Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 Konrad Lorenz “Mentsétek meg a reményt”

2010.07.24

Természetesen ellenzem, hogy bármelyik gyerek körömlakkot cseppentsen egy nyuszi szemébe, csak hogy lássa, mi történik! Ez felesleges. Az anyának jobban oda kell figyelnie a gyerekére. Ebben az esetben sokkal könnyebb eldönteni, mi a helyes, mint a fontos és szükséges állatkísérletek esetében. Azt kell szem előtt tartani, hogy az állat sok tekintetben nemhogy kevésbé, hanem sokkal jobban szenved, mint az ember. Egyik utazásom alatt foggyökérgyulladásom lett, és nem volt nálam semmilyen fájdalomcsillapító, csak altató. És elég ostoba voltam ahhoz, hogy bevegyem az altatót. A fájdalom iszonyú volt, mert azt a kevés öntudatot, amelybe kapaszkodhattam volna, a tabletták elfojtották. Így az ember védtelenül ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Az állatoknál mindig ez történik. Az ember anélkül is tud szenvedni, hogy bánkódna. A La Manche csatornán utaztam egyszer egy belga hajón, és olyan pocsékul éreztem magam, hogy majd belehaltam. Olyan rosszul voltam, amilyen testi rosszullét csak gyötörhet valakit, de egy pillanatig sem búsultam, mert láttam Ostende mólóját, és tudtam: tizennégy perc múlva ott vagyunk, és a szörnyű szenvedés véget ér. Ezt az állat nem tudhatja. Aki két hétre elutazik és otthon hagyja a kutyáját, az ugyanúgy szenved, mintha a gazdája meghalt volna, mert nem tudhatja előre, hogy visszajön-e. Ha csak dolgozni megy és este hazajön, akkor ez az idő olyan rövid, hogy a kutya hozzászokik. Felfogja, miről van szó. Egy idő után megtanulja, hogy nem kell komolyan venni. Másrészt az is igaz, hogy a kutyák gyorsan felejtenek. A kutya rövid életű. De a hosszú életű madaraknak; amelyek hatvan-hetven évig is elélnek (papagájok, libák), hihetetlenül jó az emlékezetük. A természetvédelem, ugye, nemcsak egy-egy állat otthoni tartását jelenti, hanem egész élő rendszerek megóvása is cél. Hogyan vetődik fel az értékek kérdése? A tudomány manapság egyre inkább csak a mennyiségi mutatókat veszi figyelembe, és ez nagyon helytelen. Egy Schiller nevű illető írta: “Mit számba venni nem lehet, nektek értéktelen, mi eddig föl nem méretett, annak nincs súlya sem.” (Székely Magda fordítása) És ez ma még találóbb, mint akkoriban volt. A pénz a hibás mindenben, az a már-már vallásosnak nevezhető hit, hogy az élővilág értékét is fel lehet becsülni: négyzetkilométernyi erdő ennyi és ennyi ezer dollár. Hát ez hatalmas tévedés. Mindez megfizethetetlen, és ha nyomtalanul elpusztul, akkor a világ minden pénzén sem lehet visszavásárolni. Az embereknek is és a természetvédelemnek is fel kell ismernie azoknak a dolgoknak az értékét, amelyeket nem lehet előállítani. A technokrata azt mondja: “Miért kell védeni a kőszáli kecskét? Amit a technika teremt meg, az sokkal értékesebb.” Nagyot téved! És az ilyen ember tényleg elhiszi, hogy lehet békát gyártani, ha van rá elég pénz, mint ahogy rakétát is lehet építeni, ha megvan hozzá az anyagi fedezet. Pedig ha egy faj egyszer már eltűnt, nincs mit tenni, nem tudunk füvet varázsolni, ha se fű, se mag nincs már. Sajnos itt sem lehet építeni az úgynevezett józan észre. Mert a logika a gondolkodás törvényszerűségeinek az összessége, amely az ember törzsfejlődése és a kultúrtörténet során “keletkezett”. A fenyegető vég feltételezése – sajnos – hiányzik belőle. Mi, az evolúciós ismeretelmélet kutatói jól tudjuk, hogy a valóságos, létező dolgok a tudatunkban milyen különbözőképpen tükröződhetnek. Már nem csodálkozunk, ha egy és ugyanaz a tárgy egyszer atomsugárzásként, másszor hullámként jelenik meg előttünk. És nem csodálkozom azon sem, hogy ez a testre és a lélekre is vonatkozik. Ha azt mondom, itt ül Kurt barátom, akkor semmiképpen sem a fiziológiailag leírható testére gondolok, de nem is a kétségbevonhatatlan lelkületére, arra, hogy ugyanolyan élőlény, mint én, hanem mindkettőre egyszerre. Tehát azt a tényt, hogy a természetet védeni kell, biztosan nem lehet az embereknek tisztán logikai érvekkel bebizonyítani. El kell magyarázni, példákat kell keresni rá. Különben senkit sem tudunk meggyőzni, hogy az atomenergia veszélyes, hogy az emberiség ezzel zsákutcába tévedt, s hogy ebbe belepusztulhat. Mindenütt érvényesül a szabályozás technikája. Az olyan szabályozó rendszer, amelyben pozitív visszacsatolás jön létre, szükségszerűen nincs egyensúlyban. És a szociális interakciók területén csak nagyon kevés az olyan szabályozó, amely negatív “feedbacket” hoz létre. Negatív visszacsatolás akkor keletkezik, ha például a porlasztó túlságosan megtelt, és ilyenkor az úszó gondoskodik róla, hogy a benzinutánpótlás csökkenjen. Ezt nevezzük negatív szabályozó körnek. Az ilyen típusú szabályozás felismerése érdekes módon a technikának köszönhető, a biológia csak később fedezte fel. Legtöbbször a technika tanult a biológiától, de a szabályozó kört a biológia vette át a technikából. Ha például a Greenpeace aktivistái az akciók közben nem félnek erőszakot alkalmazni, akkor pozitív feedback keletkezik: minél erősebbet ütnek ők, annál erősebben fognak visszaütni. És bár jobb lenne persze, ha a természetvédelemre való nevelés erőszakmentesen folyna (mert az erőszak mindig erőszakot szül), azért be kell ismernem, hogy én a Greenpeace pártján állok. Csodálatosnak tartom, milyen energikusan lépnek fel az emberek, veszélyeztetik az életüket, traktor elé vetik magukat, csak hogy a természetvédelem ügyét szolgálják. Ha fiatal volnék, biztos én is ezt tenném, de most már túl merevek a lábaim. Mindenesetre tisztelettel adózom a Greenpeace mozgalomnak. Mégis felvetődik a kérdés, milyen messze szabad elmenni a háborúskodásban. Azt válaszolnám, hogy mondjuk egy fókavadászt addig akadályozhatok a fókák irtásában, ameddig ez nem jár nyílt agresszióval. Ez a határ. Tovább nem szabad elmenni. A Greenpeace-aktivista nem ölheti meg a fókavadászt, és fordítva. Ám az olyan akciók nélkül, mint amilyeneket a Greenpeace szervez, a természetvédelem szinte megoldhatatlan problémák előtt áll. Ma már alig találunk teljesen érintetlen természeti tájat, és az ilyeneket valóban hevesen meg kell védeni. Ma még ugyanis azt sem tudjuk pontosan, hogyan hat például a vadon élő állatokra, ha az életterük túlságosan leszűkül. Vagy hogy milyen kicsi: lehet egy populáció, amely még képes az életben maradásra? Vagy szarvas marad-e a szarvas, ha az erdőt körülveszi a civilizáció? Feltehető, hogy ha az élettér és a populáció túl kicsi lesz, akkor megindul a háziasodás, és az állat már nem az az állat lesz, ami valaha volt. Olyan ez, mint amikor az indiánokat rezervátumban tartják. Nem lesz semmi bajuk, de ez az első lépés afelé, hogy mintegy ketrecben, állatkertben, felügyelet alatt tartsák őket. De indiánok lesznek-e még akkor is? Természetesen megvan a lehetőség, a “természet másodkézből”. Bizony, nemsokára már csak ilyen természet lesz, mert a védett “természet elsőkézből” már csak néhány parknyi területűvé zsugorodik. És amilyen szükséges és fontos a megőrzés, a védekező intézkedések sorozata, olyannyira fontos az is, hogy létrehozzunk “természetet másodkézből”. Ez például azt jelenti, hogy úgy kell földet művelni, hogy a talaj felső rétege megmaradjon. Igazán megelégedéssel tölt el, hogy a Tullnerfeldet nyárfasávokkal és természetes aljnövényzettel vették körül. De a cserjéket gazdaságosabban is el lehetne rendezni, ami a kisállatoknak és a madaraknak is jót tenne. Bizony, sok a teendő! A “természet másodkézből” megoldásra jó példa az Inn vízlépcsője Passautól északra. Itt most olyan bakcsók is élnek, amelyek nem fordultak ott elő, úgy költöztek oda. Érdekes, hogy már Zarathustra is tudta, milyen hasznos a “természet másodkézből”, amikor a sivatag élővé változtatását nagy érdemnek nevezte. Ehhez képest könnyebb a monokultúrából az állatok számára életteret, védett területet kialakítani. Az elképzelés (amely a monokultúra alapja), hogy minden jó, ami nagy – the bigger the better –, remélhetőleg hamarosan háttérbe szorul. Meg kell hogy mondjam, felelőtlen dolog olyat állítani, hogy valamely ökoszisztéma nem érdemel figyelmet, vagy hogy egyik ökoszisztéma értékesebb, mint a másik, vagy hogy esetleg az utolsó erdeinkre nem tartunk igényt. Az ilyesmi hatalmas veszélyt rejt magában, és végzetes lehet. Rengeteg olyan élettér van, amit már nem lehet helyreállítani, ha egyszer vége van: lápok, tengerek és még sorolhatnám. Kötelességünk, hogy ezeket a területeket minden eszközzel megvédjük, de ez nem mentesít minket az alól a kötelesség alól, hogy ahol csak lehet, létrehozzunk természetet másodkézből is. Néha – sajnos túl ritkán – szerencsére magától helyreáll az egyensúly a természet javára. Vegyük például a bálnavadászatot! Mivel a bálnák száma ennyire csökkent tengereinkben, a legtöbb bálnavadászatból élő vállalkozás tönkremegy. És az utolsó reményem ezekkel az érdekes emlősökkel kapcsolatban, hogy miután a legutolsó vadászok is tönkrementek, még mindig marad egy bálnapár, ami tovább szaporodik. Nem akarom azt hinni, hogy már késő lesz. Egy növény, amely az út mellett vagy egy városi lakásban virágzik, emberi lelket menthet meg! Én is, ha a kertemben üldögélek, ahol harminchat különböző madárfaj röpköd szabadon, akkor új energiát és reményt merítek, s örülök, hogy itt nem olyan, mint Wuppertalban. A láp talán a legjobb példája a pótolhatatlan ökoszisztémának, mert a láp kialakulását hosszú-hosszú evolúciós folyamat előzi meg. A lápok egészen egyedi életközössége olyan élő rendszer, amely azt bizonyítja, hogy az emberek nem tudnak mindent megvásárolni vagy előállítani, mint ahogy korábban képzelték. Ahhoz, hogy megértsük, miért pótolhatatlan a láp, tudnunk kell, mi is az, hogyan keletkezik. A láp a legutolsó jégkorszak maradványa, ebben az időben kezdődött az életük. Mikor a gleccserek eltűntek, a jégvájta, vizet át nem eresztő medencékben összegyűlt az olvadt jég, s felhalmozódott bennük mindenféle elpusztult élőlény is. A környezet alacsony hőmérséklete miatt ezek nem tudtak egészen lebomlani, elrothadni. A vízzáró réteg is megakadályozta a teljes lebomlást Ilyen módon ezek az állóvizek egyre jobban feltöltődtek. Később a belőlük kinőtt növények (pl. a nád) is mindig belesüllyedtek a régi olvadékpocsolyába, mígnem a víz tele lett elpusztult élőlényekkel. Még fák is keltek ki azokból a magokból, amelyek kicsíráztak. Megnőni azonban nem tudtak, mert súlyuknál fogva szó szerint eldőltek, és belesüllyedtek a puha, vizenyős fenékbe. Kérem, ne feledjék, hogy nem minden mocsaras terület láp. A lápot a tőzeg különbözteti meg minden más hasonló területtől. A tőzeg le nem bomlott, de ősrégi szervezetekből áll, növényekből és állatokból, melyek az adott környezetben nem vagy csak részben rothadtak el. A lápoknak két fő típusát különböztetjük meg. A régebbi fajta az úgynevezett felláp. Nem azért hívják így, mert magasan fekszik, hanem mert az esővíz az összes tápanyagot lemossa mélyebbre, és ezért csak nagyon igénytelen növények maradnak meg benne, ilyen a tőzegmoha (sphagnum). Ez minden mást elborít, ha elpusztul, lesüllyed, nőni pedig felfelé nő, évente kb. egy millimétert. A nem bolygatott lápokban több méter magas tőzegmohatelepek találhatók, melyek a láp közepéből szépen ívelnek a szélekig – mint egy lefelé fordított tányér a jégkorszaki tó tükre felett. Ez tehát a felláp, amely felbecsülhetetlen értékű élettér, éppen mert annyira ősi, és olyan sokáig tart, amíg kialakul. A másik típus a rétláp vagy síkláp. Ez főleg a tavak feltöltődött részein keletkezik, ha ebbe elég sok nád és más növény kerül. Nagyon szép lápfeltöltődés figyelhető meg a Fertő tó közvetlen környékén. A rétláp alapjában véve még nem “kész” láp. Ha van elég ideje, akkor elképzelhető, hogy több száz év múlva felláp lesz belőle. És itt van a kutya elásva! Ha egyszer megértjük, hogy a világon minden evolúció során jön létre – a láp évezredek alatt, az ártéri erdő pedig sokkal hamarabb –, akkor azt is belátjuk, hogy nem szabad olyan felelőtlenül bánnunk a pótolhatatlan életterekkel, mint ahogy most tesszük. Ha majd az utolsó lápokat is föláldozzák a mezőgazdaságnak a tőzeg, a lápmedence érdekében, akkor ezzel nemcsak egy állat- vagy növényfaj pusztul ki, pedig ez is nagyon szomorú, mivel pótolhatatlan –, hanem odavan egy egész élő rendszer. És a fellápban pont olyan élőlények találhatók nagy számban, amelyek helyhez kötöttek, és nem lehet máshová telepíteni őket azzal a felkiáltással: “Majd eszel mást, különben elpusztulsz!” A felláp növénye például a drosera és az érdekes, húsevő harmatfű, aztán a hízóka, és néhány helyen a vízirence. A szürkegémnek mondhatjuk azt: “Menj el az ártérről, mert kivágták a fákat, telepedj meg egy tónál vagy pataknál; menj a szántóföldre puhatestűeket enni.” Ez elképzelhető. De a láp növényei és állatai annyira speciális igényűek, hogy pont erre a különleges talajra vagy oligotróf tápanyagban gyengén ellátott vízi zónára van szükségük. A lápot csak láppal lehet pótolni. Itt már nem segít a “természet másodkézből” megoldás. Persze bárki mondhatja: “Csinálok egy lápot.” Nos, ha valakinek van tíz- vagy tizenöt ezer évnyi ideje, akkor menni is fog a dolog. És ez a paradoxon érzékelteti, hogy a láp valóban pótolhatatlan. Még az is nehezíti a dolgot, hogy a lápi ökoszisztéma borzasztó könnyen megbomlik, a legkisebb változás is veszélybe sodorhatja, sőt elpusztíthatja. Ha csak kevés ideig is meszet szórunk a lápra, a gigantikus méretű alkotást, amely több tízezer év alatt épült fel, egy kézmozdulattal máris megsemmisítettük. Ha a láp, a felláp rendje egyszer megbomlott, akkor már majdhogynem menthetetlen. Már egy kismértékű kiszáradást sem igen lehet jóvátenni. Egyszer megpróbáltam megmenteni egy kiszáradással fenyegető lápot, úgyhogy ilyen szempontból lápszakértőnek számítok. A seewieseni intézetem mellett volt egy saját kis lápunk, és bár azonnal felléptünk a kiszáradás ellen, mégis olyannyira elszaporodott a nyírfa, hogy szinte teljesen kiszorította a többi szép és honos növényt, mint amilyen pl. a tőzegmoha, a tőzegáfonya vagy a vidrafű. Az egész élővilág megváltozott, nem tehettünk ellene semmit. Egyébként ebben a pusztuló, leépülő seewieseni lápban egyszer láttam egyetlenegy mocsári békát, talán a legutolsót. Hím volt, gyönyörű, kékessárgás nászi öltözetben. Húsz éven keresztül voltam Seewiesenben, naponta elmentem a láp mellett, de soha többé nem láttam egyetlen mocsári békát sem. A nagy pusztulás akkor már elkezdődött. Azóta láttak ott egy mocsári gyíkot, keresztes viperát, de mocsári békát soha többet. Ebből látszik, hogy milyen gyorsan megbomlik egy élő rendszer egyensúlya. Ha ez a láppal történik, akkor a helyrehozatal meghaladja az ember képességeit. Az egyetlen ellenszer a megelőzés, a defenzíva, a teljes védelem. Csak hát ez a láp esetében nem is olyan egyszerű. Ahhoz, hogy láp maradjon, el kell érnie egy minimális nagyságot. Az apró reliktumok (maradványok) nem nevezhetők lápnak. Ráadásul egyáltalán nem fér meg a láp az emberrel, vagyis azokkal az agrotechnikai, mezőgazdasági követelményekkel, amelyeket az ember támaszt a tájjal szemben. Például minden további nélkül kihajthatják a teheneket a havasi rétre, hogy ott legeljenek egész nyáron, ettől ott még tovább virágzik a ritka orchidea. Sőt egyenesen szükség van rá, hogy a legelő állatok, a tehenek röviden tartsák a füvet, különben az egész elgazosodik, elvadul, és az orchideát hamar kiszorítanák más növények. A láp esetében ez nem megy. A láp nem tűri soká még az emberi lépteket sem, mert a tőzegmoha nagyon érzékeny. Aztán meg nem könnyű meggyőzni róla egy gazdálkodót, hogy megtartson egy kihasználatlan, nyereséget nem hozó földdarabot, ahol még sétálni sem lehet. Rolf Ismer barátomnak, egy Hannover Ströhn-i gazdálkodónak van egy lápja, amelyet természetvédelmi magánterületnek nyilvánított. Ez persze példa értékű. De ki csinálja utána? És felmerül az a kérdés is: mekkorának kell egy lápnak lennie, hogy életben tartson egy fajt? Elég-e hozzá Rolf Ismer védett lápja, hogy a nyírfajdkakas ne vesszen ki? Még azok az állatok is, amelyek képesek alkalmazkodni a kis területhez, megszenvedik ezt a változást, ugyanis jobban függnek a többi velük élt, de kihalóban lévő fajtól, mintsem gondolnánk. Ha egy biotóp bonyolult rendszeréből (és a láp ilyen) kiemelünk egy fajt, nem lehet előre megjósolni, hogy ez milyen hatással lesz a számtalan többi fajra. Erről a területről még nagyon keveset tudunk. És ez nemcsak a lápra, hanem minden élő rendszerre érvényes. Sokan megkérdezhetik: “Minek nekem ez az egész?” Minek a mocsári béka az én boldogságomhoz? Nos hát, nem egy adott fajról van szó, hanem a rendszerről. Az egyensúlyban lévő természet utánozhatatlan szépségű és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember ember maradjon. És mindezt elveszíthetjük, ha leromboljuk a természeti tájakat, például a lápot. De mint tudósban, motoszkál bennem az a lelkiismereti kérdés – “Keblemben, óh, két lélek lakozik” –, hogy nem válik-e a természetvédelem bizonyos tekintetben tévtanná. Nagyon óvatosnak kell lennünk. A becsületes, jó természetvédőnek előbb vagy utóbb fel kell tennie magában azt a kérdést: tartsak meg egy olyan életteret, mint a láp a mai világban, vagy engedjek inkább szabad folyást a változásoknak? Mert a céltudatos emberi beavatkozás nélkül is változik a táj. Viszont mindenképp meg kell akadályozni az emberi kultúra okozta gyors változásokat. Nézzük meg ezt a seewieseni felláp példáján! Ha észreveszem, hogy a láp egyre szárazabb és a nyírfacsemeték elszaporodnak, vajon kivághatom-e őket? Jogom van-e erőszakkal irtani a nyírfákat, hogy a láp tovább éljen? Ezzel beleavatkozom a dolgok menetébe, és a lápot sok szempontból muzeális állapotban tartom. Olyan mesterséges preparátumot hozok létre, amelyet állandóan gondozni kell. Csakhogy a láp időközben olyan értékes táj lett, hogy tulajdonképpen mindent meg kell próbálnunk, hogy megőrizzük. Elsősorban a különleges növény- és állatvilágát. Ebben az esetben nem hiszem, hogy jó megoldás nézni, hogyan pusztul el egy láp, ha még tovább is életben lehet tartani. Mert a láp nemcsak szép, és ritkasága miatt értékes, hanem intő példája annak is, milyen könnyű egy több ezer éves ökoszisztémát egyetlen rövid generáció alatt tönkretenni. A hathatós természetvédelemhez nem elég az egyes ember lelkesedése, hanem elsősorban a kormány támogatására van szükség. A sikeres természet- és környezetvédelem érdekében muszáj a jóakaratú politikusokhoz fordulni. De a politikus sem bújhat ki a saját bőréből. Nézze, környezetvédelmi miniszterünk, dr. Steyrer (1986-ig) mindig aláírja a javaslataimat, melyek a hatékony osztrák környezetvédelemre vonatkoznak. Ugyanaz a véleménye, mint nekem, de az ember tisztában van vele, hogy nem olyan egyszerű mindezt keresztülvinni, mert a politikus – és leginkább a jó politikus, aki jó ügyet akar tovább szolgálni – arra törekszik, hogy újra megválasszák. Végső soron Földünk minden problémája etikai probléma, a természetvédelem is. És a demokrácia sajnos nem alkalmas arra, hogy etikát “gyártson”. Mindig az etikátlanoké marad a jog, ők kapják a több szavazatot. Ez a kormányzati forma alapvetően elégtelen és siralmas megoldás, de a lehetséges és ismert formák közül még mindig a legjobban használható. A demokráciában legalább megvan rá az esély, hogy az embereket valamiről meggyőzzük. A Nobel-díjas George Wald (aki – mint minden öregedő természettudós – be-betéved a filozófia és az erkölcstan területére), ő mondta ki azt, hogy az egyén szabadsága, vagyis a valódi demokrácia sajnos fordított arányban áll egy adott állam népességének számával. Ez azt jelenti, hogy minél nagyobb egy ország, annál szervezettebbnek kell lennie a lakosságnak, és ezért annál kisebb az egyén szabadsága. Ebből már következik, hogy az óriásállamok – függetlenül attól, hogy kikiáltották-e a demokráciát – totalitárius rendszerré válnak. Erre ma Amerika és a Szovjetunió klasszikus példa. Ezek totalitárius államok, és ez így nem mehet tovább sokáig! A kis államokra ezért nagy morális felelősség nehezedik, hiszen ezek modellálhatják, hogy is kellene ezt jól csinálni. Időközben az is kiderült, hogy a vallás morális követelményei érdekes és megdöbbentő módon megegyeznek azokkal a követelményekkel, amelyeket a tiszta emberi értelem támaszt környezetünk gazdasági felhasználásával szemben. Én meggyőződéssel vallom osztráknak magam, mert úgy gondolom, hogy Ausztria olyan állam, amelyben nagyon jók a kilátásai a demokráciának. Svájc talán konkurálhatna velünk ebben, de Svájcban túl sok a gazdag ember. Ott nagyon nagy szerepe van a politikában a mamutvagyonnak. Ez az oka, hogy – mint mondtam – meggyőződéses osztrák vagyok. Azt hiszem, hogy az elengedhetetlenül szükséges intézkedéseket Ausztriában lehet a legnépszerűbbé tenni. És úgy gondolom, hogy a morális és gazdasági követelmények összeegyeztetését Ausztriában lehet majd a leginkább megoldani. Ezek a természetvédelmi követelmények – a politika segítségével – azt célozzák, hogy defenzív intézkedések segítségével megtarthassuk azokat a szép, értékes és változatos természeti tájakat, melyekkel Ausztriában ma még rendelkezünk. Az is tény, hogy a természetvédelem csak a gazdag országokban hozhat sikert, vagy legalábbis ott van rá lehetőség – ellentétben a szegény országokkal, amelyeknek a gazdasági helyzete és szociális struktúrája nem biztosít az egyes embernek megfelelő táplálkozási és jóléti szintet. Egy éhező négert vagy pakisztánit nem lehet arról meggyőzni, hogy a DDT szörnyű és pusztító méreg, hiszen a mindennapi köleséért aggódik, mindent megtesz érte; mert népes és alultáplált családjának minden gabonaszemre szüksége van, nehogy éhen haljon. És egy vadembernek, egy eszkimónak sem lehet megtiltani, hogy elpusztítson egy rozmárt, ha szüksége van a húsára, zsírjára és csontjára a puszta megélhetéséhez. Itt a mi természetvédelmi elképzeléseink nem verhetnek gyökeret. És persze az sem igaz, hogy a vadászat, a földművelés és a gyűjtögetés árt a természetnek, az állatoknak. Legalábbis addig, amíg el nem harapódzik! Az őserdei indiánok, akik ma is háborítatlanul élnek Dél-Amerika trópusi erdeiben, már évezredek óta teljes összhangban élnek a természettel, pedig vadásznak, bizonyos növényeket is termesztenek, és bogyókat, gyümölcsöket gyűjtenek maguknak. Ezzel nem avatkoznak be, nem zavarják meg a természetet, ez csak olyan, mint amikor a ragadozó állat vadászik. De az éhező pakisztánitól nem vehetjük zokon, ha azt mondja: “Fütyülök a természetvédelemre!” Számára ugyanis a tele has és a sportkocsi – a jólét jelképei – a legkívánatosabb a világon. Tehát egy bizonyos létminimum mindenki számára szükséges lenne ahhoz, hogy foglalkozhasson a természetvédelemmel. A mai jóléti társadalmakban így is kellene lennie! És az ember eltöpreng, mit lehetne még tenni annak érdekében, hogy a természet- és környezetvédelem az őt régóta megillető helyre kerüljön, és elérhessük, hogy az emberiség ne kövessen el azzal öngyilkosságot, hogy továbbra is meggondolatlanul pusztítja az életterét. Már említettem, hogy a demokrácia az eddig ismert legalkalmasabb államforma arra, hogy a népbe belenevelje a természet védelmét, de még közel sem a legjobb. Emlékszem, hogy még az orosz hadifogságban beszélgettünk barátaimmal arról, milyen legyen az okos, emberséges törvénykezés és kormányzás, az az ideális államforma, amely az emberiség problémáit a legjobban oldhatná meg. Arra az eredményre jutottunk, hogy az egyedüli használható kormányzási mód “a jók diktatúrája” lenne. Ez a paradoxon máris sok mindent elárul; mert ha mégolyan ostoba is az emberiség, hogy képtelen belátni: a környezet rombolásával a saját sírját ássa meg, még akkor sem lenne célravezető egy ilyen öko-diktatúra. Erőszakkal – mint tudjuk – semmi nem megy. Mindig létrejön egy diktatúraellenes mozgalom, s egy rémuralom újra egy Adolf Hitlert termelne ki. A legjobb szándék sem használ, mert minden rémuralom már eredendően rossz. Ám olyan kormányzatot még nem sikerült kitalálni és létrehozni, amely békés eszközökkel, megfelelő módon támogatja és végre is hajtja a természet és a környezet védelmét. A “jók diktatúrája” megvalósíthatatlan. Az emberek réges-régen tudják, mióta csak emberi kultúra létezik, hogy az agresszió döntő szerepet játszik a politikában. A demagógok ezzel régóta tisztában vannak, régebb óta, mint ahogy az etológia egyáltalán létezik. Hitler elterjesztette: “A zsidók bűnösek mindenben!” És ez a demagógia hallatlanul nagy hatást gyakorolt a népre. Természetesen az embereket mindig lelkesíteni kell egy közös cél elérése érdekében. Sok mindenért lehet lelkesedni: a motorkerékpárért, a tudományért stb. De a lelkesedésnek mindig vannak bizonyos feltételei, nevezetesen: hogy alakuljon egy olyan csoport, érdekszövetség, amely együttes erővel lép fel valamiért vagy valami ellen. Mióta nincsenek kardfogú tigrisek, amelyek régen az embert veszélyeztették, hiányoznak az igazi ellenségek, akiket le kell győzni. Az ember esetében ez az alaphelyzet nagyon változatos: éppúgy harcol egy politikai ellenfél, mint egy mamut ellen. És a harc már nem áll messze a háborútól, ami megint csak rossz dolog. És ha az emberiség újra belesodródik egy világháborúba, akkor már a legkisebb rosszat kívánom, vagyis a környezetrombolás elleni “világháborút”. Az atomenergia és az atomfegyverek Csernobil előtt és után CSERNOBIL ELŐTT: Mi a személyes véleménye az atomfegyverekről, illetve az atomenergiáról? Nem hiszem, hogy van valami, amit kevesebbre becsülnék. Az emberi észnek ezek a legborzasztóbb kinövései, amit az emberi kultúra a szakóca felfedezése óta kitermelt magából. Ennek az egésznek a gyökere ugyanis a szakócánál keresendő. Előrebocsátom, hogy az érvelésnél nem tudom legyőzni magamban a magatartáskutatót. Az emberi közösség alapjában véve nagyon hasonlóan viselkedik, mint a patkányoké. Egy zárt nemzetségen belül a patkányok nagyon békésen, sőt szociálisan viselkednek. De ha egy másikkal találkoznak, “aki” egy másik nemzetséghez, “párthoz” tartozik, akkor máris valódi ördögökként viselkednek, és ölik egymást. A Föld helyzetét egy olyan hajóéhoz hasonlítanám, ahol már mindent felfaltak a patkányok, és az agresszió hullámai egyre magasabbra csapnak. Csakhogy egy ilyen öldöklés után mindig marad elegendő patkány, hogy fenntartsa a fajt. Az atomfegyverrel harcoló embernél ez egyáltalán nem olyan biztos. Azok az antropológusok, akik afrikai ősünk, az Australopithecus nyomai után kutatnak, arra a következtetésre jutottak, hogy ezektől a lényektől örököltük a ragadozó természetet, ezek ugyanis nagyvadakra vadásztak. Velük táplálkoztak, ezért kellett brutálisan megölniük őket. Valójában azonban az ember viszonylag ártalmatlan mindenevő, aki a környezet veszélye ellen nem tudott igazán jól védekezni, mert nem volt olyan speciális fegyvere, mint az agyar, a rémisztő karmok vagy más hasonlók. Az igazi ragadozók (oroszlánok, farkasok), melyek falkákban élnek, természetes fegyvereik ellensúlyozásaként bizonyos gátlásokkal születnek, és ezek megakadályozzák, hogy fajon belül felhasználják gyilkos “szerszámaikat” (kivéve persze a riválisok harcát és más ragadozók elleni védekezést). Ha nem lenne bennük ez a gátlás, már rég kipusztították volna saját magukat. Az embernél máshogy alakult. Veleszületett fegyver hiányában nem tudta megölni a társait, halálra harapni vagy karmolni nehéz lett volna őket. Túl soká tartott volna, és az áldozat elmenekült volna. Ezért az emberben nem fejlődött ki az a gátló mechanizmus, amely megakadályozhatná, hogy egymást elpusztítsák. Kezdetben erre nem is volt szükség. De aztán az evolúció hirtelen a kezébe adta a követ, az éles, kemény szakócát. És ezzel a fegyverrel már lehetett ártani a szomszédnak, már meg lehetett ölni. Most már, hála istennek, az “ember-lét” a természeti adottságok mellett feltételez bizonyos felelősségérzetet is. És a két dolog nagyjából kiegyenlítődik. Az ősember tehát feltette magának a kérdést, érdemes-e megölnie rossz hangulatában a társát, akivel egyébként jól megértik egymást. Ha az emberi értelem nem lenne képes kérdéseket feltenni és azokra válaszolni, az emberi faj már régen nem létezne. Sajnos ez a morális felelősség azonban nem jelent százszázalékos védelmet. Az emberiség igenis elpusztíthatja önmagát. Az atomfegyverekre célzok. Annak ellenére, hogy a szakóca felfedezése óta a fegyverek fejlődése hihetetlen méreteket öltött – bonyolultság és technikai tökéletesség szempontjából egyaránt –, az a bizonyos gátlás mégsem fejlődött hasonló tempóban. Elsősorban azért nem, mert az ölés sokkal egyszerűbb lett, mivel az az ember, aki csak az ujját görbíti be vagy megnyom egy “piros gombot”, már egyáltalán nem szembesül közvetlenül borzalmas tettével. Nem kerül abba a helyzetbe, hogy tétovázzék, mert az áldozata száz méterre vagy még messzebb van, és ő, a szörnyűség előidézője nem is látja, ahogy a puskagolyó felszakítja ellenségének a hasfalát – aki mégiscsak saját fajtájához tartozik –, és ahogy kiömlenek a belei. Talán egy hasonlat mindezt jobban megvilágítja: Képzeljük el, hogy a vadászok hajtáshoz készülődnek gyönyörű zöld öltözékben, de nincs náluk fegyver, puska, de még nyíl vagy íj sem. Ekkor jön a nyúl. Hát melyik épeszű ember lenne képes rá, hogy ezt a nagy szemű, nagy fülű, puha bundájú nyuszit saját körmével vagy fogával tépje szét? A gyilkolás csak akkor megy “jól”, ha az érzelmeket ki lehet kapcsolni a kézzelfogható következményekkel szemben. És ez ma egyszerűbb, mint bármikor volt. Családapák, köztiszteletben álló emberek, akik szerették feleségüket és gyermeküket, a világháborúban minden további nélkül képesek voltak rá, hogy végrehajtsák a szőnyegbombázásokat, és ezzel több száz meg ezer gyereket és felnőttet pusztítsanak el a legiszonyatosabb módon. Mert olyan messze voltak! A repülőgépből csak az éjszakában fel-felvillanó tüzek látszottak… És ezzel el is érkeztünk az atombombához. Sajnos nagyon tisztán látom az emberek kollektív butaságát; valahogy képtelenek rá, hogy tanuljanak a nyilvánvalóan rossz dolgokból, és ezeket kijavítva folytassák tovább történelmüket. Mégsem hihetem el, hogy a szuperhatalmak atomháborút kezdeményezzenek. Ennél azért okosabbak. Tisztában kell lenniük vele, hogy ha az egyik lő, akkor a másik még azelőtt visszalő, mielőtt az első rakéta egyáltalán földet ért volna. Itt már nem arra megy a játék, hogy egy adott területet, földrészt meghódítsanak, az ottaniakat eltüntessék, elpusztítsák, mert ebből ma a győztesnek a legcsekélyebb előnye sem származna. A felszabaduló atomsugárzás felezési ideje miatt kb. húszezer évig – vagyis szinte örökre – életveszélyes, sőt halálos lenne. Ezekben a zónákban nem lehetne sem levegőt venni, sem vizet inni, sem földet művelni. Azt hiszem, mindezek ismerete visszatartja a nagyhatalmakat egy ilyen lépéstől – legalábbis egy jó ideig –, hiszen ők sem akarnak a családjukkal, gyerekeikkel és unokáikkal bunkerban élni, negyven méterrel a föld alatt, hanem inkább a floridai villáikban. Mindenesetre számomra valószínűtlenebbnek tűnik, hogy az emberiség az atomfegyverek által pusztulna el, mint más, saját maga okozta katasztrófák által, mint amilyen a kémiai környezetszennyezés, a túlnépesedés, a fosszilis energia rossz felhasználása stb. stb. Az biztos, hogy állandóan fennáll a veszélye, hogy egy pszichopata a “piros gomb” közelébe férkőzik és megnyomja, vagy hogy stresszhelyzetben egy apró félreértés előidézheti ezt a visszafordíthatatlan lépést. Ez nem kizárt. De én amondó vagyok, hogy a “bomba” lehetőségének a veszélye még mindig a legkisebb az emberiséget fenyegető sok más veszély között. Egyszerű az érvelés: elég, ha nem gyártanak atombombát, vagy nem helyezik készenlétbe. A többi veszélyhelyzetet, mint például bolygónk túlnépesedését, már nem olyan könnyű megoldani. Mindenesetre az atomfegyverkezés is okozott már nekünk bizonyos károkat, még akkor is, ha sohasem fogják felhasználni ezeknek a pokolgépeknek a borzalmas pusztító erejét. Már maga a tény, hogy léteznek, a kultúrállamok legtöbb polgárában világvége-hangulatot, szorongást kelt, mert állandóan az foglalkoztatja, meddig létezik még a világ. Ön személy szerint fél az atombombától? Én már elmúltam nyolcvanéves, és szeretett Gretlemmel együtt szép, teljes életet hagyunk magunk mögött. Tudom, hogy a következő tíz-tizenöt év alatt biztosan meghalok. Mégis örülök minden napos reggelnek s a madarak énekének a kertben. Én a gyerekeimet, unokáimat és dédunokáimat féltem. Inkább az emberiség demoralizálódásától tartok, ami a lassú, de kínos véget jelentheti. Az atombomba okozta drámai pusztítás sokkal gyorsabb, de azért nem fájdalommentes. Ez az egész az agresszió kérdése. A modern ember is szívesen használná a szakócát, hogy fejbe vágja vele a szomszédját, ha az nem kedves hozzá. Az agresszivitás kétségkívül az emberi viselkedés alkotórésze. Ha nem volna bennem agresszivitás, akkor munkakedv és büszkeség sem, akkor nem mosakodnék és borotválkoznék. Emlékszem, amikor hadifogoly voltam, sok orvoskollégámmal egy szűk barakkban laktunk együtt. Egész nap operálnunk kellett, összefoltozni a sérült, szétroncsolódott emberi testeket. Ebben a stresszhelyzetben borzasztóan megnőtt bennem az agresszivitás. Elég volt egy szó, s az ember legszívesebben a barátja torkának ugrott volna. Így aztán egyik este kimentem a barakkból, és összetapostam egy üres benzineskannát. Kellett valami, amin levezethetem a dühömet, hogy ne a barátomon vezessem le. Mindig fel kell ismerni a kiváltó okot és az okozatot, így az ilyesmin úrrá lehetünk. A kisgyermekeknél nem ez a helyzet. A két-három éves gyerekek mit sem sejtve emelik fel a nehéz tárgyakat, hogy egymás fejéhez vagdossák. Őket még nem akadályozza semmiféle morális gátlás abban, hogy ilyesmit műveljenek. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy az első “Káin”, aki dühében megölte testvérét egy kővel, ugyanígy járt el. Fogalma sem volt, mit csinál, és utána biztos nagyon le volt sújtva. Így van ez a főemlősöknél is. Az egyik müncheni állatkertben egy elefánt játék közben akaratlanul súlyosan megsebesítette az ápolóját. Amikor a szegény állat látta, hogy mit tett, nagyon elkeseredett, és óvó szándékkal az ápoló fölé állt. Sajnos ezzel megakadályozta a gyors orvosi segítséget is. Öreg barátom, Grzimek professzor egyszer elmesélte, hogy egy csimpánz dühében jó erősen a kezébe harapott. (A csimpánzok harapással csúnya sebet tudnak ejteni!) De pár perc múlva, amikor már elmúlt az agresszivitása, megpróbálta összenyomni Grzimek sebét, hogy megállítsa a vérzést. Mit akartam ezekkel a példákkal megmutatni? Azt, hogy az ember remélhetőleg elég okos ahhoz, hogy az atomfegyverek célját és hatását kellőképp mérlegelje, és ne fordítsa dühében ezt a modern szakócát felebarátai ellen. Ha csak utólag bánná a tettet, már késő lenne. De talán joggal reménykedhetünk, mert tudom, hogy az agresszivitáson könnyebben lehet uralkodni, mint mondjuk a szexualitáson. Biztos, hogy a szerelem több szenvedést okozott a világon, mint a gyilkosság. Mert ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk, nem kell különösebb ösztönzés. Megtörténik egy szempillantás alatt, és a logika, az értelem tehetetlen vele szemben. Nemcsak az atomfegyverek okoznak sugárveszélyt, hanem az atomenergia is. Ön már a 70-es években fellépett ellene, és hordott is egy kitűzőt a következő felirattal: “Atomerőmű? Köszönjük, nem!” Az atomenergiáról nagyon rossz véleménnyel vagyok. Szerintem a katasztrófa veszélye itt lényegesen nagyobb. Az ok következő: atomerőművek nem nőnek ki csak úgy a földből. Képzett emberek vezetésére van szükség, akik megtervezik őket és a terveket végrehajtják. És itt lép fel az a jelenség, hogy ha történik valami, akkor ezek az ügyes, csíkos öltönyös urak elhárítják a kollektív felelősséget. Ez a viselkedés teljesen immorális, pedig olyan veszélyforrást hoztak létre, amely egy baleset következtében százezreket pusztít el, és késői hatása még évtizedekig százezreket ítél lassú, fájdalmas halálra. A kémiai konszernek vezetősége is így viselkedik, mindenhol visszautasítják a csoportos felelősséget. Ez a halálos ítéletnek arra a fajtájára hasonlít, amelyet méreginjekcióval hajtanak végre. Ilyenkor nem egy hóhér van, hanem három. De csak az egyik fecskendőben található a halálos méreg, a többiben csak placebo. A hóhérok így nem tudják, ki adta be a halálos injekciót, ezért erkölcsileg felmentve érzik magukat. Ám aki atombombát gyárt, tudja, hogy ez halálos fegyver. Az atomerőműveknek viszont békés célt kellene szolgálniuk. És éppen itt van a kutya elásva! Az atomerőművek felépítői nem hiszik el, hogy “művük” valóban veszélyes. A szőnyeg alá söprik az ilyen gondolatokat, és úgy vélik: úgyse történik semmi, vagy pedig: a radioaktív felhő majd elhúz fölöttünk. És a legszörnyűbb az egészben az, hogy az atomerőművek puszta léte ördögi körbe kényszeríti az emberiséget. Az atomerőmű ugyanis “kitermel” egy sor energiaigényes iparágat, ő maga viszont csak huszonöt-harminc évig “él”, utána “elpusztul”, és újat kell építeni! Melléktermékei azonban – mint a bombáé is – a felezési idő folytán még vagy húszezer évig veszélyesek maradnak. És ez tarthatatlan állapot! Nem kell hozzá közgazdaságtannal alaposabban foglalkozni, hogy ezt belássuk, hiszen ezt minden gyerek kiszámíthatja, aki tud kamatos kamatot számolni. Ausztria eddig ebből a szempontból a békesség szigetének számított. Remélem, hogy minden olyan törekvés zátonyra fut, amely atomerőmű építésére irányul. Úgy gondolom, hogy a primitív államok kivételével minden országban van az embereknek egy olyan rétege, amely, ha ösztönösen is, de felismeri a veszélyek valódi nagyságát. Néha azt hiszem, hogy furcsamód Ausztria, a csöpp Ausztria példát mutathat a veszélyfelismerésben. De lehet, hogy csak a patriotizmus mondatja ezt velem. Véleményem szerint Ausztria annak idején Hainburg esetében példásan járt el. Mindenki azt hitte, hogy a nagyipar és a katonaság majd összefog, hogy a nép kezdeményezését elnyomja. És mégsem ez történt, hanem találtak olyan megoldást, amely a szó legnemesebb értelmében demokratikusnak számít. És ezért merem remélni, hogy ez a jövőben az erőművekre, atomerőművekre is érvényes lesz. Mi lesz a sorsa azoknak az országoknak, ahol már több atomerőmű is működik? Ez olyan kérdés, amelyre senki sem tudja a választ. Hosszú életem alatt nem volt még olyan példa, amiből kiindulhatnék. Viszont voltak kisebb balesetek, amelyekről apró betűvel írtak az újságok, kvázi kevésbé fontos hírnek számítottak. Minden atomerőmű végtelenül bonyolult létesítmény. Ha csak a tengeri akváriumokra gondolok, amelyek szintén nagyon bonyolultak, ott is előfordulnak olyan apró hibák, kis figyelmetlenségek, amelyeket későn vesz észre az ember, és halálos katasztrófát okozhatnak. Én nem hiszek a pápa tévedhetetlenségében, és abban még kevésbé, hogy a biztonsági intézkedések valaha is megakadályozhatnak egy balesetet. Az emberek hibázni szoktak, és ez ugyanúgy a természetükhöz tartozik, mint a légzés. Az állatok ebből a szempontból tökéletesebbek a saját közegükben. Évmilliók óta léteznek cápák és nyílfarkú rákok, és ez alatt a hosszú idő alatt alig vagy egyáltalán nem változtak. Egyszerűen mert olyan tökéletesen viselkednek a saját életterükben, hogy nem volt szükség mutációra. Az ember kevésbé tökéletes a cselekedeteiben. Azt hiszem, hogy az atomerőmű puszta létezése miatt fennáll az a borzalmas veszély, hogy felrobban és beszennyezi radioaktív anyagokkal a vizet és a levegőt. Még az angol koronaékszereket és számos felbecsülhetetlen értékű festményt is elloptak már, pedig azokat szigorúbban őrizték, mint a szocialista országok atomerőműveit. CSERNOBIL UTÁN: Lorenz professzor úr! Néhány éve beszélgettünk az atomenergiáról és az atomerőművekről. Ön már akkor megmondta, hogy egyáltalán nem tart kizártnak egy reaktorbalesetet. Nos, megtörtént, igaza lett. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, és hogy még én is megérem, hogy a kérdést ennek a fényében újratárgyaljuk. Csernobilról a következő a véleményem: A baleset túl kicsi volt. Annak ellenére, hogy néhány tucat ember elvesztette miatta az életét, és nem tudjuk, hányan fognak még szenvedni késői következményeitől. Ez persze paradoxul hangzik, és úgy tűnhet, részvétlen vagyok az érintettekkel szemben. Nem azt akarom mondani, hogy még több ember halálát kívántam volna, Isten őrizz! De maga a katasztrófa ahhoz túl csekély volt, hogy fordulópontot, változást jelentsen azoknak az embereknek a gondolkodásmódjában, akik támogatják és felépítik az atomerőműveket. Az emberiség szempontjából olyan reaktorkatasztrófa lenne a “leghasznosabb”, amely például New York minden lakosát elpusztítaná. Ez talán eléggé drámai lenne ahhoz, hogy a gondolkodásukban változás következzen be. Etikai problémával állunk itt szemben. Már apám megmondta (aki ortopéd orvos volt, és nyomorékokat állított talpra), hogy az, ami az egyénnek jó, a közösségnek rossz lehet. Vagyis ha milliós embertömeg pusztulna el egy reaktorbaleset következtében, akkor az nagyon fájdalmas és sajnálatos volna ugyan, de talán mégis hasznosabb. Máskülönben továbbra is gombamód szaporodnak az atomerőművek, s hiába beszélhetünk ma nagyobb biztonságról, hatékonyabb biztonsági intézkedésekről, a veszély összességében semmivel sem lett kisebb. Ezért nem változott meg a véleményem az atomenergiáról. Ennek veszélyeit a felelősök még mindig alábecsülik, így továbbra is lesznek atomerőművek. Sajnos a tömegtájékoztatás, amely elénk tárta a csernobili pusztulás szörnyű képeit, szintén tehetetlen. Egyrészt úgy érezzük, hogy mindez túl messze van, másrészt olyan sok más rettenetes hír kerül mellé, hogy a hétköznapi ember nemigen tudja őket rangsorolni. Az egyetlen módszer, amivel hatékonyan védekezhetünk a radioaktivitás ellen, az, hogy elő sem állítjuk. Ehhez azonban át kell formálni gondolkodásmódunkat, újragondolni értékeinket. Az utca emberének joga van tudni, mit tesznek a hatalom birtokosai. Példát kell keresni, hogy mindez érthető legyen: Ha mondjuk az egyiptomiak radioaktív fáklyákat dobtak volna a Nílusba, akkor a folyó már négyezer éve fertőzött volna, és az is maradna még további tizenhatezer évig. Akik még most sem fogják ezt fel, azoknak csak azt tudom mondani: Uram, irgalmazz nekik, és: mentsétek meg a reményt! IV Ember a világban “Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember.” Öregek és fiatalok Az idősebb és a fiatalabb generáció öröktől fogva konfliktusban áll egymással. Hogy vélekedik erről az általános problémáról ön, professzor úr, mint az idősebb generáció egy tagja, mint ember és mint tudós? Az öregek és a fiatalok mindig is szemben álltak egymással. Az öregek mindig a konzervatív elvet képviselték, a fiatalok hozták az újdonságot, az előremutatót, a fejlődést. Egy adott kultúra életében mindkettőre szükség van, ugyanúgy, ahogy egy faj fejlődéséhez is egyaránt nélkülözhetetlenek a változást és az állandóságot hordozó gének. Változások híján – mutáció, illetve kulturális forradalom híján – egy élő kövület jönne létre, vagyis egy merev rendszer, amely nem tud továbbfejlődni. Ha a konzervatív elv hiányzik, akkor viszont furcsa, torz képződmény keletkezik. Egy faj vagy egy kultúra egészséges fejlődése (nem vegetálása) azon múlik, hogy egyensúlyban van-e egymással a fiatalok által képviselt változtató, valamint az öregekben élő konzervatív irányvonal. Ezt az egyensúlyt ma sokkal nehezebb fenntartani, mint valaha volt, mert a kulturális fejlődés az exponenciális görbe szerint állandóan gyorsul. Ez azt jelenti, hogy a generációk közötti kulturális különbség nemzedékről nemzedékre nő. A túl gyors fejlődés magában hordozza azt a komoly veszélyt, hogy a tradíció “szétesik”. Ma már sok fiatal nem tudja, milyen fontos, milyen tradicionális tudásra van szükség egy ország vagy egy nép egészséges kulturális és szociális életéhez. Másrészt viszont sok idős ember elzárkózik mindenféle változástól. Ez ugyanolyan rossz! Amit pedig öreg-fiatal egyaránt nem szívesen hall: mindkettő része egy rendszernek, ahol kiegyensúlyozott harmónia uralkodik, és ahol állandó egyensúlynak kell fennállnia ahhoz, hogy ez az élő rendszer – a kultúra ugyanolyan élő rendszer, mint egy szervezet, egy faj – tovább működhessen. Természetesen az ifjúság ma nehezebb helyzetben van. Az öregek kevésbé értik meg őket, a generációk ellentéte nagyon veszélyes, mindig nagyobb lesz, sőt még kultúránk hanyatlásához is vezethet. A fiataloknak viszont azt kell szem előtt tartaniuk, hogy nem szabad az öregeket “a fürdővízzel együtt kiönteni”. Ezt nem könnyű nekik megérteni, és belátom, hogy nagy a kísértés. A fiatalok nagyon hamar ráébrednek, hogy a mai társadalmat nem feltétlenül a legmegbízhatóbb emberek kormányozzák és irányítják. Alapvetően ugyanis nem a kormányzaté az igazi, potens hatalom, hanem az úgynevezett lobbyké, melyek részben pénzemberekből, részben politikusokból állnak, vagy akikben egyszerre él mindkettő. Ezek a lobbyzók szakemberek, profik a szakmájukban, és nem ismernek semmilyen morált. Vegyük egy multinacionális konszern bármelyik tagját, akkor az önmagában egy szolid, tiszteletre méltó, kedves “svájci nagybácsi”, akit minden további nélkül gyermekeim gyámjául választanék elhalálozásom esetére. De ha hatvan ilyen ember összegyűlik egy vezetőségben, akkor az egész társaság együtt úgy viselkedik, mint egy bűnszövetkezet. Külön-külön mindegyikük kedélyes idős úr, abszolút megbízható, de együtt a legveszélyesebb és legkárosabb gyárakat tervezik és építik. Eddig még egyetlen ilyen “nagybácsi” sem lett öngyilkos, mert az egyes ember nem érzi magát felelősnek a közös döntésekért. – Így megy ez az egész világon. De ezek a lobbyzók még együttesen sem olyan ostobák, hogy ne lássák tevékenységük veszélyét, és nem is olyan érzéketlenek, hogy saját unokáik halálát okozzák (fulladás, mérgezés, radioaktivitás vagy valami “hasonló jó” következtében), hanem egyszerűen csak nem hisznek a veszély tényleges létezésében. Van egy pont, ahol a mai ifjúság sokkal rosszabb helyzetben van, mint a korábbi, s ez az emberiség erősen növekvő urbanizációja. Hol van ma már olyan gyerek, aki hozzám hasonlóan vadonszerű kertben közvetlenül együtt élhet az állatokkal és a növényekkel? Pedig ezért lettem ilyen boldog! És ebből fejlődött ki az állatimádatom is. A ma emberének és főleg a legfiatalabb generációnak a helytelen értékrendje azzal függ közvetlenül össze, hogy szinte mindegyikük “urbánus”. Vegyünk egy fickót egy amerikai nagyvárosból: hol láthatott szegény ördög olyat, ami szép és tisztelhető? Az autó, a toronyház a “csúcs”, az a legbonyolultabb dolog, amivel csak találkozott, és nem lehet rossz néven venni tőle, ha nem lát szépnek egy fát. Hisz nem is ismeri, soha nem került kapcsolatba ilyen élőlénnyel. Mi sem tartjuk szépnek az arab zenét, mert a hallásunk nincs rá beállítva. A meggyőződésem, hogy a legfontosabb ellenintézkedés a “várostalanítás” lenne. Az embereknek tudniuk kell, milyen szép az erdő, milyen szép a tenger és minden érintetlen táj, az egész természet. A gyerekekkel már igen korán meg kell ismertetni a természetet, az állatokat (az akvárium nagyszerű nevelőeszköz), és ha mindez nem lehetséges, hiszek abban, hogy a zene is “pótszer” lehet. Minden azon múlik, hogy az emberek egyáltalán fogékonyak legyenek a szépre. A zenei érzék gyakran együtt jár a természeti szépségek iránti érzékkel. Borzasztóan fontosnak tartom, hogy már a legfiatalabbaknak megmutassuk, mi a szép és csodálatra méltó, s ezzel megakadályozzuk, hogy elmenjenek az értékek mellett. Ezt minden anya megteheti, s háziasszonyi tapasztalataiból azt is tudja, hogy a pénz még nem étel. És a konyhapénzből sem adhat ki többet, mint amennyi a rendelkezésére áll. Ezen azt értem: egyetlen élő rendszer sem használhat fel több energiát, mint amennyi termelődik. Különben elpusztul. S planétánk egyetlen megengedhető energiaforrása a Nap. Nincs más, és punktum. Sajnos azt a tényt az öregek sem igen ismerik, ezért még nehezebb a gyerekeinkkel megértetni és elfogadtatni. Ideillő példa lenne a fosszilis energiahordozókkal való könnyelmű és pazarló bánásmód. Olyan egyszerű dolog ez, hogy minden általános iskolás gyerek megértheti. A földgáz, a kőolaj és a szén nem más, mint a Föld régi őserdeinek maradványai. Ezeket a Nap “nevelte fel”, és különböző geológiai folyamatok során a föld alá kerültek. Az európai és amerikai jóléti társadalmak rövidlátó módon azon vannak, hogy ezt a raktárat kiürítsék, hogy megfelelő nyereségre tegyenek szert. De meddig megy ez? Szilárd meggyőződésem, hogy azoknak a multimilliomosoknak és lángeszű mérnökeiknek, akik a legjövedelmezőbb eszközöket és pusztító eljárásokat kiötlik, soha eszükbe sem jut, hogy a “tőkéjük”, amely évmilliók óta a Föld alatt szunnyad, véges, és egyszer ki fog fogyni! Eltekintve a környezeti károktól, mivel fognak akkor fűteni? A papírpénzükkel? Be lehet bizonyítani, hogy az ilyen értékrendű emberek a természettől elidegenedve nőttek fel. Aki egyszer már lemerült megnézni egy korallzátonyt vagy vadászott egy őserdőben, abból biztos nem válik érzéketlen pénzember. Mint a bevezetőben említettem, a kultúra eddigi fejlődését az elért eredmények megőrzése, pusztulása és az újdonságok forradalma határozta meg. Evvel nem azt akarom mondani, hogy öregek és fiatalok között mindig ugyanolyan problémák vannak. Abból indulhatunk ki, hogy “semmi sincs öröktől fogva”, vagyis az emberiség mai helyzete és generációs problémái éppen olyan egyediek, mint a történelem folyamán bármikor. Csakhogy manapság a legtöbb kultúra nagyrészt elveszítette önálló arculatát. Ha a négereknek, japánoknak vagy indiánoknak nem lenne meg a saját bőrszínük és arcformájuk, akkor őket is össze lehetne téveszteni – feltéve ha nagyvárosokban élnek. Az öltözködési és viselkedési szokások egyre hasonlóbbak lesznek minden földrészen. Ez különösen az ifjúságra érvényes. Még sohasem voltak a különböző fajok fiataljai olyan hasonlóak, mint mostanában: a komputeres játékok, pólóingek, a tévé és popzene mind nemzetközi. És még sohasem különült el ilyen élesen és kontinensektől függetlenül az ifjúság az öregektől, akik mégiscsak a hagyományokhoz kötődnek. A fiatalok elsősorban egymással, az azonos érdekek alapján szövetkeznek, és ez egy kis aggodalmat kelt bennem. Viszont mégis normális folyamat az, hogy a fiatalok elkülönítik magukat az öregektől. A tudomány bebizonyította, hogy ezt többek között az agresszivitás váltja ki. Saját megfigyelésem is ezt támasztja alá, melyet a seewieseni intézetben tettem. Ott a fiatalok, akik a társaságunkhoz tartoztak, hosszú hajjal, bozontos szakállal, mezítláb és farmerban jártak. Sokáig így volt. Aztán hirtelen egy nap azon kaptam magam, mielőtt vizsgáztatni mentem, hogy ünneplőt húztam, öltönyt és nyakkendőt vettem fel. Úgymond harci díszt öltöttem! Utána bosszankodva újra levetettem. Ez nem volt más, mint amikor két ellenséges indián törzs, mindegyik a saját öltözetében felvonul egymás ellen. Más szóval, ma a fiatalok úgy különülnek el az öregektől, mintha mindegyik más etnikai csoporthoz tartozna. És ez a kölcsönös meg nem értés – amelyet persze csak részben tükröz a ruházat – villámgyors elhidegüléshez vezet, ami nagyon veszélyes. Ehhez jön még, hogy minden fiatal fogékony a demagógiára, könnyen áldozatul esik neki. Ez szinte természetszerűen alakul így, amikor a fiatalok éppen elhagyni készülnek a szülői házat. Ilyenkor az ember mindenképpen más akar lenni, máshogy akar viselkedni, mint az apja, aki reggelenként szertartásosan megreggelizik, bemegy az irodába, esténként pedig fáradtan lehuppan a tévé elé. A fiatal emberekben fejlődésüknek ebben a szakaszában különösen erős az a hajlam, vagy szinte vágy, hogy egy teljesen más jellegű csoporthoz tartozzanak. Ha nincs, akkor alakítanak egyet. Ezeknek a csoportosulásoknak a célja végső soron az, hogy önállóak legyenek, és más csoportokkal szemben felléphessenek, ha kell, Isten és az egész világ ellen is. Ezért nyerik meg olyan könnyen a fiatalokat a propagandisták, demagógok és a sokféle szektás. És a másik; érdekes módon a jól szituált polgári családok gyermekei utálják a legjobban a túlzott kényeztetést. A fiatalok nagyon hamar megértik, hogy a gazdasági növekedésbe vetett feltétlen hit, a pénzimádat, amelytől a szülők nem tudnak szabadulni, zsákutcát jelent, helytelen. Sokan kétségbeesnek ettől, vagy bele is pusztulhatnak. Hiányoznak a jó példaképek. Az apa már nem az. Gyomorfekélye van, amit a munkahelyi stressz okozott, és nincs is ideje alaposabban foglalkozni a fiával vagy lányával. A kormányzatban sem találhatnak példaképet a fiatalok. A demokrácia rosszul működik, bár tudom, hogy még mindig ez a legjobb kormányzási forma. Aldous Huxley egyszer átültette a római “Panem et circenses” mondást a mai időkre, így hangzik: Adjatok hamburgert, kólát és tévét, és hagyjatok békén a felelősségről és szabadságról szóló dumákkal! A mai jóléti társadalmakban a fiatalok minden szempontból “túltápláltak”, ki vannak szolgálva, s ez tétlenné teszi őket. Ez a – mondhatnám – patologikus unalom a kamaszkorban súlyos depresszióhoz vezethet, mely nemritkán öngyilkossággal végződik. Ezt már bebizonyította a tudomány. Szörnyű, de azok az öngyilkossági kísérletek, amelyek nem végződnek halállal, bizonyos szempontból jó hatásúak. Egy tanár a vakok intézetéből egyszer azt mesélte nekem, hogy vannak olyan diákjai, akik fejbe lőtték magukat, ezzel átszakították a látóideget, de életben maradtak. És közülük egy sem próbálta meg még egyszer eldobni magától az így elrontott életét, sőt kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak voltak, mint épen, egészségesen. Ez arra enged következtetni, hogy azoknak az embereknek, akiknek halálos unalmukban nem volt példaképük, kell egy súlyos megrázkódtatás ahhoz, hogy újból megtalálják a célt az életükben. Elődeinknek mások voltak a mindennapos problémái. Életük kiegyensúlyozottabban telt, volt benne szenvedés és élvezet egyaránt. Mindkettőt jól ismerték. Aki egyszer már szenvedett az igazi éhségtől (én voltam orosz fogságban, úgyhogy azt hiszem, meg tudom ítélni a dolgot), az tudja, milyen égi ajándék újból élelemhez jutni, korlátozás nélkül. A vadállatoknál ez ma is így van. A vadászó állat azt is elszenvedi a zsákmány érdekében, ami biztosan kellemetlen a számára: fut a nagy hóban, és beleugrik a jéghideg vízbe, és még sok mást is megtesz. Jóllakva ezt aligha tenné meg önként, gondolkodás nélkül. Az ösztönzés, a mozgatóerő az éhség; ám a vadállat számító: a fáradságnak és a nyereségnek egyensúlyban kell állnia. A gyöngybagoly nem képes fagyos téli éjszakán csak úgy egérre vadászni. A támadást előre el kell tervezni, hogy sikerüljön. Ha sokáig összevissza röpködne, akkor több energiát használna el, mint amennyit a táplálék fedezne, és ez oda vezetne, hogy erőtlenül lezuhanna az ablakpárkányról. Elődeink majdnem kizárólag azzal foglalkoztak, hogy előteremtsék az ennivalót. Ki kellett számítaniuk, hogy a fáradalmak és a megtett út végén meg tudják-e tölteni a hasukat. Akkoriban még nem számított bűnnek, ha az ember pukkadásig tömte magát. Hiszen nem lehetett tudni, mikor lesz a következő evés. Sok tulajdonság, amit ma hibának tartunk, akkoriban erény volt, az életben maradás feltétele. Például a gyávaság. De már a régi filozófusok is tudták – akkoriban már jobban ment az emberek sora –, hogy nem jó minden kellemetlenséget elkerülni, és csak az élvezetet keresni. A mi időnkben a technika fejlettsége az élet minden területén afelé vezet bennünket, hogy a komfort elpuhult, erőtlen, életunt rabszolgáivá váljunk, ami aztán főleg az ifjúságnak jelent lelki terhet. Túlnépesedés Az embernek mind nagyobb területre van szüksége, és ezzel párhuzamosan csökken a természeti tájak kiterjedése. Nem vezet-e zsákutcába fajunk fejlődése? Egy török barátomnak, aki San Franciscóban a nemzetgazdaság professzora, volt egyszer egy velős mondása: Az emberiséget fenyegető veszélyek között egy sincs, amely végső soron ne a túlnépesedés következménye lenne. És egy sincs, melyet ne lehetne átneveléssel megoldani. Ezt a nézetet én is feltétel nélkül osztom. Ezek megdönthetetlen tények. Ám máig megoldatlan az a probléma, hogy lehetne úrrá lenni ezen az áldatlan folyamaton. Ez feltétlenül a legnehezebb dolgok közé tartozik, mert jórészt etikai probléma. Az exponenciális növekedés egy behatárolt területen előbb vagy utóbb katasztrófához vezet, ezt a kamatoskamat-számítás még a gyerekekkel is megérteti. A nagy kérdés: hol az a pont, ahonnan már nem megy tovább? De erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Csak maga a tény biztos. Persze megpróbálnak ellenintézkedéseket tenni, de ezek nemcsak hogy hatástalanoknak tűnnek, hanem valóban azok is. Az orvostudománnyal ugyanúgy állunk. Az orvosok már régóta képesek felismerni a betegségek okát, és mégis képtelennek látszanak rá, hogy ezeket az okokat megszüntessék. S ha netán jelentkezik egy új vírus, akkor az emberiség tehetetlen. Most azt hiszem, az AIDS-helyzet ilyen veszélyes. Talán századunk vagy a következő század pestise lesz, nem lehet előre tudni. Vagy jön valami más betegség, amely világviszonylatban megtizedeli a lakosságot. De remélni vagy számítani rá nem lehet, hogy ez majd megoldja a túlnépesedést. Ezzel a problémával kapcsolatban már sok újságíró megkérdezte tőlem – olyanok, akik ilyesmivel foglalkoznak –, nem viselkedik-e az emberi faj a lemmingekhez hasonlóan. Mindig azt válaszolom: Nem, egyáltalán nem, mivel a lemmingek tovább vándorolnak, ha kell, ha már nagyon elszaporodtak, de az emberrel ellentétben nem pusztítják el azt a területet, amelyen és amelyből élnek. Ez a nagy különbség! Az állatok között sok példa van rá, hogyan lehet elkerülni a túlnépesedés okozta katasztrófát. Már magának a lakótérnek a behatároltsága is szabályozza a népességnövekedést. Az állatok gyakran nem is párosodnak addig, míg nem találnak megfelelő lakóteret. A nyulakban például kifejlődött egy olyan gátlás, amelytől a már fejlődésnek indult embrió is elpusztul, ha az adott területen túlnépesedés következik be. És ez kölcsönösen összefügg az őket pusztító farkasok számával. Ha sok a nyúl, akkor a farkasok nem gyűlnek falkába, és így minden nőstény megtermékenyíthető. Így sok lesz a farkaskölyök is, mert elegendő a táplálék. Ha kevesebb a nyúl, akkor falkákat alakítanak, mert akkor nagyobb zsákmányt kell elejteniük, például jávorszarvast is. S mivel a farkasok igen bonyolult szociális rendszerben élnek, a falka élén ilyenkor a vezérnőstény áll, csak ő termékenyül meg, és így évente csak egy nősténytől lesz szaporulat. Így működik a születésszabályozás, aminek köszönhetően egy állat sem éhezik vagy hal éhen. Ebből következik az a kérdés, hogy nem kellene-e az embernél is születésszabályozást alkalmazni, hogy a túlnépesedésen úrrá lehessen lenni. Ez a kérdés nagy dilemmához vezet. Engem is már régóta foglalkoztat, de valahogy megoldhatatlan aporiának tűnik. Nézze, minden, amit az emberség diktál az embernek ebben a kérdésben, az a születésszabályozás ellen szól. A tudomány és az orvosok legfőbb parancsolata, hogy a hónapokkal korábban született csecsemőt is minden rendelkezésre álló eszközzel életben tartsák. Ugyanilyen etikátlannak tartom, ha egy meg nem született ember életét abortusszal kioltják. Hiszen ő nem csupán egy embrió valamilyen testben, hanem az első perctől kezdve ember, csak még nem fejlődött ki teljesen. És mégis a születésszabályozás jelenti a megoldást, de csak elméletben, mert morálisan nincs erre válasz. Ha a születésszabályozást egy kormány, egy hatalom törvényesen írja elő, akkor ez az önkény leggonoszabb formája, és azokat a borzalmas eseményeket idézi, amelyeket Adolf Hitler kormánya kényszerített az emberekre. Ebben a kérdésben természetesen azoknak a családi és kulturális értékítéletnek a foglyai vagyunk, amelyek szerint élünk. Már az ötvenöt évvel idősebb apám is tisztában volt vele, hogy ami jót tesz az orvostudomány az egyénnek, az a faj számára kedvezőtlen. Ha például mint orvos, nővér vagy vöröskeresztes eljut valaki a trópusokra, akkor a lelkiismeretére hallgatva nem tudja megállni, hogy ne csökkentse a csecsemőhalandóságot. Ha látja a hatalmas hasú éhező gyerekeket, akik különben csontvázsoványak és csúnya betegségekben szenvednek, akkor az utolsó szelet kenyerét is odaadja, ami az elemózsiás csomagjában van. S ha én mint orvos elmegyek egy indián vagy néger faluba, ugyanezt teszem, mert ha nem ezt tenném, az öngyilkosság lenne. Ha az ember megsérti az általa felállított erkölcsi követelményeket, akkor annyira megsérti önmagát, hogy abba belepusztulhat. Ez annyit jelent, hogy ha az orvos nem segít a betegen, az számára öngyilkosság. Ez így van, jóllehet a legrosszabb, amit egy természeti törzzsel tehetünk, ha lecsökkentjük a csecsemőhalandóságot. Az ilyen sivár területeken, ahol évezredek óta élnek emberek és a sovány földből szerzik meg táplálékukat, ott egészen természetes, hogy a mi nyugati normáink szerint borzasztó magas a gyermekhalandóság. Ha túl sok gyerek marad életben, akkor a faluközösség gondjai még súlyosabbak lesznek, egyszerűen azért, mert a talaj, a víz nem tud több embert eltartani, mint eddig. Ezek a népek a történelem folyamán nagyon jól megvoltak nélkülünk, de ha már egyszer jóhiszeműen beavatkoztunk az életükbe, akkor már nincs visszaút. Ez circulus vitiosus! Vagyis ördögi kör. Óhatatlanul szóba kerül itt a katolikus, a vallásos gondolkodás is. Meg kell, hogy mondjam, ebből a szempontból meghasonlottam önmagammal: nem vagyok hívő keresztény, de elfogadom a kereszténység minden erkölcsi követelményét. Nem viseltetem ellenszenvvel a kereszténységgel szemben, hiszen két olyan házban nőttem fel, ahol a keresztény erkölcs szerint éltek, bár a túlvilági életben senki sem hitt. Ők a szüleim és a feleségem szülei voltak. De ők is a kereszténységgel tartottak, hogy úgy mondjam, méghozzá a protestáns egyházzal. A pápa tévedhetetlenségében viszont nem hiszek, bár szerintem ő jó szándékú ember, jót akar. Etikai és vallási okokból kötelességének érzi, hogy a fogamzásgátlás ellen prédikáljon, még a harmadik világban is. De meg vagyok róla győződve, hogy nagyon jól tudja, hogy ezzel elszabadul a pokol, és szenved is ettől. Sok személyes ismerősömet, akik különben szimpatizáltak a kereszténységgel, ellenségévé tette a pápa azzal a közvetett felszólítással, hogy a legszegényebbeknek is határtalanul kell szaporodniuk. De ki fog nekik kenyeret adni? Azok a misszionáriusok jutnak eszembe, akik a világ legtávolabbi csücskébe is eljutottak, hogy megmentsék a lelkeket. Ők is csupán jót akartak! Ismerniük kellene egy ilyen misszionáriust, milyen csodálatra méltó, jólelkű, idealista ember! Mégis ők tették a legrosszabbat, amit csak a természeti népekkel tenni lehet. Ők is bűnösök abban, hogy manapság a pápuák már elfelejtették évezredes kultúrájukat és vallásukat, Coca-Cola feliratú pólót hordanak, és táskarádió van a kezükben íj és nyíl helyett. Sajnos máig sem sikerült megtalálni a kompromisszumot az erkölcsi és a tudományos szükségszerűség között. Hogy mit lehetne tenni az emberi morál és etika megsértése nélkül a lavinaszerű népességnövekedés ellen, hát a bölcseknek ezt a kövét még nem találták meg. Az állatok könnyebben boldogulnak. Náluk létezik az úgynevezett természetes homoszexualitás. Ha két galambot összezárunk, rögtön párzani kezdenek. Még fészket is építenek, és csak akkor lehet észrevenni, hogy mindkettő nőstény, amikor nem raknak bele tojásokat. Kutyáknál is gyakran előfordul, hogy két kan az utcán – pótcselekvésként – egymásra ugrik. Erős a homoszexualitásuk a libáknak is. Barátságot kötnek, és úgy élnek tovább, mint egy pár. Közben gyakorolják az együttélés minden rítusát, és néha tíz évig is hűek maradnak egymáshoz. A legkülönbözőbb fajoknál létezik ilyesmi, ezerféle formában. Nekünk elvileg minden jó lenne, ami a túlnépesedés ellen hat, az ember esetében a homoszexualitás azonban mégsem jelentheti a megoldást. A “legfőbb emlőssel”, az emberrel minden sokkal nehezebb, mivel kultúrlény. Különben maga a terjeszkedés pozitív visszacsatolást eredményez. Minden növekedés annál erősebb, minél előrehaladottabb. A szervezet energiát vesz fel, ezáltal növekszik, és lehetővé válik számára, hogy még gyorsabban még több energiát vegyen fel, mint addig. De ez csak ritkán vezet katasztrófához, s ennek az az oka, hogy a szervetlen anyagok kordában tartják az élő szervezeteket. A fák például nem lineárisan növekszenek: 1…23, hanem duplázódnak: 2, 4, 8, 16, mert körös-körül vastagodnak. Ez kúpszerű terjeszkedés, és az ilyen kúpos növekedés csak véges ideig tart. Már a régi közmondás szerint is: “A fák nem nőnek az égig.” Ebben nagy igazság rejlik. Mindig van egy olyan biológiai mechanizmus, amely biztosítja, hogy a túl magasra nőtt fa elpusztuljon. Különösen fontos tényező az egyensúly. Az egér rá van utalva a menyétre, amelyik megeszi őt. Ha csak egerek volnának a világon, akkor egymást kellene megölniük. De a menyét sem szaporodhat el túlságosan, mert akkor kevés lesz az élelem, az egér. Tehát két egymásra utalt faj között legjobb az egyensúly. Ilyen feltételek mellett nagyon hosszú ideig működhet a rendszer. Érvényes ez az egérre-patkányra, de a fára is, amely nem nőhet túl magasra, mert statikailag sem bírja el. De! Nincs olyan természeti törvény, amely megakadályozná, hogy egy iparvállalat túl nagy, túl befolyásos és hatalmas legyen. Egy vállalat nőhet az égig. Ez a veszély közelről fenyegeti az emberiséget. Karl Marxnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a nagyvállalkozás felfalja a kicsit, és ezért a kézművesek pusztulásra vannak ítélve. Egy cipész nem versenyezhet a cipőgyárral, menthetetlenül csődbe megy. Minden terjeszkedő ágazat, főleg a gazdaság halálos veszedelmet jelent. Az egymással versenyben álló vállalkozások – legyenek azok cipőgyárak, játékgyárak vagy bármilyen más iparvállalatok – késhegyig menő harcot folytatnak egymással. Nos, ez a halálos küzdelem az állatok között is megtalálható, például a versengő hímek esetében. Sok fajnál vérontás nélkül folyik a rivalizálás, de léteznek olyan majomfajták, ahol az új falkavezér megöli elődje minden ivadékát, méghozzá azért, hogy helyet biztosítson a sajátjainak. Az oroszlánoknál is így megy. Az új pasa megöli a kicsinyeket, hogy a nőstények minél előbb megtermékenyülhessenek tőle. Ez borzalmasan hangzik, de a látszat mögött bizonyos értelem rejlik. Egyszerűen az erősek, a gyorsak maradnak fenn, és ez segít a fajnak, hogy egészséges maradjon. De a vállalatok versengése mögött más húzódik meg; ha egy konszern elpusztít egy másikat, nem mondhatjuk, hogy az új, a győztes jobb lenne, és hogy ez nyereség lenne az emberiségnek. Vajon nem bizonyos ipari konszernek voltak-e, amelyek először hódítottak meg új, érintetlen tájakat? De bizony így van, csak efölött általában átsiklanak, pedig nagyon lényeges dolog. Nézze, az elsők, akik a Föld trópusi erdeibe behatoltak, azok a pénzéhes emberek voltak, akik elvették az indiánok aranyát; rögtön utánuk jöttek a misszionáriusok, aztán a kutatók. Mindez akkor vált igazán veszélyessé, amikor az ember már rendelkezett azokkal a technikai eszközökkel, amelyekkel maradandó nyomokat tudott hagyni a Föld elhagyott területein. A legjobb, de egyben legrosszabb példa a nemesfa-faragás, amely ugyanolyan népszerű Európában és Japánban is. Művelői voltak az elsők, akik hatalmas irtást végeztek az őserdőben, hogy munkaeszközeiket a megfelelő helyekre vihessék. Nem mondhatjuk, hogy egészen megsemmisítik az őserdőt, mert csak bizonyos nagyság felett vágják ki a fákat, hogy jobban megérje. De ha egyetlen faóriást kivágnak, akkor számtalan más kisebb növényt és fát is elpusztítanak. Mégis azt hiszem, az őserdő kibírná mindezt. Rosszabb viszont, ami ezután jön. Az új szállítási utakon a szegény, éhező parasztok egyre beljebb jutnak az őserdőbe. Ők pusztítják csak igazán: minden fát, növényt kivágnak és elégetnek. Tévhit, hogy az őserdő talaja annyira gazdag tápanyagokban. Szinte önmagából él, mert a földre hulló leveleket az élő szervezetek azonnal újra felhasználják. Ez egy szinte tökéletes körforgás, és a talajban így nemigen marad valami. Ezt jól tudják a parasztok, ezért égetik el a fákat is. Így trágyázzák rövid időre, talán három-négy évre a talajt. Utána viszont ez a terület is kimerül, újat kell keresni, új fákat kivágni és elégetni. Így tudnak épp csak életben maradni ezek a szegény emberek, közben pedig sok utódot hoznak a világra, s ezeket is táplálni kell. Ha a parasztok elmentek egy adott területről, akkor ott már végleg tönkremegy a talaj, már csak fű nő, de az is csak egy darabig, utána pedig jön az ipar! Nemrég hallottam, hogy autógyárak pénzelik az erdőirtást. Ha már csak sztyeppék maradtak, akkor megjelennek az észak-amerikai farmerek, és azon a földön legeltetik hatalmas nyájaikat, ahol egykor sűrű őserdő burjánzott. A paraguayi erdőirtás mögött is végső soron a marhatenyésztők és a húsipar állt. Ez népellenes bűn! Az egyenlítői őserdők kiirtása egyrészt rövidlátásra vall, másrészt amorális, a Sátán sugallta cselekedet. Sok tény emellett szól. Itt van például a túlnépesedés. Ez is a nagyvállalatok malmára hajtja a vizet, mert a megépített új utakon a telepesek a világ legtávolabbi sarkába is eljutnak. Arról nem is beszélve, hogy az úgynevezett primitív népeket, ahol a természetes születésszabályozást évszázadokon át a nagy gyermekhalandóság jelentette, nemcsak hogy megfertőzik a mi kultúránkkal, hanem rájuk is kényszerítik, vagy pedig az erdőirtással egyszerűen elveszik az életterüket. Szeretném tudni, mit szólna egy iparmágnás, aki az erdőirtásokat pénzeli, ha villájába hazatérve idegeneket talál ott, akik felszántották a kertjét, kivágták a pálmáit, és elvitték a tetőt a feje felől! Ugyanúgy éreznek a primitív népek, ha kiirtják azt az erdőt, amellyel teljes harmóniában élnek, és amelyben nem tesznek több kárt, mint akármelyik ragadozó vagy növényevő. Tovább fokozza a felsorolt bajokat az a tény is, hogy a trópusi erdők érzékeny éghajlati szabályozók, befolyásolják az egész világ éghajlatát, évszakváltozásait. És ez az oxigén, amit belélegzünk a tengeri algák mellett, jelentős részben az őserdők fotoszintéziséből származik. A túlnépesedés hatása nemcsak a Föld elhagyatottabb területein jelentkezik, hanem a civilizált országokban, a nagyvárosokban is. Igen, ez is olyan jelenség, amely régóta foglalkoztat. Az a sajátos túlnépesedés, amely a világvárosokra jellemző, az érzelmek kihalásához vezet, s ez már – meg kell hogy állapítsam – patologikus méreteket ölt. Talán már sokan tapasztalták, milyen vendégszeretőek az emberek, ha látogató téved havasi kunyhójukba. Még ha idegen is az illető, természetes, hogy enni-innivalóval és hálóhellyel kínálják. Próbálja csak meg ezt egy nagyvárosban! Ha bemenne egy olyan lakásba, ahol nem ismerik magát, hát azonnal hívnák a rendőrséget! Nekem is volt egy felejthetetlen élményem, amely felhívta a figyelmemet erre a jelenségre. Vendégségben volt nálunk egy olyan házaspár, akik hivatásos természetvédők Wisconsinban, és egész éven át kint élnek egyedül egy kis házban az erdő közepén. Egy este, éppen vacsoraidőben, éppen mikor asztalhoz ültünk, megszólalt a csengő. Önkéntelenül azt mondtam: – Édes Istenem, ki a csoda az már megint? Ezzel a kijelentéssel jobban megbotránkoztattam a vendégeimet, mintha a kutya tányérjában adtam volna nekik enni. Nekik, akik egész évben a vadonban élnek, felfoghatatlan volt, hogy valaki nem fogadja örömmel a váratlan kopogtatást. Mindez mély hatást gyakorolt rám. Ez az enyhe barátságtalanság, amely a túlnépesedett nagyvárosokban hihetetlenül elterjedt, az embertelenség első lépcsőfoka. Az ember láthatólag nem arra teremtődött, hogy hosszabb ideig éljen másokkal összezsúfolva, mert akkor kiveszik belőle a részvét, és agresszióvá változik. Észak-Amerika nagyvárosaiban figyelhető ez meg leginkább, ahol a fiatalok csoportokba verődnek, és egyetlen éjszaka alatt száz autógumit szúrnak ki minden cél nélkül, vagy ablakokat törnek be, hogy a bennük felhalmozódott agresszivitást levezessék. Biztos, hogy ez is a túlnépesedés átka. És még valami: a másik átok, ami a túlnépesedett kultúrállamokat sújtja, a komfort. Ha hozzászokik az ember, szinte lehetetlen visszakozni, mert nem szívesen mondunk le a kényelem élvezetéről. A pionírok már száz, kétszáz évvel ezelőtt is tudták ezt, amikor az indiánoknak “tüzes vizet” adtak. Jól tudták, hogy ezzel a kellemes dologgal függőségbe taszítják őket. Mi is ezzel tesszük ma magunkat rabszolgává. A kultúrállamok modern embere egy sor olyan nélkülözhetetlen segédeszközzel vette körül magát, amely teljes függőségbe sodorta. Ki akar ma már lemondani a fűtésről, áramról, világításról? Ha nálunk otthon elromlik a bojler, és hideg vízzel kell megborotválkoznom, nem csinálok gondot belőle, mert tudom, hogy régebben is elboldogultam a folyó meleg víz kényelme nélkül. Amikor New Yorkban egyszer nagy áramszünet volt, teljes káosz uralkodott; a legtöbb ember azt hitte, eljött a világ vége. A kultúrállamoknak visszafelé kellene fejlődniük, s ez a legnagyobb gondok egyike, pedig az állandó gazdasági növekedés katasztrófához fog vezetni. Ezért a gazdaság stagnálása nemcsak elméleti, hanem reális követelmény kellene hogy legyen. Ezt kellene megmagyarázni mindenkinek, aki feltétlenül hisz az erőltetett gazdasági növekedésben. Ha nem sikerül a túlnépesedést és a belőle származó veszélyeket legyőzni, akkor újra csak azt mondhatom: Uram, irgalmazz! Otto Koenig barátom egyszer nagyon jó hasonlatot mondott, amely azt mutatja meg, milyen ellentmondásos viszonyban áll az ember a világgal. Azt mondta: “Az ember úgy viselkedik a Földön, mint a nyúl Ausztráliában.” Vagyis úgy, mintha nem tudná, hogy rombolásával nem illik bele a különben harmonikus környezetbe, s hogy maga körül mindent tönkretesz. A nyúl is idegen Ausztráliában, úgy vitték oda, s rövid idő alatt úgy elszaporodott, hogy egész tájegységeket változtatott pusztasággá. Ha úrrá akarunk lenni a világot fenyegető veszélyeken – amelyek közül a túlnépesedés az egyik legnagyobb –, akkor először a gondolkodásunkat kell gyökeresen megváltoztatni. Át kell értékelni eddigi értékeinket, “le kell értékelni” a pénzt, meg kell fosztani a magas rangjától. Azért némileg optimista vagyok: a huszonöt évnél fiatalabbak között alig van olyan, akinek “a pénz az istene”. Viszont a negyvenévesek között elég sok, és a hatvanévesek között nagyon sok. Reményünket tehát az ifjúságba kell vetni. A jövő: az ember nélküli világ? Ha azokra a veszélyekre gondolunk, amelyek fenyegetnek bennünket: radioaktivitás, az erdők és vizek pusztulása stb., akkor felmerül a kérdés, hogy nem jön-e a nagy katasztrófa? A jövő az ember nélküli világ lesz? Az említett veszélyek évről évre nőnek, és sürgetőbbé válnak. Az a reményünk marad, hogy az ember még időben belátja, hogy itt olyan ellenintézkedéseket kell tenni, amelyek egyrészt erkölcsileg sem kifogásolhatók, másrészt pedig elég hatásosak, hogy megmentsék a világot. Ez nagyon nehéz dolog, és nemcsak azokra vonatkozik, akik figyelmeztetnek a veszélyre, hanem a cselekvőkre, a politikusokra is. Elég a józan emberi ész, hogy minden veszélyt felismerjünk, de azt hiszem, ebből manapság nagy a hiány, mégpedig azért, mert az emberek mindenben kételkednek, és úgy gondolják, hogy nincsenek már a világon igazi értékek. Ez tévedés! Mindenki meg is győződhet róla, ha nyitott szemmel jár, és el tud rugaszkodni a hagyományos gondolkodástól. Ezt a világról alkotott új felfogást minden embernek el kellene sajátítania. Akit jó felfogásra neveltek, az az élővilágot csak szépnek látja, és optimista ezekkel az értékekkel szemben. Akiben megvannak ezek az értékek, az együtt érez minden élőlénnyel, minden élő rendszerrel. Az együttérzéstől a tudós sem mentes – jó értelemben persze. Charles Darwin esete is ezt mutatja, aki nagy expedíciója közben véletlenül felfedezte, hogy egy számára ismeretlen pók hogyan kerít a hálójába egy rovart. És mit tett? Ahelyett, hogy megfigyelte volna a rovar haláltusáját – amihez tudományos érdeke fűződött volna –, odanyúlt és kiszabadította! De mindezek a nemes tulajdonságok gátlásoknak vannak alávetve. Ilyen például a közös felelősség elhárítása. Nagyon veszélyes, hogy az ember szeret kibújni a felelősség alól. Ha egy intelligens ember a hadseregbe kerül, akkor is ez történik. Tudja, mi folyik, de egyszerűen kijelenti: nem az én hibám, még akkor is, ha háború lesz. S ha egy dél-amerikai munkás nekimegy fűrésszel az őserdőnek, akkor is így szól: “Nem én vagyok a hibás, én csak utasítást hajtok végre.” Ezzel kapcsolatban megkérdezett egyszer egy újságíró: mért izgatja magát a világ, mért hirdetjük a környezet- és természetvédelmet, mért csinálunk neki propagandát, és mért nem hagyjuk egyszerűen, hogy az emberek – amíg tudnak – éljenek tovább úgy, mint eddig, aztán ha kihalnak, legfeljebb nem lesz ember a világon. Erre azt tudom mondani, hogy Földünk fejlődéstörténetének során mindig voltak állat- és növényfajok, amelyek kihaltak. De ezek a fajok nem tűntek el nyomtalanul, hanem olyanok váltották fel őket, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Például az éghajlat természetes megváltozása az oka annak, hogy ahol néhány százezer évvel ezelőtt zöld terület volt, gazdag növény- és állatvilággal, ott ma sivatag van. De még a legforróbb sivatag sem élettelen. Sok olyan élőlény van, amely alkalmazkodott a szélsőségekhez, és itt is megél. A kultúrákra is igaz ez. Ha ön mint közép-európai elmegy a Kalahári-sivatagba, nem éri meg a második napot, ha nincs magánál elegendő víz és megfelelő felszerelés. A busmanok már megtanultak alkalmazkodni, ők már évezredek óta ott élnek. Szinte sohasem esik az eső, mégis találnak olyan növényeket, amelyekben elég folyadék van, hogy életben maradjanak. Ugyanez mondható el az ellentétes terület, a Dél-Amerika őserdeiben élő indiánokról. Mikor a spanyolok Cortez vezetésével behatoltak ide, hogy uralmuk alá kényszerítsék az úgynevezett vadakat, és elvegyék az aranyukat, akkor sok fehér embert nem a trópusi betegségek vittek el, hanem a vadon termő gyümölcsök. Természetesen nem tudták, mit lehet megenni, és mi a mérgező. Az indián viszont nagyon jól tudja, mivel a hosszú idő alatt alkalmazkodott az életteréhez. Azt akarom ezzel mondani, hogy az alkalmazkodás mindig evolúciós folyamat. Ehhez időre van szükség, ezt Darwin fedezte fel (többek között), és mi, úgy látszik, megint elfelejtettük. És bizony óriási különbség van aközött, hogy az ember kihal, vagy kipusztítja önmagát. Az ember csak egy lény a sok közül, és jelenleg a legfejlettebb, de nagyon labilis helyzetben van, mert túl okos lett. Annyira okos, hogy kellően átlátja a természeti adottságokat ahhoz, hogy maradandóan lerombolja őket, ahhoz viszont nem elég okos, hogy ezeket az adottságokat megőrizze. Ha ez így megy tovább, az ember nem kihal, mint ahogy előbb vagy utóbb bekövetkezne, hanem önmagát pusztítja ki egy radioaktivitás okozta Holocausttal, vagy általános környezetmérgezéssel, vagy mással. Ez nagy felelőtlenség! Ha az ember kihal, odavan a legmagasabb rendű élőlény. De ha valaki nem találja értékesnek az embert, az azt mondhatja: jó, az ember eltűnt, most jöhet egy másik élőlény, amely valószínűleg ugyanolyan fejlődést tesz meg, és ő lesz a legmagasabb rendű élőlény. Ez elképzelhető. Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen! Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember. És éppen ezért kár lenne, ha az ember eltűnne. Az ember önmagában nem ember. Szükségszerűen tagja a közösségnek. Ez kevésbé érvényes a csimpánzokra és a libákra, a fekete kagylóra pedig egyáltalán nem. Sok olyan kortársunk van, aki vallásos meggyőződése miatt szilárdan hiszi, hogy az emberrel semmi sem történhet. Azt hiszik, hogy a technika és a tudomány segítségével olyan védőburát lehet építeni, ami örökké életben tart minket. Hát nem tudom. Talán eljön egy olyan jövő, amikor mindenki városban él, mesterségesen előállított tablettákat eszik, és oxigénmaszkban jár. Mindez technikailag talán tényleg kivitelezhető. De ha idáig jutunk, akkor az ember mégis kivész, hiszen ilyen körülmények között kihalnak a kulturális és emberek közti kapcsolatok, és kihalnak az érzelmek, ami pedig csakis az emberre jellemző. Ezeknek a tulajdonságoknak a leépülése ugyanolyan tragikus, mint az élővilág harmóniájának (melytől mindnyájan függünk) a megbomlása. Azt kell szem előtt tartani, hogy az eddig élt emberek 90 százaléka “vadász” és “gyűjtögető” volt, és csak a maradék foglalkozott növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, iparral pedig csak egy elenyésző töredék. Valószínűleg az utánuk jövő emberek sem fognak különbözni a kőkorszakiaktól. Mindenesetre a kulturális fejlődés gyorsabb volt, mint a törzsfejlődés. A mai modern kultúra pedig nagy tévedésekhez vezeti az embereket. Hogy ezt belássuk, elég az udvarlás, a tetszeni akarás példája. Ha az állatok udvarolnak, mondjuk a madár felfújja a begyét, hogy megnyerje a nőstény tetszését, akkor ezt a saját és a faj érdekében is teszi. Amelyik a legszebben, legtetszetősebben fújja fel a begyét, az kapja meg a kívánt partnert. Ez szelekciós folyamat, az a célja, hogy az erősek szaporodjanak tovább, és így a faj egészséges maradjon. Nos, az ember is igyekszik megnyerni mások tetszését. Mint tudós, kötelességemnek érzem, hogy itt üljek és propagandát csináljak egy jó ügynek; ugyanúgy, ahogy kötelességemnek érzem, hogy továbbadjam a tudásomat a tanítványaimnak. Az igazság érdekében végzett propaganda mögött az áll, hogy meggyőzzék erről az embereket. Manapság a reklám már más utakon jár. Már nem az a legfontosabb, hogy tudassák egy bizonyos termék létezését, hanem inkább a vásárlók érzéseivel manipulálnak. Elmondhatjuk, hogy a reklámszakemberek tudományos módszerrel jöttek rá, hogy a tényközlés önmagában nem sokat ér, és hogy az emberi lélek mélyére kell hatolni, hogy sikert érjenek el. Így kiválóan lehet manipulálni a tömegeket. Ha például egy gyors sportkocsit reklámoznak, akkor a vevő úgy gondolja, hogy ő is ugyanolyan sikeres és jóképű lehet, mint a reklámfilmben szereplő vezető. Vagyis ahogy Aldous Huxley nagyon találóan kijelentette: “Az emberek nem arckrémet vesznek, hanem reményt.” Így próbálunk paradicsomot varázsolni a Földre. A tömegtájékoztatás rózsaszín szemüveget ad ránk, s ez helytelen, sőt erkölcstelen. Látja, egyetlen televíziós családregényben sincs szó az erdők pusztulásáról. A reklámok a hibátlan világot tárják elénk, és mi hiszünk nekik. Megjegyzem; én is megnézem ezeket a sorozatokat, de csak akkor, ha nagyon fáradt vagyok, és tényleg nem tudok semmi okosabbat csinálni. A maguk módján oldják a feszültséget is, főleg ha már előre tudjuk, hogy a gazember a végén ráfizet. Tolkient is ezért olvasom, ő is ugyanezekkel az ördögi, félrevezető eszközökkel dolgozik. De a legtöbb embernek biztos nagyon nehéz visszatérni a való világba, ha nap mint nap így befolyásolják a rádió és a tévé reklámjai. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy az emberek nem hajlandók elviselni a kellemetlenséget. Nemigen akad ma olyan ember, aki vállalná a kemény munkát abban a reményben, hogy az közben is és a végén is örömet szerez neki. Mindenki a kívánsága azonnali beteljesülését keresi minden területen, és ezt könnyítik meg ma mindenhol. Az senkiben sem tudatosodott, hogy közben a pénzvilág rabszolgáivá válnak. Már a tanárom, Oskar Heinroth is megmondta: “Homo homini lupus” – Ember embernek a farkasa. Mély igazság rejlik ebben. Régen a kardfogú tigris és a barlangi medve szelektálta az embert, ma viszont maga az ember, állandó harcban a szakmai és pénzügyi sikerekért. És ez azért nagyon veszélyes, mert azok az értékek, amelyek nem megvásárolhatók, így veszendőbe mennek. Ezért könnyen meglehet, hogy az emberiség a közeljövőben lassú, kínos véget ér, méghozzá a demoralizálódás következtében. De én optimista vagyok. Az állatoktól tudjuk, hogy a “hazugság” nem válik be az udvarlásban, a reklámban. Optimizmusomnak az az oka, ha a tömegtájékoztatásra gondolok, hogy ma már egy kicsit javult a helyzet. De az emberiségnek még sokat kell tanulnia, és az ijesztő az, hogy gyorsan kell. A múlt már megmutatta, hogy ez nem megy, mert a tömegek nehézkesek. Ha viszont ugyanezen az úton haladunk tovább, minden megtörténhet. Ha nem állítjuk meg Európa, főleg Közép-Európa erdeinek pusztulását, akkor majdnem biztos, hogy óriási területek válnak pusztasággá. Ha kiirtják a pótolhatatlan trópusi erdőket – részben már kiirtották, s évről évre egy nyugat-németországnyi területtel lesz kevesebb –, akkor megváltozik az éghajlat, a sarkvidéki gleccserek egy része elolvadhat, és szörnyű áradást okozhat. Ha elpusztítják a tengereket, akkor az életünkhöz nélkülözhetetlen szervezetek halnak ki, az algák is, melyek az oxigént termelik. Lehetne tovább sorolni, részletezni a kasszandrai jóslatokat. Íme a jövő veszélyeinek színes mozaikja. S nem söpörhetjük őket a szőnyeg alá, mint ahogy ma tesszük. A politikusoknak, a hatalom birtoklóinak nem lenne szabad csukott szemmel járniuk a világban! Rajtuk múlik a továbblépés. Ha valakit perforált vakbéllel kórházba szállítanak, akkor az orvosok nem mondhatják, hogy: “Ezt még meg kell fontolnunk, és csak utána döntünk, hogy mit csinálunk, a döntést pedig a jövő hétre vagy a jövő hónapra halasztjuk!” De akkor már a páciens halott lesz. Így áll a helyzet az emberiség sürgető gondjaival is. Ha túl sokáig várunk, végzetesekké válnak. Egyik ismerősöm, egy igen jámbor kvéker mondta egyszer: “A vallásosság az a tudat, hogy teljes felelősséggel egy olyan közösséghez tartozunk, amely sokkal nemesebb, mint az egyén, mint mi magunk.” Remélem, hogy a világ sorsa iránti személyes felelősség érzését fel lehet ébreszteni az emberekben akkor is, ha nem tudják, mit jelent az, hogy biológia.