Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sally Wentwui ni A lóvá tett földesúr

2010.07.22

Sally Wentwui ni
A lóvá tett földesúr

pamela, az életvidám egyetemista lány állás és fedél nélkül marad a szünidőre. Hirtelen ötlettől vezéreltetve felkeresi egyetlen élő rokonát, a nagybátyját, aki egy birtokon vállalt munkát a nehéz természetű James Arbory grófnál. Charles bácsi és a szerencse segítségével a lány „Dóra" álnéven mint az új cselédlány mutatkozik be a háziúrnak. Sir James tiszteletlen, butuska kis libának hiszi új alkalmazottját, Pamela pedig felfuvalkodott, erőszakos kényúrnak tartja munkaadóját. A macska-egér viszony mögött azonban egyre komolyabb érzelmek rejtőznek...

1. FEJEZET
A motor bugása megrázta Arbory Magna házfalait. A csendes falucska békésen feküdt a cotswoldi dombok között. A motorkerékpáron ülő, fekete bőrruhába öltözött alak lelassított a kanyargós kis utcákban, de a falu végén kiszélesedő úton a gép szinte új életre kapott. A hosszú, meredek emelkedőn a sebességváltás közben felbőgött a motor, és csak akkor halkult le, amikor megállt „Abbot's Arbory" kapuja előtt.
A nagy, tekintélyes kapu két kőoszlopán egy-egy oroszlán ült, s mindkettő pajzsot tartott a karmai közt. Pamela Smith levetette a bukósisakját. Az oroszlánok éppen olyan feleslegesek voltak, mint az őrizetük alatt álló, idejétmúlt örökösödési rendszer. A lány úgy gondolta, hogy csak azért, mert több száz évvel azelőtt egy középkori hadvezér karddal és kínzások árán elrabolta a parasztoktól a földjeiket, utódainak nincs joga ma is igényt tartania ezekre a területekre. Pamela leállította a motort, majd a falhoz támasztotta.
A kapu mögött, a feljárótól balra egy kis, cotswoldi kövekből épült, földszintes portásház állt. A közelben őrtorony magasodott a ház fölé, mely üresnek és elhagyatottnak tűnt, a kert pedig kissé elhanyagoltnak. Pamela kiáltására nem érkezett válasz. A lány megrántotta a vállát, majd ismét visszafordult a kapu felé, és látta, hogy az nincs is bezárva, hanem csak a lánc tartja. Nem volt könnyű, de Pamelának végül sikerült kifeszítenie a lakatot, s az olajozott kapuszárny kinyílt. A motort betolta az udvarra, a kaput gondosan bezárta maga mögött, végül felpattant a gépre, majd elindult.
Az út egy darabig az erdőn át vezetett, ami csak egy kanyar után világosodott ki. Amint az árnyékból a napfényre ért, Pamela hirtelen megtorpant. Tágas, nyílt táj terült el előtte. A termetes tölgyek és szilfák hosszú árnyékot vetettek a dimbes-dombos, zöld mező gyepére. A legfőbb látványosság azonban a napfényben csillogó vizű nagy tó volt. A sziklafalról kis vízesés futott le. A tó másik partján egy fehér ház állt, mely stílusát tekintve hasonlított arra a kis pagodaszerű épületre, amelyet Pamela a fák közötti apró szigeten fedezett fel. A lány egy darabig nézte a vizet, aztán lassan a tóban tükröződő házra emelte tekintetét.
A H alakú, háromemeletes, gyönyörű épület erkélyét és kéményeit olasz mell-
JííJia
véd díszítette. Széles, lapos lépcsők vezettek a fedett bejárathoz. A szigorú szimmetriát a szép kövek és a fal előtti alacsony korlát oldotta fel.
A ház olyannyira elbűvölte Pamelát, hogy alig bírta levenni róla a tekintetét. Úgy érezte, mintha délibábot látna vagy egy mesebeli palotát, mely azonnal eltűnne, ha becsukná a szemét.
Az ámuldozásnak a lány azonban hamarosan véget vetett, s továbbment. A nehéz motor nemsokára felgyorsult. Pamela rémülten fékezett, amikor egy őz-csapat keresztezte előtte az utat. A hangos csikorgás megijesztette az őzeket, úgyhogy az állatok még gyorsabban szaladtak, hogy a fák között biztonságot és védelmet találjanak.
Pamela lassan és óvatosan közelítette meg a tó fölött ívelő kis hidat. A túlsó parton egy másik járművet pillantott meg, amely éppen a híd felé tartott. A lány legnagyobb meglepetésére a Rangé Rover nem hajtott rá a hídra, hanem megállt előtte keresztben, s így lezárta az utat.
Pamela átment a hídon, aztán a kocsi előtt néhány méterrel lefékezett. Az autóból egy férfi szállt ki. Vadászfegyver volt nála, és kutyák vették körül.
-  Mit keres maga itt? - kiáltott rá dühösen.
Mielőtt Pamela felocsúdhatott és szóhoz juthatott volna, a férfi haragosan hozzátette:
-  Nem tud olvasni? Azt hiszem, elég egyértelműen láthatta a bejáratnál a táblán, hogy ez magánterület. Most pedig takarodjon innen, mielőtt letartóztattatom birtokháborítás miatt!
A férfit szinte szétvetette a düh. Magas, széles vállú ember volt, aki valószínűleg igencsak élvezte volna, ha kidobhatja a lányt. Pamela leszállt a motorról.
-  Ide figyeljen, nem tettem semmi rosszat. Én csak...
-  Semmit? Akkor minek nevezzem azt, hogy ezzel a szörnyű járgánnyal keresztülgázol a parkon, és elijeszti a vadakat? Fél mérföldről is hallottam a zajt. A magafajta rockerek mind egyformák. Meglátnak egy egyenes útszakaszt, és rögtön azt hiszik, hogy próbára kell tenniük a tudásukat, bárkié legyen is az a terület. Na, most pedig megfordul, és távozik ezzel a vacakkal. De most azonnal!
A férfi fenyegetően húzta össze szemöldökét.
Pamela felháborodottan nézett rá a motoros szemüveg mögül. Nyilvánvaló volt, hogy fiúnak nézték, olyannak, aki minden utat versenypályának tekint, így aztán a motorján tombolja ki magát.
Pamela mindent meg akart magyarázni. Leállította a gépet, és a férfihoz fordult.
-  Uram, ön téved. Én csak...
Elakadt a lélegzete és kővé dermedt, amint észrevette a rámeredő puskacsövet.

-  Hallotta, mit mondtam. Takarodjon! Ha nem tűnik el öt percen belül, magára uszítom a kutyákat!
Pamela leeresztette a karját. Gyűlölettel és ijedten pillantott a puskára, aztán lassan a férfi arca felé fordította tekintetét; a fickó a győztes fél büszke mosolyával nézte őt. A lány hirtelen haragra gerjedt.
-  Gyáva alak! - Bár a lány hangját tompította a bukósisak, a férfi mégis tisztán hallotta szavait, és szemmel láthatóan meg is lepődött rajtuk. - A fegyvere és a kutyái mögé bújik! Fogadni mernék, hogy különben elfutna és ügyet sem vetne rám. Azt se kérdezte, mit akarok itt, csak játszotta a nagy hőst. - Pamela mély lélegzetet vett.
A férfi leeresztette a fegyvert, szorosan a lány mellé lépett és alig elfojtott dühvei nézett le rá.
-  Most fegyver és kutyák nélkül állok itt. Szóval minek nevezett? Pamela hunyorogva, nyakát nyújtva pillantott rá. A férfi száznyolcvan centinél
is magasabb lehetett - erős, izmos válla a lovaglókabát alatt is jól látszott. Pamela maga is úgy érezte, túl messzire ment. Ideje távoznia, amilyen gyorsan csak lehet, gondolta. Sietve hátralépett.
-  Hm, azt hiszem, most inkább elmegyek.
-  Ó, máris?
A férfi követte őt, és hirtelen eléállt.
-  Csak nem ijedt meg? - kérdezte gúnyosan.
Pamela gyorsan körülnézett, mielőtt tovább hátrált volna. A motorkerékpár csak fél méterre volt tőle. Megragadta a kormányt, és fel akart ülni.
Támadója azonban elkapta a kabátját, s ekkor olyan közel rántotta magához a lányt, hogy az arcuk majdnem összeért.
-  Te gazember! - üvöltötte a férfi. - Senki sem nevezhet engem büntetlenül gyávának! Érted? Senki!
A férfi olyan hevesen rázta meg a lányt, hogy még a fogai is összekoccantak.
-  Hagyja abba! Eresszen el!
Pamela felemelte a kezét, hogy megfékezze őt, de ez éppen olyan reménytelen próbálkozásnak tűnt, mintha egy vasrudat próbált volna meghajlítani. A férfi hirtelen ellökte, mire a lány az egyensúlyát veszítve elesett. Az ismeretlen megvetően nézett le rá.
-  Te gyáva csavargó! Neked csak akkor jön meg a bátorságod, ha a többi haverod is veled van. Most pedig takarodj, mielőtt végleg elveszítem a türelmemet!
Pamelának nem kellett kétszer mondani, amilyen gyorsan csak tudott, felpattant a motorkerékpárjára, idegesen beindította a motort, miközben egy ijedt pillantást vetett a férfira, aki természetesen követte őt a Rangé Roverrel. Talán attól fél, hogy megijesztek egy nyulat vagy átgázolok a pázsiton, gondolta Pamela
JűSia
keserűen. Kínos pillanat volt, amikor le kellett szállnia a motorról, hogy kinyithassa a kaput. A férfi is kiszállt a kocsiból, és anélkül hogy segített vagy akadékoskodott volna, figyelte őt.
A lány a kerítésen kívülre tolta motorját, aztán még visszafordult, hogy bezárja a kaput, de a férfi megelőzte őt.
Pamela végtelen megkönnyebbülést érzett, mintha börtönből szabadult volna, ahol a férfi volt a rabtartó.
Érezte a hátán a hideg, szürke szemek megvető pillantását.
Arbory Magnába érve bement a postára. Felütötte a telefonkönyvet. Abbot's Arbory néven több számot is talált: a házét, az intézőét, a keleti és a nyugati kapuét. Még egy nagy iparvállalatnak sincs ennyi távbeszélővonala, gondolta növekvő keserűséggel. Kíváncsiságból fellapozta a telefonkönyvet az Arbory névnél is. Négy bejegyzést olvashatott ott, de Sir James Arbory, az Abbot's Arbory tulajdonosa, aki olyan erőszakosan utasította ki birtokáról, nem szerepelt közöttük. Egyébként azt az ötletét, hogy nem is a tulajdonossal, hanem csak az intézővel találkozott, el kellett vetnie. Egy alkalmazott, bármilyen magas tisztséget viseljen is, soha nem bánt volna vele ilyen kegyetlenül és megalázóan.
Pamela felvette a kagylót, bedobta az érmét, és a ház számát tárcsázta. Néhány csengetés után egy kellemes férfihang szólalt meg a vonal túlsó felén:
-  Abbot's Arbory, Richardson beszél.
-  Szervusz, Charlie bácsi. Én vagyok az.
-  Pamela! - A férfi hangja döbbent csodálkozásról árulkodott. - Hol vagy?
-  Itt vagyok, Charlie bácsi, Arbory Magnában.
-  Tessééék? - Charles Richardson nem tűnt túlságosan lelkesnek. - Azt hittem, hogy ezt a nyarat Franciaországban töltőd a szüreten.
-  Nem, Charlie bácsi - felelte Pamela türelmesen -, az tavaly volt. Idén Spanyolországba akartam menni barackot szedni.
-  Nekem mindegy - fakadt ki a férfi. - No és miért nem vagy ott?
-  Nagy viharok dúltak, úgyhogy a termés jelentős része tönkrement, ezért nem volt szükségük annyi emberre - magyarázta Pamela. - Ezenkívül az útitársamnak felajánlottak egy szállodai munkát a nyugat-indiai szigeteken, és ezt igazán nem utasíthatta vissza.
-  Persze, természetesen. Nem utazhattál volna el a lánnyal? - kérdezte nagybátyja reménykedve.
-  Nem, Charlie bácsi, csak egy ember számára volt munka. Szóval itt vagyok.
-  Mit jelentsen az, hogy... Tehát itt vagy? - kérdezte aggályosán a férfi. ¦ - Ez azt jelenti, hogy szeretném nálad tölteni a nyarat, Charlie bácsi.
-  Nálam? - A férfi hangja döbbenten csengett. - Nem maradhatsz itt. Vissza kell menned a kollégiumba. Igen, pontosan... a kollégiumban kell maradnod,

hogy felkészülj a vizsgákra. Jó is lesz, nyugodtan tudsz dolgozni, nem zavarnak a többiek...
Pamela egy ideig türelmesen hallgatta, aztán félbeszakította a szóáradatot.
-  Nincs mit tenni, Charlie bácsi, a kollégium be van zárva, én pedig padlón vagyok.
-  És a zsebpénzed?
-  Azt már elköltöttem.
-  Nos, kereshetnél valami munkát.
-  Charlie bácsi, nincs hol laknom!
-  Talán egy olyan munka, ahol szállást is kapsz... egy szállodában, vagy valami ilyesmi - ötlötte ki utolsó kétségbeesésében a bácsika.
Pamela egy pillanatig hallgatott, majd csendesen megszólalt:
-  Jól van, Charlie bácsi. Látom, nem akarsz segíteni. Pedig megígérted a mamának, mikor haldoklott, hogy törődni fogsz velem. - A lány elfojtotta feltörni készülő könnyeit. - Nincsen senkim rajtad kívül, bácsikám. Azt hittem, számíthatok rád. De hát... majd megoldom egyedül. Kimegyek az utcára...
-  Kimész az utcára? - kiáltott a bácsi. - Te jó ég, édes lányom, tudod te, mit beszélsz?
-  Hogyhogy? Vissza kell térnem Londonba, tehát várok, míg valaki felvesz ... - felelte Pamela ártatlanul.
A nagybácsinak kellett néhány perc, hogy magához térjen.
-  Ezt... ezt nem teheted. Inkább gyere ide, és majd meglátjuk, hogyan tovább. Talán munkát is találok neked. Akiknél legutóbb dolgoztam, nyitottak egy szállót a tengerparton. Lehet, hogy nekik szükségük volna rád. Nálam azonban csak néhány napig maradhatsz, ezt meg kell értened.
-  Igen, Charlie bácsi, értem. Igazán kedves tőled, Charlie bácsi.
-  Ne szólíts mindig így - szólt a férfi bosszúsan. - Tudod, hogy ki nem állhatom.
-  Persze. Bocsáss meg, Charlie bácsi.
Pamela magába fojtotta nevetését. Pontosan el tudta képzelni, ahogy meglehetősen merev nagybátyja zavartan áll a telefonnál fekete öltönyében. De azt is tudta, hogy nála keresztülviszi akaratát. Édesanyja halála óta, amikor Pamela tizenkét éves volt, és Charlie bácsi lett a gyámja, ez mindig sikerült.
Nagybátyja mélyet sóhajtott:
-  Akkor gyere inkább rögtön ide! Átjössz a falun, fel a dombon és... Pamela megköszörülte a torkát.
-  Azt hiszem, ez így nem lesz jó, Charlie bács... hm. Tudod, már megpróbáltam eljutni a házhoz, de... szóval... kidobtak.
-  Micsoda??
¦Júlia
-  Kidobtak. Egy férfi, fegyver volt nála és néhány kutya - magyarázta Pamela készségesen.
-  Hogy nézett ki?
-  Nagyon magas, sötét és erőszakos.
A nagybácsinak nem volt nehéz kitalálnia, ki lehetett az.
-  Te jó ég, mivel érdemeltem ki ezt? Csak nem Sir James volt az?
-  De, azt hiszem, igen.
-  És miért dobott ki? Nem mondtad neki, hogy hozzám jöttél?
-  Nem adott rá alkalmat. Tudod, valószínűleg nem tetszett neki a motorom és...
-  A motorod? Csak nem motorral érkeztél? - nyögte ki Charlie bácsi. - Akkor nem fogja megengedni, hogy itt maradj.
-  Nem kell tudnia róla.
Pamela szavait azonban elnyomta a nagybácsi panaszáradata.
-  Tudtam! Túl szép volt, hogy igaz lehessen. Alighogy otthon érzem magam valahol, van egy rendes munkám és kezd minden jól alakulni, megérkezel te, és gondoskodsz róla, hogy elveszítsem az állásomat - már megint!
-  Charlie bácsi, tényleg nem az én bűnöm volt, hogy a legutóbbi munkahelyeden gyomirtószerrel öntöztem meg a díjnyertes orchideákat. Nem volt megjelölve a kanna, bárkivel megeshetett volna. - Pamela őszintén sajnálta nagybátyját. - Már két éve ennek. Nézd - folytatta a lány behízelgően -, Abbot's Arbory óriási birtok. Ha beengedsz az egyik oldalbejáraton, a főnököd észre sem veszi, hogy ott vagyok. Fogadni mernék, hogy tíz embert is el tudnál bújtatni anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Eltartott egy ideig, míg a nagybácsi szíve meglágyult. Számos ígéretet kellett tennie a lánynak, hogy nagybátyjának az állásával kapcsolatos félelmeit eloszlassa. Pamela úgy gondolta, hogy szívességet tenne azzal, ha a férfi elveszítené miatta az állását - már ha Sir James Arbory ilyen zsarnok. De ez Charlie bácsira tartozik, így hát megígérte, hogy nem megy el a birtokra. Ha majd besötétedik, nagybátyja eljön érte, és a hátsó bejáraton becsempészi.
Azt a néhány órát estig Pamela a legközelebbi városban töltötte. Amikor a sétája során egy könyvtárhoz érkezett, elhatározta, hogy végignézi azokat az újságokat, amiket nem tudott megvenni. Mikor egy óra múlva indulni készült, pillantása a „Burke's Peerage" című könyvre esett és egy váratlan ötlete támadt. Levette a polcról a vastag lexikont, s leült az asztalhoz. Hamarosan megtalálta azt a bejegyzést, amit keresett: „Sir James Tristan Wyndham Arbory, Abbot's Arbory 12. bárója, Arbory Magna, Oxon. Született: 1958. december 17. Iskolák: Eton és Oriel College, Oxford. Klubok: Whites, Carlton. Család: Sir Edward Arbory leszármazottja, nemesi rang 1417 óta."
10

Tehát harmincas évei közepén járt a férfi, és valószínűleg agglegény lehetett, mivel nem említették a feleségét és a gyerekeit.
A lány gyorsan becsukta a könyvet. Haragudott saját kíváncsisága miatt. Mi köze van hozzá, ki Abbot's Arbory tulajdonosa? Szemében úgyis csak kapitalista vérszívó volt, aki a munkásokon élősködik. Bizonyára rengeteg szolgálót dolgoztatott Charlie bácsin kívül is, akik mind őnagyságát szórakoztatták. A rendszer igazságtalansága az égre kiáltott, és - gondolta a lány - minél előbb megváltozik, annál jobb.
Pamela visszatért Arbory Magnába. A kellemes, hűvös időben élvezte a rózsák illatát, melyet a lágy szellő fújt felé, míg a fogadóban nagybátyjára várt. Charlie bácsi csak akkor jött érte, amikor már egészen besötétedett. Pamelának megint nevetnie kellett a férfi merevségén: hibátlanul vasalt, sötét nadrágot és zakót viselt.
Szigorú tekintete meglágyult, amint Pamela szenvedélyesen átölelte, és megcsókolta az arcát. Bárhogy próbálta is, nem sikerült elrejtenie az örömét.
-  Na de kislányom! Mi van, ha meglátnak az ismerőseim? Mit gondolnak majd rólam?
-  Nem tudom, bácsikám, mit fognak gondolni.
Charlie bácsi még kissé a múlt században élt, amikor a lányok olyan tiszták voltak, mint a szűz hó. Gyakran bosszantotta ezzel Pamelát, de még többször fordította ezt a lány a maga hasznára.
-  Jól van, hagyjuk! Gyere, mennünk kell!
Pamela engedelmesen felvette a bukósisakját és a kesztyűt.
-  Ülj fel a hátsó ülésre, Charlie bácsi. A nagybácsi megkövültén nézett rá.
-  Szó sem lehet róla! Inkább itt halok meg, de fel nem ülök erre a gépre. Gyalog megyünk, te pedig tolni fogod a motort.
-  Több mint egy mérföldnyit? - vetette ellene Pamela.
-  Igen, meg még egy mérföld a kaputól a házig - közölte a nagybácsi némi elégtétellel. - Korábban meggondolhattad volna. Nem is értem, miért nem vonattal jöttél, mint minden más épeszű ember.
Pamela várakozásával ellentétben Charles Richardson nem ment be a főkapun, hanem néhány méterrel arrébb vezette, egy szűk kapuhoz, ahonnan a kis erdőn át a házhoz jutottak. Ezen az úton jártak a teherautók. Charlie bácsi egy garázshoz kísérte a lányt, amit már régen nem használtak.
-  Itt elrejtheted a motorodat - suttogta, miközben óvatosan körülnézett.
-  Na de Charlie bácsi - emelte fel hangját Pamela bosszúsan. -Azt hihetnem, hogy bűncselekményt követünk el!
-  Maradj csendben! Sir James gyakran sétál esténként. Még meghall minket.
11
Júlia
Pamela engedelmeskedett, majd levette táskáját a csomagtartóról, és követte nagybátyját egy oldalajtón át a házba. Hosszú, egyenes folyosón mentek végig, melyet barna tölgyfa ajtók szegélyeztek, s a végén felfelé vezető lépcsőhöz értek. Charlie bácsi végül kinyitott egy ajtót.
-  Itthon volnánk. - Hangja most már sokkal magabiztosabbnak tűnt. - Ez lesz a te szobád. Tiszta és rendes, mert volt egy szobalányunk, aki nemrég hagyott itt minket. Csak néhány hétig dolgozott nálunk, és a munkaközvetítő még nem talált utódot. Hát igen.
A nagybácsi szeretetteljesen nézegette a lányt.
-  Olyan sovány vagy. Biztosan nem főzöl rendesen, és csak bekapsz itt-ott
valamit.
-  Ne aggódj, Charlie bácsi. Amíg itt lakom, felhizlalhatsz. A nagybácsi az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
-  Nem értem, miért ebben a nevetséges öltözékben jöttél.
-  A motorhoz ez való. Egy diáktól vettem ezt a bőrruhát jó áron, neki már nem volt rá szüksége.
Charlie bácsi az égre emelte tekintetét.
-  Na jó, de remélem, van valami rendesebb ruhád is...
-  Persze, hoztam egy farmert és pár pólót...
A férfi elsápadt, felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a lányt.
-  Ne mondj semmit, hallani sem akarom! Ha kész vagy, gyere ki a konyhába, adok valamit enni. Visszamész ezen a folyosón, a végén balra, és a mosókonyhán át bejutsz a konyhába.
A szoba, mint a nagybácsi mondta, tiszta és meglepően barátságos volt. Egyszerű bútorokkal rendezték be. A sarokban fésülködőasztal állt, a padlót szürke szőnyeg borította, s az ágyat sötétkék takaró védte, amely jól illett a függönyhöz. A fal mellett ruhásszekrény terpeszkedett. Pamela a szoba kék foteljébe ült, hogy levethesse kényelmetlen csizmáját. Aztán kicsomagolt, majd felakasztotta azt a néhány ruhát, amit magával hozott. Két fekete ruhát, két sötétszürke szoknyát, egy kötött pulóvert, valamint két fehér blúzt talált a szekrényben. Nem csoda, hogy elment a szobalány, ha ezeket a feltehetően az özönvíz előtti korból itt maradt holmikat kellett viselnie.
Pamela megmosakodott, és nagybátyja kedvéért felvette a legjobb, rojtok és kitűzők nélküli farmerjét, hozzá egy tűzpiros trikót.
Mikor megpillantotta őt a nagybácsi, kissé elcsodálkozott, de megtartotta magának a véleményét. Levest és zsemlét adott a lánynak, majd a végén egy nagy adag sonkás rántottat. Pamela megette a vacsorát, aztán hátradőlt a székben, miközben a bácsi árgus szemekkel figyelte őt.
-  Isteni volt. Charlie bácsi, kitűnő szakács vagy. A nagybácsi sugárzott az örömtől.
12

-  Nos, meg kell adni, elég jó rántottat tudok csinálni.
-  De Sir Jamesnek nem te főzöl, ugye? Biztos van saját szakácsa.
-  Csak akkor főzök, ha vendégek jönnek. Különben a háztartási alkalmazottja főz.
-  A háztartási alkalmazott? Ő is itt lakik?
-  Igen, de most nincs itt. A frissen műtött édesanyját ápolja.
-  Lakik még valaki a személyzetből a házban?
-  A házban nem, mióta a lány elment. Van még egy istállómesterünk és egy inas, ők az istállók mellett laknak. Az erdész és a kertész a saját házukban élnek a birtokon. Jelenleg enyém a ház.
-  Akkor most te főzöl?
-  Igen, de lassacskán megunjuk a rántottat.
Pamela felnevetett, és jókedve a nagybácsira is átragadt.
-  Most már jól van - mondta Pamela. - Mikor felhívtalak, olyan voltál, mint egy öreg morgós medve. Már attól féltem, elfelejtettél nevetni.
-  Sajnálom, kicsim. Csak azért történhetett, mert nagyon megszerettem ezt a helyet, és nem akartam elveszíteni az állásomat. Lassacskán kiöregszem abból, hogy állandóan új helyre költözzem. Szeretnék itt megöregedni békében, ha lehet. Ezért kell megígérned, hogy itt maradsz a konyhai részben. Sir James bizonyára nem örülne, ha megtudná, hogy nálam laksz, miután kidobott téged.
Pamela megértőén simogatta meg a nagybácsi kezét.
-  Ne aggódj! Ki fogok térni előle. Elhiheted, hogy nincs kedvem mindezek után újra találkozni vele.
2. FEJEZET
Pamelát szokatlan madárcsicsergés és egy tyúk kaparászása ébresztette másnap reggel. Nem tudott volna újra elaludni, így inkább felkelt, és elhúzta a függönyt. Egy betonozott udvarra nézett az ablak, de a távolban pázsitot és virágágyásokat látott.
Aztán visszafordult a szoba felé; a krémszínű falakat, az unalmas szőnyeget és a függönyt vette szemügyre. Egyetlen dolog hiányzott a helyiségből: a színek. Virágok kellettek volna, mégpedig azonnal! Kirohant a szobából és úgy, ahogy volt, mezítláb leszaladt a lépcsőn, ki az udvarra. Hosszú, vörösesbarna haja a vállára omlott, fehér hálóinge a teste köré csavarodott.
Hideg reggeli levegő csapta meg az ajtóban, de Pamela ügyet sem vetett rá, hanem az udvaron át a gyepre futott. A fű még harmatos volt a lába alatt, úgy érezte, mintha egy felhőn szaladna át. Nevetett az örömtől, boldog volt, hogy vidéken lehet, nem kell dolgoznia és tanulnia, hanem szabadon élheti át a természet ezernyi csodáját. Nevetése áthatolt a reggeli csenden. Pamela olyan boldog volt, hogy örömében táncba fogott, s ahogy forgott a füvön, hálóinge a lába köré tekeredett. Aztán egy rózsabokorba temette az arcát, s beszívta a virág varázslatos illatát. Amint néhány szirom lehullott, Pamela feldobta őket a levegőbe, aztán gyönyörködve nézte, hogy lebegnek a napfényben, míg le nem hullanak a puha pázsitra. A lány egyik virágtól a másikhoz szaladt, s csak akkor fordult meg és szaladt boldogan vissza, amikor már hatalmas csokrétát szorongatott.
Amint vállával belökte a ház ajtaját, zajt hallott a konyha felől. Rögtön odasietett, mert meg akarta mutatni Charlie bácsinak a kincseit, és egy vázát szeretett volna kérni tőle. Beviharzott a konyhába, és a nagybátyjához fordult. Zöld szeme lelkesen csillogott, haját a szél borzolta kócosra.
- Charlie bá... - kezdte, de aztán elállt a lélegzete az ijedségtől.
A nagybácsi ugyanis nem egyedül volt a konyhában. Az asztalnál Abbot's Arbory tulajdonosa ült kávéscsészével a kezében, az az ember, aki tegnap olyan erőszakosan kihajította Pamelát: Sir James Arbory.
Charles Richardson hatalmas csörrenéssel ejtette ki kezéből a barna porcelán-kancsót, amely darabokra tört a kőpadlón. Pamela gyors pillantást vetett nagybátyja elkínzott arcára, majd visszasietett az ajtóhoz.
14

-  Ne menjen el!
A lány bocsánatkérően pillantott nagybátyjára. Charlie bácsi ugyanolyan tanácstalannak látszott, mint maga Pamela. Sir James viszont igencsak ellenségesen nézett a betolakodóra.
A férfi ma világosbarna lovaglónadrágot, sötétbarna lovaglókabátot és szépen kifényezett bőrcsizmát viselt. Előtte egy barna bársonykalap és egy ostor feküdt az asztalon. Pamela lassan ráemelte tekintetét. Az előző napi sötét, haragos arckifejezést várta, ám a férfi egyáltalán nem tűnt mérgesnek. Ajka mosolyra húzódott, szeme pedig elismerően villant a lány felé.
Pamelának hirtelen eszébe jutott, hogy csak egy hálóing van rajta, és a harmattól az is a lábára tapad.
Sir James letette a csészét, aztán felállt.
-  Jó reggelt! Azt hiszem, még nem ismerjük egymást. James Arbory vagyok. A férfi nyilvánvalóan arra várt, hogy a lány is bemutatkozzon. Pamela ismét
a nagybátyjára nézett, aki még mindig kábultan állt. Pamela vállat vont, majd kinyitotta a száját, hogy elmondja, ki is ő.                ,                   •
A nagybácsi azonban közbevágott, s gyorsan közölte:
-  Londonból jött, uram. Sir James bólintott.
-  Az állásközvetítőtől, ugye? Gondoltam. Ideje volt, hogy végre küldjenek egy új szobalányt.
Charlie bácsi döbbenten nézett, Pamela pedig magába fojtotta mosolyát.
-  Igen, uram, így van.
-  Még nem árulta el a nevét.
-  Smith, uram - vágott közbe a nagybácsi, mielőtt Pamela megszólalhatott volna. Charlie bácsi haragosan és sokatmondóan pillantott a lányra.
-  Azt hiszem, jobb, ha rögtön visszaküldjük Londonba, mielőtt lejár a próbaidő. Nyilvánvaló, hogy tökéletesen alkalmatlan az állásra az, aki ilyen öltözetben rohangál a kertben, és ráadásul leszedi a legszebb virágokat. Gondoskodni fogok róla, hogy azonnal elutazzon. Menjen vissza a szobájába, és csomagoljon össze! - parancsolta Charlie bácsi.
Pamela el akart menni, de Sir James visszatartotta.
-  Éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, jót tenne egy kis változatosság, ha végre olyan lelkiismeretes szobalányunk lenne, aki már kora reggel leszedi a virágokat, amikor még harmatosak. Hiszen ez a legmegfelelőbb idő a virágszedéshez. Ezt bizonyára ön is tudja, ugye?
Sir James elvette a lánytól a hatalmas csokrot és átnyújtotta a nagybácsinak.
A férfi szemében Pamela gúnyt látott, és valami homályos vágyakozást, míg őt nézte. Pamela követte a férfi tekintetét, és észrevette, hogy a virágokról lecsöpögő harmatvíz átnedvesítette a hálóingét, és így pontosan kirajzolódtak mellének
15
•írnia
körvonalai. Indulatos mozdulattal igazította el a ruháját; zöld szeme csak úgy szikrázott a haragtól. Szóval ez a férfi is csak olyan, mint a többi!
-  Nem hívhatjuk Smithnek -jelentette ki Sir James. - Mi a keresztneve? A nagybátyja ismét megelőzte a lányt.
-  Dóra, uram. Dóra Smith. Pamela nem szólt semmit.
Sir James arca elfojtott nevetésről árulkodott.
-  Szóval Dóra Smith Londonból. Üdvözöljük Abbot's Arboryn. Örülök, hogy a mienk lesz.
Pamela a férfi hideg, szürke, vidáman mosolygó szemébe nézett, és megkérdezte, hogy az utolsó mondatát hogyan értse. Bárhogy legyen is, gyűlölte ezt az embert, s mi tagadás, szívesen lehervasztotta volna mosolyát az arcáról. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
-  Hát, ahogy elnézem, én is alig várom, hogy elkezdhessem itt a munkát meg miegymást - szólt kihívóan.
A férfi összerezzent. Pamela láthatta az arcán, mennyire megdöbbent, noha megpróbálta leplezni.
-  Igen, hm... -hebegett Sir James. -Jobb, ha most elmegy, és előbb átöltözik, ahogy Richardson úr is mondta. A virágokat később is vázába teheti.
Pamela csillogó szemmel mosolygott a két férfira.
-  Igaz, igaz, drágáim. Egy percig sem tart az egész.
Amint fölért a szobájába, Pamela nem állta meg, hogy egy jóízűt ne nevessen a történteken. Még ha másnap kidobják, akkor is megérte, hogy láthatta a két férfi arcát, mikor Sir James Tristan Wyndham Arboryt „drágámnak" nevezte. Nehéz lett volna megmondani, melyikük lepődött meg jobban: Sir James vagy a nagybátyja. Pamela még mindig kuncogott, amikor a szekrényhez lépett, és végignézte a szobalány ruhatárát. Minden jel arra mutatott, hogy a szobalánynak este kellett felvennie a komolyabb ruhákat, napközben pedig a munkához szoknyát és blúzt viselhetett. Igazán nevetséges, hiszen a farmer és a póló sokkal kényelmesebb lett volna. Mikor felöltözött, Pamela megállapította, hogy az előző lány alacsony és kövér lehetett, mert a szoknya túl bő volt a csípőjén, viszont alig ért a térdéig.
Végül Pamela a szoknyát egy biztosítótűvel szűkebbre vette, de a hosszán nem tudott változtatni. A blúz és a kabát is bő volt, az ujjuk pedig túl rövid.