Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Boldogságkeresés

2012.06.18

 

Az ezotéria kiteljesedése (ezoteria magasabb szinten, színvonalas képekkel illusztrálva)

 


Boldogságkeresés

 

Mindenkiben él a vágy, hogy boldog legyen, de csak kevesen érik el ezt a hőn áhított állapotot. Az emberek többsége élete végéig hiába várja, hogy berepüljön az ablakán a „boldogság kék madara”. Boldogtalanságukért szinte minden esetben a környezetüket okolják, és eszükbe sem jut, hogy magukban keressék a hibát. A bajok gyökere azonban több­nyire bennünk van, és csak kisebb részben tehető felelőssé érte a kor, amelybe születtünk. A boldogság ugyanis szubjektív érzés, ezért elsősorban nem a külső körülményektől függ, hanem az események és a lehetőségek megítélésétől. Sokan vannak, akik kellő mértékben birtokolják a földi javakat, sőt még hatalommal is rendelkeznek embertársaik felett, mégsem boldogok. Mások viszont szerényen élnek, bőven kijut nekik az élet nehézségeiből is, mégis elégedettek. Nem attól leszünk boldogok, ha többre törünk, hanem ha a meglevőt élvezzük. A bol­dogság titka, hogy igényeinket a lehetőségeinkhez kell igazítani.

Aki sokat szenvedett, egész életén át szűkölködött, annak ez nem jelent problémát, mert a sors által kínált legapróbb ajándéknak is örülni tud. Akit viszont elkényeztetett az élet, annak semmi sem elég, bármit kap, örökké elégedetlen marad. A végén már maga sem tudja, hogy mit kívánjon, elfásul, elveszti az örömök iránti fogékonyságát. A pénz tehát nem boldogít. A kulturált életmód kialakításához, a komfortérzés eléréséhez szükséges ugyan, de ezen túlmenőleg már nem képes fokozni az örömünket és a megelégedettségünket. A sok pénz és a nagy jómód egy idő után csömört okoz, és kiégéshez, lelki meghasonláshoz vezet.

Azokra sem vár boldogság, akik beleszülettek a ­jómódba, mivel a nagy anyagi biztonság unalommal jár. A belső értékek nélküli jólét szükségszerűen egyhangúságba, céltalan­ságba, az élet értelmetlenségének érzésébe torkollik. Aki fáradozás, erőfeszítés, szenvedés nélkül jut vagyonhoz, ranghoz, hely­zetét nem sokra becsüli. Többnyire unott, elbizakodott, szeszélyes, elviselhe­tetlen fajankóvá válik, és ha a sors lerántja róla a jólét díszes leplét, előtűnik torz, visszataszító jelleme.

Az elkényeztetett fiatalok semmiért sem éreznek fele­lősséget, semmit sem várnak el maguktól, és nem tudnak mit kezdeni ön­ma­gukkal. Úgy érzik, hogy nem fontosak senkinek, nekik sem fon­tos semmi, és az egész éle­tük üres, tartalmatlan dolgok ismétlődése. Amikor a fásult­ság, a határtalan unalom már szinte fizikai fájdalmat okoz ne­kik, a szokatlanság mámorá­ba menekülnek. Az egyhangú­ság elűzésének vágyától hajtva csa­patokba verődnek, és kóbor­lá­sa­ik során egyetlen cél vezeti őket, hogy valami tilosat tegye­nek. Kalandos lopásokkal pró­bálják felpezsdíteni az életüket, de ha jobb ötletük nincs, akkor megrongálják az utcai auto­ma­tákat, tönkreteszik a telefon­fül­kéket, vagy összetörik az őri­zet­lenül hagyott gépkocsikat. Min­den értelmes magyarázat nél­kül belekötnek embertársaikba, és idős, beteg járókelőket vernek össze, csupán unalomból. Közben bárgyú vigyorral biztatják egymást a korábban rájuk rakódott civilizációs máz maradéktalan lekoptatására. Egy idő után azonban ezt sem tartják elég érdekesnek, és különböző ajzószerekkel próbálják feldobni, színe­sebbé tenni az életüket. Ehhez egyre erősebb narkotikumokat használnak, míg végül unalomból, egy kábítószeres túladagolás folytán meghalnak.

A bandába verődés másik oka, hogy misztikus húrt pendít meg a fiatalokban. Korunk hi­tetlen társadalma már semmi jelentőséget sem tulajdonít a mítoszoknak, pedig a mitológia civilizációnk kútfője. A fejlődő lélek igényli a mesét, a hősi el-beszéléseket, mert ezekből me­rít mintát magának. Miután a modern világban nem találják meg a mitologikus kellékeket, bandákba tömörülnek, ahol van vezető, vannak rituálék, beava­tási szertartások. A kevésbé bát­­rak hazug, felelőtlen játékokat űznek. A tár­sa­dalmat játék­szer­ként kezelők csoport­jába több­nyire szertelen, kisszerű lányok tartoznak. Nincs egyéniségük, nin­csenek céljaik, és nin­csenek gátlásaik. Az életet úgy tekin­tik, mint egy nagy játszótér, ahol következmények nélkül kedvük­re kitom­bolhatják magukat. Romlottak, élősdi módjára élnek a pusztítás részeg mámorában. Ha valaki nem elég elővigyázatos, és tartósan összeköti velük az életét, biztos lehet benne, hogy a sorsa katasztrófába torkollik. Nevelés hiá­nyában ugyanis ezekből a lányokból teljes mértékben hiány­zik az erkölcsi érzék, az emberi tartás. A jellem, a becsület, a szavahihetőség számukra isme­retlen fogalmak.

A számtalan riasztó példa ellenére ma még sokan attól boldogtalanok, hogy nincs elég pénzük, úgy érzik jóval többet érdemelnének. Ez még akkor is így van, ha valójában nagyon is megfizetik a munkájukat, tehát semmi okuk sincs panaszra. Elégedetlenségük valódi oka inkább az irigység. Folyton másokhoz hasonlítják a jövedelmüket, és képtelenek elviselni, ha valaki többet keres náluk. Az ilyen emberek nem látják be, hogy ha nem vagyunk egyformák képességeinket és adottságainkat illetően, akkor miért legyünk egyenlők vagyoni helyzetünk szempontjából. A közösség, amelyben élünk, csupán jog- és esélyegyenlőséget teremthet; a társadalmi rang, valamint az anyagi hely­zet az egyén képességeitől, és az erőfeszítéseitől függ. Aki nem töri magát, azt egyetlen demokratikus társadalom sem teheti gaz­daggá vagy híressé, csak a lehetőséget adja meg, hogy ezt az álla­potot nemre, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül elérhesse. Az uniformizálás, a vagyoni helyzet terén is megnyilvánuló egyenlősdi nem viszi előre a társa­dalom fejlődését, a letűnt kommunista rendszerek már bebizonyították, hogy az anyagi javak szét­osztásának ez a módja sehová sem vezet.

Az emberek többsége azonban ezt képtelen belátni, ezért a boldogság legáltalánosabb akadálya a telhetetlenség. Ha megkapjuk mindazt, amit akarunk, egy darabig úszunk a boldogságban. Később megszokjuk új helyzetünket, és még többre vágyunk. Nem vesszük észre, hogy vágyaink folytonos kielégítésével fokozzuk azokat. Így sohasem találunk nyugalmat, soha nem leszünk boldogok. Szel­lemünk ébredése le tudná ugyan állítani ezt a folyamatot, de az örökös hajszában egy perc időt sem tudunk szentelni önmagunkra, nincs időnk a befelé fordulásra. A legtöbb ember számára csak anyagi szükséglet létezik, ami az elért eredményekkel szaporodik. Az életkörülményeknek tehát nincs közük a boldogsághoz. Szerzéssel azért sem kaparinthatjuk meg magunknak a boldogságot, mert egy idő után elveszítjük érdeklődésünket a megszerzett dolgok iránt. Ez az oka annak is, hogy a jóléti társadalmakban élők semmivel sem boldogabbak, mint a szegény országokban tengődők.

Az anyagiak okozta boldogtalanság gyakori oka még, hogy az emberek túl gyorsan, és túl sokat akarnak. A siker árát azonban nem tudják, és nem is akarják megfizetni. E nélkül pedig nem érhető el tar­tós siker, és a jövedel­münk za­vartalan élvezetéhez szükséges lel­ki nyugalom. Eb­ben a világban a törekvő, am­biciózus fiatalok sem lehetnek boldogok. A feje tetejére állt civilizációnkban hiába kész va­­laki a küzdelemre, nincs mód­ja arra, hogy megszenvedjen a sike­rért. Harcolni sem lehet már sem­miért. Nincs mit szétverni, mert az általános értékválság következté­ben a XX. század végére magától szétmál­lott min­den. Nincs olyan ér­­ték­rend, ami ellen lázadni le­het­ne. Az egész társadalomban nincs egyet­len tabu sem, amit le kellene rombolni. Tu­lajdon­kép­pen min­­dent sza­bad. Bár­mit meg­te­he­tünk, senkit sem bot­­rán­koz­ta­tunk meg vele külö­nö­­­seb­­ben. A rengeteg lehetőség, a túl nagy szabadság következ­tében min­den értékét veszti. Ha semmi­ért nem kell megküzde­ni, ak­kor semminek sincs sú­lya, becsülete. Ilyen körül­mé­nyek között az élet kihívásaira adott válaszok mindennek nevez­hetők, csak sorstragédiának nem. Napjainkban, ha egy ti­né­d­zsert csa­lódás ér, kicseréli mo­­biltelefonjá­nak előlapját na­rancs­sárgára, és kész. A lázadó fia­talt ma már csak az külön­böz­teti meg a többiektől, hogy más-­­más előlapot használ a disz­­kó­ban, az érettségi vizsgán, és a válóperes tárgyalásán.

Manapság már kevés olyan dolog van, amiért érdemes lenne áldozatot vállalni, az igaz értékek lassan kivesznek körülöttünk. Ezt azonban nem szívesen vesszük tudomásul, ezért görcsösen belekapaszkodunk a bol­dogság elérhetőségének képzetébe. Tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén ugyanis életünk értelmét a boldogságban látjuk, ezért mindent megteszünk azért, hogy részünk legyen benne. Van viszont a boldogságnak egy fontos előfeltétele, az egészség. A beteg embernek ugyanis a lelkiállapota is megváltozik, és elveszíti az élet szépségeire való nyitottságát. Az örömszerző és örö­möket befogadó képesség csökkenése nem csupán testi, hanem lelki betegségek (pl. depresszió, neurózis, negatív önértékelés vagy tartós reménytelenségérzés) esetén is előfordulhat. Ez csak oly módon akadályozható meg, hogy minden ember számára biztosítani kell az egészséghez való jogot, és a lehetőséget az egészséges életmód megvalósítására.

Ugyancsak komoly akadálya a boldogságnak a magá­nyosság. A magányos embernek nincs kivel megosztani a bánatát, és vele sem osztja meg senki az örömét. Az ember társas lény, szüksége van valakire, aki meghallgatja a prob­lémáit, segít feloldani a konfliktusokat, akire támaszkodhat a bajban, aki taná­csokkal látja el, és erősíti benne a jövőbe, illetve az önmagába vetett hitet. Az életben gyakran vannak nehéz pillanatok, melyek komoly lelki válsághoz vezethetnek, ha nincs az ember mellett egy okos, intelligens, megértő társ, aki néhány vigasztaló szóval eltereli a figyelmünket a bajokról, és új erőt önt belénk az életben vívott harcunk továbbfolytatásához. A legnehezebb helyzeteket is át lehet vészelni, amennyiben valakivel megosztjuk a bánatunkat, de a kis gond is hatalmassá duzzad, ha magunkban ápolgatjuk, nevelgetjük. A megfelelő társ megtalálását azonban mind nehezebbé teszi a társasági élet fokozatos megszűnése, a kap­csolatteremtési készség hiánya. Ennek oka, hogy az embereket valósággal agyonnyomják a gondok. Hovatovább a beszél­getésről is leszoknak, és mindenki begubózik a bajával. Különösen nálunk aggasztó ez a probléma. Amíg az Egyesült Államokban a népesség 21%-a él egyedül, Magyarországon az egyedülállók aránya elérte a 30%-ot.

Főleg fiatal korban elengedhetetlen feltétele a boldogságnak a szerelem, és a szerelem beteljesedésének igénye. Ezen a területen azonban még nagyobb fokú az elégedetlenség, mint az anyagi javak megszerzése terén. Sokan életük végéig sem találják meg az igényeiknek megfelelő társat, és ennek legtöbbször az az oka, hogy túl magasra állították a mércét. Nincsenek tisztában önmagukkal, a saját értékeikkel, ezért mind az anyagiak, mind az érzelmek terén olyan irreális igé­nyekkel lépnek fel, amelyeket a környezetük, az a közeg, amelybe beleillenek, nem tud kielégíteni. Emiatt önmagukat fosztják meg a boldogságtól, csupán azért, mert képességeiket és adottságaikat képtelenek kellő kritikával szemlélni.

Az önkritika hiányának tudható be kudarcot vallott kap­csolataink megítélése is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hibát a másikban keressük, holott minden egyes ballépé­sünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Akár mi fordulunk el a másiktól, akár tőlünk fordulnak el, egyaránt mi vétettünk. Amennyiben mi szakítjuk meg a kapcsolatot, akkor a vétkünk abból fakad, hogy nem voltunk elég körültekintőek partnerünk megválasztásánál. Csalódásunk oka, hogy nem fordítottunk elég időt és energiát arra, hogy a leendő társun­kat megismerjük, vagyis felületesen döntöttünk. Ha a partne­rünk fordul el tőlünk, akkor még nagyobb a vétkünk, mivel nem igyekeztünk felnőni hozzá, így kénytelen volt csalódni bennünk.

A szerelmek múlandóságának másik oka az önzés. Senki sem ismeri be, de valójában magunkat szeretjük a másikban. Legszívesebben soha nem engednénk ki kedvesünket ölelő karjaink közül, és ha mégis elmegy úgy érezzük, hogy kitépett szívünket viszi magával. Féltékenységünk azt diktálja, hogy partnerünk testestül-lelkestül a miénk, a mi birtokunk, élvezeti tárgyunk, amihez másnak semmi köze. Önző szeretetünkkel szinte megfojtjuk a másikat. Nem vagyunk tisztában azzal az univerzális igazsággal, hogy minél nagyobb szabadságot adunk valakinek, annál inkább a miénk; és minél görcsösebben kapaszkodunk belé, annál jobban el akar szakadni tőlünk. Ahol nem maradt ajtó a kapcsolatban, ahol csak falak meredeznek, ott rabnak érzi magát a szeretett lény. Sokan zokogva panaszkodnak, hogy: „Minde­nemet odaadtam neki, mégis elhagyott!” Arra azonban nem gondolnak, hogy a legfontosabbat, a szabadságot nem adták meg neki. Bármennyire is szerették partnerüket, ketrecben érezte magát, és ez az érzés megmérgezte a szerelmet. A tartós kapcsolat titka akár szerelemben, akár barátságban: Tudj ­kötni, de oldani is!

Sok ember pocsékolja el az életét várakozással is, mert azt hiszi, hogy majd egyszer eljön a nagy „Boldogság”. Eközben nem veszi észre a sok apró örömöt, amellyel az élet folyamatosan megajándékozza. Nem használja ki, nem becsüli semmire az élet kis örömeit, mert mindig a nagyra vár. Eköz­ben elszáll az élete, és csak késő öregkorára döbben rá, hogy elfelejtett élni. Egész életében délibábo­kat kergetett, képtelen volt a realitások talajára ereszkedni.

Az álmodozáson, a nagyravágyáson és a felületességen kívül a megfelelő társ megtalálásának nem egyszer komoly akadálya még, hogy sokan nem tudnak bensőséges emberi kapcsolatokat teremteni, vagy képtelenek a már meghódított partnert megtartani. Számos esetben ez arra vezethető vissza, hogy az illetőben nem fejlődött ki kellő mértékben az önzet­lenség és a szeretetadás képessége, ami gyakran párosul azzal a negatív tulajdonsággal, hogy elfogadni sem tudja mások őszinte ragaszkodását. Szeretni csak az az ember képes, aki elő­zőleg sokat szenvedett. Erre szokták mondani, hogy a bol­dogságra születni kell, vagyis az előző életeinkben meg kell érte szenvedni. Teljes értékű boldog­ság kizárólag bensősé­ges emberi kapcsolatok során alakulhat ki, melyekben leg­alább annyi szeretetet kell adni, mint amennyit kapunk. Boldoggá tehát csak azt lehet tenni, aki hagyja magát. Ha valaki a lelke mélyén érzi, hogy nem elég érett rá, akkor ösztönösen elhárítja magától a felkínált lehetőséget, és a szenvedés útját választja.

Az esetek többségében azonban jóval egyszerűbb ok húzódik meg a kap­csolatteremtési zavarok mögött. Sokan azért nem tudnak közvetlen, meghitt viszonyt kialakítani embertársaikkal, mert a modern életvitelt követő szülők nem tanítják meg a gyermekeiket szeretni. A szeretetadás- és elfo­gadás képességét nem lehet iskolában megtanulni, ezt a családban kell megtapasztalni. Az európai kultúrkörben élők helyzetét még az is nehezíti, hogy mifelénk nem szokás a szeretetről beszélni. Egyesek szemében az érzelmek kimutatása, a kitárulkozás szemérmetlenségnek számít. Hovatovább ott tartunk, hogy már képtelenek vagyunk kimondani azt a szót, hogy szeretlek. Ezen a téren lénye­gesen jobb a helyzet Amerikában. Az óceánon túl élők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a másik emberhez vezető legrövidebb út a szeretet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a magunk köré épített láthatatlan betonfalakat leromboljuk.

Az USA fejlett társadalma azzal is tisztában van, hogy az emberi kapcsolatokban nagyon fontos szerepet tölt be az érintés. A tudomány már a múlt század végén bebizonyította, hogy az érintés az emberek számára nem csak kellemes, hanem létfontosságú. Amerikai szakértők régóta tapasztalják, hogy az intézetben élő gyerekek zöme testileg, lelkileg fejletlen, és sokukat korán elragadja a halál. Mivel a táplálkozásukban és a higiéniai viszonyokban nem találtak semmilyen hiá­nyosságot, így arra a következtetésre jutottak, hogy fejlődési rendellenességük egyetlen magyarázata a nem megfelelő érzelmi törődés, a sze­retet és az érintés hiánya. Ezeket a megállapításokat azóta számos tanulmány igazolta. Lengyel tudósok szerint: „Ugyanolyan szükségünk van az érintésre, mint a vízre és a táplálékra. Mindannyiunkban egy detektorhálózat van a bőrünk alatt, mely érzékeli a különféle érintéseket. Amikor valaki megérint bennünket, az információ eljut az agyba. Az agyunk értelmezi azt, és mosollyá, kedves megnyilvánulássá, vagy valamilyen más, barátságos gesztussá alakítja. A gyerekeknek – főleg az első években – különösen nagy szükségük van testi kontaktusra. Sajnos sok szülő csak akkor érinti meg a gyermekét, amikor öltözteti, fürdeti, eteti vagy megbünteti. Vizsgálataink viszont arra engednek következetni, hogy azok a gyerekek, akiket ölbe vesznek, átölelnek, megpuszilnak vagy dédelgetnek egészségesebbek, fejlettebbek, értékesebbek lesznek azoknál a kicsiknél, akikkel távolságtartóan bánnak.” Az állatkísérletek is hasonló eredményre vezettek. Azok a laboratóriumi állatok, amelyeket rendszeresen simogattak, az érintést nélkülöző társaiknál lényegesen gyorsabban szaporodtak, ritkábban betegedtek meg, és jobban tűrték a stresszt.

Különösen nagy szerepe van az érintésnek a szerelemben, a szexben. A svéd Karolinska Intézet kutatóinak kimutatása szerint egymás érintése, simogatása során oxitocin hormon keletkezik a partnerek agyalapi mirigyében. A szétáradó hormon nagy megnyugvással tölti el őket. Hatására harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. A nyugalmi állapot segít elviselni a modern társadalom által kiváltott stresszhelyzeteket is. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy akik ideális szexuális életet élnek, vagyis nagy hangsúlyt fektetnek az elő- és utójátékra, hosszabb életűek. Érdekes megállapítás, hogy mindezek nem vonatkoznak a futó kapcsolatokra. Ez esetben az oxitocintermelést valószínűleg a kalanddal, szexuális kicsapongással járó izgalmak akadályozzák meg. Nem kis mértékben gátolja a folyamat kialakulását a kapkodás, a lebukástól való félelem. Az érintés mellett mind jobban terjed az ölelés. Ausztráliában az ismerősök, barátok nem kezet fognak, hanem átölelik egymást. A kézfogással ugyanis be lehet csapni a másikat, jóindulatot színlelve. Az átölelés során azonban belépünk a másik energiamezejébe, és érezzük, hogy milyen lélek lakik benne. Ha indulatosan érkezik hozzánk, az ölelés során a harag elmúlik, és a kapcsolat normális alapokon bontakozik ki.

Egyébként a különféle masszázsok varázslatos hatását is jórészt a fokozott oxitocintermelés váltja ki. A vele járó bódulat, megnyugvás csak kis részben tudható be a vérkeringés fokozódásának. A kellemes érzés fő oka, hogy az érintés, simogatás hatására képződő hormonok elárasztják az egész testünket. Aki kénytelen ezt nélkülözni, annál olyan nagyfokú hormonhiány lép fel, hogy szinte könyörög azért, hogy legalább a kezét megérintsék. Ez a probléma főleg idős korban jelentkezik, amikor az emberek már kénytelenek nélkülözni a szexet. Persze az érintésnek, a gyengédségnek ebben a korban sem kellene elmaradnia, de ma még a legtöbb ember képzeletében a szex, és a simogatás azonos fogalomkörbe tartozik, és korukra hivatkozva elutasítják az ilyen jellegű közeledést.

Az emberi összetartozás érzésének kialakításában az érintésnél is nagyobb szerepe van az ölelésnek. A hozzánk közel állók szeretetteljes átölelése nem csak érzelmeink kifejezését szolgálja, hanem komoly ezoterikus kihatása is van. A szoros testi érintkezés következtében a két ember aurája szinte összeolvad, ami azzal a következménnyel jár, hogy bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődnek az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt kapja a másiktól, amire szüksége van. Ez már néhány percnyi ölelkezés után is olyan mély megnyugvást okoz, és az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami más módon nem érhető el. Ne szégyelljük tehát átölelni szeretteinket, mert ezzel nem csak velük teszünk jót, hanem önmagunkkal is. Szexuális partnerek esetén is ajánlatos a gyakori spontán ölelkezés, mivel semmi sem szilárdítja jobban a kap­csolatot, mint szeretetünk kinyilvánításának ez a legemberibb és legtermészetesebb módja.

Sorsdöntő jelentősége van az ölelésnek életünk első fél órájában. Ezért felsírása után a babát azonnal tegyük az anya testére. Ettől a születés traumáját átélt csecsemő megnyug­szik, és olyan szoros kötődés alakul ki anya és gyermeke között, ami egész életre szólóan meghatározza a viszonyt közöttük. Az apák is jól teszik, ha minél előbb magukhoz ölelik újszülött gyermeküket, mert később a leggondosabb neveléssel, törődéssel sem tudják annyira elmélyíteni a kap­csolatot vele, mint a születést követő órákban ezzel az egy­szerű gesztussal.

Kevesen tudják, hogy az intenzív szeretet is hatást gyakorol a másik ember aurájára. Ha nagyon szeretünk valakit, akkor a belőlünk kiáradó mentális és érzelmi sugarak körbeveszik a féltett lényt. Ezek az energiahullámok „védőbur­kot” képeznek az aurája körül, így a külső káros hatások kevésbé képesek ártani neki. Szerelmesek között ez a külső burok összeolvad, szinte egymás aurájában élnek. A határtalan szeretet óvó hatása távolról is érvényesül. Akit a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló jótékony sugarakkal nagy távol­ságból is képesek vagyunk körülvenni. Hosszabb együttélés, a kapcsolat elmélyülése esetén energianyalábok alakulnak ki a partnerek között, amelyek hosszan elnyúló láthatatlan szalagként kötik össze az aurájukat, bárhol vannak is.

Az emberi aura létezéséről, és mentális befolyásolhatóságáról legmeggyőzőbb módon Árvai Attila: Paranorma című könyve számol be. Részlet egy Tibor nevű olvasó leveléből: Képes vagyok látni az aurát, sőt még a fák, növények energiaburkait is. Talán sokan csodálkoznak rajta, de a kövek és különféle élettelen tárgyak körül is látható egy bizonyos energiamező, bár kétségtelen, hogy a legérdekesebb energiaburok az embert veszi körül. Pl. ha valaki dühös és agresszív, az aurája vörös színűre változik, kisebb lesz, sőt szinte pulzál. Ezzel szemben azokból, akik nyugodtak, halványzöld, ködszerű, finom energiamező árad ki. Minél nyugodtabb valaki, vagy minél erősebben koncentrál valamire, annál jobban növekszik az aurája, és gyakran a színe is változik. E különös képességem jóvoltából néha meglepő dolgokat tapasztalok. Amikor két ember intenzíven veszekedett egymással láttam amint aurájuk valósággal rátapadt a másikéra, mintha „lopni” akart volna belőle, hol az egyik, hol a másik. A két energiamező sötétvörös színben táncolt, és szinte verekedtek egymással.

Ennél is érdekesebb a szerelmespárok aurája. Óriási különbség van az egymást szívből szeretők, és az érdekből együtt levők energiaburka között. Szívből jövő vonzalom és kölcsönös szeretet esetén a partnerek aurája szinte összeolvad. Ilyenkor a közös energiamező mérete sokszor tízszerese annak, ami normál körülmények között körülveszi az embert. Úgyszólván folyik köztük az energia, mintha egymást töltenék fel folyamatosan. Közben mindenféle színekben pompázik a közös energiamező. Egészen másként fest a helyzet ott, ahol csak színlelik az érzelmeket. Tapasztalataim szerint a nők igazi mesterei az érzelmek megjátszásának. Az aurájukon azonban nem képesek uralkodni, ami elárulja valódi érzelmeiket. Egy alkalommal pl. azt láttam, hogy a látszatra vonzalmat színlelő hölgy aurája külön burokban volt, sokkal kisebben és sötétebben, mint a partneréé. A mellette ülő férfi aurája megpróbálta „bekapni” a nő energiaburkát, ő azonban nem engedte, mintha bezárkózott volna a kis „barlang­jába”. A férfi aurája hiába próbálta bekebelezni, érzelmileg meghódítani, a nő mentálisan, tudat alatt ellenállt. A látszólag bizalmas viszony ellenére a két energiamező egyál­talán nem olvadt össze, sőt élesen elhatárolódtak egymástól. Miközben tovább „turbékoltak” a padon, a férfi energiája beáramlott a nő mezejébe. A szimpátia azonban továbbra sem volt kölcsönös, így ez a próbálkozás azzal végződött, hogy a férfi energiaszintje megcsappant, a nőé pedig megerő­södött, majd újra bezárta energiaburkát partnere előtt.

Az ilyen alakoskodó, álszent kapcsolatoknak hamar vége lenne, ha az embe­rek látnák egymás auráját. Az előbbi, látszatharmónián alapuló érdekkapcsolatnak is legalább egy boldogtalan áldozata lesz. Sokan vannak, akik anyagi érdekből egy életen át szerelmet hazudnak, és eltorlaszolják magukat életük párjától. Mennyire boldogabb lenne az emberiség, ha az őszinteség természetes életvitel lenne, és nem az érdek, hanem pozitív ösztönök, és tiszta érzelmek irányítanák életünket minden téren. Az évmilliókon át kifinomodott ösztöneinkre támaszkodva sokkal emberibbé tehetnénk a világunkat, és nem lenne ennyi boldogtalan ember körülöttünk.

Egyébként a jövőben mindnyájan szert teszünk erre a képességre, mindenki látni fogja a másik auráját. Ez rendkívüli mértékben elősegíti majd a minden­napi életben való boldogulásunkat is. Ránézésre meg tudjuk állapítani, hogy kivel „hányadán állunk”. Auránk színe, kisugárzásának intenzitása elsősorban nem a szóban forgó ügytől függ, hanem a hitállapottól, amellyel a kapcsolatban részt veszünk. Így világosan megmutatkozik a fölény vagy kisebbrendű­ségi érzés, a támadó illetve védekező reflex, vagy az, hogy önzés illetve kooperá­ciós hajlandóság él-e bennünk az adott személlyel kapcsolatban. Az auramező egyértelműen és könyörtelen őszinteséggel jeleníti meg állapotunkat, érzelmi és önértékelési pozíciónkat, szándékunk minőségét.

A természetközeli, ösztönös viselkedés tehát szintén elengedhetetlen feltétele a boldogságnak. Lényeges előfeltétel még az élet szépségeire való nyitottság, mert mint tudjuk a bol­dogság sok esetben apró örömökből tevődik össze. Aki nem képes meglátni környezete és a természet által kínált apró, hétköznapi csodákat, az sohasem lesz boldog. A boldogság elérésének legegyszerűbb módja a pillanatba való belefeledkezés. Amíg különböző dolgok nyugtalanítják lelkünket, figyel­münk folyton elkalandozik. Ha nem tudjuk megragadni a pillanatot, ha folyton más örömök után kutatunk, elrohan mellettünk az élet. Amikor tudatában vagyunk a jelen pillanat fontosságának, akkor nincsenek gondolatok, megszűnik az idő, Isten országában találjuk magunkat. Modern világunkban azonban a pillanat élvezetét lehetetlenné teszi a rohanás. Az emberek egyre gyorsabban érkeznek arra a helyre, ahol egyre kevesebb időt töltenek el.

Az önmagukat megelégedettnek valló em­berek között is nagyon kevés az, aki töké­letesen boldog. A kiteljesedett boldog­ság­hoz ugyanis az önmegtartóztatáson ke­resz­tül vezet az út, és korunk szexuális sza­badossága gyakran útját állja a ma­radéktalan boldogság elérésének. Ma már a fiatalok a fokozatosan javuló szo­ciális körül­mények következtében biológiai­lag jóval korábban válnak éretté, szexuális kifejlett­ségük hama­rabb következik be, mint évszá­zadokkal ez­előtt. Ezzel szemben a tár­sa­dalmi hasz­nos­ság és elismertség korhatára az ellenkező irányba tolódott el, ami azt je­lenti, hogy a szexuálisan érett ifjak­nak leg­alább egy év­tizedet kellene várniuk ahhoz, hogy kellő eg­zisztenciális hátteret tudjanak bizto­sítani a kulturált körül­mények között foly­tatható ne­mi élethez, és a családalapítás anyagi alap­jainak a megteremtéséhez. Ehhez azon­ban a legtöbb fiatalnak nincs türelme, és a jelen­legi divathullám sem kedvez a kiváró élet­módnak. Emiatt sokan túl korán vetik be­le magukat a nemi életbe, ami számtalan egyéb veszélyen kívül (pl. különböző be­teg­ségek, nem kívánt terhesség) lelki ki­üre­se­déshez, kiégéshez vezet. A szexuális kap­cso­latteremtés ugyanis nem csupán testi érint­kezés, hanem lelki és szellemi azonosulás. Amennyiben ennek a követelménynek nem tesz eleget a kapcsolat, akkor ez a biológiai folyamat lealacsonyul az állatvilág szintjére, és lélek nélküli közösülés lesz belőle. Ehhez viszont nem muszáj embernek lenni, a nemi vágyak ösztönszerű kiélésére az állat is képes. Sok esetben azonban még ezt a szintet sem éri el az ily módon végzett aktus, mert az állatok közötti párzást legalább a faj­fenntartás ösztöne motiválja.

A kiteljesedett kapcsolathoz a nemi érettségen kívül elengedhetetlenül szükséges a szellemi érettség is. Ráadásul a szellemi megállapodottság bekövetkezése nem kor kérdése, hanem egyénenként változó. A 18. életév, vagyis a nagykorúság elérése még nem jelent automatikusan szellemi érettséget is. A fiatalok zöménél a felnőtté válás jóval később szokott bekövetkezni, és ezt nem lehet felelőtlen cselekedetekkel gyorsítani. A sietség, az élet habzsolásának vágya megfoszt bennünket a szerelem teljes átélésétől, attól az élménytől, amely a legtöbb boldogságot képes nyújtani az életben. A kíváncsiság, a felnőttek utánzása ezen a téren sem ajánlatos, mivel ugyanolyan csömört okoz, mint a korai dohányzás, vagy az italozás. A szellemileg éretlen ember a szexben nem a bol­dogságot, az együttes kiteljesedést keresi, hanem a kielégülést, aminek elengedhetetlen következménye a csalódás, a kiábrándultság. A szex nem abból áll, hogy bemászunk az ágyba, „rugózunk” néhányat, és túl vagyunk rajta. Itt nincs értelme rekordot dönteni. A szexuális boldogság nem az aktusok és a partnerek számától függ, hanem az érzelmek mélységétől. A szerelemben a számoknak nincs jelentőségük.

Maradéktalan boldogságra csak a testileg és szellemileg egyaránt érett ­ember képes. A szellemileg is kiteljesedett partnerek tud­ják csak végigjárni az utat, amely egy­más egyé­niségének a felfedezésétől a teljes elfogadásáig ve­zet. Ebben az esetben a partnerek egyi­ké­nek sem lesz már fenn­tar­tása a másikkal szem­ben, így örö­müket fogják lelni a test­i sze­re­lemben is. A szexuális kap­cso­latot csak ak­kor szabad elkez­de­ni, amikor a sze­­re­lem beteljese­dé­sé­nek a vágya tel­jesen termé­szetessé válik mind­két fél számá­ra, hogy sem­mi se ve­szé­lyeztesse a bol­dog­ságot. Ha két ember iga­zán szereti egymást, ha lelkileg is össze­tar­toznak, ak­kor megérzik egymás rez­düléseit, és feloldód­nak a gátlások, szoron­gá­sok, fé­lel­­mek. A szerelem tehát hu­ma­nizálja, esztétikussá vará­zsol­ja a szexualitást, így megóvja a part­nereket az érzelem nélküli fi­zi­­kai érintkezés által kiváltott trau­­mától.

A felvilágosult emberek más szemmel nézik az életet. A kispolgári gondolkodásmód távol áll tőlük. Ezek az emberek csak akkor válnak boldoggá, ha hozzájuk illő társra lelnek. Ezekben a kapcsolatokban a házaspár nem egymás ellen él, és nem birtokol, hanem szoros szellemi szövetséget alkot egymás támogatására. Ahol a férfi nem egy megunt és zsörtölődő robotgéppel él együtt, nem ingyen cselédként kezeli a feleségét, az asszony pedig nem házi zsarnokként tűri férjét, keserűen melengetve kielégítetlen vágyait. Nem gazdasági és jogi kényszer, nem az elszenvedett sérelmek által hajtott törlesztési vágy, hanem örömteli barátság fűzi őket egymáshoz. Igazi szövetség, amely nem szűkül le rájuk, hanem kiterjed mindenkire.

 

Az igaz boldogsághoz azonban még ennél is több kell. Ma már nem divat a szexuális önmeg­tartóztatás, a szüzesség, de nők esetében a tökéletes boldogság érzését gyakran beárnyékolja a házasság előtti nemi élet, a nagy „Ő” előtti felelőtlen kapcsolatok tudata. Nem egy asszony panaszolta már el pszichológusának, hogy mennyire bántja, hogy nem a férjéhez fűződik az az élménye, amely minden nő életének alapvető, soha el nem felejtett momentuma. Minél nagyobb a szerelem, minél nagyobb a boldogság, annál fájóbb a tudat, hogy a szüzességüket érdemtelenre pazarolták, és nem annak adták magukat teljes egé­szében, akit a világon a legjobban szeretnek. Ezt az érzést egy fiatalasszony nagyon találóan így fogalmazta meg: „Most nem tudok mást nyújtani a férjemnek – akit pedig halálosan szeretek –, mint a korábbi partnereimnek, akikkel csak kísérleteztem.” A szerelem önzet­lenné teszi az embert, így magunknál is fontosabb lesz a másik öröme, érdeke, boldogsága. A szere­lem totalitásigénye következtében társunknak mindent és mindenünket szeretnénk odaadni. Aki azonban a legfőbb értékét korábban méltatlanra pazarolta, az élete hőn szeretett párjának valóban nem adhat mást, mint amit az bármely nőtől meg­kaphat.

Gyakran előfordul az is, hogy egy fiatal lány csak azért adja oda magát a partnerének, mert a követelődzésnek engedve így szeretné őt maga mellett tudni. „Lefekvéssel” azonban nem lehet egy fiút sem megtartani, a zsarolással kikényszerített nemi kapcsolat csak futó viszonyt eredményez. Ráadásul a könnyen megkapható lányok értéke devalválódik, egy önmagára valamit is adó férfi nem köti életét egy kézről-kézre adott könnyűvérű nőhöz. A legtöbb férfi egyáltalán nem válogatós, amíg kalandot keres, de mindjárt igényessé válik, ha a leendő felesége kiválasztásáról van szó. Sajnos a fiatal lányok többsége erre túl későn döbben rá, akkor, amikor az eltékozolt évek alatt kergetett álomkép szertefoszlik, vagy amikor a megtalált „igazinak” már nem tudja azt nyújtani, amit szeretne. A szerelem az emberi életnek olyan kivételes adománya, bol­dogságforrása, amely természetszerűleg igényli a férfi és a nő totális egymásra találását, fenntartás nélküli elfogadását, és énjük tökéletes egybeolvadását. Nem érdemes tehát elaprózni magunkat, mivel teljes értékű kap­csolatra csak teljes értékű partner tarthat igényt.

Legalább ennyire lehetetlen a kapcsolat megszilárdítása gyermekvállalással. Gyakran hallani azt a téves felfogást, hogy majd „minden jóra fordul, ha megjön a gyerek”. A kötelék megerősítésére, vagy egy rossz házasság fenn­tartására azonban teljesen alkalmatlan a gyermekvállalás. Az utódok neve­lése szilárd bázist igényel, ez a vállalkozás még a boldog házasságban élők számára is megpróbáltatást jelent. Az olyan házasság, mely a gyermekáldás előtt is válságban volt, később még nagyobb krízisbe jut. A gyerek csak tetézi az amúgy is meglevő bajokat.

A korán kezdett szex nem oldja meg a szeretetéhségből eredő problémákat sem. A fiatal lányok egy része ugyanis a sivár családi életből, az otthontalanságból menekül a sze­re­lembe. A szexuális partner azonban nem képes pótolni a szülői szeretetet, így a következmény nem megnyugvás, hanem egy újabb csalódás lesz. A modern, előítéletektől mentes élet könnyebbé teszi a nemi élet elkezdését, de meggondolandó, hogy érdemes-e élni ezzel a lehetőséggel. A túlzott szabadság veszélyei ugyanis a szexben csúcsosodnak ki, és ezekkel még felnőttkorban is nehéz megküzdeni. Nem cél­szerű tehát gyerekfejjel olyan veszedelmeknek kitenni magunkat, melyeknek következményei egész életünkön át kísértenek minket.

Tovább tetézi a bajt, ha valaki ebben a korban gyermekszülésre is vállal­kozik. Az anyaszerepre éretlen nő ugyanis gyakran beleragad a lánykorába. Miután még nem élte ki magát, nem szórakozott eleget, továbbra is őrzi a függet­lenségét, hajtja a kalandvágy. Tinédzser éveit taposva az is természetes, hogy továbbra is szép és kívánatos akar ­maradni. Félti az alakját, csak magára gondol, képtelen megélni az önzetlen, gondoskodó anya szerepét. Az ilyen nő vagy másokra bízza a gyerekét, vagy úgy hordozza magával min­denhová, mint valami koloncot. Meggondolatlan, elhamar­kodott lépésével szánandó sorsra kárhoztatta gyermekét. Ugyanakkor ő sem boldog, mert már nem teheti azt, amit akar. Gyermekét kelléknek szülte azért, hogy a partnerét megtart­hassa vele. Müller Péter szavaival élve, nem embert hozott a világra, hanem egy ütőkártyát, vesztes szerelmi partijához. Mivel nem nőtt fel a feladathoz, így a gyermekét játék babának tekinti, eleven hajas babának, akivel szórakozni lehet. Miután számításai nem váltak be, hamar rájön, hogy csak a gondjait szaporította. Ekkor már nem is bánná, ha kicsi­nye eltűnne a világ színpadáról, és élhetné tovább a korábbi szabad, független életét. Erre azonban nincs mód, így a továbbiakban képzeletben éli meg a fiatalságát, a korával járó elszalasztott élményeket. Ez azután azzal a következményekkel jár, hogy végképp beleragad a serdülőkor időszakába. Később sem tudja felvállalni mindenkori önmagát, belefeledkezik egy álomvilágba. Az idő múlásával ezekből a nőkből lesznek a festett hajú, felvarrt arcbőrű, műmellű „csitrik”. Egyébként az élet más téren is tele van ilyen „leragadt” emberekkel. Túl korán vágnak bele egy feladatba, vagy megriadnak a változástól, a folyamatos átalakulástól, és éretlen kamaszok maradnak.

 

Az élet bonyolultsága folytán nem mindenkinek adatik meg a teljes körű boldogság. Az egészséges emberek között is sokan vannak, akiknek elhivatottságuknál fogva eleve le kell mondaniuk a nemi élet által nyújtott örömökről, mert pl. az egyház szolgálatába lépnek. Ez esetben a szexuális vágy kiélését egy magasabb rendű érzés, Isten szolgálatának a vágya pótolja, amely képes felülemelkedni a testi örömök által nyújtott boldogságon. Az egyedüllétnek van még egy különleges esete is, amikor valaki azért magányos, mivel nem talál magának azonos tudati szinten álló társat, de az embe­riség jelenlegi fej­lettségi szintjén ez a veszély ma még kevés embert fenyeget. A munkájuk mellett elkötelezettek is gyakran lemondanak a magánélet által kínált boldogságról, mert azt tartják, hogy a teljesítmény feltétele a magány. A család ugyanis kötelezettségekkel jár, így inkább megfosztják magukat az általa nyújtott örömöktől és vállalják az egye­düllét keserveit, mivel a szabad, kötetlen cselek­vésnek, a küldetés maradéktalan teljesítésének ez az egyetlen módja. Amikor a királyi pompának hátat fordított Buddha az erdőben megtudta, hogy a felesége gyermeket szült, csak annyit mondott, hogy „bilincs született”.

Az egyedüllétnek tehát van egy hallatlanul nagy előnye: a függetlenség. Sokan ezt akkora kincsnek tartják, ami önmagában felér a boldogsággal. Timár Katalin szerint: „A boldogság a függetlenség mélyén rejlik. Igaz, hogy ezt a függetlenséget a függés mindenfajta változatának kell megelőznie, hogy benne minden ellentétében megmutatkozhasson a magányosság pozitív volta. A kapcsolatok tapasztalatai tehát mégiscsak elengedhetetlenek. Végig kell járni unt társulások, súrlódások, félelmek, elvesztések útját, hogy velejéig kitapasztaljuk, ez sem az igazi. Égnünk kell a szenvedélyek kohójában, hogy rájöjjünk, a boldogság nem itt lakik. Tűrnünk kell anyagi kifosztottságot, és tornyosuló jólétet, hogy belássuk, mindennek semmi köze sincs a boldogsághoz. Csak amikor minden kötelék elszakadt, minden érzelmi örvény elsimult, minden vihar elült, amikor tökéletesen kiábrándult, elhagyatott az ember, akkor kezd felfényleni a boldogság. Itt kezdődik a magányosság varázslata. Az ember nem valamitől boldog, ahogyan hiszi. A boldogságnak nincs anyagi vagy érzelmi feltétele. Önmagából való, és önmagától teljes.”

A független embereknek a boldogságról alkotott fogalmuk is rendhagyó. Számukra az jelenti az igazi örömöt, amikor a munkájuk során koncentráltan foglalkoznak egy maguk által választott tevékenységgel, és ezalatt olyan önfe­ledt állapotba kerülnek, amelyben elveszti jelentőségét az idő, a tér, és valósággal eggyé válnak azzal, amit csinálnak. Ebből az átlagember számára is levonható az a tanulság, hogy aki a feladatát teljes odaadással végzi, az maga is teljessé, egésszé és megelégedetté válhat. Az alábbi anekdota minden magyarázatnál frappánsabban fejezi ki ezt a folyamatot. Egy szellemi útkereső csoport megkérdezte az őket oktató Zen-mestertől: Hogyan tudja az ember elérni a nyugalmat, az elégedettséget, a boldogságot? A mester válasza így szólt: „Ha ülök, akkor ülök; ha állok, akkor állok; amikor eszek, akkor eszek.” Hiszen mindnyájan ezt tesszük, mégsem találjuk meg a belső nyugalmunkat! – válaszolták a tanítványok. Ez azért van – mondta a mester –, mert amikor ültök, arra gondoltok, hogy fel kellene állni; ha álltok, már majdnem futásnak eredtek; és amikor futtok, már az evésen jár az eszetek; amikor pedig esztek, azon tűnődtök, mi volt tegnap és mi lesz holnap. Sosem vagytok ott, ahol vagytok, ez a baj!

Aki úgy végzi a munkáját, hogy szinte „istentiszteletté” emeli, közelebb kerül a boldogsághoz. Ennek módja, hogy fegyelmezetten, koncentráltan, elmélyülten és alázattal kell ellátni feladatunkat. Semmilyen kártékony érzés nem vehet rajtunk erőt, ha az adott feladatra koncentrálunk. Nem az a lényeg, hogy munkánkat siker koronázza, még kevésbé az, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából az a fontos, hogy amibe belekezdünk, azt tökéletesen és szeretettel csináljuk. Aki csak a sikerre, a jutalomra kacsingat, az boldogtalan marad. Az életművészethez érdeknélküliségre és összpontosításra van szükség. Aki művész akar lenni, annak el kell veszítenie magát a műben.

Az előbbi példán túlmenően a hatalom is járhat egyedül­léttel. Ez nem egyenlő a magánnyal. A magány ugyanis a kapcsolatteremtési képesség hiá­nyából fakad. A hatalommal bíró emberek nem magányosak, sőt sokszor talp­nyalók és haszonlesők hada nyüzsög körülöttük. Emiatt még az is előfordulhat, hogy az ilyen ember vágyik a magányra. Egyedül­létüket a hasonló kaliberű társ hiánya okozza. Néha metafi­zikai okokra vezethető vissza az egyedüllét. Vannak, akik az átlagnál intenzívebben emlékeznek a túlvilágra, ahonnan érkeztek. Tudatalattijukban felidéződik egy nagyszerű, esz­ményi világ, ami a jelenlegi valós világhoz egyáltalán nem hasonlít. Magukkal hozzák odaátról a tökéletes partner, a saját duállelkük képét is, és nem tudnak megalkudni a szürke valósággal, ami a fizi­kai síkon körülveszi őket. Így hiába keresik, nem találják a párjukat. Bárki jön eléjük, képtelenek megnősülni, vagy férj­hez menni. Együtt élnek az aszt­rálsíkról magukkal hozott ideáljukkal, és fizikai síkon egyedül maradnak. Ezek az emberek többnyire az élet más területén sem találják helyüket a Földön, és alig várják, hogy ismét visszakerüljenek az igazi otthonukba.

A boldogtalanságnak vannak mélyen gyökerező, az előző életeinkből származó okai is. Ezek közül nem túl gyakori, de igen jellemző tünetekkel jár a tunyaság. A lusta, henyélő lelkek inkarnációik során gyakran megismétlik előző életüket, ha az békés és nyugalmas volt. Ezt oly módon teszik, hogy vala­mely közösség zárt világát választják életterüknek, amely megvédi őket a valóságos világgal való ütközéstől. Nem akarnak elmerülni az élet örvényében, ezért egy erős háttér­országra támaszkodva kivonják magukat a társadalmi fejlődést szolgáló erőfeszítések alól. Egy idő után azonban megbánják a döntésüket, látván, hogy elvesztegetik idejüket. Ez a belátás viszont tudati szinten nem képes megnyilvánulni, az érintettek csupán annyit éreznek, hogy állandóan valami küzdelem folyik bennük. Zavartalan életük ellenére nem iga­zán bol­dogok, mert a lélek lelkiismeret formájában állan­dóan nyugtalanítja őket. Más lehetőség híján ugyanis így próbálja meg rávenni az egyént vegetáló életmódjának feladására, a fejlődést elősegítő nehézségek vállalására.

A boldogtalanok táborának legfeltűnőbb típusa a mazochista. Érzelmi vonalon mindenkit, így önmagát is kínozza. Sóvárog a barátok után, de elmarja őket magától. Mindig olyasmi után fut, amit nem kaphat meg. Ha mégis megkapja, már nem érdekli tovább a dolog. Nem tudja megbecsülni az élet ajándékát. Szomjazza a szeretetet, de önzése érzelmi vákuumot teremt körülötte. Tulajdonképpen érzelmi csodára van beállítva, de azt mindig kívülről, égi kegyelemként várja, mialatt mindent megtesz, hogy a csoda sohase férkőzhessen hozzá. Született boldogtalan ember, aki szenved a magányosságtól.

[

Jelentős mértékben hátráltatja a boldogság elérését a kor is, amelyben élünk. Mindnyájan érez­zük, hogy világunk vészjóslóan elmé­lyülő krízisben van, ami kül­ső és belső tünetekben egyaránt megnyil­vánul. A válság külső jelei, hogy a modern technika az iparilag fej­lett országokban egyre elviselhe­tet­le­nebb mérté­kű kör­nye­zet­szennye­zést okoz, ami már a klíma teljes össze­omlásával, a természet tönkr­e­tételé­vel fenye­get. Naponta kö­zel 50 növény- és állatfaj hal ki, és a fák esztelen irtása kö­vet­kez­tében évente 130 ezer négy­zet­ki­lométer­nyi erdőt irtanak ki vi­lág­szerte. Ez annyi, mint Né­met­or­szág, Belgi­um és Hollan­dia összes erdőterülete. Ez a módszeres ter­mészetcsonkítás el­sősorban Dél-­Amerikában, fő­leg Brazíliában zaj­lik. Az Ama­zonas menti er­dők két­harmadát már ki­vágták. A Sao Paulo áll­amban található trópusi erdők 1845-ben csak­nem 20 millió hektárnyi terül­e­tet foglaltak el. Mára 750 ezer hektár maradt belőle. Mellesleg az itt élő trópusi növény és állatfajok 90%-a sehol nem található meg a Földön. Az indonéz szigetvilágban és Afrikában zajló pusztítást is figye­lembe véve évente 12 millió hektár erdőt irtanak ki a világon anélkül, hogy pótolnák. Madagaszkáron az erdőknek már a 90%-a pusztult el, Kalifor­niá­ban pedig az eredeti vörösfenyő-állomány 90%-át irtották ki. Ha ilyen ütemben folytatódik az er­dő­pusztítás, 10 éven belül a ma­radék is eltűnik. Ná­lunk sem jobb a helyzet. A va­lamikori er­dőknek ma már csak a töredéke van meg az Al­földön. Az ember megjelenése előtt a Kárpát-me­dence terüle­té­nek 90%-át borí­totta erdő. Még a Honfoglalás ide­jén, va­gyis 1100 évvel ezelőtt is 60% volt az erdőterület Ma­gyaror­szágot. Ma ez az érték 18%. Ez a szint Európában a leg­ala­csonyabb. (Az Európai Unió korábbi tagállamaiban ez az arány 24%, míg Finnor­szág­ban 76%. Még a szomszédos Szlo­vá­kia is 45% erdőál­lo­mánnyal ren­delkezik.) Az erdőirtás a lakott települések környékén volt a legintenzívebb. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a levegő szennye­zettsége a legtöbb nagyvárosban már oly mértékű, hogy belégzése közvetlen veszélyt je­lent az egészségre.

Ennek ellenére tovább folyik a természet pusztítása és a motorizáció növelése, holott minden egyes fa 14 ember oxigénszükségletét képes megtermelni, és minden újonnan forgalomba kerülő robbanómotoros gépkocsi 800 em­­ber számára elegendő oxigént fo­gyaszt el. Az egész világra ki­ha­tó atmosz­férarongálás felbe­csü­lése ér­dekében érdemes meg­jegyezni, hogy jelenleg 665 mil­lió személygép­kocsit tartanak üzem­ben szerte a vi­lágon, és számuk évente 26 mil­lióval növekedik[5]. Ebből 135 mil­lió az Egyesült Államok, 56 millió Japán és 45 millió Német­ország útjait rója. (Nem 26 milliót gyártanak, ha­nem ennyi a növe­ke­dés. Az évente előállított 56 mil­lió sze­mély­gépkocsiból 30 millió szol­gál a leselejtezett autók pótlá­sára, és 26 millió a szaporulat. Az el­adási sta­tisztika pedig mere­de­ken ível fel­felé.) Egy világbanki tanulmány szerint 10 év múlva az uta­kat ellepő gépkocsik száma több mint 1 mil­li­árdra emelkedik. A mo­tor­ke­rék­­párokkal együtt 1,2 milliárd robbanómotoros járműre számíthatunk. Ebben nin­csenek benne a haszongépjárművek, a munkagépek és az oxigénfogyasz­­tásban élen járó repülő­gépek. Ez utóbbi hatását sokan hajlamosak alábe­csülni, pedig a Földön naponta 85 000-szer emelkednek magasba utas- és teherszállító repülő­gépek, amelyek évente 1 milliárd utast és több millió tonna árut szállítanak.

A jelenlegi 800 millió gépjármű és a katonai-, valamint sportrepülőgépekkel együtt több mint 1 millió légi jármű által kibocsátott füstgázok veszélyességét növeli, hogy közvetlenül a sztratoszférát szennyezik. Itt a szén-dioxid hő­visszaverő hatása sokkal nagyobb, mint talajközelben. Az olcsó fapa­dos járatok szaporodása tovább fokozta a légszennyezést. (Csupán a Budapest – New York já­raton, egyetlen út alatt 50 tonna folyé­kony üzemanyagot éget el a repü­lőgép hajtóműve.) A ki­engedett forró szénhid­ro­gének a levegő oxigénjével ke­veredve szén-dioxidot, szén-monoxidot és kén-di­oxidot alkot­nak. Egy tanul­mány sze­rint 2050-re az Egyesült Ki­rály­ság üveg­ház­hatást oko­zó gáz­kibocsátásának 75%-a a repülés­ből származik. Javulás hosszú távon sem várható, mert a világ repü­lő­terein a forgalom 12 évente meg­két­szereződik.

A repülőgépeknél is nagyobb mértékben szennyezik a környezetet a kereskedelmi hajóflották. A nagy teherhajók és óceánjárók ugyanis dízelolaj helyett a finomítók legolcsóbb és legnagyobb kátránytartalmú fűtőolaját tankolják, és nem rendelkeznek semmilyen füstszűrővel. A hajók kén-dioxid- és koromkibocsátása sokszorosa a szárazföldi közlekedésben megengedett értékeknek. A 16 legnagyobb teherhajó annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint 1 milliárd autó. Miközben a gépkocsigyártókat egyre szigorúbb szabályok ösztönzik alacsony károsanyag-kibocsátó modellek kifejlesztésére, a világtengereken ma is ugyanolyan olajfaló és koromokádó monstrumok cirkálnak, mint húsz évvel ezelőtt.

Globális méretekben a levegő­szennye­zett­ség vezetett a savas esők kialaku­lásához, az eddig még nem tapasztalt mértékű aszály­hoz, és az ózonréteg fo­kozatos szétfosz­lásához. Nem kis rész­ben a kaotikus klimatikus viszonyok­nak tudható be a fej­lődő országok meg­­állíthatatlan elszegé­nye­dése, amit to­vább súlyosbít a túlnépesedés. Ennek kö­­vetkeztében a világon minden he­te­dik, ember éhezik. Statisztikai felmé­rések szerint évente több mint 30 mil­lióan halnak éhen, vagy pusztulnak el a hi­ányos táp­lálkozásból eredő beteg­ségek követ­kez­tében, és egyharmaduk gyerek. A megmen­tésükhöz annyi pénz is ele­gen­dő lenne, amennyit je­len­leg a gazdag országokban kutya- és macskaeledelre költenek. Megdöb­bentően nagy az éhe­zők száma is. A FAO kimutatásai sze­rint je­len­leg 1 milliárd alultáplált ember él a fejlődő országokban, és a számuk egyre nő. Az éhezés határmezsgyéjén 2 milliárd em­ber él. Ők elegendő mennyiségű éle­lemhez jutnak ugyan, de táplálkozásuk egyol­da­lú. Oly kevés vitamint és ás­vány­­anyagot tartalmaz, hogy a hiány­beteg­ségek bármikor megtá­madhatják a szer­vezetüket. Közülük 140 millió gye­rek­nek azért van látászavara, mert A-vita­minhiányban szenvednek. Haitin az éhín­ség már oly mértékű, hogy az em­berek agyagból sütött keksszel csil­la­pítják az éhségüket. Nehogy azt higgyük, hogy ez helyzet bennünket nem érint. A leg­újabb kutatások szerint már az Euró­pai Unióban is 80 millió ember éhezik, köz­­tük 20 millió gyerek.

Még válságosabbá teszi a helyzetet a fegyverkezési haj­sza, az értelmetlen he­lyi háborúk szaporodása. Csupán a II. világháborút követő úgymond „bé­ke­időben” 150 helyi háború tört ki vi­lágszerte, amelyben 20 millió em­ber vesztette életét. Az ily módon ke­let­ke­zett vesztesé­get jól érzékelteti, hogy csak a boszniai háborúban 200 ezer ember halt meg, 4 millió embert szám­űztek az otthonából, az anyagi kár pe­dig meghaladta az 5 mil­li­árd dollárt. Ennél is na­gyobb volt az áldozatok szá­­ma Ru­an­dában, ahol 1 mil­lió em­bert mészá­rol­tak le a törzsi villongások so­rán, és 130 ez­ret tartóz­tat­tak le nép­irtás vád­jával. Az or­szág szin­te min­den lakosa gyil­kos vagy ál­do­zat volt. Ez esetben a bű­nö­sök fele­lősségre voná­sa sem le­het­séges, mert olyan so­kan van­nak, hogy a bíró­sági perek le­folytatása 100 évig tarta­na. 2003-ban 30 or­szág 2,3 milliárd lakosa vett részt va­la­milyen fegyveres kon­flik­tusban. Vi­lágszerte 300 ezer gyermek­katona harcol kü­lön­böző háborúkban. Jelenleg a világ or­szágai közel 100 mil­lió dollárt költenek fegy­verekre, órán­ként. Így nem csoda, hogy el­ural­ko­dott az erőszak, a bűnözés a Földön. Az 1980-as évek­ben az egyéni bűnözők, a maffiaszerű fegyveres ban­dák, és a kü­lön­bö­ző dik­tatúrák több embert üldöz­tek, kínoztak és gyilkoltak meg, mint amennyit a tör­ténelem folyamán összesen.

Mindenütt romlik a közbiztonság, a fegyveres bűncselekmények mindennapossá válnak, a különböző terrorszervezetek és a maffia már nem csak a gazdasági szférába, hanem a politikába is beépült. A kábító­szer-élvezet meg­­állít­hatatlanul terjed, nyo­má­ban a fiatalkorú bűnözés, a pros­­ti­tú­ció, az AIDS, és a családok fel­bom­lá­sa. (Csupán az Egyes­ült Államok­ban évente 40 milliárd dollárt költenek dro­gokra.) Mi már ott tar­tunk, hogy egy 9 éves kis­fiút he­roin-túlada­go­lással szál­­lítot­tak kór­­ház­ba. A 4 éves kis­öccse pe­dig mód­­szer­tani be­mu­tatót tartott a rend­őrök­nek. A bűnözés mérté­kére jel­­lemző, hogy csupán az USA-ban minden 22. perc­ben meg­­­­gyil­kol­nak, min­den 47. má­sod­perc­ben ki­rabol­­nak, és min­den 28. másod­perc­ben ­­foko­za­tosan elsze­gé­nye­dő álla­mok­­ban még rosszabb a hely­zet, mert eb­ben a régió­ban egyre na­gyobb szerepet ját­szik a meg­élhetési bű­nözés is. Nem meg­­lepő az a sta­tisztikai kimu­tatás, hogy a volt szo­­cialista országokban az el­múlt 3 év alatt oly mértékben nőtt a bűncselekmények száma, mint Nyugat-Európában 15 év alatt. Ennek láttán nem véletlenül született az a keserű megállapítás, hogy: „Az Úr kőbe véste a szeretet igéit, és az emberek most ezekkel a kövekkel verik agyon egymást.”

Újabban azokat is kirabolják, akik egész nap otthon ülnek. A minap egy agyfúrt társaság tiszt­viselő orgánumú tagja telefonon felhívott egy idős há­zaspárt, és ellentmondást nem tűrő hang­nem­ben fel­szólította őket, hogy fá­rad­janak be a társadalom­biz­tosí­tási pénz­tár­ba, hogy aláírják a nyugdíjemelé­sük­kel kapcsola­tos iratokat. Sze­gények nem tud­ták, hogy az infláció mérté­ké­vel ará­nyos nyugdíj­emelést nem kell külön igényelni, mert ez auto­ma­tikusan jár. Csekély kis járan­dó­ságukat féltve fel­ke­rekedtek, és ahogy kíván­ták, be-mentek a Hiv­atalba. Ott derült ki, hogy hiá­ba fá­radtak be. A cél a ki­moz­­dí­tásuk volt, mert mire ha­zaértek, kira­bol­ták a lakásu­kat. Minden moz­dítható hol­mit elvit­tek. A szél­há­mos­sághoz azonban ész is kell, és az új generáció színvo­nal­romlása ebben a szak­má­ban is érezteti hatását. He­lyette a nyers erőszak jött di­vatba.

Az előző korok betörői még nagy hangsúlyt fektet­tek a szakmai tudásra. Tar­tóz­kodtak az erőszaktól, ezért napokig figyelték a házat, lakóinak szokásait, és füzér­nyi álkulcsot gyártottak a feltűnésmentes bejutás érde­kében. Napjainkban azon­ban a brutalitás oly mértéket ért el, hogy már az sem érdekli a betörőket, ha otthon van a lakás tulajdonosa. Amennyiben szükségük van a kiszemelt értékekre, berúgják az ajtót, a tulajdonost egyetlen csapással agyon­ütik, és kifosztva a lakást villámgyorsan távoznak. Tanúkat nem hagynak hátra, és abban bíznak, hogy hamarabb elhagyják a helyszínt, mint ahogy a rendőrség kiérkezik. Az autótol­va­jok sem bajlódnak már a gép­kocsik feltörésével. Megvárják, amíg a kiszemelt autó tulajdonosa beül a járművébe. Ekkor a tolva­jok egyike a kocsi elé áll, a másik pedig a szélvédőn keresztül pisz­tolyt fog a tulajdonosra. Ezután kirángatják a szerencsétlen kár­val­lottat a kocsiból, majd elhaj­tanak vele. Ennek az akciónak a sikerét is a meglepetésszerű tá­ma­dás segíti elő. Mire az áldozat felocsúdik a sokkos állapotból, a rablók messze járnak. Az igazi kétségbeesés azonban akkor lesz úrrá rajta, amikor megtudja, hogy a biztosító nem hajlandó meg­té­ríteni a kárt. Hiába a lopáskárokra is kiterjedő méregdrága kiegészítő biztosítás, a szabályzat előírja, hogy: „Az indítókulcs gyújtáskapcsolóba hagyása kizárja a biztosító felelősségét.”

Ha elszámítják magukat, az sem tragédia. A bűnözőknek ugyanis jogaik vannak. Miközben ők szemrebbenés nélkül halomra gyilkolnak ártatlan embe­reket, a törvény tiltja, hogy a rendőr megfogja a betörő karját, mert ez táma­dás­nak minősül. Még a nevét sem lehet meg­említeni, mert ezt is tiltja a jog. Ki sem hallgat­hatják őket, amíg az ügy­védjük meg nem ér­ke­zik. Ha az ügy­véd elég ügyes, a vádlottat a szo­ciá­lis körülmé­nyeire hivatkozó blab­la alapján felmentik. Amennyi­ben a bíró­ság „hát­rányos hely­ze­tük” ellenére még­­is ki­szab né­hány év börtön­bün­tetést rab­ló­gyilkos­sá­gért, ak­kor sem esnek két­ségbe. A de­mok­ratikus or­szá­gok börtö­neiben köz­ponti fű­téses kétsze­mé­lyes cel­lák, hideg-me­leg vizes zuha­nyo­zó, na­pi há­romszori étkezés, jól fel­sze­relt kondi­te­rem, társalgó, könyv­­tár és színes televízió várja az el­ítélteket. (So­kan azonban ezt is keveslik. Az Egyesült Álla­mok­ban egy elítélt be­perelte a Salt Lake megyei bör­tönt, hogy a zu­hanytálcák nem alkalmasak für­­désre, mert túl csúszósak. A bíró­sá­gon azzal érvelt, hogy a hideg-me­leg vizes zuhany pad­ló­jának síkossága kimeríti a kegyetlen bánásmód, és a külön­leges büntetés fogalmát. A bíró­ság azzal utasította el a kere­se­tet, hogy a zuhanytálcák csú­szós­­sága minden nap koc­káz­tatja a szabadlábon levő lakos­ság testi épségét is.)

A művészi hajlamú széplelkeknek műtermet bocsátanak a rendelkezésükre, hogy kiélhessék alkotói vágyaikat. A hiányos iskolázottságúak befejezhetik a tanulmányaikat is, bár ehhez többnyire nem fűlik a foguk. Szívesen jár­nak azonban a „nehéz fiúk isko­lájába”, ahol többszörösen vissza­eső, profi bűnözők oktat­ják őket a „szakma” rejtelmeire. Így mire szabadulnak biztosítva van a szak­képzett utánpótlás is. Ma már dolgozniuk sem kell, hiszen a becsületes embereknek sincs munkájuk. Ennek ellenére gyak­ran szabadságra mehetnek, sőt ha egy kis megbánást szín­lelnek, szabadon engedik őket, és csak éjszakára kell bemen­niük a bör­tönbe. Ter­mészetesen meleg va­cso­rá­val várják őket, mert kint, ab­ban a cudar világ­ban biztosan meg­éheztek. Nem kell gondos­kod­niuk a szállásról, az étke­zés­ről és egyéb rezsi­költségek elő­te­­remtéséről. Mind­ezt az állam fi­­zeti, többek között az áldo­zatok zsebéből. A több­szö­rö­sen visszaeső, megrögzött bű­nözők sem szakadnak el a külvilágtól, szervezetüket, ér­de­keltségeiket a börtönből is zavartalanul irá­nyíthatják. Eh­hez régebben még meg kellett vesztegetniük a börtönőröket, hogy szabadon fogadhassák bűntársaikat. Ma már erre sincs szükség, mivel a jelenlegi rendelkezések lehe­tővé teszik, hogy az elítéltek a börtönbe is magukkal vigyék a mobiltelefonjukat.

Néhány éve már a szexet sem kell nélkülözniük az elítélteknek. Számos európai országban lehetőség van arra, hogy a rabok egy elkülönített szobában házaséletet éljenek. Havonta egyszer a házastárs családostól is meglátogathatja az elítéltet. Ilyenkor együtt étkezhet­nek, tévézhetnek. Gondot csak az okoz, hogy közben ki vigyázzon a gyere­kekre. A túlterhelt börtönőrök ugyan­is gyermekmeg­őrzést nem vállalnak. Szanatóriumszerű állapotokra utal, hogy a Fülöp-szigeteken végrehajtott börtönrazzia során csaknem 120 da­rab nagyképernyős televízió került elő a cellákból. Az igazgató azért rendel­te el a kutatást, mert gyanúsan magas volt a börtön villanyszámlája. Az őrök egy sereg DVD-lejátszót, HIFI-tor­nyot és mobiltelefont is elkoboztak. Emellett ráakadtak 900 fegyverre, kard­ra, machetere, késre és több száz éles lőszer­re. Az engedékenység világre­kordját egy kolumbiai börtön állította fel, ahol a szigorú őrizet ellenére 511 örömlányt találtak. Ezenkívül rábuk­kan­tak egy magánszaunára, több ki­sebb szeszfőzdére, számos fegyverre, számtalan mobiltelefonra, és ölebként tartott rotweilerekre. A felügyeleti hatóság arra is fényt derített, hogy ebbe a „börtönbe” csak protekcióval lehetett bejutni.

Az angol börtönökben is aranyéletük van a raboknak. Az elítéltek egész nap a szobájukban heverésznek, és ágyban reggelizhetnek. Műholdas televíziót néznek, több tucat csatornával, és ingyen telefonálhatnak. Nagyvonalú zsebpénzt kapnak, amit a szó­rakoztatásukra becsem­pé­szett prostituáltakra költenek. A kábítószer-kereskedők is gyakori vendégei a fegyin­téze­tek­nek. Ilyen körülmények között a rabok egyáltalán nem gondolnak szökésre. Az egyik börtönben kicserélték a rácsokat. Ez alatt napokig szabaddá váltak az ablakok. Egyetlen rab sem használta ki a kínálkozó lehetőséget, sen­ki sem szökött meg. Az ango­lokon is túltettek a své­dek, akik Karib-tengeri kéjutazásra küldték a bűnözőket, hátha ettől megjavulnak.

Nálunk is van olyan EU-kompatibilis börtön, ahol a pad­­lófűtéses cellák mindegyike zuhanyfülkével van ellát­va. Még a magánzárkában is van színes televízió. A könyv­t­ár, a színes tévé és egyéb szórakozási lehetőségek mellett két focipálya áll a rabok rendelkezésére. A környéken lakók, a rezsiköltségüket fizetni nem tudók azért fohászkodnak, hogy bejuthassanak ebbe a luxusbörtönbe. Ezért a magán­vállalkozásban épült börtönért az állam évente kétezer millió forint bérleti díjat fizet. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy tele vannak a börtönök, és hogy ez az intézmény ma már senkit sem képes vissza­tartani a bűnözéstől. A bűnözési statisztika láttán a reform­politikusok is mind gyakrabban hangoztatják, hogy kondi­teremmel, társalgó­val, sportpályával felszerelt büntetés-végrehajtási intéz­mé­nyeink nem börtönök, hanem well­ness központok, ahol nem kell dolgozni, és két bűn­cse­lekmény között kipihenhetik magukat a „beutaltak”. A költ­ségekkel sem kell törődniük, mert a számlát az állam, illetve a tisztességes adófizető polgárok állják.

 

Ezek után természetes, hogy a világban tapasztalható katasztrófák ördögi lehelete beférkőzik az emberek tu­datába is, ami belső válsághoz vezet. Ennek tünetei a fé­lelem, az elidegenedés, a lelki kiüresedés, a fásultság, a depresszió vagy a növekvő ag­resszi­vi­tás. Ehhez társul még a bizalmatlanság, a bezár­kózás, a más­ság minden tekintet­ben való elutasítása, és az ebből eredő ide­gengyűlölet. Egyre több az olyan ember, aki mást mond, mint amit cse­lekszik, ami tovább fokozza az egymás iránti gya­nak­vást. Lassan már nem bízhatunk senkiben sem, nincs aki előtt a lelkünket kitárhatnánk. Ha ez így megy tovább, akkor be­teljesedik a prófécia, mely szerint: „Az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját!”. Külsőségekre figyelő, belső tartalom nél­küli álságos vilá­gunk­ban rejtőzni kényszerül minden, ami igaz, örök érték. Rohanó világunkban a pillantást már nem kon­tak­tusfel­vé­telre használjuk. Hideg, élettelen szemek merednek ránk mindenhonnan. Jelentésük: Tartsd távol magad tőlem!

Napjainkban olyan fogalmak szűn­nek meg, mint az adott szó, a felelős­ség­tudat, vagy az őszinte ba­rátság. Régen még méltósága volt az embernek, az életnek, ma azonban a leg­többen azt hir­detik, sőt a média is lépten-nyomon azt sugallja, hogy nincs szük­ség egye­nes beszéd­re, nemes, lovagias küz­de­lemre, amelyben a képes­sé­gek méret­nek meg, és nem az al­jasság mértéke dönti el, hogy ki kere­ke­dik a másik fö­lé. Hol van­nak ma már a lovagi bajvívások, a „csip­ke­galléros” há­borúk. A XX. szá­zad háborúit lesből vagy hátul­ról tá­madó partizánok, a XXI. szá­zadi hábo­rúkat pedig ártatlan civileket robbant­gató terroristák vív­ják. Az övön aluli csa­tározás szo­ká­sa be­épült a minden­napja­ink­ba is. A gát­lás­talanság, a tör­te­tés és a má­sokon átgázolás erénnyé vált. A min­den­napi életet átszövi a tü­rel­metlenség, az ag­resszi­vitás. Az ide­­­ges­ség, az agyon­hajszoltság, a fo­kozatos el­álla­tiasodás megnyil­vá­nu­lása a túlrea­gálás is. Súg­nak ne­künk valamit, erre el­kez­dünk or­dí­tozni. Rálépnek a lá­bunkra, er­re le­lök­jük a sze­ren­csétlent a villa­mos­ról. Ránk dudál a mögöttünk ha­­ladó, hogy szeret­ne előz­ni. Erre ke­resztbe állunk az úton, kirán­gat­juk az illetőt a kocsijából, és agy­­­ba-főbe ver­­­jük.

A deviáns viselkedés mind gyako­ribb megnyil­vá­nulása láttán eluralko­dott a ki­szol­gáltatottság ér­zése. Korunk em­bere kö­nyör­telenül ki­használja a másik gyen­­ge­ségét, hát­rá­nyos helyzetét vagy átme­neti küzdőkép­te­lenségét. Az adott szó már a ki­mondás pillanatában érvé­nyét veszti. A hála, az ígé­­ret teljesítése, a kö­te­le­zettség vá­llalása lassan is-meretlen fogalmakká vál­nak. Felmentésünket ko­runk divatos jelmondata, a „valahogy él­ni kell!” mö­gé búj­va próbáljuk meg­hozni. Sokan olyan tö­kélyre tettek szert lel­kiismeretük ily módon való nyugtatásában, hogy már el is hiszik, hogy ez így van rendjén. Az érvényesülés minden­napos eszközévé vált a rágalom, a plety­ka, a csúsztatás, és a kisebb-na­gyobb ha­zugságok. A fe­lelőtlenül ki­mondott sza­vak, a való­ság­nak meg nem felelő mon­datok sok­szor igen nagy vihart ka­var­nak a kör­nye­ze­tünkben, és elkerül­he­tetl­enül vissza­hatnak ránk is. Ekkor a hazug­ságot újabb hazugsággal próbál­juk palástolni, míg végül teljesen elle­he­tet­lenítjük ön­magunkat. Eközben „mér­­gezett nyila­inkkal” pokollá tesszük a körülöttünk élők amúgy sem könnyű életét. Mindez elkerülhető volna, ha job­ban odafi­gyelnénk arra, amit mon­dunk. Egy arab közmondás szerint mi­előtt bár­mit mon­danánk három kapun kell át­jutnia min­den szavunknak. Az első ka­pus ezt kérdezi: Igaz ez? A má­sodik pedig ezt: Szükséges ez? Végül a har­madik kapus ez után érdeklődik: Szív­ből jön? Ennek a szabálynak az alkal­mazásával azonban az a baj, hogy ha szigorúan betartanánk, sok ember­nek nagyon kevés mondanivalója lenne.

Hazugság, önáltatás, álszenteskedés, körmönfont önigazolás folyik mindenütt. Észre sem vesszük, hogy fonnak körbe bennünket az önmagunkról alkotott hamis képek. Beszűkült életszemléletünk következtében egyre felfuvalkodottabbá vá­lunk, senkit sem ismerünk el magunk felett. Úgy tartjuk, hogy környeze­tünk­ben mi gondolkodunk a leg­helyesebben, a mi el­kép­zelésünk a legtökéletesebb, a másik véleményét meg sem hallgatjuk. Ennek a gőgnek a valódi oka, hogy hiányzik belőlünk az ön­bizalom és az önbe­csülés. Mivel nem tudjuk elvi­sel­ni fogya­tékosságainkat, ha­mis képet festünk ön­ma­gunkról. Torz önké­pünk­höz való ragaszkodásunk során egyre jobban be­szű­kül az életszemléletünk, megfeledkezünk a körü­löt­tünk levők emberi mél­tóságáról. Nem tisztelünk többé senkit, sorozatos tapin­tatlanságainkkal a felsőbbrendűsé­gün­ket akarjuk igazolni. Ítéleteinkkel azon­ban nem saját kiválóságunkat bizonyít­juk, hanem azt áruljuk el, hogy nem is­merjük önmagunkat. Másokban ugyan­azokat a hibákat ostorozzuk, amelyeket mi is állandóan elkövetünk, felsőbb­ren­dűségünk demons­trá­lá­sával a kisebb­ren­dűségi érzésünket palástoljuk. Ahogy őszintébbek leszünk önmagunkhoz, és készségesen beismerjük saját fogyaté­kosságainkat, önismeretünket és önbe­csülésün­ket növeljük. Ez az önbecsülés eloszlatja kisebb­rendűségi érzésünket, és így nem lesz többé szükségünk arra, hogy fel­sőbbrendűséget színleljünk.

Ahhoz, hogy igazán alázatosak le­hes­sünk, őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal, és világosan tisztába kell jönnünk képességeinkkel és gyön­ge­ségeinkkel. Ha önérté­kelésünk őszinte, meg tud­juk becsülni önmagunkat, saját természetünknek ez a mélységes elfogadása pedig mások jobb meg­ér­té­séhez, és na­gyobb megbecsüléséhez vezet. Indít­tatva leszünk, hogy segítsünk máso­kon gond­ja­ik meg­ol­dásában, és tá­mogassuk őket képessé­geik kibontakozta­tásában. Látni fogjuk, hogy mind­nyájunkat a boldog­ság és kiteljesedés ugyan­azon vá­gya vezérel, és mindnyá­jan ugyan­azok­kal a gon­dokkal és ne­héz­ségekkel küszködünk. Ha nem va­gyunk őszin­ték önma­gunkhoz, nem tudjuk meg­becsülni ben­ső ter­mé­sze­tünket. Ezért hamis énké­pünkre hagyat­ko­zunk, hogy valakinek érezzük magunkat. Annyi­ra annak a védelme fog­lalkoztat min­ket, hogy egy idő után már csak a saját önző céljainkat tud­juk szem előtt tar­tani. Sze­mélyünk túl­zott előtérbe helyezé­sé­vel, erőszakos, pök­hen­­­di mó­don pró­bálunk ér­vé­nye­sülni, pedig nem ez a leg­haté­konyabb módja az elő­rejutásnak. A tár­sa­da­lom ugyan­is nem bika­vi­adalra szolgáló aréna, ha­nem le­hetőség céljaink meg­va­lósítására, ahol a má­sik em­­ber az egyén bol­­do­gulá­sá­nak eszköze. Ha sze­retettel fordulnánk egy­más felé, és igyekeznénk elősegíteni a másik érvé­nyesü­lé­sét, akkor mi is könnyeb­ben jutnánk előre.

A jelenlegi önző, egymással mit sem törődő viselkedésünkkel sohasem lesz a földi világból mennyország. Egy keleti anekdota szerint egyszer megkérdezték Éliás prófétától, hogy: „Mi a menny, és mi a pokol?” Éliás kézen fogta a hívőt, és egy hatalmas kastélyterembe vitte, melynek közepén egy nagy üstben finom leves főtt. A kondért körbeállták az emberek, mindnyájuk kezében egy-egy kanál. Mertek a levesből, de a kanál nyele olyan hosszú volt, hogy nem tudták a szájukhoz emelni. Ezért éhesek maradtak. Látod, mondta a próféta, ez a pokol. Aztán egy másik terembe vitte a hívőt. Ott is leves főtt, és szintén hosszú nyelű kanalakkal merték a levest az emberek. De mind­nyájan jóllaktak, mert egymást táplálták. Látod, ez a mennyország! – Mutatta mosolyogva Éliás.

A társadalom akkor fejlődik optimálisan, ha kölcsönösen segítjük egymás törekvéseit. A közös eredmény előbb-utóbb kihat az egyénre is, és annál ­nagyobb lesz a haszon, minél többen fognak össze a létrehozása érdekében. Az egymásra való figyelés és az együttműködés feltárja bennünk a munka örömét is. Ha természetünkké válik, hogy törődjünk mások­kal, minden cselekedetünknek ja­vul a minősége, és semmi sem szab határt a teljesítményünknek. Az össz­munka során megtapasztal­juk a kölcsönös megértést és megbecsülést, ami mara­dandó kielégülést nyújt számunkra, s alkotómunkára ösztönöz bennünket. Bol­dogan fogadjuk a kihívásokat, alkotókészségünk kibontakozik mind a munkában, mind a magánéletünkben. Amennyiben önös érdekeinket háttérbe szorítva, szívvel-lélekkel együttműködünk a körülöttünk élőkkel, minden emberi kapcsolatunkat mélységes öröm és megelégedés hatja át. Nyitott hozzáállásunkból eredően felgyorsul személyiségünk fejlődése, ami azáltal is megmutatkozik, hogy pozitív energiát sugárzunk magunkból.

A mi lelki beállítottságunkat azonban az irigység és a bosszúvágy jellemzi, amit legjobban ez a tanmese érzékeltet: Kért rivális kereskedőnek az utca két oldalán, egymással szemben volt boltjuk. Naphosszat mást sem csináltak, csak ültek az ajtóban, és figyelték, hogy megy a másik üzlete. Valahányszor bement egy vevő valamelyikhez, az diadalmasan rávigyorgott a másikra. Egyik éjjel egy angyal jelent meg az egyik kereskedő álmában, és így szólt hozzá: „Isten küldött hozzád, hogy megleckéztesselek. Bármit megkapsz, amit kérsz, de tudnod kell, hogy a másik kereskedő az utca túloldalán kétszer annyit fog kapni ugyanabból. Gazdagságot kérsz? Dúsgazdag leszel, de a másik kereskedő még egyszer olyan gazdag lesz. Egészségben leélt, hosszú életre vágysz? Megkapod, de a másik kereskedő még tovább fog élni, még tökéletesebb egészségben. Kaphatsz hírnevet, gyerekeket, akikre büszke lehetsz, vagy bármit, amit akarsz. De a másik kereskedő a dupláját fogja kapni.” A boltos összeráncolta a homlokát, gondolkodott egy percig, majd így felelt: „Jól van, akkor azt kívánom, hogy Isten vegye el a fél szemem világát.”

Az együttműködés szüksé­gességének hangsúlyozása a felső szintű állami vezetés fe­ladata lenne. Ám a szégyen­letes politikai iszapbirkózás, amely demokrácia címén je­lenleg a Parlamentben, valamint a pártokban és mé­di­á­­ban folyik, a mond­va­csinált látszat­prob­lé­mák felfújása ál­tal ger­jesztett pánik­hangulat és hisz­té­ria­keltés megza­var­ja az embe­re­ket. Ez pedig nagy baj, mert el­te­reli a figyelmü­ket a szűk kö­rű po­litikai és gazdasági klikkek ál­tal el­hall­­gatott valódi sors­kér­dé­sekről. Az elszabadult in­du­latok a fej­lődéshez szük­sé­ges nyu­­godt légkört is ve­szél­yez­te­tik. A negatív ener­giák, az ellen­séges érzel­mek, a romboló ösz­tönök gá­­tolják a kibontakozást.

Ráadásul ez a helyzet egyre na­­gyobb számban teszi az ál­lam­­polgárokat fásulttá, közönyössé egy­más és az ország dolgai iránt. Betonépítményeinkbe zárva egész nap a tévé előtt üldögélünk, belefeledkezve a valóságshowk és brazil szappanoperák idillikus világába. Könnyekig meghatódunk a virágáruslányok hercegnővé válásának perspektíváin, miközben a kinti világban halomra gyilkolják egymást az emberek. Szellemi tompultságunk foka már olyan mértéket ért el, hogy a hírekre sem tudunk koncentrálni. Egy nemzetközi felmérés szerint a nézők 70%-a alig valamire, vagy semmire sem emlékszik a hírműsorokból. A letargia, a kiábrándultság már a fiataloknál is általánossá vált. Egy amerikai kisvárosban egy 14 éves gyerek elcsórta apja géppisztolyát, és az iskolában osztálytársaiba engedett egy sorozatot. A kihallgatáson megkérdezték tőle, hogy: Miért lőttél a társaidra? A Válasz: Csak. – De hát három társadat és egy tanárt megöltél, nyolc diákot pedig megsebesítettél! A nem éppen megnyugtató válasz így hangzott: – Na és?

 

Az apátia az enyészet melegágyává válik társadalmunk minden megnyilvánulásában. Sokan nem is sejtik, hogy a közösségi tudatnak ez a defor­mációja mennyire veszélyes. A közömbösség, a nem­törő­dömség sorsunk jobbrafordulásának lehe­tetlenné tételén túlmenően elősegíti az igaz értékek rohamos pusztulását is. Miután senkit sem érdekel, hogy mi történik körülötte, a sátáni erők lassan és észrevétlenül átveszik a hatalmat mindennapi életünk felett. Ennek első megnyilvánulása, hogy az élet minden területén fokozatosan teret nyer az értéktelenség, burjánzik a színvonaltalanság. Az üzleteket elönti a sok hivalkodó kinézetű értéktelen kacat, a semmire sem jó, tiszavirág életű divatáru. A nagy ipari konszernek tulajdonosai egyre silá­nyabb tömegtermékeikkel módszere­sen leszoktatják az embereket a minőségről. A végén képmutató módon széttárják a kezüket, és azt mondják: „Mit tegyünk, ez kell nekik!” Emellett tolakodó, agresszív módon tör előre az ízléstelenség, a giccsparádé.

A szolgáltatások nívója is rohamosan csök­ken. A vállalkozókat az érdekli, hogy minél hamarabb, minél nagyobb haszonra tegyenek szert, a fogyasztók pedig kénytelenek egyre kevesebb, és alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokkal beérni. Eközben elsikkad a minőség, az alapos és pontos munkának egyre kisebb lesz a becsülete. Az egymást gerjesztő hatások miatt az emberek lassan leszoknak a tisz­tességgel elvégzett munkáról. Ez pedig katasztrofális következményekkel járhat, mert a szakmai tisztesség és hivatástudat tartja össze a nemzetgazdaságot, és nem az államgépezet. Az előző generációk életszemléletét a: „Szegényen, de jól élünk, senkivel sem cserélünk.” – egyszerű elégedettsége jellemezte. Újbarbár utódaink már egészen más életelvet vallanak. A mai fiatalok legtöbbjére, a plázagenerációra ez a jellemzés illik: „Zsigeréig érzi a dörgést, dobja a nőjét, és csak a money-ra kattog az agya.”

Müller Péter szerint régen a mesteremberek szakrális hivatásnak tekintették a munkájukat. Komoly öntudattal tették a dolgukat, és azt gondolták, hogy amit csinálnak, az isten szolgálata. Korunkban a különféle szakmák elvesztették szakralitásukat, pénzkereseti forrássá züllöttek. Munka, meló lett belőlük. A pénzért hajtók pedig már nem tudnak szentséget vinni a tevékenységükbe, nem telik örömük a munkájukban. Csak egy cél lebeg a szemük előtt, hogy ezért a melóért mennyi pénzt tudnak leszakítani. Manapság talán az anyaság az egyetlen tevékenység, amely még nem vesztette el a szakrális indíttatást. Az anyák nem azért nevelik nagy gonddal, odaadással a gyermekeiket, hogy azok majd felnőve megjutalmazzák őt. Nem kötnek velük hallgatólagos szerződést, hogy 25 évig én tartalak el téged, utána pedig te viseled a gondomat.

A munkaviszonyban folytatott tevékenységből azonban már eltűnt az odaadás, a haszonra nem ügyelő igyekezet. Ez ugyanis nagy áldozattal jár. A kétféle munkavégzés között akkora a különbség, mint a pénzért, túlóradíjakért dolgozó ápolónő, és Teréz anya között, aki fizetség nélkül, örömmel ápolta a betegeket. Sokszor még köszönetet sem kapott érte. Önfeláldozását valahogy természetesnek tartották. Régen a szabónak senki sem köszönte meg, ha jó ruhát készített, mert ez volt a természetes. Ma meg az a természetes, ha átvernek bennünket, ha a pénzünkért bóvlit kapunk. Ennek az is oka, hogy mi is hasonló módon cselekszünk. „Hamis pénzzel” fizetünk más munkájáért, ezért azt kapjuk, amit adtunk. A mi munkánk sem ér többet annál, amit másoktól kapunk. Ez a folyamat oda vezetett, hogy össztársadalmi szinten leértékeltük magunkat, mi is csak annyit érünk, mint a munkánk.

Sajnos ezek az életünk minőségét rontó változások a kultúrát sem kerülik el. Bármerre nézünk, mindenütt a „talmi” válik uralkodóvá. Az újságokban, a képes folyóiratokban a mélyenszántó gondolatokat felváltják a felületes isme­retekkel szolgáló rövid hírek. A színes képekkel agyontarkított képre­gényszerű újságírás pletykaszintűvé zülleszti a sajtót, és könnyen emészthető, semmit érő információkhoz szoktatja az olvasót. Ezzel egyidejűleg divattá válik az élvhajhász, az erkölcstelen élet­módra való buzdítás. A gombamód szaporodó tingli­tangli lapocs­kák úgy próbálnak a piacon megkapaszkodni, hogy szisz­tematikusan lerombolják a több évezredes erkölcsi érté­keket. Tisztában vannak vele, hogy minden, ami tilos vonzó, ezért sokan nem tudnak majd ellenállni a csábításnak. Azzal már nem törődnek, hogy az apró bűnökre késztetés, a kisebb félrelépések helyeslése olyan úton indítja el a társadalmat, amelynek a vége a totális erkölcsi fertő, és az elkerülhetetlen pusztulás lesz. Egy ország megtartó ereje a becsületes mun­ká­ban, és a szilárd erkölcsökben rejlik, és most frontális támadás kezdődött nemzeti létünk alapjai ellen. Erről bárki meggyőződhet, aki hajlandó belelapozni a magyar sajtó új keletű vadhajtásaiba. A nyugati bulvár- és pletykalapo­kat majmoló szennylapok ilyen címszavakkal bombázzák olvasóikat: „Az igazi élvezet a hármasban szeretkezés” és „A testvérszerelem nem is olyan ritka”, vagy: „Az apjával is szeretkezett”. Már csak a biztatás hiányzott a cikk végé­ről, hogy: Nosza, próbáljátok ki ti is, nincs ebben semmi rossz!

A nyálas intimitástól csöpögő bulvárlapok áldatlan tevékenysége azonban nem merül ki az örök erkölcsi értékek kikezdésében, a moralitás jelentőségének aláásásában, mellette még intenzív egészségrombolást is végeznek. Gyakran bevetnek olyan jel­mondatokat, hogy: „A kö­vér­ség vonzó!” vagy: „A cu­kor nem felelős a fogszuva­sodás kialakulásáért”, ezért nyu­godtan együk azt, és annyit, amennyit csak aka­runk. Az egész­ségvé­de­lem­ben tájéko­zatlan olvasó ter­mészetesen örül ­ennek a biztatásnak, és úgy gondol­ja, hogy most már lelkiis­meret-furdalás nélkül ki­élheti az ösztöneit. Előbb-utóbb rá­döb­ben ugyan arra, hogy szak­mailag tájéko­zat­lan zugfir­kászok áldo­zatává vált, de ekkor már nem te­het mást, mint kétségbe­eset­ten rohan­gál egyik orvostól a mási­kig. A fajsúlytalan „limonádé” lapocs­kák gyár­tói­ra a szakmai dilettantiz­mu­s­on és a felüle­tességen kí­vül a lustaság, a trehányság is jellem­ző. Itt-ott felcsipegetett infor­mációmorzsákból élnek, fél füllel hallott megjegyzésekből sebtében cikket kanya­rítanak anélkül, hogy utánajárnának a szerzett hír helyt­állóságának. Így aki a bulvárlapokból próbálja ismereteit bővíteni, az nem csak az egészségét veszélyezteti, de könnyen nevetségessé is válhat egy művelt társaságban. Az egyik szenzációhajhász lap pl. ilyen címszóval harangozta be a cayennei bors torokfájás-csökkentő hatását: „Kicsi a bors, de használ”. Kár, hogy a cayenne-i bors nem bors, hanem a chili paprikához hasonló, rendkívül erős fűszerpaprika. Minden­esetre jellemző egy társadalom intelligenciaszintjére és lelki beállítottságára, hogy ez a kiadvány jelenleg a legna­gyobb példányszámban megjelenő női magazin nálunk.

Sok partnerhiányban szenvedő nő nem is sejti, hogy amikor egy tömegközlekedési járművön utazva előveszi ezeknek a sajátos sajtótermékeknek egy díszpéldányát, a körülötte álló férfiak messze­menő következtetéseket vonnak le a szellemi színvonalával kapcsolatban. Nem hiába ­tartja a közmondás, hogy: mutasd meg mit olvasol, és megmondom, ki vagy. Sajnos ez a helyzet ennél mélyrehatóbb következményekkel is járhat. Nagy veszélyt hordoz magában, hogy ezek a hevenyészett, haszontalan kiadványok fokozatosan elvonják az olvasókat az igazán értékes lapoktól. Ezért ezek egyre kisebb példányszámban, és ennek következtében egyre drágábban tudnak csak megjelenni; ami az életszínvonal csökkenése miatt előbb-utóbb előfizetőik lemorzsolódását, és ezáltal a tönkremenetelüket fogja ered­ményezni. Ezt követően ma­rad a talmi, a kulturálat­lan­ság, az ízléstelenség, és az emberiség vissza­süllye­dése a barbarizmusba.

A sok reklámtól harsogó rádióban és televízióban is egyre kevesebb lehe­tőség nyí­­­lik a valódi problémák megvitatására, és az igény­telenséghez szokta­tott előfi­ze­tők egy idő után nem is hiányolják ezeket a mű­so­rokat. Sokan órák hosszat bambulnak a tévé előtt, és eszükbe sem jut, hogy léteznek tartalmasabb szórakozá­sok is. A könyvolvasás, a klasszikus remekművek kö­­te­lező olvasmánnyá degra­dá­lódtak. A kényelem, a lus­taság annyira elhatalma­so­dott rajtunk, hogy már az ol­va­sást is fárasztónak tartjuk. A fiatalok pedig már egyáltalán nem vesznek könyvet a kezükbe, vagy ha igen, nem válik javukra.

Fél évszázaddal ezelőtt a tinilányok rózsaszín pettyes borítójú romantikus lányregényeket olvastak. Aztán hosszasan ábrándoztak a királyfiról, aki egyszer majd eljön értük is fehér lovon. Manapság az „Émelyítő a vér szaga” című horror a legnépszerűbb körükben. Szinte kéjelegve olvassák, hogy „állattetemek százai lógnak ezüstkampókon, merev testükön csillog a rájuk fagyott vér. A padló síkos a vértől”. Ezt a művet a Vámpírsorozat köteteként eddig 37 országban adták ki, 30 nyelv­re fordítva. A szerző dedikálásait nálunk is tinédzserek hada várja. Az írót is meglepte, hogy a könyvének témája alapján várható felháborodás elmaradt. Egyébként a sorozat 12 kötete azt dolgozza fel, hogy egy kiskamasz vámpírrá változik, és beépül a vérszívók társadalmába. A „jó” vámpírok persze itt sem ölik meg áldozataikat, ellentétben a „rossz” oldalon állókkal, akik ellen a főhős véres csatákat vív, akár a pokolban is. Tekintettel az olvasóközönség alacsony szellemi színvonalára, a szerző egyszerű tőmondatokat használ. Az igénytelen stílust már csak a termelékenység múlja felül. A ponyvaregényírók egyik „kiválósága” pl. 16 év alatt 450 kötetet írt. A kiadók azzal védekeznek, hogy „erre van igény”. Aztán álszent módon hozzáteszik: „Aki e kötetetek révén megismerkedik az olvasás élményével, az később színvonalasabb irodalmat is kézbe vesz.”

A színház és a mozi szintén igazodik a közízléshez, a pénztelenség és az álértékek favo­rizálása fokozatosan kiszorítja a valódi művészetet. A szépség és harmónia mint szellemi mene­dék is egyre szűkül szá­munkra. A lelki fel­üdü­lést nyújtó értékes darabokat el­söprik az értéktelen fércművek, amelyek csak úgy hem­­zsegnek a trágár sza­vaktól, az ocsmány ki­fejezésektől. A színhá­zi élet esztrádokban, zagyva avantgárdok­ban, obszcén ökörkö­dé­­sekben nyilvánul meg. A nagy ge­neráció ki­halásával eltűntek a mű­vészi életből az egyé­niségek. Az a néhány, aki még itt-ott fellel­hető sem képes érvényesülni. A médiagyáraknak ugyanis személyiség nélküli, formálható gumiemberekre, üres fejű Barbie-babákra van szükségük.

Egyre színvonaltalanabb alakításaik ellenére színészeink minden lehetséges alkalommal ünne­peltetik magukat. A látványos öntömjénezés arra szolgál, hogy jótékonyan elfedje a jelenlegi produkciókat jellemző ürességet, a gondolati tartalom teljes hiányát. A jelenlegi körülmények között egyesek elrettentés­ként né­­zik a kultúra számos sze­­rep­lőjének megnyilvá­nu­lásait. Azért szeretik, mert utálják, utálatuk tárgyá­val nem tudnak betelni. Az „Annyira rossz, hogy nézni kell!” alapon foly­tatott szórakozás azon­ban nem más, mint lé­lekmérgezés. A primitív megnyilvánulások beé­pülnek a tudatalattinkba, és észrevétlenül egyre lejjebb húznak ben­nün­ket arra a szintre, amit kíváncsiságból magunk­ba fogadtunk.

A beszédünk is eldur­vul. A primitív emberek által használt szitkok, káromkodások megra­gad­nak bennünk, és fel­in­dult állapotban mi is alkalmazni fog­juk őket. Szókincsünk olyan durva szavakkal bővül, me­lyeknek hasz­­nálata egyébként eszünk­be sem jutna. Ezáltal durvul a lelkünk is, mert a kimondott szó életre kel, és nem csak mások lel­ké­ben ver gyö­keret, ha­n­em a sajá­tunk­­ban is, és átformál ben­nün­ket. Egy idő után megle­pőd­­­ve tapasz­tal­juk, hogy mi is hoz­zá­juk hason­ló­vá váltunk. A tudat­alatti ne­gatív progra­mo­­­­zása foly­tán a nega­tív pél­daké­pek köve­ten­­dő mintává vál­nak, és las­san az egész társa­da­lom le­süllyed az alja­embe­rek színvo­na­lá­ra. Ezek az em­be­rek le­rán­gat­nak ben­nün­ket a sa­ját szint­jük­re, be­le­ta­pos­­nak min­­ket a sár­ba, mo­csokba, Ne fe­lejtsük el, hogy nem csak mi for­máljuk a vil­ágot, ha­nem a vil­ág is formál ben­nün­­ket.

A filmművészet színvonalcsökkenése már ott tart, hogy a kereskedelmi televíziók nézői közül sokan a mesterkélt, a valós világtól elrugaszkodott reklámbetéteket tartják az esti műsor legemlékezetesebb perceinek. A kritikusok szerint. „Vannak köztük olyan felejthetetlen alkotások, melyek messze túlélik a köztük sugárzott filmeket; mert több időt, munkát és tehetséget fektettek bele, mint egy kétórás játékfilmbe.” A szellemi alkotóerők krízishelyzetét híven tükrözi korunk képzőmű­vészete. A technokratává fejlődött emberiség művészi ízlése riasztó szellemi igénytelenségről, belső elsilányulásról árulkodik. Olyan korban élünk, amikor a szépség helyett a rút, a torz, a bizarr és az ijesztő vált izgalmassá, érdekessé, szellemileg stimulálóvá, azaz stílusirány­zattá. A legújabb stílus az üveglapokra ragasztott marhabél. Alkotója szerint ez „híven kifejezi az emberi szenvedést”. A tartalmatlan, felszínes dolgok terjedése, a torz eszmény­képek eluralkodása, az erkölcsi értékek fellazulása lassan megállíthatatlanná válik, és mindez annak tudható be, hogy sorsunk irányítását kiengedtük a kezünkből. Ha így haladunk tovább, a kultúra és a gazdaság után életünk minden szférája rothadásnak indul. Árad a szenny, a mocsok, és mind jobban átitatja az egész társadalmat.

A jövőnket illetően nem sok jót ígér, hogy ez az intellektuális mélyrepülés leginkább az ifjúságot ragadja magával, mert bennük még nem alakult ki az a szellemi igényesség, ami ösztönösen eltávolíta­ná őket a többnyire alpári stílusban előadott „hantakultúrától”, és a gyorsfogyasztásra szolgáló „hambur­gerkultúrától”. Sajnos az általuk leginkább kedvelt kulturális műfaj, a könnyűzene is igénytelenségre neveli őket. Az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek nagy zenésznemzedéke ma már nyugdíjas korú, az új nemzedék pedig nem volt képes tartani a szintet, nem tudták folytatni elődeik színvonalas zenekultú­ráját. A könnyűzene manapság nem más, mint keverőpulton létrehozott mesterséges ricsaj. A popzené­szek szintetizátorokon való bűvészkedéssel, dobgépekkel, méregdrága hang- és fényeffek­tekkel, s bő­dületes hangerővel próbálják pótolni a hiányzó tehetségüket.

Mostani zenészeink nagy bajban lenné­nek, ha kiállítanák őket a színpadra egy szál gitárral a kezükben, hogy ugyanazt a dalt játsszák el kü­lönféle elektronikus trükkök nélkül. Hamar kiderülne, hogy az agyonmanipulált dalocskáknak nincs se dallamuk, se értelmes szövegük. A kínrímekből szőtt falvédő szöveg színvonalát már csak az agyongyötört gitárból kicsikart szánalmas hangzavar múlná alul. A popzene nagyjai közül Koncz Zsuzsa miért mert kiállni a színpadra egy szál gitárkísérettel? A végén a gitár is elnémult, és ő egyedül énekelt. Nem maradt azonban teljesen kíséret nélkül, mert az egész közönség vele énekelte a „Ha én rózsa volnék” című dalt. Hol van ma már olyan dal, amely szólóban énekelve, zene nélkül is slágerré válik. A fülbemászó dallamok helyét átvette a psziche­delikus rocknak nevezett őrület, ami a pokol rémisztő világát idézi.

Prózai alkotásaink zöme sem szolgálja a lelki épülésüket. Az apokalip­szis korának irodalma úgy viszonyul az előző évszázadok műremekeihez, mint Rücskös Bobby verse egy Shakespeare-szonett­hez. Így hangzik az ezredvégi költő műve: „Nincs menőbb a világon egy nagy­­fenekű lánynál; Vele minden olyan buli; Kit érdekel a suli; Tőle leszek laza; Nincs több ilyen maca; Du, du; Oh bébi, ez ám a kafa.” Civilizációnk erkölcsi színvonalát a „The Opera” című angol musical is jól jellemzi. A mű forgatókönyve egy talk show-n alapul. Kirívóan durva nyelvezetére jellemző, hogy 8000 obszcén megjegyzés, káromkodás hangzik el benne. Istenkáromló hangvétele mellett Jézust homoszexuálisként mutatja be, félmeztelenre vetkőzve.

Reális értékítéletünktől indíttatva már megtaláltuk a korunk iro­dalmi alkotásaihoz leginkább illő előadóhelyet is. Sajtóér­tes­ülések szerint egy San Francisco -i színház férfi­vécéjéből 20 férőhelyes ka­maratermet alakítottak ki. A premieren Bob Ernst: Rötyi című da­rab­ját adták elő. A szerző is egyetértett azzal, hogy darabjához az illemhely a legmegfe­le­lőbb színpad. Azért is előnyös ez a megoldás, mert ebbe a színházba nem kell mel­lékhelyiséget építeni. A szü­netben a színpad eredeti rendeltetésének megfele­lően használható.

A legkisebbek is kap­nak ízelítőt korunk kul­tu­rális színvonalából. A ne­kik írt modern mese így szól: „Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisleány, aki nagyon szerette a málnaszörpöt. Egy napon elhatározta, hogy beáll a bányába segédvájárnak, mert utálta a napsütést. Le is húzott a fejtésben tíz évet. Koszos lett a haja, a réselőgép is feltörte a markát, ej elege lett a kisleánynak a bányából. Ezért aztán egy szép napon otthagyta a nyavalyába az egészet, és útnak indult a nagy sűrű erdőn keresztül. Ahogy ment-mendegélt észrevette, hogy nem is éhes. Megörült ennek a kisleány, de nagyon. Jót nevetett, mire a bokrok közül egyszer csak egy nagy, zöld béka ugrott elő. A kisleánynak nem dobbant nagyot a szíve, mert marhára nem érdekelte a béka, a béka pedig hihetetlenül nem törődött a kisleánnyal. Így mindketten mentek a maguk dolgára.”

 

Súlyos gondok a munkahelyeken kívül a családban is vannak. A családnak egymást szerető, egymásért felelősséget vállaló és áldozatot hozó emberek együttesének kellene lennie. Ezzel szemben ma a legtöbb család nem más, mint szanaszét rohangáló, egymás­ra nem figyelő emberek laza együt­tese. Senki sincs otthon, senki sem ér rá semmire, egész nap csip-csup ügyeik intézésével vannak elfoglal­va. A szociológusok szerint a je­lenlegi család ágyrajárók társas vál­lalkozása, amely előbb-utóbb fel­bomlik. A családi élet ily módon történő felszámolódása azonban akár szerencsésnek is nevezhető, mert a szegénység, a munkanélküliség egy­re több esetben élezi ki a minden családon belül fellelhető feszült­sé­geket, és az állandósuló vesze­kedések gyakran véres tragédiába torkollnak. A gyilkos indulatok ki­robbanásához csak részben járul hozzá a pénzhiány, az elmér­ge­se­dett hely­zet fő oka, hogy aki el­veszti az állását, az egy idő után elveszti az önbecsülését, az emberi tartását is. Ez a generáció abban a tudatban nőtt fel, hogy két kezükkel képesek megkeresni azt a pénzt, amiből tisztességesen meg tudnak élni, biztos egzisztenciát teremthetnek önmaguknak és családjuknak. Azután jött a hirtelen változás, a gazdasági átrendeződés, és ez olyan erős sokkot váltott ki, hogy az emberek elvesztették a bizalmukat egymásban, a társa­dalomban. A munkahelyeikről elbocsátottak becsapottnak, kirekesztettnek érzik magukat.

Az előző generációk esetében ez a helyzet nem vezetett törvényszerűen tragédiához. Régen is voltak szegény emberek, a nagy gazdasági világválság idején pedig a jelenleginél is többen veszítették el az állásukat. Korábban vi­szont rendelkezésre álltak az elő­deinktől örökölt túlélési technikák. Mi azonban már elfelejtettünk sze­gényen élni. Az emberek több­sége nem tudja beosztani a pénzt, kép­telenek tartalékolni, mert nem ta­nulták meg. A korábbi létbiz­ton­ság szükségtelenné tette a nehéz hely­zetekhez való alkalmazkodás elsa­játítását. Ismeretlen előttük a régi pa­rasztkonyhák mindent fel­hasz­náló, változatos, ennek ellené­re ol­csó étrendje. Nincsenek tisz­tában azzal, hogy saját munkájuk­ra, talá­lékonyságukra támaszkodva kis pénzből is jobban élhetnének, mint korábban a fizetésükből. So­kan azt a kevés pénzt is meg­gon­dolatlanul elszórják ham­bur­ger­re, kólára, amit szociális segélyként kapnak. Végül adósságokba verik magukat, aztán már csúsznak is lefelé megállíthatatlanul. Ez a probléma az idő múlásá­val sem oldódik meg, mivel ez a tehetetlenségre kárhoztatott réteg újratermeli önmagát. Gyermekeik ugyanezt a sorsot élik, mert ebben a közegben nőnek fel. Nincs előttük követhető példakép, aki előrevivő életmintával szolgálna nekik, és az iskola sem tanítja meg őket értelmesen élni, s arra, ho­gyan lehet a semmiből is valamit teremteni.

Ma már az iskola sem nevel, hanem oktat. A tanárok leadják a hivatalosan előírt tananyagot, és ezután már nem marad idejük arra, hogy a rájuk bízott diákokat ne­vel­jék. A hivatal nem ismeri az ügy­felet, az ügyeket adathalmazként kezeli. A számítógépesített világ­ban az ember csak egy sorszám, aki­nek a sorsát gépiesen alkalma­zott szabályok döntik el. Az ügy­intézőknek nincs idejük arra, hogy megismerjék ügyfeleik speciális elbírálást igénylő problémáit. Ha megbetegszünk sem járunk jobban, mert akkor bekerülünk az egész­ségügy gépezetébe, és egy karton lesz belőlünk. Ezen a kartonon feltüntetik a különböző gépekkel végzett vizsgálatok eredményét, de a lelkünkkel senki sem törődik. Sok embernek pedig már attól elmúlna a betegsége, ha jól kibeszél­hetné magát, de nincs kinek, az orvos ilyesmire nem ér rá. Az orvos­tudomány jelenleg bonyolult gépezetként kezeli az embert, amelynek csak szerkezeti baja lehet, így a gyógyítás nem más, mint alkatrészek megjavítása, cseréje.

A hagyományos gyógyítás művelői gépészek, akik megjavítják a gépet, amit testnek neveznek. A betegség kiváltó okával nem törődnek. Azt sem veszik figyelembe, hogy a test mögött ott a szellem, amely kormányozza a testet. Nem veszik maguknak a fáradságot, hogy kiderítsék, mi okozta a betegséget, nem foglalkoznak a beteg életvitelével. Pedig ha megtennék, hamar rájönnének, hogy a betegségnek gyakran karmikus okai vannak. A betegség egyfajta büntetés, ami az előző életünkben gyökerezik, vagy a jelenlegi életvitelünkből fakad. A rossz tett sokszor egészségproblémaként köszön vissza. Ez nem Isten büntetése. Minden rossz tett feszültséget okoz az elménkben, a lelkünkben, mert lelkiismeretünk nem fogadja el, nem bocsátja meg nekünk. A lelki háborgás miatt nyomás, feszültség keletkezik a tudatunkban, ami a testre kihatva különböző betegségeket idéz elő. A belső nyugtalanság kezdeti megnyilvánulása a stressz, ami nem csak túlhajszoltság következménye lehet, hanem rossz tettek is kiválthatják. Ennek kiderítése azonban őszinte együttműködést igényel mind a beteg, mind az orvos részéről. Ehhez sok idő, türelem és nagy szakértelem kell. Az ok-okozati összefüggések feltárásához nem csak szakorvosi, hanem pszichiáteri ismeretek is szükségesek.

Testi-lelki nyavalyáink legfőbb okozója azonban a sze­retethiány. A „civilizált” társa­dal­makban nem divat az érzel­mek kimutatása. Így még attól a kevés szeretettől is megfoszt­juk a másikat, amelyet oktalan egymásnak feszüléseink után még érzünk a körülöttünk élők iránt. Ez a helyzet pszichésen kihat az egészségünkre is, és ennek következtében a legtöbb ember betegsége mögött krónikus szeretethiány van. Ennek a tendenciának a megváltoztatását szinte lehetetlenné teszi a fokozott elidegenedés, a bezárkózás, egymás társaságának a kerülése. Már a lakóközösség, amelyben élünk is idegenek közösségévé vált. A szomszédok nem ismerik egymást, nem beszélgetnek egymással, sőt sokan egymás létezéséről sem vesznek tudomást. Wolfgang Dircks egy nyugat-európai bérházban lakott, amikor váratlanul elhunyt. Létének hiánya senkinek sem tűnt fel. A háztulajdonos is csak azért kereste fel, mert valami zavar támadt a lakbér banki átutalásában. Amikor benyitott, egy csontvázat talált a televízió előtti székben. A csontváz kezében egy 1993-as tévéújság feküdt. A szerencsétlen ember 5 éve halott volt.

Páncélt vontunk magunk köré, hogy megvédjük vagyonunkat, biztonságunkat, nyugalmunkat. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy befalazódtunk a saját világunkba, és magunkra maradtunk. Milliók érzik elveszettnek, nyomorultnak magukat, mert nincs kihez fordulniuk. Már a szomszédjuk sem hajlandó meghallgatni őket, mivel nem ér rá. Az elhagyatottság érzése, a jó szó hiánya mind gyakrabban vezet öngyilkossághoz. Mindezek következményeként üres, rideg világban érzi magát az egyén. Sokak szerint ennek oka a kor, amelyben élünk. A Biblia ezt az időszakot az „utolsó napoknak” hívja. A prófécia szerint a II. évezred végén egy olyan korszakba jutunk, amelyben az emberek „sze­re­tet nélkül valók” lesznek. Jézus azt mondta az utolsó időkről, hogy: „Megsok­a­so­dik a gonoszság, és az em­be­rek szíve kihűl.”

[

Sajnos ezek a problémák még elviselhetetlenebbé te­szik azokat a gondokat, ame­­­lyekkel most a volt kom­mu­nista országok polgárainak szembe kell nézniük. Ebben a földrajzi régióban halmo­zottan jelentkeznek a ren­dezésre váró feladatok, ame­­lyek csak a nyugati világ se­gítségével oldhatók meg. Ahhoz ugyanis, hogy egy új rend létrejöjjön, előbb a réginek atomizálódnia kell. A legkisebb egységeire szét­hullott régi birodalom aztán új alapokon, új formában fog újjászerve­ződni, de ez rengeteg szenvedéssel jár. A gulyáskommunizmusban mi is mások pénzén, a felvett kölcsönökből éltünk jól, és ennek most isszuk meg a levét. Ez a langymeleg biztonság azonban már nem hozható vissza. Ha tetszik, ha nem, át kell állnunk az új gazdasági rendre. Ezzel egyidejűleg tudo­másul kell vennünk, hogy a hőn áhított piacgazdaság nem­csak árubőséget jelent. Ennek a földi jónak az ára a munkanélküliség, a létbizonytalanság, és a kemény verseny.

A piacgazdaságra való átállás azonban nálunk még a szokásosnál is ­nagyobb nehézségekkel jár. Ennek oka, hogy nem használjuk ki a rendelkezésünkre álló erőforrásokat. A nyugati országok ugyanis (ha nem is az ál­talunk remélt mérték­ben) de támogatják ezt a fo­lya­matot. Nagy szüksé­günk is van rá, mivel az ipar szerkezetátalakítása és talpra állítása renget­eg pénzbe kerül. A hazai bankok viszont az in­flációra hivat­kozva csak 40-45%-os kamatra haj­landók hitelt nyújtani, és ezt lehetetlenség igénybe venni, hiszen nincs az a vállal­kozás, amely ekko­ra kamatot tisztességes úton ki tudna termelni. A Nyugat által fel­ajánlott olcsó hitelek áthidal­hat­nák ezt a problémát, de a vállalkozók még­sem tud­ják a lehetőséget kihasz­nálni, mert a hazai ban­kok az 5%-os kamat­ra folyósított hiteleket 35%-os kamattal adják tovább. Ez az eljárás a média egyöntetű véleménye szerint is „enyhén szólva pofátlanságnak minősül”, de a kormány semmit sem tesz ennek a visszásságnak a megszüntetésére. Így aztán hiába van az „Egzisztencia” hitel, ami az egyéni vállalkozások bein­dítását hivatott elősegíteni, vagy pl. az Európai Közösség által a Phare-program keretén belül felkínált olcsó beruházási hitel, ha a gazdálkodó szervezetek nem tudják felvenni. Ráadásul a magyar kormány a Phare-hitelt újabban 25% forgalmi adóval is megterhelte, és ez nem csak nálunk, hanem már az EK-tagálla­mokban is nagy felháborodást váltott ki. Nem meglepő tehát, hogy ezek a szinte ajándékszámba menő hitel­keretek sorra kihasználatlanok maradnak, és problémáink csak szaporodnak.

A politikai és gazdasági rendszerváltás előzőekben már vázolt nehézségeit nem segíti elő az új vállalkozói réteg maga­tartása sem. Többségük­nek a kölcsönös átveré­sen jár az eszük, ahe­lyett, hogy üzleti kap­cso­­la­taikat bizalmi ala­pon szer­veznék. Nem kis gondot okoz az is, hogy a bi­zonytalan gazdasági helyzet-re való tekintet­tel a vállalko­zók egyik nap­ról a másikra akar­nak meggazdagodni. Amíg ez a jelenlegi „kaszálási” vágy nem hal ki az embe­rekből, amíg az üzleti part­nerek ki­vá­lasztását kizárólag az mo­ti­vál­ja, hogy kiből mennyit lehet „kitép­ni”, addig lehe­tet­len lesz megállítani az in­flációt, és a fokozatos el­sze­gényedést. Sajnos az új „arisz­tokráciában” még nem tuda­tosult, hogy em­ber által alko­tott kö­zöss­égekben nem le­het egy­más rová­sá­ra élni. Egy elszegényedő társada­lom­­­ban a gazdagok is előbb-utóbb szegé­nyek lesz­nek, hogy ez mikor kö­vetkezik be, az csak idő kérdése. A 2008 ok­tó­be­rében kitört világgazdasági válság már adott némi ízelítőt abból, hogy mi vár a gazdagokra, a vagyonosokra. Mindezen bajok elke­rülése ér­dekében nem ártana ma­­gunk­ba szállni és elgon­dol­kodni az egy­­máshoz fűző­dő viszo­nyunkról. Ész­­re kel­le­ne vég­re ven­nünk, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ha nem kez­djük el ke­res­ni sür­gő­sen a társa­dalmi megbékélés útját, akkor káosz, zűr­za­var és pusztulás vár ránk.

A harácsolási ösztön gát­lástalan kiélése, az állami javak korrupciós botrá­nyok­kal tarkított át­játszása oda vezetett, hogy néhány ezer ügyeskedő hihetetlen mérték­ben meg­gazdagodott, míg a „tűztől távol álló” kis­em­berek több milliós ré­tege egy­re lejjebb csú­szik, gazdasá­gi­lag tel­je­sen el­lehe­tetlenül. A két tá­bor kö­zötti feszült­sé­get to­vább ger­jeszti egy sa­játos ke­let-eu­ró­pai jelen­ség, a rész­vét­lenség. Napja­ink­ban Ma­gyar­ország lakos­sá­gá­nak egyhar­mada lét­mi­ni­mum alatt él, és 5%-a éhe­­zik, vagy ahogy a sajtó­or­gá­numok nevezik „mély­­sze­gény”. A szegény­sé­gi kü­szöb alatt élők szá­ma 1,5 mil­­lió. Ha a nyugat-eu­ró­pai szintet vesszük ala­pul, ak­kor Ma­gyarországon 8,2 mil­­lió em­ber minősül sze­génynek, vagy­­is a lakos­ság 80%-a koldusok élet­szín­vonalán él. Na nem a nyu­gati koldusok szintjén, mert az ő napi bevételük több­szörösen meghaladja a ma­gyar átlag­jö­vedelmet. A mi életszín­vo­nalunkhoz ké­pest egy bécsi vagy münc­he­ni koldus Krőzusnak számít.

A nyomorgó millióknak nem elég baj az, hogy nem tudnak enni adni a gyermekeiknek, hogy Európa kellős közepén kikapcsolják laká­sai­k­ból a villanyáramot, és gyertyával kell vilá­gí­ta­niuk, hanem még utálják is őket. Újgaz­dagjainkból nem csak az el­szegényedők iránt érzett rész­vét hi­ány­zik, hanem kifejezetten gyűlölik nyo­morgó embertársaikat. A nyugati gaz­da­gok­kal ellentétben legtöbbjüknek eszük­be sem jut, hogy esetleg segíthetnének rajtuk. Ha meg­látnak egy koldust az utcán, undorral elfor­dít­ják a fejüket. Nem ritkák az olyan szélső­séges véle­mények sem, hogy „ezeket az ala­kokat ki kellene irtani”.

Ez a sajátos reakció két ok­ra vezet­hető vissza. Az egyik az idegesség. Újgazdag­jaink érzik, hogy ha ez így megy tovább, ak­kor előbb-utóbb ők is koldusbotra jutnak, és a gaz­dagságból bele­csöppenni a sze­génység­be nem kel­lemes do­log. A másik ok, hogy bántja őket a lel­kiis­mere­tük. Tudják, hogy nagy sze­repük van abban, hogy az ország gaz­da­sága ide ju­tott. A rend­szer­váltás után előnyös po­zí­cióju­kat ki­hasz­nál­va kirabolták, ki­fosz­tot­ták az orszá­got, nem voltak te­kin­tettel arra, hogy ez milyen hatással lesz a tár­sa­dalomra. Az élvezetek gátlás­talan hab­zso­lása, a kíméletlen hatalom- és szer­zésvágy olyan morális rot­ha­dást indított el az egész or­szágban, amely meg­szün­tette az emberek egymás iránti fele­lős­ség­érzetét. Az önös érdekek má­sokon átgá­zoló érvé­nye­sítése ellen a társadalom legalsó ré­tege képtelen volt véde­kezni, így ezek a halmozottan hát­rányos helyze­tű em­be­rek az újgaz­da­gok áldo­zataivá vál­tak. Most aztán nem hagy­ja őket nyug­ton a lelkiismeretük, mert az utcán, a mé­diában nap mint nap látniuk kell, hogy mit tettek a hazájukkal.

Kelet-Európa újsütetű milliomosai még annyi szolidaritást sem vállalnak a tár­sadalom elesettjeivel szemben, mint az elő­­ző rendszer elitje. A volt arisz­tok­ra­tákba be­le­ne­vel­ték, hogy aki­­nek több ada­tott, az na­gyobb felelősséggel tar­­tozik kör­nyezete meg­tartása, fel­eme­lése iránt. Az új arisztokrácia alul­ról fel­ka­paszko­dott képvi­selői­ben azon­ban még nem tu­datosult, hogy erköl­csi kötelességük tá­mo­­gat­ni azt a tár­sa­dalmat, amely­nek a jó­létüket kö­szön­­­he­tik. Nem is érnek rá ilyes­mi­vel foglalkozni. Ná­­­lunk a gazdagok több­sé­ge elsőgene­rációs üz­let­­em­ber­ként szerezte va­gyonát. Még hiányzik be­lőlük a születetten gaz­dagok belső biztonsága. Lefog­lal­ja őket va­gyo­nuk növelése és meg­őrzése. Régen a társadalom elitjét az arisztokrácia képviselte. A likvidálásukkal keletkezett űrt azóta sem tudták betölteni. A faluról szalajtott suttyók, a városi prolik nem válnak a társadalom elitjévé, akkor sem, ha csokornyakkendővel szerelik fel őket. Az előkelőség látszatát keltő, tűsarkú cipőben és nagyestélyiben botladozó fitnessladyk és luxuskurvák is csak egy sznoboknak szóló médiaesemény főszereplőivé válhatnak.

Ebben a világban már a hatal­mat, a vagyont sem lehet élvezni. Ennek elle­nére mindenki erre törekszik. Ma­­­napság a legfőbb cél: pénzt, kar­ri­ert csinálni. Csak nem sok örö­mük telik benne. Müller Pét­ert idéz­ve: sok ve­széllyel jár, és nagyon kell sietni. A meggazdago­dásra vágyók érzik, hogy már nem sok van hátra a világból. Előbb­-utóbb el fog pusz­tul­ni, ezért igye­kezni kell minél gyor­sabban, mi­nél többet élvezni belőle, amíg lehet. Az egész folyamat gör­csössé vált. Nem véletlen, hogy oly sokan lesz­nek kö­zülük a szívin­fark­tus, az ideg­össze­omlás, az álmatlan­ság és az ül­dözési mánia áldozatává. Túlsá­go­san nagy az indulat a társa­dalom sze­gé­nyebb rétegeiben, túlsá­gosan sok töltött fegyver van a ke­zekben. Ezért­ a ha­talmasok golyó­biz­tos üveg­kalitkában szóno­kolnak, mi­közben titkosrendőrök hada vigyáz rájuk. A millio­mosok páncélozott gép­kocsiban mer­nek csak kimenni az ut­cára, go­lyó­biztos üveggel és riasztó beren­de­zések tucatjaival védett otthonaikat pedig éjjel-nappal kamerák pász­tázzák. Saját és családtagjaik min­den lépését testőrök vigyázzák, és annyira félnek embertársaiktól, hogy már senkivel sem mernek szóba állni.

Emberkerülésük fóbiává alakult, mindenkiről azt hiszik, hogy akar tőlük valamit. Szinte rögeszméjükké vált, hogy mindenki a pénzükre pályázik, minden közeledési szándék mögött az érdeket gyanítják. Emiatt képtelenek a normális partnerkapcsolatra, a másik nemben is potenciális kifosztójukat látják. Egyébként sem élvezik a szexet, mert ehhez laza­ság, jó hangulat és önfeledtség kell. A világra csodálkozás, a zavartalan bámészkodás, a bármibe való belefeledkezés luxusát azonban ők nem engedhetik meg maguknak. Néhány kudarc után keserűen tapasztalják, hogy pénzért nem lehet mindent megvásárolni. Ettől boldogtalanná válnak, és még inkább bezárkóznak erődként szolgáló palotá­ikba. Végül teljesen meggyűlölik embertársaikat, ami azzal a következ­ménnyel jár, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hajlandóak enyhíteni a társadalmi feszültségeket. Öncélúan gyarapított vagyonuk holt tőkévé válik. Ez a pénz a haláluk után sem szabadul fel, mert sokan a kedvenc kutyájukra, illetve macskájukra hagyják az értékeiket. Talán ez a helyzet is közreját­szik abban, hogy világszerte csökken a tulajdonnal járó szociális felelősség. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a vállal­kozói nyereség még soha nem volt olyan magas, mint manapság. Ennek az áldatlan állapotnak a következménye, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, ami tovább növeli a társadalmi robbanás veszélyét.

Már a kevésbé tehetősek, a személyzetet tartani nem tudók sem képesek zavartalanul élvezni a gazdagságukat. A bűnözés előretörése miatt ugyanis nem mernek kimozdulni az otthonaikból. Így az utazási irodák által meghirdetett luxusutak is sorra kihasználatlanul maradnak, mert a gazdagok otthon ülnek az összeharácsolt vagyontárgyaikon. Attól rettegnek, hogy nem fog megszólalni a riasztó, vagy nem törődik vele senki sem, és távollétükben kirabolják őket. Vagyonuk foglyaivá váltak. Életük nem sokban különbözik a börtönlakóétól, mert ők önként háziőrizetre ítélték magukat.

 

Az össztársadalmi megbékélésnek fontos feltétele a másság elfogadása, és tiszteletben tartása is. Sok embernek jelenleg az okozza a legnagyobb problémát, hogy képtelen elfo­gadni, hogy a másiknak az övétől eltérő a bőrszíne, a vallása vagy a szokásai. Eszükbe sem jut, hogy amikor külföldre mennek, akkor ők is mássá, idegenné válnak, és minden bizonnyal nem esne nekik jól, ha őket is olyan gyűlölettel fogadnák, mint ahogy ők viseltetnek a megszokottól eltérő emberekkel szemben. A különbözőség megőrzése azért fontos, mert aki elveszti a másságát, az elveszti az identitását, az egyéniségét is. Ha megszüntetnénk az emberek közötti különbözőséget, elvesztenénk az azonosságunkat, jellegtelen, gyökértelen, uniformizált társadalommá válnánk. Nem lehetünk azok, akik vagyunk, ha nincsenek olyanok, akik különböznek tőlünk. A különbözőséget azért is óvnunk kell, mert a technikai fejlődés ez ellen hat.

Az utazási idő csökkenésével a világ egyre inkább zsugorodik. Ez a tendencia oda fog vezetni, hogy lassan megszűnnek az egyes országok közötti határok, és megindul a népek vándorlása, keveredése. Egységes lesz a világ, ahol elzárkózásnak nincs helye sem egyéni, sem társadalmi értelemben. Az uniformizálódáson túlmenően ennek egzisztenciális kihatásai is lesznek. Jobb, ha már most hozzászokunk a gondolathoz, hogy a jövőben nem csak a saját kis közösségünkben kell megmérettetnünk, hanem az egész világ előtt. Aki nem „veszi fel a kesztyűt”, az menthetetlenül lemarad. Átlagosnak lenni már ma sem elég, mivel ami ma átlagos, az holnap már átlag alatti lesz. Ami ma kiváló, az holnap az internacionalistává váló világban átlagossá válik. A fejlődés nem áll le senkinek a kedvéért, te­hát vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy kiselej­teződünk. Az államhatárok lezárása, az idegenek egyes országokból való intéz­ményesített kitiltása szintén nem vezet eredményre, mert történelmi példák bizonyítják, hogy a teljes elszigetelődés még jobban visszaveti a fejlődést. Japán pl. ma nem lenne a világ vezető ipari hatalma, ha nem adta volna fel a középkori állapotokat konzerváló több évszázados elzárkózó politikáját, és nem nyitott volna a Nyugat, vagyis az egész világ felé.

A globalizáció sokak számára kellemetlen következménye lesz a bérek kiegyenlítődése. A nagy iparvállalatok sorra zárják be a nyugati gyáraikat, és telepítik át a keleti államokba, az alacsony munkabérek reményében. Az Internet lehe­tőséget ad arra is, hogy a kórházak, áruházak és egyéb vállal­ko­zások komplett adatál­lo­mányukat átküldjék In­diá­ba, ahol a harmincszor olcsóbb munkaerő napra­ké­szen feldolgozva vissza­küldi. Természetesen egy idő után a keleti bérrab­szolgák is kiharcolják ma­guknak fizetésük foko­za­tos emelését, a nyugati al­kalmazottaknak azonban be­­le kell törődniük jöve­del­mük csökkenésébe, ha to­vábbra is dolgozni akar­nak.

Ennek a folyamatnak az első lépése az lesz, hogy a nyugati országok­ban élő munkavállalók jelenlegi 35 órás munkaidejét felemelik először 45, majd 50 órára, hogy ne kelljen a fizeté­sü­ket csökkenteni. Ez azon­ban csak átmenetileg jelent megol­dást, az olcsó távol-ke­leti munkaerő előbb-utóbb ki­kényszeríti, hogy a nyu­gati vállalkozók csökkent­sék a munkabéreket. Ezzel egy­idejűleg csökkenni fog az éves szabadság időtar­tama is. Németországban je­len­leg 42 napos szabadság jár a dolgozóknak, míg a Tá­vol-Kelet „kistigrisek”-ként emlegetett fejlett ipari álla­maiban csupán 2 hét. Egyéb­ként az Egyesült Államok­ban is csak 2 hét fizetett szabadság jár az alkalma­zottaknak. Emellett Japán­ban és az Egyesült Álla­mok­ban szombaton is dol­goznak.

Nagyban hozzájárul gondjaink elmélyüléséhez az a jelen­ség is, hogy ­korunk embere lelki válságba jutott. Az egyre bonyolultabbá váló tudományba már nem lát bele, nem érti azt, és ez mind jobban elbizonytalanítja. Nem segíti elő problémáink megoldását az a helyzet sem, hogy az emberek többsége ma sokkal kevésbé hajlik az elmélyült gondolko­dásra, mint az előző korokban. Paradox módon ennek oka, hogy információözönben él, mindent készen kap a médián keresztül. Mindent megmagyaráznak ne­ki, sokszor még annak el­lenkezőjét is, amit tegnap állítottak. Így a legtöbben nem látják át, nem érzik döntéseik felelősségét. Az elmélyült gondolkodás leg­főbb akadálya az állandó rohanás.

Aki gazdag vagy híres az azért hajt, hogy a csú­cson maradjon, a szegény pedig a túlélésért küzd. Önmagunkra soha sincs időnk. A napi tapo­sóma­lomban senki sem ér rá arra, hogy önmagába néz­ve felfedezze saját ma­gát, a rejtett értékeit. A ver­sengő életvitel mellett nem ér rá gondolkozni azon, hogy valójában ki is ő, és mi a feladata ebben a világban. Civilizációnk legfőbb baja, hogy spiri­tu­ális ismereteink messze elmaradnak technikai fejlődésünk mögött. Ennek következtében világunkban mind több a lelki baj, a mélabú, a céltalanság, mind több embert kerít hatalmába a szorongás, a kétségbeesés. Boldogságunkat alapvetően gátolja, hogy a ma embere nem ismeri sem önmagát, sem a kö­rü­lötte levő világot. So­kat hallott ugyan róla, de a lényegéről nem tud sem­mit. Ehhez le kelle­ne ásni a dolgok gyöke­ré­hez, de erre nem érünk rá.

Már a kultúra sem ké­pes vigaszt, átmeneti fe­le­dést nyújtani számunk­ra, mert korunk stressz­ből stresszbe rohanó em­be­rének nincs türelme és ideje a hagyományos él­mények befogadására, a klasszikus művek nagy oda­adást igénylő feldol­go­­zá­sára. Életünk egy őrült futam, és itt-ott a ka­nyar­­­ban ragadnak ránk új in­formációk. Arra azonban nem érünk rá, hogy meg­álljunk, és az ismeretek mélyére hatoljunk, így nem véletlenül alakult ki az a mondás, hogy ma­nap­ság az emberek egyre kevesebbet tudnak, egyre több mindenről. Százfelé figyelünk, de sehová sem igazán. Ide-oda kapko­dás az életünk, nem tu­dunk megnyugodni. Azt hisszük, hogy lema­ra­dunk valamiről, ezért egyszerre mindennel akarunk foglalkozni. Eközben a legfontosabbal nem foglalkozunk: a lel­künkkel. Erre már nem jut időnk. A benyomások tűzijátékában majd szétrobban a fejünk, és figyelmünk darabokra törik. Elménk szétszórtsága a tébolyig fokozódik.

A mindennapi küzdelem is elveszi tőlünk az időt. A napi hajsza után nem marad időnk arra sem, hogy átgondoljuk a sorsunkat. Így hiába születne egy megoldás, amely ezt a folyamatot leállíthatná, senkinek sem lenne ideje arra, hogy a módszer leírását elolvas­sa, vagy az ötlet kidolgozóját meg­hallgassa. Olyanok vagyunk, mint az együgyű hajléktalan, aki nem ér rá beköltözni a felajánlott pa­lo­tába, mert minden idejét leköti a napi betevő sze­métből való ki­guberá­lá­sa. Ilyen körülmények kö­zött még a Megváltó sem te­hetne semmit, mert az embe­rek nem tudnak időt szakítani arra, hogy megváltsák őket. A külvi­lág­gal mit sem törődve esze­­lő­sen hajtják tovább a „mókus­ke­reket”, míg össze nem roppan­nak, el nem pusztulnak. Életük nem más, mint értelmetlen ro­bot. Egy olyan kény­szer­pályán mozognak, amit bármikor megszüntet­het­nének, ha leállnának, és egy kicsit körülnéznének a világban. Ekkor végre észrevennék, hogy van egy másik pálya is, ami normális életet biztosítana számukra, ráadásul nem kellene szembenézniük az ökológiai katasztrófával, az emberiség elpusztulásának mind fenyegetőbb rémével.

A politika is jóval szövevényesebbé vált, egyre nehezebben lehet megkülönböztetni a feketét a fehértől. A Jó ugyanis már csak részben jó, a Rossz pedig nem mindig olyan rossz, mint ahogy azt egyesek állítják. A felvilágosodás és a materialista elvek terjesztése következtében a vallás elvesztette hatalmát a lelkek felett, a társadalom viszont egyre könyörtelenebbé válik, ezért az egyén nem tudja, hogy mibe kapaszkodjon, hová meneküljön. Szükség lenne egy új ­val­lásra, egy új hitre, amely a modern embernek is támaszt nyújtana. Ezt azonban nem lehet a jelenlegi világvallások és a különféle filozófiai irányzatok összezagy­válásával létrehozni, mert nem lenne életképes. A korszellemnek megfelelő vallásra valószínűleg csak a rövidesen ránk köszöntő Vízöntő korszakban, a várva várt new age korában fogunk szert tenni, a túlvilági hatalmakkal, és a Földön kívüli civilizá­ciókkal való tömeges kapcsolatfelvétel során. Addig azonban el is kell jutni, és az emberiség jelenlegi helyzetét tekintve nem sok remény van arra, hogy túléljük a XXI. századot. Most még nagy a valószínűsége annak, hogy történelmünk a Bibliában megjósolt módon, apokaliptikus szenvedések köze­pette fog véget érni. Ha nem változtatunk a jelenlegi magatartásunkon, akkor könnyen beteljesedhetnek Jézus szavai, melyek szerint: „A világot vagy a szelídek fogják örökölni, vagy nem lesz örökség!”

Egyetlen lehetőségünk van a megmenekülésre: meg kell tanulnunk a Földön egymással békében és harmóniában élni, amíg ez nem késő. Ennek alapja a szeretet, amely egyben kulcs a világmindenséghez. A „senkinek sem ártok” langymeleg szeretete azonban nem elég. A cselekvő krisztusi szeretetet kell elsajátítanunk. Mindennapi életünkbe be kell építe­nünk a tolerancia, a meg­bocsátás és a segítőkészség elvét. Kétségtelen, hogy ez irgalmatlanul nehéz feladat egy olyan világban, ahol az önzés, a haszonlesés, az irigység, az igazságtalanság és a részvétlenség hálójában vergődünk, de vállalnunk kell ezt a hatalmas energiát felemésztő küzdelmet.

Később az abszolút világban lévő tanítóinktól és a Földön kívüli civilizációktól szerzett információk birtokában mi is tisztában leszünk majd a világ működési rendjével, ami ­olyan magatartáshoz vezet el bennünket, amely bölcsességet teremt­het még a személyünket érintő legnagyobb nyomorúságból és megaláztatásból is. Későbbi tapasztalataink alapján elérjük azt a szintet, hogy érdekesnek és nem gyűlöletesnek fogjuk tartani a magunkhoz viszonyított másságot. Belátjuk majd, hogy a rész harmóniája az egész harmóniája, ezért minden körülmények között hűnek kell maradnunk az igazi céljainkhoz, hogy minél hatékonyabban szolgálhassuk a világot. Megértjük a körülöttünk zajló ese­mények valódi okát, és szto­ikus bölcsességgel szemléljük majd a világot. Ez a szellemi síkon lezajló forradalom, ez az ugrásszerű tudati fejlődés olyan erős „pszichés földrengéshez” fog vezetni, amilyet az emberiség még soha nem élt át. Kizárólag rajtunk múlik, hogy sikerül-e evolúciós fejlődésünk­ben ezt a minőségi ugrást elérnünk, vagy arra a sorsra jutunk, mint az előző, elvetélt civi­lizációk. Ebben az esetben betel­je­sedik a Jelenések köny­vében megjö­vendölt prófécia, és az emberiségnek csak egy kis (arra érdemes) hányada fog megmenekülni. Azonban nekik is egy mesterséges (inkubátor) világban kell tovább élniük, mert a Föld teljesen lerombolt felszíni világa jó ideig alkalmatlan lesz a normális életvitelre.