Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anne Weale A milliomosfeleség

2011.01.31

Anne Weale
A milliomosfeleség
Francesca az első döbbenet után elfogadja a gátlástalan bankár, Reid
ajánlatát,  és a furcsa házassági
ajánlat ellenére feleségül megy
hozzá, mert nincs más lehetősége,
hogy az anyjának anyagi biztonságot nyújtson. Ám a férfi iránt támadt gyengéd  érzelmei teljesen
összezavarják. Adja  oda a szívét
valakinek, aki gyakorlatilag megvásárolta?
1. FEJEZET
Francesca középkorú férfira számított. Meglepődött, amikor a harmincas éveiben járó magas, sötét hajú, nem kimondottan szép arcú, de nagyon rokonszenves
férfi állt fel az íróasztal mögül.
- Foglaljon helyet, Miss Turner! - mutatott az íróasztal előtt álló székre.
Fran semmit nem tudott róla azon kívül, hogy Reid Kennard a neve, és hogy
a londoni City egyik előkelő irodaháza legfelső emeletén hatalmas irodája van.
A fényűző körülmények arra engedtek következtetni, hogy sikeres üzletember.
Fran eddig nagyon könnyelműen bánt a pénzzel, mindent megvett magának,
amire kedve támadt. Most a forrásai elapadtak, ezért jött ide. A vele szemben álló, száznyolcvan centi magas  férfi egyáltalán nem felelt meg annak a képnek,
amelyet egy neves bankárról  alkotott magának. Mr.  Preston,  elhunyt apja ügyvédje csak annyit mondott, hogy Reid Kennard látni  óhajtja, és esetleg kisegítheti őt meg az anyját nehéz helyzetükből.
Nehéz helyzet? Enyhe kifejezés, gondolta Fran,  miközben hátradőlt a kényelmes bőrfotelben, és keresztbe rakta a lábát.
Ezzel a mozdulattal felhívta Mr.  Kennard figyelmét  hosszú,  karcsú lábára.
Hozzászokott, hogy a férfiak megcsodálják, de Reid Kennard arca teljesen közönyös maradt, s mivel nem tudta kiolvasni belőle, mire gondol, ez idegesítette.
A férfi közben visszaült, könyökével az asztalra támaszkodott, kezeit összekulcsolta, és méregette a lányt.
- Úgy hallom, nehéz helyzetbe került.
Hangja magabiztosnak és rámenősnek tűnt. Fran könnyen el tudta képzelni,
hogy az utasításait az emberek gondolkodás nélkül teljesítik.  Ha más körülmények között ismeri meg, válságövezetbe  kivezényelt kommandósnak  hihetné,
akinek nem maradt más választása, mint az erőszak. Olyan erő sugárzott belőle,
amely irodában dolgozó embernél szokatlan.
- Igen, csakugyan - felelte  Fran. - Apám halála  után anyámmal együtt rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nem vagyunk  niár gazdagok, sőt gyakorlatilag
nincstelenek lettünk.
- Nincstelenek? - kérdezte kétkedve a férfi. - Már pusztán a karórájából is
hónapokig elélne egy átlagos család.
- Nem sokáig lesz már meg -jegyezte meg keserűen a lány, amint az elegáns
karórára nézett, amelyet a szüleitől kapott ajándékba a tizennyolcadik születésnapján. - De nem számít. Én elviselem a megváltozott körülményeket.  Csak
anyám miatt aggódom. Ő soha életében nem dolgozott. Ő...
- Ön sem, ha jól tudom - szólt közbe Kennard. - A lapok legalábbis ezt írták.
- Az igaz, hogy sosem volt még állásom. Nem volt rá szükség. Az apám gazdag volt... Legalábbis úgy tudtuk. Nincsenek különleges képességeim. A leghelyesebb, amit tehettem, hogy nem vettem el a munkalehetőséget olyanoktól, akik
erre inkább rászorultak.
- Nem kell magyarázkodnia, Miss Turner. Gyakorlat nélkül viszont nehéz lesz
megkeresnie a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat, főleg pedig tartania azt az
életszínvonalat, amelyhez hozzászokott.
- Gondolom, nem azért kéretett ide, hogy olyasmit mondjon nekem, amit már
amúgy is  tudok - mondta Fran kissé ingerülten. - Miért óhajtott látni?
Reid Kennard felállt, felemelt  az  asztaláról egy mappát, és odanyújtotta a
lánynak.
- Nézzen bele! - Azután az ablakhoz ment, és kinézett London háztetőire.
A mappában újságkivágások és különböző katalógusok voltak, amelyek szobrokat, festményeket és más műtárgyakat ábrázoltak. Voltak emellett képek lovakról, légi felvételek egy skót szigetről és egy kis francia kastélyról.
Reid Kennard elfordult az ablaktól.
- Amiket ott lát, csupa olyasmi, ami az utóbbi években felkeltette az érdeklődésemet. Ebből egy s más ma már az enyém. Olyan szerencsés  helyzetben vagyok, hogy kiélhetem a vásárlási szenvedélyemet... ahogy ön is tette, amíg az
édesapja el nem hunyt.
- Én azért ezt nem ilyen méretekben űztem - szólt közbe Fran. Vajon  hová
akar kilyukadni? Kérdően a férfira pillantott, aki közben a mellén összefont karral az íróasztal szélére ült.
- Lapozzon csak tovább! Van benne egy kép, amelyet azonnal ismerősnek talál majd.
A lány  kíváncsian eleget tett a felszólításnak, és valamivel gyorsabban lapozgatott. Döbbenten nézett fel, amikor az egyik fényképen, amely egy partin készült, felismerte saját magát. Szűk, mély kivágású, fekete bársonyruha volt rajta.
- Mit keresek én ebben a gyűjteményben? - lepődött meg.
- Ön  lesz az én következő szerzeményem, Miss Turner - felelte  Reid
Kennard, és első ízben suhant át enyhe mosoly szép vonalú ajkán.
A lány úgy találta, hogy ez az érzéki száj egyáltalán nincs összhangban a markáns arcvonásokkal.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte dühösen.
- Nekem feleségre van szükségem, magának pedig anyagi támogatásra. Ezt
nevezem én szerencsés véletlennek.
A lány zöld szeme szikrázott a felháborodástól.
- Csöppet sem érzem szerencsének, hogy az apám az ötvenes évei derekán
szívinfarktust kapott és meghalt, hogy a vállalkozása teljesen eladósodott, és
anyagiak nélkül hagyta itt a feleségét.
- Tapasztalataim szerint a legtöbb ember maga felelős a sorsáért. Az ön apjának az életmódja eleve kizárta a hosszú, egészséges élet lehetőségét. Üzletemberként is túl sok kockázatot vállalt.
- Mi dolga volt az apámmal? - Fran szinte semmit sem tudott apja üzleti
ügyeiről az utóbbi években Mr. Turner egyre kevesebb időt töltött a családjával.
Az viszont nem volt titok előtte, hogy voltak más nők is az életében.
- Közvetlenül semmi. De miután láttam ezt a képet, többet akartam megtudni magáról. Éppen készültem felvenni önnel  a kapcsolatot, de mivel az édesapja
közben meghalt, úgy döntöttem, egy időre elhalasztom a dolgot. A további események viszont arra indítottak, hogy visszatérjek eredeti tervemhez. Ha jól tudom, jelenleg nem jár senkivel.
- Ezt meg hogyan derítette ki?
- Utánanéztem - felelte  Kennard hűvösen. - Csupán a biztonság kedvéért.
Számomra a házasság egy életre szóló döntés. Amikor az ember házat vesz, ebbe is szakértőket és ügyvédeket von be. Diszkréten megbíztam egy magánnyomozót, hogy ellenőrizze magát. Gondolom, ön is szeretne többet tudni rólam. A
titkárnőm összeállított egy anyagot, amelyben szinte minden fontos információt
megtalál.
Azzal a férfi elvette Frantól a mappát, és egy vékonyabbat rakott elé.
- Ez hihetetlen! Úgy tudtam, ez kereskedelmi bank, és nem házasságközvetítő iroda! - A lány szeme megdöbbenést és felháborodást árult el.
Reid Kennard egyáltalán nem  látszott őrültnek.  Egészen értelmesnek hatott
elegáns öltönyében. És mégsem  lehet épelméjű, ha azt hiszi, hogy ugyanúgy
megvásárolhat egy nőt, mint azokat a tárgyakat a mappájában.
- Ez csakugyan  bank - biztosította a férfi nyugodtan. - És én vagyok az elnöke.
- Nem sokáig marad az, ha a részvényesei megtudják, milyen ajánlatot tett nekem. Azt hiszik majd, hogy megháborodott. Csak nem vásárolhat meg egy nőt?!
- Belátom, a módszer nem éppen szokványos - helyeselt a férfi, és közben
visszaült a  székébe. - Nekem azonban sem időm, sem kedvem, hogy a megszokott utat végigjárjam. Önnek  sürgősen szüksége van valakire, aki kisegíti
anyagi gondjaiból. Ha hozzám jön feleségül, az anyjának nem kell kiköltöznie
a házából, és önnek sem kell tovább aggódnia a jövője miatt. Én gondoskodom
magáról. Fontolja meg, Francesca! Ha nyugodtan végiggondol mindent, belátja,
hogy az ajánlatom rendkívül előnyös.
Hogy a férfi a keresztnevén szólította, ez még jobban feldühítette a lányt. Felugrott.
- Semmi szükség rá, hogy ezt fontolgassam. Fel vagyok háborodva, mert azzal csalt ide, hogy valami hasznosat hoz  a tudtomra. Merő  időpocsékolás volt
Londonba jönnöm. És mindenképpen tájékoztatom a felügyelőbizottság tagjait,
hogy az elnökük megtébolyodott.
A férfi válaszát be sem várva kiviharzott a szobából. Sötét pillantást vetett az
előszobában ülő megriadt titkárnőre, majd bevágta maga mögött az ajtót, és a
lifthez ment.
A titkárnő nem tudta, miért hivatta magához a főnöke Francescát, de meg volt
győződve róla, hogy a lánynak semmi oka nem lehetett arra, hogy mint egy fúria rontson ki a szobából.
Reid titkárnője, Miss Jones az ötvenes évei közepén járó hölgy, még akkor
lépett be a bankhoz, amikor az azóta elhunyt Sir Miles Kennard lett a bank elnöke. A nő abból,  amit  Miss  Turnerről  tudott,  arra a  következtetésre jutott,
hogy egy elkényeztetett  lány. Lehet,  hogy  Mr.  Kennard elmondta neki, mit
gondol róla.
- Minden rendben, Mr. Kennard? -  kérdezte aggódva.
- Persze, Miss Jones. Köszönöm!
Miss Jones meglepetten látta, hogy Mr. Kennard rámosolyog. Miss Turner
udvariatlan távozása után arra számított,  hogy a főnökét ingerült hangulatban
találja.
Miután a láthatóan teljesen elhűlt titkárnő távozott, Reid azon tűnődött, menynyire különböző is ez a két nő, Barbara Jones és Francesca Turner. Ennél különbözőbbek hasonló származású nők már nem is lehetnének.
Az idősebb szülőktől  származó, egyetlen gyermekként felcseperedett Miss
Jones felnőttként arra kényszerült, hogy gondoskodjék idős  szüleiről. A legönzetlenebb,  legmegbízhatóbb és  legnagyszerűbb ember, akit Reid valaha  is ismert. S az egyetlen jutalom, amit elvárhat azért, hogy teljesíti a kötelességét, az
emiatt érzett elégedettség és a jó nyugdíjra való kilátás.
Francesca viszont a szöges ellentéte. Valószínűleg soha életében nem tett semmit önzetlenül. De  igazságtalan módon mégis rendelkezik  mindennel, amivel
Miss Jones nem: szép arccal, csodálatos alakkal, temperamentummal és önbizalommal, amely részben veleszületett tulajdonsága, részben előkelő neveltetésének köszönhető.
Reid általában előre tudta, hogyan fog valaki reagálni bizonyos helyzetben, de
mivel Francescát nem ismerte, nem volt biztos benne, hogyan fogadja majd a házassági ajánlatát. A szenvedélyes reakció nagyon tetszett neki.
Amint Fran a szobájába lépett, nyomban látta, hogy az újságok pletykarovataiban közölt képek alapján teljesen hamis benyomása alakult ki róla. A valóságban sokkal szebb, mint a képeken. Ha nem is a szokásos okok miatt akarta elvenni, nem olyan kapcsolatot óhajtott, hogy házasságon kívül kelljen majd érzéki
örömöket keresnie. Hogy a felesége mellett szeretőt tartson, ahogy azt sok vele
egykorú ismerőse teszi, ez nem az ő stílusa.
Már  előre örült a kihívásnak, hogy meg kell szelídítenie ezt a forrófejű szépséget.
Fran nem mondott igazat Reid Kennardnek, amikor azt állította, hogy kizárólag az ő kérésére jött Londonba. Különben is össze akarta csomagolni apja londoni otthonában a személyes holmiját, hogy  a lakást eladják. De bármekkora
összeget kapnak is érte, ő meg az anyja nemigen lát ebből bármit  is, mert előbb
George Turner hitelezőit kell kifizetniük.
A lakás a Marble Arch közelében egy kisebb épületben volt, egy nagy villa
kertjében. A fák és a gondozott kert valóságos oázist varázsolt a zajos nagyváros szívébe.
Miután az apja megvette ezt a lakást, Fran  irányította a felújítási munkálatokat, ő válogatta össze  a bútorokat, ahogy saját vidéki házukban is  tette. Az anyja inkább a kertet imádta, a ház belseje nem nagyon érdekelte.
A lány újra és újra eljátszott a  gondolattal,  hogy belsőépítészetet tanul, és
önálló üzletet nyit, de mindig közbejött valami. Leghőbb vágya és legfőbb célja
az volt, hogy Julián felesége legyen.
Amint visszaért a lakásba, kibújt fekete kosztümjéből, amelyet a Reid Kennarddel való tárgyaláshoz öltött, levette a melltartóját, a harisnyáját és a bugyiját is,
majd hosszú, dús hajára fürdősapkát húzott, és lezuhanyozott.
Miután tiszta fehérneműbe, egy barackszínü pulóverbe és farmerbe  bújt, már
sokkal jobban érezte magát, és képes volt a  történteket higgadtan átgondolni.
Amikor a férfitól kirontott, a dühtől remegve  taxiba szállt, holott ezt valójában
már nem is engedhette meg magának, és hazajött. Most már csak egyetlen dolga
maradt, hogy minél hamarabb elfelejtse a Reid Kennarddel való találkozást, és a
további teendőire összpontosítson. Össze kell csomagolnia az apja  és a  saját holmiját.
Az anyja soha nem járt ebben a lakásban. Nem szerette Londont. Még a híres
chelsea-i virágkiállítás sem vonzotta. Szívesebben élt vidéken, ez pedig kapóra
jött a férjének, és gyakran fogadott más nőket  a lakásában.
Öt évvel ezelőtt, amikor Fran egyszer váratlanul Londonba utazott, az apját
délután egy ismeretlen hölggyel találta az ágyban, s ez  súlyos trauma volt számára, hiszen ő akkor még csak tizenhét éves volt, ráadásul szűz. Még most is
tisztán látta maga előtt az apja és barátnője elképedt arcát. Akkor az apja iránt
érzett szeretete, amely különben sem közelítette meg azt, amit az anyja iránt érzett, gyűlöletbe csapott át.
Francesca  addigi szexuális tapasztalatai  néhány  csókra  szorítkoztak.
Juliannek tartogatta magát, akibe tizennégy éves kora óta szerelmes volt. Mindig
azt hitte, hogy Julián, az apja sofőrjének, Jack Wallace-nak a fia viszontszereti,
és csak addig vár, amíg a saját lábára nem áll.
Két hónappal ezelőtt aztán ott lehetett Julián esküvőjén. Addigra már összeszedte magát annyira, hogy el tudott menni a lakodalomra anélkül, hogy bárki is
látná rajta, mennyire boldogtalan. Egy héttel ezután az apja meghalt. Nem sokkal később kiderült az igazság az üzleti ügyeiről, és az anyjában egy világ omlott össze.
Most Frannak kellett valamilyen kiutat találnia ebből a helyzetből az anyja és
a maga számára.
Épp a konyhába indult, hogy kávét főzzön,  amikor csöngettek.
- Miss Turner? - kérdezte a küldönc. - Csomagot hoztam. Aláírná, kérem?
Fran aláírta az átvételi elismervényt, és elvette a borítékot, amelyen a feladó
neve nem szerepelt. Talán rendelt magának valamit, csak megfeledkezett róla.
Visszament a nappaliba, és kinyitotta a csomagot. Az a mappa volt benne,
amely Reid Kennard életének rövid bemutatását tartalmazta. Dühösen a kanapéra dobta. Átkozott fickó!
Miután kávét főzött magának, a következő órát azzal töltötte, hogy átnézte apja szekrényét,  és összepakolta a holmikat. Remélte, hogy el tudja majd adni az
értékesebb dolgokat. Amióta az apja itt hagyta ebben a teljes anyagi zűrzavarban, minden lehetőséget ki kellett használnia, hogy pénzhez jusson.
A fiókok kiürítése közben megszomjazott. Egy pohár bor mellett döntött.
Közben meg nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy el ne olvassa a levelet, amelyet Reid Kennard írt az elküldött mappa mellé.
Félórával később azon törte a fejét, ne menjen-e moziba, hogy végre megszabaduljon a fejében kavargó gondolatoktól. De még sok dolga maradt, és már épp
elég időt elvesztegetett arra, hogy Kennard dossziéját átlapozza. Rendelt inkább
egy pizzát, és megpróbált újra a teendőire koncentrálni. Valamikor az este folyamán fel akarta hívni az anyját is. A bankárral való találkozásról persze nem fogja még tájékoztatni, nehogy felizgassa.
Ismét csöngettek,  és amikor Fran ajtót nyitott, nem a pizzaszállító állt ott,
ahogy várta, hanem Reid Kennard.
A lány arca elkomorult.
- Mit akar itt?
- Arra gondoltam, hogy közben talán megnyugodott már.
A müliomosfeleség
- Nem nyugodtam meg. Egyébként pedig dolgom van. - Francesca be akarta
csapni az ajtót, de Reid Kennard a lábával megakadályozta.
- Mit akar?! - kiáltott a lány felháborodottan. - Menjen el!
- Meg kell beszélnünk valamit - válaszolta a férfi higgadtan. - Megengedné,
hogy bejöjjek?
- Nincs mit mondanunk egymásnak. Nincs joga így megsérteni engem. Ha
nem megy magától, hívom az őrt, és az majd eltávolítja.
- Miért tenné?
- Mert zaklat engem.
Reid Kennard elmosolyodott, de ez nem az a kedves mosoly volt.
- Azt hiszem, csak blöfföl. - Azzal belépett, s a lány kelletlenül engedett neki. Nem volt más választása, Kennard sokkal erősebb nála. Erőszakkal úgysem
tudta volna megakadályozni.
- A viselkedése nagyon bosszantó - morgolódott a lány, de hátrébb lépett,
hogy elkerülje a férfival való érintkezést, amikor az becsukta maga mögött az
ajtót.
- Nagyon jól tudja, hogy soha nem bántanám.
- Honnan tudhatnám? Már mutatott bizonyos, lelki zavarra utaló jeleket.
- Szó sincs róla. A viselkedésem talán nem a szokványos, de ezt megszokja
majd. - A férfi körbenézett az előszobában, aztán a nappali nyitott ajtaja felé mutatott. - Csak maga után!
Fran kelletlenül előrement. Dühösen állapította  meg,  hogy a mappát nyitva
hagyta a kanapé előtt álló üvegasztalon. Most már  a férfi is tudja, hogy beleolvasott. De annak érdeklődését nem a mappa keltette fel, hanem az a fél pohár
bor, amely a telefon mellett állt.
- Egyedül inni nagyon rossz szokás -jegyezte meg.
- Nem szoktam inni. Nehéz napom volt, és nem vagyok hozzászokva az olyan
emberekhez, akik azt hiszik, egyszerűen keresztülgázolhatnak másokon. - A
lány keresztbe fonta a karjait. - Ön a legkellemetlenebb ember, akivel valaha találkoztam.
- Azért, mert feleségül akarom venni? A legtöbb nő bóknak vesz egy házassági ajánlatot.
- De nem akkor, ha az  ajánlatot egy vadidegen teszi, aki a nőt csak árunak tekinti.
- Vannak kultúrák, amelyekben a nő csak az esküvő után látja a férjét. A házasság hasznos intézmény. A mi kultúránk ezt nem értékeli eléggé, azért ennyi
nálunk a válás. Nem szeretne élete végéig boldog házasságban élni?
- Egyáltalán nem szeretnék férjhez menni, főleg nem önhöz.
- És miért nem, ha nincs más az életében? Vagy talán valamit nem vett észre
a magánnyomozóm?
Ebben a pillanatban újra csengettek, s Fran kiment ajtót nyitni. Most valóban
a pizzát hozták. A lány fizetett, a konyhába vitte, majd visszatért a nappaliba.
- Meghozták a vacsorámat. Szeretném elfogyasztani, amíg még forró.
Kennard elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Jobb lenne, ha nem nyitna ajtót, amíg nem tudja, ki áll odakint.
- Általában nem szoktam. Maga is csak azért furakodhatott be, mert azt hittem, a pizzát hozták.
- Még szerencse... legalábbis nekem - mondta a férfi, miközben körbenézett
a szobában. Minden érdekelte:  a színek,  a könyvek, a festmények,  a  tükrök.
Francesca imádta a tükröket, különösen a régi darabokat.
- Csinos kis szoba. Ki rendezte be? - kérdezte Kennard.
Még soha senki nem tett semmiféle megjegyzést a szoba berendezésére. Fran
ezért a kérdést hálásan fogadta, és örömmel töltötte el, hogy végre valaki észreveszi azt a  sok időt és fáradságot, amit ő ebbe beleölt.
- Nem  olyasvalaki,  akiről  már  hallhatott volna - válaszolta kitérően.  Kérem... Szeretnék vacsorázni, és holnapig mindent össze kell csomagolnom.
Nincs időm tereferélésre,még akkor sem volna, ha lenne mit mondanunk egymásnak.
- A pizza meglehetősen szegényes vacsora, ráadásul egyedül fogyasztva. Engedje meg, hogy meghívjam egy tisztességes étterembe, és megpróbáljam meggyőzni arról, hogy a tervem nagyon is ésszerű! Utána pedig szívesen segítek a .
csomagolásban.
- Nem! Szó sem lehet róla!
- Ezt mire érti? A vacsorára vagy a segítségemre?
- Mindkettőre. Mindenre. Lapozzon át még néhány újságot, és keressen egy
másik nőt magának! Én nem vagyok eladó, Mr. Kennard.
- Szereti a zenét? - kérdezte a férfi.
- Zenéje válogatja - válaszolta a lány, s meglepődött a hirtelen témaváltáson.
- Smetanát például szereti?
- Nem ismerem. - Ez nem volt teljesen igaz, a nevét ismerte ugyan a lány, de
ennél többet nemigen tudott róla.
- Tizenkilencedik századi zeneszerző. A leghíresebb műveit Prágában írta. Az
élete szörnyen végződött... Megsüketült és megtébolyodott.
- Ha többet akarok megtudni ismeretlen zeneszerzőkről, majd utánanézek az
életrajzának a könyvtárban.
- Szeret  olvasni?
- Véletlenül igen, de...
- Helyes. Én is szívesen olvasok, van egy szép könyvtáram is.
- Nem hinném, hogy olyan könyvei lennének, amelyek az én tetszésemet is
elnyernék. És ha Smetana az egyik kedvenc komponistája, én biztosan elaludnék
a zenéje hallgatása közben. Csak a popzenét kedvelem.
Ez sem volt igaz. Julián jóvoltából Fran nagyon jól ismerte a klasszikus zenét.
De jobb, ha Kennard szűk látókörűnek tartja. Hátha ez eltántorítja ettől az őrült
ötlettől, hogy feleségül vegye.
- Smetanát csak azért említettem, mert az egyik legismertebb operája Az eladott menyasszony - folytatta a férfi zavartalanul. - Mielőtt feltalálták a pénzt,
cserekereskedelem  folyt.  Árut  áruért.  Én  nem megvenni akarom  magát,
Francesca.  Én tisztességes cserét ajánlok. Megadom magának, amire szüksége
van, és maga megadja nekem, ami nekem kell. Biztos, hogy nem akar velem vacsorázni?
- Teljesen biztos.
- Akkor itt hagyom a pizzájával, és elmegyek a Scottsba kagylót vagy füstölt
lazacot vacsorázni. - A szeme kárörvendöen csillogott, miközben London egyik
legjobb éttermének specialitásait sorolta.
Talán a magánnyomozó azt is kiderítette, hogy Fran imádja a halat és a tenger
gyümölcseit?
Kennard az ajtóhoz lépett.
- Holnap reggel  felhívom. Hátha szebb színben látja az ötletemet, miután
aludt rá egyet.
- Köszönöm a figyelmeztetést. Majd melléteszem a telefonkagylót.
2. FEJEZET
Julián esküvője óta Fran sok éjszakán át hánykolódott álmatlanul, és a fiatal
pár leendő gyermekeire gondolt. Egész életében egyre vágyott csak, arra, hogy
Julián felesége és gyermekeinek anyja legyen. Nem volt benne olyan becsvágy,
hogy igazi lady váljon belőle. Erre csak a nagymama áhítozott.
A nagymama javíthatatlan sznob, jóllehet szerény családból származik. Egyáltalán nem vette jó néven, hogy a lánya, az akkor tizennyolc éves Daphne, egy
olyan bunkóhoz ment feleségül, mint George Turner, még akkor is, ha azt felvetette a pénz.
A két unokáját gazdag, de egyúttal tekintélyes férfihoz akarta  hozzáadni, és
ezért rávette a vejét, hogy Shelleyt és Frant Anglia egyik legelőkelőbb iskolájábajárassa. A nagymamának iszonyú csalódás volt, amikor az idősebbik unokája
egy olyan férfiba szeretett bele, aki egy nyáron kertészként dolgozott náluk. Ma
Johnnak már saját kertészete van, és boldogan él, bár elég szerény körülmények
között. Shelley így nem engedheti meg magának,  hogy az anyját anyagilag támogassa. Két gyermeke van, és várja a harmadikat, ezért a mamát még magához
sem tudja venni.
Ha a nagyi megtudta volna,  hogy Fran beleszeretett az apja sofőrjének a fiába, mindenképpen helytelenítette volna ezt a kapcsolatot.  Legalábbis addig,
amíg a fiú az egyetemi tanulmányait be nem fejezi. A sors iróniája, hogy a nagymama tökéletes férjjelöltnek tekintené viszont Reid Kennardet az unokája számára. Nem tartotta sokra a szerelmet, legalábbis nem tekintette a házasság alapjának.
Másnap reggel Fran iszonyú fejfájással ébredt. Ez a büntetés azért, hogy előző este túl  sokáig fennmaradt, és túl sok bort ivott, gondolta.
A délelőttöt azzal töltötte, hogy összerakosgatta a hálószobában talált holmit,
és Reid Kennard hívására várt. Voltaképpen örülnie kellett volna,  hogy nem jelentkezik, mégis rosszkedvű volt. Lehet, hogy a férfi meggondolta magát? Lehet,
hogy ő az ellenséges viselkedésével elriasztotta? Talán közben rájött, hogy rengeteg nő van, aki szívesen elfogadná az ajánlatát.
Minél tovább gondolkozott, annál inkább az volt az érzése, hogy elszalasztott
egy esélyt, és ezt egész életén  át bánni fogja. Ahogy a dolgok most állnak, az
anyjára valószínűleg szegényes élet vár, ő pedig elmehet dolgozni. Nem túl vonzó kilátások. A csere, amit Reid ajánlott, ha nem is boldog, de legalább kényelmes élettel kecsegtetett.
És mi lenne az ő feladata ebben a cserében? Mit kellene nyújtania? Egy olyan
férfihoz kellene feleségül mennie, akit nem szeret, és akitől ő sem várhat szerelmet? Márpedig a szerelem nála mindig előkelő helyet foglalt el. Amióta Julián
feleségül vette Alice-t, ez az érzés voltaképpen nem is érdekelte már igazán. A
kérdés tehát csupán az, le tudna-e feküdni egy férfival csupán azért, hogy gyermekeik lehessenek.
Arra a gondolatra, hogy Reiddel  szeretkezzen, furcsa érzések törtek rá. A férfi ösztönösen vonzotta. Beleborzongott. Szűz volt még, mert ártatlanságát első
és egyetlen szerelmének tartogatta, de elméletben mindent tudott a szerelemről
és a szexről. Azt is tudta, hogy a maga részéről, természeténél fogva, nagyon
szenvedélyes. Viszont idealista is. Miután beleszeretett Julianbe, sokkal fontosabb lett számára, hogy érintetlen maradjon,  és a kedvese legyen majd az első,
mint az, hogy élvezze az életet, mint sok vele egykorú lány.
Míg szexuális téren való  tapasztalatlanságán elmélkedett, és azon  tűnődött,
vajon a magánnyomozó mit derített ki ezzel kapcsolatban, megcsörrent a telefon.
Kivárt egy-két csengetést, és amikor felvette a kagylót, egy hűvös halló-val
jelentkezett.
- Jó reggelt!
Ha Reid epés megjegyzést tesz arra, hogy mégsem rakta mellé a kagylót, egyből lecsapja. De a férfi még csak nem is célzott ilyesmire.
- Szívesen megmutatnám a könyvtáramat. Velem ebédel ma?
Fran mélyet sóhajtott, tudta, hogy most élete nagy döntése előtt áll.
- Nem kell félnie, hogy kettesben lesz velem - folytatta Reid. - Az alkalmazottaim túlságosan finnyásak,  semhogy olyan munkaadónál dolgozzanak,  aki
nem felel meg morális elvárásaiknak. De különben is biztosítottam már őszinte
szándékaimról.
- Nem bánom. Mikor és hol?
Miután letették a telefont, a  lány nem értette, miért is adta be a derekát. Még
huszonnégy órája sincs, hogy kiviharzott a férfi irodájából, mert őrültnek tartotta, most meg ebédelni megy vele. Lehet, hogy neki is elment az esze?
Mielőtt Fran elindult volna,  még egyszer átnézte Reid személyi anyagát. Ebből kitűnt, hogy a férfi harmincnégy éves, tehát tizenkét évvel idősebb nála. Elég
nagy korkülönbség. És valószínűleg nem ez az egyetlen különbség kettejük közt.
A Kennards Kereskedelmi Bankot,  amely hosszú lejáratú hiteleket folyósít
kormányoknak, különböző intézményeknek,  és átruházási  ügyletekkel  is foglalkozott, Reid dédapja alapította. A fő részvényesek ma is Thomas Kennard örökösei.
Fran apjával ellentétben Reidnek nem kellett saját erejéből felküzdenie magát.
Ahogy azt az iratokból megállapíthatta, születése óta erre a posztra készítették
fel. Ám szülei minden igyekezete kevés lett volna ahhoz, hogy Reid az iskola
egyik legjobb tanulója legyen, majd kitüntetéssel végezze el Anglia egyik legtekintélyesebb egyetemét, ha nincsenek rendkívüli képességei.
Miért szemelt ki akkor éppen engem? - tűnődött Fran. Tisztában volt vele,
hogy neki is sok a jó tulajdonsága, és ezeket nem is adná oda semmilyen kivételes értelmi képességért. Reid alighanem tudatosan olyan nőt választott, akit az
esze helyett inkább az érzelmei vezérelnek, s ez meglehetősen furcsa, ha ugyan
nem gyanús.
Reid Kensington egyik legelőkelőbb részén lakott,  egy hatalmas házban. A
komornyik, egy ötvenes éveiben járó, fekete öltönyt és  feltűnő nyakkendőt viselő férfi nyitott ajtót a lánynak. Átvette a kabátját, majd egy széles lépcsőn felvezette az első emeletre, egy sor családi portré mellett. Reid épp a felsőbb szintről
jött lefelé. Frannak feltűnt, hogy a haja vizes. Kicsit furcsállta, hogy ilyenkor zuhanyozik.
- Elképesztően pontos - üdvözölte Reid, és kezet nyújtott neki.
Első találkozásuk alkalmával nem fogtak kezet, így  Fran most érezhette először, mennyire határozott a férfi kézfogása. Ezután Reid gyengéden megfogta a
könyökét, és bevezette egy elegánsan berendezett nappaliba, amelybe három
nagy ablakon áradt be a fény.
Rendes körülmények között a lány alaposan körülnézett volna, de Reid érintése teljesen megzavarta.
- Majdnem megvárattam - folytatta a házigazda. - Tizenegykor jöttem haza
a bankból, hogy kocoghassak még egy kicsit a parkban. Aztán a ház előtt az
egyik padon megláttam egy idős férfit, aki sürgős orvosi segítségre szorult. Ez
kissé feltartott.
- Mindennap kocog?
- Igyekszem. Hát maga?
Fran megrázta a fejét.
- Én teniszezem és  síelek. Más sportot nem űzök.
Reid végignézett a lányon.
- Maga remekül tartja a formáját - mondta. - De az olyan ember, mint én, aki
egész nap az íróasztalnál ül, kénytelen egy kicsit mozogni. Jöjjön, foglaljon helyet! Mivel kínálhatom meg ebéd előtt?
- Egy Camparit kérnék, szódával.
Reid a komornyikhoz fordult, aki diszkrét távolságban követte őket.
- Hozzon egy Camparit Miss Turnernek, nekem meg a szokásosat, Curtis!
A komornyik bólintott és elment.
- Üljünk le! - Reid az ablak melletti fotelekhez vezette vendégét. - Végzett a
csomagolással?
- Majdnem.
Reggel fél tízkor jött a kereskedő, akitől a lakás berendezésének jelentős részét vették, és visszavásárolt mindent. Mivel az apja cégét csődbiztos kezeli,
minden, ami valamikor George Turneré volt, a lakást is beleértve, most a hitelezőké. A bútorokat azonban Francesca a saját pénzéből vette, így annak ellenértékét félretehette magának arra az esetre, ha az érdekházasság feltételeit nem tudná elfogadni.
A komornyik meghozta az italokat.
- Ez a nagyszüleim háza volt - mesélte Reid. - Az apai nagyanyám még mindig itt lakik, amikor éppen nem a lányánál vendégeskedik. Én akkor költöztem
ide, amikor az apám meghalt. Addig Oxfordshire-ben laktunk, és helikopterrel
közlekedtünk. Most a legfelső szinten van egy lakrészem. De maga idelent valószínűleg jobban érezné magát - fűzte hozzá.  - Ha megházasodom, elköltözöm
innen. A gyerekeknek jobb vidéken, ha a szüleik dönthetik el, hol lakjanak.
- De hát hová költözne innen? - kérdezte Fran.
- Még nem tudom. Maga hol élne a legszívesebben, ha választhatna?
Francesca elgondolkozott.
- A tenger vagy egy tó mellett, hegyek közelében. Csodálatos, amikor az ember az ablakából hegyeket lát...  magas hegyeket, hófedte csúcsokkal...
A férfi felvonta a szemöldökét.
- Akkor Új-Zéland alighanem tetszene magának.
A lány megrázta a fejét.
- Gyönyörű ország lehet, de túl messze van Európától. Járt már ott?
Reid bólintott.
- A táj lenyűgöző... amíg nem esik. Maga merrefelé járt már?
- Általában olyan helyeken, ahol üdülni szoktak: télen a Karib-tenger szigetein, nyáron a Földközi-tenger partjain. Anyám nem szeret egyedül utazni.  Voltam vele Dél-Franciaországban, Írországban, Kaliforniában. Maga hol szokott
üdülni?
- Régen az apámmal utazgattam, mert ő is szerette, ha van mellette valaki.
Jártunk Japánban és más  csendes-óceáni országokban.  Sokat utazom a bank
ügyeiben is. A szabadságomat leginkább Franciaországban vagy Spanyolországban töltöm. És nászútra hová szeretne menni?
A rövid bevezető beszélgetés után a lányt teljesen meglepte ez a kérdés.
- Még nem mondtam, hogy a felesége leszek.
- Ha ezt annyira elképzelhetetlennek tartaná, nem lenne itt - válaszolta a férfi szárazon. - Legyünk őszinték, Francesca! Nekem szükségem van magára, magának pedig rám. Ez egy igen ésszerű alku.
Igen, a férfinak igaza van. Fran már egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek az ajánlatot, de ezt semmi esetre sem óhajtotta elismerni. Talán a büszkeség
tartotta vissza, hogy Reid tervét ilyen hamar elfogadja?
- Nem egészen értem, miért pont engem szemelt ki erre.
- Mert nagyon vonzó, amint ezzel bizonyára tisztában is van.
- Ez minden, amit egy nőtől elvár? Szép arc és elfogadható  alak? A lényem
teljesen közömbös?
- Azt hiszem, tudom, milyen. Az ember nem rejtheti véka alá a személyiségét - felelte Reid hanyagul. - Még nyugodt körülmények között is sokat árul el
az arc az ember természetéről. Tegnap maga bebizonyította, hogy hamar kijön a
sodrából, ennek ellenére nem fedeztem fel olyan tulajdonságokat, amelyek miatt
ne tudnék magával élni.
Ettől a pimaszságtól a  lánynak szinte elakadt a lélegzete. Nagy elégtétel lett
volna,  ha letörheti a férfi önbizalmát, de ezzel valószínűleg már elkésett.
Reid bizonyos fokig hasonlít az ő apjára. Valószínűleg az ősei közt is akadt
hasonlóképpen nagyra törő ember, aki lerakta a Kennard-vagyon alapjait.
És talán az apja sem lett volna olyan zsémbes, ha olyan nőt vesz feleségül, aki
jobban tud bánni vele, mint az ő csendes és könnyen elbizonytalanodó anyja.
Reid a maga harmincnégy évével aligha lesz képes megváltozni, de azért talán érdemes volna egy kísérletet tenni.
- Maga nem ismerhető ki olyan könnyen, mint én - mondta Fran. - Nekem
kicsit hosszabb időre van szükségem, hogy kialakítsam a véleményemet egy emberről.
- Nincs annyi emberismerete, mint nekem.
A komornyik újra megjelent.
- Tálalva, uram.
Az ebédet egy kis helyiségben fogyasztották el, amelynek ablakai hatalmas,
gyönyörű kertre nyíltak. Az antik étkezőasztal lapja az évszázados  rendszeres
ápolástól csillogott, s visszatükröződtek rajta a vörös és fehér tulipánok, amelyek
egy csodálatos vázában pompáztak.
Előételnek garnélarákot ettek ropogós  pirítóssal, apró csemegeuborkával és
száraz  fehérborral. A főfogás joghurtmártásos, friss mentával fűszerezett csirke
volt.
Ebéd közben Reid színházi előadásokról és különböző kiállításokról beszélt,
s bár mindez nagyon érdekes volt, az adott helyzetben teljesen értelmetlennek
látszott.
Miután a komornyik távozott, és ők nekiláttak a  gyümölcssalátának, Fran
megkérdezte:
- Mi szüksége feleségre, amikor annyi barátnője lehet, amennyit csak akar, és
bármikor cserélgetheti őket?
Reid meglepően komolyan nézett a lányra.
- Felelősséggel tartozom a  családomnak. Fiúgyermekekre van szükségem,
akik folytatják a hagyományainkat.
Francescát idegesítette a férfi komolysága.
- Ne hozzak talán valami bizonyítványt, hogy nem vagyok meddő?
- Nem, ennyi kockázatot vállalok.
- Nagyszerű! -jegyezte meg a lány gúnyosan.
Az volt az érzése, hogy a férfi azonnal elválna tőle, ha nem tudna megfelelni
  az elvárásainak. Habár hidegnek és önzőnek tartotta,  el kellett ismernie, hogy
rendkívül vonzó.
- És mikor eszelte ki ezt az egészet?
- Az ötlet már elég régi, valószínűleg akkor merült fel bennem, amikor a barátaim egyre-másra elváltak. Tucatnyi keresztgyerekem van, s a legtöbbjük most
mostohaszülőkkel él. Ettől szeretném megkímélni a saját gyermekeimet.
- A szülei együtt maradtak?
A férfi arckifejezése hirtelen komorabb lett. A lánynak nem maradt semmi
kétsége afelől, hogy fájó pontra tapintott.
- A szüleim külön éltek, de nem váltak el - felelte.
Fran meg akarta kérdezni, hány éves volt, amikor szétváltak, de jobbnak látta
ezt nem  firtatni. Később  viszont, amikor  a taxival hazafelé tartott, már bánta,
hogy nem engedett a kíváncsiságának.
Délután telefonált a nővére.
- Hogy haladsz? - Shelley tudta, hogy a húga felszámolja a lakást, de persze
nem tudott Reidről.
- Lassan megleszek. Te hogy vagy?
- Én jól, de épp most beszéltem anyával. Eléggé aggasztó az állapota. Csak
össze ne omoljon!
- Ne aggódj! Képzeld, mit szólna a  nagyi, ha kiderülne, hogy  az ő családjában valaki ideg-összeroppanást kapott.  Iszonyú csapásnak érezné.
Fran mindamellett nagyon aggódott az anyja lelkiállapota miatt, korántsem
vette ezt olyan könnyen, mint ahogy a szavaiból kitűnt.
- A nagyit keményebb fából faragták, mint anyut - vélte Shelley. - Te is ilyen
vagy, és bizonyos fokig én is. Anya viszont inkább a nagymama húgára hasonlít, aki  sosem tudta túltenni magát azon, hogy faképnél hagyták.
- Lehet, hogy igazad van... De Rose néni nem is volt soha különösebben erős
fizikumú, anya viszont az. Talpra áll, Shelley, ne aggódj! Adj neki egy kis időt!
- Remélem, igazad lesz.
- Együtt lakom vele, tudom. Bizonyos értelemben nehezebb egy nőnek túljutni egy boldogtalan házasságon, mint elveszteni egy férjet, akit szeretett. Anya
nem tudja azt mondani: Nem panaszkodhatok, harminc  gyönyörű évet éltem
együtt vele. Ez több, mint amennyi a legtöbb embernek megadatik. Az ő házasságuk kész kudarc volt.
- Ebben igazad lehet. Mindenki azt mondja, apa tehetett róla, hogy nem jöttek ki egymással, de úgy érzem, anya magát okolja. Ha ő más, talán apa is máshogy viselkedik. De ez most már a múlt. Ami engem aggaszt, az a jövő. Sosem
fog még egyszer férjhez menni, ez biztos, és arra sem képes, hogy egyedül álljon meg a lábán. Nekünk kell gondoskodnunk róla. De hogyan?
Erről már  gyakran  beszélgettek, de amíg Francesca nem volt biztos abban,
hogy Reid ajánlata megvalósítható,  jobbnak látta, ha a nővérének nem mond
semmit.
Másnap reggel Fran döntött. Felhívta Reidet, és közölte, hogy elfogadja az
ajánlatát.
- Rendben - mondta a férfi nyugodtan. - Akkor este elmegyünk vacsorázni.
Hétkor magáért megyek.
A válasz nagyon tárgyilagos volt, hiszen végül is  csak érdekházasságot terveznek.
A lány nem tudta, Reid hol akar vacsorázni vele, de feltételezte, hogy valamilyen elegáns étterembe viszi, ezért fehér selyemblúzt és szűk fekete lapszoknyát
vett fel, derekára pedig széles övet kötött.
Reid taxival jött érte.
- Egy bankárnak is  le kell ráznia a béklyóit - válaszolt, amikor a lány elismerő megjegyzést tett a megjelenésére.
Az étterem, ahová mentek, a Temze déli partján állt, magasan a folyó felett,
szép kilátással a túlsó  partra. A berendezés modern volt és egyszerű, épp az ellenkezője annak az elegáns századfordulói stílusnak, amellyel a férfi kensingtoni
háza volt berendezve.  Igaz, Fran nem ismerte a háznak  azt a részét, amelyben
Reid lakik.
- Gondolom, járt már itt - mondta a férfi, amint leültek a bőrfotelekbe.
- Nem, még soha. - Fran abban reménykedett,  hogy a szakács nem fukarkodik. Ha ideges, mindig nagyon megnő az étvágya.
- Parancsolnak valami italt vacsora előtt, uram? - kérdezte a pincér.
- Szereti a pezsgőt? - fordult Reid a lányhoz.
Francesca bólintott.
- Döntsünk most, rendben?
Reid  az étlapra gondolt, de kifejezésmódja  arra a döntésre  emlékeztette  a
lányt, amiért találkoztak. Úgy érezte, most pecsételődik meg a sorsa.
A pincér felszolgálta a pezsgőt, egy üveg Dom Pérignont.
Reid felemelte a poharát.
- Valaki ezt az érzékek varázsszerének nevezte egyszer.
- Ez ránk is fér - jegyezte meg a lány szárazon.
- Miért mondja ezt?
- Mert a varázs hiányzik a kapcsolatunkból. - Fran a fejével a másik asztalnál  ülő pár felé intett úgy ültek ott ketten, mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülöttük.
- Ezen könnyen segíthetünk. - Reid a lány kezéért nyúlt, a szájához emelte,
megfordította, és a tenyerébe csókolt.
Fran legszívesebben elrántotta volna a kezét, de legyőzte a kísértést.
- Fölösleges érzéseket színlelnünk - mondta,  majd rövid szünet után hozzátette -, de azért jó lenne, ha nem vernénk nagydobra, hogy ez köztünk csak... érdekházasság. A családomat zavarná, ha tudnák, hogy nem szerelemből házasodunk össze.
- Akkor úgy teszünk, mintha dúlna köztünk a  szerelem - somolygott Reid.
- Igen... egy bizonyos fokig. Mikor akarja hivatalosan bejelenteni az eljegyzésünket?
- Sajnos, holnap külföldre kell utaznom. Tíz nap múlva, amikor visszajövök,
megismerkedhetnénk egymás családjával, majd a Timesban közzétett hirdetéssel
bejelentjük barátainknak az örömhírt. - Reid meglepően kedvesen mosolygott a
lányra. - Szeretnék most inkább itthon maradni, de ezeket a tárgyalásokat már
régebben egyeztettük. Kellemetlen lenne lemondani őket. Sajnálom!
- így legalább lesz időm, hogy hozzászokjam a dologhoz.
- Vagy hogy meggondolja magát.
- Ha nem lennék biztos benne, mit akarok, nem lennék most itt - hangsúlyozta Fran. - Ha egyszer elszántam magam, kitartok a döntésem mellett.
- Én is.
A lány már szinte várta, hogy a férfi elővesz egy jegygyűrűt, s ezzel megpecsételi az ígéretét, de ez nem történt meg. Talán későbbre tartogatja, amikor már
bemutatta a nagyanyjának és néhány nagynénjének.
Amikor Fran újra otthon volt az anyjánál, és épp azon töprengett, miképpen
mondja el neki, hogy férjhez megy, két meglepő esemény történt.
Először egy hatalmas virágcsokor érkezett.
- Milyen gyönyörű virág! - lelkendezett az anyja. - Kitől kaptad?
A virágot csak Reid küldhette. A lány elolvasta a mellékelt kártyát. Szívesebben beszélgetnék veled - állt a kártyán lendületes kézírással, nyilvánvalóan abban a tudatban fogalmazva, hogy az üzenetet más is elolvashatja.
- Egy férfitól, akit Londonban ismertem meg. Egy rendkívüli embertől. Remélem, újra találkozom vele.
- Hogy hívják? És hol ismerkedtetek meg?
- A neve Reid Kennard. - Fran tudta, hogy a név nem mond az anyjának semmit, mert a Financial Times éppúgy nem érdekelte, mint a népszerűbb lapok gazdasági rovatai. - Nemrég találkoztunk egy partin. - Az adott körülmények között ez a kis hazugság  talán megbocsátható. - Most a tengerentúlon van üzleti
úton. Nem tudom, mikor fogom újra látni.
- Reid... Elég szokatlan név. Mivel foglalkozik?
- A Cityben dolgozik - felelte a lány, és hogy a további kérdéseket megelőzze, hozzátette: - Magas, sötét a haja, és szürke a szeme.
- Nagyon tetszhetsz  neki, ha ilyen drága virágot küld.
Fran elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Megtennéd, hogy vázába rakod? Ehhez te jobban értesz.
- Szívesen! - Mrs. Turner elvette  tőle a virágokat.
Nem sokkal később  Mr. Preston,  az ügyvéd telefonált, és bejelentkezett egy
délutáni látogatásra.
- Azt mondja, jó hírei vannak - közölte Francesca az anyjával.
- Jaj, ránk férne. Szörnyű év volt  ez. Nem is tudom, hogyan csináltam volna
végig nélküled, drágám.
- Arra való a család, hogy segítsük egymást a nehéz helyzetekben. - Fran átkarolta az anyját, és arcon csókolta.
Magában egyetértett a nagyanyjával, aki mindig azt mondogatta, Daphnenek nincs elég vér a  pucájában, de megpróbálta ezt nem kimutatni. Az anyja
azokhoz az emberekhez tartozik, akiknek szükségük van arra, hogy valakire támaszkodhassanak.
Mr.  Preston nem sokat teketóriázott, s rögtön a tárgyra tért:
- Biztosan megkönnyebbülnek, ha meghallják, hogy a helyzetükben kedvező
változások történtek,  amióta utoljára találkoztunk, Mrs. Turner. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de nem kell eladniuk ezt a házat,  amíg  nem akarnak elköltözni innen.
- Minek köszönhető  ez a változás, Mr. Preston? - tudakolta Fran.
- Röviden összefoglalva, Miss Turner, az apja cégére egy nagyon kedvező
ajánlat érkezett. De először mindenképpen a hitelezőket kell kielégítenünk. A hivatalos sorrend szerint először az adóhatóságot, majd a kiváltságos hitelezőket,
tehát az apja bankját, aztán a többi hitelezőt illeti a pénz. De végül marad még
valamicske önöknek is.
A hír hallatán Mrs. Turner zokogni kezdett.  A lánya  is sírni tudott volna a
megkönnyebbüléstől, de összeszedte magát. Mielőtt Mr. Prestont megkérte volna, hogy tájékoztassa valamivel részletesebben a történtekről, a szobájába kísérte az édesanyját.
Este Reid telefonált New Yorkból.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar intézkedni fogsz - mondta Francesca,
miután beszámolt az ügyvéd látogatásáról.
- Ha lehetséges, mindig gyorsan intézkedem. Édesanyád jobban van?
- Még mindig képtelen elhinni, hogy a házában maradhat. Szüksége van néhány napra, hogy felfogja az örömhírt.
Miután befejezték a beszélgetést, a lánynak eszébe jutott, hogy elfelejtette
megköszönni a virágot.
A jó hírt közölni kellett Shelleyvel és Johnnal is. Shelleyék sehogy sem tudták megérteni, miért tesz valaki kedvező ajánlatot egy csődbe ment cégre.
Fran néhány, Mr. Prestontól hallott érvvel valamennyire megnyugtatta őket.
Utána azonban gondolkodóba ejtette, vajon a nővére és a sógora rájön-e majd a
csalafintaságra, amikor megtudja, hogy ő eljegyezte magát egy ismert pénzemberrel.
3. FEJEZET
Egy héttel később, amikor Fran visszaért a kutyasétáltatásból,  egy fekete
Porsche állt a ház előtt. Érdeklődéssel megszemlélte az autót, mielőtt bement
a házba a hátsó bejáraton, ahol a kutyák vizestálja állt, majd benyitott a konyhába.
- Ki van nálunk, Janié?
Janié tizenöt éves korában lett a szobalányuk, amikor Fran még kisbaba volt.
Árvaházban nőtt fel, és dadogott, de csodálatosan főzött, és emellett a ház körüli teendőket végző három, részmunkaidős alkalmazottra is  felügyelt.
- Egy úr jött az édesanyjához. - Francesca tudta, hogy Janié nem kérdezte
meg az illetőtől a nevét, mert beszédzavara miatt nem szívesen váltott szót idegenekkel.
- Talán a ház érdekli, mert hallotta, hogy eladó.
- Ha kíváncsi a véleményemre, egy kisebb ház sokkal jobb lenne nekünk mondta Janié. - Ez túl nagy kettőnknek, ha maga elköltözik majd.
Fran bólintott.
- Megnézem, ki az, és mit akar.
Már a hallban hallotta, amint az anyja élénken társalog az idegennel. Bárki is
az, különleges tehetsége lehet, ha sikerült a csendes, visszahúzódó mamát kicsalnia a csigaházából.
- Na, csakhogy itt vagy végre! - Mrs. Turner felugrott, és sugárzó  arccal a lánya elé sietett. - Micsoda titkolózó nőszemély vagy te! Igen,  tudom,  célozgattál
rá, de úgy  hangzott, mintha még csak mostanában ismerkedtetek volna össze.
Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki hamarosan a  beleegyezésemet fogja
kérni a házasságotokhoz. Nem mintha szükséged lenne rá, ezért különösen kedves, hogy Mr. Kennard megkérdezett.
Az asszony Reid felé fordult, aki eddig háttal ült az ajtónak. Most felállt és figyelte, hogyan reagál Fran az anyja bejelentésére.
- Nos - vetett véget Mrs. Turner a hirtelen beállt csendnek -, biztosan sok
mindent meg akartok beszélni, és nekem még meg kell locsolnom a pázsitot. Itt
marad éjszakára, Reid?
- Sajnos nem maradhatok. Csak rövid időre tudtam elszabadulni.
- Ó, de kár. Azt hittem...  De ha nem, hát nem. - Mrs. Turner elindult kifelé.
Reid gyorsan kinyitotta neki az ajtót, majd a távozása után Franhoz lépett, kezét a vállára tette, és elgondolkodva ránézett.
- Mi volt az, amire az édesanyádnak célozgattál?
A férfi nyugtalanító közelsége és kutató pillantása miatt a lánynak elakadt a
lélegzete. Miért van rá ez a férfi ilyen hatással?
- Csak annyit mondtam neki, hogy megismerkedtem egy érdekes emberrel...
valakivel, akivel talán gyakrabban fogok találkozni. Egyébként köszönöm a virágot és a kártyát.
- Örömömre szolgált... De nem lenne illendőbb ezt egy csókkal megköszönni a leendő férjednek?
Fran lábujjhegyre állt, és arcon csókolta.
- Ez még mindig nagyon rideg. - Reid átölelte, és szorosan magához húzta a
lányt, akinek ettől felgyorsult a szívverése. - Miért vagy ilyen ideges? - kérdezte a férfi immár mélyebb és  meghittebb hangon, és a szemében is teljesen más
fény csillogott, mint az első találkozásuk alkalmával.
Fran alig tudta elhinni, hogy ez ugyanaz a férfi. Mintha el akarná csábítani.
Vajon mit szólna, ha rájönne, mennyire tapasztalatlan ő? Hogy a férfiakkal sosem ment tovább egy csóknál, mert Juliannek tartogatta magát?
Julián. A fiú emléke valahogy elhalványult már benne. Régebben olyan elevenen látta maga előtt az arcát, mintha ott állna. És bár még mindig fájdalmat érzett, ha rá gondolt, ez már nem volt annyira erős, és főleg olyankor nem, amikor
Reid a karjaiban tartotta.
- Nem hittem, hogy még a héten visszajössz - suttogta Fran.
- Tulajdonképpen az amerikai bankárral és családjával kellett volna töltenem
a víkendet, de miután elmondtam nekik, mi történt velem, belátták, hogy jobb,
ha ezt máskorra halasztjuk.
- Mit mondtál nekik?
- Azt, hogy éppen most jegyeztem el valakit, és vele szeretnék lenni.
- De hát az előbb mondtad, hogy nem maradhatsz éjszakára.
- A nagymamám elé kell mennem a repülőtérre. A nagynénémmel Dél-Franciaországban járt. Szeretne megismerkedni veled. Feljöhetnél holnap Londonba
vonattal.  Holnapután  aztán  kocsival visszahoználak. Útközben pedig esetleg
meglátogathatnánk a nővéredet, és egyúttal letudhatnánk a többi bemutatást is.
- A nagymamád hogyan fogadta a hírt? Nem lepődött meg?
- Nagyon örül. Már évek óta nyaggat, hogy házasodjam meg.
Mielőtt Fran további kérdéseket tehetett volna fel, Reid lehajolt hozzá, és szájon csókolta. Ő ösztönösen a  férfi nyaka köré fonta a karját, és amikor a csók végén kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a férfi mosolyog. Egy pillanatig azt hitte, Reid újra megcsókolja majd, immár kevésbé visszafogottan, ám ehelyett az
kibontakozott az ölelésből, és hátrébb lépett. A lány csalódottan arra gondolt,
hogy a férfinak a rövid becézgetés talán nem esett olyan jól, mint neki.
- Hallottam, hogy kutyát sétáltattál.
- Igen, egy labradort. A nővéremé volt. Ha én elmegyek, Janie-nek kell majd
törődnie vele.
- Janie-nek?
- A mi gyöngyszemünk. Ő a házvezetőnőnk, aki ajtót nyitott neked.
- Itt lakik?
- Igen. Évek óta velünk él.
- És édesanyád boldogul majd, ha te elköltözöl?
- Persze. Szeret egyedül lenni. A kert feladása sokkal nagyobb gondot jelentene neki. A növényei a legkedvesebb társai. Még beszélget is velük.
- Az én másik nagyanyám is ilyen. Úgy látom, az anyád és ő sokban hasonlít. - Reid az órájára nézett. - Mennem kell, ha időben a repülőtéren akarok lenni.
Fran kikísérte az autójához. Reid kinyitotta az ajtót, levette a zakóját, és a hátsó ülésre dobta. Kibontotta a nyakkendőjét is.
- Úgy gondoltam, jobb, ha tisztes képet mutatok, amikor megkérem a kezedet - közölte pajkos mosollyal a nyakkendőre mutatva.
- Mit vegyek fel a családoddal való találkozásra, hogy jó benyomást keltsek? érdeklődött a lány.
Reid a pulóvert, a farmert és a sportcipőt nézegette, amit a lány a kutyasétáltatáshoz viselt.
- Amit eddig láttam, arra utal, hogy kitűnő érzéked van  az öltözködéshez. Azt
vedd fel, amit az  alkalomhoz illőnek tartasz. Egyébként  remélem, nem akarsz
nagy esküvőt.  Túl sokáig tartana,  amíg megszervezzük. Különben is az a gyanúm,  hogy egy házaspárnak annál kevesebb az  esélye  a boldogságra, minél
nagyszabásúbb esküvőt tart. Legalábbis erre enged következtetni az a jó néhány
esküvő, amelyen az utóbbi tíz évben részt vettem.
- Egyetértek veled. Emellett a fehér menyasszonyi ruha és a hosszú fátyol teljesen értelmetlen olyankor, amikor mindenki tudja, hogy a vőlegény és a menyasszony régóta együtt hál vagy együtt lakik, és hogy  a nászút legfeljebb egy
újabb kiruccanás számukra.
Reid felhúzta a szemöldökét.
- Szívesebben éltél volna azokban az időkben, amikor a fehér ruha és a fátyol
nemcsak a hagyomány része  volt, a nászút pedig, legalábbis a menyasszony számára, az ismeretlenbe vezető út?
- Nem lett volna ellenemre. Egyáltalán nem vagyok olyan biztos benne, hogy
a mai szokások sokkal jobbak. Manapság ugyanannyi boldogtalan ember él, mint
régen, s a különbség legfeljebb csak az, hogy ma nem együtt, hanem külön-külön
boldogtalanok.
- Azt mondják, a férfi nézze meg alaposan a leendő anyósát, mielőtt megházasodik, mert a lány húsz vagy harminc év múlva ugyanolyan lesz. Ha te olyan
leszel, mint az édesanyád, nekem ez tökéletesen megfelel. Nagyon kedves aszszony, akkor is, ha ő meg az apád nem illettek össze.
- Miből gondolod,  hogy mi összeillünk?
- Bízom a megérzéseimben. Ha már tudod, melyik vonattal jössz, kérlek, közöld velem az üzenetrögzítőmön! Érted  megyek az állomásra. Viszlát, Francesca! - Azzal kezet csókolt a lánynak, és beszállt az autóba.
Fran utánanézett. Reid még egyszer integetett a nyitott ablakon át, mielőtt kihajtott a kapun. Ő is visszaintett, és nem  értette, miért nem ment be mindjárt a
házba, amint a férfi elindult. Úgy érezte, sokkal hűvösebben is viselkedhetett
volna, és kár volt kiengednie a kezéből az irányítást.
Megkereste az anyját, hátha tud neki segíteni  a locsolásban. A föld nagyon
száraz volt, és Mrs. Turner hozzáértőén figyelte a locsolóberendezést, amelyet
éppen akkor indított el.
- Már el is ment? - kérdezte az anyja,  amikor a lánya két teli vizeskannával
megjelent.
- Igen. Milyennek találod?
- Kifogástalan modorú úriember. Nagyanyádnak nagyon fog tetszeni. Pont
ilyen férjet szánt neked. De mióta is ismered, drágám? Úgy látom, nagyon gyorsan ment ez az egész.
- Nem akartam szólni, amíg nem vagyok biztos magamban - felelte Fran, jól
tudván, hogy az igazság teljesen kétségbe ejtené az anyját, és ismét aggódni kezdene. - Reid ugyanígy van vele. Még én sem találkoztam az övéivel. A családja
néhány tagjával holnap ismerkedem meg.  Kicsit tartok ettől a  találkozástól. Remélem, meg lesznek elégedve velem.
- Miért ne lennének? - méltatlankodott Mrs. Turner. - A legtöbb szülő örülne, ha a fia egy ilyen csodálatos lányt vinne haza, mint te.
- Anya, te elfogult vagy! - nevetett Francesca.
- Nem, nem vagyok elfogult. Te tényleg csodálatos lány vagy. Sem miattad,
sem Shelley miatt nem kellett apáddal soha aggódnunk. Nem úgy, mint sok más
szülőnek, akinek a lánya éjjel kimarad, egyik ágyból a másikba bújik, dohányzik
és iszik, és ki tudja, még mit csinál. Te soha nem tettél ilyeneket.
Csak azért, mert  Julianre vártam, gondolta  Fran. Ha nem lettem volna belé
szerelmes, talán mindent kipróbálok én is.
- Nem akarunk nagy esküvőt. Nem kell majd  a fogadással bajlódnod, mint
Shelley esküvőjén. - Fran apja is,  mint a hozzá hasonlók általában, minden alkalmat megragadott a nagyzolásra. Hat gyermek szórta a virágokat, három nyoszolyólány kísérte Shelleyt az oltárhoz. Csak a ruhákra kiadott összeg több ezer
fontra rúgott, és akkor még hol a csodálatos virágdíszlet és a háromszáz fős esküvői vacsora!
- De azért templomban házasodtok össze, ugye? - kérdezte Mrs. Turner.
- Nem tudom. A részletekről még nem beszéltünk.
Mrs. Turner a lánya kezére nézett.
- És mikor választjátok ki a gyűrűket?
- Ezt sem tudom. Lehet, hogy Reid valamilyen családi gyűrűt szánt nekem.
A lány sokáig tanakodott, vajon mit vegyen fel a Reid nagyanyjával való találkozásra.  Ha a hölgynek nincs is közvetlen befolyása az unokájára, mégiscsak
a családfő,  és fontos, hogy elfogadja-e őt.
Végül egy elegáns, sötétkék selyemköpenyt vett fel, amelyet New Yorkban
vásárolt, ahol a csinos nők mind ehhez hasonlót hordanak, amikor színházba
vagy étterembe  mennek. Alatta egy nagyon extravagáns ruhadarabot viselt, amelyet néhány héttel apja csődje előtt vásárolt egy előkelő párizsi butikban.
Fran észrevette a férfit, mielőtt az megláthatta volna. A pályaudvaron szorongó hatalmas tömegben is kitűnt a magasságával és testtartásával. A sors furcsa
fintora, hogy ezúttal kevésbé elegánsan öltözött fel, mint egyébként. Könnyű, világosbarna bőrkabát  volt rajta, szürke nadrággal és szürke, nyitott gallérú selyeminggel. Nem  úgy festett, mint egy bankár, Francesca mégis rendkívül izgatónak találta a megjelenését.
- Szia! - A férfi arcon csókolta, és elvette tőle az utazótáskáját. - Londonban
sosem használom  a kocsimat. Fogunk egy taxit! Csodálatos a hajad - állapította
meg, amíg  a taxira vártak.
- Köszönöm!
- Ez a természetes hajszíned? - kérdezte Reid, amikor már a taxiban ültek.
- Igen, de ez nem  vonatkozik a szempillámra. Ezt nem vette észre a magánnyomozód? A szempillámat és a szemöldökömet festem, de minden más rajtam
a természet műve. - Fran kivillantotta fogait, és szélesen elmosolyodott. - Se tömés, se műfog.  Azt kapod, amit látsz.
- És  ez módfelett tetszik. - Reid megérintette a lány apró, csiszolatlan türkizekkel díszített  fülbevalóját. - Erről jut eszembe... - A táskájába nyúlt, és egy
kis bőrtokot vett elő.  - New Yorkban vettem. Lehet, hogy a mérete nem megfelelő, vagy netán valami klasszikusabbat szerettél volna. Ha így van, hordd egyszerűen ékszerként!
Reid kinyitotta a tokot,  és megmutatta Frannak a benne lapuló tengerkék zafír- és smaragdkövekkel berakott aranygyűrűt, amelyért ő néhány hónappal ezelőtt a számláján  lévő teljes  összeget is boldogan  kifizette volna, ha a Bond
Streeten valamelyik ékszerbolt kirakatában meglátja.
- Szerintem jól illik a szemedhez és a hajadhoz. Felpróbálod?
- Talán neked kellene felhúznod az ujjamra. Nem úgy szokás?
- Fogalmam sincs. Még sosem jegyeztem el senkit. - A férfi felvonta a szemöldökét. - Te már igen?
Fran megrázta a fejét, és odatartotta a gyűrűsujját. A férfi óvatosan ráhúzta az
ékszert.
- Mintha rám szabták volna. - A lány csodálattal forgatta a kezét. - Gyönyörű. Köszönöm, Reid! - Ösztönösön magához húzta a férfi fejét, és megcsókolta.
Ami ezután történt, ugyanolyan zavarba ejtő volt, mint az ő  spontán mozdulata. Miután elengedték egymást,  a férfi tekintete elárulta,  hogyha most kettesben lennének, habozás nélkül engedne feltámadó szenvedélyének. De mivel
London közepén ültek egy taxiban, Reid kénytelen volt a vágyát elnyomni.
- Örülök, hogy tetszik - mondta, s megpróbálta leküzdeni heves vágyát, amelyet Fran nem szándékosan korbácsolt fel.
A lány elfordult, és kinézett az ablakon. Reid a szép profilját nézegette. Legszívesebben a karjába vonta volna, hogy a csókját viszonozza. Ha sötét van, meg
is teszi.
A nagyanyja és a nagynénje általában korán feküdt. Este, miután lepihennek,
lesz még elegendő ideje Reidnek, hogy ott folytassa, ahol Francesca abbahagyta. Fran érzéki szája és testének jelzései alapján arra következtetett, hogy a lány,
ha egyszer legyőzi természetes félénkségét, amely a neveltetéséből fakadt, szenvedélyes teremtés.
Habár Fran nagyon ügyelt arra, hogy ez ne  látsszék rajta, Reid mégis észrevette,  mennyire  nyugtalanítja az  küszöbönálló találkozás  az ő családjával. A
nagyanyja valószínűleg lenézné George Turnert mint senkiházit, talán joggal.
Reid viszont tudta, hogy egy olyan menyasszony, akit a családja elfogadhatónak
tart, őt magát halálra untatná. Éppen elég a gondja, és ezt nem óhajtotta még azzal is tetézni, hogy olyan nőt vesz feleségül, aki egyáltalán  nem illik hozzá.
Lady Kennard és a lánya, Mrs. Onslow annyiban hasonlított Fran nagymamájára és az anyjára,  hogy az egyik uralkodó, a másik meg engedékeny alkat. Ezt
Francesca már ismeretségük első öt perce alatt  megállapította. De ezzel véget is
ért a hasonlóság. A két hölgy szemlélete és elvárásai egy régmúlt kor nézeteit
tükrözték, amelyekre már alig emlékezett valaki is.
- Ön színésznő? - kérdezte Lady Kennard.
- Nem, én nem dolgozom. Otthon élek az édesanyámmal, mint a fiatal lányok
Jane Austen regényeiben - felelte  Fran szerényen.
- Csak sokkal szabadabban, mint azok -jegyezte meg Reid szárazon.
- A legtöbb nő hasznosan tölti  az idejét az iskola és a házasságkötés között.
A lányaim lányai mind néhány évig dolgoztak.
- Majdnem mindenki ezt teszi - értett egyet Fran az idős hölggyel. - De nekem nem volt rá szükségem, és nem is akartam dolgozni. Másképpen foglaltam
el magam. És ön mivel foglalkozott, Lady Kennard?
Reid nagyanyja meglepődött ezen a visszavágáson.
- Amikor én fiatal voltam, még kevés nő dolgozott. És mondja...
A kérdések özöne tovább folytatódott, amíg Reid el nem unta magát, és közbe nem szólt.
- Megmutatnám Francescának a lakrészemet.
A lány boldog volt, hogy megszabadul a két nőtől. Nem tudta ugyan, hogyan
vélekedik róla Mrs. Onslow, de nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitalálja
Lady Kennard véleményét. Ők ketten  biztosan nem lesznek barátnők.
Miután elhagyták a szobát, Reid kézen fogta és felfelé vonszolta.
- Sajnálom, hogy nagyanyám a kérdéseivel gyötört.  Soha nem tanulta meg
olyanoknak elfogadni az embereket, amilyenek. A csillogás bizonytalanná teszi.
- A csillogás? - ismételte Fran csodálkozva. Neki erről régi filmsztárok, csupasz hátú, estélyi ruhás szőkeségek, csókos szájú, csábító tekintetű, vállukon fehér rókabundát viselő barna szépségek jutottak eszébe.
- Igen - erősítette meg Reid. - Te csodálatos nő vagy, és ezt magad is jól tudod.
- Nem hiszem, hogy nagyanyád is így látja.
- 0 talán nem, de én mindenképpen. - A férfi szemében ismét az a szikra
gyúlt fel, amelyet a lány már a taxiban is észrevett, amikor csókolóztak. - Vedd
le a köpenyedet!
A lány ruhája három részből állt: egy széles, csípőig érő selyemzsorzsett kabátkából, egy selyemmel bélelt, keskeny pántú ruhából és egy lépcsős szoknyából, amelynek egymásra simuló rétegei lágyan ringatóztak, amint a lány megmozdult.
De Reid nem a ruháját nézte, amikor levette a köpenyét, hanem alakjának lágy
vonalait, amelyeket a vékony anyag sejtetett.
- A könyvtárat később mutatom meg...
Mielőtt a lány felocsúdott volna, a férfi maga után vonszolta egy szobába, becsukta az ajtót, és a karjaiba vette.
Fran szíve a torkában dobogott. Az izgalom a feltörő pánik érzésével keveredett benne. Reid a vágytól felhevültén simogatni kezdte, majd föléje hajolt, és
követelőzőén megcsókolta. Fran tudta, hogy mindez válasz a taxiban történtekre, amit a férfi kihívásként értelmezett.
Behunyt szemmel adta át magát a csóknak. Mindig  arra  vágyott, hogy valaki
így  csókolja. Hogy Julián így csókolja. De a csípőjét átölelő kar, a kéz, amely a
hátát simogatta, az arcszesz illata,  a borostás áll, amelyet az arcán érzett, a száj,
amely oly mohón falja, nem Juliáné volt.
.
Miközben a teste azt mondta: igen, te erre vagy teremtve!      -
kiismerete is: Nem! Nem helyes, amit csinálsz. Nem szereted ezt az      
Reid kibontakozott az ölelésből, és a  lányra mosolygott. Ami a  szemti
tükröződött, egyértelmű volt. Akarta a lányt, és tudta, hogy Fran is akarja őt El
vette tőle a vékony köpenyt, amelyet még mindig a kezében tartott, és a székre
dobta.
Amikor a lány levegőhöz jutott, és megpróbálta összeszedni magát, Reid mögéje lépett, és ő már érezte is a vállán a férfi simogató ujjait.  Zavarában hirtelen
nem is fogta fel, mi történik. Amikor a férfi már kigombolta a ruháját, és a ruha
pántját is lehúzta válláról, tudatosult benne, hogy egy hálószobában vannak,
mégpedig a férfiéban.
A ruha alatt Fran pánt nélküli melltartót viselt. Mielőtt Reid azt is kikapcsolhatta volna, a lány magához szorította a ruháját, és megfordult.
- Ne... kérlek... Még ne!
- Rengeteg időnk van, amíg újra meg kell jelennünk odalent. - Reid Fran vállát simogatta. - A bőröd olyan sima, mint a márvány, csak puhább... és melegebb. - Hangja rekedt és csábító volt.
A lány hátrébb húzódott. Nyilvánvaló,  hogy egyértelműbben kell kifejeznie
magát.
- Még nem akarok veled szeretkezni. Inkább várnék, amíg összeházasodunk.
4. FEJEZET
Fran azt hitte, Reid tesz majd egy gúnyos megjegyzést. A férfi azonban elkomolyodott, és szelíd hangon azt mondta:
- Drágám, de hát az előbb még...
- Megleptél! Nem tudtam, hogy ez a hálószobád. Nem akartalak... elcsábítani.
Reid felhúzta a szemöldökét.
- Francesca... - Olyan lágyan ejtette ki a nevet, hogy a lány szíve sebesebben
kezdett verni. - Elcsábítasz, ha csak rám nézel. Akarlak, és te is akarsz engem.
Használjuk ki ezt! Előttünk egy unalmas este. Mire nagyanyám lefekszik, talán
tizenegy óra is lesz.
- Nem hiszem, hogy tetszene neki, ha az ő házában most szeretkeznénk.
- Úgyis sejti, hogy ez megtörténik. De amíg nem csináljuk feltűnően, nem törődik vele. Még ha ő vagy a nagynéném tudnák is, hogy itt vagyunk, és nem a
könyvtárban, akkor sem ítélnének el téged. Ne aggódj!
Megint megérintette a lány vállát, és ujjaival a meztelen  bőrét simogatta.
- Nem csak erről van szó. Nem akarok most veled lefeküdni.
- Miért nem? Menstruálsz?
Ennyire intim dolgot Julián sosem kérdezett tőle.
Fran habozott. Erős volt a kísértés, hogy Reidet ebben a hitben hagyja, de nem
akart hazudni. Ezenkívül jobb, ha most tisztáz mindent, különben még többször
is vitáznak majd ezen az esküvőig.
- Nem erről van szó. Nem szoktam ágyba bújni olyan emberrel, akit alig ismerek. Ez egyszerűen nem az én stílusom.
Reid láthatóan jót derült rajta.
- Az enyém sem. De hát jegyben járunk, és nem értem, miért kellene megfosztanunk magunkat olyan örömtől, amelyet mindketten áhítunk.
Újra meg akarta csókolni,  de Fran nem hagyta.
- Nem szedsz tablettát?
- Hogy nem szedek,  ez csak az egyik ok.
- Ne aggódj! Majd vigyázok. Szerintem is jobb, ha a babával várunk még egy
darabig... de ne túl sokáig. Az apám már a hatvanas éveiben járt, amikor én még
kölyök voltam. Én szeretnék fiatalabb lenni, amikor a mi fiaink felcseperednek.
- Reid, nem értesz meg! Nem akarok veled hálni se ma, se holnap, sőt egyáltalán nem, amíg össze nem házasodtunk. Ez talán régimódi dolog, de én így szeretném. Ha... ha ebben a tekintetben nem bízol bennem, inkább ne vegyél feleségül!  Feltételezem, hogy tapintatos szerető leszel.
A férfi keze még mindig Fran vállán nyugodott.  Sokáig nézte. A lány nem tudta, mi játszódik le a férfiban. Vajon sejti-e, mi az igazság, és ha igen, ez előny-e,
vagy inkább hátrány?
- Rendben! - mondta Reid végül. - Ha nem akarod, legyen úgy! Fordulj meg,
begombolom a ruhádat.
Fran megfordult, és felhúzta a pántot.  Azt hitte, a  férfi a gombokkal bíbelődik, de hirtelen a nyakán érezte az  ajkát.
- Egyet azért tisztázzunk! - suttogta a  lány fülébe. - Nekem nem szexis szeretőre van szükségem, hanem szenvedélyes feleségre. A szex önmaga nem elég
egy jó házassághoz, de fontos része annak. Remélem, ebben egyetértünk.
- Igen, hogyne!
Fran, elnyomta magában a kísértést, hogy hozzáfűzze: a maga részéről elképzelni sem tud semmilyen nagyszerű szexet igaz szerelem  nélkül. Lehet, hogy
idővel kialakul köztük a kölcsönös vonzalom, de a szerelem az valami egészen
más, különleges érzés, amely csak kevés szerencsés embernek adatik meg.
Elhagyták a hálószobát, és a lány visszabújt a kabátkájába. Nem mintha a ruhája nagyon kivágott lett volna, de úgy érezte, minél kevesebbet mutat meg magából, annál jobb.
Hogy az este mégsem alakult olyan unalmasan, mint Reid előre jelezte, az kizárólag éppen neki volt köszönhető. A vacsoránál  ő vitte a szót,  megnevettette
valamennyiüket a tréfáival és mások utánzásával, amihez nagyon értett.
Fran  eltűnődött azon, vajon ő  megfelelő partnere lehet-e egyáltalán ennek a
férfinak. De lehet, hogy az nem is vágyik okos és jó humorú feleségre. Hátha ő
szeretne a középpontban állni, és azt kívánja, hogy a felesége is a hallgatóságához tartozzon.
A lány nem volt biztos benne, hogy ez a szerep tetszene neki. 0 a házasságot
inkább két egyenrangú partner kapcsolatának tekintette, akármilyen különböző
is esetleg ez a két ember. Olyan férjet akart, akit csodálni és tisztelni tud, de aki
nem kelti benne a kiszolgáltatottság érzését. Ismerte a saját hiányosságait, mégis mindig magabiztos volt,  Még a legnagyobb szerelme elvesztése sem rendítette meg az önbizalmát.
A vacsora után Mrs. Onslow közölte, hogy a televízióban lesz egy műsor,
amelyet szívesen megnézne. Reid csatlakozott hozzá. Lady Kennard azonban kijelentette:
- Francesca és én inkább itt maradunk és beszélgetünk.
Kívánságát Fran nem utasíthatta vissza, ha nem akar udvariatlan lenni. Reid
kiszabadíthatta volna ebből a helyzetből, de nem tette.
- Az unokám elragadó tud lenni, de nem lesz könnyű dolga mellette.
- Úgy érti, hogy nehéz kijönni vele? - kérdezte Francesca.
Lady Kennard nem válaszolt erre.
- Azt hittük, olyasvalakit vesz majd feleségül, aki az ő szakmájában vagy a
művészet terén igen sikeres. Az előző barátnői mind ilyenek voltak. Nagyon csodálkozom, hogy önnek nincs semmilyen szakmája.
- Talán a háziasságomat értékeli - vélte Fran.
Nyilvánvaló  volt, hogy a gőgös idős hölgy helyteleníti Reid választását. Az
egyetlen valóban fontos kérdést eszébe sem jutott feltenni, nevezetesen, hogy a
lány szereti-e az unokáját.
Lefekvés előtt Lady Kennard ivott még egy csésze forró csokoládét, a lánya
egy gyógyteát,  Reid pedig egy pohár  konyakot,  és Fran, aki csak ásványvizet
kért, nagyon irigyelte ezért. Egy pohárka erős ital jólesett volna most neki.
Ezután mind visszavonultak. Reid a szobája ajtajáig kísérte Frant.
- Megnyerted Kennard nagymama tetszését?
- Nem tudom. Nem csinált titkot belőle, hogy nem tart túl nagyra. De nem neheztelek rá emiatt - tette hozzá Fran.
- Az ember nem választhatja meg a rokonait - mondta szárazon Reid. - Nem
fogsz velük gyakran találkozni. Jó éjszakát, szép álmokat! Nem kell bezárnod az
ajtót. Elfogadom, hogy kitiltottál a hálószobádból. Nem lesz hosszú az eljegyzésünk, tudok várni. - És azzal futólag homlokon csókolta a lányt.
A korai  reggeli után Fran és Reid elindult, hogy meglátogassa a férfi másik
nagyanyját. Londont elhagyva rátértek az autópályára.  A lány kellemesen meglepődött, amikor látta, hogy a férfi példamutatóan udvarias a közlekedés más
résztvevőivel.
Miranda Heatherley egy öreg udvarházban lakott Oxford közelében. Fran egy
hajlongó alakot pillantott meg az egyik virágágyásnál, s amint a testes hölgy felegyenesedett, napbarnított arcot látott őszülő hajjal, amelyet széles panamakalap
takart.
- Reid,  kedvesem! De örülök,  hogy látlak! - Ahogy átölelték egymást, a
nagymama cuppanós csókot adott a férfinak. - És ő Francesca. - Meg sem várva, hogy a  férfi bemutassa, magához ölelte a lányt is. - Amióta Reid bejelentette, hogy megtalálta az igazit, égek a vágytól, hogy végre megismerhessem. Már
attól féltem, az unokám  agglegény marad.
Örömtől ragyogva bevezette őket egy helyiségbe, ahol több nagy kutya is feküdt a padlón, rengeteg virággal teli váza között. Kinyitott egy üveg behütött
pezsgőt, és miután ivott kettejük egészségére és boldogságára, rögtön a tárgyra
tért:
- Szóval, mikor és hol lesz az esküvő?
Útközben Reid elmesélte, hogy feltételesen már be is jelentette a házasságkötést a lakóhelye szerinti illetékes anyakönyvi hivatalban, s ha ez megfelel, az esküvőre két hét múlva kerülhetne sor.
A férfi most kérdőn nézett Francescára. Több mint egy órát hagyott neki, hogy
gondolkodjon, és most elvárta, hogy közölje a döntését.
Fran szinte gondolkodás nélkül határozott. Ha már belement ebbe a kockázatos játékba, melynek tétje a jövője, értelmetlen lenne halogatni a döntést.
Miután bólintott, a férfi elmondta a nagyanyjának, mi a tervük, és hozzátette:
- Csak a legközelebbi hozzátartozókat hívjuk meg.
Mrs. Heatherley beleegyezően bólintott.
- Ez nagyon okos döntés. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy a
nagy esküvő csak értelmetlen pénzpocsékolás. Én az anyám unszolására beleegyeztem egy nagy lakodalomba, és mire vége lett, túlságosan kimerült voltam
ahhoz, hogy élvezhessem a nászutunkat. Mint akkoriban sok lány, én is szüzén
mentem férjhez. Szerencsére az én szeretett Robertem fölöttébb megértő volt, és
csak ennek köszönhető, hogy a nászéjszakám nem sírással  végződött. - Felvett
az asztalról  egy bekeretezett fényképet, amely egy férfit ábrázolt nyitott gallérral és szélborzolta hajjal. - Ez Róbert, amikor annyi idős volt, mint most Reid.
Nagyon hasonlítanak egymásra, nem találja?
Reid korábban  elmesélte, hogy anyai nagyapja megszállott alpinista volt, és a
Himalája  megmászása közben vesztette életét, negyvenéves korában. Valóban
sok hasonlóság volt a két férfi között. Mindkettő sötét hajú,  arisztokratikus orral
és erős állal, de Róbert Heatherley arca gondtalanabbnak és nyíltabbnak tűnt.
- Igen, valóban - válaszolt Fran. Közben feltette magában a kérdést, vajon ez
a vidám asszony,  ha szerette a férjét, hogyan bírta ki mellette azt a sok éven át
tartó aggódást és aztán a szörnyű véget.
- Sajnálom, hogy Reid nem ismerte a nagyapját. Jól kijöttek volna. De biztosan éhesek vagytok. Ebédeljünk! És mivel gyönyörű napunk van, ki is mehetünk
utána a szabadba.  Talán jobb, ha adok magának egy kalapot, Francesca. Ilyen világos bőrrel és ezzel a fantasztikus hajjal vigyáznia kell, nehogy leégjen.
Reid és Francesca négy óra tájt indult tovább, hogy meglátogassák Shelleyt és
Johnt. A másik nagymamánál Fran sokkal jobban érezte magát, mint előző este.
Lady Kennardhez hasonlóan Mrs. Heatherley is rengeteg kérdést tett fel neki, de
sokkal kedvesebb  módon.
- Láthatóan jól megértettétek egymást -jegyezte meg Reid.
- Meghiszem azt! - mosolyodott el Fran. - A nagymamád csodálatos asszony.
Hirtelen rájött, hogy a négy óra alatt, amíg együtt voltak, sok mindenről beszélgettek, de egyetlen szó sem esett Mrs. Heatherley lányáról, Reid anyjáról.
Gyanította, hogy Mrs. Kennarddel valami még szörnyűbb  történhetett,  mint
Miranda Heatherley férjével.
Útközben egy ázsiai utazásról szóló kazettát hallgattak amit egy híres színész
olvasott  fel. Fran visszagondolt csitrikorára, amikor a nagyanyja a gyerekkori
emlékeit mesélte. Azok voltak életének legboldogabb pillanatai.
Ahogy közeledtek ahhoz a faluhoz, ahol  Shelley  és a családja  lakott,
Francesca azon tűnődött, mit szól majd Reid a nővére életmódjához, amely anynyira különbözik az övétől. Biztos, hogy megkedveli majd Shelleyt és Johnt, de
a körülményeik aligha tetszenek majd neki, hiszen a két  apró gyerektől semmire sem jut idejük.
A lány kissé kényelmetlenül érezte magát,  amint a saját nagyanyjával való találkozásra gondolt. A nagyi éles eszű asszony, s ha észreveszi, hogy valami nincs
rendjén a tervezett  házasság körül, a kétségeinek hangot is ad majd. Hányszor
hallott már tőle efféléket: Ha van valami, amit ki nem állhatok, az az alamuszi
ember.
- Mit szólnál, ha az autót a fogadónál hagynánk, és odasétálnánk a nővéredhez? - ragadta ki a  gondolataiból Reid.
- Jó ötlet. - Fran eltűnődött, vajon nem tapintatból ajánlotta-e ezt a férfi, mert
nem akart egy olyan autóval a ház elé állni, amilyet a  sógora soha nem engedhetne meg magának. Mivel Shelleyéknél nem volt elég hely, Francesca két szobát foglaltatott a The Ploughban azzal, hogy ennek költségeit ő állja. Vajon Reid
elfogadhatónak tartja-e majd a szállást?
A fogadó mögött volt egy kert,  amely egészen a folyóig  húzódott. Parkolni a
ház oldalában lehetett. Reid egy traktor  és egy szállítókocsi mellé állt le, kivette
a táskákat a hátsó ülésről, és követte a jegyesét a fogadóba.  A hall egyik oldalán
volt egy bár, a másikon egy kis terem. Ahogy beléptek, a  ház hátsó részéből épp
előjött a háziasszony pongyolában, egy tálca virslivel a kezében. Látásból ismerte Frant.
- Rögtön jövök,  Miss  Turner. Jó estét, uram! - Pillanatokon belül vissza is
tért. - Sajnos, a két legjobb szobát két törzsvendégünk már lefoglalta, mielőtt a
nővére telefonált. A két manzárdszoba  az önöké, de azt  hiszem, egy éjszakára
azok is elég kényelmesek lesznek.
A háziasszony felkísérte őket a lépcsőn, s  közben a tavaszias időjárásról beszélt. A manzárdszobák ajtaja nyitva állt, falaikat világos, virágmintás tapéta borította.
- Mindkét szobában van mosdó. A fürdő és a WC itt  van. - Ezzel benyitott
egy kis tetőablakos helyiségbe. - Azt javaslom, uram, hogy a franciaágyas szobát használja. Egy nagy, régimódi ágy van benne, amely elég kényelmes  egy
ilyen hosszú lábú ember számára is. Most egyedül hagyom önöket, hogy berendezkedhessenek.
Reid lerakta Fran utazótáskáját az ágyra, és az ablakhoz ment.
- Tyúkokat látok a gyümölcsösben, a folyó túlsó partján. Talán friss vidéki tojást kaphatunk reggelire.
- Elképzelhető. - Fran nekiállt  kipakolni a táskáját. Habár külön szobában
hálnak majd, mégis volt valami furcsa intimitás abban, hogy csak ők vannak az
emeleten, és  a fürdőszobájuk is közös. Vajon Reid rá akarja-e majd beszélni,
hogy a franciaágyban aludjon ő is?
A férfi eljött az ablaktól, és a lányhoz lépett.
- Nagyon szépen csomagolsz.
- Ez meglep?
- Nem... de sosem lehet tudni. Sok ember rendszeretőnek látszik, és egyáltalán nem az, ha közelebbről megismered. Nehezemre esne együtt élni valakivel,
aki állandóan rendetlenséget csinál maga körül.
- Ha valaki kifogástalan rendet tart, ettől még lehet idegesítő. - A lány nem
folytatta, mert a férfi megfogta az arcát.
- El ne felejtsük már, hogy jegyesek vagyunk... - Gyengéden szájon csókolta majd újra elengedte menyasszonyát. Aztán kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Fran az ágyra roskadt és azt kívánta, bárcsak nászúton lennének, egy walesi
vagy skóciai fogadóban, és már csak az utolsó akadályt, a nászéjszakát kellene
átvészelniük. Akkor most mindketten a franciaágyas szobában feküdnének, és
Reid tovább csókolná...
Miközben elképzelte, hogyan folytatódna a csók, lehunyta a szemét, hátradőlt
az ágyon, és átengedte  magát a vágynak, hogy megszabaduljon ártatlanságától,
amelyet Julián számára tartogatott, egy olyan férfinak, akinek nem kellett ez az
ajándék.
Ahogy ott feküdt és azon töprengett, hogyan szerethet valakit, akit szinte alig
ismer, csendes kopogás hallatszott. Mielőtt visszatérhetett volna a jelenbe, az ajtó kinyílt, és Reid lépett be.
- Fáradt vagy? - kérdezte.
- Nem... - Fran felült. - Csak kipróbáltam az ágyat. Szeretem, ha kicsit kemény.
- Értem. - A férfi arckifejezésén látszott, hogy nem hisz a lánynak. - Gyorsan
le akartam zuhanyozni, és azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem szeretnél-e
előbb te a fürdőszobába menni.
- Nem, köszönöm!
- Nem tart sokáig - biztosította a férfi, és újra eltűnt.
Amikor a lány később bement a fürdőszobába, megállapította, hogy a vőlegénye kifogástalan rendet hagyott maga után. A vizes zuhanyozófüggöny volt az
egyetlen, ami arról árulkodott, hogy valaki használta a fürdőt. A csempe és a tükör is száraz volt. Nyilván hideg vízben zuhanyozott. Vajon ez a szokása, vagy
kényszerűségből tette? Meleg víz mindenesetre folyt a csapból.
Fran nyitva hagyta az ajtót, amikor visszament szobájába. Már elkészült, mire Reid átjött hozzá. A haja még kicsit nedves volt, mint azon a napon, amikor
először ebédeltek együtt.
Shelley ék háza nem volt messze. Fran kopogott. Eltartott egy ideig, mire egy
kisfiú ajtót nyitott,  akin egy tiszta sárga trikón kívül semmi más nem volt.
- Anyunak dolga van - világosította fel őket, és bekiáltott. - Anya! Franny és
a férfi megjött.
Francesca felemelte az unokaöccsét, és megpuszilta. Látszott rajta, hogy nemrég fürdött, és épp a felöltözésnél tart.
- Ő Sam. Sam, ez Mr. Kennard.
- Szia, Sam! - Reiden nem látszott,  mit gondol arról, hogy egy félmeztelen
kisfiú fogadja. Az ő világában valószínűleg az ilyen korú gyerekeket kifogástalanul öltözteti  egy szobalány.
- Szia! - Sam a nagynénje nyaka köré fonta a karját, és komolyan vizsgálgatta az idegent. - A húgom éppen fürdik. Ma rossz napunk volt. Semmi sem sikerült, és a vacsora is kész katasztrófa lesz.
Fran alig bírta visszafojtani a nevetést.
- Nem hiszem. Anyukád remek szakácsnő. - Letette a fiút. - Menj, és öltözz
fel! Amíg anyukád elkészül, körbevezetem Mr. Kennardet.
- Oké! - A  kisfiú beszaladt, s meztelen popsija láttán Fran elmosolyodott.
Lehet, hogy Reid nem osztja az érzéseit. Valószínűleg kétségbe vonja Shelley
nevelési módszereit. Végül is ő a szüleitől elválasztva, a házuk egy külön részében nőtt fel,  és már akkor egy előkelő iskolába küldték, amikor még rövidnadrágot hordott.  De azon nagyon jól szórakozott, ahogy Sam az anyja siránkozását
utánozta.
Johnon is látszott, hogy nem volt túl jó napja, amikor rátaláltak a kert egyik
sarkában. Francesca még sohasem látta ilyen kimerülten, izzadtan és koszosan.
Ennek ellenére sikerült mosolyognia, és barátságos volt, amikor a lány bemutatta leendő sógorának.
- A hosszú út után biztosan innátok valamit -jegyezte meg John. - Fran, tudod, hol állnak az italok. Jövök rögtön, ahogy végzek ezzel a megrendeléssel.
- Nincsenek alkalmazottai? - kérdezte Reid, ahogy hallótávolságon kívül
értek.
- Vannak, de nem egész napra. Kemény, de jó élet ez, és ez több, mint amit a
legtöbb ember magáénak mondhat.
- Ez igaz. - Valami volt Reid hangjában, amire Fran felfigyelt, de a férfi arca
most is kifürkészhetetlen maradt.
A ház hátsó részében levő hatalmas télikertbe mentek, amely a nappali funkcióját töltötte be.
- Mit kérsz inni? - kérdezte Fran.
- Egy sör jólesne - felelte Reid.
- Helyezd magad kényelembe! - Talán zavarta a férfit a körülötte lévő játékok
tömege és a rendetlenség,  de Fran úgy vélte, ez az ő baja. így van ez egy fiatal,
gyermekes párnál, ahol kevés a pénz, és az üzletben a nőnek is dolgoznia kell. Nem
is bánta, hogy Reid látja, hogyan él a világ szegényebbik fele.
Még nem volt késő, amikor visszamentek a fogadóba. Fran azon tűnődött, vajon mit gondol Reid az eltöltött estéről. Úgy tűnt, élvezte, de a férfi kifogástalan
modorral mindig ezt mutatta, akkor is, ha nem így volt. Ennél azonban jobban
érdekelte, mit gondol a nővére a férfiról, de ezt csak másnap tudhatja meg.
- Ma este John jól fog  aludni - jegyezte meg Reid, ahogy elhaladtak a hold
által megvilágított temető  mellett.
- Igen, nehezére esett fennmaradni. Mindennap ötkor kel, kivéve vasárnap.
Szerinte lustálkodás, ha valaki hétig az ágyban marad. Most, hogy a gyerekek is
átalusszák az éjszakát, már nem olyan nehéz ez. Kemény dolog volt, amikor jött
a kicsik foga. Shelley nagyon reméli, hogy a születendő kisbaba átalussza majd
az éjszakát.
- Miért nem fektetik le korán  a gyerekeket, hogy egymásra is maradjon idejük? - tudakolta a férfi. - Végül is John nincs egész nap távol a csemetéitől, mint
a többi apa.
Ezen már Fran is sokat  gondolkodott.
- Fogalmam sincs. Én nem kérdezek ilyesmit. A magam részéről nem szeretem, ha megmondják, mit és hogyan csináljak, és valószínűleg Shelley is így van
ezzel. De azért elboldogulnak. A  lasagne pedig pompás volt, egyáltalán nem katasztrófa. Ha belegondolok, milyen kevés a pénzük, bámulatos, hogy ilyen jól öltöztetik a két gyereket.
- Igen, a nővéred főnyeremény Johnnak - helyeselt Reid. - Biztos vagyok
benne, hogy esténként, amikor nem ilyen fáradt, mint ma, csak magának akarja
Shelleyt. Én legalábbis így leszek vele, ha egyszer eljutunk idáig.
Valamiért Francesca nagyon megerőltetőnek találta az estét, ráadásul később
még le Kell küzdenie a közeledési kísérletet, ha ez egyáltalán annak nevezhető,
amikor egy férfi rá akarja venni arra,  hogy az éjszakát az ő ágyában töltse.
A legtöbb pár teljesen normálisnak tartaná, hogy ilyen rövid idővel az esküvő
előtt együtt aludjon. Ő is így gondolná, ha tudná, hogy Reid szereti, és az eljegyzésükre a szokásos módon került volna sor. De mivel nem így történt, Fran a kíváncsiság és az ellenkezés között őrlődött, amitől a válasza keményebbre sikeredett, mint akarta.
- Ha azt hiszed, hogy a gyerekeimet odaadom majd egy dajkának, nagyon tévedsz!
- Sosem mondtam, hogy a mi gyerekeinket bárkinek is oda kell adnod! - tiltakozott Reid. - De ha egy család ezt megengedheti magának, és ha a férj a munkájából kifolyólag sokat utazik, akkor okosabb egy képzett dajkát alkalmazni,
mint újabb és újabb tapasztalatlan bébiszitterekkel bajlódni. Különben is jó, ha
van egy megbízható ember, akit a gyerekek is ismernek és kedvelnek, aki vigyáz
rájuk, ha a szülők ki akarnak mozdulni, ahogy azt Shelley és John is teszi majd,
amikor a kertészet már több időt hagy nekik.
- Nem hiszem, hogy bármelyikük is hiányolja  a társasági életet. Megvolt az
örömük, amikor csak ketten voltak. Most más módon, de van örömük az életben.
Neked fontos a társasági élet?
- Ha ezen londoni és New York-i partikat értesz, akkor nem. De ha arról van
szó, hogy az ember találkozik a barátaival, és új embereket ismerhet meg, akiknek
hasonló az érdeklődési körük, akkor a válaszom: igen. Ha az emberek összeházasodnak vagy összeköltöznek, alapvetően megváltozik az életük. Alkalmazkodniuk
kell egymáshoz...  és néha feladni régi barátságokat és hobbikat. De bármi történik
is, mindig fontos, hogy legyen idejük egymásra. Ez nem könnyű, ha már gyerekek
is vannak, és rájuk kell figyelni.
- Sajnálom, ha  Sam és Emma az idegeidre ment. Én szeretem őket. - Fran felgyorsította a lépteit, jól tudta, hogy közel áll a kifakadáshoz.
- Ezt nem mondtam, és nem is  gondoltam. - A férfi hangján türelmetlenség
érződött.
A lánynak el kellett ismernie, hogy Reid nagyon kedves volt a gyerekekhez.
Amikor Emma a ragacsos ujjaival  a férfi nadrágjába kapaszkodott, felvette, és a
combján lovagoltatta.
Csendesen sétáltak tovább. Régebben, amikor a házakban még olajlámpák és
gyertyák világítottak, az emberek  többsége aludt már ilyenkor. Ma szinte minden ablak mögött  fényt lehetett látni.
A fogadó mellett egy csoport fiatal lézengett, kíváncsian méregetve őket. Fran
már szinte várta a pimasz megjegyzéseket, de nem került sor ilyesmire. Reidről
alighanem lerítt, hogy ezt nem hagyná annyiban.
A bár még nyitva volt.
- Innál valamit? - kérdezte Reid.
- Nem, köszönöm. De te nyugodtan betérhetsz még egy italra. Én megyek, és
lefürdöm.
- Van valami olvasnivalód?
- Van, köszönöm. Jó éjszakát, Reid! - A lány a kezét nyújtotta, habár ez meglehetősen rideg búcsúnak tűnt.
- Jó éjt, Francesca! - felelte a férfi, s a lány kezét az ajkához emelte.
Egy pillanatra Fran kísértést érzett, hogy bocsánatot kérjen rosszkedvéért, de
meggondolta magát. Amúgy sem látszott túl valószínűnek, hogy Reid ezen az estén  közeledni próbál még. Ezért megfordult, és felment a szobájába.
Reid egy dupla whiskyt rendelt szódával, és az egyik sarokasztalhoz ült.
Érdekes este volt. Megkedvelte Fran nővérét, a férjét is igen rokonszenvesnek
találta, de úgy vélte, hogy a gyerekeket még a vacsora előtt ágyba kellett volna
dugni. Tőlük nem lehetett nyugodtan élvezni a pompás lasagnét, a kertből való
friss zöldséget és az ízletes bort.
Reid jól megtalálta a hangot Johnnal, de a két nő nagyon feszültnek látszott.
Lehet, hogy Shelley ritkán fogad vendégeket, s emiatt volt ideges? Emellett sok
a dolga. Már magában az, hogy a férjének segít a kertészetben, egész napos elfoglaltságot jelent. Ehhez jön még a két eleven kisgyerek és a terhesség.
Azt viszont nem értette, miért volt a menyasszonya ilyen feszült. A nővérénél
még türtőztette magát, de amint eljöttek, kiborult. Veszekedést provokált, holott
ő ennek épp az ellenkezőjét akarta.
Reid belekortyolt a whiskyjébe, és maga  elé képzelte a  lányt a fürdőkádban.
Még világosan emlékezett a gyönyörű, meztelen hátára, amit előző délután látott
Londonban. Ha az egész teste ilyen csodálatos...
5. FEJEZET
Másnap reggel Fran kopogtatott Reid ajtaján, de nem kapott választ. Még egyszer kopogott. Semmi. Végül benyitott. A szoba üres volt.
Lement, és Reidet épp reggeli közben találta. A férfi a lány láttán felállt.
- Jó reggelt! Jól aludtál?
- Nem, nem különösebben.
- Ó! Miért nem?
- Rossz volt a lelkiismeretem.
- Hogyhogy?
- Tegnap este nagyon barátságtalanul viselkedtem veled. Sajnálom!
Reid odébb húzta a székét, leült és Frant az ölébe ültette.
- Mi lenne, ha példát vennél Samről?
A kisfiú csúnyán megütötte a húgát, de mielőtt a kislány sírva fakadt volna,
gyorsan bocsánatot kért és megpuszilta.
Fran nevetett, meglepte, hogy Reid is észrevette a jelenetet. Csókot nyomot a
férfi halántékára, pontosan ott, ahol az unokaöccse is megpuszilta a kishúgát.
De a férfinak ez nem volt elég. Viszonzásul olyan szenvedélyesen csókolta
szájon, hogy Fran beleborzongott.
- Parancsoljon, Mr. Kennard! - A fogadósné jött be a szalonnás tojással.
Francesca fel akart ugrani, de Reid erősen fogta.
- Köszönjük, Mrs. Field. Ez pompásan fest. Nézd csak, Fran, ez igazi  szalonna! Nem olyan, amilyet otthon eszünk. Te is kérsz?
Mivel a férfi közben elengedte, a lány felállt.
- Igen, kérek. De csak egy tojásból és kevés szalonnával.
- Rendben. - Az asszony sugárzó arccal  ment vissza a konyhába.
- Miért pirultál el? - kérdezte Reid, amikor Fran leült vele szemben. - Biztosan látta a gyűrűdet. Valószínűleg csodálkozik is, miért alszunk külön szobában.
Ez Shelley ötlete volt, vagy a tiéd?
- Shelley megkérdezett engem - közölte a lány. - Arról is biztosítottam, hogy
mi fizetjük a számlát, mert az ő anyagi körülményeik meglehetősen szerények.
- Talán szükségük lenne pénzügyi téren egy-két  tanácsra. A legtöbb ember
sokkal többet tudna kihozni a pénzéből - mondta a férfi elgondolkodva. - Szerinted bántaná Johnt, ha megpróbálnék beszélni vele?
- Azt hiszem, inkább örülne, ha egy szakembertől jó tanácsokat kapna.
A reggeli után egy kis időre visszamentek még Shelleyékhez. A következő úti
cél Fran nagymamája volt, s úgy tervezték, hogy az éjszakát is nála töltik.
Reid megkérte Johnt, mutassa meg neki a kertészetet. Sam velük ment, Emmát pedig Shelley a járókába rakta.
- Amíg Sam nincs a közelében, benne marad.
- Mi a véleményed Reidről? - kérdezte a lány, amikor megbizonyosodott róla, hogy a férfiak hallótávolságon kívül járnak.
- Ha nem élnék boldog házasságban, lecsapnám a kezedről - közölte Shelley. John is rokonszenvesnek tartja.
- Mit gondolsz, vajon a nagyi is kedvelni fogja?
- Igen, hogyne. Ki ne kedvelné? De engem most inkább az érdekel, mikor, hol
és hogyan kerültetek össze. Felpróbálhatom ezt a csodálatos gyűrűt?
- Persze. - Fran átnyújtotta nővérének a gyűrűt. Már felkészült a nővére öszszes kérdésére, s arra is, mit válaszoljon, anélkül hogy hazudna. - Reid azonnal
házasodni akar. Nem gondolod, hogy ez őrültség?
- Minek várni, ha már eldöntöttetek?  -  mondta Shelley. - Ha valami nem sikerül, teljesen mindegy, meddig vártok. Ez a gyűrű csodálatos. Reid biztosan nagyon gazdag.
Fran nem válaszolt. Megkönnyebbült,  hogy a nővére, legalábbis egyelőre,
nem húzott semmilyen párhuzamot Reid pénze és az édesanyjuk hirtelen jobbra
fordult sorsa között.
- Tudtál segíteni Johnnak? - érdeklődött Fran, amikor maguk mögött hagyták
a falut, és észak felé haladtak az autópályán.
- Nem, még nem - válaszolta Reid. - A gond az, hogy kevés  a pénze, attól
meg fél, hogy nagyobb hitelt vegyen fel.  Új gépek nélkül viszont nem megy sokra. Talán szerezhetek neki némi kedvező kölcsönt...
Mrs. Webb egy kis házban lakott, amelyet az időközben elhunyt veje vett neki, amikor még virágzott a vállalkozása.  A garázst nem használta,  de nyitva állt,
s Reid egyből bemehetett a kocsival. Alighogy leállította a motort, máris megjelent Fran nagyanyja. Megölelte az unokáját, kezet fogott Reiddel, s közben alaposan szemügyre vette.
- Megmerevedik a nyakam, ahogy magára nézek, fiatalember. - Az alig százhatvan centi magas, kissé testes asszony elmosolyodott. - Jöjjön be, és üljön le,
hogy egy magasságba kerüljünk. Az egyik yorkshire-i specialitásomat készítettem - közölte. Azután végigmérte az unokáját is. - Túl vékonyka. Azt hiszem,
csak akkor eszik rendesen, amikor nálam van.
- Tegnap este egész szépen vacsorázott... Mindketten jól étvággyal ettünk biztosította Reid. - A másik unokája remek szakácsnő.
- Meghiszem azt, fiatalember. Én tanítottam főzni. Az esküvői torta miatt ne
aggódjatok! Egy háromemeletes tortáért csillagászati összeget kérnek el manapság, úgyhogy inkább majd én elkészítem.
- Ez nagyon kedves tőled, nagyi, de nem lesz nagy lakodalom - világosította
fel Fran, miközben bementek a házba.
A nagyanyja megtorpant.
- Ezt meg hogy értsem?
- Reid azt szeretné, ha gyorsan és csendben házasodnánk össze... az anyakönyvi hivatalban.
- Valóban? - Mrs.  Webb  bpsszús pillantást vetett Reidre, mielőtt bement a
konyhába. - Menjetek a nappaliba, mindjárt jövök.
- Mivel ez az esküvő a te ötleted, neked kell kiengesztelned a nagymamát súgta oda Fran.
Bámulatra méltó módon a  férfi ezt meg is tette. Francescát lenyűgözte, ahogy
minden báját bevetve  a konyhába ment, hogy elvegye a nagymamától a nehéz
tálcát. Ebéd után pedig, amikor leszedték az asztalt, a nagymama már a férfi tenyeréből evett.
Azért az idős hölgy sem maradt adós egy-két trükkel.
- Megtenne nekem egy szívességet, fiatalember, amíg mi elmosogatunk? Bedobná ezt a levelet? A postaláda itt van az utcában valamivel  lejjebb.
Fran jól sejtette, hogy a nagyanyja cselből írta ezt a levelet, mert ahogy Reid
kitette a lábát, azonnal rákezdett:
- Az anyád azt mondta, nagyon kedves ember. Ez egyszer igaza van. Egyből
levett a lábamról. Sokkal jobban illik hozzád, mint az a másik fiú.
- Milyen másik fiú?
- Anyádat és a nővéredet  talán megtévesztheted, de engem nem - közölte a
nagymama. - Mindig tudtam, hogy odavagy a sofőr fiáért.  Sosem értettem, mit
eszel rajta. Szerencsére kiheverted. Ez a férfi jobban illik hozzád, mint az a puhány. Julián nagyon eszes ugyan, de egyébként...
Fran nem tudta, hogy a nagyanyjára jellemző megsemmisítő ítéleten nevessen-e, vagy tiltakozzon, hiszen Julián sokkal értékesebb ember, mint azt a nagyi
hiszi. Végül inkább hallgatott, nehogy olyan látszatot keltsen, mintha azért menne feleségül Reidhez, hogy kiheverje a Julián okozta csalódást.
- Fogalmam sem volt róla, hogy tudsz a Julián iránt táplált érzelmeimről.
- Azt szokták mondani, hogy nagyobb távolságból többet lát az ember. A te
korodban én is hasonló helyzetbe kerültem, de neked több  szerencséd volt. Tizennégy évesen szerelmes lettél, de én ostoba, feleségül is mentem az első szerelmemhez, s ezt később igencsak megbántam. A te első szerelmed mást vett el,
és így lehetővé vált, hogy találj magadnak egy másik, nála sokkal megfelelőbb
férjet.
- Csak most ismerted meg Reidet. Miből gondolod, hogy jobban illik hozzám?
- Az én koromban az ember világosabban látja, hogy egy férfi az igazi-e egy
lány számára, vagy nem. Ez nem azt jelenti, hogy egy sofőr fia nem érhet semmit. Biztos vagyok benne, hogy megcsinálja a szerencséjét. Akár professzor is
lehet belőle, de sosem lenne eléggé férfi ahhoz, hogy téged megzabolázzon.
- Én nem akarom, hogy bárki is megzabolázzon! A házasság egyenrangú felek életszövetsége.
- Szerencsés esetben. - Mrs. Webb az utolsó csészealjat mosogatta el. - Harminc évig éltem házasságban egy olyan férfival, aki gyengébb volt nálam. Tudtam ezt, és ő is tudta, és ez állandó problémákat okozott. Reiddel nem lesz ilyen
gondod.
- Remélem, egyáltalán nem lesz semmilyen gondom vele.
- Jaj, dehogynem! Amikor két ilyen erős egyéniség közös háztartásban él,
mindig vannak nézeteltérések. Eddig mindig az volt, amit te akartál. Az apád
bármit megadott neked, amit csak megkívántál. Az anyád sem szólt soha semmiért. Kész csoda, hogy nem lettél holmi elkényeztetett liba. Azt hiszem, ez nekem
köszönhető... nekem és a tanáraidnak abban az iskolában, ahová elküldtelek. Sikerült belőled és Shelleyből remek embert  faragni, de neked egy erősebb férfi
kell, mint John. Izgalmasabb.
- Egy bankárban nincsen semmi izgató - vélte Francesca. - Szerintem nagyon
is unalmas szakma.
- Nem unalmasabb, mint egy matematikusé. Reid emellett nem is látszik bankárnak. Inkább holmi világjáró benyomását kelti. Szereti a munkáját?
- Gondolom, igen. Sosem kérdeztem.
Mrs. Webb meglepődött.
- A gyűrűjét viseled, és azt sem tudod,  szereti-e azt, amit csinál? Pedig az
ilyet illik tudni! Mostantól fogva gondoskodnod kell róla, hogy boldog legyen.
- Ha nem lenne elégedett azzal, amit csinál, nyilván változtatna rajta. Nagyon
régimódi nézeteid vannak a házasságról, nagyi! Hogy egy házasság működik-e,
az manapság nem csak az asszonyon múlik.
- Soha nem is múlt csak rajta, édesem - magyarázta a nagymama. - Egy jó
házasságban mindkét fél a legjobbat akarja a másiknak.
- Tudom, hogy Reid sok gyereket szeretne.
- A gyerekektől még nem lesz tartósabb egy házasság. Pár évig rád vannak
utalva, aztán kirepülnek, és a saját életüket élik. Csak ti ketten számítotok, és az
egymás iránt érzett szerelmetek.
Fran gyorsan témát váltott.
- Honnan tudtad, hogy szerelmes voltam Julianbe? Senki sem gyanította, még
Shelley sem.
- Valóban, mindenki előtt sikerült eltitkolnod, és mivel úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak, ez rendjén is van. Ha Julián tudja, mit érzel iránta, kellemetlen neki, hogy ott vagy az esküvőjén. Büszke voltam rád, Fran. Remekül
tartottad magad, és senki sem látta, mennyire boldogtalan vagy. És ez így volt
a legjobb. Te...
A nagymama félbehagyta a mondatot, amikor látta, hogy Reid elmegy az ablak előtt, és bejön a hátsó ajtón.
Az ablak nyitva volt. Lehet, hogy a férfi hallotta, miről beszéltek? Az arcán
mindenesetre nem lehetett észrevenni semmit.
- Gyönyörű a kertje, Mrs. Webb - mondta a férfi. - Maga tartja rendben?
- Látom, fogalma sincs, mibe kerül manapság egy alkalmazott. Már nem tudok úgy hajolgatni, mint régen, de a kertemet én fogom gondozni, amíg el nem
visznek az öregek otthonába. Akkor pedig valóban  fél lábbal a sírban  leszek
már - tette hozzá.
A lakásban három szoba volt. Reid a nagyban aludt a franciaágyon. Fran a kicsiben, egy egyszemélyes fekhelyen. Annak tudattól, hogy a férfi a fal másik oldalán fekszik, mindössze néhány centiméternyire tőle, sokáig képtelen volt elaludni.
Hamarosan egymás mellett alszanak majd. Könnyebben el tudta képzelni Juliánt
és Alice-t együtt, mint önmagát és Reidet.
Hogy a nagymama mindig is tudta, mit érzett ő Julián iránt, meglepte. Amit
viszont nem tud, és remélhetőleg soha nem is fog megtudni, az az, hogy ő néha
még ma is Julianre gondol. Bizonyos érzéseket nehéz legyűrni. Talán neki  is
csak akkor sikerül majd, ha újra szerelmes lesz.
De még ha bele is szeretne Reidbe, annak ő akkor sem kellene. Ha megszeretné, csak még boldogtalanabbá válna.
- Ha már meg akarja fosztani az unokámat a pompás  esküvőtől - mondta a
nagymama másnap  a reggelinél -, remélem, legalább elviszi valami csodálatos
nászútra.
Reid, aki épp egy szelet pirítóst kent meg  házi lekvárral, mosolyogva  felnézett.
- Soha semmitől nem fosztanám meg Francescát, mindent megkap, amit akar,
Mrs. Webb. Ő is beleegyezett a csendes esküvőbe, mert ez így illendőbb,  és kevésbé megerőltető az anyjának, aki nemrég özvegyült meg.
- Ez igaz - morogta a nagymama. - De én  szeretem a szép esküvőket, és mire a kis Emma felnő, én már nem leszek.
- Nagyi, te akkor még vidám, életerős  asszony leszel. A dédi is több mint kilencven évet ért meg.
- Igen, pedig nem volt könnyű élete. Hová mentek nászútra?
- Még nem beszéltük meg - mondta Reid, és ezzel le is zárta a témát.
Francescának már korábban is feltűnt, hogy Reid kitűnően ért az egyenes válasz előli kitéréshez. Ez pedig a kíváncsi nagyi esetében hasznos lehet.
- Hová szeretnél menni nászútra? - kérdezte a férfi, amikor megint úton voltak.
Fran azokra a helyekre gondolt, amelyeket az anyjával és  a barátnőivel látogatott meg. Bárhová mennek is Reiddel, a nászút nagyon fárasztó  olyanok számára, akik nem szeretik egymást.
- Örülnék, ha meglepnél - felelte végül.
- Tényleg? - Reid kutató pillantást vetett rá. - Biztos?
- Semmi kétségem afelől, hogy csodálatos nászutat szervezel majd.
- Nem fogsz csalódni!
- Imádom a meglepetéseket - válaszolt könnyedén a lány. - Erről jut eszembe. .. Szeretném elolvasni a jelentést,  amit a magánnyomozód írt rólam. Láthatom?
- Természetesen. Elküldöm neked a másolatát.
Reid hazavitte a lányt, s nem is célzott rá, hogy nála szeretne maradni. Egy
óra múlva már el is hajtott, Fran pedig tűnődve követte  tekintetével az autót.
Másnap két tekintélyes lapban is megjelent az eljegyzésüket bejelentő közlemény. Fran anyja kivágta ezeket, és egy albumba ragasztotta, amelyben két lánya életének fontosabb eseményeit örökítette meg.
Délután egy küldönc csomagot hozott. Fran szerencsére meglátta az ablakból,
és leszaladt elébe, mielőtt az becsöngetett volna. A szobájában végigolvasta a jelentést. A nyomozó anyagából sok minden megegyezett az anyja által összegyűjtött hírekkel és képekkel.
Az sem lepte meg, amit a nyomozó a másik nemmel való kapcsolatáról közölt: kifejezetten diszkrét. A detektív sok olyan újságkivágást gyűjtött össze,
ahol Francesca nyoszolyólányként volt látható esküvőkön, vagy vendégként különböző partikon. Mindegyik képen nevetett és más nőkkel beszélgetett, de férfival bizalmasabb viszonyban egyetlen képen sem volt látható. Londonban Miss
Turner gyakran látogat elegáns üzleteket és első osztályú éttermeket - olvashatta magáról.
Részletes leírást talált a szüleiről és a nagyszüleiről is. Reid tehát tisztában
volt a családi körülményeivel, amikor az irodába kérette.
Leginkább a volt iskolaigazgatótól idézett értékelés lepte meg: francesca
okos és találékony, de a  teljesítménye messze elmarad az elvárásainktól. Mégis
az a benyomásom, hogy hasznos tagja lesz társadalmunknak,  ha egyszer megtalálja önmagát.
Hogyan sikerült a jelentés írójának a félelmetes Miss Watsonból egy ilyen jellemzést kicsikarnia?
Hogy az apám csődje és halála óta felmerült gondok megoldódnak, ez nem az
én érdemem, állapította meg a lány kesernyésen. Csak elfogadott egy ajánlatot,
amit ilyen körülmények között kapott. S ez nem látszott túlságosan okos lépésnek, mert nagy kockázattal jár. Mindenesetre kevés nő akadna a világon, aki büntetésnek tekintené, hogy hozzámenjen egy gazdag férfihoz, aki nem öreg, ráadásul nagyon is vonzó.
Reid biztatására a lány a következő héten ismét Londonba utazott, hogy az
esküvőhöz ruhát vegyen magának.  Felkereste a vőlegényét is, de  csak Lady
Kennardet találta otthon. A férfi éppen Brüsszelben volt üzleti úton, Mrs. Onslow pedig vidékre utazott az egyik lányához, aki  akkor szült.
- Tulajdonképpen Devonba készültem, de gondolom, nem szívesen maradna
itt egyedül - mondta Lady Kennard nagylelkűen.
Fran valójában sokkal inkább lett volna egyedül, semhogy ezzel  a hölggyel
töltse az idejét, akinek egyetlen célja, hogy meggyőzze őt, mennyire alkalmatlan
arra, hogy a Kennard-dinasztia tagja legyen.
Amikor másnap reggel Reid visszatért Londonba, meglepte és kissé bosszantotta is, hogy a nagyanyja még mindig ott van. A vacsora után kimentette magát,
és Frannal a könyvtárba ment.
- Minden rendben volt? - kérdezte a lépcsőn felfelé menet.
- Igen - biztosította a lány sugárzó arccaL - Ahogy  a jelentésből is rájöhettél,
a vásárlás az egyik kedvenc foglalatosságom.
A férfi nevetve fogta meg a kezét.
- Akkor igazából jó hangulatban kellene lenned, de úgy érzem, valami nyugtalanít. Szorongsz?
- Te nyugodt szívvel azt tudod állítani, hogy nincsenek semmiféle  aggályaid?
- Ha lennének, letennék a tervemről. Nem kell végigcsinálnod, Francesca. Ha
tényleg az az érzésed, nem vagy elég felnőtt hozzá... - A férfi befejezetlenül
hagyta a mondatot.
- Szeretném tudni, miért épp engem szemeltél ki. Kell, hogy legyen más ok
is, mint amit eddig elmondtál.
Reid elengedte a menyasszonya kezét, és hallgatott, amíg beértek a könyvtárba. Megkérte Frant, üljön az egyik heverőre, ő pedig a másikon foglalt helyet. Ez
volt az első alkalom, amióta ismerték egymást, hogy a  férfi kimerültnek látszott,
és a lány megkérdezte tőle, milyen ügyben járt Brüsszelben.
- Ha egy olyan  családba tartozol, mint én, különleges felelősség  nyugszik a
válladon. Korán megtanultam ezt elviselni. Igen régóta a Kennardek mindig más
bankárcsaládok lányait vették feleségül. - Reid felugrott, s fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Azt hiszem,  épp ideje, hogy friss vér kerüljön a  családba. Az
apád a semmiből küzdötte fel magát, és rendkívül sikeres volt, amíg össze nem
roppant. Csodálom őt ezért. Lehetséges, hogy az ő  ereje és energiája, átugorva
egy nemzedéket, a mi gyerekeinkre is átragad majd.
- Nem találtál olyan erős és energikus apát, akinek a lánya jobban érvényesült
az iskolában, mint én?
- Azok az erények, amelyek egy lányt az iskola szóvivőjévé vagy csapatkapitánnyá tesznek, nem feltétlenül azok a tulajdonságok, amit egy férfi keres egy
nőben. Neked más érdemeid vannak. - Reid tekintete végigkalandozott a lány
alakján és lábán. - Gyere ide!
Frannak nem nagyon tetszett ez a kivagyi hang, de azért felállt, és a férfi mellé akart ülni. Az azonban az ölébe húzta.
- Két napig szinte kizárólag férfitársaságban voltam, és kedvemre való ez a
kis változatosság. - Egyik kezét a lány combjára tette, a másikkal végigsimított
a hátán, majd a hajába túrt. - Meséld el, mit vásároltál!
- Ruhákat a nászútra. De ne aggódj, nem viszek magammal túl sokat. Mindig
igyekszem minél kevesebb csomaggal utazni,  és ami aztán hiányzik, azt ott helyben veszem meg. - A lánynak nehezére esett a saját szavaira figyelnie, annyira
elhatalmasodtak rajta az érzelmek.
- Helyes. Én is így szoktam utazni. Egy bőrönd és egy táska. Ennél többet ritkán viszek magammal.
Fran érezte, hogy Reidnek is máson jár az esze. A férfi a jobb kezével a csípőjét simogatta, baljával a fejét tartotta, hüvelykujjával gyengéden simogatta a
füle mögött, s ő tudta, hogy hamarosan meg fogja csókolni, sőt talán még tovább
is megy, habár megígérte, hogy elfogadja a feltételeit.
Váratlanul megszólalt a telefon. Reid bosszúsan felvette a kagylót.
Fran tudta, hogy a Reid lakrészében levő telefonnak titkos a száma. A telefonáló tehát nyilván közel állt hozzá. Azt is hallotta, hogy egy női hang válaszol a
férfi halló-jára. Figyelte a beszélgetést, s közben azon tűnődött, vajon a nő, aki
félbeszakította intim együttlétüket, az egyik barátnője-e. Hamar rájött, hogy a telefonáló csak azt akarta tudni, miért nem kapott meghívót az esküvőre. Tehát
nem lehetett valamelyik régi szerelme.
Reid hátradőlt, behunyt szemmel és összeszorított ajakkal hallgatta a szemrehányásokat. Francesca meg közben azon morfondírozott, vajon hogyan reagálna a férfi, ha  odamenne, hozzásimulna, és gyengéden csókolgatni kezdené
a fülcimpáját. Már nagyon vágyott arra, hogy végre ruhátlanul lássa.
Juliánt egyszer látta majdnem meztelenül,  amikor az tizenöt, ő pedig tízéves
volt. A fiú éppen a medencében úszkált azon a nyáron, amikor az apja felvette
Jack Wallace-t sofőrnek. Vékonydongájú legényke  volt, de  azóta igazi férfivá
érett, és most már egyáltalán nem olyan a csirkemellü, szemüveges, lógó vállú
tudósféle. Ennek ellenére mellette Fran sosem érzett késztetést arra, hogy kigombolja az ingét, és becserkéssze a mellkasát, ahogy Reid mellett ez többször is
megesett már vele.
A férfi elbúcsúzott a telefonálótól, és letette a kagylót.
- Ahogy bizonyára kitaláltad, az egyik unokahúgom volt az. Szerette volna
tudni, miért akarunk csendben összeházasodni. Ma este egy kicsit kimerült vagyok.  Ha nem bánod, korán lefeküdnék.
- Nem, persze hogy nem. - Reid tényleg fáradtnak látszott, de azért nem enynyire. Néhány perce még úgy tűnt, mintha szívesen szeretkezne vele. Talán jobbnak látta legyőzni a kísértést, nehogy megszegje az ígéretét.
Az esküvő előtti éjszakát Fran a nagyanyjával, az anyjával és  a nővérével töltötte egy szállodai lakosztályban, amelyet Reid titkárnője foglalt nekik. John otthon maradt a gyerekekkel.
- A családját  tehát csak az esküvő után ismerhetjük meg -  jegyezte meg a
nagymama a szálloda éttermében, vacsora közben. - Ha az én unokám és a
menyasszonya családja feljön az esküvőre, én bizony mindenkit  a házamban látnék vendégül, akármilyen kicsi is. Nekem úgy tűnik, mintha Kennardék egyáltalán nem óhajtanának megismerkedni velünk.
- Az ő vendégeik vagyunk itt is, mama - ellenkezett Fran édesanyja. - Ez egy
szép szálloda, és a lakosztályt virágokkal díszíttették fel a tiszteletünkre.
- De meg sem hívtak a házukba! Ahonnan én jövök, ott ez azt jelenti, hogy
nemkívánatos vendégek vagyunk.
- Ez ostobaság, nagyi! - ellenkezett Fran, bár  magában el kellett ismernie,
hogy nagyanyjának bizonyos fokig igaza van, főleg ami Lady Kennardet illeti. Lady Kennard idősebb nálad, és már nincs olyan jó erőben, mint te. Neki kevésbé megerőltető, ha itt lesz az esküvői ebéd.
- Nem azt mondtad, hogy van komornyikjuk és más alkalmazottjuk is? Nekik
kellett volna dolgozniuk, nem Lady Kennardnek.
- Persze, de így is nagyon kimerítő otthon fogadást adni, mama - szólt közbe
újra Fran anyja.
- Nyolc ember! Te ezt fogadásnak nevezed? - csattant fel a nagymama.
Mivel nem tágított, Francesca dühösen kifakadt.
- Bosszantasz már, nagyi! Éppen eléggé felőrli  az idegeimet  az is, hogy férjhez megyek, s nem hiányzik, hogy még te is mindenbe beleköss. A holnapi nap
nagy ünnep számomra még akkor is, ha nem felel  meg a te elvárásaidnak. Nem
beszélhetnénk inkább valami másról?
Később a szobában, amelyben Fran a nővérével együtt aludt, Shelley megjegyezte:
- Amikor azt mondtad, hogy az idegeidre megy az esküvő, csak azért mondtad, hogy a nagyi hallgasson már végre,  ugye, Franny? Remélem, nem vagy
tényleg ideges?
- Miért, nem normális dolog ez? Te talán nem voltál ideges és feszült az esküvőd előtti estén?
- Én az esküvő előtti éjszakát Johnnal töltöttem - válaszolta Shelley nevetve. - Mindig együtt háltunk, amikor csak lehetőség adódott rá. Amikor mindenki visszavonult, lábujjhegyen beosontam hozzá. A szülei a mellettünk lévő szobában aludtak, tehát vigyáznunk kellett, de még így is sokkal jobb volt, mint a
nászéjszaka, amikor teljesen kimerült voltam, mert egész nap mindenki velem
foglalkozott. A vendégek élvezik a nagy lakodalmat, a házaspár számára azonban az egész csak tortúra. Szerintem Reiddel jól döntöttetek. így a nászúton is
sokkal jobb formában leszel, mint én és John voltunk. Emlékszem, mennyire panaszkodott a repülőgépen, hogy teljesen kikészült. És ez nem a  legmegfelelőbb
állapot egy vőlegény számára.
Fran nevetett, hiszen tudta, hogy a nővére fel akarja vidítani.
- Azt sem tudom, hová megyünk. Csomagoltam fürdőruhát, de sálat is, ha esténként esetleg hűvös lesz. Talán kissé könnyelmű voltam, hogy szabad kezet adtam neki.
- Semmi baj nem lehet, amíg nem akar rávenni bungeejumpingra - nevetett
Shelley. - Ez John egyik őrült vágya.  Mindenesetre holnap este ilyenkor már
többet fogsz tudni.
Többet, sok tekintetben, gondolta Francesca.
6. FEJEZET
Az esküvőre Fran azt a ruhaegyüttest szándékozott felvenni, amelyet egyszer
egy partira vásárolt. A ruha egy rövid fehér selyemkabátkából és egy hosszú fehér
ruhából állt. Hozzá fehér helyett egy világosszürke, magas sarkú cipőt, harisnyatartó nélküli világosszürke harisnyát és egy kicsi, lapos táskát akart viselni. Az
anyjától a tizenhatodik születésnapjára kapott gyöngy fülbevaló és nyaklánc teszi
majd teljessé a megjelenését.
A reggelit az ágyban fogyasztották el. Amikor a szobalány behozta a tálcákat,
Fran a sajátján egy kis csomagocskát talált.
- Biztosan Reidtől van - mondta Shelley, amikor észrevette csodálkozását.
Fran kinyitotta a csomagot. A szaténnal bélelt bőrtokban egy sötétzöld, ovális kővel díszített gyöngysort talált, hozzá való fülbevalóval. Egy kártya is volt a
csomagocskában, lendületes írással:  Remélem, tetszik Neked. R.
- A nagyi biztos azt mondja majd, hogy a zöld bajt hoz. - Fran odébb tette a
reggelizőtálcát, felhajtotta takaróját, és az öltözködőasztalhoz ment.
- A gyöngyök gyönyörűek, de azt hittem, Reid gyémántot küld majd neked jegyezte meg Shelley.
- A gyöngyök smaragdok, a csat pedig jade - magyarázta Fran szárazon. Ö
több időt töltött ékszerboltok kirakata előtt, mint a nővére. - Valószínűleg régi
ékszer, igen értékes lehet.

------------------------