És jó hangosan és zengzetesen rágyújtott egy zsoltárra. Nyílt az ajtó, bejöttek a csaszovojok, hogy visszatolcsókoljanak a vónnüj cellámba, de a jó öreg lelkész csak danolta a zsoltárt rendületlen.
Na, másnap reggel búcsút mondhattam a jó öreg Ábünek, és málenkissé még le is törtem, mert mindig így jár az ember gyereke, ha el kell menni onnét, ahol már megszokott. Pedig nem mentem én messzire, Ó testvéreim. Átpüfőltek-rugdostak az udvaron, ahol sétálni szoktunk, ahhoz az új, fehér épülethez. Nagyon új épület volt ez, új, hideg és ragacsos szaga volt, amitől az emberbe beleállt a frász. Ácsorogtam a szörnyű bolsoj kopár teremben, és más vónok is megütötték érzékenyen szimatoló morderemet avagy ormányomat. Ezek ilyen kórházi szagok voltak, és a csolovekon, akinek a csaszovojok átadtak, fehér köpeny volt, akár a kórházi figurákon. Aláírta az átvételi elismervényt, és az egyik brutális csaszovoj így szólt hozzá: – Tartsa rajta a szemét ezen az alakon, uram. Brutális egy rohadék ez, és az is marad, hiába nyalizott annyit a káplánnak, hiába nyálazta folyton a Bibliát. – Ennek az új csoloveknak igazi horrorsó mosolygós kék gláza volt. Azt mondta:
– Ó, nem lesz itt semmi probléma. Barátok leszünk, nem igaz? – Azzal rám mosolygott a kék glázával meg a szép nagy rótjával, ami tele volt fénylő fehér zubákkal, és én rögtön megkedveltem ezt a csolovekot. Rá is bízott mindjárt egy ilyen jelentéktelenebb fehérköpenyesre, ez is nagyon kedves volt, bevezetett egy nagyon finom tiszta fehér szobába, aminek függönyei voltak meg olvasólámpája, meg egyetlenegy ágya, a ti Alázatos Narrátorotok magánhasználatára. Jó horrorsót szmeháltam magamban, elgondolva, micsoda egy szerencse fia vagyok én. Rám szóltak, hogy vessem le a szörnyű börtönpláttyét, s adtak helyette egy príma pizsamát, Ó testvéreim, sima zöldet, ami a hálóruhadivat csúcsa. Jó meleg köntöst is kaptam, meg enni való tuflikat a csupasz nógámra, és én azt gondoltam magamban: "Na, Alex fiam, néhai kicsi 6655321-es, megfogtad az Isten lábát, abban hiba nincs. Nagyon fogod itt élvezni."
Adtak egy csása horrorsó finom kávét és néhány régi gazétát meg magazint, hogy pittyelés közben nézegethessem, azután bejött az első fehér köpenyes, az, aki átvett, és így szólt: – Á, hát itt vagy – ami elég süket egy véscs, mégse tűnt süketnek, mert nagyon kedves csolovek volt. – Az én nevem dr. Branom – mondta. – Dr. Brodsky asszisztense vagyok. Engedelmeddel röviden megvizsgálnálak. – Azzal előkapta a jó öreg sztetoszkópot a jobb karmámból. – Ellenőriznünk kell, hogy egészséges vagy-e, nem igaz? De bizony. – Miközben ott feküdtem pizsamaalsóban, ő meg tett-vett rajtam, így szóltam:
– Mit is fognak pontosan csinálni velem, uram?
– Ó – mondta dr. Branom, miközben ide-oda szánkázott rajtam a hideg sztetoszkópja –, nagyon egyszerű. Levetítünk neked néhány filmet.
– Filmet? – kérdeztem. Nem akartam hinni az uhómnak, testvérek, képzelhetitek. – Úgy érti, olyan lesz, mintha moziban lennék?
– Ezek különleges filmek – mondta dr. Branom. – Nagyon különleges filmek. Az első kúrára már ma délután sor kerül. Igen – mondta, azzal fölegyenesedett –, egész egészséges fiúnak látszol. Egy kicsit talán alultáplált vagy. Ez persze a börtönkosztnak köszönhető. Vedd fel a pizsamakabátodat. – Leült az ágyam szélére. – Minden étkezés után kapsz egy injekciót a karodba. Ez majd helyrehoz. – Borzasztó hálás voltam ennek a derék dr. Branomnak.
– Vitamininjekciók, uram?
– Olyasmi – felelte horrorsó barátian mosolyogva. – Egy kis bolhacsípés, minden étkezés után. – Azzal kiment. Feküdtem az ágyon, a mennyországban érezve magam, és bele-beleolvastam a magazinokba – Világsport, Rémernyő (ez filmmagazin volt), Gól. Aztán behunytam a szemem, és elgondoltam, milyen szép is lesz újra odakinn, finom kis könnyű állás napközben, merthogy a jó öreg skólavólához már öreg volnék, nocsra meg egy új banda esetleg, s az első robotánk az lesz, hogy elkapjuk a jó öreg Balféket és Pete-et, ha ugyan a milicilik el nem kapták még őket. Most azonban duplán fogok vigyázni, hogy le ne uhózzanak. Mert lám, adnak még egy lehetőséget, hiába hogy emberölést követtem el, nem lenne szép, ha újra leuhóznának, mikor ilyen sokat belém feccölnek, filmeket mutogatnak, amiktől jó málcsik leszek. Jó horrorsót szmeháltam az emberek naivitásán, hülyére szmeháltam magam, amikor tálcán behozták az ebédet. Az a csolovek hozta be, aki ebbe a hálószobába bevezetett, amikor erre a mésztóra idelökdöstek. Azt mondta:
– Jó látni, hogy valaki boldog. – Finom ínycsiklandozó piscsa volt kirakva a tálcára: két-három lómtyik forró sült hús tört krumplival és zöldséggel, fagylalt és egy csása finom, forró csáj. Még egy szál tüdővész is oda volt készítve meg egy gyufásdoboz egyetlen gyufával. Szóval, az édes élet, Ó testvéreim. Aztán, úgy fél óra múlva, amint álmosan fekszem az ágyon, bejön egy ápolónő, szép fiatal gyévocska jó nagy horrorsó grúgyokkal (én meg két esztendeje nem láttam semmilyet), a kezében tálca, fecskendő.
– Á, a jó öreg vitamin, hm? – így én. Cuppogtam is egy keveset, de nem figyelt rám. Belevágta a tűt a bal karomba, és huss, kiengedte a vitamint. Aztán kiment, csak úgy kikopogott a magas sarkú nógája. Utána bejött az ápoló külsejű fehér köpenyes csolovek egy tolószékkel. Ezen egy málenkissé meglepődtem.
– Álljon meg a menet, testvér. Tudok én járni, bárhová kelljen is ittyi. – Mire ő:
– Jobb, ha tollak. – És valóban, Ó testvéreim, amint leszálltam az ágyról, azt találtam, hogy egy málenkissé gyönge vagyok. Az alultápláltságtól nyilván, ahogy dr. Branom mondta, a szörnyű börtönpiscsától. De majd helyrehoz az étkezés utáni vitamininjekció. Efelől semmi kétség, gondoltam én.


4


Olyan mozit, mint ahová begurítottak, testvérek, még az életben nem vígyeltem. Igaz, az egyik falát ezüstös vászon borította, a szemben levőn meg négyzetes lyukak voltak, amiken a vetítő vetíthet, és az egész mésztó teli volt sztereó hangfalakkal. De a jobb oldali fal számlapokkal volt kihányva, a padló közepén, szemben a vászonnal pedig ilyen fogorvosi szék állt, mindenféle drótok vezettek ki belőle, s nekem ebbe a székbe kellett átkepesztetnem a tolószékből, egy másik fehér köpenyes ápoló segítségével. Azt is észrevettem, hogy a vetítőlyuk alatt a fal csupa tejüveg, s mintha emberi árnyékokat vígyeltem volna mögötte, sőt azt is szlúsáltam, hogy valaki kasl kasl kasl, köhécsel. Ekkor azonban már csak annyira futotta a megfigyelőképességemből, hogy igen gyenge vagyok, ám ezt annak tulajdonítottam, hogy a börtönkosztról dúsabb piscsára fogtak meg hogy vitamint fecskendeztek belém. – Na hát akkor – mondta a tolókocsitoló csolovek – én itt is hagylak. Amint dr. Brodsky megjön, kezdődik a műsor. Remélem, élvezni fogod. – Hogy őszinte legyek, testvérek, abban a pillanatban már nem is vágytam én semmiféle filmre. Nem voltam olyan hangulatban. Legszívesebben szpattyoltam volna egyet az ágyacskámban, méghozzá agyinókomban. Igen bénának éreztem magamat.
Ekkor az egyik fehér köpenyes csolovek odaszíjazta a galavámat a fejtámaszhoz, s közben valami vónnüjkalos popsongot dudorászott. – Ez meg mire jó? – kérdeztem. A csolovek egy pillanatra abbahagyta a dúdolást, és azt felelte, arra, hogy ne mozgassam a galavámat és egyfolytában a vásznat nézzem. – De hát úgyis a vásznat fogom nézni – mondtam. – Mozizni hoztak ide, és én mozizni is fogok. – Mire a másik fehér köpenyes csolovek (hárman voltak, az egyik gyévocska, aki a számlapoknál ült és a gombokat tekergette) elszmehálta magát. Azt mondja:
– Nem olyan biztos az. De nem ám. Bízd csak ránk, barátom. Jobb lesz így. – Azzal már szíjazták is hozzá a rukáimat a karfákhoz, s a nógáimat is odaerősítették a lábtámaszhoz. Bezúmnüjnek tűnt ez az egész, de hagytam, hadd csinálják. Ha két hét múlva szabad málcsik leszek, sok mindenre hajlandó vagyok, gondoltam magamban, Ó testvéreim. Egy véscs azért mégse nagyon tetszett és ez az volt, hogy csipeszeket nyomtak a homlokom bőrébe, amitől a szemhéjam fölfölfölfölszaladt, és nem tudtam behunyni a glázomat, bárhogy is próbáltam. Kényszeredetten szmehálva mondtam: – Biztos jó egy horrorsó film lesz ez, ha ennyire azon vagytok, hogy vígyeljem. – Mire az egyik fehér köpenyes csolovek, szmehálva:
– De mennyire hogy horrorsó, barátom. Horror a javából. – Ekkor valami sapkát nyomtak a galavámba, amiből mindenféle drótok vezettek ki, hasamra és a tiktakolómra meg tapadókorongot csaptak, és ezekből is drótok vezettek ki. Aztán ajtónyitás súmja hallatszott, és abból, ahogy minden fehér köpenyes alcsolovek megmerevedett, tudtam, hogy igen fontos csolovek léphetett be. Aztán már vígyeltem is ezt a dr. Brodskyt. Málenkij csolovek volt, nagyon kövér, kunkori haj borította a galaváját, s a krumpliorrán igen vastag ócski ült. Épp annyit vígyeltem csak belőle, hogy nagyon horrorsó az öltönye, abszolút a divat teteje, a vónja meg ilyen eltéveszthetetlen, finom műtőszag. Vele volt dr. Branom is, aki úgy mosolygott rám, mintha bátorítana.
– Minden előkészítve? – kérdezte fontoskodva dr. Brodsky. Minden minden minden, hallatszott távolról, majd közelebbről is, azután zümmögő súm támadt, mint amikor bekapcsolnak dolgokat. Aztán kialudtak a fények, és ott ült a ti Alázatos Narrátorotok és Barátotok, egyedül a sötétben, rémült agyinókában, se mozogni nem tudván, se glázát behunyni, semmi. És akkor, Ó testvéreim, kezdődött a film, méghozzá nagyon hangos, nagyon vad, nagyon disszonáns sztereó kísérőzenével. Aztán megjelent a vásznon a kép, minden főcím nélkül. Egy utcát lehetett látni, jellegtelen városi utcát, igazi sötét éjszaka volt, égtek a lámpák. Nagyon profi munka volt, semmi villogás meg foltosodás, mint amikor pornófilmeket néz az ember zugvetítéseken. És mindeközben baljósan dübörgött a zene. Majd vígyelni lehetett, hogy jön az utcán egy igen sztárüj öregember, egyszer csak ráveti magát erre a vén csolovekra két másik, abszolút divatosan öltözve, már az ekkori divat szerint (a nadrág továbbra is szűk, de kravátli helyett rendes a nyakkendő), és kezdetét veszi a testi sértés. Igen élethűen lehetett szlúsálni a vénember jajgatását és hörgését, de még a két tolcsókoló málcsik lihegését is. Tisztára fasírtot csináltak a sztárüj csolovekból, csépelték ökölbe szorított rukákkal, letépték a pláttyéját, s végezetül összerugdosták nagój plottyát (ott hevert már króvval borítottan a csatorna grjáznüj sarában), majd szélsebesen eltűztek. Aztán közelképben lehetett vígyelni az összevert sztárüj csolovek galaváját, és gyönyörű pirosan folyt a króv. Érdekes, hogy a való világ színei csak akkor igazán valószerűek, ha vásznon vígyeli az ember.
– Mindeközben kezdtem rájönni, hogy egyáltalán nem érzem magam valami jól, de ezt az alultápláltságnak tulajdonítottam meg annak, hogy a gyomrom még nem veszi be az itteni dús piscsát és a vitaminokat. Próbáltam elfeledkezni róla, és inkább a következő filmre koncentráltam, ami következett is, testvérek, minden szünet nélkül. A kamera azonnal ráugrott egy fiatal gyévocskára, akivel épp a jó öreg tilitolit csinálták, előbb egy málcsik, aztán még egy aztán még egy aztán még egy, a lány irtózatosan kricsált s hangfalakból, és megindító, tragikus zene szólt. Élethű volt, nagyon élethű, bár ha meggondolja az ember, elképzelhetetlen, hogy ljúgyik ilyesmibe beleegyezzenek a vásznon, és ha ezeket a filmeket a jók vagyis az Állam készítette, akkor elképzelhetetlen, hogy ilyen filmeket engednének felvenni és nem avatkoznának közbe. Szóval csakis nagyon ügyes úgynevezett vágásról vagy szerkesztéstől lehetett itt szó vagy valami efféle véscsről. Mert nagyon élethű volt. És amikor már a hatodik vagy hetedik málcsik szmehált és rötyögött és űzte az ipart, miközben a gyévocska mint a bezúmnaja kricsált a hangsávon, kezdtem rosszul lenni. Mintha fájt volna az egész testem, úgy éreztem, okádni tudnék és mégse, teljesen kikészültem, Ó testvéreim, és ráadásul még keményen hozzá is voltam kötözve ahhoz a székhez. Amikor ennek a filmnek vége lett, szlúsáltam a dr. Brodsky góloszát a kapcsolótábla mellől: – Reakció tizenkettő egész öt tized körül? Ígéretes, ígéretes.
– És már vágtunk is bele a következő lómtyik filmbe, ezúttal csak egy emberi licó volt, egy hullafehér emberi arc, mozdulatlanul, amint különböző nagyon ronda vécseket művelnek vele. Málenkissé izzadtam már a hasfájástól, az iszonyú szomjúságtól a galavám hasogatott, és úgy éreztem, ha valahogy képes lennék nem vígyelni ezt a filmet, talán nem lennék olyan pocsékul. De a glázomat nem tudtam behunyni, s hiába fordítottam kifelé a glázgolyómat, a film, hogy úgy mondjam, tűzvonalából nem bírtam kikerülni. Úgyhogy vígyelnem kellett mindent és hallgatnom az irtóztató kricsálást, ami abból az arcból kiszakadt. Tudtam, hogy nem lehet valódi, de ez mit se számított. Öklendeztem, de nem bírtam okádni, miközben a britva előbb kikanyarította az egyik szemét, aztán végighasította az arc egyik felét, majd vágta-metszette, ahol érte, hogy piros króv fröcskölt a kamera lencséjére. Azután harapófogóval kitépték az összes fogát, és valami iszonyú volt a kricsálás meg a vér. Ekkor dr. Brodsky elégedett hangját szlúsáltam: – Kitűnő, kitűnő, kitűnő.
– A következő lómtyik film egy öregasszonyról szólt, egy boltosnéról, akit egy csomó málcsik rugdosott grómkij röhögések közepette, aztán a málcsikok szétverték majd felgyújtották a boltot. Vígyelni lehetett szegény sztáraja ptyícát, amint mászna ki a lángok közül, de mivel a málcsikok addig rugdosták, míg el nem tört a lába, mozdulni se bírt. Dübörögve lobogtak körülötte a lángok, elgyötört licója kegyelemért esdett a lángok közt, aztán a leggrómkijabb és -elkínzottabb és -kínzóbb visításokat lehetett szlúsálni, amit emberi gólosz csak produkálhat. Most már tudtam, hogy okádnom kell, ezért elkricsáltam magam:
– Hányni akarok! Kérem szépen, hánynom kell! Kérem szépen, hozzanak valamit, amibe belehányhatok! – Mire visszaszólt a dr. Brodsky:
– Merő képzelődés. Nyugalom. Következő adag film. – Ezt viccnek szánhatta, mert szmehálást hallottam a sötétből. És végig kellett vígyelnem egy iszonytató filmet a japán kínzásról. Zajlott az 1939–45-ös háború, katonákat szegeztek föl a fákra, tüzet gyújtottak alattuk, levágták a micsodájukat, még azt is vígyelni lehetett, hogy egy katonának karddal lecsapják a galaváját, gurult a fej, és még élt a rótja meg a gláza, a katona plottya még fel-alá rohangált, dőlt a króv a nyakából, aztán elvágódott, a japánok meg mindeközben hangosan röhögtek. A fájdalom a hasamban, a fejemben, a szomjúság iszonyú volt, és mintha egyenesen a vászonról költözött volna belém. Így hát elkricsáltam magam:
– Hagyják abba! Kérem szépen, állítsák le a filmet! Nem bírom tovább! – És ekkor megszólalt a dr. Brodsky gólosza:
– Állítsuk le? Hagyjuk abba? Hisz még el se kezdtük. – És jó hangosan szmeháltak.


5


Nem akarom leírni, testvérek, miféle szörnyű véscseket kellett még vígyelnem aznap délután. Ennek a dr. Brodskynak meg dr. Branomnak meg a többi fehérköpenyesnek, és ne feledjük, hogy egy gyévocska is volt köztük, aki a gombokat tekerte és a számlapokat figyelte, a lelke kalosabb és feketébb volt, mint bármelyik presztupnyiké az Ábüben. Nem hittem volna, hogy van csolovek, akinek akár csak megforduljon a fejében, hogy filmet csináljon abból, amit vígyelnem kellett, odakötözve a székhez, tágra feszített glázzal. Csak kricsálni tudtam igen grómko, hogy kapcsolják ki, kapcsolják ki, de ez legalább részben elnyomta a draccolás és hirigelés meg a hozzá járó muzsika zaját. Képzelhetitek, micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az utolsó film után a dr. Brodsky álmos és unott góloszon azt mondta: – Első napra ennyi elég is lesz, nem gondolja, Branom? – Meggyuladtak a lámpák, s én csak ültem ott lüktető galavával, amely mintha fájdalomgyártó bolsoj bazi géppé képezte volna át magát, a rótom száraz és csupa kal, magam úgy érzem, az összes piscsát ki bírnám okádni, Ó testvéreim, amit csak szopós korom óta befaltam. – Na jó – mondta a dr. Brodsky –, vissza lehet vinni az ágyába. – Megveregette a plecsómat. – Helyes, helyes. Sokat ígérő kezdet – s azzal vigyorgó licóval kitotyogott, dr. Branom utána, de ő közben igen drúzseszkij és részvevő mosolyt küldött felém, mintha csak azt mondaná, neki semmi köze ehhez a véscshez, éppúgy belekényszerítették, mint engem.
Na, kioldották a plottyomat a székből, eleresztették a bőrömet a glázom felett, úgyhogy nyitni-csukni tudtam, csuktam is, Ó testvéreim, mert fájt és lüktetett a galavám, azután áttettek a tolószékbe és visszavittek a málenkij hálószobába, az alcsolovek, aki tolt, nyúlósnyálas popsongot fütyült megállás nélkül, úgyhogy ráhörkentem: – Fogd már be! –, de az csak szmehált, mondván: – Ne törődj vele, barátom –, azzal még hangosabban dalolta. Szóval áttettek az ágyra, még mindig bolnoj voltam, de nem bírtam elaludni, ám hamarosan érezni kezdtem, hogy hamarosan talán érezni kezdem, hogy nemsokára málenkissé jobban fogom érezni magam, azután finom forró csájt hoztak rengeteg malakóval és szaharral, s ezt pittyelve már tudtam, hogy a szörnyű lidércnyomás a múlté, vége. Bejött dr. Branom, kedvesen mosolyogva.
– Nos, úgy számolom, most már kezded jobban érezni magad. Igen?
– Uram – feleltem gyanakodva. Nemigen panyimáltam, mire akar kilyukadni ezzel a számolással, hiszen ha bolnoj az ember gyereke, abból kigyógyulni az ő dolga, annak semmiféle számoláshoz nincs köze. Kedvesen és drúzseszki leült az ágyam szélére.
– Dr. Brodsky elégedett veled. Nagyon pozitív a reakciód. Holnap persze két kúra lesz, egy délelőtt, egy délután, és gondolom, a vége felé le leszel egy kicsit lombozódva. De hát kíméletlennek kell lennünk veled, mert meg kell gyógyulnod. – Mire én:
– Azt akarja mondani, hogy végig kell ülnöm... azt akarja mondani, hogy még több...? Na nem – mondtam. – Iszonyú volt.
– Hát persze – mosolygott dr. Branom. – Az erőszak mindig iszonyú. Épp ezt tanulod most meg. A tested máris tanulja.
– De nem értem – mondtam. – Nem értem, hogy hogy érezhettem olyan rosszul magam. Azelőtt sosem éreztem rosszul magam. Épp ellenkezőleg. Ha csináltam, ha csak néztem, mindig horrorsón éreztem magam. Egyszerűen nem értem, miért és hogyan és mi...
– Az élet csodálatos – mondta dr. Branom ilyen áhítatos góloszon. – Az életfolyamatok, az emberi szervezet felépítése, ugyan ki érheti föl teljességében ezt a csodát? Dr. Brodsky fantasztikus ember. Ami most veled történik, annak kellene történnie minden egészséges emberi organizmussal, ha gonosz erők cselekvését, a pusztítás princípiumának működését szemléli. Normális embert, egészséges embert faragunk belőled.
– Nem akarom – feleltem –, és nem is értem. Nagyon-nagyon beteg lettem attól, amit csináltak velem.
– Most például beteg vagy? – kérdezte ő, ugyanazzal a drúzseszkij mosollyal a licóján. – Teát iszol, pihensz, beszélgetsz egy barátoddal – nem érezheted magad máshogy, csak jól.
Füleltem és figyeltem, fájdalom és rosszullét után tapogatóztam a galavámban meg a plottyomban, finoman, vigyázva, de igaza volt, testvérek, horrorsón éreztem magam, még a vacsorát is megkívántam. – Hát ezt fel nem fogom – mondtam. – Biztos csináltak velem valamit, hogy beteg legyek. – Ezen eltűnődtem homlokráncolva magam is.
– Azért voltál rosszul délután – mondta ő –, mert máris kezdel jobb ember lenni. Ha egészségesek vagyunk, félelemmel és émelygéssel reagálunk arra, ami szörnyű. Úton vagy az egészséghez, ez minden. Holnap ilyenkorra még egészségesebb leszel. – Azzal megveregette a nógámat és kiment, én meg próbáltam kihüvelyezni ezt a véscset. Úgy rémlett, azok a drótok meg más véscsek, amik a plottyomra voltak erősítve, talán azok betegítettek meg, és hogy trükk az egész. Még mindig ezen totóztam, meg hogy nem kéne-e ellene szegülnöm holnap a székbe kötözésnek, nem kéne-e egy kis draccot kezdeményezni, hisz nekem is megvannak a magam jogai, amikor bejött hozzám egy másik csolovek. Ilyen mosolygós sztárüj csolovek volt, azt mondta, hogy ő az elbocsátótiszt, és rengeteg papiros volt nála. Azt mondja:
– Hova mész majd szabadulás után? – Ezen a véscsen még nem is gondolkodtam, s csak most kezdett derengeni, hogy szép szabad málcsik leszek nemsokára, de vígyeltem rögtön azt is, hogy csakis akkor, ha mindenkinek kedvére teszek, és nem csinálom a draccot meg a kricsálást meg a tiltakozást meg a satöbbit. Úgyhogy azt feleltem:
– Ó, hát haza. Vissza az efhez meg az emhez.
– Kihez? – Nem kapiskálta a naccatszöveget, úgyhogy megvilágítottam:
– Szüleimhez a jó öreg lakótelepre.
– Értem – mondta. – És mikor látogattak meg utoljára a szüleid?
– Egy hónapja – feleltem –, körülbelül. Ugyanis felfüggesztették a látogatást, mert az egyik presztupnyiknak robbantóport csempészett be a ptyícája. Elég kalos egy kitolás az ártatlanokkal, hogy őket is büntetik ilyenért. Szóval nagyjából egy hónapja látogattak utoljára.
– Értem – mondta a csolovek. – És tudják a szüleid, hogy áthelyeztek és nemsokára szabadulsz? – Micsoda enni való zvúkja volt ennek a szlóvónak, hogy szabadulsz.
– Nem – feleltem. – Finom kis meglepetés lesz, igaz-e? Csak úgy besétálok az ajtón, és így szólok. "Na, szabad csolovek madár vagyok újra." Horrorsó, horrorsó bizony.
– Helyes – mondta az elbocsátótiszt csolovek –, akkor ezt hagyjuk most. A lényeg, hogy lesz hol laknod. De itt van még az állásprobléma is, nem igaz? – Azzal hosszú listát mutatott, hogy milyen állások közt válogathatnék, de én arra gondoltam, nem kell ezt elkapkodni. Előbb egy kis málenkij lógást engedélyezek magamnak. Amint kikerülök, megszervezek egy kis krasztyolást, hogy zsozsó legyen a karmánomban, de persze óvatosan csinálom és lehetőleg agyinókomban. Nem bíztam én már semmiféle úgynevezett drúgokban. Úgyhogy azt mondtam ennek a csoloveknak, hagyjuk egyelőre, később megbeszéljük. Helyes helyes helyes, mondta, azzal szedelőzködött. Majd másodpercek alatt kiderült, micsoda egy fura madár ez, mert egyszer csak vihogva így szólt: – Szeretnél belevágni az arcomba, mielőtt elmegyek? – Azt hittem, rosszul szlúsálom:
– He?
– Szeretnél – vihogta – belevágni az arcomba, mielőtt elmegyek? – Homlokráncolva értetlenkedtem:
– Miért?
– Csak – felelte – hogy lássam, hogy haladsz. – Azzal elém tolta a licóját, hogy csak úgy vigyorgott a rótja. Ökölbe szorítottam hát a rukám, és belecsaptam volna, de ő villámszkóró elkapta a vigyori galaváját, úgyhogy a rukám levegőt ért. Érthetetlen volt, még akkor is ráncoltam a homlokom, amikor hülyén szmehálva kiment. És ekkor, testvéreim, pont olyan rosszul lettem megint, mint délután, de csak néhány minútára. Szkóró elmúlt az egész, s amikor a vacsorát behozták, már jó étvágyam volt, faltam a sült csirkét. De azért fura, hogy ez a sztárüj csolovek pofáncsapást kért. És fura, hogy olyan rosszul lettem tőle.
De még furább volt, amikor elaludtam aznap éjjel, Ó testvéreim. Rémálmot láttam, s mint várható is, az egyik délutáni filmmel kapcsolatban. Az álom meg a rémálom igazából film csupán az ember galavájában, azzal a különbséggel, hogy úgy érzi, ezekben részt vehet maga is. Pontosan ez történt velem. Azzal a filmmel állt kapcsolatban, amit a délutáni kúra vége felé vígyeltem, szmeháló málcsikok erőltettek egy fiatal ptyícát, az meg kricsált és fürdött a piros piros króvban, a pláttyéja horrorsón razrezálva. Benne voltam a hepajban magam is, sőt én voltam a főnök, divatos naccatviseletben. Aztán a draccolás és tolcsók tetőpontján egyszer csak lebénultam és iszonyú rosszul lettem, amin a többi málcsik nem győzött szmehálni. Aztán már csak azért draccoltam, hogy visszakeveredjek az ébrenlétbe, miközben dőlt belőlem a króv, liter- sőt hektóliterszám, s végül ott találtam magam az ágyamban, ebben a szobában. Hánynom kellett, úgyhogy retyketegen leszálltam az ágyról, s indultam volna a folyosóra, a klóra. És ím, testvérek, az ajtó zárva volt. Sarkon fordulva most először vígyeltem, hogy rács van az ablakon is. Az edényért nyúlva az ágy melletti kisszekrénybe, konstatálnom kellett, hogy innen nincs menekvés. Mi több, nem mertem én már visszavackolni az alvó galavámba se. Nemsoká rájöttem, hogy mégse kell hánynom, de iszonyúan bojálosztam lefeküdni akár. Mégiscsak elaludtam mihamar, de már nem álmodtam semmit.


6


– Hagyják abba, hagyják abba, hagyják abba! – kricsáltam egyfolytában. – Kapcsolják ki, grjáznüj rohadékok, nem bírom tovább! – Ez már másnap volt, testvérek, és én tényleg megtettem mindent délelőtt is és délután is, úgy ültem, mint egy horrorsó mosolygós kooperatív málcsik a kínzószékben, miközben a vásznon csúnya testi sértések villogtak, glázom kicsiptetve, hogy vígyeljek mindent, plottyom, rukám, nógám a székhez erősítve, hogy ki ne tudjak szállni. Amit most kellett vígyelnem, nem olyan véscs volt, amit szörnyűnek tartottam volna, hisz csupán egy boltot krasztyolt ki három-négy málcsik, megtömték a karuránt zsozsóval, és jól eltolcsókolták a sztáraja ptyíca boltosnét, hogy folyt a piros piros króvja. De a lüktetés meg reccs reccs reccs recsegés a galavámban, az okádhatnék és a fene száraz reszelős szomjúság a rótomban rosszabb volt, mint tegnap. – Jaj, elegem van! – ordítottam. – Ez nem tisztességes, ti vónnüj disznók! – Küszködtem, hogy szabadulnék a székből, de ez nem volt lehetséges, bele voltam ragadva.
– Elsőrendű – kricsálta a dr. Brodsky. – Nagyszerűen haladsz. Még egy film és végeztünk is.
Megint zajlott az 1939-45-ös sztárüj háború, foltosvonalkás, repedezett filmen, vígyelni való volt, hogy németek csinálták. Német sasokkal indult meg a náci zászlóval meg avval a fura kampós kereszttel, amit a málcsikok az iskolában úgy szerettek rajzolni, aztán igen dölyfös és nadménnüj német tisztek masíroztak poros, bombatölcséres, kidűlt-bedűlt utcákon. Azután ljúgyikat lehetett vígyelni, akiket falhoz állítva agyonlőnek, tiszteket, amint kiadják a parancsot, és iszonyú nagój plottyokat a csatornában heverni, csupa üres bordakalicka és pipaszár fehér nóga mindegyik. Visító ljúgyikat vonszoltak el, bár a hangsávon nem visítottak, mert azon csak zene ment, és ütötték-rúgták őket. A fájdalom és rosszullét közepette csak ekkor vettem észre, hogy micsoda zene is recseg és bömböl azon a hangsávon, és hát Ludwig van volt az, az Ötödik szimfónia utolsó tétele, és ettől egészen bezúmnüj lettem. – Hagyják abba! – kricsáltam, mint az eszelős. – Hagyjátok abba, ti grjáznüj rohadt disznók! Hiszen ez bűn, undorító, megbocsáthatatlan bűn, ti brácsnüjök! – Nem állították le azonnal, mert már csak egy-két perc volt hátra – ljúgyik összeverése, króv folyása, újabb kivégzőosztagok, majd egy jó öreg náci zászló és a VÉGE. De amint a lámpák meggyulladtak, már ott állt előttem a dr. Brodsky meg a dr. Branom, és a dr. Brodsky azt mondta: – Mi az, hogy bűn, he?
– Bűn – mondtam émelyegve. – Ludwig vant erre használni. Nem ártott ő senkinek. Beethoven egyszerűen csak zenét írt. – Aztán tényleg okádnom kellett, mire hoztak egy ilyen veseforma tálat.
– Zene – mondta a dr. Brodsky eltűnődve. – Szóval te szereted a zenét. Én magam nem értek hozzá. Hasznos érzelemserkentő, ennyit tudok róla. Lám, lám. Mit szól ehhez, Branom?
– Semmit sem tehetünk – felelte a dr. Branom. – Mind megöljük, amit szeretünk, ahogy a rab költő mondja. Lehet, hogy itt ez lesz a bűnhődési elem. Örülni fog az igazgató.
– Adjanak inni – mondtam –, a Bóg szerelmére!
– Oldozzák el – rendelkezett a dr. Brodsky. – Hozzanak neki egy kancsó jéghideg vizet. – Munkához láttak az alcsolovekok, és hamarosan vödörszám vedeltem a vizet, és micsoda mennyei boldogság volt az, Ó testvéreim. Majd azt mondta a dr. Brodsky:
– Te egész intelligens fiatalembernek látszol. Még ízlésed is van. Csak épp a mániád az erőszak, igaz? Az erőszak és a lopás, mert hisz a lopás is az erőszak egy formája. – Nem gavarittyoltam erre egy árva szlóvót se, testvérek, mert még mindig rosszul voltam, bár málenkissé kezdtem már jobban lenni. Szörnyű egy nap volt. – Nos hát – mondta a dr. Brodsky –, mit gondolsz, hogyan csináljuk? Szerinted mit csinálunk veled?
– Azt csinálják, hogy rosszul legyek, mert rosszul vagyok, ha ezeket a mocskos perverz filmjeiket nézem. De mégse a filmektől van. És ennek ellenére úgy érzem, ha abbahagynák ezeket a filmeket, én se lennék többet rosszul.
– Úgy van – mondta a dr. Brodsky. – Asszociáció, a legősibb oktatási módszer a világon. És igazában mitől leszel rosszul?
– Ezektől a grjáznüj undorító véscsektől, amik a galavámból meg a plottyomból állnak ki – feleltem –, ezektől.
– Különös – mondta mosolyogva a dr. Brodsky –, milyen különös törzsi nyelv. Maga tud valamit az eredetéről, Branom?
– Összehangzó jassz-szavak – felelte a dr. Branom, aki már egyáltalán nem látszott olyan barátságosnak. – Némi cigányszöveg. De az eredet többnyire szláv. Propaganda. Szubliminális penetráció.
– Jó, jó, jó – mondta a dr. Brodsky, mint akit ennyire azért nem érdekel a dolog. – Nos – fordult felém –, nem a drótoktól van. Sem semmi olyasmitől, ami rád van erősítve. Ezek csak a reakciókat mérik. Hát akkor mitől lehet?
Vígyeltem most már, persze hogy, micsoda egy bezúmnüj sút voltam, hogy nem jöttem rá: a rukámba adott injekciók. – Ó – kricsáltam –, ó, vígyelem most már világosan! Mocskos, kalos, vónnüj trükk! Álnokság és rohadékság, de többé nem teszitek!
– Örülök, hogy most hozod szóba a kifogásaidat – mondta a dr. Brodsky. – Legalább tisztán látunk a kérdésben. A legkülönfélébb módokon juttathatjuk be a szervezetedbe a Ludovico-anyagot. Orálisan, például. De a szubkután módszer a legjobb. Ne is kapálózz ellene, kérlek. Semmi értelme. Rajtunk nem fogsz ki.
– Ti grjáznüj brácsnüjök! – Már majdnem nyifogtam. Majd: – Az erőszak, testi sértés meg a többi kal nem érdekel. Kibírom. De a zene, az aljasság. Aljasság, hogy okádnom kell, miközben Ludwig van és G. F. Händel meg a többiek gyönyörű muzsikáját szlúsálom. Mindez azt mutatja, hogy gonosz mocskok vagytok, és én sose bocsátok meg nektek, ti szemetek.
Erre gondterheltnek látszottak mind a ketten. Majd a dr. Brodsky azt mondta: – A delimitáció nem könnyű. A világ egy, az élet is egy. A legédesebb és legmennyeibb tevékenységben is van bizonyos mérvű erőszak – a szerelem aktusában, például; a zenében, például. Vállalnod kell a kockázatot, fiú. A döntést te hoztad. – Nem értettem ezt az egészet, de aztán így szóltam:
– Fölösleges folytatnia, uram. – Mint látható, nagy ravaszul hangot váltottam. – Már bebizonyította, hogy ez a sok draccolás meg testi sértés meg gyilkolás rossz rossz rettenetesen rossz. Megtanultam a leckét, uram és uram. Most már látom, amit eddig nem láttam. Meggyógyultam, Istennek legyen hála. – S azzal jámboran a plafonra emeltem glázomat. Ám a két doktor szomorúan rázogatta a galaváját, és a dr. Brodsky azt mondta:
– Még nem gyógyultál meg. Még sok a tennivaló. Csak ha majd a tested reagál, méghozzá rögtön és erőnek erejével, az erőszakra, mint akibe kígyó csípett, a mi segítségünk nélkül, gyógyszerezés nélkül, csak akkor... – Mire én:
– De uram, uram és uram, én most már tudom, hogy rossz. Rossz, mert árt a társadalomnak, rossz, mert minden csoloveknak megvan a joga az élethez és a boldogsághoz, ahhoz, hogy ne verjék össze, ne tolcsókolják, ne késeljék meg. Sokat tanultam, ó, nagyon sokat tanultam. – De a dr. Brodsky jó hangosat szmehált erre, összes fehér zubáját kimutatva:
– Az ész korának eretneksége – valami ilyet mondott. – Tudom, mi a helyes, és egyet is értek, mégis a rosszat cselekszem. Nem, nem, fiú, ránk kell bíznod a dolgot. De fel a fejjel. Nemsokára vége. Kevesebb mint két hét, és szabad leszel. – Azzal megveregette a plecsómat.
Kevesebb, mint két hét. Ó testvéreim és barátaim, egész korszaknak tűnt az. A világ elejétől egész a végéig. Lehúzni mind a tizennégy évet az Ábüben semmiség lett volna hozzá képest. Mindennap ugyanaz. De amikor, négy nappal ez után a gavarittyolás után a dr. Brodskyval meg a dr. Branommal, bejött a gyévocska az injekcióstűjével, ráförmedtem: – Egy frászt! –, és jól rukán tolcsókoltam, mire a tű csörrenve leesett a padlóra. Ezt azért csináltam, hogy vígyeljem, mi lesz a reakciójuk. Az lett, hogy négy vagy öt bolsoj fehér köpenyes rohadék alcsolovek lefogott az ágyon, odadugva hozzám a vigyorgó licóját, a nővér ptyíca meg: – Te kis ronda gonosz ördög, te –, azzal belevágott a rukámba egy másik tűt, és jó brutálisan kiengedte belőle az anyagot. Azután elgurítottak abba a pokoli moziba, mint mindig:
Mindennap ugyanolyanok voltak ezek a filmek, testvéreim, csupa rugdosás, tolcsókolás, piros piros króv csöpögött a licókról, plottyokról, fröcskölte tele a kameralencsét. Vagy vigyorgó és szmeháló, naccatdivat szerint öltözött málcsikok, vagy hihihiző japán hóhérok, vagy brutális náci rugdosók és lövöldözők. És mindennap egyre nőtt és fokozódott az érzés, hogy bele fogok pusztulni a rosszullétbe, a fejfájásba, a fogfájásba, az iszonyú iszonyú szomjúságba. Mígnem egyik délelőtt úgy próbáltam kitolni a rohadékokkal, hogy piff paff-puff vertem bele a galavámat a falba, hátha sikerül eszméletlenre tolcsókolnom magam, de a vége az lett, hogy elfogott a rosszullét, vígyelve, hogy ez a fajta erőszak éppen olyan, mint a filmen látott, úgyhogy csupán csak kimerültem tőle; megkaptam az injekciómat, és elgurítottak a moziba, mint mindig.
Aztán egy reggel felébredtem, elköltöttem tojásból, pirítósból, lekvárból és tűzforró tejes csájból álló reggelimet, és arra gondoltam: "Most már nem tarthat sokáig. Most már közel kell hogy legyen a vége. Sokat szenvedtem, nem bírom tovább." És csak vártam és vártam, testvérek, a ptyícára, hogy hozza az injekcióstűt, de nem hozta. Bejött a fehér köpenyes alcsolovek, és így szólt:
– Máma, barátom, gyalogolhatsz.
– Gyalogolhatok? – kérdeztem. – Hová?
– A szokásos helyre – mondta. – Igen, igen, ne csodálkozz. Gyalog mégy a moziba, persze én is veled megyek. Többé nem tolószékben fogsz közlekedni.
– Na és az undorító reggeli injekcióm? – Mert borzasztóan meglepődtem, testvérek, hisz olyan fontosnak tartották, hogy belém nyomkodják ezt a Ludovico-véscset. – Nem szúrtok több undorító ragacsot a szegény szenvedő rukámba?
– Annak vége – szmehált a csolovek. – Mindörökké ámen. A magad lábára fogsz állni, fiú. Gyalog fogsz eljárni a szörnyűségek kamrájába. De továbbra is lekötözünk és kicsíptetjük a szemedet. Na gyere, kis tigrisem. – Fel kellett vennem a köntösömet, bele kellett bújnom a tufliba és végig kellett gyalogolnom a folyosón a mozimésztóra.
Ezúttal, Ó testvéreim, nemcsak hogy nagyon rosszul lettem, de le is döbbentem. A vásznon újra megjelentek a testi sértések, bevert galavájú csolovekok, tépett, króvtól csöpögő, irgalomért kricsáló ptyícák, vagyis a privát és magán kegyetlenkedés. Aztán megjelentek a börtöntáborok, a zsidók, a szürke, tankokkal és egyenruhákkal teli külföldi utcák, puskatűzben hulló csolovekok, vagyis a társadalmi méret. Ám ezúttal semmi mást nem okolhattam, amiért rosszul vagyok, szomjúhozom és fáj mindenem, csak azt, amit vígyelnem kellett, mert a glázom most is ki volt ugyan csíptetve, nógám, plottyom a székhez erősítve, de drótok és más véscsek már nem álltak ki a plottyomból és a galavámból. Mi mástól lenne hát, ha nem a filmektől, amiket vígyelnem muszáj? Na persze, testvérek, ez a Ludovico-anyag amolyan szérumféle, s most már ide-oda keringett a króvomban, úgyhogy azt hittem, mindörökkön örökké kikészülök én már, ha ilyen erőszakot meg testi sértést kell vígyelnem. Eltátottam a rótomat erre, megeresztettem egy nagy buhuhút, és a könnyek áldott ezüstös pergő harmatcseppenként oltották ki a szörnyű vígyelnivalót. De a fehér köpenyes brácsnüjök már ugrottak is oda, és villámszkóró letörölték tastukjaikkal a könnyet, mondván: – Jól van, jól van, ne sírjon a kisbaba. – És kitisztult megint a látvány, és ott voltak megint ezek a németek, lökdösték a könyörgő-síró zsidókat – csolovekokat, zsénscsinákat, málcsikokat és gyévocskákat – be azokba a mésztókba, ahol aztán kinyúltak a mérgesgáztól. Buhuhú, fakadtam el sírva megint, s már jöttek is törölni a könnyet, nehogy egyetlen véscset elmulasszak a filmből. Szörnyű és iszonyú nap volt Ó testvéreim és egyetlen barátaim.
Aznap nocsju, amint ágyamon hevertem a sűrű és zsíros ürügulyásból, gyümölcstortából és fagylaltból álló vacsora elköltése után, arra gondoltam: "Ördög és pokol és gyehenna, ha most azonnal kijutok innét, talán még van esély." De nem volt fegyverem. Britvát itt nem adtak, másnaponként borotvált egy kövér kopasz csolovek, reggeli előtt az ágyban, miközben két fehér köpenyes brácsnüj ügyelt rám, hogy jó és erőszakmentes málcsik maradjak. Körmeimet igen rövidre nyírták és reszelték, hogy karmolni se tudjak. Viszont gyorsnak még gyors voltam, bár úgy legyengítettek, hogy árnyéka maradt csak annak, ami a régi jó szabad időkben lehettem. Na, leszálltam az ágyról, odamentem a zárt ajtóhoz, és horrorsó keményen püfölni kezdtem, kricsálva hozzá rendesen: – Jaj, segítség, segítség. Beteg vagyok, meghalok. Doktor, doktor, doktor, gyorsan. Kérem szépen. Jaj, meghalok, meghalok. Segítség. – Úgy kiszáradt a górlóm, hogy csak úgy sajgott. Aztán nógák közeledtek a folyosón, zsémbelő góloszt hallottam, és felismertem benne azt a fehér köpenyes csolovekot, aki a piscsát hozta s a napi végzetemhez kalauzolt. Morogva szólt be:
– Mi az? Mi folyik ott? Miféle szélhámosságon töröd a fejed?
– Jaj, meghalok – nyöszörögtem. – Jaj, iszonyú szúrást érzek az oldalamban. Appendicitis, azt hiszem. Jaaaj!
– Majd megappendicitellek én – morogta a csolovek, és akkor, testvérek, végtelen örömömre szlúsáltam, hogy kulcsok csörrennek. – Ha ez valami trükk, kis barátom, a barátaim meg én egész éjjel verni fogunk. – Azzal kinyitotta az ajtót, és beeresztette mintegy szabadságom édes ígéretének levegőjét. Én az ajtó mögött álltam, amint kitárta, s vígyeltem a folyosó bevetülő fényében, hogy értetlenül körülnéz. Már emeltem is a két öklömet, hogy rondán nyakon tolcsókolom, már vígyeltem is előre, amint nyöszörögve fetreng a padlón vagy kinyúlik, kinyúlik, kinyúlik, s már öntötte is el bensőmet a gyönyör, amikor esküszöm, úgy csapott föl bennem a rosszullét, akár a hullám, és iszonyú félelem fogott el, mert éreztem, hogy most tényleg meg fogok halni. Öklendezve támolyogtam vissza az ágyhoz, a csolovek pedig, akin most nem fehér köpeny volt, hanem házikabát, alighanem tisztán vígyelte, mi volt a szándékom, mert így szólt:
– Lám, lám, mindenből tanul az ember, nem igaz? Folyton tanulunk, mondhatni. Na gyere, kis barátom, kelj fel arról az ágyról, és üss meg. Azt akarom, hogy üss meg, komolyan. Egy jó nagy csapott horgot kérek az államra. Majd meghalok, úgy szeretném, nem viccelek. – Én meg, testvérek, csak hevertem az ágyon, és mindössze annyira voltam képes, hogy buhuhú. – Söpredék – röhögött a csolovek. – Féreg. – Azzal felrántott a pizsamám nyakánál fogva, mert nagyon gyenge és béna voltam, meglódította a jobb rukáját, és hatalmasan belevágott a licómba. – Ezt azért kaptad, mert felébresztettél, te kis ürülék – mondta. Azzal, sitty-sutty, leporolta a tenyerét és kiment. Csirr-csörr, fordult a kulcs a zárban.
S ami elől, testvérek, az álomba kellett ekkor menekülnöm, az az iszonyatos és hülye érzésem volt, hogy: jobb ütést kapni, mint adni. Ha még marad a csolovek, a végén a képem másik felét is odatartom neki.


7


Nem akartam hinni a fülemnek, testvérek. Úgy rémlett, az idők kezdete óta vagyok azon a vónnüj mésztón s az idők végezetéig ott kell maradnom. Holott mindig azt mondták, hogy két hét, és most kijelentették, hogy a két hét majdnem lejárt. Azt mondták:
– Holnap, kis barátunk, szabadulsz, szabadulsz, szabadulsz. – És mutatták is a hüvelykujjukkal, mintegy a szabadság felé bökve vele. Aztán a fehér köpenyes csolovek, aki pofán tolcsókolt, de továbbra is hordta a piscsámat és kalauzolt a mindennapi kínzáshoz, azt mondta: – De a nagy nap még hátravan. El fogsz ájulni a gyönyörtől – és csúnyán vigyorgott hozzá.
Aznap reggel is arra számítottam, hogy pizsamában, tufliban és köntösben igyolok majd a moziba. De nem. Ideadták az ingemet, az alsóvéscseket, a portyázópláttyémat és a horrorsó rugdosóbakancsomat, finoman kimosva, vasalva, suvickolva. Még a gigametsző britvámat is ideadták, amivel a régi szép időkben szoktam volt draccolni. Homlokráncolva értetlenkedtem öltözködés közben, de a fehér köpenyes alcsolovek csak vigyorgott, nem gavarittyolt egy szlóvót sem, Ó testvéreim.
Egész kedvesen vezettek el az ismerős mésztóra, ám ott nagy változások estek közben. A vásznat elfüggönyözték, a tejüveg eltűnt a vetítőlyukak alól, talán feltolták vagy félrehúzták, mint valami rolót vagy spalettát. S ahol addig csak a kasl kasi kasl köhögés hallatszott és ljúgyik árnyéka mozgott, most egész nézőközönség ült, és egy-két licót fel is ismertem. Ott volt az Ábü-igazgató, a dutyimókus vagyis a szent ember, a lelkész, aztán a főcsaszovoj meg ez az igen fontos és jól öltözött csolovek, a belügy- avagy perügyminiszter. A többit nem ismertem. Ott volt a dr. Brodsky meg a dr. Branom is, csakhogy nem fehér köpenyben, hanem úgy öltözve, ahogy olyan doktorok öltöznek, akik elég fontos emberek ahhoz, hogy kiöltözzenek. Dr. Branom csak álldigált, de a dr. Brodsky álldigálás közben gavarittyolt is a maga tudós módján az egybegyűlt ljúgyikhoz. Vígyelve, hogy belépek, így szólt: – Aha. És most, uraim, bemutatom magát az alanyt. Mint látják, egészséges és jól táplált. Kialudta magát, jót reggelizett, gyógyszert nem kapott, hipnotizálva sincs. Holnap teljes bizalommal bocsátjuk ki a világba, mert nagyon tisztességtudó fiatalember ő, csupa jó szó és segítőkészség. Micsoda változás, uraim, amin ez a nyomorult huligán átesett, miután az állam két éven át teljesen értelmetlenül és haszontalanul börtönben tartotta. Haszontalanul, mondom. Nem egészen. A börtönben eltanulta az álnok mosolyt, a kézdörzsölő színlelést, az alázatos és törleszkedő képmutatást. És eltanult más bűnöket is, valamint megátalkodott mindabban, ami még előzőleg ragadt rá. De elég a szavakból, uraim. Beszéljenek a tettek. Figyelem.
Kissé elszédültem ettől a sok gavarittyolástól, alig is bírtam fölfogni, hogy rólam van szó. Azután kialudtak a lámpák, s helyettük két reflektorfény kúszott elő a vetítőlyukakból, és az egyik pont a ti Alázatos és Szenvedő Narrátorotokra esett. A másikba pedig besétált egy bolsoj bazi csolovek, akit még sose vígyeltem. Zsíros licója volt, bajusza és a majdnem kopasz galaváján néhány odaragasztott hajcsomója. Harmincéves lehetett, vagy negyven vagy ötven, szóval koros és sztárüj. Odaigyolt hozzám, és vele igyolt a reflektorfény is, úgyhogy a végén egyetlen nagy tócsává olvadt össze a kettő. Na, azt mondja pimaszul: – Helló, te szemét. Te se fürdesz sokat, az undorító szagodból ítélve. – Aztán táncléptekkel rátiport a bal nógámra, majd a jobbra, fölpöckölte az orrom hegyét, ami valami bezúmno fájt, a glázom tele lett könnyel, végezetül akkorát csavart a bal uhómon, mintha csak rádiókapcsoló lett volna. Szlúsáltam, hogy a közönség kuncog, itt-ott horrorsón el is röhinti magát. Orrom, nógám, füllyukam valami bezúmno sajgott és fájt, ezért így szóltam:
– Miért csinálod ezt velem? Én nem ártottam neked, testvér.