Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 Sally Wentwui ni A lóvá tett földesúr

2010.07.22


  Na, akkor hova akasszam a kabátomat?
Sir Jamest szemmel láthatóan jól ismerték a szállodában, mert a főpincér a nevén szólította, és egy sarokasztalhoz vezette őket, ahonnan szép kilátás nyílt a folyóra.
Az étlap különleges ételek gazdag választékát kínálta, de az ár sehol sem szerepelt. Talán olyan gazdag vendégek jártak ide, hogy nekik mindegy volt, mennyit kell fizetniük?
Sir James félbeszakította a lány gondolatait.  .
-  Választhatok magának, Dóra? A borjúsült kitűnő.
-  Nem, köszönöm. Inkább levest és salátát eszem. Nem vagyok túl éhes.
A férfi bólintott, rendelt, majd egy bizonyos évjáratú bor iránt érdeklődött, amit nagyon szeretett. Aztán figyelmesen nézte a lányt, s lassan megszólalt:
-  Tudja, Dóra, maga igazán enigmatikus nő.
-  Ó nem, nem vagyok az. Londoni vagyok, egész pontosan Hackneyben születtem.
A férfit szórakoztatta a válasz, de komolyan felelt:
-  Hackney biztosan csodálatos hely, de nem erre gondoltam. Az enigma valami titok, rejtély.
Pamela a villájával rajzolt a térítőn.
-  És miből gondolja, hogy én ilyen titokzatos vagyok? Bennem nincs semmi rejtélyes.
-  Tényleg nincs? Szerintem van.
Pamela feszengeni kezdett. Csak nem árulta el magát valamivel? James Arbory nem várt választ, hanem folytatta:
-  A huszadik században élünk, Dóra. Az ilyen külsejű ifjú hölgyek, mint maga, nem mennek el szobalánynak. Fotómodellek vagy színésznők akarnak lenni, és ha ez nem sikerül, akkor más, érdekes, izgalmas foglalkozás után néznek... Maga sohasem próbálkozott ilyesmivel? Nem is akart?
Pamela szeme dühösen megvillant. Csak egy férfi tud ilyet kérdezni! Ha egy lánynak helyes az arca és jó az alakja, akkor a férfiak rögtön azt képzelik, olyan foglalkozást kell választania, ahol mutogathatja ezeket. Meg sem fordul a fejükben, hogy egy szép arc mögött értelem is rejtőzhet, és valaki nem csak mutogatni akarja magát, míg meg nem öregszik és annyira csúnya nem lesz, hogy már nem talál munkát.
Tömören válaszolt:
-  Nem, nekem úgy is jó, ahogy van.
A férfi egy ideig állta a lány tekintetét, aztán hirtelen megkérdezte:            
-  Hány éves, Dóra?
-  Húsz - felelte az gondolkodás nélkül. Nem maradt ideje meglepődni a kérdésen, mert már hozták is az első fogást.
Pamela a levesre összpontosította figyelmét, és remélte, hogy hamarosan végeznek. Sir James azonban nem sietett, hanem ragaszkodott hozzá, hogy a lány is megkóstolja a bort, amit a pincér a poharába töltött. Lényegesen jobb volt, mint az a keverék, amit az áruházakban szoktak vásárolni, ha egy osztálytársuk születésnapját vagy sikeresen letett vizsgájukat ünnepelték.
Evés közben Pamela szemügyre vette a vendégeket. Nem sok hozzájuk hasonló párt látott. Főként három-négy asszonyból álló csoportok ültek az asztaloknál, akik a vásárlás után tértek be, vagy férfiakat, akik költséges üzleti ebédeket tartottak itt. Észrevett egy férfit, aki eltolta tányérját, pedig még alig evett valamit.
Megkérdezte Sir Jamest:
30
31
.Iiilia
-  Mi történik a maradékkal?
-  Fogalmam sincs.
-  Persze, hogy nincs - szólt Pamela indulatosan. - Nézze csak meg, mennyi ételt pazarolnak el pusztán ebben az egyetlen teremben! Miért nem vesznek az emberek eleve csak annyit, amennyit meg tudnak enni? Miért ilyen habzsolok? Figyelje meg, milyen kövér mindegyikük, még jót is tenne, ha kevesebbet ennének. Ha csak egy hétig kellene úgy élniük és annyit enniük, mint a harmadik világban élő szegényeknek, akkor talán jobban megbecsülnék, amijük van - tette hozzá hevesen.
-  Bizonyára.
A lágy hang hallatán a lány ránézett főnökére. A férfi kitartóan figyelte. Pamela elpirult, elfordította tekintetét, és ivott egy korty bort. Sir James újra töltött.
-  Kommunista? - kérdezte nyugodtan.
-  Nem, dehogy.
-  De úgy gondolja, hogy igazságosabban kellene elosztani a földi javakat?
-  Igen, akárcsak a földeket.
-  Tehát maga szerint az Abbot's Arboryhoz hasonló házakat le kéne bontani, és lakótömböket kellene a helyükre építeni.
-  Butaság, nem így értettem. Túl szép az a ház, nem szabadna lerombolni. De mindenkinek kéne juttatni abból a gazdagságból, a nyilvánosság számára is meg kellene nyitni.
A férfi kemény hangon vágott közbe:
-  Talán az a különbség köztünk, hogy én hiszek abban: jogom van a magánéletre. Abbot's Arbory az én otthonom. Maga örülne neki, ha állandóan idegenek taposnák a házát, a legkedvesebb kincseit nézegetnék, azokat a tárgyakat, amiket a családja szeretett, megbecsült és nemzedékről nemzedékre örökített? Szívesen csinálna parkolót a kertjéből, nyilvános illemhelyeket az istállóból, és kölcsönözne csónakokat a tavon?
Ez a nézőpont új volt Pamela számára, de rögtön meg tudta érteni. Be kellett vallania:
-  Igen, ebből a szemszögből nézve valóban nem tűnik olyan nagyszerűnek az ötletem.
Sir James nagyot kortyolt az italából.
-  Bizonyára hisz abban, hogy minden ember egyenlő.
-  Természetesen.
-  Ez tehát azt jelenti, hogy senki sem rendelhető alá a másiknak. Pamela óvatosan ránézett.
-  Végül is igen - felelte. A férfi feléhajolt.
- Akkor miért szolgál nálam?
Pamelának elakadt a szava. Nem tudott volna válaszolni erre, ezért meg-könnyebbült, mikor jött a pincér. Sir James mosolyán láthatta, nem felejtette el, hogy nem kapott feleletet.
Ahogy bizonyára az sem kerül
te el a figyelmét, hogy Pamela végig tökéletes iskolázott angolsággal beszélt.                                                                   '
4. FEJEZET
A következő héten Pamelának sikerült elkerülnie a találkozást Sir Jamesszel, aki délelőtt általában házon kívül volt, de továbbra is Pamela készítette el a reggelijét és a vacsoráját.
Délutánonként maradt a lánynak néhány szabad órája. Szeretett a kertben sétálni és álmodozni. Többnyire az istállókhoz ment, leült a kerítésnél, a lovakat nézegette, melyek szépsége egészen elbűvölte. A többiek csodálkozására Langley úr megengedte neki, hogy ő tisztítsa a kevésbé értékes lovakat. Igaz, ilyenkor az öreg gondosan figyelte, mit csinál. Pamelának sok örömet szerzett ez a tevékenység: nagyon megszerette a lovakat. Greymistet kedvelte meg leginkább. A lány mindig vitt magával egy-két kockacukrot, így a ló már jól ismerte őt.
-  Teljesen elkényezteti őket! -jegyezte meg Tom Langley. - De tényleg szereti magát, pedig általában idegesítik az emberek. így van, barátnőm?
A férfi kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a gyönyörű állatot, de a kanca hátrahőkölt.
-  Na látja, már látni sem akar! Pamela nevetett.
-  Talán nem jól csinálja. Meg kell dicsérni őket, milyen szépek, tudja? Addig kell hízelegni nekik, míg a tenyeréből nem esznek.
-  Szóval ez a módja?
Tom őszinte csodálattal nézett a lányra, miközben végigpillantott karcsú alakján. Tréfálkozni próbált:
-  Akkor magának is hízelegnem kell. Nem bánnám, ha a tenyeremből enne.
-  Csakhogy én nem vagyok ló - felelte Pamela könnyedén. - Azonnal átlátok a hízelgő szavakon.
Meg akart fordulni, de Tom elzárta az útját.
-  Akkor is szép madárka. Nem akar eljönni velem moziba?
-  Köszönöm, de meg kell főznöm a vacsorát Sir Jamesnek - felelte Pamela röviden, s megfordult, hogy elmenjen.
Tom azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.
-  Akkor menjünk el a fogadóba, igyunk egy kortyot!
Pamela el akarta utasítani az ajánlatot, de Tom lehajolt, hogy megcsókolja őt. A lány haragosan ellökte. Ekkor egy szigorú hang szólalt meg Tom háta mögött:
-  Három órára megrendeltem egy felnyergeit lovat!
Pamela és Sir James egymásra meredtek. Tom bűntudatosan hátrébb lépett, a lány pedig elpirult, amint végiggondolta, milyen benyomást kelthetett Sir James-ben a jelenet.
-  Hozom a lovat, uram.
Tom elsietett, Pamela pedig kettesben maradt James Arbory val. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, majd a lány gyorsan elfordította tekintetét, és kirohant az istállóból. Hallotta, amint a férfi a nevét kiáltja, ő csak futott tovább. Nem tudott volna Arbory szemébe nézni.
Este üzenet érkezett Sir Jamestől.
-  Jövő szerdán estére meghívott nyolc személyt vacsorára, és azt kérdezi, clvállalnád-e a főzést. Azt mondta, ha ezt túl nagy feladatnak érzed, legfeljebb hívat egy szakácsot Oxfordból - tájékoztatta a lányt a nagybátyja.
-  Nem is tudom. Mit gondolsz? - kérdezte tanácstalanul.
-  Rajtad áll, kedvesem! De az a véleményem, hogy képes lennél rá. Sőt, meg kell mondanom, legalább olyan jól főzöl, mint az oxfordi szakács, Symons asz-szonyról nem is beszélve.
-  Rendben van, vállalom - bólintott rá Pamela rövid tűnődés után.
A lány nagy gondot fordított az étrend összeállítására. A hozzávalókat egy előkelő oxfordi üzletből rendelte meg. Aligha tagadhatta, hogy élvezte a különleges és drága alapanyagok beszerzését, amit korábban sohasem engedhetett meg magának.
-  Kiket hívott meg Sir James? - kérdezte Pamela egyik reggel a nagybátyját, miután megjött az oxfordi szállítmány.
-  Lady Townlyn kívül a többi vendéget nem ismerem. Charlie bácsi a szőlőből csipegetett. Pamela rácsapott a kezére.
-  Ne edd meg, ezekre még szükségem lesz. Ki az a Lady Townly?
-  Mondtam már, Sir James nagynénje. Mindig itt marad éjszakára is, úgyhogy rendbe kell hoznunk a szobáját. - Rövid szünet után folytatta: - Egyébként csodálkozom, hogy eljön egy ilyen kis vendégségbe, ráadásul a hét közepén. Mindig csak hétvégén szokott ellátogatni ide.
A főzés, takarítás, Lady Townly szobájának előkészítése és egyéb teendői mellett Pamelának nem maradt ideje idegeskedni. Különben is megtanulta, hogy módszeresen dolgozzon, így hamarosan mindent olyan kitűnően megszervezett, hogy még a virágok elrendezésére is jutott ideje. Eközben csengettek, és Charlie bácsi bedugta a fejét a konyhaajtón.
-  Lady Townly lesz az. Gyere fel velem, és vidd a csomagjait a szobájába!
34
35
Júlia

Pamela gyorsan levette a kötényét, majd felszaladt a lépcsőn az előtérbe. Ugyanebben a pillanatban lépett be Sir James, úgyhogy majdnem összeütköztek. A férfi kinyújtotta karját, és megragadta a lányt. Pamela érezte Sir James erejét, felnézett rá, és elfúló szavakkal bocsánatot kért. Aztán gyorsan kiszabadította magát a férfi szorításából.
Charlie bácsi kinyitotta az ajtót, Sir James pedig nagynénje elé ment. Pamela nézte a hölgyet, de valójában nem látta, míg meg nem hallotta a házigazda szavait.
-  Ő pedig Dóra, az új szobalány. Pamela ismét magához tért.
Élénk, kék szemek néztek vissza rá. Ez az asszony jócskán belekóstolt az életbe, és nem törődött vele, hogy megöregedett. A lány szeme felcsillant, Lady Townly mosolyogva bólintott, mintha elégtételt kapott volna valamiért.
Az első vendégek között két középkorú házaspár volt, akik együtt érkeztek. Pamela éppen a kabátjaikat akasztotta fel, amikor begördült a következő autó. Jonathan Thursby, az állatorvos lépett be a házba, akivel a lány az istállóban ismerkedett meg. A férfi mosolyogva fordult hozzá.
-  Jó estét! Reméltem, hogy találkozunk ma este. Ezek szerint még nem unta meg a falusi életet? - kérdezte a férfi.
-  Nem, jobban tetszik, mint valaha.
-  Örülök. Tudja már, mikor lesz szabadnapja? Mármint ha tényleg van kedve
eljönni velem.
A lány némi habozás után beleégyezően bólintott.
-  Igen, nagyon szívesen. Holnap szabad vagyok.
-  Remek. Fél tizenegy körül vége van a rendelésnek. Ha megfelel önnek, tizenegykor magáért jövök.
-  Jó, rendben.
A férfi ismét elmosolyodott, aztán észrevették, hogy újabb vendég érkezett. A fekete estélyibe öltözött, magas, karcsú, elegáns nő őket figyelte. Huszonhét év körül lehetett. Divatosan rövidre vágott, szőke haja előnyösen keretezte arcát. Nagyon csinos volt, de a szeme olyan hidegnek tűnt, amilyet Pamela még sohasem
látott.
-  Szervusz, Jon, örülök, hogy látlak - nyújtott kezet az orvosnak.
-  Szervusz Cynthia. Hogy vagy?
Pamela rögtön kíváncsi lett. Ez volt tehát Cynthia Marsden, Sir James kedvese. Igen, éppen olyan volt, mint ahogyan azt Pamela a szekrényben hagyott ruhái
alapján elképzelte.
-  Egész este itt akar ácsorogni? - förmedt a nő Pamelára.
A lány gyorsan lesegítette Cynthia Marsdenről a nercstólát, aki megvető hangon panaszolta:
-  Szörnyű, manapság már semmire sem használható a személyzet! - Azzal
megfordult, s kezét Jon Thursby karjára tette. - Honnan a csudából szerezte James c/t az ostoba kis libát? Ezer éve nem láttalak, Jon. Feltétlen be kell számolnod a birtokról és a jószágokról.
Charlie bácsi kinyitotta a szalon ajtaját. Mindketten beléptek. Pamela látta, ahogy Sir James eléjük siet. Cynthia azonnal elengedte Jon karját, és mindkét kezét kitárta vendéglátója felé. Sugárzó arcát nevetve nyújtotta csókra.
Pamela a ruhatárban dühödten vágta a földhöz a nercstólát. Aztán hirtelen eszébe jutott a vacsora, úgyhogy ijedten, katasztrófát sejtve rohant a konyhába.
Szerencsére azonban nem történt baj.
A lány Charlie bácsival kimerültén roskadt a székre, miközben segítőik az utolsó tálakat és lábasokat mosogatták, mielőtt hazamentek volna. Charlie bácsi jóságos arckifejezéssel nézett unokahúgára, s nagyon megdicsérte őt.
-  Igazán keményen dolgoztál az utóbbi napokban. Ma este egész jól viselkedtél. Ha fáradt vagy, nyugodtan feküdj le. Majd én kiadom a kabátokat.
-  Köszönöm, de még sétálok egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejem. Pamela kedvesen csókot nyomott a fejére, majd az udvaron át kiment a kertbe.
A szalon nyitott ablakaiból zene és nevetés áradt.
Pamela fáradt volt, mégis túl nyugtalannak érezte magát az alváshoz. Elhatá-inzta, hogy felmegy a könyvtárba, s olvasnivaló után néz. Tulajdonképpen valami modern regényt akart keresni, amit elvihet a szobájába, de szokás szerint nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végiglapozzon néhány régi, arany- és bőrkötésű könyvet. Kezét könnyedén végighúzta a polcokon, s arra gondolt, hogy valakinek sorba kellene raknia ezeket a könyveket, az értékesebbeket pedig megóvhatnák a nedves levegőtől. Közben egy nagyon réginek látszó könyvre figyelt fel. A cím betűi szinte teljesen kifakultak. A lány örömmel állapította meg, hogy Chaucer Troilus és Cressidájának régi kiadását tartja a kezében, ráadásul az eredeti, régi angol nyelven.
Pamela érdeklődve vitte a kötetet a díványhoz, és kényelembe helyezte magát. Néhány órán át élvezettel olvasott, de a reneszánsz kori angol nyelvet helyenként már nehezen értette. Lassacskán elálmosodott, miközben hunyorogva próbálta nyitva tartani a szemét. Olvasni akart még pár oldalt, de szempillái egyre gyakrabban lecsukódtak.
Pamela gyengéd érintésre ébredt. Fázott. Lassan kinyitotta a szemét. A dívány mellett James Arbory állt. A lány hunyorított, s gyorsan felült, de közben a könyv az öléből becsúszott a dívány mögé.
-  Ó, jól elnyomott az álom.
-  Gyakran bejön esténként a könyvtárba, Dóra? - A férfi észrevette a lány zavarát.
-  Nem, Sir James - hazudta Pamela, mert szerette volna elkerülni, hogy ki-
36
37
¦Júlia
tiltsák a szobából. - Csak takarítani akartam egy kicsit, de aztán olyan fáradt voltam, hogy egypár percre ledőltem, aztán szépen elbóbiskoltam.
-  Értem.
Sir James arca meglehetősen rejtélyesnek tűnt, Pamela pedig kellemetlenül érezte magát.
-  El... Elmehetek, uram?
-  Még egy pillanat...
A férfi a márványkandallónak támaszkodott, úgy kérdezte:
-  Boldog itt Abbot'sArboryn?
-  Igen, hogyne. Köszönöm.
-  Nálunk marad még egy darabig?
Pamela azt sem tudta, mit válaszoljon, hiszen nyár végénél tovább nem maradhatott. De hogyan is vallotta volna ezt be?
-  Igen, azt hiszem. Arbory kiegyenesedett:
-  Holnap meg akartam látogatni, hogy megköszönjem a vacsorát. Kitűnő volt, igazán mindenkinek nagyon ízlett. Nagy gyakorlata lehet, ha ilyen jól főz. Hol tanulta?
-  Esti tanfolyamra jártam néhány éven át.
Pamela örült, hogy végre egyszer az igazat mondhatta.
-  Soha sem gondolt arra, hogy hivatásosan kamatoztassa a tudását? Rengeteg lehetősége lenne.
-  Nem... Nem szeretném minden időmet a konyhában tölteni. - Szinte kö-nyörgőn nézett Sir Jamesre. - Boldog vagyok, hogy így ízlett a vacsora, de most már mehetek, ugye? Tényleg rettentően fáradt vagyok.
-  Természetesen. Jó éjszakát, Dóra!
-  Jó éjszakát, uram.
Pamela sietve elhagyta a könyvtárat, s a folyosón át a szobájába rohant. Aztán eszébe jutott a régi könyv: rettentően megijedt, hogy ilyen hanyagul bánt ezzel az értékes kötettel. Lehet, hogy szamárfüles lett, talán ki is szakadhatnak a lapjai, ha egész éjszakára ott marad. Az ördögbe! Sir James hibája. Miért kellett ilyen későn bejönnie a könyvtárba?
Pamela az órájára pillantott, s úgy döntött, hogy húsz percet ad Sir Jamesnek arra, hogy felmenjen a saját szobájába, vagy akiébe akar. Akkor majd visszateszi a könyvet a helyére, és elhozza a cipőjét. Az óra csigalassúsággal haladt, de végül csak eltelt az idő. Pamela halkan kinyitotta az ajtót, óvatosan belépett a könyvtárba. A következő pillanatban földbe gyökerezett a lába. Sir James még mindig ott volt. A kandallónál állt; egy könyvvel a kezében. A Troilus és Cressida volt az.
A férfi felpillantott, és hűvös hangon így szólt:
38

-  Jöjjön be, Dóra! Csukja be az ajtót. Pamela lassan engedelmeskedett.
-  Itt felejtettem a cipőmet.
Sir James a lány lábára nézett, aztán az arcára.
-  Valami mást is itt felejtett, igaz?
-  Nem, csak a cipőmet.
Sir James a homlokát ráncolta.
-  És ez itt? Gondolom, csak véletlenül vette le a polcról - mutatta fel a könyvet.
-  Csak le akartam törölni róla a port, amikor...
Pamela félbehagyta a mondatot, mert észrevette a férfi szemének fenyegető pillantását.
-  Jobb, ha nem próbál meg becsapni - mondta a háziúr, és óvatosan letette a könyvet az asztal márvány lapjára, majd néhány lépést tett a lány felé.
-  Azt hiszem, magyarázattal tartozik. Mire való ez a színjáték?
Pamela habozott. Azt fontolgatta, mennyit tud eltitkolni az életéből. Az biztos, hogy Charlie bácsit nem szabad elárulnia. Remegő hangon kezdett mesélni:
-  Sajnálom, hogy becsaptam. Tudja, állást kerestem, de csak nyárra. Mindenhol azt mondták, hogy csak hosszú távra szóló munkát tudnak adni, és azt állították, alkalmasabb lennék az irodai munkára.
-  Várjon! - szakította félbe Sir James. - Miért csak nyáron akart dolgozni?
-  Nos, mert... szóval diák vagyok, és a szünetre kerestem munkát.
-  Gondoltam - mondta a férfi némi elégtétellel. - Tudtam, hogy nem illik ez a hang egy ilyen archoz.
Pamela sietve folytatta:
-  Vidéken akartam dolgozni, és szállásra is szükségem volt. Ezért... szóval ezért hazudtam sajnos, és azt állítottam, hogy állandó munkahelyet keresek. Ezután ajánlották ezt az állást.
Pamela megkönnyebbülten látta a férfi elégedett pillantását.
-  Értem.
Sir James bedugta a kezét az öltönye zsebébe, majd a nagy mahagóni asztal szélére ült.
-  Tehát tanul. Hol?
-  A londoni egyetemen.
-  És mit?
-  A vizsgáimra készülök. Könyvtáros szeretnék lenni.
-  Szóval ezért nézegette Chaucert? Érti a reneszánsz kori angolt?
-  Igen.
A férfi tekintete gúnyossá vált.
-  Okos, szép, és még főzni is tud. Kimeríthetetlen a tudása, Dóra!
39
Jülla

Arbory felállt, kivette kezét a zsebéből, aztán szorosan a lány mellé lépett, kezét a csípőjére tette, magához vonta és megcsókolta. Pamela megpróbált kiszabadulni a férfi öleléséből:
-  Ne, kérem, ne!
Sir James a lány hajába túrt, és hátrafeszítette Pamela fejét. Csókja egyre követelőzőbb lett. Pamelát hirtelen furcsa, a szédülésre emlékeztető érzés fogta el. Úgy tűnt, mintha forogna vele a szoba. Halkan felnyögött, és kinyitotta a száját. A férfi ajka érzékien tapadt hozzá. Pamela szíve mélyén ismeretlen szenvedély ébredt, betöltötte a beteljesülés kínzó vágya. Valami azonban visszatartotta. Lassan kinyitotta szemét. Sir James vágyakozón nézett rá: a válaszát várta. Noha a lány leplezni akarta, hangja mégis elárulta bizonytalanságát, amikor megkérdezte:
-  Minden női alkalmazottját így kihasználja? A férfi arcán mosoly suhant át.
-  Csak ha olyan fiatalok és olyan hihetetlenül szépek, mint maga. Pamela arca lángba borult. Mit válaszolhatott volna erre a nyílt udvarlásra?
Haragosan hátrébb lépett.
-  Engedjen el!
A férfi lassan eleresztette a kezét, de a szemét nem vette le róla. Ajkán mosoly bujkált, mintha nagyon szórakoztatónak találná a helyzetet. Pamela dühbe gurult.
-  Maga háromszáz évvel maradt le a korától. A jobbágyság már a középkorban megszűnt. Ma már senkinek sem kell eltűrnie az ilyen bánásmódot.
-  És mit akar tenni ellene? Pamela ökölbe szorította a kezét.
-  Természetesen elmegyek - felelte tömören.
James Arbory a lány nyakára tette a kezét, s gyengéden simogatta. Pamela szíve egyre hevesebben vert. Csak nagy nehézségek árán sikerült elérnie, hogy ne remegjen a férfi érintésétől. Nem mutatkozhatott gyengének.
-  Nem, nem fog elmenni - közölte halkan a férfi. A lány szinte akarata ellenére bólintott.
Sir James hirtelen megragadta őt a vállánál fogva, és olyan erővel szorította magához, hogy az már fájt. Aztán ugyanolyan hirtelen elengedte.
-  Micsoda gyerek maga!
Ezután ismét a kandallónak dőlt. Percekig kedvetlenül nézte a lányt, majd szinte türelmetlenül rászólt:
-  Biztosan fáradt, miért nem fekszik már le?
Pamela nem értette Sir James hirtelen hangulatváltását: egy pillanatig csak állt és bámult rá. Aztán sietve bebújt a cipőjébe. Utoljára visszatekintett rá, de a férfi csak az üres kandallót nézte mereven. így aztán a lány halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd elrohant, végig a folyosón, mintha kergetnék. De a szobájában sem lelt békét. Az egyetlen lehetséges megoldásnak az tűnt, hogy másnap
40
kora reggel, mielőtt a többiek felébrednének, útra kel, hogy minél messzebb kerüljön Abbot's Arborytól és gazdájától. Majd szétvetette a düh. Tudta, hogy ha csak egy perccel is tovább marad, teljesen a férfi befolyása alá kerül.
Sir Jamesnek igaza volt: kívánta a csókját... és még sokkal többet. Pamela minden idegszála megfeszült: már tudta, hogy éppoly reménytelen és lehetetlen elfutnia a férfi elől, mint az ár ellen úsznia. Világosan látta, hogy megégetheti magát; valami, talán a kíváncsisága mégis visszatartotta, hogy kipróbálja, van-e ereje szembeszállni James Arboryval. Mert Pamela egészen biztos volt benne: a férfi újra meg fogja kísérelni, hogy elcsábítsa őt.
41
•Júlia
5. FEJEZET
Ahogy megígérte, másnap reggel pontosan tizenegy órakor megérkezett Jonathan Thursby. Amikor kigördültek a kapun, Pamela hátrafordult, visszanézett a házra. Az épület most is, mint mindig, fejedelmi látványt nyújtott. Olyan volt, mintha hívogatta volna az embert, mintha éppen rá várt volna. Pamelának másodszor támadt ilyen érzése.
Ostobaság, gondolta. A mesés kastélynak, a varázslatos tónak, a gondozott parknak semmi köze sem volt hozzá. Nem olyan ember ő, akit levesz a lábáról a gazdagság. Túlságosan ellenkezett mindez az elveivel. Hogyan fogadhatta volna el, hogy ennyi minden egyetlen emberé legyen, miközben sokaknak semmi sem jut? Túl mélyen gyökerezett benne az emberek egyenlőségébe vetett hit.
Persze vannak jellembeli különbségek, mindenkinek máshoz van tehetsége. Bizonyára vannak olyan emberek, akik okosabbak vagy éppen butábbak másoknál, jobban igyekeznek vagy kevésbé. De legalább a lehetőség adasson meg minden embernek. Abbot's Arbory azonban felháborító bizonyítéka volt annak, hogy ez nem így van.
-  El tudná képzelni Sir Jamest Tom Langley helyén? Istállófiúként? - kérdezte Pamela váratlanul az állatorvostól.
Jon bizonyára elcsodálkozott a kérdésen, de rövid töprengés után komolyan válaszolt:
-  Nehezen. De végül is miért ne? Ugyanaz az ember maradna, és ezen a helyen is éppen olyan kiválóan végezné a munkáját. - Pamelára mosolyogott s megkérdezte: - A társadalom igazságtalanságán töprengett, igaz?
Amint a lány bólintott, tovább beszélt.
-  Igaza van, tényleg igazságtalan. De egyetlen ember nem változtathat ezen, a forradalmak sikere pedig meglehetősen kétséges. Azt hiszem, az egyes embernek csak arra van lehetősége, hogy önmagával tisztába kerüljön, felismerje feladatát a világban, és hogy legjobb tudása szerint végezze a munkáját. Valamint hogy megpróbálja felismerni és megszűntetni az előítéleteit.   ¦
Pamelát meglepték és lenyűgözték a férfi szavai. Hitt Jonnak. Látszott, hogy a férfi tökéletesen tudatában van szavai jelentésének, és pontosan azt mondta, amit gondolt. És ahogy beszélt, úgy is élt.
42

Teljesen a munkájára összpontosította figyelmét. Szerette az állatokat, mégpedig valódi szeretettel, így hát természetes volt, hogy az állatok gyógyításában találta meg hivatását.
Pamela a könyveket szerette ugyanilyen mélyen, hiszen azok az emberiség közös tudását gyűjtötték egybe, és így mindenkinek lehetőséget adtak arra, hogy továbbfejlessze, építse és tökéletesítse magát.
Kis idő múlva a lány újra felvette a beszélgetés elejtett fonalát.
-  Magának nincsenek előítéletei? Soha nem is voltak? A férfi nevetett.
-  Dehogynem. Mindenkinek vannak előítéletei, de én legyőztem magamban ezeket.
Pamela arca ismét komollyá vált.
-  Azt hiszem, egyszer minden embert elfog a keserűség, ha azt látja, hogy mások jobban élnek nála.
Jon arcán meleg mosoly futott végig.
-  Fogadni mernék, hogy sok lány érezte már ezt, magát látva. Egy kevésbé s/ép nőnek fájó lehet ennyi szépséget egy emberben látni, miközben ő már azzal is beérné, ha a haja kicsit dúsabb lenne, vagy az orra néhány centivel rövidebb.
Pamela elpirult, de nevetnie kellett.
-  Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Jon, de ennek nem sok köze van a témánkhoz.
-  Dehogynem, mégpedig annyiban, hogy más emberek megítélésének mércéiről beszélgettünk, a valódi előnyök vagy hátrányok felismeréséről. - Mikor liitta, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie a lányt, így folytatta: - Igaza van abban, hogy az ember nem tehet a külsejéről, és nem helyes, ha valakit az alapján ítélünk meg vagy el. Ugyanígy az sem helyes, ha valakit a gazdagsága miatt fogadunk vagy utasítunk el.
Pamela elpirult. Úgy érezte, a gondolataiban olvasnak. A férfi nyugodtan folytatta:
-  Higgye el, tudom, miről beszélek. Régebben én is így gondolkoztam, mint maga, és ez alaposan megkeserítette az életemet. Minden tekintetben.
Pamela érdeklődve figyelte a férfit. Arca olyan emberről árulkodott, aki jól ismerte az emberi gyengeségeket, így tisztában volt sajátjaival is. A lány örült, hogy ilyen emberrel találkozott. Habozva kérte:
-  Mesélne esetleg erről? A férfi szeme felragyogott.
-  Szívesen. Úgy érzem, magával mindenről lehet beszélgetni. - Jon elgondolkozott. - Nem is tudom, hol kezdjem... Már iskoláskoromban is bántott, hogy mások jobban élnek, mint például a szüleim. Az apám orvos volt, keményen dolgozott, gyakran ingyen is, ha a betegnek nem volt pénze. így persze nem gazda-
43
Jiilia
godhatott meg, mint néhány kollégája, akik divatos orvosok lettek Londonban. Az anyám ráadásul évekig betegeskedett, így aztán szinte minden pénzünket gyógyszerekre és kórházi kezelésekre költöttük.
Amikor kicsit elhallgatott, Pamela együttérzően nézett rá. A férfi arcán azonban keserűségnek vagy önsajnálatnak a nyomát sem látta. Tárgyilagosan folytatta:
-  Nem akartam olyan lenni, mint ő. Senkitől semmit nem akartam elfogadni, semmi mást nem vártam, mint tiszteletet. Szörnyen törekvő voltam, mindig a legjobb tanuló az osztályban. Az osztálytársaimat lenéztem, mindenkit megvertem, aki kritizálni próbált. Elértem, amit akartam. Mindenki tisztelt engem, és félt tőlem. De természetesen egyetlen barátom sem volt.
Jon újra Pamelára mosolygott.
-  Csak az anyám halála után értettem meg lassacskán, hogy az élet egészen más. Nem maradt más vigaszom, csak az apám. ő is mélyen gyászolta az anyámat. De ott voltak azok az emberek, akik kedvéért, ahogy én eddig gondoltam, feláldozta a karrierjét, a sikerét és a gazdagságát. Mindannyian szerették őt, ahol csak tudtak, segítettek, még ha ez csak egy kedves mosoly volt is, mert mást nem adhattak.
A férfi mosolya egyre mélyebbről fakadt.
-  Az apámnak volt valamije, amit gazdag kollégái nem kaphattak meg: a számára fontos emberek őszinte szeretetét, megbecsülését és az önbecsülést tudhatta magáénak. Önbecsülése abból fakadt, hogy a saját elvei és az emberekbe vetett hite szerint élt. Minden szerencsétlenség és az anyám halála miatt érzett mélységes gyász ellenére boldog volt. ő volt az erősebb. Csak amikor megértettem, hogy téves úton járok és ezért hamis vágyakat kergetek, változott meg az életem. - Jon felnevetett. - Vége a prédikációnak!
Pamela csak annyit mondott halkan:
-  Köszönöm. Azt hiszem, ez segített, hogy sok mindent megértsek. Jon gyengéden megszorította a kezét.
-  Maga szép és fiatal, a világ nyitva áll ön előtt. Emellett jó és okos ember, ezért biztos vagyok benne, hogy túl fog jutni azon, ami most bántja, bármi legyen is az.
Pamela hálásan mosolygott. Azonban nem maradt ideje arra, hogy mindezt végiggondolja, mert közben megérkeztek egy házhoz, ahol már nagyon várták az állatorvost. A lány látogatása némi feltűnést keltett a parasztudvaron, de aztán az emberek figyelmét az állatok vonták el.
Jon most is gondosan végezte munkáját. Néha Pamela segítségét kérte, mintha mindig is együtt dolgoztak volna. A lánynak kellett a beteg ló fejét tartania, aztán a fecskendőt fertőtlenítette, majd az állat beoltásánál is kivette részét a munkából.
Apró kis mozdulatok voltak, Jon tudhatta, hogy nem okozhat bajt. Nem magyarázta hosszasan, mit tegyen, mégis úgy dolgoztak együtt, mintha régi társak

lennének. Amikor elkészültek a munkával, egy öreg parasztember meg is kérdezte Jont:
-  Szép kis asszisztenst szerzett magának! De ideje is volt, hiszen mostanában rengeteg munkája akad.
Jon nevetett.
-  De jó lenne! Sajnos Smith kisasszony nem az asszisztensem. Abbot's Arboryban dolgozik. Ma éppen szabadnapos. Eljött velem, mert érdekli a munkám.
A parasztember elismerően tekintett Pamelára.
-  Értem. Van is érzéke az állatokhoz, rögtön észrevettem. Esküdni mertem volna, hogy ez a kisasszony szakmája. - Az öreg ismét Jonhoz fordult. - Iszik egy kortyot, doktor úr?
-  De csak egyetlen kortyot. Nem maradhatunk sokáig, még nagyon sok a teendőnk.
Együtt kimentek a parasztház konyhájába. Vendéglátójuk három poharat tett .1/ asztalra, majd kinyitotta a whiskys üveget. Pamela elhárító kézmozdulatát látva, fülig szaladt a mosoly az arcán.
-  Ugyan, kisasszony, egy kis korty nem árt meg. Ma különben is szabadnapos. Csak egy kis whiskyt töltött a lány poharába.
-  Egyébként én sem helyeslem - folytatta az öreg -, ha valaki már kora reggel ivással kezdi a napot. Különösen ha egy fiatal hölgyről van szó. De ha Abbot's Arboryban dolgozik, akkor maga biztos nem olyan lány. Sir James nem alkalmaz akárkit.
A férfi felemelte poharát, Jon és Pamela követték a mozdulatát.
-  Egészségükre!
A whisky égette Pamela torkát. Érezte, ahogy az ital leszaladt a gyomráig. Hirtelen melege lett, de nem csak a testében. Szívét is megmelengette az öreg egyszerű szívélyessége.
Pamela saját tapasztalatai alapján tudta, mit jelent a barátság. Az egyetemen sok barátja volt, de ezek a barátságok a szinte mindennapos együttléteken alapullak elsősorban. Tanulmányai végeztével ezek a barátok talán végleg el is tűnnek majd az életéből.
Londonban már nagyon elidegenedtek egymástól az emberek. Gyakran hónapokig nem találkozott azokkal a barátaival, akik ugyanabban a városrészben éltek. Sokan még a velük egy házban lakókat sem ismerték.
Itt vidéken az emberek jobban ismerték egymás életét. Az öreg parasztember, mintha gondolataiban olvasna, megkérdezte Pamelát:
-  Tetszik magának a vidék? Amikor Pamela bólintott, így folytatta:
-  Gondoltam. Különösen, ha Abbot's Arboryban él. Gyönyörű az a ház, Sir
44
  Na, akkor hova akasszam a kabátomat?
Sir Jamest szemmel láthatóan jól ismerték a szállodában, mert a főpincér a nevén szólította, és egy sarokasztalhoz vezette őket, ahonnan szép kilátás nyílt a folyóra.
Az étlap különleges ételek gazdag választékát kínálta, de az ár sehol sem szerepelt. Talán olyan gazdag vendégek jártak ide, hogy nekik mindegy volt, mennyit kell fizetniük?
Sir James félbeszakította a lány gondolatait.  .
-  Választhatok magának, Dóra? A borjúsült kitűnő.
-  Nem, köszönöm. Inkább levest és salátát eszem. Nem vagyok túl éhes.
A férfi bólintott, rendelt, majd egy bizonyos évjáratú bor iránt érdeklődött, amit nagyon szeretett. Aztán figyelmesen nézte a lányt, s lassan megszólalt:
-  Tudja, Dóra, maga igazán enigmatikus nő.
-  Ó nem, nem vagyok az. Londoni vagyok, egész pontosan Hackneyben születtem.
A férfit szórakoztatta a válasz, de komolyan felelt:
-  Hackney biztosan csodálatos hely, de nem erre gondoltam. Az enigma valami titok, rejtély.
Pamela a villájával rajzolt a térítőn.
-  És miből gondolja, hogy én ilyen titokzatos vagyok? Bennem nincs semmi rejtélyes.
-  Tényleg nincs? Szerintem van.
Pamela feszengeni kezdett. Csak nem árulta el magát valamivel? James Arbory nem várt választ, hanem folytatta:
-  A huszadik században élünk, Dóra. Az ilyen külsejű ifjú hölgyek, mint maga, nem mennek el szobalánynak. Fotómodellek vagy színésznők akarnak lenni, és ha ez nem sikerül, akkor más, érdekes, izgalmas foglalkozás után néznek... Maga sohasem próbálkozott ilyesmivel? Nem is akart?
Pamela szeme dühösen megvillant. Csak egy férfi tud ilyet kérdezni! Ha egy lánynak helyes az arca és jó az alakja, akkor a férfiak rögtön azt képzelik, olyan foglalkozást kell választania, ahol mutogathatja ezeket. Meg sem fordul a fejükben, hogy egy szép arc mögött értelem is rejtőzhet, és valaki nem csak mutogatni akarja magát, míg meg nem öregszik és annyira csúnya nem lesz, hogy már nem talál munkát.
Tömören válaszolt:
-  Nem, nekem úgy is jó, ahogy van.
A férfi egy ideig állta a lány tekintetét, aztán hirtelen megkérdezte:            
-  Hány éves, Dóra?
-  Húsz - felelte az gondolkodás nélkül. Nem maradt ideje meglepődni a kérdésen, mert már hozták is az első fogást.
Pamela a levesre összpontosította figyelmét, és remélte, hogy hamarosan végeznek. Sir James azonban nem sietett, hanem ragaszkodott hozzá, hogy a lány is megkóstolja a bort, amit a pincér a poharába töltött. Lényegesen jobb volt, mint az a keverék, amit az áruházakban szoktak vásárolni, ha egy osztálytársuk születésnapját vagy sikeresen letett vizsgájukat ünnepelték.
Evés közben Pamela szemügyre vette a vendégeket. Nem sok hozzájuk hasonló párt látott. Főként három-négy asszonyból álló csoportok ültek az asztaloknál, akik a vásárlás után tértek be, vagy férfiakat, akik költséges üzleti ebédeket tartottak itt. Észrevett egy férfit, aki eltolta tányérját, pedig még alig evett valamit.
Megkérdezte Sir Jamest:
30
31
.Iiilia
-  Mi történik a maradékkal?
-  Fogalmam sincs.
-  Persze, hogy nincs - szólt Pamela indulatosan. - Nézze csak meg, mennyi ételt pazarolnak el pusztán ebben az egyetlen teremben! Miért nem vesznek az emberek eleve csak annyit, amennyit meg tudnak enni? Miért ilyen habzsolok? Figyelje meg, milyen kövér mindegyikük, még jót is tenne, ha kevesebbet ennének. Ha csak egy hétig kellene úgy élniük és annyit enniük, mint a harmadik világban élő szegényeknek, akkor talán jobban megbecsülnék, amijük van - tette hozzá hevesen.
-  Bizonyára.
A lágy hang hallatán a lány ránézett főnökére. A férfi kitartóan figyelte. Pamela elpirult, elfordította tekintetét, és ivott egy korty bort. Sir James újra töltött.
-  Kommunista? - kérdezte nyugodtan.
-  Nem, dehogy.
-  De úgy gondolja, hogy igazságosabban kellene elosztani a földi javakat?
-  Igen, akárcsak a földeket.
-  Tehát maga szerint az Abbot's Arboryhoz hasonló házakat le kéne bontani, és lakótömböket kellene a helyükre építeni.
-  Butaság, nem így értettem. Túl szép az a ház, nem szabadna lerombolni. De mindenkinek kéne juttatni abból a gazdagságból, a nyilvánosság számára is meg kellene nyitni.
A férfi kemény hangon vágott közbe:
-  Talán az a különbség köztünk, hogy én hiszek abban: jogom van a magánéletre. Abbot's Arbory az én otthonom. Maga örülne neki, ha állandóan idegenek taposnák a házát, a legkedvesebb kincseit nézegetnék, azokat a tárgyakat, amiket a családja szeretett, megbecsült és nemzedékről nemzedékre örökített? Szívesen csinálna parkolót a kertjéből, nyilvános illemhelyeket az istállóból, és kölcsönözne csónakokat a tavon?
Ez a nézőpont új volt Pamela számára, de rögtön meg tudta érteni. Be kellett vallania:
-  Igen, ebből a szemszögből nézve valóban nem tűnik olyan nagyszerűnek az ötletem.
Sir James nagyot kortyolt az italából.
-  Bizonyára hisz abban, hogy minden ember egyenlő.
-  Természetesen.
-  Ez tehát azt jelenti, hogy senki sem rendelhető alá a másiknak. Pamela óvatosan ránézett.
-  Végül is igen - felelte. A férfi feléhajolt.
- Akkor miért szolgál nálam?
Pamelának elakadt a szava. Nem tudott volna válaszolni erre, ezért meg-könnyebbült, mikor jött a pincér. Sir James mosolyán láthatta, nem felejtette el, hogy nem kapott feleletet.
Ahogy bizonyára az sem kerül
te el a figyelmét, hogy Pamela végig tökéletes iskolázott angolsággal beszélt.                                                                   '
4. FEJEZET
A következő héten Pamelának sikerült elkerülnie a találkozást Sir Jamesszel, aki délelőtt általában házon kívül volt, de továbbra is Pamela készítette el a reggelijét és a vacsoráját.
Délutánonként maradt a lánynak néhány szabad órája. Szeretett a kertben sétálni és álmodozni. Többnyire az istállókhoz ment, leült a kerítésnél, a lovakat nézegette, melyek szépsége egészen elbűvölte. A többiek csodálkozására Langley úr megengedte neki, hogy ő tisztítsa a kevésbé értékes lovakat. Igaz, ilyenkor az öreg gondosan figyelte, mit csinál. Pamelának sok örömet szerzett ez a tevékenység: nagyon megszerette a lovakat. Greymistet kedvelte meg leginkább. A lány mindig vitt magával egy-két kockacukrot, így a ló már jól ismerte őt.
-  Teljesen elkényezteti őket! -jegyezte meg Tom Langley. - De tényleg szereti magát, pedig általában idegesítik az emberek. így van, barátnőm?
A férfi kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a gyönyörű állatot, de a kanca hátrahőkölt.
-  Na látja, már látni sem akar! Pamela nevetett.
-  Talán nem jól csinálja. Meg kell dicsérni őket, milyen szépek, tudja? Addig kell hízelegni nekik, míg a tenyeréből nem esznek.
-  Szóval ez a módja?
Tom őszinte csodálattal nézett a lányra, miközben végigpillantott karcsú alakján. Tréfálkozni próbált:
-  Akkor magának is hízelegnem kell. Nem bánnám, ha a tenyeremből enne.
-  Csakhogy én nem vagyok ló - felelte Pamela könnyedén. - Azonnal átlátok a hízelgő szavakon.
Meg akart fordulni, de Tom elzárta az útját.
-  Akkor is szép madárka. Nem akar eljönni velem moziba?
-  Köszönöm, de meg kell főznöm a vacsorát Sir Jamesnek - felelte Pamela röviden, s megfordult, hogy elmenjen.
Tom azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.
-  Akkor menjünk el a fogadóba, igyunk egy kortyot!
Pamela el akarta utasítani az ajánlatot, de Tom lehajolt, hogy megcsókolja őt. A lány haragosan ellökte. Ekkor egy szigorú hang szólalt meg Tom háta mögött:
-  Három órára megrendeltem egy felnyergeit lovat!
Pamela és Sir James egymásra meredtek. Tom bűntudatosan hátrébb lépett, a lány pedig elpirult, amint végiggondolta, milyen benyomást kelthetett Sir James-ben a jelenet.
-  Hozom a lovat, uram.
Tom elsietett, Pamela pedig kettesben maradt James Arbory val. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, majd a lány gyorsan elfordította tekintetét, és kirohant az istállóból. Hallotta, amint a férfi a nevét kiáltja, ő csak futott tovább. Nem tudott volna Arbory szemébe nézni.
Este üzenet érkezett Sir Jamestől.
-  Jövő szerdán estére meghívott nyolc személyt vacsorára, és azt kérdezi, clvállalnád-e a főzést. Azt mondta, ha ezt túl nagy feladatnak érzed, legfeljebb hívat egy szakácsot Oxfordból - tájékoztatta a lányt a nagybátyja.
-  Nem is tudom. Mit gondolsz? - kérdezte tanácstalanul.
-  Rajtad áll, kedvesem! De az a véleményem, hogy képes lennél rá. Sőt, meg kell mondanom, legalább olyan jól főzöl, mint az oxfordi szakács, Symons asz-szonyról nem is beszélve.
-  Rendben van, vállalom - bólintott rá Pamela rövid tűnődés után.
A lány nagy gondot fordított az étrend összeállítására. A hozzávalókat egy előkelő oxfordi üzletből rendelte meg. Aligha tagadhatta, hogy élvezte a különleges és drága alapanyagok beszerzését, amit korábban sohasem engedhetett meg magának.
-  Kiket hívott meg Sir James? - kérdezte Pamela egyik reggel a nagybátyját, miután megjött az oxfordi szállítmány.
-  Lady Townlyn kívül a többi vendéget nem ismerem. Charlie bácsi a szőlőből csipegetett. Pamela rácsapott a kezére.
-  Ne edd meg, ezekre még szükségem lesz. Ki az a Lady Townly?
-  Mondtam már, Sir James nagynénje. Mindig itt marad éjszakára is, úgyhogy rendbe kell hoznunk a szobáját. - Rövid szünet után folytatta: - Egyébként csodálkozom, hogy eljön egy ilyen kis vendégségbe, ráadásul a hét közepén. Mindig csak hétvégén szokott ellátogatni ide.
A főzés, takarítás, Lady Townly szobájának előkészítése és egyéb teendői mellett Pamelának nem maradt ideje idegeskedni. Különben is megtanulta, hogy módszeresen dolgozzon, így hamarosan mindent olyan kitűnően megszervezett, hogy még a virágok elrendezésére is jutott ideje. Eközben csengettek, és Charlie bácsi bedugta a fejét a konyhaajtón.
-  Lady Townly lesz az. Gyere fel velem, és vidd a csomagjait a szobájába!
34
35
Júlia

Pamela gyorsan levette a kötényét, majd felszaladt a lépcsőn az előtérbe. Ugyanebben a pillanatban lépett be Sir James, úgyhogy majdnem összeütköztek. A férfi kinyújtotta karját, és megragadta a lányt. Pamela érezte Sir James erejét, felnézett rá, és elfúló szavakkal bocsánatot kért. Aztán gyorsan kiszabadította magát a férfi szorításából.
Charlie bácsi kinyitotta az ajtót, Sir James pedig nagynénje elé ment. Pamela nézte a hölgyet, de valójában nem látta, míg meg nem hallotta a házigazda szavait.
-  Ő pedig Dóra, az új szobalány. Pamela ismét magához tért.
Élénk, kék szemek néztek vissza rá. Ez az asszony jócskán belekóstolt az életbe, és nem törődött vele, hogy megöregedett. A lány szeme felcsillant, Lady Townly mosolyogva bólintott, mintha elégtételt kapott volna valamiért.
Az első vendégek között két középkorú házaspár volt, akik együtt érkeztek. Pamela éppen a kabátjaikat akasztotta fel, amikor begördült a következő autó. Jonathan Thursby, az állatorvos lépett be a házba, akivel a lány az istállóban ismerkedett meg. A férfi mosolyogva fordult hozzá.
-  Jó estét! Reméltem, hogy találkozunk ma este. Ezek szerint még nem unta meg a falusi életet? - kérdezte a férfi.
-  Nem, jobban tetszik, mint valaha.
-  Örülök. Tudja már, mikor lesz szabadnapja? Mármint ha tényleg van kedve
eljönni velem.
A lány némi habozás után beleégyezően bólintott.
-  Igen, nagyon szívesen. Holnap szabad vagyok.
-  Remek. Fél tizenegy körül vége van a rendelésnek. Ha megfelel önnek, tizenegykor magáért jövök.
-  Jó, rendben.
A férfi ismét elmosolyodott, aztán észrevették, hogy újabb vendég érkezett. A fekete estélyibe öltözött, magas, karcsú, elegáns nő őket figyelte. Huszonhét év körül lehetett. Divatosan rövidre vágott, szőke haja előnyösen keretezte arcát. Nagyon csinos volt, de a szeme olyan hidegnek tűnt, amilyet Pamela még sohasem
látott.
-  Szervusz, Jon, örülök, hogy látlak - nyújtott kezet az orvosnak.
-  Szervusz Cynthia. Hogy vagy?
Pamela rögtön kíváncsi lett. Ez volt tehát Cynthia Marsden, Sir James kedvese. Igen, éppen olyan volt, mint ahogyan azt Pamela a szekrényben hagyott ruhái
alapján elképzelte.
-  Egész este itt akar ácsorogni? - förmedt a nő Pamelára.
A lány gyorsan lesegítette Cynthia Marsdenről a nercstólát, aki megvető hangon panaszolta:
-  Szörnyű, manapság már semmire sem használható a személyzet! - Azzal
megfordult, s kezét Jon Thursby karjára tette. - Honnan a csudából szerezte James c/t az ostoba kis libát? Ezer éve nem láttalak, Jon. Feltétlen be kell számolnod a birtokról és a jószágokról.
Charlie bácsi kinyitotta a szalon ajtaját. Mindketten beléptek. Pamela látta, ahogy Sir James eléjük siet. Cynthia azonnal elengedte Jon karját, és mindkét kezét kitárta vendéglátója felé. Sugárzó arcát nevetve nyújtotta csókra.
Pamela a ruhatárban dühödten vágta a földhöz a nercstólát. Aztán hirtelen eszébe jutott a vacsora, úgyhogy ijedten, katasztrófát sejtve rohant a konyhába.
Szerencsére azonban nem történt baj.
A lány Charlie bácsival kimerültén roskadt a székre, miközben segítőik az utolsó tálakat és lábasokat mosogatták, mielőtt hazamentek volna. Charlie bácsi jóságos arckifejezéssel nézett unokahúgára, s nagyon megdicsérte őt.
-  Igazán keményen dolgoztál az utóbbi napokban. Ma este egész jól viselkedtél. Ha fáradt vagy, nyugodtan feküdj le. Majd én kiadom a kabátokat.
-  Köszönöm, de még sétálok egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejem. Pamela kedvesen csókot nyomott a fejére, majd az udvaron át kiment a kertbe.
A szalon nyitott ablakaiból zene és nevetés áradt.
Pamela fáradt volt, mégis túl nyugtalannak érezte magát az alváshoz. Elhatá-inzta, hogy felmegy a könyvtárba, s olvasnivaló után néz. Tulajdonképpen valami modern regényt akart keresni, amit elvihet a szobájába, de szokás szerint nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végiglapozzon néhány régi, arany- és bőrkötésű könyvet. Kezét könnyedén végighúzta a polcokon, s arra gondolt, hogy valakinek sorba kellene raknia ezeket a könyveket, az értékesebbeket pedig megóvhatnák a nedves levegőtől. Közben egy nagyon réginek látszó könyvre figyelt fel. A cím betűi szinte teljesen kifakultak. A lány örömmel állapította meg, hogy Chaucer Troilus és Cressidájának régi kiadását tartja a kezében, ráadásul az eredeti, régi angol nyelven.
Pamela érdeklődve vitte a kötetet a díványhoz, és kényelembe helyezte magát. Néhány órán át élvezettel olvasott, de a reneszánsz kori angol nyelvet helyenként már nehezen értette. Lassacskán elálmosodott, miközben hunyorogva próbálta nyitva tartani a szemét. Olvasni akart még pár oldalt, de szempillái egyre gyakrabban lecsukódtak.
Pamela gyengéd érintésre ébredt. Fázott. Lassan kinyitotta a szemét. A dívány mellett James Arbory állt. A lány hunyorított, s gyorsan felült, de közben a könyv az öléből becsúszott a dívány mögé.
-  Ó, jól elnyomott az álom.
-  Gyakran bejön esténként a könyvtárba, Dóra? - A férfi észrevette a lány zavarát.
-  Nem, Sir James - hazudta Pamela, mert szerette volna elkerülni, hogy ki-
36
37
¦Júlia
tiltsák a szobából. - Csak takarítani akartam egy kicsit, de aztán olyan fáradt voltam, hogy egypár percre ledőltem, aztán szépen elbóbiskoltam.
-  Értem.
Sir James arca meglehetősen rejtélyesnek tűnt, Pamela pedig kellemetlenül érezte magát.
-  El... Elmehetek, uram?
-  Még egy pillanat...
A férfi a márványkandallónak támaszkodott, úgy kérdezte:
-  Boldog itt Abbot'sArboryn?
-  Igen, hogyne. Köszönöm.
-  Nálunk marad még egy darabig?
Pamela azt sem tudta, mit válaszoljon, hiszen nyár végénél tovább nem maradhatott. De hogyan is vallotta volna ezt be?
-  Igen, azt hiszem. Arbory kiegyenesedett:
-  Holnap meg akartam látogatni, hogy megköszönjem a vacsorát. Kitűnő volt, igazán mindenkinek nagyon ízlett. Nagy gyakorlata lehet, ha ilyen jól főz. Hol tanulta?
-  Esti tanfolyamra jártam néhány éven át.
Pamela örült, hogy végre egyszer az igazat mondhatta.
-  Soha sem gondolt arra, hogy hivatásosan kamatoztassa a tudását? Rengeteg lehetősége lenne.
-  Nem... Nem szeretném minden időmet a konyhában tölteni. - Szinte kö-nyörgőn nézett Sir Jamesre. - Boldog vagyok, hogy így ízlett a vacsora, de most már mehetek, ugye? Tényleg rettentően fáradt vagyok.
-  Természetesen. Jó éjszakát, Dóra!
-  Jó éjszakát, uram.
Pamela sietve elhagyta a könyvtárat, s a folyosón át a szobájába rohant. Aztán eszébe jutott a régi könyv: rettentően megijedt, hogy ilyen hanyagul bánt ezzel az értékes kötettel. Lehet, hogy szamárfüles lett, talán ki is szakadhatnak a lapjai, ha egész éjszakára ott marad. Az ördögbe! Sir James hibája. Miért kellett ilyen későn bejönnie a könyvtárba?
Pamela az órájára pillantott, s úgy döntött, hogy húsz percet ad Sir Jamesnek arra, hogy felmenjen a saját szobájába, vagy akiébe akar. Akkor majd visszateszi a könyvet a helyére, és elhozza a cipőjét. Az óra csigalassúsággal haladt, de végül csak eltelt az idő. Pamela halkan kinyitotta az ajtót, óvatosan belépett a könyvtárba. A következő pillanatban földbe gyökerezett a lába. Sir James még mindig ott volt. A kandallónál állt; egy könyvvel a kezében. A Troilus és Cressida volt az.
A férfi felpillantott, és hűvös hangon így szólt:
38

-  Jöjjön be, Dóra! Csukja be az ajtót. Pamela lassan engedelmeskedett.
-  Itt felejtettem a cipőmet.
Sir James a lány lábára nézett, aztán az arcára.
-  Valami mást is itt felejtett, igaz?
-  Nem, csak a cipőmet.
Sir James a homlokát ráncolta.
-  És ez itt? Gondolom, csak véletlenül vette le a polcról - mutatta fel a könyvet.
-  Csak le akartam törölni róla a port, amikor...
Pamela félbehagyta a mondatot, mert észrevette a férfi szemének fenyegető pillantását.
-  Jobb, ha nem próbál meg becsapni - mondta a háziúr, és óvatosan letette a könyvet az asztal márvány lapjára, majd néhány lépést tett a lány felé.
-  Azt hiszem, magyarázattal tartozik. Mire való ez a színjáték?
Pamela habozott. Azt fontolgatta, mennyit tud eltitkolni az életéből. Az biztos, hogy Charlie bácsit nem szabad elárulnia. Remegő hangon kezdett mesélni:
-  Sajnálom, hogy becsaptam. Tudja, állást kerestem, de csak nyárra. Mindenhol azt mondták, hogy csak hosszú távra szóló munkát tudnak adni, és azt állították, alkalmasabb lennék az irodai munkára.
-  Várjon! - szakította félbe Sir James. - Miért csak nyáron akart dolgozni?
-  Nos, mert... szóval diák vagyok, és a szünetre kerestem munkát.
-  Gondoltam - mondta a férfi némi elégtétellel. - Tudtam, hogy nem illik ez a hang egy ilyen archoz.
Pamela sietve folytatta:
-  Vidéken akartam dolgozni, és szállásra is szükségem volt. Ezért... szóval ezért hazudtam sajnos, és azt állítottam, hogy állandó munkahelyet keresek. Ezután ajánlották ezt az állást.
Pamela megkönnyebbülten látta a férfi elégedett pillantását.
-  Értem.
Sir James bedugta a kezét az öltönye zsebébe, majd a nagy mahagóni asztal szélére ült.
-  Tehát tanul. Hol?
-  A londoni egyetemen.
-  És mit?
-  A vizsgáimra készülök. Könyvtáros szeretnék lenni.
-  Szóval ezért nézegette Chaucert? Érti a reneszánsz kori angolt?
-  Igen.
A férfi tekintete gúnyossá vált.
-  Okos, szép, és még főzni is tud. Kimeríthetetlen a tudása, Dóra!
39
Jülla

Arbory felállt, kivette kezét a zsebéből, aztán szorosan a lány mellé lépett, kezét a csípőjére tette, magához vonta és megcsókolta. Pamela megpróbált kiszabadulni a férfi öleléséből:
-  Ne, kérem, ne!
Sir James a lány hajába túrt, és hátrafeszítette Pamela fejét. Csókja egyre követelőzőbb lett. Pamelát hirtelen furcsa, a szédülésre emlékeztető érzés fogta el. Úgy tűnt, mintha forogna vele a szoba. Halkan felnyögött, és kinyitotta a száját. A férfi ajka érzékien tapadt hozzá. Pamela szíve mélyén ismeretlen szenvedély ébredt, betöltötte a beteljesülés kínzó vágya. Valami azonban visszatartotta. Lassan kinyitotta szemét. Sir James vágyakozón nézett rá: a válaszát várta. Noha a lány leplezni akarta, hangja mégis elárulta bizonytalanságát, amikor megkérdezte:
-  Minden női alkalmazottját így kihasználja? A férfi arcán mosoly suhant át.
-  Csak ha olyan fiatalok és olyan hihetetlenül szépek, mint maga. Pamela arca lángba borult. Mit válaszolhatott volna erre a nyílt udvarlásra?
Haragosan hátrébb lépett.
-  Engedjen el!
A férfi lassan eleresztette a kezét, de a szemét nem vette le róla. Ajkán mosoly bujkált, mintha nagyon szórakoztatónak találná a helyzetet. Pamela dühbe gurult.
-  Maga háromszáz évvel maradt le a korától. A jobbágyság már a középkorban megszűnt. Ma már senkinek sem kell eltűrnie az ilyen bánásmódot.
-  És mit akar tenni ellene? Pamela ökölbe szorította a kezét.
-  Természetesen elmegyek - felelte tömören.
James Arbory a lány nyakára tette a kezét, s gyengéden simogatta. Pamela szíve egyre hevesebben vert. Csak nagy nehézségek árán sikerült elérnie, hogy ne remegjen a férfi érintésétől. Nem mutatkozhatott gyengének.
-  Nem, nem fog elmenni - közölte halkan a férfi. A lány szinte akarata ellenére bólintott.
Sir James hirtelen megragadta őt a vállánál fogva, és olyan erővel szorította magához, hogy az már fájt. Aztán ugyanolyan hirtelen elengedte.
-  Micsoda gyerek maga!
Ezután ismét a kandallónak dőlt. Percekig kedvetlenül nézte a lányt, majd szinte türelmetlenül rászólt:
-  Biztosan fáradt, miért nem fekszik már le?
Pamela nem értette Sir James hirtelen hangulatváltását: egy pillanatig csak állt és bámult rá. Aztán sietve bebújt a cipőjébe. Utoljára visszatekintett rá, de a férfi csak az üres kandallót nézte mereven. így aztán a lány halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd elrohant, végig a folyosón, mintha kergetnék. De a szobájában sem lelt békét. Az egyetlen lehetséges megoldásnak az tűnt, hogy másnap
40
kora reggel, mielőtt a többiek felébrednének, útra kel, hogy minél messzebb kerüljön Abbot's Arborytól és gazdájától. Majd szétvetette a düh. Tudta, hogy ha csak egy perccel is tovább marad, teljesen a férfi befolyása alá kerül.
Sir Jamesnek igaza volt: kívánta a csókját... és még sokkal többet. Pamela minden idegszála megfeszült: már tudta, hogy éppoly reménytelen és lehetetlen elfutnia a férfi elől, mint az ár ellen úsznia. Világosan látta, hogy megégetheti magát; valami, talán a kíváncsisága mégis visszatartotta, hogy kipróbálja, van-e ereje szembeszállni James Arboryval. Mert Pamela egészen biztos volt benne: a férfi újra meg fogja kísérelni, hogy elcsábítsa őt.
41
•Júlia
5. FEJEZET
Ahogy megígérte, másnap reggel pontosan tizenegy órakor megérkezett Jonathan Thursby. Amikor kigördültek a kapun, Pamela hátrafordult, visszanézett a házra. Az épület most is, mint mindig, fejedelmi látványt nyújtott. Olyan volt, mintha hívogatta volna az embert, mintha éppen rá várt volna. Pamelának másodszor támadt ilyen érzése.
Ostobaság, gondolta. A mesés kastélynak, a varázslatos tónak, a gondozott parknak semmi köze sem volt hozzá. Nem olyan ember ő, akit levesz a lábáról a gazdagság. Túlságosan ellenkezett mindez az elveivel. Hogyan fogadhatta volna el, hogy ennyi minden egyetlen emberé legyen, miközben sokaknak semmi sem jut? Túl mélyen gyökerezett benne az emberek egyenlőségébe vetett hit.
Persze vannak jellembeli különbségek, mindenkinek máshoz van tehetsége. Bizonyára vannak olyan emberek, akik okosabbak vagy éppen butábbak másoknál, jobban igyekeznek vagy kevésbé. De legalább a lehetőség adasson meg minden embernek. Abbot's Arbory azonban felháborító bizonyítéka volt annak, hogy ez nem így van.
-  El tudná képzelni Sir Jamest Tom Langley helyén? Istállófiúként? - kérdezte Pamela váratlanul az állatorvostól.
Jon bizonyára elcsodálkozott a kérdésen, de rövid töprengés után komolyan válaszolt:
-  Nehezen. De végül is miért ne? Ugyanaz az ember maradna, és ezen a helyen is éppen olyan kiválóan végezné a munkáját. - Pamelára mosolyogott s megkérdezte: - A társadalom igazságtalanságán töprengett, igaz?
Amint a lány bólintott, tovább beszélt.
-  Igaza van, tényleg igazságtalan. De egyetlen ember nem változtathat ezen, a forradalmak sikere pedig meglehetősen kétséges. Azt hiszem, az egyes embernek csak arra van lehetősége, hogy önmagával tisztába kerüljön, felismerje feladatát a világban, és hogy legjobb tudása szerint végezze a munkáját. Valamint hogy megpróbálja felismerni és megszűntetni az előítéleteit.   ¦
Pamelát meglepték és lenyűgözték a férfi szavai. Hitt Jonnak. Látszott, hogy a férfi tökéletesen tudatában van szavai jelentésének, és pontosan azt mondta, amit gondolt. És ahogy beszélt, úgy is élt.
42

Teljesen a munkájára összpontosította figyelmét. Szerette az állatokat, mégpedig valódi szeretettel, így hát természetes volt, hogy az állatok gyógyításában találta meg hivatását.
Pamela a könyveket szerette ugyanilyen mélyen, hiszen azok az emberiség közös tudását gyűjtötték egybe, és így mindenkinek lehetőséget adtak arra, hogy továbbfejlessze, építse és tökéletesítse magát.
Kis idő múlva a lány újra felvette a beszélgetés elejtett fonalát.
-  Magának nincsenek előítéletei? Soha nem is voltak? A férfi nevetett.
-  Dehogynem. Mindenkinek vannak előítéletei, de én legyőztem magamban ezeket.
Pamela arca ismét komollyá vált.
-  Azt hiszem, egyszer minden embert elfog a keserűség, ha azt látja, hogy mások jobban élnek nála.
Jon arcán meleg mosoly futott végig.
-  Fogadni mernék, hogy sok lány érezte már ezt, magát látva. Egy kevésbé s/ép nőnek fájó lehet ennyi szépséget egy emberben látni, miközben ő már azzal is beérné, ha a haja kicsit dúsabb lenne, vagy az orra néhány centivel rövidebb.
Pamela elpirult, de nevetnie kellett.
-  Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Jon, de ennek nem sok köze van a témánkhoz.
-  Dehogynem, mégpedig annyiban, hogy más emberek megítélésének mércéiről beszélgettünk, a valódi előnyök vagy hátrányok felismeréséről. - Mikor liitta, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie a lányt, így folytatta: - Igaza van abban, hogy az ember nem tehet a külsejéről, és nem helyes, ha valakit az alapján ítélünk meg vagy el. Ugyanígy az sem helyes, ha valakit a gazdagsága miatt fogadunk vagy utasítunk el.
Pamela elpirult. Úgy érezte, a gondolataiban olvasnak. A férfi nyugodtan folytatta:
-  Higgye el, tudom, miről beszélek. Régebben én is így gondolkoztam, mint maga, és ez alaposan megkeserítette az életemet. Minden tekintetben.
Pamela érdeklődve figyelte a férfit. Arca olyan emberről árulkodott, aki jól ismerte az emberi gyengeségeket, így tisztában volt sajátjaival is. A lány örült, hogy ilyen emberrel találkozott. Habozva kérte:
-  Mesélne esetleg erről? A férfi szeme felragyogott.
-  Szívesen. Úgy érzem, magával mindenről lehet beszélgetni. - Jon elgondolkozott. - Nem is tudom, hol kezdjem... Már iskoláskoromban is bántott, hogy mások jobban élnek, mint például a szüleim. Az apám orvos volt, keményen dolgozott, gyakran ingyen is, ha a betegnek nem volt pénze. így persze nem gazda-
43
Jiilia
godhatott meg, mint néhány kollégája, akik divatos orvosok lettek Londonban. Az anyám ráadásul évekig betegeskedett, így aztán szinte minden pénzünket gyógyszerekre és kórházi kezelésekre költöttük.
Amikor kicsit elhallgatott, Pamela együttérzően nézett rá. A férfi arcán azonban keserűségnek vagy önsajnálatnak a nyomát sem látta. Tárgyilagosan folytatta:
-  Nem akartam olyan lenni, mint ő. Senkitől semmit nem akartam elfogadni, semmi mást nem vártam, mint tiszteletet. Szörnyen törekvő voltam, mindig a legjobb tanuló az osztályban. Az osztálytársaimat lenéztem, mindenkit megvertem, aki kritizálni próbált. Elértem, amit akartam. Mindenki tisztelt engem, és félt tőlem. De természetesen egyetlen barátom sem volt.
Jon újra Pamelára mosolygott.
-  Csak az anyám halála után értettem meg lassacskán, hogy az élet egészen más. Nem maradt más vigaszom, csak az apám. ő is mélyen gyászolta az anyámat. De ott voltak azok az emberek, akik kedvéért, ahogy én eddig gondoltam, feláldozta a karrierjét, a sikerét és a gazdagságát. Mindannyian szerették őt, ahol csak tudtak, segítettek, még ha ez csak egy kedves mosoly volt is, mert mást nem adhattak.
A férfi mosolya egyre mélyebbről fakadt.
-  Az apámnak volt valamije, amit gazdag kollégái nem kaphattak meg: a számára fontos emberek őszinte szeretetét, megbecsülését és az önbecsülést tudhatta magáénak. Önbecsülése abból fakadt, hogy a saját elvei és az emberekbe vetett hite szerint élt. Minden szerencsétlenség és az anyám halála miatt érzett mélységes gyász ellenére boldog volt. ő volt az erősebb. Csak amikor megértettem, hogy téves úton járok és ezért hamis vágyakat kergetek, változott meg az életem. - Jon felnevetett. - Vége a prédikációnak!
Pamela csak annyit mondott halkan:
-  Köszönöm. Azt hiszem, ez segített, hogy sok mindent megértsek. Jon gyengéden megszorította a kezét.
-  Maga szép és fiatal, a világ nyitva áll ön előtt. Emellett jó és okos ember, ezért biztos vagyok benne, hogy túl fog jutni azon, ami most bántja, bármi legyen is az.
Pamela hálásan mosolygott. Azonban nem maradt ideje arra, hogy mindezt végiggondolja, mert közben megérkeztek egy házhoz, ahol már nagyon várták az állatorvost. A lány látogatása némi feltűnést keltett a parasztudvaron, de aztán az emberek figyelmét az állatok vonták el.
Jon most is gondosan végezte munkáját. Néha Pamela segítségét kérte, mintha mindig is együtt dolgoztak volna. A lánynak kellett a beteg ló fejét tartania, aztán a fecskendőt fertőtlenítette, majd az állat beoltásánál is kivette részét a munkából.
Apró kis mozdulatok voltak, Jon tudhatta, hogy nem okozhat bajt. Nem magyarázta hosszasan, mit tegyen, mégis úgy dolgoztak együtt, mintha régi társak

lennének. Amikor elkészültek a munkával, egy öreg parasztember meg is kérdezte Jont:
-  Szép kis asszisztenst szerzett magának! De ideje is volt, hiszen mostanában rengeteg munkája akad.
Jon nevetett.
-  De jó lenne! Sajnos Smith kisasszony nem az asszisztensem. Abbot's Arboryban dolgozik. Ma éppen szabadnapos. Eljött velem, mert érdekli a munkám.
A parasztember elismerően tekintett Pamelára.
-  Értem. Van is érzéke az állatokhoz, rögtön észrevettem. Esküdni mertem volna, hogy ez a kisasszony szakmája. - Az öreg ismét Jonhoz fordult. - Iszik egy kortyot, doktor úr?
-  De csak egyetlen kortyot. Nem maradhatunk sokáig, még nagyon sok a teendőnk.
Együtt kimentek a parasztház konyhájába. Vendéglátójuk három poharat tett .1/ asztalra, majd kinyitotta a whiskys üveget. Pamela elhárító kézmozdulatát látva, fülig szaladt a mosoly az arcán.
-  Ugyan, kisasszony, egy kis korty nem árt meg. Ma különben is szabadnapos. Csak egy kis whiskyt töltött a lány poharába.
-  Egyébként én sem helyeslem - folytatta az öreg -, ha valaki már kora reggel ivással kezdi a napot. Különösen ha egy fiatal hölgyről van szó. De ha Abbot's Arboryban dolgozik, akkor maga biztos nem olyan lány. Sir James nem alkalmaz akárkit.
A férfi felemelte poharát, Jon és Pamela követték a mozdulatát.
-  Egészségükre!
A whisky égette Pamela torkát. Érezte, ahogy az ital leszaladt a gyomráig. Hirtelen melege lett, de nem csak a testében. Szívét is megmelengette az öreg egyszerű szívélyessége.
Pamela saját tapasztalatai alapján tudta, mit jelent a barátság. Az egyetemen sok barátja volt, de ezek a barátságok a szinte mindennapos együttléteken alapullak elsősorban. Tanulmányai végeztével ezek a barátok talán végleg el is tűnnek majd az életéből.
Londonban már nagyon elidegenedtek egymástól az emberek. Gyakran hónapokig nem találkozott azokkal a barátaival, akik ugyanabban a városrészben éltek. Sokan még a velük egy házban lakókat sem ismerték.
Itt vidéken az emberek jobban ismerték egymás életét. Az öreg parasztember, mintha gondolataiban olvasna, megkérdezte Pamelát:
-  Tetszik magának a vidék? Amikor Pamela bólintott, így folytatta:
-  Gondoltam. Különösen, ha Abbot's Arboryban él. Gyönyörű az a ház, Sir
44