Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 Sally Wentwui ni A lóvá tett földesúr

2010.07.22

Amikor elkészült, belenézett a tükörbe, és hangosan felnevetett. Rettenetesen nézett ki. Mint egy vígjátékban a leghumorosabb cselédlány. A tükör előtt addig próbálgatott egy buta mosolyt és egy idétlen kuncogást, amíg biztos nem volt benne, hogy bármikor alkalmazni tudja. Nem akarta, hogy főnöke észrevegye az álöltözet mögött rejlő intelligens embert. Ha egyszer belekezdtek a játékba, akkor addig játsszák, amíg már nem bírja a férfi elviselni őt. Ehhez pedig, úgy tűnt, nem kell sok idő.
16

Mikor Pamela lesietett, a nagybátyját egyedül találta a konyhában. Amint meglátta unokahúgát, panaszosán felsóhajtott.
-  Ülj le, itt a reggelid!
Két rántottat tett az asztalra, majd leült a lánnyal szemben. Kinyitotta az újságot, s csöndben tanulmányozta. Pamela néhány perc múlva észrevette, hogy az álláshirdetéseket böngészi.
-  Nekem keresel munkát? - kérdezte a lány.
Charlie bácsi felemelte a fejét, s gondterhelten nézett a lányra.
-  Nem, magamnak.
-  Kirúgott?
-  Nem, még nem. De meg fogja tenni, amint elkövetsz egy újabb ügyetlenséget, és ő rájön, hogy az unokahúgom vagy.
-  Miből gondolod, hogy ismét hibázom? Igazságtalan vagy velem!- tiltakozott Pamela.
-  Te örökké csak bajt hozol a fejemre. Ez mindig is így volt. Nem is értem, miért akar itt tartani téged azok után, ahogy ma bemutatkoztál. így berontani a konyhába!
-  Nem tudhattam, hogy itt van!
-  Akkor sem lett volna szabad így bejönnöd! Hogy jutott eszedbe, hogy virágokat szedj... ráadásul hálóingben? Nem tudtál volna előbb legalább felöltözni?
Pamela csodálkozva nézett rá.
-  Nem is gondoltam erre. Sütött a nap, megláttam a virágokat, aztán egyszerűen kimentem és leszedtem párat.
Charlie bácsi a lány arcát fürkészte.
-  Nincs mit tenni! Újra meg újra megpróbáltam, de sohasem foglak megérteni. Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint egy épeszű ember, miért nem gondolkodsz, mielőtt cselekszel?! Emlékszem, amikor még csak tízéves voltál és...
Pamela úgy érezte, ideje félbeszakítania őt. Charlie bácsi sajnos mindenre emlékezett, úgyhogy a lánynak az a kínos érzése támadt, már annyi bajt okozott nagybátyjának, hogy órákig tudna róla beszélni. Ezért védekezőén megszólalt:
-  Miért mondtad, hogy a konyha területén kell maradnom, amikor ő mindennap itt reggelizik?
A lánynak sikerült eltéríteni nagybátyját gondolataitól.
-  Nem itt szokott étkezni. Fél hétkor mindig beviszem a kávét a szobájába, aztán kilovagol, és csak kilencre jön reggelizni. Két éve, mióta itt dolgozom, még sohasem járt a konyhában. - Töprengve csóválta fejét. - A sors akarta így, hogy éppen ma jöjjön. Úgy látom, te vonzód a végzetet.
Pamela majdnem nevetésre fakadt a nagybácsi fájdalmas arckifejezése láttán, úgyhogy együttérzőn közölte:
-  Ugyan, Charlie bácsi, nem rossz a helyzet. Nézd a dolgok pozitív oldalát!
17
•Júlia
Ha bármi rosszat teszek, emlékeztetheted arra, hogy te már az elején megmondtad, mennyire alkalmatlan vagyok. Megígérem, sohasem fogom elárulni neki, hogy rokonok vagyunk. Neked pedig nem kell új állást keresned. Minden jól alakult.
-  Jól alakult? Biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűséget fogsz tenni, aminek következtében mindkettőnket kirúgnak.
-  Nem, biztosan nem. Meg fogod látni, tökéletes szobalány leszek. Pamela nagyon bízott magában.
-  Igazán? Akkor áruld el, miért kellett ilyen szemtelenül beszélned vele?
-  0 - Pamela bűntudatosan elpirult. - Hát, azt hittem... szóval azt hittem, hogy ezzel segítek neked.
-  Hogyhogy segítesz?
-  Nos, azt gondoltam, ha így beszélek vele, felháborodik és azorinal kirúg. Mindez csak kevéssé nyugtatta meg a nagybácsit.
-  Nem sokat számít ez. Egy olyan előkelő ember, mint Sir James, nem a szobalánnyal beszélget egész nap. Sőt, csodálkoznék, ha még egyszer szóba állna veled.
Pamela azonban csak kuncogott, ha arra gondolt, mi mindent mondhatna neki. Nagybátyja haragosan nézett rá.
-  Mit forgatsz már megint a fejedben? A lány jókedvűen mosolygott rá.
-  Semmit, bácsikám, tényleg nem kell aggódnod.
-  Jaj, ne! - nyögte Charlie bácsi. - Akkor aggódom legjobban, mikor ezt hallom tőled.
A reggeli végére azonban már magához tért annyira, hogy meg tudja mutatni Pamelának, mi hol található, és rábízta néhány szekrény kitisztítását, míg ő a reggelit készítette az úrnak. Pamela észrevette, hogy a tojás nagy szerepet játszik az étrendben, és ezért őszintén sajnálta Sir Jamest. Reggeli után Arbory elment, s a nagybácsi olyan büszkén mutatta meg unokahúgának a házat, mintha az övé volna.
Az épület valóban gyönyörű volt. Évszázadok óta gondozták, úgyhogy minden nemzedék hozzátett valami újat és szépet, egy-egy bútort, porcelánt, festményt. A képtár legalább harminc méter hosszú volt. Az egyik falon mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak, az ablakok a parkra nyíltak. A sarokban szépen díszített márványkandalló állt. A beáramló napfény meleg fényt vetett a falon függő családi portrékra és a bútorok csillogó, értékes faburkolatára. A néma csodálkozás pillanatai után Pamelát megrémítette, amit a nagybátyja mondott:
-  A te kötelességed lesz, hogy ezeket és a Sir James által naponta használt szobákat rendben tartsd, és letöröld a port.
A lány elszörnyedt.
18

-  Te jóságos ég! Csak nem neked kell rendben tartanod az egész házat? Egyetlen szobalánnyal? Hiszen ez rabszolgamunka! Akkor egész nap dolgoznod kell!
-  Nem, dehogy. Minden nap jön három takarítónő, de ők cSak a nagyobb munkákat végzik el: a mosást, porszívózást, fényezést és ilyesmit. A szobalány feladata a portörlés, a takarítás, és rendbe kell hoznia a vendégszobát, ha Sir James meghív valakit hétvégére.
-  Most hétvégén jön valaki? - Pamelának eszébe jutott, hogy éppen szombat van.
-  Nem, most nem jön senki - nyugtatta meg a nagybátyja. Megmutatta neki, hol állnak a takarítóeszközök, és megparancsolta, hogy
kezdje el a munkát.
-  Próbálj meg semmit nem elejteni, légy szíves!
Bár Pamela visszataszítónak találta annak gondolatát, hogy valakinek a cselédje legyen, nagy meglepetésére mégis örömét lelte a munkában. Szívesen töröl-gette a portrékat, és közben azon gondolkozott, hogyan élhettek a képeken látható emberek régen. Az is tetszett neki, hogy olyan finom porcelánokat vehetett a kezébe, amilyeneket különben csak üveg mögött nézegethetett a múzeumokban.
Felvett egy porcelánfigurát, amely egy drága öltözetű férfit és nőt ábrázolt két spániellel. A színes szobor egészen életszerűnek tűnt. Pamela érdeklődve kereste a márkajelet. Úgy sejtette, két keresztbe tett kardot talál a figura alján, ami bizonyítja, hogy meisseni porcelán.
-  Jó napot, Dóra!
A váratlan megszólítás miatt annyira összerezzent, hogy elejtette a porcelánt. Mielőtt a gyönyörű tárgy széttört volna a márványasztalon, James Arbory egy határozott mozdulattal utánanyúlt és megmentette. Pamela megkönnyebbülten mosolygott. Közben észrevette, hogy a főnöke figyeli őt, és ez emlékeztette a szerepére.
-  Jézusom, kellett magának ilyen közel jönnie! Jól rám ijesztett! Még szerencse, hogy nem tört össze a szobor. Bár elég régi, ugye?
-  Ahogy mondja. Régi, de meglehetősen értékes.
A férfi óvatosan visszatette a figurát a helyére, és mellékesen megkérdezte:
-  Érdeklődik a porcelánok iránt?
-  Én? Hogyhogy?
-  Úgy láttam, mintha a márkajelzést akarta volna róla leolvasni.
-  Ja, értem, ez volt a márkajelzés. Már csodálkoztam, miért nem jön le. Súrolhattam volna még egy darabig, mi? - Pamela úgy kuncogott, mint egy ostoba kamaszlány.
A férfi szemében zavar tükröződött, úgyhogy a lány remélte, hogy sikerült becsapnia.
19
Jülla
Sir James a lány bő ruháját nézegette.
-  Attól tartok, nem illik magára ez a ruha. Pamela végigpillantott magán.
-  Nem. Azt hiszem, a másik lány kicsit kövérebb volt, mint én.
-  Jóval kövérebb - helyeselt a férfi. - Mondja meg Richardson úrnak, adjon magának egy szabadnapot a jövő héten, hogy be tudjon menni Oxfordba egy új ruhát venni.
-  Rendben.
Pamela hátat fordított, de Sir James még nem fejezte be mondanivalóját.
-  Mellesleg, hol dolgozott eddig?
Pamela azt sem tudta hirtelen, mit mondjon, hiszen ha azt feleli, hogy családnál, akkcr biztosan elkéri tőle a férfi az ajánlóleveleket.
-  Egy kollégiumban dolgoztam, a szobákat takarítottam, ágyaztam, ilyesmi. De ez csak alkalmi munka volt. Szünetben más munkát kellett keresnem, szállodákban és hasonló helyeken. Aztán azt mondtam magamnak: Dóra, most már valami rendesebb állás után kell nézned. Akkor elmentem a munkaközvetítőhöz, ahonnan ide küldtek. Azt mondták, ez egy rendes állás - magyarázta.
-  Ezt mondták? - kérdezte Sir James jókedvűen. - És a szülei? Mit szólnak hozzá, hogy itt dolgozik?
Pamela tekintete elkomorult.
-  Nincsenek szüleim. Meghaltak.
-  Bocsánat. - A férfi hangja még sosem volt ilyen lágy. - Nincs senkije, aki törődne magával?
Pamela ezt már nem hagyhatta.
-  Csak Charlie bácsikám. De ő most odabent van.
-  Odabent van? - kérdezte a férfi értetlenül. - Vagy úgy!
Sir James megértette, hogy az „odabent" azt jelenti, börtönben van - Pamela éppen ezt akarta elhitetni vele. Közben szó szerint az igazságot mondta: Charlie bácsi valóban idebent volt - a házban.
-  Igen, hát remélem, jól fogja érezni magát, Dóra. Ha bármi gondja van, nyugodtan forduljon hozzám vagy Richardson úrhoz. Talán meg is mondhatná neki, hogy ma este nem itthon vacsorázom.
-  Rendben, megmondom neki.
Pamelának sikerült megtartania komolyságát, míg bezárta maga mögött az ajtót, és kiért a folyosóra. Ott aztán nagy hahotában tört ki.
Este Pamela és Charlie bácsi egyedül ült a konyhában. A nagybácsi nem sokáig kérette magát, és kinyitottak egy üveg bort az úr gazdag pincéjéből, bár nem a legjobbik fajtából. A bor mégis nyugtatóan hatott, és mivel Pamela ragaszkodott hozzá, hogy ő főzzön - márpedig jól főzött -, az este kellemesen telt.
Később játszottak néhány parti sakkot, és a lány négyből három játszmát olyan ügyesen engedett át a nagybátyjának, hogy az öreg meg volt győződve róla, ő játszott kitűnően. Már-már örült, hogy itt van az unokahúga. Pamela a londoni egyetemen végzett tanulmányairól mesélt, meg a későbbi terveiről, hogy könyvtáros szeretne lenni; a nagybácsi pedig Abbot's Arbory életéről mondott érdekességeket. Többnyire nem volt bőbeszédű, ezért Pamela hagyta, hadd csevegjen az ezüstpucolás rejtelmeiről és a zöldségbeszerzésről, bár nem különösebben érdekelték őt ezek a témák.
-  Persze, minden jobb lesz, ha visszajön Symons asszony, a házvezetőnő. Most, hogy távol van, Jessop pedig a kórházban...
-  Jessop?
-  A keleti kapunál lakik, a portásházban. Öregember, egész életét itt töltötte, most már csak a kaput őrzi és egy-két javítást végez a ház körül.
-  Miért került kórházba?
Pamela ügyesen úgy lépett a sakktáblán a huszárjával, hogy Charlie bácsi leüthette a futójával.
Az öreg szemében harag tükröződött.
-  Egyik este betört a parkba egy motoros banda, és itt versenyeztek. Jessop kihívta a rendőrséget. Két kancánk viselős volt, Jessop pedig attól félt, hogy valami bajuk esik, ezért megpróbálta feltartóztatni a csirkefogókat. - Charlie bácsi arca elsötétedett. - Egyikük elütötte őt a motorral, és szegény öregnek eltört a lába.
Pamela megborzadt.
-  Szóval ezért volt olyan mérges, és emiatt fenyegetett meg a fegyverével. Nagybátyja diadalmas mosollyal vette le a huszárját.
-  Kicsoda? Sir James? Nem csodálom. Még sohasem láttam olyan dühösnek, mint azon az éjszakán. Csak néhány órával később értesült róla, mi történt, de azonnal a kórházba ment, hogy megnézze Jessopot, majd a rendőrséghez fordult. Ott minden követ megmozgatott, míg el nem fogták az utolsó bandatagot is.
Pamela nemsokára bevonult a szobájába. Ahelyett hogy lefeküdt volna, az ágyon ülve töprengett, majd felvette a farmerjét, egy pulóvert, és kiosont a házból.
Halvány holdfény kísérte útját, míg a kerten át a tóhoz sétált. Távolból egy bagoly huhogott, de különben néma csend uralta az éjszakát, a lombok meg se rezzentek.
Pamela megállt a tónál. Az esti csöndben a parkot nézte. Aztán visszapillantott a házra. Nem volt félelmetes vagy titokzatos, pedig csak egyetlen lámpa világított a bejárat felett. Még éjjel is barátságosnak és hívogatónak tűnt a ház, mintha csak egyetlen szót kellene kimondani, és az ajtók megnyílnának, befogadnák őt, a fények kigyúlnának, és a termeket zene és nevetés töltené be...
Messzebb egy ló nyerített, és ez az erős hang szétrebbentette álmát. Pamela

leült egy padra, amely egy tölgyfát ölelt körbe. Felhúzta a lábát, és mélázva nézte a házat. Ugy érezte, igazságtalan volt első ítélete Abbot's Arbory uráról. Talán mégsem olyan zsarnok, még ha az egyik szolgáját megsebesítő Pokol Angyalai bandák egyik tagjának nézhette is őt. Felül kellett bírálnia a véleményét. Furcsa módon valami mégis tiltakozott benne a férfi ellen.
Olyan mélyen belemerült gondolataiba, hogy csak akkor hallotta meg az autót, mikor az már a háznál járt. Ezüstszürke Rolls-Royce volt, a motor hangja csendesen búgott. James Arbory kiszállt, a sofőr pedig a garázsba vitte a kocsit.
Pamela arra várt, hogy Sir James bemenjen, és ő visszaszaladhasson a házba. A férfi azonban körülnézett, cigarettára gyújtott, és zsebre tett kézzel lesétált a tóhoz. Pamela a fa árnyékába húzódott, nem akarta, hogy a férfi észrevegye.
Sir James öt méterre a lánytól megállt, könyökével a díszes kőoszlopnak támaszkodott, innen már csak pár lépcső vezetett a tóhoz. A cigarettáját szívta, és önfeledten álldogált. Fekete öltönyében még magasabbnak és erősebbnek tűnt. De talán csak a holdfény tette, hogy az arca veszélyesnek és fenyegetőnek látszott.
Nem, Pamela most úgy érezte, nem kell megváltoztatnia véleményét Sir Jamesről. Ugyanolyan kemény és büszke ember, mint amilyennek először látta.
A férfi megfordult, és egyenesen felé nézett, mintha látná őt, ami különben lehetetlen volt. Pamela mégis hátrébb húzódott. Aztán Sir James hirtelen sarkon fordult és a házhoz sietett.
3. FEJEZET
Pamelának sikerült átvészelnie a következő napot anélkül, hogy felbosszantotta volna nagybátyj át, vagy hogy Sir Jamesszel találkozott volna, mivel vasárnap lévén a főnöke elutazott. Charlie bácsi kényelembe helyezte magát; újságot olvasott, majd nagyvonalúan közölte, hogy Pamela a munka után szabad. A lánynak csak Sir James szobáját kellett rendbe tennie, ami nem jelentett nagy munkát, mivel a berendezés ésszerű és szolid volt. A ház ura csak ahhoz ragaszkodott, hogy az ágyát naponta bevessék.
Pamela elhatározta, hogy a nap hátralévő részében megismerkedik a birtokkal. Elindult az istálló felé. Nagybátyjától tudta, hogy Abbot's Arbory híres a lótenyésztéséről, amit Sir James Arbory honosított meg, amikor öt évvel ezelőtt örökölte a birtokot.
Az istálló előtt Pamela hirtelen kutyaugatást hallott. Azonnal megfordult. Az a két kutya volt, amelyik Sir Jamesszel együtt kergette el őt. Ha a gazdájuk nem ismerte is meg őt a motorosruha nélkül, a kutyák biztosan emlékeznek rá, és arra is, hogyan fogadták őt. Ezért rögtön megtorpant. Néhány méternyire állt tőlük, a kutyák élesen figyelték és morogtak. Pamela meg se mozdult; kedvesen beszélni kezdett hozzájuk azon a lágy, ütemes hangon, amit az édesapjától tanult kislánykorában.
Lassan abbamaradt a kutyák morgása, már nem vicsorogtak olyan fenyegetően. Pamela óvatosan kinyújtotta a kezét. Nem sürgette őket. Időt hagyott nekik, hogy a kutyák megszokják a jelenlétét; halkan tovább beszélt hozzájuk. Az ebek végül megnyalták a kezét, és barátságosan csóválták a farkukat. A lány letérdelt, simogatta és dicsérte őket.
-  Jó fiú, jó kutya! - kedveskedett az állatoknak, miközben a nyakörvükről leolvasta a nevüket.
-  Szóval te vagy Thor, te pedig Odin. Micsoda harcias neveket kaptak ezek a szelíd kutyák!
Kicsit még cirógatta őket, aztán nyugodt mozdulattal felállt. A kutyák is rögtön felkeltek, és várakozásteljesen néztek rá. Pamela nevetett.
-  Na jó, velem jöhettek, de ne engem hibáztassatok, ha megtudja a gazdátok a dolgot, és megharagszik rátok.
Pamela továbbment, vidáman játszott a kutyákkal, botokat dobált nekik, ugratta őket; mindhárman nagyon jól szórakoztak. Az istálló bejáratánál azonban a lány elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy bemehetnek-e az állatok.
-  Ülj! - parancsolta. A kutyák azonnal engedelmeskedtek: leültek, hogy megvárják a lányt.
A szögletes udvart körben félig nyitott karámok övezték, ahol több lovat is láthatott, de az emberek figyelme egyetlen lóra összpontosult. A tizenkettes ajtónál három férfi állt. Pamela, aki igencsak kíváncsi volt, odament, hogy körülnézzen.
A férfiakat annyira lekötötte a beszélgetés, hogy észre sem vették, így nyugodtan megfigyelhette őket. A legidősebb közülük talán ötvenéves lehetett; elnyűtt, de kényelmes szövetzakó és lovaglónadrág volt rajta. A fiatalabbik férfi nagyon hasonlított rá, biztosan rokonok voltak, valószínűleg apa és fia. Farmert és pulóvert viselt. A harmadik férfin látszott, hogy nem közéjük tartozik: ruhája is jobb szabású volt. A többiek figyelmesen és tisztelettel hallgatták ezt az embert, míg beszélt. Magas, szőke, harminc év körüli fiatalembernek látszott.
Egy viselős kancáról beszélgettek, akiért mindhárman nagyon aggódtak. Pamela a válluk felett belesett a karámba. A ló egy pompás, szürke, dús sörényű arabs telivér volt. Látszott rajta, hogy egészséges, jól tartott állat. Fejét felszegte, sörényét ingerülten rázta, mert zavarták.
-  Ó, de gyönyörű!
A három férfi megfordult; csodálkozva meredtek arrafelé, ahonnan a hang érkezett. A legfiatalabbik elismerően füttyentett, amint tetőtől talpig végigmérte a lányt, az idősebb azonban gorombán megkérdezte:
-  Ki maga, kisasszony?
-  Dóra Smith vagyok, az új szobalány.
-  Akkor nincs itt semmi keresnivalója. A maga helye a házban van. Vagy Sir James küldte ide?
-  Nem. Csak kíváncsi voltam a lovakra.
-  Akkor távozzon! Ez lótenyészet, nem pedig versenyistálló. A harmadik férfi Pamelára mosolygott.
-  Jonathan Thursby vagyok, az állatorvos. Ő Langley úr, az istállómester, ez
pedig a fia, Tom.
Pamela melegen és barátságosan mosolygott.
-  Jó napot! Sajnálom, ha megzavartam a munkájukat.
Azután Langley úrra fordította csillogó tekintetét: egyedül ő viselkedett vele
elutasítóan.
-  Nem akartam tolakodó lenni. A lovak olyan szépek voltak a mezőn, hogy
szerettem volna őket közelebbről is látni.
-  Nos... - Langley úr habozott, majd Pamela szemébe nézett. - Na jó, ma
vasárnap van, nekünk pedig nincs sok dolgunk. De csak most az egyszer! - tette hozzá felemelt mutatóujjal.
-  Köszönöm, nagyon kedves.
Végül együtt körbevezették Pamelát. Langley úr azt élvezte, hogy eldicsekedhet a lovakkal, a másik két férfi pedig a lány társaságának örült. Végül visszatértek a szürke kancához.
-  Hogy hívják? - kérdezte Pamela, és elismerően simogatta meg a lovat.
-  Greymist - közölte Jonathan Thursby. - Vele különösen sokat kell törődnünk, nagyon fontos hölgy. Sir James vele akarja feljavítani a tenyészetet, és most várja az első kiscsikót. Reméljük, minden rendben lesz.
-  Van valami gond?
-  Tulajdonképpen nincs. De az első alkalommal minden kanca ideges. Különösen az ilyen érzékeny szépségek.
Pamela megköszönte a vezetést. Indulni akart, de nagy meglepetésére az öregember morogva megszólalt:
-  Ha már itt van, jöjjön velünk, és ismerje meg Tom édesanyját. Biztos kap nála egy csésze teát.
Tom arca felragyogott, Jonathan Thursby pedig csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
-  Ez aztán a megtiszteltetés, Dóra, ilyen rövid ismeretség után nem sok embert hívott még meg Langley úr!
Pamela elmosolyodott.
-  Tudom, hogy nagy megtiszteltetés, nagyon szívesen el is fogadnám, de a kutyák követtek és kint ülnek. Nem várakoztathatom őket tovább.
Tom Langley meglepetten kérdezte:
-  Csak nem Sir James kutyái?
-  De, Thor és Odin. Mindhárman elképedten néztek rá.
-  Nahát! - fakadt ki Langley úr. - Még sohasem láttam olyat, hogy Sir Jamesen kívül valaki mást is követtek volna. A múltkori lány rettegett tőlük. Nyugodtan magával hozhatja a kutyákat, a feleségem imádja őket.
Nem volt egyértelmű, hogy a meghívás Jonathan Thursbyre is vonatkozott-e, ám ő velük tartott, és ügyet sem vetett Tom megjegyzésére, hogy nem akarják feltartani, ha dolga van. Langley asszony különösen barátságos volt, korábban ő is cselédlányként dolgozott a birtokon. Pamela kellemes órákat töltött náluk egy kancsó tea és néhány eperlekváros sütemény mellett.
Nagyon sok mindent megtudott közben Abbot's Arboryról, főleg Sir Jamesről, akit az asszony már születése óta ismert.
A birtok már kissé elhanyagolt állapotban volt, amikor Sir James örökül kapta,
mert az édesapja, Sir Edward hosszú ideig betegeskedett, ám ennek ellenére nem adta át már korábban a birtokot fiának, ahogy tennie kellett volna. Sir James azonban valóban csodát tett, mióta övé lett a föld. Rendbe hozta a falu és a birtok házait, felépítette az istállót. Éjt nappallá téve dolgozott, s közben Londonban is üzleteket nyitott. Ezek is nagyon jól jövedelmeztek; míg apja élt, csak ezzel foglalkozott.
Pamelát mindez nagyon érdekelte, de sajnos Langley úr leintette a feleségét, hogy túl sokat fecseg. A vendég megértette az utalást, úgyhogy inkább elbúcsúzott.
Jonathan Thursby Thorral és Odinnal együtt elkísérte a lányt.
-  Ismeri a környéket? - kérdezte.
-  Nem, még sohasem jártam itt.
-  Akkor talán szívesen eljönne velem körülnézni. Meglehetősen nagy területet felügyelek. Ha ilyen jól bánik az állatokkal, akkor bizonyára érdekelné a munkám.
-  Nagyon kedves, Thursby úr, de...
-  Jon - szakította félbe a férfi nevetve. - Ha Thursby úrnak szólít, olyan, mintha egy adósom lenne...
Pamela nevetett.
-  Akkor hát Jon. - Tetszett neki, hogy ez a jóképű férfi ilyen nyílt és barátságos vele. - Ez nem olyan egyszerű, mert még nem tudom, mikor lesz szabadnapom. Csak tegnap óta dolgozom itt.
-  Nos, Sir James gondoskodni fog róla, hogy sok ideje legyen. Nagyon nagyvonalú a személyzetével. Ha akarja, beszélek vele...
-  Ó nem... - felelte a lány sietve. - Majd megbeszélem az intézővel. A férfi bólintott, Pamela pedig megkérdezte:
-  Olyan jól ismeri őt? Mármint Sir Jamest.
-  Igen. Persze főleg a munkám révén. Ezenkívül ugyanabba a klubbajárunk, s mindketten tagjai vagyunk az állatvédő egyesületnek.
Mikor Jon kocsijához értek, a férfi felajánlotta, hogy hazaviszi a lányt, de Pamela köszönettel visszautasította.
A hétfői nap a takarítónők érkezésével kezdődött. A falusi asszonyok kedvesek voltak, Pamela titokban mégis boszorkányoknak nevezte őket, mert állandóan pletykálkodtak. Szerencsére azonban ritkán dolgoztak együtt, így a lány zavartalanul végezhette munkáját. Nagybátyja azonban kétszer is figyelmeztette, hogy ne fütyüljön, mert zavarja őt.
-  Fiatal lányok nem fütyülnek -jelentette ki. - Sir Jamesnek sem tetszene, ha hallaná. Vidd fel a tiszta ruhát az emeletre, és tedd be Sir James szekrényébe.
Pamela vigyázzba állt.

- Igenis, uram!
Charlie bácsi nagyot sóhajtott, s az égre emelte szemét. Miután a lány a ruhákat a szekrénybe rakta, észrevette, hogy az egyik szobaajtó tárva-nyitva áll. Odament, hogy becsukja, de nem állhatta meg, hogy közben körül ne nézzen, mert a nagybátyja még sosem mutatta neki ezt a szobát.
Egy baldachinos ágyat, rózsaszín tapétát és szőnyegeket, valamint egy tükrös fésülködőasztalt látott bent. Hisz ez női szoba! Kinyitotta a szekrényt. Divatos estélyi ruhákat, lovaglóöltözékeket, egy köntöst és egy csábos, viselője körvonalaiból meglehetősen sokat eláruló, fekete selyem hálóinget talált benne. A kis asztalon francia parfümök sorakoztak, egy sminkkészlet, a fürdőszobában pedig még több illatszer.
A szobát bizonyára Sir James hölgy vendége lakta. A ruhák alapján látszott, hogy a nő meglehetősen fiatal és csinos lehetett. Feltehetően rendszeresen eljött ide, de nem maradhatott soha túl sokáig, mert nem hagyott itt fényképeket vagy könyveket. Pamela szerette volna megtudni, ki ez a nő és hogy néz ki.
Mikor ismét a konyhában üldögélt, azt figyelte, hogyan próbál Charlie bácsi egyszerre három dolgot elintézni.
-  Sir James telefonált az előbb. Két vendéget hoz magával ebédre. Azt mondta, bármilyen étel megfelel neki, de tudom, hogy legalább négy fogást elvár. Hol marad a kertész a friss zöldséggel? Bort is kell hozni a pincéből. Pamela, te pedig teríts meg!
A lány félig nevetve, félig szánakozva nézett nagybátyjára, aztán kivette kezéből a tálat.
-  Hagyd, majd én megfőzöm az ebédet, te csak törődj a borral és a terítéssel. Mihez kell ez a sok tojás? Csak nem rántottat akartál feltálalni? Gondoltam.
Charlie bácsi szívesen engedelmeskedett unokahúgának, de a rend kedvéért azért tiltakozott a csere ellen.
Pamela örömmel végezte a munkáját. Kifejezetten jól főzött. Korábban elvégzett egy főzőtanfolyamot, hogy a szünetben egy svájci szállodában dolgozhasson.
Charlie bácsi végül gombalevest, mandulás pisztrángot és boros mártással készített csirkét tálalhatott a vendégeknek. Az ebéd után tejszínhabos eperkrém következett. Richardson úr átadta Pamelának a házigazda dicséretét, de rögtön el is rontotta a lány örömét, mikor közölte, hogy ezentúl ő fog főzni.
Evés közben Pamela mellékesen megkérdezte:
-  Vannak Sir Jamesnek testvérei?
-  Testvérei? Nem, egyetlen gyermek.
-  Egyáltalán nincsenek női rokonai? - érdeklődött tovább Pamela.
-  Csak egy nagynénje, aki néha szereti eljátszani itt a vendéglátót, ha Sir James bált rendez. Azt hiszem, jövő hónapban itt lesz a rózsabálon.
Pamelának rögtön elkalandozott a figyelme.
-  Mi az a rózsabál?
-  Régi hagyomány Abbot's Arboryn. Minden évben, mikor kinyílnak a rózsák, rendeznek egy bált. Akkor kezdődött, amikor II. Károly visszaszerezte a trónt, és eljött, hogy megköszönje Abbot's Arbory akkori tulajdonosának a Cromwell elleni háborúban nyújtott támogatását. Bált rendeztek a tiszteletére, és ez a szokás máig is megmaradt.
Érdekes történet volt, de Pamela visszatért eredeti kérdésére.
-  És az a nagynéni... Milyen idős?
-  Lady Townly? Hatvan körül, azt hiszem. Miért kérdezed?
-  Ó, semmi különös. - Pamela megpróbált közömbösnek mutatkozni. - Az egyik szobában láttam néhány női ruhát. Kíváncsi voltam, kié.
-  Hm, azok... - felelte a nagybácsi megvetően. - Marsden kisasszonyé.
-  Ki az?
-  Sir James barátnője - válaszolta a férfi tömören.
-  Közeli barátnője?
A bácsi közönyösen kevergette a kávéját.
-  Azt hiszem, már évek óta ismerik egymást. Pamela nevetett.
-  Ugyan, Charlie bácsi, valld csak be: Marsden kisasszony Sir James szeretője?
A nagybácsi erre félrenyelt, Pamela pedig készségesen rácsapott a hátára.
-  Szóval a szeretője - állapította meg a lány némi elégtétellel a hangjában. -Mi a keresztneve?
-  Cynthia. Most pedig megparancsolom, hogy egyetlen szót se szólj többé erről. Megértetted? Egyébként Sir James azt üzente, vele tarthatsz holnap Oxfordba új ruhát venni.
-  Nem akarok vele utazni, inkább motorral mennék.
-  Megmondjam neki?
-  Talán inkább ne!
így hát Pamela másnap reggel fél kilenckor az előtérben várta Sir Jamest. Szoknya, pulóver és egy kék kiskabát volt rajta, amit még iskoláskorában kapott.
Sir James sem késett. Sötét öltönyében és az aktatáskával még komolyabbnak tűnt, mint előző nap a szövetzakóban.
-  Jó reggelt, Dóra!
Pamela nem felelt, csak szótlanul követte őt a Rolls-Royce-hoz. Az úr bólintott a sofőrnek, aki kinyitotta a kocsiajtót.
-  Rendben van, Travers, ma én vezetek.
-  Igenis, uram.
A sofőr gyorsan becsukta az ajtót mögötte, Pamela pedig kihasználta az alkalmat, és hamar becsusszant a hátsó ülésre. Sir James körülnézett, hol van, köny-

nyedén felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Beindította a halk motort, aztán a kijárathoz hajtott.
Pamela még sohasem ült Rolls-Royce-ban, úgyhogy ámulva nézte a luxuskivitelű autó belsejét. A puha bőrülések mélyek és kényelmesek voltak, a karfán gombokkal irányíthatta a különféle berendezéseket: az ablakot, a légfrissítőt, a fűtést, a rádiót, a televíziót, a bárt és a telefont. Keze végigsiklott a finom üléshuzaton. Lenyűgözte az autó, de mikor arra gondolt, mennyibe kerülhetett mindez, és hány traktort lehetett volna venni a kocsi árából a harmadik világ éhező parasztjainak, haragra gerjedt. Hogyan juthatott egyetlen embernek ilyen sok, mikor százezreknek semmije nincs?
Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre se vette, amikor Sir James megállt az útszélen. Mosolyogva hátrafordult, de mosolya rögtön eltűnt arcáról, amint meglátta a lány szomorú arcát.
-  Valami baj van, Dóra?
Pamela összerezzent, amint a férfi hangját meghallotta. Sir James egy darabig figyelte a lányt.
-  Üljön ide előre mellém!
-  Richardson úr azt mondta, hátul kell ülnöm - szólt Pamela halkan.
-  Én pedig azt mondom, hogy üljön előre.
A lánynak nem maradt más választása, kénytelen-kelletlen engedelmeskedett.
-  Hallottam, hogy vasárnap az istállóban járt - jegyezte meg Sir James. -Szereti a lovakat?
A lány nem felelt, csak bólintott.
-  Akkor talán adhatnék magának néhány lovaglóórát. Örülne neki? Lovaglóőrák egy szobalánynak? Viccel ez az ember? Pamela határozottan
megrázta a fejét.
A férfi a homlokát ráncolta, és újra megállt.
-  Mi történt? Megnémult? Nem szokott ilyen visszafogott lenni.
-  Fáj a torkom - hazudta a lány. Sir James aggodalmasan nézett rá.
-  Richardson mondhatta volna. Még jó, hogy Oxfordba megyünk, majd megvizsgálja az orvosom.
Pamela ijedten bizonygatta, hogy nincs is olyan nagy baja.
-  Jó, akkor tudunk beszélgetni. Szóval szereti a lovakat, de nem akar megtanulni lovagolni, igaz?
-  Igén - felelte a lány. Nem akarta elárulni, hogy az apja a Royal Air Force kapitánya volt, és már akkor megtanította lovagolni, mikor még járni is alig tudott.
-  Tehát csak nézni szereti a lovakat.
-  Igen, Sir James.
A lány arca teljesen kifejezéstelennek tűnt. Sir James mérges lett.
-  Dóra, lassan kezdem unni a beszélgetést. Mi az oka annak, hogy ilyen kimért?
A lány ellenségesen pillantott rá.
-  Richardson úr megszidott. Azt mondta, szólítsam mindig Sir Jamesnek, és csak akkor beszéljek, ha kérdezett.
-  Igazán? És azt is mondta, hogy csak igennel és nemmel válaszoljon? Pamela elhatározta, hogy még jobban befeketíti szegény nagybátyját.
-  Azt kérte, maradjak csendben, mert meglehetősen illetlenül beszélek. Meglepetésére a férfi nem nevette ki, hanem szelíden ránézett.
-  Szégyelli magát, Dóra?
-  Nem! Miért szégyellném magam? Csak mert nem beszélek olyan felfuval-kodottan, mint maga? Ugyanúgy beszélek, mint a londoni haverjaim. Ha magának ez nem tetszik, akkor rúgjon ki. Az állásközvetítőnél nem mondták, hogy itt mézédesen kell cseverészni.
-  Nem is kell.
James Arbory mozdulatlanul nézte, aztán hirtelen elmosolyodott.
-  Jobban szeretem, ha természetesen viselkedik.
Ahogy megállapodtak, Sir James és Pamela egy órakor találkozott a parkolóban. A lány gyorsan elintézte a bevásárlást, aztán a városban nézelődött, majd várta, hogy visszatérhessen Abbot's Arboryra. Elcsodálkozott, amikor Sir James mégsem a kocsihoz, hanem a szálloda bejáratához vezette őt.
-  Arra gondoltam, megebédelhetnénk itt - magyarázta. - A kabarját és a csomagokat leadhatja a ruhatárban.
Pamela körülnézett a márványoszlopos előcsarnokban, ahol már sok jól öltözött vendég tartózkodott. Ekkor eszébe jutott egyszerű ruhája, és már éppen tiltakozni akart, amikor főnöke határozott tekintetével találkozott a pillantása. Pamela dacosan felemelte a fejét. Szerette volna elkerülni, hogy a férfi azt higgye, fél. Nos, most megmutatja, hogy ő legalább olyan, mint ezek a nagyképű, felfuvalko-' dott alakok.
-