Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MICHEL MONTAIGNE ESSZÉK

2013.12.06

MICHEL MONTAIGNE ESSZÉK
http://teol.lutheran.hu/tanszek/rendszeres/oktatas/eloadasok/filtort/montaigne_esszek.html

(…)
Minden megkezdettben ott rejtőzik az eredmény minősége: az elkezdés meghatározza már cselekvésünk sorsát. Az erényből fényként kiáradó jó érzés elönti a cselekedet minden ízét, átjárja útjait, kezdetétől fogva, minden akadályon át.
*
Egyértelműen a fájdalom, szegénység és minden emberi életre súlyosodó baj megvetését hirdeti, persze nem egyforma eredménnyel. E bajok egyikét-másikát elkerülhetjük (sokan egész életükben nem ízlelték meg a szegénységet, sokan hírből sem tudnak fájdalmakról, betegségről: Xenophilus, a zenész százhat évig élt töretlen egészségben). Bármikor bevégezhetjük életünket, minden kellemetlenségünknek elejét vehetjük. Így sem kerüljük el a halált.

*
Öregek, fiatalok egyforma feltételekkel hagyják itt az életet. Mindenki úgy megy el, mintha most érkezett volna ide. Nincs olyan aggastyán, még Matuzsálem korán túl sem, aki legalább húszévnyi erőt ne érezne még a testében.
*
Szegény bolond, bárki légy is, ki mérte ki életed idejét? Az orvosok meséire építesz? Sose a saját tapasztalatodra? A dolgok folyása szerint különös szerencsénk, hogy egyáltalán élsz még. Lehet, hogy régen átlépted már a természettől rád szabott időt. Nem hiszed? Számláld sorra, hányan haltak meg ismerőseid közül fiatalabban, milyen kevesen érték el a te életkorodat. Vagy vezess jegyzéket híres kortársaid sorsáról. Többet találsz közöttük harmincöt éven alul, mint túl azon…
*
a természet kézen fogva vezet a finom, alig érezhető lejtőn, lépésről lépésre, lassan taszigál, és hozzá szelídít nyomorult állapotunkhoz. Nem vesszük észre az ugrást, amikor meghal bennünk az ifjúság - ami lényege szerint és valóságosan is sokkal durvább halál, mint a betegségtől sorvadóké vagy végelgyengülteké. Az átlépés nem olyan nehéz a nyomorúságból a semmibe, mint a virágzó és kellemes életből a fájdalmasba és kínosba. A görnyedező testnek alig van ereje terhe viselésére. Így van a lélekkel is. Szoktatni, nevelni kell a halál rontása ellen. Amíg retteg tőle, nyugalma úgysem lesz. Ha pedig belenyugszik (s ez olyan dolog, ami messze felülmúlja erőnket), dicsekedhetik majd, hogy sem félelem, sem kín, de a legkisebb bosszúság sem talál benne szállást…A lélek úr lett a szenvedélyeken és érzéki vágyakon, fölébe került a nyomorúságnak, szégyennek, szegénységnek s a szerencse minden jogtalan ütésének. Ezzel az előnnyel úgy élj, ahogy tudsz. Benne kapod a valóságos, felséges szabadságot, hogy fügét mutass az erőszaknak, jogtiprásnak, kinevesd a bilincset és a börtönt.
*

Születésünk minden dolgok kezdetét hozza nekünk, halálunk mindennek a végét jelzi. Azért sírni, hogy száz év múlva nem leszünk, vagy hogy száz évvel előbb meg nem születtünk, egyformán ostoba. A halál egy másik élet kezdete… Sokáig éltél, vagy alig, mindegy az a halálnak. Hosszú vagy rövid élet nem lehet mértéke a nemlétezőnek. Arisztotelész beszél a Hüpanisz folyóban egy napig élő bogarakról… Nevetnék rajta, ha valaki ezt a pillanatnyi létet úgy magyarázná mint szerencsét vagy szerencsétlenséget. Ugyanilyen nevetséges a hosszú vagy rövid emberélet összevetése az örökkévalóság idejével, de akár a hegyek, folyók, csillagok, fák és némely állat élete hosszával.
*
A természet így szól hozzánk: “Úgy távozzatok a világból, ahogy idejöttetek. Azon az úton, amely a nemlétből az életbe vezetett, menjetek vissza az életből a halálba is, szenvedés és félelem nélkül. Elmúlásod csak apró láncszeme a természet nagy életének, és egyetlen darabkája a világ életének…
------------------------------------
Századunk tolakodó írói, csak hogy hírre és rangra kapjanak, e nagy szellemek alkotásaiból hosszú részleteket csempésznek át semmirekellő műveikbe; a lopott ragyogás fénye saját beteg, ösztövér és sápadt arcukat még csúnyábbnak tükrözi; sokkal többet veszítenek, mint nyernek e vásáron.

Ha egy-egy fejezetemet a mások cifra viseltesébe öltöztetném, jobban előtűnne a többiek ostobasága. Másokban megrovom a magam hibáit, és magamban a másét: egyképpen gyakorlom, egyeztetem a kettőt. A hibákat el kell ítélni mindenütt, ki kell űzni mindegyik rejtekéből.

Jól látom a vállalkozás merészségét, ahogy gondolataimat a régiekkel egyenlő rangba állítom, s holmi bizakodó reménységgel haladok soraikban, mintha csak bírálóimat akarnám így félrevezetni. Erőm és leleményem buzgalma fölér mindazzal, amit belőlük meríthetek. Különben szó sincs közöttünk élethalálharcról, csak óvatosan tapogatok feléjük, próbálgatom izmaikat, nekikészülök, de nem állok ki velük birokra, magam sem áltatom nagyon, hogy nosza, kezdd már? Ha fajankó volnék, talán megküzdenék szemtől szembe is velük, így csak finom harcmodorukat csodálom és próbálgatom. Tehetnék úgy, mint jó néhány írónk, akiknek ujja hegye sem látszik ki az idegen páncélok tömegéből. Vagy úgy, hogy a régieknek szedett-vedett gondolataival bélelném az enyémet (minél általánosabb az eszme, annál könnyebben hazudják el tudósaink az eredeti szerzőt). Így titkolózni, áleredetiséggel kérkedni, önálló gondolat nélkül, csak más eszméit fitogtatni: hazug gyávaság. De ostobaság is, mert csak a tudatlan köznép szájtátó helyeslése tapsol nékik, de az értelmes ember, akinek elismerése az egyetlen mérték, orrát fintorgatja az ilyen kölcsönkért cicomák láttán. Soha nem kívánok ezekkel osztozkodni. Ha idegenhez nyúlok, azért teszem, hogy általa világosabb legyen az, ami az enyém.
*
Nincs hitelt érdemlő tekintélyem, de nem is kívánok ilyent. Érzem, keveset tanultam ahhoz, hogy másokat taníthassak.
*
A kölyökkutyák meg a medvebocsok hamar elárulják természetes hajlamaikat, de az emberek az állandóan változó szokások, vélemények, törvények jármába törve gyakran fordítanak a lelkükön, és úgy váltják ítéletüket, akár a ruhájukat. Nehéz betörni természetes hajlamaikat. Rájuk fordított munkánk gyakran kárba vész, mert rossz útra irányítottuk őket, és csak vesztegettük a pótolhatatlan időt olyan tárgyak tanításával, amelyek sohasem vernek gyökeret az értelmében. De meg kell kerülnünk az ilyen nehézségeket, s a legjobb és a legtöbb hasznot hajtó dolgok felé kell irányítanunk őket.
*
Díszes ékesség a tudomány, Asszonyom, csodálatos segítőeszköz… de sohasem a piszkos, közönséges kézben. Arra való, hogy a hadjáratok vezetésében, népek kormányzásában, az idegen nemzet vagy uralkodó barátságának megszerzésében nyújtson segítséget, nem pedig haszontalan érvelésekben, fellebbezések megírásában vagy receptek készítésében segítsen…
*
Tanítóink szünet nélkül kalapálnak a fülünkbe. Tölcsérrel öntik fejünkbe a tudományt. Nincs más dolgunk, csak újra felmondani a mások leckéjét. Az új nevelő ne kövesse ezt a szokást. Először próbálja ki a gyermek lelkét, a lehetőségeket tárja eléje, és bízza rá a választást. Néha jelölje meg az utat, de néha még ezt is hagyja rá. Nem jó, ha mindig a nevelő beszél, mert ő mindent előre tud. Hagyja tanítványát is szóhoz jutni, ha rajta a sor. Szókratész, majd Arkheszilaosz előbb mindig tanítványaikat engedték beszélni.
*
Alig van súlyosabb feladat, mint a helyes távolság megítélése. Csak a szilárd, erős lélek képes leszállni a gyermeki lélek színvonalára, és irányítani szárnybontogatását. Dombnak föl biztosabban lépek, mint völgybe le.
*
A nevelő nemcsak a lecke szavait, hanem értelmét is kérje számon tanítványától, nevelése hasznát pedig ne a gyermek memóriájának terjedelmével, hanem élete helyes alakulásával mérje. Mutassa meg tudományának százféle természetét, alkalmazásának módjait, mert csak így válik a tudás a gyermek vérévé.
*#*#*
Lelkünk hiszékeny, mások ösztönzésére, szeszélyére mozdul, mert rabszolga módon cipeli az idegen leckék bilincsét. Úgy rászoktunk már más jármára, hogy elfelejtettük szabad mozgásunkat. Erőnk, szabadságunk odavan: Nunquam tutelae suae fiunt (Örök gyámság a sorsunk). Mert ha Xenophón vagy Platón tanait saját okoskodásán átszűrve fogadja el, az már nem Platóné és nem Xenophóné, hanem az övé. De aki mást követ, senkit sem követ és semmit sem talál, hisz semmit sem keres. Non sumus sub rege; sibi quisque se vindicet. (Nincs királyunk; mindenki tesz, amit akar.) Tanítványunk legalább azt tudja jól, amit tud. Ne a szabályt, hanem a szabály velejét. Ha úgy tetszik, felejtse el bátran azt is, hogy kitől tanulta, csak kisajátítani tudja. Az igazság közkincs, és nem azé, aki először fogalmazta meg, vagy aki utána mondta; Platóné éppúgy, mint az enyém, hiszen mind a ketten ugyanúgy tudjuk és érezzük. A méhek virágról virágra szállva dézsmálnak, de a zsákmányból nyert méz teljesen az övék, nem majoránna és nem kakukkfű többé. Alakítsa és olvassza magába tanítványunk is a kölcsönözött ismereteket úgy, hogy az az ő ítéletének mértéke legyen. Neveltetése és tanulmányai erre törjenek. Segítőtársait eltitkolhatja, de tőlük nyert hasznát meg kell mutatnia.
*
Az uzsorások palotáikkal és műkincseikkel, nem pedig a lopott pénz mutogatásával kérkednek. A bíró mellékjövedelméről keveset tudsz, de jó összeköttetéseiről, a gyermekei számára kijárt állásokról annál többet. Senki sem számolja nyilvánosan bevételeit, de mindenki megmutatja, amit vásárolt.
*
A tanulástól jobbak és bölcsebbek leszünk. Az értelem lát és hall bennünk, mondja Epikharmosz, az értelem rendezi dolgainkat és uralkodik rajtunk. Nélküle minden vak és lélektelen. Ha cselekvési szabadságától megfosztjuk, rabszolgák leszünk. Kinek jutna eszébe, hogy tanítványa véleményét kérje a retorika, a nyelvtan hasznáról vagy Cicero mondatainak szépségéről? Nálunk csak magolják a tudást, betűről betűre, mint az égi jóslatokat, amikben betű és szó a lényeg. A dolgok könyv nélküli tudása csupán az emlékezetre bízott őriznivaló, de nem tudás. A helyesen tudott dolgot bátran használjuk, és fél szemmel nem lesünk a tanító és a könyv helyeslésére. Nagyon szánalmas a pusztán könyvi bölcsesség. Tudásunknak dísze legyen ez, s nem alapja. Platón szerint egyenes lélek, hit, őszinteség jelzi a filozófust. Ami ezen túl van, hamis. Nem akarom én sem, hogy Paluel vagy Pompée, két nagy táncosunk a lépéseket úgy mutogassa nekünk, hogy minket mozdulni se engedjen. Mai tanítóink ezt teszik: értelmünket megtöltik, de mozgásba nem hozzák. Lovaglunk, lándzsát vetünk, éneklünk meg lantolunk, gyakorlat és szerszám nélkül.
*
Beszéljünk vagy ítéljünk helyesen, mondják, de nem szoktunk a beszédhez, és alkalmunk nem volt, hogy ítélhessünk. Azzal érjük be mindig, ami szemünk elé kerül: egy-egy szolgáló gonoszkodása, egy apród pimaszsága, néha az asztal körüli beszélgetések: ezek a mi igazi tanítókönyveink.
*
Az emberekkel való sűrű érintkezés és az idegen országok látogatása kiválóan alkalmas tanítók. De sohase futkossunk a világban francia nemeseink módjára, s csak annyit hozzunk haza, hogy hány lépés hosszú a Santa Rotonda, vagy hogy Lívia asszony papucsának miből van a bélése; vagy azt, hogy Nero szobrának arca keskenyebb vagy kerekebb, mint az érmen. Ismerkedjünk az idegenek szokásaival, életük módjával, tudásunkat mérjük össze velük. Szeretném, ha kora ifjúságában küldhetnénk útra gyermekeinket nyelvet tanulni: addig, amíg hajlik hozzá…
*
Sorvad a lélek, ha nem segíti a test: a kétféle szolgálat terhét nem bírja el. Magamról tudom, aki gyenge és érzékeny testemmel annyi terhet bízok a lelkemre. Olvasás közben gyakran az jár az eszemben, hogy azt a sok hőstettet, amit kedves íróim erős lélekkel és bátorsággal magyaráznak, vajon nem a bőr vastagsága vagy a csontozat ereje hozta-e létre?
*
Emberi kapcsolataim iskolájában gyakran feltűnt egy hiba: ahelyett, hogy mások megismerésére törekednénk, mást sem teszünk, csak magunkat ajánlgatjuk, saját portékánkat visszük a vásárra, ahelyett hogy a másokét szereznők meg. Pedig a szerénység meg a hallgatás nagyon szükségesek a jó társasághoz. Szoktassuk a gyermeket takarékos beszédre, ne fitogtassa egyszerre minden megszerzett bölcsességét. Mások ostobaságán és hóbortos meséin ne tüzeskedjék nagyon, mert udvariatlanság botránkozni olyasmin, ami nincs a mi ízlésünkre szabva. Tanuljon önuralmat, és ne vesse más szemére azt, amit ő talán nem követne el. A közvéleményt soha ne bírálja: licet sapere sine invidia. (Gőg nélkül is lehetsz tudós.)
*
Csak nagy költőkhöz illik a költői szabadság, csak nagy lelkeknek van joga eltérni bevett szokásoktól.
*#*
Tanulja meg, hogy csak a hozzá méltókkal bocsátkozzék vitába. De ekkor se ürítse ki érveinek egész tárházát. Módjával bánjon a bizonyítékokkal, és csak a legfontosabbakkal lépjen elő. Kényesen válogassa érveit, kerülje a bőbeszédűséget, rendezze ügyesen gondolatait. Ha meggyőzték, tegye le a fegyvert. Akár az ellenfél igazsága győzi meg, akár önmaga jön rá, így kell tennie, mert nem színpadról játszik betanult szerepet. Az igazság mellett pedig tartson ki, és ne áldozza fel kortársaink módjára hitvány pénzért lelkiismerete és véleménye szabadságát sohasem. Neque, ut omnia, quae praescripta, et imperata sint, defendat, ulla necessitate cogitur. (Nem kényszerítik minden előírt parancs védelmére.)
*#*
Az egyéni elkötelezettség szabadságunkat veri bilincsbe. A bérelt vagy megvásárolt ember véleményszabadsága veszélyben forog, ellenkezése a hálátlanság és ostobaság gyanújába keveri…Az uralkodó kegye és saját haszonlesése kétszínűbbé teszi az udvaroncot. Eleget halljuk hazudozásukat, és tudjuk mire vélni a hitelüket.
*
Öntudat és erény sugározzék a gyermek minden szavából. Viselkedjék ésszerűen. Értessük meg vele, hogy az elkövetett hibák vállalása helyes ítélet és magatartás kérdése még akkor is, ha magunk vesszük csak észre. A csökönyösség, az üres vitatkozás alacsony lélekre vall. Csak kevés, erős és filozófus lélek él az önbírálattal, látja be az elkövetett hibát, és képes tévedésétől elállni a vita hevében.

*
Tapasztaltam, hogy a fenntartott helyeken rendszerint üresfejűek ülnek; s hogy a nagy vagyon sohasem találkozik szellemi kiválósággal: Láttam elégszer, hogy az asztalfőn valami szép szőnyegről vagy a malváziai bor ízéről fecsegtek, és közben óda se figyeltek az asztalvég értelmes vitáira. Minden embertől tanulhatsz valamit: az ökörhajcsár, a kőműves, az utadba tévedt járókelő egyképpen értékes portékát kínál, a jó háztartás mindent használni tud. Még mások ostobaságából és gyengeségéből is tanulhatsz. Mások gráciáját vagy rossz magatartását figyelve tanuljuk el a jót és utáljuk meg a rosszat.
*
Emberi kapcsolatainkban nagy rész jut a könyvek lapjaiba zárt szellemeknek: a történelemben a nagy idők nagy lelkeivel érintkezünk. Ha akarom, igen haszontalan tudomány, ha akarom, a leggyümölcsözőbb: ez az egyetlen, amit a lacedaemoniak tanítani engedtek, Platón szavai szerint. Fel sem mérhető Plutarkhosz Étetrajzai olvasásának a haszna! Csak nevelőnk legyen komoly, s ne Karthágó bukásának évszámát vésse a gyermek fejébe, hanem Hannibal és Scipio jellemét; ne Marcellus halála helye legyen fontos, hanem a halál szégyenletes oka. Ne a tényeket beszéltesse, hanem a tanulságot.
*
Sokan azért tanulmányozzák a történetírókat, mert szép a nyelvük, sokan pedig a minden emberi titokba bevilágító gondolkodó mélységükért.
*##########*
Csupán a dolgok felszínét érintjük. Szakítsuk ki az ilyen részeket, és helyezzük új világításba. Van egy mondata: “Ázsia népei egy urat szolgáltak, mert nem tudták kimondani az egytagú Nem szócskát.” Lehet, hogy ez az egy mondat adott alkalmat és anyagot La Boetie-nak az “Önkéntes szolgaság” megírásához. Néha Plutarkhosz egy-egy jelentéktelen eseményt, egy-egy mondatot emel ki egy ember életéből, és tanulmányt épít rá.
*
“Ó, idegen, jót beszélsz, de nem jól.” A sovány ember vattával párnázza ruháját. Akinek híg a mondanivalója, szavakkal tölti fel.
*
Az emberi kapcsolatok bámulatosan fejlesztik ítélőképességünket. Ha magunkba zárkózunk, elbástyázzuk lelkünket, és nem látunk már az orrunk hegyén túl. Mikor Szókratészt megkérdeztek; hogy hova való, nem azt felelte, hogy Athénből, hanem azt, hogy e világból. Széles, átfogó képzelete magába ölelte a világot szülővárosával együtt, értelmébe és szívébe vonta az egész emberi közösséget.
*
Én a jelen féktelenségeiben, annyi büntetlenül maradt bűn közepette csodálkozom, hogy ilyen enyhék a szenvedéseink. Akinek jégeső kopog a fején, az egész mindenséget zengő viharnak nézi.
*########*
A képzelődés káros, hatásai rosszak, mégis vele tévelygünk valamennyien. Az látja csak közülünk a dolgok valódi arcát, aki természetanyánknak teljes fenségét képként magában hordja, szemléli benne a folytonos, egyetemes változásokat: önmagát vagy akár egy egész királyságot apró tollvonásként.
*
Nagy tükör a világ, egyének és fajok örök osztódásának tükrözője, nézzünk jól bele, ha ismerni akarjuk önmagunkat. Igazában nagyon szeretném, ha az én tanítványomnak ez lenne az igazi könyve. Annyi emberi tulajdonság, felekezet, vélemény, törvény, szokás között a magunkét eligazítani, tökéletlen mivoltát és született gyengeségét belátni nem könnyű feladat. A sok forradalom, a társadalmak forgandó sorsa megtaníthat, hogy nem is olyan nagy csoda a saját csodánk. Annyi kiváló nép, annyi felejtésbe temetett győzelem és hódítás majd nevetségessé teszi talán a reményt, amivel halhatatlanságba akartuk juttatni nevünket, tíz közkatona elfogásának és egy földre döntött, ósdi tyúkketrec bevételének árán.
*#*
Az idegenek pazar csillogása, a királyi és nagyúri udvarok gazdag pompájának látása tán megóv attól, hogy saját Fényűzésünket túl nagyra becsüljük. Az a tudat pedig, hogy milliárdnyi lény ment előttünk a föld alá, megnyugtatóan ígérhet számunkra jó társaságot a túlsó világban.
*
Életünk - mondja Püthagorasz - az olümpiai játékok népes gyülekezetéhez hasonlít. Van, aki teste ügyességét mutogatva várja a dicséretet. Van, aki árut kínál, mert keresni akar. Van olyan is - és nem a legostobább fajta -, aki csak nézi ezt a tülekedést, és a hogyanjára meg a miértjére kíváncsi. Szemléli mások életét, mert tapasztalatot és irányt keres így az övéhez.
*
Mikor a perzsa királyok háborúra készülődtek Görögország ellen, Anaximenész írta Püthagorasznak: “Miért kutassam a csillagok titkait, mikor halál és szolgaság várhat rám?” Bár mindnyájan így beszélhetnénk: Mi gondom a világ forgásával, mikor a kapzsiság, irigység, babona, vakbuzgóság és annyi más ellenség fenekedik az életemre ?
*
Tanuljon egyformán a beszédből és a könyvből. Egyszer a szükséges irodalmat olvastatjuk vele, másszor az anyag velejét, a jól megrágott lényeget adjuk át neki. Ha járatlan a könyvek vadonában, és tudományuk rejtett szépségére nehezen talál rá, adjunk mellé olyan tudóst, aki minden kívánságához és étvágyához megfelelő táplálékot hord. De valahogy természetesebben csinálja, mint Gaza a görög nyelvtanával! Ez a könyv zsúfolt a nehézkes szabályoktól, a kongó szavaktól, az elme nehezen mozdul tőlük. A jó magyarázat érett gyümölcs: kínáltatja magát, és jól is lakunk vele.
*
A filozófia csillapítja le a lélek sok viharát, mosolyra húzza az éhező és a lázbeteg száját is, de sohasem a bűbájjal, hanem természetes, kézzelfogható észokaival. Elvezet az erényhez, ami nem sziklás, elérhetetlenül meredek hegy ormán székel - amint iskoláinkban tanítják -, hanem virágzó, termékeny és nyílt síkságon. A tekintet messzire ellát onnan. Aki ügyes, hamar odatalál, árnyas pázsitok jelzik az útját, könnyű és sima hajlatok viszik oda, akár csak égi utakon járna. Vannak, akik sohasem ismerik meg ezt a legfőbb javukat, a legszebb, a diadalmas, a szerelmes, a gyönyört és bátorságot egyképpen osztó erényt, minden keserűség, bánat, félelem és kényszer esküdt ellenségét. De rejtve marad előttük a bölcsesség természettől rendelt két társa is: a szerencse és a vágy. Úgy képzelik, hogy az erény valami ostoba, szomorú, veszekedő, morcos, fenyegető és áskálódó szörnyetegféle, amely megközelíthetetlen, tövisekkel körülzárt szirten lakik, és onnan rémítgeti az emberiséget.

A tisztelet nem elég: gyakorolni kell az erényt. A jó nevelő csak ezt taníthatja, a költők általános véleménye is ez: az istenek több akadályt gördítettek Venus, mint Pallasz palotája elé. Ha a gyermeki öntudat ébred, állítsuk eléje Bradamantét és Angelikát: válasszon közülük. Az egyik a naivitás, nemes férfiasság példája, a másik elomló szépség, mesterkéltség, művésziesség. Az egyik fiúnak álcázott, fényes sisakú, a másik női ruhába bújtatott, gyöngyös főkötőjű. Biztosan tudom, hogy férfi módjára választ majd közülük, és nem úgy, mint az anyámasszony katonája frígiai pásztor.
*
Újfajta leckére kell megtanítanunk: a jó erény jutalma és nagysága a gyakorlásának könnyű természetességében rejlik. Ez a gyakorlat: játék, gyermeknek és felnőttnek: együgyűnek és bölcsnek egyformán. Egyetlen szerszáma a mérséklet, és nem az erő. Szókratész, az erény nagy szerelmese önként letett minden erőfeszítésről, csakhogy könynyebben a birtokába jusson. Emberi örömünknek erény a dajkája. Az erény hitelesíti, váltja állandóvá és tisztává. Falánkságát mérsékli és határok közé szorítja. Ellenségeit megszalasztja, barátait hozzánk irányítja. Bőségesen ellát mindennel, amit természetünk kíván, anyásan etet, sohasem a csömörig, mindig csak a jóllakásig. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy szervezetünk, ha ivás közben a részegségtől, evéskor a gyomorrontástól, kéjelgésben a csömörtől visszatart, ellensége az örömünknek. Az erény mindig független az esetlegestől, a szerencsétől. Ha elveszíti, keres magának új szerencsét, állandóbbat a réginél. Tud bőségben, hatalomban és bölcsességben élni, pézsmaillatú ágyon heverni, szereti élni az életet, szépségben, dicsőségben és egészségben. De igazi hivatása a meglevő javak szabályozása, és ha kell: a lemondás bátorsága. Nemes és csöppet sem korszerű feladat ez utóbbi, nélküle parttalanul kanyarog életünk a zavaros áradatban, szirtek, zátonyok és más rémségek között.


*
Bármennyit tanulunk, bármi bölcsességre is tanítanak minket, ne higgyük, hogy ezek önmagukban irányítanak a tettre. Lelkünket a tapasztalatok formálják és gazdagítják igazán az elénk szabott út megtételére. Ha nem így volna, cselekvéseinknek már a küszöbénél megrettenne a lelkünk a sok akadály előtt. Azok a gondolkodók, akik a legmagasabbra törtek, sohasem szemlélték ölbe tett kézzel a szerencse változékony esélyeit, mert féltek, hogy váratlanul és készületlenül találja őket a veszély: eléje mentek tehát minden megpróbáltatásnak. Egyik jólétét hagyta el, és gyakorolta magát az önkéntes szegénységben.
*
Lüszimakhosz király meg akarta valamivel ajándékozni Philippidészt, mire az bölcsen így hárította el: “Adj nekem, amit akarsz, csak ne a titkaidat.” Úgy látom, mindenki zokon veszi, ha a dolgok igazi természetét rejtegetik előle, ha nem tudja pontosan, mi a dolga ebben s ebben az ügyben, aminek intézése az ő dolga lenne, vagy ha az intézendő dolgok igazi értelmét-súlyát eltagadják előle. Ami engem illet, csak örülök, ha nem mondanak többet, mint amennyi tevékenységemhez szükséges, s nem is óhajtom, hogy többet tudjak, mint amennyit kimondok, mert az befolyásolná beszédemet. Ha mégis valami komiszságra akarnának felhasználni, ám tegyék, de úgy, hogy a lelkiismeretemet hagyják békén. Nem kívánok olyan elkötelezett s megbízható lenni, hogy alkalmasnak találjanak az árulásra. Aki önmagához hűtelen, megbocsáthatóan hűtelen lehet urához is.
*
Az önmagáért való, természetes és általános érvényű igazság egészen más méretre szabott, mint a mi különleges, nemzeti, a társadalmunk szükségleteihez szabott igazságunk: ” Veri juris germanaeque justiciae soludam et expressam effigiem nullam tenemus: umbra et imaginibus utimur (Nincs birtokunkban a valóságos jognak meg a tökéletes igazságnak megfelelője: csak az árnyékát használjuk, a képe másolatát); olyannyira igaz ez, hogy amikor a bölcs Dandamys meghallotta Szókratész, Püthagorasz és Diogenész életének történetét, elismerte; hogy nagy egyéniségek, viszont abban nem látott semmi nagyságot, hogy a törvényeket szolgai módon követték s alkalmazták,. mert szerinte a törvényeket szolgáló egyéni erény mindig veszít eredendő erejéből; sokfajta bűnös cselekedet nemcsak a törvény engedelmével, hanem egyenesen annak a bujtogatására követtetik el. “Ex senatus consultis plebisque soitis scelera exercentur.” (Vannak a szenátusi határozattal hozott s a néphatározattal jóváhagyott bűnök.) Köznyelven beszélek, amikor a hasznos és becsületes közt különbséget teszek. Ez a köznyelv odáig megy, hogy bizonyos természetes cselekedeteket is, bár azok nemcsak hasznosak, de szükségesek is, megbecstelenítőnek és piszkosnak mond.
*
” Mindenkinek úgy kellene saját lelkiismeretére megesküdnie, mint ahogy az egyiptomi uralkodók eskették meg ünnepélyes külsőségek közt a bírói tisztség viselőit: bármily parancsot kapnának is, mindig csak lelkiismeretük szavát kövessék. Mert ha becstelen dolgot bíznak rád, az annak a jele, hogy megbízód becstelen. Aki megbízott, ismer téged, s a büntetésed már jó eleve az, hogy hiába javulnak a köz ügyei odaadó becstelenséged folytán, magánügyeid egyre kuszáltabbak lesznek. Az ilyen köz-jócselekedet árt legtöbbet saját magatoknak. És nem új keletű, s némi igazság is van abban, hogy maga az igyekezet mond ítéletet fölöttetek. A hűtlenség bizonyos esetekben talán megbocsátható; de csakis akkor, ha egy másik :hűtlenség megtorlását célozza.
*
Ilyen tanítómestert követve próbáljuk mi is becsben tartani azt az úgynevezett megengedhetetlen dolgot, hisz a közérdeket nem lehet mindig a magánérdek mögé helyezni, manente memoria etiam in dissidio publicorum foederum privati juria (A magánjog emléke túléli a közviszályok életét is); et nulla potentia vires Praestandi, ne quid peccet amicus, habet (…és nincs minden megengedve a törvény emberének sem); álljon bár egy király vagy egy nemzet szolgálatában. “Non enim patria praestat omnibus officiis, et ipsi conducit pios habere oives in parentes.” (A hazával szemben vállalt kötelességek nem zárják ki a többit, s a saját érdekében minden polgár fiúi tisztelettel viseltetik a szülők iránt.) E tanítás minden kornak szól, nincs mit tennünk, eddzük hozzá bátorságunkat a fegyverekhez, de éppen elég, ha csak vállunkon hordjuk a fegyvert, ha tollunkat nem vérbe, hanem csak tintába mártjuk. Ha erkölcsi nagyságnak vélik, hogy valaki felmondja a barátságot, elfelejti elkötelezettségét, adott szavát akár a köz javáért, akár fellebbvalóinak engedelmeskedve, engedelmet kérek, de ez olyanféle nagyság; aminek semmi köze nincs Epaminondasz erkölcsi nagyságához.
*
Aki valamely cselekedetet a haszna után mond jogosnak és becsületesnek, az helytelenül okoskodik, és helytelen azt gondolni, hogy mindenki kényszeríthető ilyen cselekedetre, ha tudja, hogy abból haszna lesz:

Omnia non pariter rerum sunt omnibus apta.

(Nem minden dolog való egyformán mindenki számára.)

Nézzük például az emberi társadalom legszükségesebb és leghasznosabb intézményét, a házasságot. A szentek tanácsa szerint becsületesebb nem házasodni, s ezzel az emberiség legtiszteletreméltóbb hivatásának gyakorlói úgy záratnak ki a házasság intézményéből, mint ahogyan mi karámba kényszerítjük legkevésbé értékes állatainkat.

*######*
Mások formálják az embert, én csak leírom az embert, méghozzá egy eléggé tökéletlen teremtmény, önmagam példáján, holott ha még alakíthatnék magamon, egészen másmilyen volnék. De így sikerült, nem tehetek róla. Arcvonásaim jól felismerhetők e leírásban, bár gyakran elváltoznak, módosulnak ezek is. A világ sem más; mint örökös hintajáték. Szünet nélkül leng rajta minden: a föld, a Kaukázus sziklái, Egyiptom piramisai, saját külön hintájukon meg a közös hintán. Maga az állandóság sem más, mint lassított játék. Nem tudom mozdulatlanná tenni tárgyamat, önmagamat. Meginog, elbotlik, mint a részeg. Ezért ott kapom el, ahol éppen érem, játékának kellős közepén. Nem a létezést festem, hanem az átmenetet; de nem az egyik korból a másikba való átlépést, vagy mint ahogy a nép mondaná: a hétévente változó életet, hanem a napból napba, percből percbe átfolyó emberidőt. Történelmemet a mindennaphoz igazítom. Ha kell, módosítom, hol szeszélyemet követve, hol készakarva. Ez a könyv különböző, állandóan mozgó eseményeknek, meg sem fontolt, vagy ha úgy tetszik: sokszor ellentmondó képzelődéseimnek lejegyzése: hisz’ magam is változtam írása közben, tárgyam is más látószögbe, más megítélésbe került. Elég az hozzá: sok ellentmondás található benne, de, Demadészt követve, az igazságnak ellene soha nem mond. Bárcsak egyszer érezne lelkem szilárd talajt, nem kísérleteznék tovább, anyagom fölött úrrá lennék. De így továbbra is csak inaskodom benne.
*
Alacsony és dicsőség nélküli életről vallok itt, fontoskodás nélkül. Az erkölcsi szabályok kötelezik az egyszerű magánembert éppúgy, mint a díszruhájába bújt herceget. Mindegyiknek az emberi létezés teljes egészéről kell tanúságot tennie.

Minden író a maga egyéni, sajátos módján jut e1 népéhez. Én, mindenkit megelőzve, saját egyetemes emberségemet akarom közölni: nem a grammatikust, se nem a költőt vagy jogászt, hanem kizárólag Michel de Montaigne-t. Lehet, nem tetszetős, ha annyit beszélek magamról, nekem viszont az nem tetszik, hogy más nem törődik eleget önmagával. De elegendő ok-é ez ahhoz, hogy én, aki szokásomhoz híven annyira önmagamnak élek, jónak lássam magamat itt közszemlére tenni? Van-é értelme magamat mutogatni a nagyvilág előtt, ahol a kifejezés módja és művészete annyi nagyszerűséget mutatott már az én nyers, egyszerű, néha bizony gyengécske művészkedésemmel szemben? Nem olyat-é ez, mint hogyha tégla nélkül akarnék falat építeni, vagy valami ehhez hasonlót, ahogy itt könyvet írok, minden valódi tudás és művészi készség nélkül? A zene motívumait a művészet rendezi el, az enyémet viszont a véletlen. A művészi fegyelemből csak annyi az enyém, hogy soha ember még hívebben nem kezelte tárgyát, jobban nem ismerte azt, amiről írni akart, ebben pedig - azt hiszem - a ma élők közül én vagyok a legtudósabb. Másrészt pedig senki sem hatolt beljebb tárgyába, s onnan nem fejtett ki még több lényegeset, a célhoz sem jutott közelebb, a kiszabott célhoz: hogy művemnek jó végére járjak, egyedül az önmagamhoz való hűséget kellett éberen tartanom, de ennél őszintébb s tisztább mű nem is létezhet.
*
Velem nem történhetik olyasmi, amit gyakran látok mások esetében: a művész s a műve ellentmondanak egymásnak, és úgy érezzük, a beszélgetések során becsületes ember ostobaságokat irkál össze, vagy hogy egy fajankó fejében született meg a mű, okosan és megfontoltan? Vagy azt nézzük, hogy lám, milyen közönséges a szavajárása, önmagából alig ad valamit, összes tehetsége kölcsönvenni, talán mert őkelme üres? Egy tudós ember nem lehet mindenben tudós; de a tehetséges ember lehet mindenben járatos, még a nem ismert dolgokban is.
*
A gonoszság saját mérgeiből táplálkozik, önmagát mérgezi meg minduntalan. A bűn, akár a testben a fekély, olyan súlyos sebet hagy a lelken, mely folyvást fölfakad, s mindent összevérez. Mert az értelem hamar elfelejt minden más nyomorúságot, fájdalmat; a bűn azonban állandó megbánásra hív, s ez a teher annál súlyosabb, mennél mélyebbről tör föl bennünk; mint ahogy a láz hideg-meleg borzongatását jobban érzed, mint a kívülről jövő változásokat. Mindent bűnnek tartok (természetesen saját mértékével mérve mindegyiket), amit nemcsak az értelem és a természet ítél el, hanem - lehet, hogy tévedés folytán és hamisan - az emberek általános véleménye is bűnnek ismer el, bár törvényeivel, szokásaival már nem ellenkezik. Ezzel párhuzamosan: nincs olyan jótett, aminek egy jó természetű ember ne örvendezne. A jótettel valamiképpen együtt jár egyfajta jó érzés, mely bensőnket örömmel tölti el; a tiszta lelkiismeret pedig nemes büszkeséget kelt bennünk. A minden rosszra elszánt lélek, a bűnös lélek talán biztonságban érzi önmagát, de nem önelégült, nem megelégedett, mint a másik. Ha biztonságban érezzük magunkat századunk sok fertőjétől, sokkal többet érzünk, mint egyszerű örömet, s elmondhatjuk magunkban: “Még az is, aki lelkünk legmélyére vet pillantást, bűntelennek talál, mert nem nyomorítunk meg másokat, nem gyűlölködünk, nem állunk bosszút, nem szegjük meg nyíltan a törvényt, de titokban sem, nem idézünk föl lázadást, nem keltünk pártviszályokat. Bár mai szomorú állapotaink valósággal felhatalmaznak rá, hogy így tegyek: soha francia honfitársamnak ingó vagy ingatlan vagyonához nem nyúltam, egyedül a magaméból éltem, béke és háború idején egyformán, s csak fizetség ellenében fogadtam el bárki szolgálatát.” Az ilyen lelkiismereti béke tetszetős nekem egyedül. Mert egyedül ez használ nekünk, ez ád természetes örömet, ez az a fizetség, melyben sohasem szenvedhetünk hiányt.
*
Különösképp a mi korrupt és ostoba századunkban, amikor a nép megbecsülése egyenesen sértő. Kiben bízzál tehát, aki megmondhatja neked, mi az, ami dicséretes? Isten őrizzen attól, hogy úgy legyek becsületes ember, ahogyan a körülöttem élők közül sokan lefestik magukat, saját érdemeiket dicsőítve. “Quae fuerant vitia, mores sunt.” (A tegnapi bűnből ma erény lesz.) Megesett, hogy barátaim leckéztettek, nyíltan gáncsoltak, néha tán önszántukból; néha azért, mert bátorítottam erre őket; minthogyha csak kötelességük lett volna ez, gondolván, hogy egy nemes léleknek a feddés csak haszonnal járhat; néha úgy bántak velem, hogy az már a barátság elemi kötelezettségein is túlment. Azokat, akik valóban őszintén tették, udvariasan és hálával köszöntöttem a szidásért. De most, ha lelkiismeretem szerint akarok szólni róluk, be kell vallanom, hogy szemrehányásaikban és dicséreteikben egyaránt annyi álságot tapasztaltam, hogy semmi kedvet nem éreztem rájuk hallgatni, kedvükre tenni; főképpen a magunkfajta emberek, akiknek legbelsőbb életébe csak mi magunk láthatunk bele igazán, kötelesek vagyunk egy legbelül őrzött mintának engedelmeskedni, a lelkiismeretünknek engedelmeskedni, és egyedül ettől várni a dicsérretet vagy a büntetést.
#
Magam szabta törvényeim, magam szabta. ítélőszékem van, szívesebben hallgatok reá; mint bárki másra, ehhez fordulok jóváhagyásért vagy ítéletért. Minden cselekedetemben előbb a mások jogos érdekit nézem, ezt tartom szem előtt, de ezt is saját törvényeimhez igazítom. Magad tudod egyedül, gyáva voltál-e vagy könyörtelen, tisztességes-e vagy kegyes, akármely cselekedefedhen. Mások nem láthatnak beléd. Természetedet igazában nem ismerhetik, csak tevés-vevésedet láthatják. Ezért tetteidet nem igazíthatod az ő véleményükhöz: tartsd magad mindig a saját elhatározásodhoz. “Tuo tibi judicio est utendum. - Virtutis et vitiorum grave ipsius conscientiae pondus est: qua sublata, jacent omnia.” (Csak saját ítéleted jogos magaddal szemben. Az erényről és a bűnről tudomást vevő lelkiismeretünk súlya nagy: ha ledobjuk magunkról, minden vele hullik.)

*
Mentegethetjük vagy megtagadhatjuk a váratlanul ránk törő vétségeket, a szenvedélyeink mögül kibukkanó bűnöket. De igen nehéz megtagadnunk azokat, amelyek hosszú idő óta s nagyon mélyen belénk gyökereztek. A megbánás ilyen esetben nem más, mint akaratunk meghunyászkodósa, a minket minden irányba rángató képzeletünk dolga. Mert a képzelet megtagadja ilyenkor régi .erényeinket, állhatatosságunkat is:

Quae mens est hodie, cur eadem non puero fuit?

Vel cur his animis incolumes non redeunt genae?

(Miért nem jött akkor, gyerekkorodban, hasonló gondolatod a mostanihoz? S miért nem találja meg mai érett korom, érintétlenül, valahai játékait?)
*##*
Valójában igen ritka és szép élet az, amelyik önmaga dolgaiban is rendet tud tartani. Mindenki részt vehet az élet komédiájában, a deszkákon játszhatja a becsületest, de legbelül, ahol minden megengedett, minden elrejthető: itt tartani rendet, ez a nagy dolog. A következő lépés: rendet tartani a ház táján, a mindennapos dolgokban, melyekről nem tartozol senkinek sem számadással; ahol nem kell alakoskodnod, nem kell színésznek lenned. Biasz szerint a szép családi élet az, “amelyben a ház ura önmagától viselkedik úgy, mint közösségi életében a törvénytől és az emberek véleményétől való félelem hatására”.
*
Épp csak annyit adok a világnak, amenynyit visszavárok tőle. Azon túl már nem törődöm vele.

Van ember, kit a nép ujjongva, nagy lelkesedéssel vállon visz egész a kapujáig, de alighogy hazaért, a hős leveti ruháját a szerepével együtt, és minél magosabbra emelték, annál mélyebbre zuhan. Házában minden zavaros és ocsmány. Ahhoz, hogy otthon természetesen, józanul viselje magát, igen jó önismeret kell, különben nem tudja megkülönbözketni józan cselekedeteit a részegen elkövetettektől. Hozzá kell itt fűznöm, hogy a rend betartása komor és szomorú erény. Egy várfalat megostromolni, egy követséget vezetni, egy nép fölött uralkodni: ezek a cselekedetek fényesek mindenki szemében. De szelíden szitkozódni, mindenen nevetni, eladni, fizetni, szeretni, gyűlölni, nyíltan elbeszélgetni a ház népével, avagy éppen önmagaddal, soha önmagadat meg nem tagadva, ez bizony igen ritka, nehéz és a legkevésbé sem fényes dolog.
*
Úgy mondják, hogy aki az élettől elvonul, kemény, megerőltető feladatot vállal, sokkal nehezebbet, mint aki a színen marad. A magánemberek - mondja Arisztotelész is - nehezebben, de emeltebb fővel szolgálják az erényt, mint a hivatalt viselők.
*####*
Könnyen elképzelem Szókratészt Nagy Sándor helyén; de Nagy Sándort Szókratész helyén aligha. Ha az előbbit megkérdeznénk, mihez ért igazában, azt felelné: “Igába tudom hajtani a világot.” Ha a filozófust kérdeznénk: “Az emberi életet természetes határai közt leélni.” Ez a tudomány általánosabb, gyakoribb, de sokkal nehezebb, és sokkal jobban alkalmazkodik a törvényekhez. A lélek nagysága nem a fennkölt, hanem a természetes viselkedésben mutatkozik meg igazán.
*######################*
A lélek igazi nagysága nem a nagyságban, hanem a mértékben mutatkozik meg igazán. Mindazok, akik minket cselekedeteinkből óhajtván megítélni, nem mennek meszszebbre nyilvános tetteink vizsgálatánál, csak egy-egy tócsát, kevés vízfelületet látnak belőlünk, nem pedig ami alatta van: bűzös mocsaraink mélyét. Vagyis akik a látszat nyomán ítélnek meg bennünket, a külsőhöz hasonlatosnak hiszik belső valónkat, s a nékik meglepő vagy szokatlan vonásokat képtelenek összevetni a többség vonásaival, a sajátjukról nem is szólva.
*
Mint ahogy a bűnös embereket néha valami tőlük idegen impulzus készteti jót tenni, úgy az erényesek is hajlamosak néha a bűn elkövetésére.
*
A természettől kapott hajlamok egymást támogatják, és a nevelés folyamán csak erősebbek lesznek;
*
(Midőn így, elszokva vadonuktól, ketrecbe zárva, kezesek lesznek a vadak, fenyegető vonásaik megenyhülnek, eltűrik már az embert, de ha egyetlen csepp vért éreznek égő ínyükön, felébred bennük a régi düh; torkuk megduzzad a vér ízétől; tűzbe jönnek, dühüktől nehezen menekül meg reszkető gondozójuk.)
*
Eredendő tulajdonságainkat erővel ki nem irthatjuk, legföljebb takargathatjuk, rejthetjük.
*
Mai világunk erkölcsének megváltói nem tesznek egyebet, mint a bűnöket új, pompázó nevekkel látják el. A valóságban viszont minden lényeges bűnt meghagynak, ha ugyan nem torzítják még nagyobbra.
*#*
Kortársaink viselkedésében az az igazi átok, hogy még leghátsó gondolataik is romlottsággal, szennyel vannak tele, bűnbánásuk beteges, és bűn maga is; a megbánásnak még a gondolata is eltorzítja arcukat. Legtöbbjük már nem is látja bűne rútságát, vagy azért, mert természetes hajlamai tapasztották hozzá, vagy mert tökéletesen megszokta őket.
*
Másokat nyomaszt a bűnük terhe (ezek közé tartozom én is), amit viszont élvezetekkel és mással ellensúlyoznak, s ekként elviselik, bizonyos fokig megadják neki magokat - ami végül is gyávaság, igazi bűn. Mert az ő példájukat tekintve el lehetne képzelni olyanfajta mértéket, amely a vele járó örömmel ellensúlyozza a bűnt magát, mint ahogy a haszon is önmaga mentségét szolgálja.
*
Pedig gyógyulás nincs vezeklés nélkül. Ha a megbánás lebillenti a mérleg karját, magával rántja a bűnt is. Egyebekben a jámborság a legkönnyebben mímelhető erény, főleg mert nem igazi szokásainkat, való életünket tükrözi. Lényege nehezen magyarázható, homályos; amit látunk belőle, becsaphat könnyedén.
*#####################*
Magamról szólván, lehetnék másmilyen is. Elítélhetném mai életformámat, kifogásolhatnám, kérve Istent, változtasson meg teljesen, és bocsássa meg természetes gyengeségeimet. De miért kéne ezt megbánásnak hívnom? Miért kellene bánnom, hogy sem Cato, sem angyal nem vagyok? Tetteimet életem feltételei szabják meg. Nem tudok másként és nem tudok különbül cselekedni. S ha megbánok valamit, az nem olyan dolgokra vonatkozik, amelyek függetlenek tőlem és erőfeszítésemtől, ezeken legföljebb sajnálkozni tudok. El tudok képzelni nálam erősebb jellemeket, szabályozottabbakat is. De természetes képességeimen ezért még nem változtathatok, mert sem karom, sem értelmem nem képes arra, hogy egy második természetet kényszerítsen belém.
*
Ha egy különb, szebb élet elképzelése és vágya életünk megbánását vonná magával, még a legáltalánosabb tévedéseinket is szánnunk-bánnunk kellene; hiszen biztatna az a gondolat, hogy ha egy máris kiváló természetet még nagyobb tökéletességre, még nagyobb méltóságra sarkall a bánat, szívesen követnénk őt mi is bánatának útján. Most, öregkoromban vizsgálgatva ifjúkorom tetteit, úgy találom, hogy általában rendben mentek a dolgok. Nem dicséretképpen mondom ezt, de tudom, hogy hasonló körülmények közt ugyanazt tenném ma is.
*
Bánatnak csak azt nevezem, ami orvul körülfog, a bensőmbe mar, és olyan mélyen elszomorít, mintha maga az Úristen vallatná a lelkemet.
*
Sok súlyos és szemmel látható tévedést követtem el már életem folyamán, de soha nem az előrelátás hiányában: mindig a jósors döntött ellenemben. A kézzel fogható tárgyaknak is vannak titkos, kifürkészhetetlen részecskéik, az emberi természetben hasonlóképpen rengeteg a néma, láthatatlan mozzanat, melyet még tulajdonosa sem ismer, s amely olykor egészen váratlanul föléled s megmutatja magát.
*
Szerencsémet átkozom, de nem döntésemet: ezt azonban nem lehet megbánásnak hívni.

*
Csak magamat okolhatom tévedéseimért és balszerencsémért. Az igazat megvallva, ritkán élek mások tanácsaival; elfogadom udvariasságból és tiszteletből, vagy akkor, ha valóban szükségem van mások tudására, a dolgok pontosabb ismeretére. Olyan dolgokban, ahol csak saját ítéletemre támaszkodhatom, mások véleményei csak arra valók, hogy érvelésem támogassák, de arra már nem, hogy attól eltérítsenek.
*
Ahogy mondani szoktam, a tanácsok olyanok, mint a legyek, vagy mint hitvány porszemecskék, amik akaratomhoz tapadnak. Különben saját véleményem sem nyom sokat a latban, de a másoké még kevésbé. A sorsom úgyis megfizet mindenért. Ha nem fogadok el tanácsot; ez azt jelenti egyben, hogy ritkán adok magam is másnak. Nem is kérnek tőlem sokat, nem is hallgatnának rám.
*
Ha életemet újra kellene élnem, pontosan úgy élném újra, mint ahogy tettem, sohasem panaszolva a múltat, és nem félve a jövőt. Úgy érzem, lelkem és testem egyenlő arányban élt. Hálával tartozom a jó sorsnak, hogy testi állapotom változásai egytől egyig a maguk idejében következtek be. A bimbózás, a virágzás, a gyümölcs beérése. És most a kiszáradás. Úgy fogadok mindent, természetesen, ahogy kell. Sokkal bölcsebben viselem mostani bajaimat, hiszen eljött az idejük, és jelenlétükkel emlékeztetnek elmúlt életem hosszan tartó boldogságára.
*
Kell hogy az Úristen bátorságot adjon. Kell hogy lelkiismeretünk értelmünket erősítve legyen nyugodt, nem pedig étvágyunkat csökkentve. A vágy önmagában sohasem sápadt, sohasem színtelen, csak akkor, ha csipás és megtört fényű szemekben jelenik meg.
*
Bizonyos, hogy az öregkorban sokkal kibírhatatlanabb betegségek és tökéletlenségek tartják a lelket fogságban, mint fiatalon. Ez volt a meggyőződésem fiatalkoromban is, mikor még alig pelyhezett az állam. De most, mikor szürkülő hajam másfajta hitelt ád szavaimnak, most is csak ezt mondhatom. Azt hívjuk mindig bölcsességnek, ha nedveink már apadnak, ha a jelen dolgoktól undorodunk. De valójában nem hagyjuk el bűnös szokásainkat, legföljebb változunk, s akkor is, úgy vélem, mindig rossz irányban. Az ostoba s értelmetlen büszkeség, az unalmas fecsegés, a kötekedő rosszkedv, a babonaság, a ma már semmire sem jó gazdagság utáni vágy mellett egyre erősebb bennünk az irigység, az igazságtalanság, a rosszindulat. Ettől pedig szellemünkön több lesz a ránc, mint arcunkon. Nem láttam még teremtett embert, vagy csak igen ritkán, aki megöregedvén ne árasztaná magából a keservet meg a penészszagot. Az ember testestül-lelkestül fejlődik, és testestül-lelkestül hanyatlik.
*
Hány és hány ismerősömnek szellemi metamorfózisát látom nap mint nap! Micsoda halálos betegség ez, ami természetes módon, észrevétlenül fejlődik ki bennünk! Igen nagy felkészültség kell, sok elővigyázat a minket sújtó tökéletlenségek kivédésére vagy legalábbis elhatalmasodásának hátráltatásához. Bárhogy sáncolom el magamat, érzem, amint lépésről lépésre hátrább szorít. Ahogy bírok, ellenállok. De végül is nem tudom, hová visz az utam, hová vezet mindez. De bárhogy leszen, boldoggá tesz, hogy tudni fogják, honnan hullottam idáig.

*
Ó, szerencsétlen ember! Annyi kényelmetlenség vesz körül, és te találékonyan növeled a számukat! Szerencsétlen vagy, de mesterségesen dolgozol újabb kínokon. Valóban és lényednél fogva piszkos vagy, kellemetlen, de képzeleted még különb sárba ragaszt. Jól éreznéd magad, de sokallod jóléted felét is, tudod, hogy a természet mindennel ellátott, és nem vagy rest mindig újat kívánni magadnak. Azt hiszed talán, hogy általános és kérlelhetetlen törvényt töltesz be akkor, ha saját természeted külön, ésszerűtlen törvényeivel élsz?
*
Értelem dolga, ha a test nem szalad vágyai után a lélek kárára. De miért ne lehetne éppúgy az értelem ügye, hogy a lélek ne a test kárára kövesse vágyait? Nekem nincs már semmi vágyam, ami megpezsdítene. Mások fösvénysége, becsvágya, vitatkozása, pöre alig-alig tölti be jobban ugyanazt a helyet, amit nálam, a minden hivatás nélküli embernél a szerelem. Visszahozza éberségemet, hajlékonyságomat, gráciámat, önmagam ápolásának gondját. Biztosabbá teszi fellépésemet, és elsimítja bennem az öregkor torzulásait, ezeket a formátlan, kérlelhetetlen fintorokat. Egészséges és okos tevékenységre ösztönöz, amiért csak inkább becsülnek és szeretnek. Szellememtől távol tartja a kétségeket önmaga és állapota felől, és visszavezeti saját erejéhez. Messze űz ezernyi szomorkás képzelődést, ezer mélabús bánatot, amelyet ilyen korban vállunkra kanyarít a képzelet, az unalom vagy egészségünk torz ferdülései. Felforralja - legalább álmában - a vérünket, amit a természet már cserbenhagyott. Állunkat felszegi, idegeinket kissé kinyújtóztatja még, s az élet erejét és vidám csodáit ígéri az ilyen magamfajta szegény öregnek, aki gyors léptekkel halad összeomlása felé…
*
Hosszú gyakorlattól finomodik az ízlés. Többet kívánunk, mint amit megbírnánk. Semmi sem bizonytalanabb, mint hogy szeretnek minket, hiszen csak kettőnk különbségét kell nézni. Szinte szégyellem, hogy ilyen zöld és lobogó ifjúság vágyai csöppentek belém.


x