Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 A történelem előtti idők szupertudománya

2010.07.14

Egy tipikus hullám, mely megmutatja a frekvenciát és hullámhosszt

Az inga „hullámhossza” két csúcs vagy völgy távolsága a szinuszhullámon, és ez attól füg-gene, hogy milyen gyorsan mozgatjuk az inga alatt a papírt. A „frekvencia” a csúcsok vagy völgyek száma adott időperióduson belül.
A frekvenciát ma ciklus per másodpercben szoktuk mérni, ez hertzként ismert, általános rö-vidítése a Hz. Egyszerű példa rá az, hogy ha egy gyerek minden másodpercben egy ütésritmussal veri játék dobját, az pontosan 1 Hz frekvenciát hoz létre. Ha a gyerek megduplázza a ritmust, és ket-tőt üt másodpercenként, a frekvencia 2 Hz lesz, és így tovább. Az emberi fül a frekvenciákat a döb-benetes 20 000 Hz-ig tudja érzékelni.
Mikor egy hangszeren játszott hangjegyet hallunk, mind a frekvencia, mind a hullámhossz benne foglaltatik abban, amit a fülünk érzékel. Annak a hangnak, mely a modern zongoraklaviatú-rán az „A” nevet kapta, három hanggal a középső C alatt, 440 Hz a frekvenciája, ami azt jelenti, hogy 440 csúcs és 440 völgy van benne olyasmi módon, mint a fentebbi diagram mutatja, minden másodpercnyi időben. Az A hang hullámhosszt is produkál, ami ez esetben 78,4 centiméter. A kö-vetkező hangjegynek a zongoraklaviatúrán, a B-nek 466,16 Hz frekvenciája van és 74 centiméteres hullámhossza. Ahogy nő a frekvencia, úgy csökken a hullámhossz.
Már a korábbiakban felfedeztük, hogy a modern másodpercnyi időt (plusz kettőzött párját) először a sumerok használták, de ugyanilyen jól adoptálhatjuk a megalitikus távolsági és időegysé-geket, hogy ezzel a módszerrel meghatározzuk a zenei hangokat.
A Föld minden 86 164 másodperces sziderikus napban egyet fordul, a megalitikus geometria szerint pedig az Egyenlítő 366 ívfokra, 60 ívpercre és 6 ívmásodpercre osztható. Mivel a bolygó kissé kitestesedik az Egyenlítőnél, egyenlítői kerülete nagyobb a sarki kerületénél, ennélfogva az egy ívmásodpercnyi távolság is hosszabb, picit kevesebb, mint 366,6 megalitikus yard. Ebből az következik, hogy a Föld minden 0,65394657 másodpercben fog egy megalitikus ívmásodpercet for-dulni - mely időhosszt ésszerű lenne egy „megalitikus másodpercnyi időnek” hívni. Tehát ha lenne egy zenei hangunk 366 ciklussal minden megalitikus másodpercnyi időben, az „összhangban” lenne a forgó Földdel, mivel egy rezgés esne a bolygóforgás minden megalitikus yardjára az Egyenlítőnél. Valójában ez nagyon picivel több a megalitikus yardnál az egyenlítői kitestesedés miatt. A különb-ség a sarki és egyenlítői kerületek között a sarki kerület 36,6 megalitikus percével egyenlő! Úgy döntöttünk, hogy ezt a teoretikus megalitikus hangegységet Thomnak nevezzük el (rövidítve Th) Alexander Thom tiszteletére, kinek munkájában gyökerezett kutatásunk. Szabványegységekben a 366 Th frekvencia 560 Hz lenne, ami megalitikus hangjegyünket modern koncerthangolásban kicsi-vel a cisz fölé helyezné. Ha már egyszer megvan az alaphangunk, akkor lehetségessé válik, hogy egy egész hangszert, sőt egy egész zenekart ehhez a hanghoz hangoljunk. Mivel minden hang egy skálában harmonikus, és ennélfogva matematikai kapcsolatban áll a kiinduló, vagy „gyök”-hanggal, és mert a megalitikus yard geodéziai, ebből az fog következni, hogy bármely ebben a megalitikus ciszben játszott zenedarab matematikai kapcsolatba kerül a Föld forgásával, mind a bolygó méretei, mind a forgása vonatkozásában.

A Föld szívverése
Alan, a lelkes zenész, hangszerek sorát kezdte készíteni ehhez a megalitikus gyökhanghoz hangolva. Leginkább egy megalitikus cisz didgeridoo készítését határozta el, egy ausztrál bennszü-lött hangszerét, mely alapjában csak egy hosszú, elég széles, hosszában három és nyolc láb között váltakozó cső. A didgeridoo lényegileg egy mély hangú, búgó síp, melyben a bugást a játékos által belefújt levegő körforgása tartja fenn. Eredetileg termeszek által kifúrt egyenes eukaliptuszágakat használtak hozzá, de Alan sem eukaliptuszágakat, sem termeszeket nem tudott szerezni, ezért bam-buszt használt helyette. Az eredmény tényleg nagyon jól működött, és igen autentikus érzetű hangot hozott létre, tehát Alan készített egy második didgeridoo-t, hogy Chrisnek adja.
Chris járt Ausztráliában, ahol is feljegyzett jó néhány bennszülöttmítoszt A múlt üzenete írá-sához végzett kutatásai során. Köztudott, hogy e mítoszok némelyike 10 000 éves - közel kétszer régebbiek a sumer történeteknél. Chris felvetette, hogy meg kellene próbálni utánanézni, hogy léte-zett-e ilyen szóban forgó didgeridoo a bennszülöttek körében, és meglepődött, mikor Alan azt felel-te, hogy van egy jó barátja, aki a téma szakértője. Gordon Hookey, őshonos ausztrál több héten át tartózkodott Alan házában, mikor Britanniában járt, hogy előadásokat tartson a bennszülöttművészetről és -zenéről. Sajnos minden próbálkozás, hogy kutatási célokkal kapcsolatba lépjünk Hookey-val, kudarcot vallott, úgy tűnt, mintha állandóan mozgásban lenne. A sors furcsa véletleneként, szinte egy időben azzal, hogy Alan feladta a reményt, hogy barátja nyomára leljen, megszólalt ajtócsengője, és a gyönyörű váratlan egybeesések egy varázslatos pillanata ment végbe. Amint Alan ajtót nyitott, egy mosolygó idegen mutatkozott be, mondván, hogy azért jött, hogy el-kérje a helyi művelődési központ kulcsát, melyet Alan és felesége őrzött. A beszélgetés előrehalad-tával Alannek hamarosan leesett az álla.

- Szívesen jövök kinyitni a központot. Valamiféle tanfolyamot tartasz? - kérdezte Alan.
- Igen. Most indítok egy kicsit másmilyen zenei tanfolyamot... didgeridoo-t tanítok.
- Micsoda?!

Alan megállt az úton és hitetlenkedve bámult az idegenre.

- Tudom, hogy elég furán hangzik, de igazából érdekes téma - válaszolt az idegen mentege-tőzve.
- Nem, nem, szerintem egyáltalán nem furcsa. Csak nem tudom elhinni, hogy éppen ebben a pillanatban tűntél fel a küszöbömön - mondta Alan, hitetlenségében fejét egyik oldalról a másikra ingatva.

A látogató egy hosszú táskát cipelt, melyről elárulta Alannek, hogy néhány autentikus didgeridoo van benne. Kiderült, hogy hosszú időt töltött az ausztrál bozótban bennszülöttekkel élve. Ő készítette el saját zeneszerszámait, és egyike lett Britannia néhány nem bennszülött szakértőjének a témában. Alan egyenesen bedobta a 64 000 dolláros kérdést.

- Nem tudod véletlenül, hogy az ausztrál bennszülöttek használtak-e valaha olyan didgeridoo-t, amely egy kicsivel a cisz fölötti hangot hoz létre?
A válasz elkábította Alant.
- Egy kicsivel a cisz felett?
Hookey egy pillanatra megállt gondolkodás közben.
- Igen, persze hogy használnak - ezt tartják a legszentebbnek minden hangolás közül, és arra tartják fenn, hogy a Földnek zenéljenek vele.
- A Földnek zenélni! - kiáltott rá Alan a döbbent idegenre. - Ez hihetetlen, mikor azt mondod „Föld”... a talajt érted alatta, vagy az egész bolygót?
- Az ausztrál bennszülötteknek ez ugyanaz. Az ilyen didgeridoo-ból származó hang össz-hangban van számukra környezetük minden aspektusával. A hang, amelyet létrehoz, köszö-netet mond a világnak mindazért, amit ad nekik, és eljátszása összeköti őket a természet egé-szével. Ez egyfajta a bolygónak felajánlott hálaima, ugyanakkor az általuk létrehozott zene összeolvasztja őket a teremtés egészével.

Ez elképesztő információnak bizonyult. Csak vaktában találgattunk, hogy létezik-e egyálta-lán ilyen zeneszerszám, de annak a felfedezése, hogy az ausztráliai bennszülöttek „Föld”-hangot használtak 366 Th frekvenciával, egyszerűen csodálatos volt. Ez megint csak lehetett jókora vélet-len, és teljesen lehetetlennek hatott, hogy bármiféle kiszámított kapcsolatban állna a megalitikus matematikai elvekkel.
Az egyeden ésszerű magyarázat, mellyel elő tudtunk rukkolni, úgy szólt, hogy a hang termé-szetes úton jött létre az ausztráliai bennszülöttek és a forgó bolygó közötti valamiféle ösztönös har-mónia segítségével. Az ausztráliai bennszülöttek mély spirituális kapcsolatban állnak környezetük-kel, gondolkodásmódjuk pedig teljesen eltérő a nyugatiasult világétól. Ez a rassz több mint 40 000 éve szakadt el a világ többi részétől, és nehezére esett kibékülni az európaiak materializmusával, mely csupán 200 évvel ezelőtt érte el távoli partjaikat. Az ausztrál kormányzat mostanra rájött, hogy nem lehet, talán nem is kell szükségszerűen asszimilálni a bennszülött ausztrálokat a modern életstí-lushoz, így aztán földet származtattak vissza a törzsekhez, hogy folytathassák hagyományos élet-módjukat, ha ez a vágyuk.
Ha helyesen gondoljuk, hogy az ausztrál bennszülöttek ösztönösen tudják, hogy a Föld 366 Th-os hangjegyre rezonál, abból az következik, hogy lennie kell valamiféle fizikai realitásnak a bolygó megalitikus geometriai felosztásában. Ez jelzi, hogy a Föld 366 ívfokos, 60 ívperces és 6 ívmásodperces - mindegyik hajszállal több a 366 megalitikus yardnál - felosztása sokkal „erede-tibb”, mint azt valaha is képzeltük. Hogy próbára tegyük ezt az „intuíció”-elméletet, világszerte ke-resgélni kezdtünk, és megpróbáltuk olyasfajta bennszülöttzene nyomait fellelni, melyet még nem befolyásoltak a nyugati zene sajátságos kívánalmai, vagy az, amit most zenekari hangolásként isme-rünk.
Megpróbáltuk kideríteni, hogy létezett-e elterjedt használata olyan zenedaraboknak, melye-ket az általunk „megalitikus C”-nek nevezett kulcsban zenésítettek meg, ami egyébként ciszként ismert a koncertskálában. Ráadásul bizonyos ritmusmintázatokat is kerestünk, melyek belül esnek az elvárások szerinti megalitikus paramétereken. Különösen az után a ritmus után kutattunk, mely-ben 91,5 ütés van egy modern percben, mert ez jelenti azt, hogy minden ütés pontosan 1 megalitikus másodperc lesz.
Az Andok esőerdeitől Tibet széljárta hegyeiig, és Szibéria fagyos pusztaságaitól Észak-Amerika hullámzó síkságaiig felleltük az olyan népzene nyomait, mely egybecsengett a „Föld üte-mével”, szinte minden vizsgált helyen. Megtaláltuk a tradicionális indiai zenében és Afrika őshonos népei között. Úgy tűnt, hogy ahol egy kultúra spontán módon zenét hozott létre, mentesen a stúdió-felvétel és a szabvány koncerthangolás kötöttségeitől, ott a megalitikus hangok és ritmusok valaha általánosnak számítottak (lásd a 4. függeléket).
Kezdtük elfogadni, hogy a megalitikus hangolások és ritmusok valószínűleg a bolygó „szív-verése” részei voltak, és hogy az emberi lények valami módon kapcsolódtak e tény ösztönös isme-retéhez. Az állatok világában bizonyosan nem akadtunk nyomára megalitikus hangoknak vagy rit-musoknak, csakis olyan zenében, melyet saját fajunk hozott létre. Megérintett bennünket a kósza gondolat, hogy nem lehet teljességgel véletlen, hogy az emberi szívverés pontosan az egy per sumer másodperctől az egy per megalitikus másodpercig terjedő sávban mozog (a pulzus sebessége 60 és 91,5 ütés per perc közötti).

Hang és fény
A modern tudományok, mint az orvostudomány és a pszichológia, mivel előszeretettel osz-tályoznak minden tárgyat, néha alábecsülni látszanak a fajunk és a Föld közötti kapcsolatot. Nem annyira élünk a bolygón, mint inkább mi vagyunk a bolygó. Csupán az, hogy olyan intellektusunk van, mely az individualizmus érzetét kelti, nem leplezi el a tényt, hogy a Föld porából vagyunk, és olyan dinamikus sajátságok szerint lettünk összerakva, melyek világunkat irányítják. Ezt szem előtt tartva úgy döntöttünk, hogy más emberi érzékeket is megvizsgálunk - különösen a látást. Az álta-lunk látott fény nem mutat eltérést a hangtól abban, hogy egy elektromágneses mező rendkívül gyors rezgéseiből áll, egy olyan frekvenciatartományban, melyet az emberi szem képes felfogni. A színérzetek közti különbség abból ered, hogy a fény különböző frekvenciákon vibrál, mely a vörös fény körülbelül 4 x 1014 rezgés per másodpercétől az ibolyaszínű fény körülbelül 7,5 X 1014 rezgé-séig terjed. A fény látható spektrumát általában hullámhosszával definiálják, az ibolyaszín legkisebb látható hullámhosszától, mely körülbelül a centiméter negyvenmilliomod része, a vörös hetvenöt milliomod centiméteréig terjedően.
A legtöbb tudóst felbosszantanánk azzal a felvetéssel, hogy a hangnak köze van az elektro-mágneses sugárzáshoz, bár van néhány „szabadúszó” akadémikus, aki tett olyan kijelentést, hogy egyértelműen létezik kapcsolat. Ezek egyike dr. Jacques Benveniste, az Institute National de la Santé et de la Recherche Médicale korábbi igazgatója Franciaországban. Ő teljes mértékben meg van arról győződve, hogy a hallható hangok érzékelhető kapcsolatban állnak biológiai folyamatok-kal, melyek molekulái fantasztikus ütemben rezegnek. Sajnos, Jacques Benveniste jelenleg akadé-mikusi kifejezéssel élve „kívül esik a margón”, így felfedezései ortodox körökben nem sokat nyom-nak a latban.
Általánosságban beszélve, a csillagok és egyéb objektumok az űrben az elektromágneses su-gárzás forrásai, ami fénysebességgel szeli át az űrt, folyamatosan bombázva bolygónkat. A ránk zú-duló elektromágneses sugárzás java káros lehet az életre, és egy részét, mint például az ultraibolya fényt, barátságos atmoszféránk megszűri.
Állandóan használjuk a láthatatlan elektromágneses sugárzást. Az olyan eszközök, mint a mikrohullámú sütők, mobiltelefonok, elektromos tűzhelyek, radar-, rádió- és televíziójelek mind alkalmaznak elektromágneses sugárzást, nélküle nem is képesek működni. Igen szűk szekciójában találjuk ennek a nagyon széles spektrumnak a látható fényt. Azért vagyunk képesek „látni” a valós világ dolgait, mert szemünk alkalmazkodott az elektromágneses spektrum egy igen kicsi szelete fel-fogásához, és agyunk segítségével az általunk látásnak nevezett érzékeléssé fordítja le azt. Mikor egy bizonyos szín visszaverődik egy objektumról, például a zöld lombozat nagy részéről, eljut a szemünkbe, ami a szóban forgó frekvenciát és hullámhosszt felismeri, és a memória segítségével lefordítja azzá, amit zöldnek „ismerünk”.
Eltérően az elektromágneses sugárzástól a hang az űr vákuumában nem tud létezni, hiszen csak egy zavar a közvetítő közegben, amelyben halad. Mivel függ az atmoszférától, vagy valami más közvetítőtől, a hang sebessége jóval alacsonyabb a fényénél. De mert az elektromágneses spektrumnak van frekvenciája és hullámhossza, ahogy a hangnak, ugyanazt az egységet, a hertzet használjuk a hang és a fény méréséhez egyaránt.
Azután többé-kevésbé véletlenül felfedeztük, hogy a 366 Th (560 Hz) megalitikus alaphang frekvenciájának szokatlan tulajdonsága van. Ha ezt a frekvenciát 40-szer megduplázzuk, a 6,15726511x1014 Hz-et kapjuk, ami éppenséggel átvisz bennünket a látható spektrumba, annak is abba a részébe, melyet kék fényként látunk. Még ha a fizika álláspontja szerint nincs is egyértelmű kapcsolat az 560 Hz hang és a 6,15726511x1014 Hz elektromágneses frekvencia között, akkor is lennie kell egyfajta „szimpatikus rezonanciának” a kettő között. Erről a tényről tudhat valamiféle ismeretlen módon az a bennszülött, aki Ausztrália kék ege alatt fújja didgeridoo-ját.
Az elektromágneses spektrum látható része többé-kevésbé egybeesik, csak 40 oktávval fel-jebb, egy hangszer teljes oktávjával vagy skálájával. Nézhetjük úgy, hogy az F a kezdete a látható fény színegyeztetésének az infravörös tartomány alsó végén; ez aztán végigmegy az összes hangje-gyen egészen az E-ig, ami az ibolyántúlival rezeg együtt. Hagyományosan hét színe van a fénynek: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, sötétlila és ibolya. A valóságban annyi szín van, amennyit valaki megnevezni kíván, mivel a látható spektrum egészében megfoghatatlan átmenet vonul végig a szí-nek között. A kapcsolat bármely adott zenei hang és a vonatkozó rezonáns szín között részletes le-írásra kerül a 4. függelékben.
Igen figyelemreméltónak tűnik, hogy az emberi lények szinte pontosan egy „oktávnyi” színt látnak. Talán az olyan teremtmények számára, melyek látnak frekvenciákat a mi képességeinken innen és túl, a színek úgy ismétlődnek, mint a zenei hangok. Mindenesetre a látható spektrum utolsó színe, az ibolya jócskán afelé halad, hogy vörös legyen belőle, ami nekünk a látható fény kiinduló-pontja.
Kétségtelen, hogy az általunk megalitikus C-nek (kicsivel a cisz fölött a nemzetközi zenei skálán) nevezett hangjegynek szimpatikus frekvenciarezonanciája van a kékként ismert színnel. Mi-előtt e szavakat olvasva a fizikusok bármelyike dühében fel-alá kezdene ugrálni amiatt, amit itt ma-gunknak megengedni látszunk, szögezzük le, hogy nem állítjuk, hogy „közvetlen” kapcsolat áll fenn a hang és a fény között, csak azt, hogy emberi szemszögből nézve lehetséges bizonyos finom harmónia.
Tökéletesen senki sem érti, hogy mi módon dolgozza fel az emberi agy a hanggal és a fény-nyel kapcsolatos információt, miután a halló- és látószervek létrehozták a szükséges jeleket. Való-színűnek hat, hogy mindkét jeltípus többé-kevésbé azonos módon halad az agy mélyén. Tudjuk, hogy így kell lennie, a szinesztézia nevű rejtélyes és néha legyengítő orvosi állapot miatt. Ez egy önkéntelen folyamat, melyben az egyik szenzorikus tapasztaláshoz hozzákapcsolódik a másik. Sok formát ölt, de a leggyakoribb valószínűleg az, melyben elszenvedője ténylegesen „lát” egy színt bi-zonyos hang hallatán. Ez az állapot jól dokumentált, és kiterjedten tanulmányozták. Okára a legjobb magyarázat egyfajta akarattól független kereszteződés az agyi áramkörkomplexumon belül, bár ez a szerv hihetetlenül összetett, és a szóban forgó folyamat részleteiben nem ismert. Az erről a bizarr állapotról való elmélkedés késztetett bennünket arra, hogy igazi kapcsolatra gondoljunk a hang és a fény frekvenciája között. Hosszú volt az út az egyszerű egysejtű teremtményektől, melyekkel a föl-di élet elkezdődött, a mai emberi lények bonyolult struktúrájáig, és az evolúció elnyúló útján foko-zatosan tettünk szert mindazokra az érzékszervekre, melyeknek most örvendünk. A fény érzékelése egyike lehetett az első érzékeknek, melyek kifejlődtek, mégpedig az elektromágneses spektrum igen keskeny tartományában. Ha, mint azt sokan hiszik, a hangérzékelés később jött létre, nem lenne ab-ban semmi különös, ha a kifejlődőben levő idegrendszer azokra a hangokra koncentrált volna, me-lyeknek olyan fényfrekvenciákkal van szimpatikus rezonanciája, amiket már megtanult lefordítani. Ez valamiféle iránymutatás lehet a szinesztézia előfordulásának megmagyarázására.
Ha mind a hang, mind a fény e frekvenciatartományai is elválaszthatatlanul kötődnek a kis világunkban jelenlevő ciklusok természetes mátrixához, azon nem kellene meglepődnünk. Végül is, ennek a részei vagyunk.

A megalitikus C és a víz
Az információ ilyesformájú tolmácsolása megmutatja, hogy a megalitikus C a rezgés vonat-kozásában a kék színhez kapcsolódik. Érdekes megjegyezni, hogy a bolygónkon található kék szín nagy részét hatalmas óceánjaink adják. Sok ember úgy gondolja, hogy a világ tengerei kékségét egyszerűen az eredményezi, hogy visszatükröződik benne az ég, mely felhőmentes állapotában szintén kék. Nem ez a helyzet. Az ég azért kék, mert vannak részecskék az atmoszférában, melyek meglehetősen különösen reagálnak, és amelyek a Rayleigh-szóródás nevű folyamat segítségével megadják a felhőtlen ég színét. De a víz óceánjainkban még akkor is kék lesz, ha nem tükrözi az ég színét. A vízre színtelenként szoktunk gondolni, de valójában nem az. Egy laboratóriumban Kamiokában, Japánban van egy ezüstmennyezet alatt álló tökéletesen tiszta vízzel telt medence egy szobában. A víz a medencében mély- és gazdag kék árnyalatú.
A víz minden élet abszolút alapja a földön, és amennyire ezt tudni lehet, élet olyan környe-zetben, ahol víz egyáltalán nincs jelen, nem tud létezni. Mivel egy oxigénatomhoz kötődő két hid-rogénatomból áll (H20), a víz marad az egyik legrejtélyesebb és legérdekesebb ismert molekula.
Gyanítjuk, bár pillanatnyilag bebizonyítani nem tudjuk, hogy a szimpatikus rezonanciakap-csolat az alap megalitikus C és a kék szín között valami módon kötődhet tökéletes vízfüggőségünk-höz, és fejlődésünk útjának ezt a függőséget figyelembe kellett vennie.
Mindaz, ami fentebb található, arra a gyanúra vezetett bennünket, hogy sokkal több van az általunk megalitikus yardnak nevezett hosszegység mögött, mint amennyi elsőre kitűnt. Olyan szé-pen illik ez az egység a forgó Föld mátrixába és a sablonokba, melyeknek használatára és elismeré-sére fejlődtünk, hogy jelentősége fennmaradásunk fordulópontjának bizonyulhat.
Szinte bizonyos, hogy a megalitikus yard fizikai megnyilvánulása azoknak a Sablonoknak, melyek szétválaszthatatlanul kapcsolódnak e bolygón zajló életünkhöz. E tény ellenére sem lehetett hosszát ösztönösen kijelölni, mechanikus módon (azaz ingával) kellett létrehozni. Hogy bármely feltételezetten primitív kultúra képesnek bizonyult ezt a természet egymásra hatásaiból kikövetkez-tetni, ahogyan azt a megalitikus nép tette, az szinte megdöbbentő.

Utóirat
Miután befejeztük e könyv írását, úgy döntöttünk, hogy érdekfeszítő lenne az általunk éppen most rekonstruált megalitikus zene részletes szabályait lefektetni. Azután felkértük a fiatal, londoni székhelyű De Lorean nevű zenekart, hogy egy tájékoztató alapján szerezzenek modern zenét, mely gondosan követi a megalitikus yardhoz társuló ősi hangzási elveket.
Jim Evans, Adam Falkus, Paul Newton és Will Skidmore, akik mind nagyon tehetséges ze-nészek, fogták a tájékoztatót, és hosszú hetekre nagyon elcsendesedtek. Azután előkerültek első fel-vételükkel, a „Heliotropic”-kal. Felvillanyozó volt!
Az elkövetkező hónapok során számos egyéb darabot írtak és adtak elő, melyek különböző módokon interpretálták a megalitikus szabályokat, olyan zenét hozva létre, mely nekünk a lélekkel szinkronban levőnek tűnt. Mikor hallgattuk, úgy éreztük, hogy összhangban vagyunk a forgó Föld erejével.
Azok az olvasók, akik szeretnének belehallgatni a De Lorean zenéjébe, vagy megvenni a tel-jes CD-t, melynek címe Civilization One - The Album, látogassák meg weboldalunkat a www.civilizationone.com címen.

KÖVETKEZTETÉSEK

•    Felfedeztük, hogy a megalitikus számok olyan köröket hoznak létre, melyek kombinál-ják a pi és fi néven ismert matematikai arányszámokat. Bár mindkettő irracionális szám, az eredmények, melyeket produkálnak, mégis olyan közel állnak a tökéleteshez, hogy a különbség már elhanyagolható. Kutatásunk során nyomára jutottunk, hogy egy amerikai PhD-hallgató már az 1970-es évek elején felfedezte a fi meglétét Thom adataiban - a tényt a nagy ember maga is megerősítette, mikor azt írta a felfedezésről, hogy „mági-kus”.
•    A legfontosabb számokat, 366-ot és a 360-at furcsa módon összeköti a pi és a fi kombi-nációja, mivel a 360 osztva 5-tel 72-t eredményez, a 366 pedig pi x fivel osztva szintén a 72 eredményt adja. Ez felveti, hogy a két megalitikus szám kapcsolata alapvetően rezo-nál e két különleges arányszámmal.
•    A zene tárgyköre felé fordulva úgy találtuk, hogy a megalitikus matematika létrehozza saját struktúráját. A hangot normálisan modern másodperc per ciklusban mérik, melynek neve hertz (Hz), de mi a megalitikus másodperc per ciklust vettük figyelembe, melynek a Thom (Th) nevet adtuk. A 366 Th frekvencia azonos az 560 Hz-cel, mely megalitikus hangjegyünket kicsivel a cisz fölé helyezi, modern koncerthangolás esetében. Ez valójá-ban a „Föld forgásának hangja”, mivel a bolygó ütésenként egy megalitikus yard ütem-ben forog az Egyenlítőnél
•    Felfedeztük, hogy az őshonos ausztrálok úgy tekintik, hogy a 366 Th-mal megegyező hangú didgeridoo szent Föld-zene létrehozására képes. Egyéb bennszülöttzenék további kutatása is felfedett megalitikus ritmus- és hangmagasság-egyezéseket Úgy tűnik, hogy ösztönös kapcsolat van a bolygó forgó tömege és az emberi zene között. Talán valójában ez az önkéntelen érzet lehetett az, amit a misztikus és matematikus Püthagorasz a „szfé-rák harmóniájának” nevezett el.
•    Mikor az emberi látást vizsgáltuk, arra jöttünk rá, hogy az elektromágneses spektrum látható része a zenéhez meglehetősen hasonló oktávot formál. Ráadásul, ha egy 366 Th-os hangjegytől pontosan 40 oktávval feljebb megyünk a frekvenciaskálán, kék fényt ka-punk. Míg a legtöbb természettudós úgy hiszi, hogy a fény és a hang nincs kapcsolatban, van bennünk egy bizonytalan érzés, hogy a kettő között lehet rezonancia, melyről tudo-mást szerzett az emberi érzékelés.

12. FEJEZET
A Nap, a Hold és a megalitikus mérés

Egyértelműen eljött az ideje nekiülni egy újabb leltárnak. Személyes találkozók egész sorát tartottuk, hogy áttekintsük adatainkat, és a nyomozásunk eredményezte hihetetlen felfedezések né-melyikét. Egyetértettünk abban, hogy szembekerültünk bizonyos összeegyeztethetetlen tényekkel. A 366 és 360 számok társítása sokkal inkább elgondolkodtatónak bizonyult, mint arra esetlegesen számíthattunk. Ami még lényegesebb, tudatába kerültünk annak, hogy nem mi vagyunk az első ku-tatók, akik összetársították a pi és fi ismeretét azokkal az adatokkal, melyeket Alexander Thom gyűjtött össze a megalitikus helyszíneken végzett hosszú vizsgálódásai során.
Most szemben álltunk a kihívással, hogy megpróbáljuk megérteni, hogy a neolitikus ember hogyan tudhatott megtervezni egy egységet, mely szemmel láthatóan központi szerepet töltött be egy káprázatosan holisztikus mérési rendszerben, mely magából a Földből eredőnek tűnik. Ők talál-ták fel? Valamilyen ismeretlen megelőző, de fejlettebb kultúrától kapták, vagy abból az emberi ál-lapotból származik, melyben környezetünk szimpla megfigyelése ösztönszerűleg hozzá fog kap-csolni a 366 természetes ritmusához?
Állandóan próbáltunk hátrább lépni, hogy megkíséreljük megérteni, miféle „mágia” hajtotta a rendszert, ami bizonyos módokon messze fejlettebb volt a legjobbnál, amellyel ma rendelkezünk - mégis már több mint 5000 éve, hogy létezik. Úgy éreztük, hogy jóval több lehetett itt az egyszerűen jó csillagászati megfigyelésnél, vagy egy csoport régi csillagnéző erőfeszítései gyümölcsénél, akik történetesen rettentő szerencsével jártak. Minden fázisban felfedeztük, hogy a „Nagy Mögöttes Elv” elképesztő kohéziós erővel bírt, mely az élet minden vonatkozását arra késztette, hogy egyként mű-ködjön. Létezése számunkra világossá vált, bár mások nem találtak rá, valószínűleg azért, mert mi nem erőltettük elvárásaink és vágyaink kereteit a lehetőségekre.
Ősi egységek olyan integrációját hoztuk felszínre, melynek a múltról alkotott standard véle-mények szerint nincs létjogosultsága. A minószi láb valósága és kapcsolata a megalitikus yarddal olyan tudományt jelez, melyet célzatosan és szándékosan az új elvárásokhoz igazítottak. A minószi láb távolról sem azonos hosszmérték a megalitikus yarddal, mégis világosan az volt a cél, hogy az 1000 minószi láb azonos távolságot mutasson 366 megalitikus yarddal, ami pontosan a Föld sarki kerületének egy megalitikus ívmásodperce.

Hol kezdjük?
De hol volt, töprengtünk, ennek a rejtélynek a kezdete? Hol található pontosan a kezdőpont-ja ennek a lehetetlenül zseniális rendszernek, mely a természettel való tevékenység minden modern megközelítésmódjának a nehézkesség és teljes megalkuvás látszatát kölcsönözte? Többé-kevésbé kimerítve ötleteinket, hogy hová is fordulhatnánk ezután, kifelé tekintettünk - az égre magára.
Az első objektum, amit megvizsgáltunk, a Föld űrbeli társa volt, a sziklás égitest, amit egy-szerűen Holdnak szoktunk hívni. A Föld bolygó lakóiként mindannyiunknak örökké hálásnak kelle-ne lennie a Holdnak, mert éppen úgy kering gyönyörű kék bolygónk körül, ahogyan. Eltérően a Naprendszer nagy részétől, a Föld Holdja nagyméretű ahhoz képest, hogy körpályán mozgó mel-lékbolygó, de tömege mégis nagyon alacsony, mert vasat vagy más nehézfémet alig tartalmaz. Nincs olyan elmélet a Hold eredetéről, mely illeszkedne minden hozzáférhető tényhez, de általáno-san elfogadott, hogy ugyanazon anyagokból áll, mint a Föld, csak a nehéz elemek nélkül. Így lesz sűrűsége a mi világunké 60 százaléka.
A Hold jóval több egy fényes korongnál, mely kellőképpen megvilágítja az éjszakai eget. Sok legközelebbi űrbeli szomszédunkat tanulmányozó asztrofizikussal együtt dolgozó vezető bioló-gus jutott arra a következtetésre, hogy a földi élet talán sosem nőtt volna a primitív vízbeli szint fö-lé, ha a Hold a helyén nem lenne.
A Föld magja nagyon aktív és labilis, így aztán forgás közben sokféle irányba lötyög. Né-hány tudós felvetette, hogy a Hold meglehetősen hasonlóan viselkedik a gyerekbiciklik sta-bilizátorához, és gravitációs jelenléte megakadályozza a Föld rendszeres kibillenését szoláris körpá-lyája viszonylatában. Ha ez történt volna, az ennek eredményeként létrejövő zűrzavar az összetett élet bármely formáját elsöpörte volna. Ráadásul egy ilyen masszív objektum erőteljes gravitációs vonzása az, ami az általunk ismert árapály legnagyobb részét okozza.
Biológusok emelték fel szavukat amellett, hogy az árapály rendszeres ismétlődése volt az, ami lehetővé tette, hogy a vízi élet végül megtelepedjen a szárazföldön. Például néhány faj az ár-apálytócsák által létrehozott evolúciós állomáshelyeket foglalhatta el. Ha az ilyesfajta tócsák külö-nösen magas dagály idején jöttek létre, napokat, vagy heteket vehetett igénybe, míg a tenger utána-tölthette ezeket. A természetes párolgás végül eltüntette a tócsák vizét, lakói pedig vagy elpusztul-tak - vagy alkalmazkodtak. Az ilyen állomáshelyeket felhasználó lények az evolúciós erők eszköze-ivé válhattak, ami végül primitív légzőszervek kialakulásához vezetett a részben levegő, részben víz környezetben. Végül ezek a szervek válhattak tüdővé, míg az úszáshoz való uszonyok elővégtagokká fejlődtek. Ez egy meggyőző teória arról, hogyan hagyta el az élet az óceánokat, és fejlődött végül az emberiséggé.
A természet valami tökéletesen megfoghatatlan véletlene folytán a Földről nézve a Hold hi-bátlanul tudja imitálni a Nap mozgásait. Gyakorlatilag a Hold egy hónap alatt leutánoz minden olyan jelenséget, amit a Nap egy év során látszik véghezvinni. Ráadásul a Hold varázslata tükör-képszerű mozgást hoz létre a Nappal, melyben a nyárközépi telihold azonos szögben és azonos he-lyen fog tartózkodni a horizonton a télközépi naplementével. Azután meg a télközépi Hold ott nyugszik le, ahol a nyárközépi Nap, napéjegyenlőségekkor pedig a Hold ugyanazon a vonalon nyugszik le, mint a Nap. Ez nagyon-nagyon furcsa, de megfigyelhetően igaz.
A Hold realitásai igen valószínűtlenek, de amiatt, ami „antropikus elvként” ismert, elfogad-juk ezeket. Ez azt állítja, hogy a dolgoknak pontosan olyannak kell lenniük, amilyenek, különben mi, emberek sosem fejlődhettünk volna olyanná, hogy tanúik lehessünk - más szavakkal, környeze-tünk azért létezik jelenlegi formájában, mert mi érzékeljük. Számunkra ez meglehetősen önmagába visszatérő érvnek hat, mely ügyes mechanizmusnak látszik arra, hogy abbahagyassa velünk az afö-lötti aggodalmaskodást, hogy az emberi faj léte maga milyen szélsőségesen valószínűden. Ha valaki megvizsgálja a Hold természetét, egyet kell azzal értenie, hogy akkor sem lehetett volna jobb mun-kát végezni, ha valaki nekiülve direkt megtervezi!

 

A Hold pályája

A Hold mozgásai
Úgy döntöttünk, hogy a Hold mozgásait közelebbről is megvizsgáljuk. Mivel mindig ugyan-azt az oldalát fordítja a Föld felé, egy holdbeli nap pontosan megegyezik egy Föld körüli fordulat-tal. Ennek az az oka, hogy a Hold egyet fordul a tengelye körül, miközben egy kört tesz a Föld kö-rül.
A Hold úgynevezett „sötét oldala” nem ténylegesen sötét, csupán az az oldal, amely elfordul tőlünk, olyan, mint egy kalapácsvető súlya a zsinór végén. A Hold 384 403 kilométeres átlagos tá-volságban 3700 kilométer per óra átlagos sebességgel köröz, és egy fordulatot elliptikus körüli pá-lyán 27,3217 nap alatt hajt végre. De az események ilyen formájú leírása nagyon emberi, földhöz kötött perspektívából szemlélt. Jobban leírható, ami történik, ha azt mondjuk, hogy a Föld minden egyes holdbeli nap alatt 27,3217 szoláris középnapot él meg, és ez a következő igen meglepő kime-netelhez vezet:

366 holdbeli nap = 10 000 földi nap

Miért kellene ennek így lennie? Ez a 366 megalitikus kulcsérték szerinti kapcsolat már csak nem véletlen?
Azt is észben kell tartani, hogy a szoláris középnap másodperceinek száma (86 400) meg-szorozva 27,3217-tel rendkívül közeli a 10 000 szoláris középnap és 10 000 sziderikus nap másod-percekben kifejezett különbségéhez. A Holdat mindig is valószínűtlennek tekintették - de most már lehetetlennek látszott! Valósággal belekábultunk, mikor megpróbáltuk befogadni ezt az elképesztő mátrixot, ami abból származott, amit „Nagy Mögöttes Elv”-nek neveztünk el.

Egy elegáns és precíz kapcsolat
Saját kérdéseink követelték meg, hogy magyarázatát próbáljuk találni annak, hogy a Hold mozgása miért mutat olyan készséges megfelelést a 366 megalitikus számmal. Tehát alaposabban megvizsgáltuk a Hold méreteit, és felfedeztük, hogy kerülete szinte pontosan 3,66-szor kisebb a Földénél. Azután, csak a teljesség kedvéért a megalitikus geometria alapelveit alkalmaztuk a Hold méreteire.
A Föld Holdjáról általában azt mondják, hogy egyenlítői sugara 1738,1 kilométer,  ami 10 920 804 méteres kerületet ad. E távolság metrikus egységekben vizsgálva teljesen tetszőlegesnek hat, de megalitikus yardokra átváltva felhasználásra kerültek a feltételezett megalitikus geometria alapelvei, a kép pedig meghökkentően másképp festett.

holdátmérő                    = 13 162 900 my
egy holdbeli megalitikus fok (366-od)    = 35 964 megalitikus yard
egy holdbeli megalitikus perc (hatvanad)    = 599,4 megalitikus yard
egy holdbeli megalitikus másodperc (hatod)    = 99,9 megalitikus yard

Ez egy döbbenetesen pontos 100 megalitikus yard egy ívmásodperchez!
Megengedve azt a lehetetlenséget, hogy létezik tökéletes pontos becslése kerületének, úgy tűnik, hogy a Holdon 100 my van egy holdbeli ívmásodpercben. Hogy a megalitikus yard tökéletes egészként illeszkedjen, csak egy picit kell megigazítani a Hold feltételezett sugarát, 1738,1 kilomé-terről 1739,83 kilométerre - a különbség nem létező, mivel az eredeti számot csak többé-kevésbé egy tizedeshely pontosságúnak szánták.
Mi történt? Hogyan lehetséges, hogy egy holdbeli megalitikus ívmásodperc pontosan 100 megalitikus yard? Megkerülhetetlen tény, hogy a megalitikus geometria a Holdon ugyanolyan jól működik, mint a Földön!
Hogy lehet, hogy a Hold ilyen elegánsan és precízen egybevág azokkal az egységekkel, me-lyeket a Brit-szigetek és Bretagne kőkori lakói terveztek? Miközben az eredményen gondolkodtunk, felfedeztük, hogy az a tény hozta létre ezt az arányosságot, hogy a Föld 3,66-szor nagyobb a Hold-nál - de ki láthatta ezt előre ilyen meghökkentő pontossággal? Azonban úgy tűnt, hogy valaki a múlt távolában észrevette ezt a viszonyt. Ennek részének kellett lennie a megalitikus építők kulcsértékül választott száma döbbenetes fontosságának. De e nép fejletlenségének fényében ésszerű-e azt hinni, hogy mindezt esetleg megérthették, vagy egyszerűen belebotlottak valamiféle jelenkorunkban isme-retlen kozmikus állandóba?

A Hold és a Nap
Újabb furcsa tény a Holddal kapcsolatban, hogy a Földről nézve ugyanolyan nagynak lát-szik, mint a Nap. Ez az oka annak, hogy teljes szoláris napfogyatkozás idején pontosan odaillik a Nap korongja elé. Az e mögött rejlő ok az, hogy a Nap 400-szor nagyobb a Holdnál, de a természet újabb elképesztő véletlene folytán 400-szor messzebb is van a Földtől, mint a Hold.
Az, hogy a Nap 400-szor nagyobb a Holdnál, azt jelenti, hogy a következő lebontást kell al-kalmazni:
egy szoláris megalitikus fok        =14 400 000 megalitikus yard
egy szoláris megalitikus perc        = 240 000 megalitikus yard
egy szoláris megalitikus másodperc    = 40 000 megalitikus yard

A teljesség kedvéért úgy döntöttünk, hogy ezt visszaellenőrizzük a Nap sugarával, amit normálisan 696 000 kilométernek vesznek.  Hogy kiderüljön a kerület, ezt meg kell duplázni és megszorozni pivel, aztán meg 1000-rel, hogy méterben legyen az eredmény. így a nagyon semmit-mondó 4 373 096 974 méter jön ki, de ha a megalitikus geometria elvei szerint átszámítjuk, akkor ténylegesen 40 004 megalitikus yard hosszúságú megalitikus ívmásodpercet produkál. Ez egy szá-zad százalékos eltérés a Nap becsült méreteihez képest - ami nyilvánvalóan az eredeti becslés hiba-határán belül van. A sugár 696 000 kilométeres legjobb becslése egyértelműen kerekített, bár a tu-lajdonképpeni számjegy, melyet a megalitikus elvek használatával kapunk, 696 070 kilométer. Te-hát a Nap is pontosan illik a „Nagy Mögöttes Elv”-be. Egyszerűen elképesztő!

A nagy terv
Az új felfedezéseken töprengve egyetértésre jutottunk abban, hogy ilyesmivel általában a va-ló életben találkozni nem lehet, de mégis itt voltak - igazi, kemény tények. A Nap, a Hold és a Föld mind összhangban van a „nagy tervvel”, mely jelen van a Brit-szigeteken és Nyugat-Európában szétszórt megalitikus építményekben is. Van valami teljesen alapvető a Naprendszer méreteivel kapcsolatban, ami elkerülte a modern tudomány figyelmét, de amiről a kőkori építők akár ösztönö-sen, akár intellektuális úton tudomást szereztek?
Nincs olyan elmélet a Hold létrejöttéről, mely egybevágna az összes ismert ténnyel, de ma-napság széles körben elfogadott, hogy a Hold a Föld felszínéből kivájódott anyagból áll. Ez a „nagy ütközés elmélete” néven ismert, és szerepel benne egy feltételezett katasztrofális összeütközés a Föld és egy bolygó méretű égitest között. Ez az elmélet arra is magyarázatot ad, hogy a Holdban miért nincs gyakorlatilag vas, mivel egy ilyen becsapódás inkább a Föld külső rétegeiből robbanta-na ki darabokat, mint igen sűrű magjából. Amennyiben a nagy ütközés elmélete helyes, elképzelhe-tő, hogy a létrejött törmelék oly módon gyűlt össze, ami valamiféleképpen visszatükrözi a Föld ugyanolyan „366-osságát”, de ez nagyon furcsának tűnik. Amennyire mi a nyomára tudtunk jutni, nincs ilyen, a tudomány által ismert hatás. Legyen bármi is ennek a körbe forgó sziklagöröngynek az eredete, most már tisztán látszik, hogy a kapcsolat a Föld, a Hold és a Nap között sokkal össze-tettebb és matematikailag összehangoltabb, mint annak bárki a modern korban tudatába került vol-na.
A következő lépés az lett, hogy megvizsgáltuk a Naprendszer többi bolygójának méreteit, tömegét és mozgásait. Egymás után tanulmányoztuk ezeket, de egyik esetben sem találtunk egyálta-lán semmit sem, ami akár megközelítőleg illett volna a megalitikus elv szabályaihoz. Ez bizonyos fokig megerősítésnek számított, mert azt mutatta, hogy az ilyesfajta számok és viszonyok különle-gesek. De ennek a „különlegességnek” a következményei aggasztóak voltak. Be kellett látnunk, hogy úgy tűnik, mintha az emberi környezetet kimondottan a mi céljainkra tervezték volna, szab-vány mérési rendszer használatával.
Chris egy jó barátja, dr. Hilary Newbigin, aki szenvedélyes matematikus, felvetette, hogy más bolygóknak esetleg saját, forgás a pályához arányon alapuló értékük van. Néhány bolygóra ez nem alkalmazható, az olyanokra, mint a Vénusz, ami rossz irányba forog, és egy napja egy picit hosszabb, mint egy éve. Azonban más bolygók, mint a Mars esetében, működhet, ennek a Föld 366-ával összevethető „mágikus száma” a 688 lehet. De ez a feltételezett marsbeli érték úgy tűnik, nem produkál bármiféle használható mintát, tehát mégis úgy látszik, mintha a Föld valami módon na-gyon különleges lenne.
Bár más bolygók nem tűnnek alátámasztani a Nap-Föld-Hold értékeket, van köztük kettő, mely különleges jelentőséggel bír bolygónk számára általánosságban és kimondottan emberi vonatkozásban.
Először, ha a Jupiter nem pont akkora volna, amekkora, és nem pont azt a helyet foglalná el, amelyet elfoglal, akkor a Földet rendszeresen üstökösök és egyéb űrtörmelékek bombáznák.  En-nek az óriásbolygónak a gravitációja vonzza magához és pusztítja el e lövedékek többségét, mielőtt a Földbe csapódnának, ahogy az 1994 júliusában is megtörtént, mikor a Shoemaker-Levy 9 üstökös a Jupiterre zuhant, a mi bolygónknál nagyobb tűzgolyót hozva létre. Egyszerűen szólva magasabb rendű fajoknak nem lett volna elegendő katasztrófamentes ideje a kifejlődésre a Földön, ha a Jupiter nem „vigyázna” olyan gondosan ránk.
Aztán meg ott van a Vénusz. Ezt a bolygót több kultúra övezte vallásos tisztelettel, mint bármely másikat a Naprendszerben, főleg azért, mert olyan naptárt biztosít az emberiségnek, ami egy 40 éves ciklus során nagyon pontos. Bizonyos, hogy a megalitikus építők a Vénuszt használták életük beosztásához,  és ezt alkalmazták az idő számontartásának ellenőrzésére az atomórák fél év-századdal ezelőtti feltalálásáig.
Kutatásunk kezdetén egyetlen igazi célunk az volt, hogy vagy bizonyítsuk, vagy cáfoljuk az Alexander Thom professzor által újra felfedezett és elnevezett megalitikus yard valóságosságát. A dolgok jól láthatóan nem álltak meg itt, és most egy információ- és számjegylavina érkezési oldalán találtuk magunkat, ami pontosan megmutatta, milyen jelentőséggel is bírt Thom 50 éves lankadatlan információgyűjtése.
A megalitikus yard összesen 48 224 160 egyenlő egységre osztja a Föld sarki kerületét. Nö-vekményeivel további alcsoportokat lehet létrehozni, a 366 my-dal a megalitikus ívmásodpercet, a 2196 my-dal a megalitikus ívpercet és a 131 760-nal a megalitikus ívfokot. Ha, amint azt Thom ál-lítja, a megalitikus yard 2,722 törvényes láb vagy 82,96656 centiméter, akkor az a pontosság igen magas fokán illeszkedik az itt jelzettek szerint a Föld sarki kerületébe. A megalitikus yard igazán „geodéziai”.
A megalitikus rendszer világában egy egy ívmásodpercnyi földfordulat az Egyenlítőnél pon-tosan azonos dolog egy másodpercnyi idővel. Ettől a mi modern rendszerünk összetákoltnak látszik, melyben az ívmásodperc az Egyenlítőnél kicsivel kevesebb, mint 31 méter, és a Földnek körülbelül 15 másodpercre van szüksége e távolság leforgásához. Elég butának látszunk a kőkori emberhez viszonyítva, ha idő, geometria és távolság összehangolt tervezéséről van szó!
A megalitikus yard nemcsak a Földet szeli pontosan ketté, megteszi ugyanezt a Holddal és a Nappal. E két égitest esetében menet közben sikerül átváltoztatnia a megalitikus rendszer 366-jait tökéletesen funkcionális decimális egészekké, melyeket nullák hosszú sorai követnek. Tehát a megalitikus yard nem csak geodéziai, de „lunodéziai” és „szolardézia” is (ha szabad kitalálnunk két új szót).
Kétség sem férhet ahhoz, hogy a megalitikus mértékrendszert kimondottan a Föld számára tervezték, bár a Napra és a Holdra is alkalmazható. A rendszernek az a szépsége, hogy annyira egészként működik: még a Föld sarki kerülete és egyenlítői kerülete különbsége is 36,6 megalitikus perc távolságnak felel meg. Ez a tény egymagában a trigonometria olyan ügyes formáját hozza lét-re, ami a Föld kerületét bármely szélességen egyszerűen meghatározhatóvá teszi. És emlékezzünk arra is, hogyan hoz létre a megalitikus rendszer a modern fonttal megegyező súlyegységet. Egy 4 megalitikus hüvelykes kockából származó súlyegység segítségével meghatározza a Föld tömegét megalitikus ívpercekre a tökéletesen kerek 1 000 000 000 000 000 000 000 számmal fontban, egy megalitikus másodperces szegmensre.
A megalitikus rendszert felruházták egy egyszerű kompenzációs mechanizmussal, ami össz-hangban tartja a 366 napos évet a valódi szoláris évvel. Ez abból áll, hogy minden 1 év, 4 hónap és 4 napban (492 napban) ki kell venni egy napot a naptárból. Ennek az egyszerű eljárásnak a követé-sével a rituális év és a szoláris év jóval több, mint 3000 évig harmóniában marad anélkül, hogy bármi egyéb kiegyenlítésre szükség volna.
Tehát a megalitikus rendszer könnyedén kezeli az időt, távolságot, tömeget és térfogatot, oly módon, hogy egyenes arányban álljon a Föld méretbeli, tömeg- és orbitális sajátosságaival. Bizo-nyos módon fölötte áll a metrikus rendszernek, és világos példáját nyújtja a „Nagy Mögöttes Elv”-nek. Hiszen mindaz, ami utána következik, így vagy úgy, de kapcsolódik hozzá.
Mindeközben a sumer rendszer, bár kicsit másképpen működik, olyan, mintha másik felét alkotná valami pompás eredeti szerkezetnek, mely jellemzi az ember környezetének fizikáját a fénysebességtől az alma kilogrammjáig. A sumer rendszer minden mértéke, legyen az hosszúság vagy tömeg, visszaellenőrizhető adott számú árpaszem segítségével, míg az idő alaptávolságegység hosszú ingával a forgó Föld egy 360-ad részével szemben. A sumer rendszer a fénysebességet is meghatározza, mint 600 000 000 kus per sumer másodperc. A sumer rendszer egyetlen nyilvánvaló hiányossága, hogy a megalitikus rendszertől eltérően nem geodéziai.
Régészeti kutatásunk valami olyasmibe ugratott fejest bennünket, ami sokkal, de sokkal na-gyobb, mint elképzelni tudtuk volna. Most már csak az maradt hátra, hogy megpróbáljunk értelmet adni mindannak, amit találtunk.

KÖVETKEZETÉSEK

•    Felmerült, hogy a Hold nagysága és tömege nélkül emberek nem is léteznének. A Hold-nak számos különös tulajdonsága van, köztük az, hogy felkelései és lenyugvásai az év folyamán tökéletes tükörképét adják a Napénak!
•    Megvizsgáltuk a Hold kerületét, és rájöttünk, hogy összhangban van a megalitikus geo-metriával pontosan 100 megalitikus yardos holdbeli ívmásodpercével. Aztán felfedeztük, hogy a Nap is alkalmazkodik a megalitikus geometriához 40 000 megalitikus yardos ív-másodpercével. A naprendszer egyéb égitestei nem illeszkednek ezekhez az elvekhez.
•    Mikor a Hold mozgását vizsgáltuk, arra jutottunk, hogy a földön 27,3217 nap telik el egy Hold-nap alatt (ami azonos a Hold egy Föld körüli körével). Bár a 27,3217 szám teljes-séggel érdektelennek hangzik, egy gyors számítás kimutatta, hogy a Hold 366-szor teszi meg pályáját éppen 10 000 földi nap alatt
•    Egy megalitikus ívmásodperc és egy másodpercnyi idő azonosnak számított és egyenlő 366 megalitikus yarddal az Egyenlítőnél. Ettől modern, koordinálatlan rendszerünk szá-nalmasan durvának látszik.

13. FEJEZET
Az őskor új paradigmája

A kutatás és a kihívás, amit a tudománynak jelent
Pontosan meghatározott kérdéssel vágtunk bele a kutatásba: „Igaza volt-e Alexander Thom professzornak, mikor úgy hitte, hogy a megalitikus építők 82,96656 centiméteres szabványegységet használtak?” Azáltal, hogy azonosítottuk az egység fontosságának okát és azáltal, hogy lemásoltuk a pontos technikát, mellyel készíteni szokták, arra a következtetésre tudtunk jutni, hogy tökéletesen igaza volt.
Miután meggyőződtünk róla, hogy Thom zseniális munkája tényleg valós eredményt mutat, egy ártalmatlan kis ellenőrző kísérlet a lehetséges megalitikus súly- és térfogategységekkel olyan tűrhetetlen eredményeket produkált, hogy hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy sokkal szé-lesebb és komplexebb nyomozásba katapultálódtunk. Ez végül egy furcsa utazásra indított bennün-ket, melynek csúcspontja egy ősi matematikai mátrix újrafelfedezése volt, melyben a Naprendszer némely legmélyebb sémája ver visszhangot.
A tudományos elméletek arra szolgáló módszerek, hogy megmagyarázzuk a magunk körül látott világot, az elmélet bizonyítása pedig normális körülmények között úgy fest, hogy előzetesen feltételezünk valamit, aminek aztán demonstráljuk helyességét. Alexander Thom nem tett előzetes feltételezéseket megalitikus egységeivel kapcsolatban, de olyan pontossággal azonosította ezeket, hogy megvetette további bizonyítottságuk alapját. Ráadásul annak a ténye, miszerint maga is elis-merte, nincs elfogadható magyarázata arra, hogyan létezhettek ilyen hatalmas területen ilyen pontos egységek, szintén olyan mechanizmussal szolgál, mely az ő korrektségét demonstrálja.
Amennyiben Thom megalitikus yardja és fél yardja valóban nem több hatalmas adattömeg által tévesen generált fantomnál, amint azt sok régész felvetette, akkor a szóban forgó hosszúságok-nak értelem nélkülinek kellene lennie. A tény, hogy ezek a pontos egységek meghatározzák egy olyan inga hosszát, mely 366-ot üt a Vénusz a nap egy 366-od része során megtett útja alatt, aligha véletlenszerű eset.
A megalitikus yard sokszorosítási technikája csak egyszerű szerszámokat és minimális aszt-ronómiai tudást igényel - és elegánsan egyszerű magyarázatot ad arra, hogy egy egység hogyan le-het ennyire pontos az idő és a távolság ellenére. Minden használója egyszerűen elkészítette saját mérőrúdját a Föld forgásának mérésével.
Kezdeti gyanúnk, miszerint egy 366 fokon alapuló történelem előtti geometriai rendszer év-ezredeken át és hatalmas földrajzi területen használatban állt, megerősítést nyert, mikor közelebbről megvizsgáltunk ismert és elfogadott ősi mérési rendszereket. Mert az, hogy pontosan 1000 minószi láb van egy megalitikus ívmásodpercben, ugyanolyan döbbenetes, mint Thomas Jefferson megfi-gyelése arról, hogy pontosan 1000 uncia tesz ki egy köbláb vizet. Ebből, és egyéb elfogulatlan meg-figyeléseiből Amerika harmadik elnöke azt szűrte le, hogy ősi intelligenciának kellett lennie kora látszólag önkényes mértékegységei mögött - és most mi is erre jutottunk.
Az eddig megismert bizonyítékok alapján a világ joggal feltételezte, hogy az emberek elő-ször valami 5000 évvel ezelőtt hozták létre a tudomány legkezdetlegesebb formáját és a mérés alap-elveit, és hogy a közbeeső évezredek folyamán lépéseken vagy a hozzávetőleges testrészeken alapu-ló durva mérésektől eljutottunk a modern, kifinomult mértékegységekig. De a jelen könyvben elő-tárt bizonyíték fenekestül felforgatja ezt a világnézetet.
Úgy találtuk, hogy minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál jobban összekapcso-lódnak az egységek - és a legeslegrégibb mértékek mögötti mélységes természettudomány modern rendszereinknek az önkényesség és trivialitás látszatát kölcsönzik. Olybá tűnik, hogy a történelem lejegyzése előtt létezett egy a Nap, Hold és Föld fizikai realitásain alapuló nyilvánvalóan egyedüli megközelítésmódja a mértékegységeknek.
A történelem ilyen megfogalmazása persze ellentmond az ösztönöknek. De fontos észben tartani, hogy sok, a nyelv fejlődését tanulmányozó vezető szakértő már meglepte a tudományos kö-zösséget azzal a következtetéssel, hogy nyelvek ezrei szerte a világon egyetlen előnyelvből erednek. Igazából minél messzebb néz valaki az időben, annál nagyobb a hasonlóság. Az ösztönös, ám hely-telen feltételezés mindig is ellenkezőképpen szólt - hogy a kimondott szó törzsi nyelvek ezreiként kezdte, melyek lassan helyi, majd nemzeti nyelvekké fejlődtek.
Ha megfigyeléseink akár csak részben is helyesek, akkor a régészet kénytelen lesz a civili-záció fejlődéséről szóló régi paradigmáját elvetni, és olyan új képet kialakítani, mely igencsak elté-rő képet fog mutatni. Sőt a modern tudományoknak el kell majd fogadni, hogy jó sok tanulnivaló van világunk működéséről, ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a rég elfeledett „Nagy Mögöttes Elv”-et.
Nem lesz ez könnyű a tudós közösségre nézve. A régészet hosszú ideje áll ellene úgy Ale-xander Thom teóriái elfogadásának, hogy nem fektet kellő energiát sem adatai és következtetései alátámasztásába, sem megcáfolásába. Az, hogy a tudományszak együttesen nem tesz semmit, lehe-tővé tette, hogy a régészet értelmetlenül megőrizze régi álláspontjait - de a jelen könyvben előveze-tett bizonyítás határtalanul könnyebben érthető és ellenőrizhető Thom specialista módszertanánál és súlyos adatainál.
A tudományt olyan folyamatnak szokás tekinteni, melyet az ésszerűség, logika és igazság irányít. A tudóstól azt várják, hogy gondosan és objektíven szemlélje, gyűjtse és osztályozza az in-formációt, majd formáljon hipotézist, hogy magyarázhassa az adatokat, és megjósolja, hogy mi tör-ténhet különböző körülmények között. A tudás szaporodásával minden elmélet módosítás vagy le-cserélés tárgyát képezi. Ha nem így volna, akkor még mindig mindannyian Thalész szempontjaival azonosulnánk, aki az i. e. VI. században a Földet lapos korongnak írta le, ami úszik az általa „egye-temes elemnek” nevezett vízen.
Lehet, hogy sokan fogják elvetni az információt, melyet felszínre hoztunk, de azt biztosan érezzük, hogy a tudomány alapelvei okán a különböző szakágak szakértői gondosan meg fogják vizsgálni. Örömmel nézünk annak elébe, hogy mások is magukévá tegyék felfedezéseinket, na-gyobb és szélesebb képet fejlesztve ki civilizációnk kezdeteiről. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez kis időbe belekerülhet.
Archie Roy csillagászprofesszor egyszer azt mondta Chrisnek, hogy a tudományos világ egy hárompontos sémát követ, mikor új információ érkezik „kívülálló” forrásból:

1. Először azt fogják mondani, hogy őrült vagy és megpróbálnak nem venni tudomást rólad.
2. Aztán, ha nem tágítasz, azt mondják, „oké, mutasd a tézised, majd rávezetlek, hogy mek-korát tévedsz.”
3. Végül azt fogják mondani „Na jó - mi persze ezt végig tudtuk.”

Reméljük, Roy professzornak igaza van.
Tényeinkben biztosak vagyunk, mert minden általunk használt bejövő adat teljességgel hite-les forrásból származik - olyan emberektől, akik a saját területükön szakértők. A felhasznált adatok nagy többségét, a minószi lábtól a Föld tömegéig, senki sem vitatja. Az összegeket, amelyek kijöt-tek nekünk, bárki ellenőrizheti egy számológéppel és alapszintű matematikatudással, így aztán a számítások vagy helyesek, vagy tévesek.
Amennyiben az általunk idézett tények korrektek, számításaink pedig hibátlanok, bármiféle tézisünkkel kapcsolatos vita csakis előadásmódunkra összpontosíthat. A lehető legóvatosabb módon csak ott feltételeztünk lehetséges kapcsolatot, ahol a számszaki egyezés nagyon határozottnak bizo-nyult, és voltak másodlagos megerősítő tényezőink. Például igen közeli megfelelésük ellenére a ja-pán sakut vagy a spanyol varát éreztük a nagy képbe bevehetőnek.
Határozottan elutasítottuk a véletlenek gigászi láncolata elképzelést. Vegyük például Thomas Jefferson vadonatúj hosszúságegységeit, amiből történetesen pont 1000 ad 360 megalitikus yardot. Az, hogy az ingához a sumer másodpercnyi időt használta anélkül, hogy észrevette volna, hozzákapcsolta őt az ősi mögöttes sémához.