Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2Konrad Lorenz “Mentsétek meg a reményt”

2010.07.24
Azért mégiscsak hasznára vannak az állatoknak az olyan állatfilmek, amelyeknek játékfilm az alapjuk. Az emberek ugyanis, ha láttak ilyen happy enddel végződő állatfilmet, nem ölik meg olyan könnyen őket, kétszer is meggondolják, hogy elpusztítsák-e az állatot. És ez akkor is sikerül a filmnek, ha a skorpiók “táncolnak”, himbálóznak ide-oda benne keringőre – amit a valóságban persze sohasem tesznek. A filmben csak arra kell vigyázni, nehogy szándékos tévedés legyen benne, például ne mutassanak kuvikot uhu helyett. Akkor ugyanis elveszti a hitelét, mint az a politikus, aki a választás előtt fűt-fát ígér, aztán semmit sem tart be. Neki senki sem hisz már a következő választásoknál. És vannak még szerencsére olyan emberek, akik meg tudják különböztetni az uhut a kuviktól. Ez olyan hazugság, amit egyetlen állatfilm sem engedhet meg magának, mert kérdésessé teszi azoknak a filmeknek a hitelét is, amelyek szigorúan valósághűek, ahol az operatőr kint volt hóban-fagyban, hogy a nézőnek a legrejtettebb jeleneteket kényelmesen “házhoz szállítsa”. Egyébként tényleg nem veszélytelen olyan képsorokat felvenni, ahol mondjuk egy nagy medve teljes erővel, támadó szándékkal közeledik az operatőr felé. Grzimek fia is egy kitűnő film (Serengeti nem halhat meg) légi felvételeinek forgatása közben zuhant le Afrikában, meg is halt. Ezek igazán nagy áldozatok. De a filmnek aztán az egész világon akkora sikere volt, hogy emberek tömegei megmozdultak, és felemelték a szavukat Serengeti érdekében. Ebből is világosan látszik, milyen jó eszköz lehet egy állatfilm, hogy mély vonzalmat és megértést ébresszen az emberekben a vadon és az ott élő állatok iránt. Az állatfilmek sok mindent láthatóvá tesznek, ami az ember számára különben rejtve maradna. Ki volna képes, akár testileg is arra, hogy harminc-negyven méter mélyre merüljön a trópusi tengerekben, és a korallzátonyokat tanulmányozza? A film mindezt megmutatja. Olyan, mint az én nagy tengeri akváriumom: kényelmesen ülök előtte, mindent látok, és még vizes sem leszek. Nem mintha valaha is irtóztam volna a víztől. Az akváriumomba is lemerültem búvárkodni. De az orvosom most már megtiltotta. Az akvárium előtt ülni vagy a tévében a tengeri felvételeket nézni – ez az öregember búvárkodása. A tudomány számára hihetetlenül fontos az a technikai lehetőség is, hogy a megtörtént dolgokat filmen megörökítsék, és az egyes pillanatokat tetszés szerint bármikor visszajátszhassák. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az állatfilm azt jelenti a magatartáskutatónak, amit az anatómusnak a preparátum. A modern tudományban nélkülözhetetlen. Ha egy állat: egy liba vagy egy vaddisznó olyan érdekes dolgot csinál, amit azelőtt még sohasem láttam, és véletlenül éppen veszi a kamera is, hát ez felbecsülhetetlen segítség, mivel a történteket később képről képre, másodpercről másodpercre haladva elemezhetem. (Egyébként a nagy akvárium előtt ülve majdnem minden nap felfedezek valami meglepően újat, amire nem találok megnyugtató magyarázatot.) De ha nincs lehetőség rá, hogy felvétel készüljön róla, akkor arra vagyok utalva, hogy az állat addig ismételje ezt a cselekedetét, amíg biztosan meg nem tudom, hogy mit jelent. És lehet, hogy hihetetlenül soká kell rá várni, talán tovább, mint ameddig a megfigyelt állat előreláthatólag élni fog. Az állatok speciális cselekvéseinek legtöbbje pedig borzasztó gyorsan megy végbe, és az emberi szem nem “áll rá”, hogy pontosan megfigyelje, mert érzékszerveink befogadóképességének is megvannak a határai. Mint ahogy a vírusokat sem látjuk szabad szemmel, mikroszkóp nélkül, szinte lehetetlen észben tartani azt is, ha egy csimpánznak több ismétlődő, hasonló helyzetben dobozokat kell megmozgatni, csavarokat kicsavarozni ahhoz, hogy az áhított banánhoz hozzájusson. Az ilyen helyzeteket mesterségesen, újból és újból be kell állítani, filmre kell venni, és utána aprólékosan össze kell őket hasonlítani. Ezzel a módszerrel megállapítható, hogy mi volt véletlen, és mi volt gondolkodás eredménye. Erre találták ki a tudományos célra készült állatfilmeket, amelyeket nagy archívumokban gyűjtenek. A göttingai Encyklopaedia Cinematographica a legnagyobb ilyen intézmény és a legjobb példa. De meg kell jegyeznem azt is, hogy ezek az állatfilmek bizonyos veszélyek forrásai is lehetnek – bármilyen hihetetlenül hangzik – az olyan tudós számára, aki kvázi “rövidlátóan” nézi őket. Mégpedig azért, mert lehet, hogy valaki hajlamos arra, hogy a véletlenszerűséget szabályszerűségként értékelje! Nagyon oda kell figyelni, különben előfordulhat, hogy félrevezetnek. A tudományos tévedések között az általánosítás a leggyakoribb. Főleg az összehasonlító magatartáskutatásban – és az összehasonlító anatómiában – számít halálos bűnnek. Emlékszem például, régebben sokszor elmeséltem, hogy a vízisikló (Natrix natrix) harap, amikor kibújik a tojásból. De a kis “vízisiklók”, amik engem mindig megharaptak, igazából kis erdei siklók (Elaphe longissima) voltak! Úgy hasonlítanak egymásra, hogy sokáig megtévesztettek. Persze van némi alaktani különbség köztük, ezekre azonban egyszerűen nem figyeltem fel, mivel általánosítottam. (A kis erdei sikló még második pillantásra is csak kis vízisiklónak látszik.) És ugyanez játszódik le a tudományos filmek esetében is; az ismétlődő dolgok olyan mélyen belevésődnek az ember agyába, hogy néha arra a téves következtetésre jut: megoldotta a problémát, pedig nem biztos, hogy úgy is van. Itt is szükség van bizonyos távolságtartásra, amit úgy kell kifejleszteni. Csodálatosak és persze nagyon értékesek azok az archívumbeli állatfilmek, amelyeket nem lehet sehová sem besorolni, tehát bizonyos értelemben kivételek a szabály alól. Láttam egyszer egy filmet, amelyet Jane Goodall, a híres főemlőskutató készített, aki a terepen folytat kutatásokat, vagyis a szabadban, a majmok között él, megfigyeli őket, és a megfigyeléseit feljegyzi. Ez a film többek között azt mutatta be, hogy a csimpánzok nemcsak növényevők, mint azt feltételezik. Emlékszem, amint ijedten figyeltem egy jelenetet, amely kétségkívül hátborzongató és egyedülálló volt: egy halott csimpánzt lehetett látni, illetve ami megmaradt belőle: a lerágott gerincoszlop és rajta a teljesen érintetlen fej, amely úgy nézett ki, mint egy békésen alvó csimpánz feje. Ezt a “botot” a fejjel együtt egy másik csimpánz tartotta a kezében. És miközben halott társa arcába bámult, élvezettel tépte le és falta be az utolsó húscafatokat a gerincoszlopról. Csodálatos, hogy ezt megörökítették, ugyanakkor hátborzongató is. Tudni kell azonban, hogy a kamera a szabad szemmel történő megfigyelést határozottan akadályozza, sőt zavarja. Azonkívül a forgatókönyvírás és a fényképezés az állatfilmeknél két teljesen különböző dolog. Hatalmas különbség van aközött – mondjuk egy libákról szóló filmben –, amit az ember fel akar venni, és amit aztán a végén lencsevégre kap. Az állatok, a vadon élő állatok nem színészek, akikkel addig lehet ismételtetni a kívánt jelenetet, míg a rendező elégedett nem lesz. A dolog akkor lesz igazán nehéz, amikor az állat észreveszi, hogy filmezni akarják. Akkor aztán teljesen abnormálisan viselkedik. Barátom, Peter Scott mutatott nekünk egyszer egy csoda szép filmet, amely egy hím mandarinkacsáról szólt. Miközben ment a szalag, mondtam előre, hogy “most ezt meg ezt fogja csinálni”. Erre Sir Peter bosszúsan így válaszolt: – Nehogy azt hidd! Most tökéletesen éles a kép és jó a megvilágítás, úgyhogy egészen biztos, hogy a gácsér semmit sem csinál. Te ezt nem tudtad? És a gácsér tényleg nem csinálta a jellegzetes dürgő mozdulatokat, amelyeknek következniük kellett volna! Csak azokban a reklámfilmekben zajlik ez másképp, ahol a macskák mindenféle “hamit”, “nyamit”, “krekit”, “brekit” esznek a kamera előtt. Láthatólag nagyon ízlik nekik. Ezeket az állatokat előzőleg két napig éheztetik, hogy a működő kamera előtt rögtön az élelemhez rohanjanak, és az operatőr filmet takaríthasson meg. (Meg vagyok róla győződve, hogy amit kapnak, az egyáltalán nem a reklámozott eledel, hanem annak zsírral kevert, kisütött utánzata.) Szóval a reklámmacskákat biztos, hogy éheztetik. Na és a modern fényképezési technikával, a trükkfelvételekkel nagyon sok minden megoldható. Nagy haladást értek el ezen a területen. Még jól emlékszem, hogy kezdett el filmezni Heinz Sielinann a háború után. Mindent aprólékos munkával kellett előkészíteni, felszerelni, a nehéz kamerát be kellett állítani, és éppen a legdöntőbb pillanatban, amikor az állat a legfontosabbat csinálta, puff, a kamera befuccsolt, és az egész filmtekercs is odalett. Manapság a filmezés már sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, mert kevesebb a hibalehetőség. Én magam mindig egy természetvédelmi filmet akartam készíteni egy vízi élőhely természetes állapotának visszaállításáról. Növényekkel telepítenék be a Ruhr-vidéken egy szénfalú, mesterséges tározót, míg a nád és a tőkésréce újra be nem népesítené. Ez egészen egyszerű. Aztán szerettem volna még tájat filmezni bizonyos időközönként mindig ugyanazzal a beállítással, úgyhogy a kész film egyfajta gyorsított felvétel lett volna. Nagyszerű ötlet, de körülbelül hároméves koromban el kellett volna kezdenem, mert egy ilyen vállalkozás nyolcvan évet venne igénybe! Ha valaki tölgyet ültet, az kétszáz év alatt nő meg. Szóval az ilyesmi apa és fiú közös vállalkozása lehetne, mert egy emberélet nem elég hozzá. Az ilyen felvételekre nagy szükség lenne, de tudtommal még senki sem csinált hasonlót. Ezeknek a segítségével gyönyörűen és szemléletesen be lehetne mutatni, hogyan lehet egy élettelen bányatóból évtizedek múlva élő rendszer, hogy egy biotóp az élő, lüktető szervezet, amelyben a változások csak lassan következnek be, gyorsított felvétel nélkül észre sem lehetne venni! Ez egyébként érvényes a rovarok nagy tömegének (hangyaboly, sáskaraj) viselkedésére is, vagy az emberekére a piacon. Ha normál sebességgel filmezik, semmi szokatlan nem látszik rajta. Csak négyszeres gyorsítással figyelhetők meg világosan és egyértelműen a viselkedésüknek a törvényszerűségei, így állapíthatók meg a paraméterei. Vagy itt van az ellenkezője, a lassítás. A lassító kamera ugyanolyan fontos segédeszköze a tudományos állatfilmeknek, mint a gyorsító. Igazán nagy felfedezésekhez segíthet hozzá. Például a kaméleon nyelvének működésével kapcsolatban, amit John Burchard örökített meg a Tudományos Filmek Intézerének a segítségével. A kaméleon nyelvét egy izomgyűrű löki előre, amely kilövi a kemény barlangos testet is, mint egy cseresznyemagot. A kiszemelt és eltalált rovar a nyelve hegyére ragad, majd a találat után a nyelv elernyed, lehajlik, és visszahúzódik a szájba, természetesen a ráragadt rovarral együtt. Mindez olyan gyorsan zajlik le, hogy szabad szemmel nem látható. A lassított filmen azonban kiválóan lehet tanulmányozni. Az állatfényképezés viszont egészen más, itt nincsenek “pergő” képek, csak egyetlenegy álló. A fotósnak jó érzékkel kell rendelkeznie, hogy elkapja a felvételre legalkalmasabb pillanatot. Így van. Az első állatfényképészek – a szó legtágabb értelmében – azok a kőkorszaki emberek voltak, akik barlangokban éltek. A fotós szemével nézték azokat az állatokat, amelyekre vadásztak. Ezt bizonyítja az a sok szép állatábrázolás a barlangok falán, amely a tárgyát mindig járás, ugrás közben, egy mozgás tetőpontján mutatja be. Ezeken a rajzokon látszik, hogy a művészt (aki vadász volt) jobban érdekelték az állatok, mint az emberek. A zsiráfokat, bikákat, medvéket gyönyörűen, nagy szaktudással dolgozták ki, az emberek viszont, ha egyáltalán szerepelnek, csupán pálcikaemberkék. Ezeknek az állatrajzoknak, melyek a fényképek előfutárai voltak, még mindig kiemelkedő jelentőségük van a tudomány számára. A saját rajz nagyszerű memóriatorna az embernek. Régebben, fiatalabb koromban sokszor rajzoltam állatokat. Néha csak vázlatosan; főleg mozgástanulmányokat a kacsafélékről vagy rókákról, ahogy a zsákmányra, például egy egérre rávetik magukat. Néha a könyveimhez is készítek vázlatokat. Hát igen, a fényképezésnek tulajdonképp az a rendeltetése, hogy a történéseket a helyzet tetőpontján (kimerevítse), “megfagyassza”. Már nagyon korán felismertem az állatfotózásnak ezt a dokumentáris jelentőségét; mert minden kép egy-egy viselkedési minta bizonyítéka. Ezért fényképeztem annyit kezdetben, de aztán abbahagytam, mert olyan asszisztenseim voltak, akik jobban csinálták nálam. Emlékszem, akkor még a kamerának két lencséje volt és egy fényaknája, amibe felülről kellett belenézni. Ez abban az időben történt, amikor itt az altenbergi kertben számos állat szabadon járt-kelt. Többek között akkor volt a szabadon repkedő bakcsókolóniám is. Kiválasztottam tehát egy bakcsót, hogy lefényképezzem. És mialatt a fényaknába kukucskáltam és egyre messzebb mentem, hogy a bakcsó szépen beleférjen a képbe, odarepült egy másik, és – placcs! – pont az ingem nyakára kakilt. Ilyesmi könnyen megtörténhet, ha az ember megfeledkezik a külvilágról, és csak a megörökítendő tárgyra koncentrál. Ma már alig van olyan igazi jó állatfotós, aki fogja magát és elutazik Afrikába, hogy egy szafariban mindent lefényképezzen, ami ott él és mozog. Ma a jó állatfényképezés specializálódik. Minden fotósnak megvan a maga területe, az egyik csak rovarokat fényképez, a másik madarakat stb. Így olyan képek készülnek, amelyek tényleg sokat mondanak egy-egy állat viselkedéséről. És dicséretképpen azt is meg kell jegyezni: az állatfotósoknak a szó szoros értelmében birkatürelmük kell hogy legyen. Az állatoknak ugyanis egyrészt csinálniuk kell valami érdekeset, másrészt pontosan és szép élesén épp a kamera előtt kell lenniük. Ezt persze nem mindig teszi meg, nem akkor fújja fel a begyét, ha elérkezett a legmegfelelőbb pillanat. Ezért az állatfényképezés nagy szakértelmet kíván. Az állat egész cselekvéssorozatával tisztában kell lenni ahhoz, hogy némiképp előrelátható legyen, mikor mit fog csinálni. A filmnél ez könnyebb, mert képek egymásutánja áll az ember rendelkezésére, hogy egy cselekvést, mondjuk egy párzási jelenetet felvegyen. A fotográfiában azonban csak egyes képek vannak, amelyeket tényleg a legmegfelelőbb pillanatban kell készíteni, hogy a kívánt mozzanat legyen rajtuk. Az a gyakorlat, hogy a természetről szóló könyvekben csak olyan képek szerepelnek, amelyek egy egészséges, szép világot ábrázolnak. Azt már nem szokták mutogatni, ha például egy autópálya kettévágja a tájat, vagy egy rendezetlen munkaterület elcsúfítja a nyári mezőt. Akkor figyeltem fel erre a problémára, amikor Horst Stern filmjeit, képriportjait láttam. Vagyis: mennyi csúfat mutathat be egy film vagy újság, hogy az átlagember még hajlandó legyen megnézni vagy elolvasni? Fennáll a veszély, hogy az emberek azt mondják, hát muszáj nekem ezt megnéznem? Ezért tűnik számomra hatásosabbnak a szép állatkép, hiszen azt fejezi ki, amire mindenki vágyik: szépséget, harmóniát. Azt hiszem, ez egy maximum-minimum-játék: Mennyi szenvedést kell bemutatnunk, hogy részvétet keltsünk, és mennyit mutathatunk be anélkül, hogy az embereket elijesztenénk. Mert az emberek könnyen elfordítják a fejüket a borzalmaktól. Ha ez a hajlamunk nem lenne, akkor egy olasz kisvárosban nemigen tudnánk megmaradni. Ott a tyúkokat a piacon fejjel lefelé, élve felkötözik, és a lovakat, szamarakat, öszvéreket durva rúgásokkal és kődobálással nógatják. De a szép természeti képek, állatképek, azt hiszem, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek értékelni tudják a környezetet. Nemrég azt hallottam például, hogy a statisztika szerint a National Geographic-ot főleg New York és Chicago betontömbjeiben olvassák, ahol a szegény lakók egy felhőkarcoló ötvenedik emeletén csodálatos hegyekben, erdőkben, tavakban gyönyörködnek. Olyasmiben, ami nekik nem adatik meg. Ezeknek a magazinoknak az a szerepe, hogy ezt pótolják, és ez nem is baj. A valóságot ugyan nem tudják helyettesíteni – ég és föld, hogy az ember képen lát-e egy korallzátonyt, vagy le is merülhet oda –, de még mindig jobb, mintha az embereknek semmilyen élményük sem volna a természet szépségéről. Tekintettel az egyre terjedő városiasodásra és a természettől való elidegenedésre, mind nagyobb szükség lesz a szép tájképekre és állatképekre. Ezek ugyan – mint említettem – nem tudják kielégíteni a vágyat, de azért segítenek. Mert hogy Freudot idézzem: “Csak a kielégületlenek fantáziálnak.” De ha őszinte akarok lenni, egy kicsit kételkedem, mert képeslapok szikrázóan kék ege semmit sem ér. Olyan tökéletesnek és ragyogónak sem szabad ábrázolni a világot, mint amilyennek a reklámszakemberek és demagógok mutatják. Annyi képet kellene készíteni egy-egy témáról – állatról, tájról, élőhelyről –, hogy egy történet kerekedjék ki belőle. Egy olyan történet, amely már-már rossz véget ér, de amely aztán mégis jól végződik. Hogy mindenki megértse belőle, milyen sok a vesztenivalónk. De az állatfotósok sem mindig ártatlanok. Mondhatom, igazi megszállottak, egészen addig, míg a kép kész nem lesz, és elégedetten haza nem vihetik. Az nekik általában édes mindegy, hogy utána hány béka pusztul el a fény okozta károsodások miatt. Meg vagyok róla győződve, hogy számtalan állat esett már áldozatul egy-egy jó képnek. Nagyon érdekes, hogy már gyerekkoromban, amikor ilyen képeket nézegettem, sokat gondoltam rá, vajon mi történt az állattal a felvétel után. Az új Brehmben és a régi Brehmben sok Heinroth-kép található kismadarakról, ezeket különböző életkorukban készítette. Nem hittem el, hogy a madarakat azért nevelgették, hogy két hét múlva újabb kép készüljön róluk. Azt gondoltam, hogy először lefényképezték, aztán kihajították őket. És megvolt a véleményem erről az eljárásról. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel lehetetlennek tartottam, hogy mindig ugyanazt a madarat fényképezik, és hogy az tényleg fölnő. És Heinroth mégis így csinálta, gondosan intézkedett minden védence további sorsáról. És remélhetőleg még sok ilyen lelkiismeretes állatfotós van, mert a kép kedvéért kínozni és aztán elpusztítani egy állatot, borzasztó kegyetlen dolog. Naivnak tűnhet a következő problémafelvetés: örvendetes ugye, ha az emberek akár egy kicsit is érdeklődnek a természet, az állatok iránt. Az viszont nagy kár, ha egy kis kedves veréb az életével fizet azért, mert lefényképezik. Mármost úgy tűnhet, ez szót sem érdemel a mellett a tény mellett, hogy a kép sok embert jobb útra térít, a természet és az állatok védelmére ösztönöz. Csakhogy egy ilyen áldozat csakis akkor engedhető meg, ha a kép tényleg bekerül egy könyvbe, és sokan hozzájutnak. S ha a fotós igazából szereti a természetet és az állatokat és ennek így kellene lennie –, akkor már előre gondoskodik róla, hogy az állat életét megkíméljék, megóvják. Az alkalmazkodóképességről A statisztikák szerint a világon naponta több állatfaj kihal, bár ez aligha tűnik fel, hiszen nem látványos formában történik. Másrészt viszont számos olyan faj van, amely viszonylag gyorsan alkalmazkodik a civilizációhoz. Mindkettő olyan folyamat, aminek a fontosságát nem szabad alábecsülni. Először is egy állatfaj kihalását soha többé nem lehet jóvátenni. Ha egy faj utolsó állatpárja elpusztul, ez a faj magától soha nem kel már életre. Csak egy új teremtés támaszthatná fel újra. Akiben ez tudatosodik, annak mélyen meg kellene döbbennie, mert az emberi értelem el kellene hogy jusson ahhoz a következtetéshez, hogy a homo sapiens is csak egy élőlény a sok közül, amelynek ugyanúgy vízre, levegőre, fényre, táplálékra és bizonyos fokú kultúrára van szüksége ahhoz, hogy el ne pusztuljon. Saját érdekünk és sürgős kötelességünk lenne, hogy megóvjuk az állatokat a kihalástól, ugyanis minden élő rendszer annál stabilabb, minél több faj él együtt benne. Ez ugyanúgy érvényes egy tóra, mint egy összetett korallzátonyra vagy trópusi őserdőre. A cél az – és remélhetőleg mielőbb el is érjük –, hogy mindenkiben tudatosodjék: az ember nem kívülálló, hanem részese a Föld legkülönbözőbb ökoszisztémáit irányító törvényszerűségeknek. A sivatagban, a sarkvidékeken és a trópusi őserdőkben egyaránt élnek emberek. Mindenhol ugyanazok a természeti törvények érvényesülnek. És épp ezért egy állat- vagy növényfaj kihalása – mint már rávilágítottam – semmiképpen sem olyan ártalmatlan dolog, mint ahogy azt egyes gyárosok és politikusok gondolják. Ellenkezőleg, a legtragikusabb események közé tartozik. Nos, néhány dolgot azért jóvá lehet tenni és meg lehet előzni. Nagy szerepük van ebben az állatkerteknek. Az persze nagyon helytelen, ha az állatkertek mást sem csinálnak, csak állatot gyűjtenek, mint a lelkes kisiskolás a színes bélyegeket. Rendszernek kell emögött állnia, hogy haszna is legyen. Rossz megoldás mindenféle színes madarat válogatás nélkül összezárni, csak azért, mert olyan szép színesek. Különösen manapság kell az állatkerteknek a kutatás és a szaporítás feladatában részt venniük, mert különben a zoológusok nem is egyezhetnének bele, hogy például egy-egy ritka állatot bezárjanak. Erkölcsileg elitélendő lenne az a tett, ha valaki bezárná az utolsó vagy utolsó előtti bengáli tigrist, holott tudja, hogy van még szabadon egy-két utolsó példány, amelyek utódokat hozhatnának a világra. Az éremnek természetesen van másik oldala is: nevezetesen, ha egy faj életterét tönkretették, akkor jobb, ha az állatokat átadják egy tudományos intézménynek, hogy megóvják a pusztulástól. Bizonyos értelemben Noé bárkájának a mintájára, míg a veszély el nem múlik. Jó példák mutatják, hogy ez lehetséges: az oryx-antilop, az európai bölény, a przewalski ló. Ha nem lettek volna az állatkertek, amelyek cserék segítségével tovább tenyésztették a fajokat, és újra életképes csordákat hoztak létre, akkor ezek már kétségkívül rég a múzeumban volnának. Ha tehát egy fajt lehet fogságban szaporítani – sajnos nagyon sokat nem lehet, elég az akváriumomhoz mennem, hogy naponta meggyőződjek róla –, akkor ezt feltétlenül meg is kell tenni. Természetesen felmerül a kérdés, van-e annak értelme, ha az ember előre tudja, hogy egy faj élettere visszavonhatatlanul megsemmisült, és így a faj örökre az állatkertbe szorult, majdnem múzeumi körülmények közé. Viszont mindig van rá remény, hogy a helyzet egyszer megváltozik. Néhány fajt azonban nem lehet mesterségesen tenyészteni, legalábbis mostanáig nem lehetett. Ezeken az állatokon csak úgy segíthetünk, ha megóvjuk az életterüket. A túzok nem tenyészthető, mivel a sztyeppén él, és a sztyeppét nem lehet bevinni az állatkertbe. Ezeknek a nagy szárazföldi madaraknak óriási távolságra, tág, fátlan horizontra van szükségük, ahhoz szoktak hozzá. Nekimennek mindennek, ami akadályozza a mozgásukat, és így pusztulnak el. Ez csak egy példa rá, hogy a fogságban való tenyésztés nem segíthet egy fajon, mert megoldhatatlan. Sok esetben pedig még nem tudjuk, hogy hosszú távon megvalósítható-e. Olyan állatok is vannak, amelyek különböző életterek határán élnek. Közéjük tartoznak a legkülönbözőbb növényevők. Az az állat például, amelyik minden kultúrnövényt megeszik, amit a parasztok termelni szoktak, kihalhat, ha a szántóföldek túl nagyok lesznek. Például az az út, amit egy mezei nyúl naponta megtesz, nem elég ahhoz, hogy kijusson egy óriási cukorrépaföld szélére. Ő beleszületett ebbe a monokultúrába. És kérdéses, hogy az a mezei nyúl, amelyik a legkülönbözőbb növényeket is megeszi – néha még a gombát is –, megél-e csak cukorrépán. Valószínűleg nem. Pedig látszólag jó alkalmazkodóképességű állat, követi a kultúrát, mégsem viseli el a gépesített nagybani gazdálkodást, sőt a kihalás veszélye fenyegeti. Tapasztalatból tudjuk, hogy a madarak között vannak olyan fajok, amelyek különösen jól alkalmazkodnak, vagyis jól megélnek a szemétlerakó helyeken meg a parkokban is. Tudjuk, hogy egyes állatok megszerzik élelmüket a gépekkel telerakott nagy kikötőkben is. Ilyen például az ezüstsirály. Érdekes, hogy a kikötő az alkalmazkodni képes állatok miatt pusztulásra ítélnek más madarakat. Az északi-tengeri madárvédelem egyik fő problémája, hogy az ezüstsirály a kikötők miatt súlyosan veszélyezteti a cséralakúak és a többi, parton fészkelő madár ivadékait. Az ezüstsirály ugyanis a kikötők hulladékából, például halmaradványokból él, hihetetlenül elszaporodik, így aztán más madarak tojásait és fiókáit is megtámadja. Az Északi-tenger mentén főleg abból áll a madárvédelem, hogy az ezüstsirály tojásait elpusztítják, hogy lehetőleg minél ritkábban költsenek. Ezek a madarak ugyanis, számítva az árra, utólag is raknak gyorsan tojásokat, és így még több lesz a sirály. Ez a példa is kiválóan mutatja, milyen agyafúrt dolog az alkalmazkodás. További jó példa még a sok kacsafaj, a tőkés réce és a búbos réce kiváló alkalmazkodóképessége. Ráadásul ezt közvetlen közelről is megfigyeltem. Ha megnézi az altenwörthi folyami vízlépcsőt, akkor azt hiszi, hogy a búbos récét ide teremtették, olyan szépen éldegél itt. Más kacsafélék kevésbé elterjedtek, így például az üstökös réce. És a legérdekesebb az, hogy nem tudjuk, miért. Senki sem tudja, mért pont a tőkés réce alkalmazkodik olyan könnyen a kultúrához, és közeli, legközelebbi rokona, a nyílfarkú réce miért nem. De ha ezt az utóbbi két fajt megpróbáljuk egy tavacskánál tenyészteni, legalább maga a tény érthetővé válik. Nem tudni, miért, de a tőkés récét nagyon könnyű tenyészteni, a nyílfarkút viszont nagyon nehéz! Senki nem tudja megjósolni, milyen következményekkel jár, ha a nyílfarkú réce kihal. Még egyszer hangsúlyozom: senki sem sejti előre, milyen következményekkel jár egy élőhely felépítésére nézve, ha egy bizonyos faj kipusztul. De ez intő jel, s mindig hátrányosan hat az emberre, ha eddig nem bizonyosodott is be, hogy miképp. Furcsamód néhány ragadozó is nagyon jól alkalmazkodott a kultúrterületekhez. Írhatnék egy utópista regényt, amelyben az oly félénknek tartott róka behúzódik az elővárosokba, és ott a nyomornegyedek szemetjén él, és a csatornában lakik. És ugyanígy a borz! Ez szintén bemerészkedik a külvárosokba, és éjjelente kipakolja a szeméttárolókat. Vagy itt van a nyest. Néhány helyen veszélyes éjjel az utcán parkolni, mert a nyestek gyakran a motorkábeleket is átharapják. Ezek mind az utóbbi évtizedek jelenségei. Hová vezet mindez, nem tudni, mindenesetre elég veszélyes dolog. Emlékszem például, hogy negyvenötven évvel ezelőtt az emberek boldogok voltak, ha egy Fertő tavi kiránduláson megláttak egy szárcsát, ami tulajdonképpen guvatféle, és a guvatok mind nagyon félénkek. Ma már a parkok mesterséges tavain is megtalálhatók a szárcsák. Vagyis világosan látszik, mi minden változhat egy hosszú emberélet alatt. Nagy kérdés, hogy hosszú távon előnyös-e az ilyen alkalmazkodás. Kétségkívül örvendetes azt hallani, hogy a német nagyvárosokban vándorsólymok tanyáznak és utódokat nevelnek. A született sziklalakók most a templomok tetején fészkelnek. De ezzel még semmi sem oldódott meg. A táplálkozási láncban minket az érint, ha az alkalmazkodás sorscsapássá válik. A legtöbb ragadozó állatnak – maradjunk most a vándorsólyom példájánál – megvan a maga zsákmányfajtája; ez azt jelenti, hogy egy vándorsólyom nem gyűjt sáskát és gilisztát a földeken, mint az egerészölyv, hanem a galamb nagyságú madarakra vadászik. Kedvencei közé tartozik a fürj és a fogoly. Különösen az előbbi nagy rovarpusztító. Ha viszont a fürjek és a foglyok – melyek maguk is veszélyben vannak – az ipari módszerekkel művelt krumpliföldeken élnek, akkor nagyrészt ennek a kultúrnövénynek az ellenségét, a krumplibogarat és ennek lárváit fogyasztják. Aztán jön a földművelő a fejlett technikával, és széles sugárban szórja a rovarölő szert. Eltekintve attól, hogy nagyon sok kultúrnövény-pusztító félelmetesen ellenállóvá válik saját ellenszerével szemben, ráadásul mint alacsonyabb rendű rovarok kétségkívül több méreganyagot hordoznak, mint a magasabb rendű madarak. A krumplibogár ijesztően gyorsan alkalmazkodik a mérgekhez, azért is, mert gyorsabban váltakoznak a generációi, mint például ellenségének, a fogolynak. Így a fogoly mérgezett rovarokat eszik. Ez igen lassan bomlik le a testében, aztán jön a vándorsólyom, és természetesen először a méregtől legyengült foglyot kapja el – a szelekció törvénye szerint; a lassabbak könnyebben esnek áldozatul a ragadozóknak. A permetezőszerek végső állomása pedig a vándorsólyom és fiókái – és ez szomorú vég. Vizsgálatokból tudjuk, hogy a mérgezett vándorsólymok sterilek lesznek, vagy a tojásaik héja lesz vékonyabb. Ez azt jelenti, hogy ha tojásokat rak, hogy kiköltse, azok összetörnek. A rovarölő szer okozta súlyos mérgezésben az öregek és a fiókák is elpusztulnak. Így tizedeli meg a permetezőszer a vándorsólymot a táplálkozási láncon keresztül. A krumplibogarak sikeres alkalmazkodása romlást hordoz magában. És ez csak egyetlen példája a negatív alkalmazkodásnak. Hozzátartozik még, hogy egy ilyen hosszú táplálkozási lánc végén majdnem mindig az ember áll. Drámaian mutatkozott ez meg azoknak a nehézfém-mérgezéseknek az esetében, amelyeknek az előidézői a fertőzött keleti-tengeri halak voltak. Nem szabad megfeledkezni a rágcsálóknak (egereknek, patkányoknak) az elképesztő alkalmazkodásáról sem. Egy egér szinte mindent képes megenni. A legrafináltabb eljárásokkal sem sikerült az embernek az egeret kiirtania, talán mert a kultúrát követő állatok közül ez tud a legjobban alkalmazkodni mindenféle környezeti feltételhez. Az biztos, hogy az egerek és a patkányok iszonyatos mennyiséget esznek el a harmadik világ éhezői elől. Az evolúciós kutatásokból tudjuk, hogy annál jobb az alkalmazkodásuk, minél kevésbé specializálódott az adott faj. A kaméleon csak mozgó rovarokkal tud táplálkozni, mert a mozgásra specializálódott. Az egér viszont abban sem válogatós, hogy mit eszik, és abban sem, hogy hol él. Mégis nagy egyenlőtlenség uralkodik azok között a fajok között, melyek képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és azok között, amelyek nem. Csak kevés olyat lehet találni, amely túl fogja élni a természet beszűkülését, tehát amely velünk együtt be tud menni a városokba. Túlnyomó többségük biztosan nem képes olyan borzasztó gyorsan alkalmazkodni, mint ahogy azt a kultúra terjedése meg fogja követelni. A következő ezredfordulót sok faj nem éri már meg, ha ez így megy tovább, mint eddig. Mindenekelőtt a nagymértékben specializálódott madarak vannak veszélyben, bár azt hiszem, a tengernél élő madarak nem halnak majd ki teljesen, bár az európai partokról északabbra húzódnak. Viszont például a réti sas nagy veszélybe kerül a többi vízi ragadozó madárhoz hasonlóan. Gyermekkoromban még tömegével lehetett látni a Dunánál barna kányát, ma már egyet sem találni. A vízi emlősök közül a vidra sem húzza már sajnos sokáig. Ez főleg a halászok bűne, mert ők sokkal kevésbé védik a természetet, mint a vadászok. Ezek ismerik a tilalom fogalmát, a halászok viszont a kenyérkereset kényszere miatt nem, sőt még a jégmadarat is lelövik, mert megeszi a kis halakat. Na és a kacsák közül az említett tőkés réce mellett biztosan tovább szaporodik az északi kacsa is, amely az édesvizeknél él, és valószínűleg a bütykös hattyú is további területeken terjed el. De ha a jövőbe nézünk, és kijelentjük, hogy ez marad, az nem, akkor ez azt jelentené, hogy előre látjuk a társadalmi folyamatokat, és ez persze lehetetlen. Ha például lennének feudális nagyurak, gazdag emberek, akkor meg lehetne jósolni, hogy a szarvas nem fog kihalni, hisz ezek az emberek nem mondanának le a vadászat élvezetéről. Génmanipuláció, háziasítás és génveszteség Lehetséges-e, hogy kialakul egyszer egy mindent elviselő nagy “élettér-szörny”, mivel a tudomány környezettűrő növényeket és szuperellenálló állatfajokat kezd tenyészteni, hogy az elsivatagosodott területeket újból benépesítse? Nem tartom valószínűnek. Ehhez túl kevés az idő, hiszen gyorsan csak a degeneráció megy végbe, vagyis a gének leépülése, a génveszteség, ezt tényleg gyorsan véghez lehet vinni. Ezt láthatja minden modern, erősen beltenyésztett kutyafajon. De hogy egy új és ráadásul hatalmas élőlény keletkezzen kultúrkörülmények között, azt gyakorlatilag lehetetlennek tartom. Persze a tudománynak nincsenek határai, mindig kitalálhat valami újat, de a kvantifikáló tudomány téved, ha azt hiszi, hogy az egyre apróbb részletekbe menő kutatás visszafelé, a visszafejlődés irányába hozhat valami megoldást. Sok természettudós és sejtbiológus úgy gondolja, hogy a visszafejlődésben meg lehet találni valami összetettebb probléma megoldását. De nem szabad azt hinni, hogy az életfolyamatok kizárólag kémiai és fizikális jellegűek! Természetesen azok is, de az egész rendszert csak úgy érthetjük meg, ha minden összetevőjét és ezek együttesét ismerjük. És ha az ember a gravitációs törvényt akarja megérteni, akkor nemcsak azt kell tudnia, mi az a lengőtengely, lengőkar, lengősúly, hanem ezek együtthatását is ismerni kell, és csak ezután lehet következtetni a lengés törvényeire. Egyszóval nem hinném, hogy ez így tovább mehet, akár a háziasítás, akár a génmanipuláció dolgában. De ha nem élne bennem a remény, akkor nem ülnék és beszélnék itt, nem csinálnék propagandát. Ezért nem félek annyira a génmanipulációtól. A génmanipulációval ugyanis csak akkor megyünk valamire, ha az emberiség már okosabb lesz, és ezért vagyok tulajdonképpen optimista. Ugyanolyan valószínűtlennek tartom, hogy kitenyésztenek egy lényt, amely elpusztítja az emberiséget, mint azt, hogy egy kutyatenyésztő olyan veszélyes mopszlit tenyészt ki, hogy az emberiség tőle való félelmében önmagát pusztítja el. Ez a veszély nagyon távoli. Sokkal valóságosabb veszélynek látom a génveszteséget, amit gyakran alábecsülnek. Erre nagyon kell vigyázni. A háziállatoknál részben szükség van a génveszteségre, de nem nagymértékűre. Mert annak az lenne a következménye, hogy a rendszer nem működne tovább, és az állattenyésztők kénytelenek lennének a háziállatokat a vadakkal keresztezni, hogy megakadályozzák a génvesztést, ami a túlzottan kitenyésztett változatot életképtelenné tette. A növényeknél is ez a helyzet. A nagyhozamú változat kinemesítése azzal jár, hogy csökken az ellenállóképesség a parazitákkal szemben; ilyenkor aztán keresztezni kell a vad fajtával, hogy a “háziasított” fajta újra ellenálló legyen. És most jön a meglepetés: a vad fajta nem létezik! Már kipusztították! Ez nagy veszélyt rejt magában. Hiszem és remélem, hogy az állattenyésztőknek ma már nehéz a dolguk, és hogy már túl kevés faj létezik. És hogy a háziállatok génvesztése már megtörtént. Hüthmayer barátomnak volt egy nagyszerű ötlete: létre kellene hozni egy védett területet háziállatok számára. Ez egy havasi legelő lehetne a Kasbergen, az idegenforgalom finanszírozná. Itt régi módszerekkel gondoznák az állatokat, például kiveszőben lévő szarvasmarha- és birkafajtákat, melyeket aligha lehet már látni a parasztgazdaságokban, ugyanis csak kevés tejet, húst, gyapjút adnak. Ellentétben azokkal a nagyhozamú fajtákkal, amelyeket részben beltenyésztéssel neveltek ki, éppen a magas “termékhozam” érdekében. De ha az állattenyésztők nem tudják is, hogy nem szabad ezeket a fajokat kipusztítani, jól tudják az állatorvosok. Még akkor is; ha a “régi” fajták kevesebb húst stb. adnak, és egyre inkább háttérbe szorulnak. Nem szabad azonban kiveszniük, mert a nagy teljesítményű fajtáknak mindig szükségük lesz a génfrissítésre, a még nem degenerálódott egyedekkel való keresztezésre. De ez a vadon élő állatokra is érvényes. Amikor a természetes környezet egyre kisebb kiterjedésű, akkor a vadon élő állatoknál is kényszerű beltenyészet jön létre, és így fennáll a veszély, hogy maguk a vadon élő állatok is degenerálódnak. Érdekes és meglepő, hogy néha a vad fajba belekeveredik a saját háziasított változata, és ki is szorítja azt. Ennek a folyamatnak a kezdetét figyelhetjük meg a tőkésréce esetében. Ez a faj alkalmazkodott a kultúrához, megél a természetes és mesterséges tavakon, és jól megvan a fehér házikacsával, amely ugyanott él. De a parasztportákon lévő pocsolyák közelében is vegyesen láthatók. Olyan nagy köztük az egyetértés, hogy a vad faj minden további nélkül kereszteződik a tenyésztett fajjal. És így lassacskán eltűnik a tisztán vad forma. A degeneráció azokon a vadon élő állatokon, amelyeknél a generációk gyorsabban váltják egymást, jobban látszik, mint a hosszú életűeknél vagy a fogságban levőknél. Vannak olyan szociális halfajok, amelyeknek kiváló az ivadékgondozó ösztönük. És elég, ha egy tenyésztő néhány generációt fogságban tenyészt tovább, és a faj majdnem teljesen elveszíti ezt az ösztönét. Alig található köztük olyan pár, amelyik rendesen gondozná az utódait. Ezen el kellene gondolkodni. A háziasítás során nemcsak az ösztönök változnak meg, hanem a külső megjelenés is. Ezt mindenki tudja, akinek akváriuma van, és abban guppykat tenyészt. Az első nemzedék általában csodálatos színekben pompázik. De ha már többször kereszteződnek egymás között, akkor a színek hihetetlenül gyorsan halványulnak. És ha összehasonlítunk egy ilyen példányt azzal, amelyiket frissen fogtak ki az Amazonasból, ég és föld lesz a különbség. Így van ez a vadon élő állatoknál. Az emberek érdekes módon mindig a vad változatot tartják nemesnek és szépnek a háziasított változattal szemben. Az előadásaimon ezt mindig példákkal is illusztrálom. A bal oldalon mutatom a vaddisznót, a farkast és a vadpontyot, a jobb oldalon pedig a házi sertést, a mopszlit és a fátyolfarkú aranyhalat. És szinte senki sem akad, aki ne a vad változatot tartaná szebbnek. A háziasítás tipikus jegyei (túlzott zsírlerakódás, lógó has, kevesebb izom, deformálódott csontváz, kisebb koponyaalap) visszataszítóan hatnak. Csak egy kivételt ismerek: ha egy vadló, egy Przewalski-ló képét tesszük egy arab telivér mellé, akkor már egy kis időre van szükségünk, hogy tudatosítsuk magunkban, melyik a vad és melyik a háziasított változat. Az arabs telivér esetében az embernek nem volt érdeke, hogy zsír- vagy húsfelesleg alakuljon ki az állaton, mert nem a táplálkozást szolgálta – mint a marha vagy a sertés –, hanem gyorsnak kellett lennie. A háziasítás előbb említett jellemzői (zsírtöbblet stb.) manapság az emberen is megfigyelhetők. A nagy pocak a jólét jelének számított, de most már senki sem tartja mutatósnak. És ezt már az antik szobrászok is így látták. Ha megnézi a görög szobrokat, ott a testnek éppen azok a pontjai olyan túlzottan izmosak, amelyek a legkönnyebben lesznek hájasak. De a kérdés az, hogy a domesztikáció testi jelenségei mennyiben párhuzamosak az etikai normák leértékelődésével, azokéval, amelyek emberré tesznek bennünket. Ha egy New York-i metróállomáson összeesik egy szívbeteg öregember, akkor nemigen akad, aki “emberi” módon törődne vele. A részvétlenség sok helyen ijesztő méreteket öltött. Én az egész emberiség egyik legnagyobb veszélyének tartom ezt a degenerációs jelenséget, amikor az emberből eltűnik, ami emberi, és ezzel a kultúra is hanyatlásnak indul. Sokáig foglalkoztam ezzel a speciális problémával, legújabb könyvem is (Az emberi lényeg leépülése) ezzel foglalkozik. Az emberiség nem feltétlenül az oxigénhiány miatt, a tengeri algák vagy a trópusi erdők kipusztulása miatt halhat ki, vagy mert tudatosan kiteszi magát a radioaktivitás veszélyének, elég lesz hozzá, ha a “modern ember” kitörli magából az összes nemes, emberi értéket. Ettől a fenyegető veszélytől ugyanúgy kell óvakodni, mint a többi elemi, környezetromboló hatástól, amely civilizációnkat sújtja. Az ember és az erdő Az erdők pusztulása, amit az emberi civilizáció legkülönbözőbb formái idéznek elő, napjaink egyik fő problémája lett. Talán a legsürgetőbb problémája. Mindegy, hogy a kipufogógáz vagy az ipari szennyezés okozza; ugye elmondhatjuk, hogy a fákkal együtt a jövőnk is odavész? Ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Az erdő Európa és minden kultúrterület “zöld tüdeje”, és pusztulásuk azért olyan félelmetes, mert nem látható előre, milyen mértékű lesz. Ha most radikálisan elkezdjük tisztítani a levegőt, még akkor is fennáll az a veszély, hogy az erdők tovább pusztulnak. De azért reménykedjünk! A fák, hála istennek, gyorsan szaporodnak magról, és meg lehet próbálni az erdőtelepítést is. Azonban még így is megeshet, hogy az erdőpusztulás másnak a pusztulását is maga után vonja majd; hogy kiterjed az egész vegetációra, ami katasztrofális következményekkel járhat az emberre nézve. Sajnálatos módon tovább él az a begyepesedett vélemény, hogy az ember és a természet szemben áll egymással. A legtöbb ember abban a tévhitben él, hogy ha a természet elpusztul is, az ember azért még tovább élhet. Ez nagy baj, és ha nem így lenne, már sokkal előbb menteni próbálták volna az erdőt. Az ember és az erdő kapcsolatának a problémája mindig is foglalkoztatott. Európában, különösen a német romantika irodalmában ez különös jelentőséget kapott. Akkoriban annyira felmagasztalták az erdőt, hogy a józan üzletemberek, akik materialistának tartják magukat, és épp ezért fogékonyak a giccsre, szóval még ezek az üzletemberek is azt hiszik, hogy az erdő ilyen mértékű tisztelete túlzás – “ki alkotott meg téged, ó, szépséges, hatalmas erdő” –, nosztalgikus és irreális babona. Amerikában furcsamód fordított volt a helyzet. Az ottaniakban még ma is bizonyos ellenérzések élnek az erdővel szemben, mert néhány generációval korábban még közelről érezték a veszélyt, ami az erdőből leselkedett rájuk, és ezért irtaniuk kellett. Az embernek az az érzése – Voughtot idézem, aki azt mondta: “Az átlagamerikai boldog, ha kivágnak egy fát.” Ez természetesen a legnagyobb korlátoltság, amit csak el lehet képzelni. Amerikában az erdő még az ember ellensége, és ugyanolyan képtelenségnek tartják az erdőt védeni, mint mondjuk a farkast, a pásztorok ősi ellenségét. Ilyen összefüggésben nem szabad elhanyagolni az érzelmek szerepét a gazdálkodásban. Amerikában már törvényekkel is próbálkoztak, hogy a nagyvárosokban ne vágják ki az öreg fákat. Hogy milyen eredményt hozott, azt nem tudom. Amit viszont saját tapasztalatomból tudok, az a következő: Amerika keleti részén nincsenek nagy fák, csak úgynevezett sarjerdő, vagyis sűrű, vadon nőtt, de kifejezetten kis fákból álló erdők, amelyek ott alakultak ki, ahol a mezőgazdaság nem volt kifizetődő, mert a nyugati részeken a nagyüzemek sokkal olcsóbban termelték a gabonát. Sokat töprengtem, mi hiányzik nekem Amerika keleti tájairól: hát a nagy fák hiányoznak! Ezek csak csupasz törzsként láthatók néha a bozótokban, vagy mint ledőlt kerítések, a korábbi gazdálkodás maradványai. Ezeket a sarjerdőket nagyon érdekes állatvilág népesíti be. Ezek olyan állatok, amelyek nyugatról vándoroltak vissza, ahová a keleti mezőgazdaság űzte őket. Ha Kelet-Amerikában autózunk, gyakran látunk a kocsiból elgázolt borzot vagy mosómedvét. Habár érdekes ez a kisragadozókból és hitvány rudaserdőből álló életközösség, a mi közép-európai esztétikai érzékünknek mégsem megnyugtató látvány. Ha rajtam múlna, akkor Közép-Európában csak szálalt vegyes erdők volnának, ami azt jelenti: szabadon tenyésző erdők. A vegyes típusú erdőnek ökológiai szempontból sok előnye van. Minden ép ökoszisztéma (és az olyan vegyes erdők, ahol csak kismértékű erdőgazdálkodást folytatnak, még ép ökoszisztémáknak számítanak) annál stabilabb, minél több állat- és növényfaj vesz részt benne. Csak egy példa: egy vegyes típusú erdő nem megy tönkre az apácapille hernyójának az inváziójától, míg a legtöbb tűlevelű belepusztul. A csak tűlevelekből álló erdőket szó szerint felfalják. Itt szeretném idézni Burian professzort, a bécsi botanikust, aki egyszer azt mondta: “Az emberiség legnagyobb bűne, fő bűne a monokultúra, vagyis egyetlen haszonnövény huzamos termesztése.” És ez természetesen nemcsak a földekre, hanem az erdőkre is érvényes. Éppen ezért értékes a vegyes erdő, amelyre a növényvilág változatossága jellemző. Nem beszélve arról, hogy az állatoknak is hihetetlenül sokféle életteret kínál. És ráadásul még a szemnek is szép. Nálunk is vannak azonban olyan erdők, amelyek nem monokultúrák, mégis kevés növényfaj él együtt bennük. Például ilyenek az ártéri erdő. Igen, elmondhatjuk, hogy az ártéri erdők leszűkült vegyes típusú erdők. Ahogy nagyon helyesen megjegyezte, kevés növényfajból állnak. De azért nagyon is természetesek és főleg igényesek az életkörülményeik tekintetében. Zavartalan létezésükhöz szükségük van minden évben az árvízre, de nagy előnyük a gyors regenerálódó képesség. Egy kopárabb területnek (ilyen a homokzátony, a kavicszátony) éppen elég, ha véletlenül két évig egymás után nem önti el teljesen a víz, máris kipusztulnak rajta a fűzfacsemeték. De ha ezek már három-négy évesek lesznek, akkor mindent kibírnak, és a zátonyon fokozatosan szép kis ártéri erdő nő ki. És az én reményeimnek is ez az alapja. Vagyis, hogy az erőművek vízlépcsői ellenére ezek az ártéri erdők elég vizet kapnak, hogy regenerálódjanak. Ezt kellene elérni. Az ártéri erdő értékét nagyrészt az állatvilága adja. Aligha létezik még egy olyan terület, ahol annyi érdekes és sajnos veszélyeztetett állatfaj élne, mint az ártéri erdőben. Persze most “hazabeszélek”, mert ez az én igazi hazám. És ezt a kultúrát manapság nemcsak a folyami vízlépcsők veszélyeztetik. Azt, hogy az ártéri erdőnek szüksége van az évenkénti árra, nem lehet a szántóföldi gazdálkodással összeegyeztetni, tehát nem lehet a területén földművelést folytatni. De ha a vízlépcső miatt ez a terület kiszárad, akkor ez elég ahhoz, hogy gazdasági megfontolásból az emberek később is az árvíz ellen foglaljanak állást. Vezető gazdasági körökben mondták, hogy a békák, varangyok, puhatestűek és “mai neander-völgyiek” (ezzel ránk céloztak) gazdaságilag nem elég értékesek ahhoz, hogy a továbbélésük kívánatos lenne. Ez kinyomtatva áll bizonyos X. úr munkájában, akit tapintatból nem nevezek meg. És ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek között a “neander-völgyiek” között érdekes módon legalább négy Nobeldíjas tudós található, és a többiek, akiket ismerek, szintén intelligens biológusok. De szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon jól érzem magam a “neander-völgyiek” körében. Én azért keltem Hainburg védelmére, mert az a benyomásom, hogy az energiagazdálkodóknak fogalmuk sincs, milyen értékes ez a terület. Kaptam egy levelet az egyik magas rangú képviselőjüktől, amiből az derül ki, hogy nem is sejti, miről van itt szó. Mélységesen fájlalnám, ha a kormány beleegyezne a hainburgi erőmű megépítésébe, de tudom, hogy tagjai közül néhányan legalább a szívük mélyén nem értenének vele egyet. Sajnos mindig a greifensteini vízlépcső okozta szörnyű pusztításra kell gondolnom, amely szűkebb hazám ártéri erdeit “elsöpörte”. Méghozzá olyan területeken, ahol visszanőhettek volna, de ahol ez idáig már gyárak, üzemek, utak létesültek. Sürgősen szükség volna olyan rezervátumokra, ahol az állat- és növényfajokat életben tartanák, hogy a puszta területeket újból be lehessen velük népesíteni. Barátom, Otto Koenig mutatott rá nagyon helyesen, hogy létezik “természet másodkézből”. Németországban – főleg Kiesgrubennél és a passaui vízlépcsőnél – a természetvédelem segítségével új, élő biotópokat “varázsoltak” az elpusztult területek helyébe. Végül is minden akvárium egy mesterséges biotóp. De mesterséges biotópot is csak a természetes biotópok egyedeiből lehet létrehozni. És az ártéri erdő Közép-Európa egyik utolsó biotópja! Ha hihetnék benne, hogy a még meglévő és érintetlen ártéri erdőket meg lehet védeni – például Greifenstein fölött a Dunánál –, akkor nem ellenezném annyira a hainburgi vízlépcsőt, mint így. De meg vagyok róla győződve, hogy minden olyan gazdasági megfontolás, amely többre becsüli a kiszáradt erdőt a természetesnél, oda fog vezetni, hogy az ártéri erdők mindenütt eltűnnek a vízlépcsők közeléből. Még az is elképzelhető, hogy az ember minden természetes erdőt megpróbál kipusztítani. De ez katasztrófa lenne! Szörnyű katasztrófa! Kérdéses ugyanis, hogy az a monokultúra, amit az erdőgazdálkodás hoz létre, hosszú távon beválik-e. A tiszta, minden más növényt nélkülöző fenyőerdők első pillantásra tényleg életképesnek látszanak. Szemre sem csúnyák (nálunk is majdnem mindenhol fenyőerdő borítja az Alpokalját), habár egy olyan erdő esztétikai értéke, ahol a fákat katonás sorokba ültették, már csak ezért is csekélyebb. De a monokultúrából nemcsak az esztétikum hiányzik. Vannak ökológiai, biológiai törvények, amelyek egész világunkra érvényesek, s amelyek alól a gazdaság vezetői sem vonhatják ki magukat, hiába adnák oda érte egész vagyonukat. És ezek az erők a monokultúrában is érvényesülnek. Minél szegényebb egy terület élőlényekben, annál hamarabb “kikészül”, ahogy az akvaristák mondanák. Elveszíti az egyensúlyát. Az aljnövényzet nélküli erdő nem tud otthont adni olyan fontos kisállatoknak, mint amilyenek a rovarevő madarak. De ha ezek hiányoznak, akkor a kártevőknek nem lesz ellenségük és elszaporodnak. Ez már beindíthatja az ördögi kört. Ráadásul az ilyesmi nem derül ki rögtön, és ezért nagyon veszélyes. Az erdeifenyőnek és a lucfenyőnek inkább vízszintesen szétterjedő gyökerei vannak, és ez azzal jár, hogy a hatalmas viharok, melyek azért néhány évtizedenként nálunk is előfordulnak, úgy kicsavarják őket, mint a gyufaszálakat. Ugyanis nincs köztük más fafajta, amelynek a mélyre ható gyökereivel összefonódva megtarthatnák magukat. De ami a monokultúrás erdőnek legtöbb kárt okozza, az a gyakori fakitermelés, ami az úgyis kevés állatot még tovább ritkítja. Az sem jó, ha a kivágott erdőt azonnal újrafásítják – persze a talajerózió ellen hasznos, az állatoknak viszont árt. Létezik egy törvény, amely a kivágott erdők azonnali újratelepítéséről rendelkezik. Ez azért káros az állatoknak, mert a lekopasztott részeket, a tisztásokat gyorsan benövi a szeder és hasonló növények, melyek a szarvas és az őz táplálékai. És a nagy vadkárok egyik oka az (most a vaddisznóról beszélek), hogy az erdő túl mesterséges, és nem kínál elegendő élelmet a nagyvadaknak. Így az állatok rákényszerülnek, hogy éjszaka a parasztok földjeire járjanak élelemért, és ezzel nagy károkat okoznak. Meg vagyok tehát győződve arról, hogy a monokultúra telepítésének okai üzleti eredetűek, és arról is, hogy azoknak az embereknek, akiknek ezt tudniuk kéne, fogalmuk sincs róla, mit is csinálnak. Nézze, ez már a manapság divatos könyvekkel kezdődik, mint például Tolkientől A gyűrűk ura, melyet majdnem minden gyerek olvasott. Ebben az erdő valami szörnyűség, a rossz szellemek birodalma, amit a szerző ördöginek ábrázol. És ezek a helytelen, irodalmias elképzelések nagyon veszélyesek az erdőre! Amerikában persze biztos nagy tetszést aratnak. Az erdőellenes amerikaiak biztos örülnek, ha azt hallják, hogy az utálatos erdőben szörnyek és gonosz törpék élnek. Remélem, ez a szemlélet nálunk nem talál majd követőkre. Bár az előbb elmondottakkal ellentétesnek tűnik, mégis úgy gondolom, hogy az egyes fák külön-külön előkelőbb helyet foglalnak el a szívünkben. Ha az ember egy öreg fákkal teli kertben nő fel, és fára mászni is szokott (mint az unokáim, akik olyan fákra másznak, melyeket nem az apjuk, nem is a nagyapjuk vagy a dédapjuk, hanem még az ükapjuk ültetett), akkor azt hiszem – ha saját családom alapján következtethetek –, hogy az ember nagyon megszeret egyes fákat, valósággal a szívéhez nőnek. Az ilyen kert majdhogynem erdővé nő, hiszen a fák egyre öregebbek és nagyobbak lesznek, akárcsak az én kertemben, amely már több mint százéves. De ha virágokat is szeretnénk, akkor időről időre fel kell áldoznunk egy fát, hogy nap érje az ágyásokat. De jellemző, hogyha feleségemmel, gyerekeimmel és unokáimmal kivonulunk a kertbe, hogy kimondjuk a halálos ítéletet egy fa fölött, mindig akad egy családtag, aki égre-földre esküdözik, hogy ezt a fát nem szabad kivágni, és a véleményét alaposan meg is indokolja. A nagy hikkori az ablakom előtt már majdhogynem lakhatatlanná teszi a szobámat, mert nyáron vaksötét van bent. De kivágni gyilkosság lenne. Isten őrizz! A legszörnyűbb vandalizmus volna. És azok az emberek, akiknek nem ilyen az értékrendjük, idegenek számomra, nem tudom megérteni őket. Csak hát azt is tudom, hogy az ilyen gondolkodás nevelés kérdése is. A városi kalickákban élő fiatalok nem tehetnek róla, ha nem szeretik a fákat, mert hiszen nem is ismerik őket. Jó pedagógusok és még jobb, megértőbb szülők kellenének, akik a gyerekeket kirándulni viszik és megismertetik velük a fák, az erdők szépségét. Azt hiszem, manapság az emberek már nem tudják, hogyan kell járni az erdőt. Az erdőben a helytelen viselkedés terjedt el. Pedig az igazi erdei séta a létező legjobb pihenés az embernek. Lehetőleg egyedül kell menni, vagy maximum a kutyával, ha az nem vadászkutya. Az emberi társadalomban egyre nehezebb beleolvadni a természet harmonikus egységébe. Az erdei séta megtérést, visszatérést jelenthetne a természetbe. Egy emberpár még igen, de hárman, négyen vagy még többen már nem tudják magukba szívni az erdőt. De sok más neveletlenség is előfordul. Emlékszem, feleségemmel egyszer egy tóparti rét közelében fekvő, gyönyörű lombos erdőben sétáltunk. Csodálatos énekes rigókat hallottunk, de volt ott léprigó, füzike és sok más madár is. Csodaszép tavaszi kirándulás volt, a legpompásabb hangzatokkal, amit csak el lehet képzelni. Egyszer csak egy hangszóró üvöltött fel, rockzenével, és a dombra vezető ösvény tetején feltűnt egy talán tizenöt-tizenhat éves fiú a kerékpárján, egy pokolian ordító rádióval a csomagtartón. Erre a feleségem így szólt: – Biztos fél, hogy esetleg meghallja a madarak énekét. De ennek a tréfás megjegyzésnek nagyon komoly magva volt: sok az olyan ember, aki a rossz esztétikai nevelés következtében a popzenét, a rikító színeket és más kétes, modern dolgokat tekint a teremtés netovábbjának. Ezeket a szegény ördögöket a természet, az erdő harmóniája nemhogy nem vonzza, hanem inkább taszítja. Nekem az a nyomasztó érzésem, hogy tudatában vannak ők a saját romlott esztétikai ideáljaiknak, csak éppen hallani sem akarnak más harmóniáról, mint az elektronikáéról és a komputeres játékokéról. A legszigorúbb büntetéssel kellene sújtani a tiltott lerakóhelyeket is. Sajnos néha több a szemétlerakat az erdőben, mint a hangyaboly. És ez nemcsak Ausztriában van így, hanem Bajorországban is. Például az intézetem közelében – éppen Bajorországban – van egy csodaszép erdőrész, amelyet délről szántóföldek határolnak, és látni lehet onnan a hegytetőket, az Alpok egész hegyvonulatát. És éppen itt található a legközelebbi falu szemétlerakata. Ez nagyon szomorú dolog. De azzal, hogy ez undorító, még nincs az ügy elintézve! Az erdők sok engedély nélküli szemétlerakó helye valóságos ketyegő méregbomba, amely életveszélyes károkat okozhat. A hulladék lerakatok legtöbbször közvetlenül érintkeznek a talajvízzel. És hiába pellengérezi ki őket a sajtó, a rádió és a televízió, ha közben a legközelebbi helység összes kútja megfertőződik, és az ott lakók kínlódva, méregtől felfúvódott hassal fekszenek a kórházban. Ezek a káros folyamatok azért olyan veszélyesek, mert nem lehet őket azonnal észrevenni. Ha már jelzik, hogy a talajvíz mérgezett, akkor bizony késő. A jövőben megelőző intézkedésekre van szükség, ezeket azonban nehéz lesz keresztülvinni. Szerencsére a legtöbb erdő nem olyan könnyen érhető el a nagyvárosokból. Így legalább van rá remény, hogy nem keletkeznek az erdőben óriás szeméttelepek. Ennyit az erdővel kapcsolatos tudatlanságról. De mit kellene mindenkinek tudnia az erdőről? Mondhatnám, a legfontosabb az lenne, ha az erdő harmóniáját, értékeit mindenki felismerné. A gyerekeknél, az hiszem, az érzelmekre hatva valószínűleg többet lehetne elérni, mint a biológia egzakt, racionális oktatásával. Amit mindenkinek tudnia kellene az erdőről, az az, hogy egy ilyen életközösségben minden élőlény: állat, növény és baktérium függ egymástól, és a rendszer csak akkor működik, ha egyensúly van köztük. Az előbb a rossz mesékről és az erdő gonosz szörnyeiről beszéltünk. De azért vannak jó mesék is. Karl Ewald írt az erdőről egy bájos mesét. Ebben különböző élőlények vetélkednek (állatok és növények), hogy melyikük “az erdő”. A tölgy szól először: – Én vagyok az erdő! Erre a moha azt mondja: – Nélkülem nem is léteznél. Így a moha arra a következtetésre jut, hogy nélkülözhetetlen, és így szól: – Én vagyok az erdő! És így tovább, minden élőlény megszólal, a legvégén a giliszta kiabálja: “Én vagyok az erdő!”, mert nélküle nem lenne humusz. A mese tanulsága, amit öregnek-fiatalnak meg kell értenie: egyetlen élőlény sem egyedül alkotja az erdőt, hanem a sok-sok különböző állat, növény és baktérium együttesen. De, mint mondtam, azt hiszem, hogy ezek az ismeretek az érzelmeken keresztül jobban tudatosíthatók, mint az értelem segítségével. Ökológiai szempontból ugyanis meglehetősen bonyolult dolog ez, leginkább egy bonyolult óramű egymáshoz illeszkedő kerekeihez hasonlíthatnám. Éppen ezért kiváló eszköznek tartom a “képeskönyveket”, vagyis azokat a könyveket, amelyek szép tájfelvételeket tartalmaznak, például az erdőről. Fiatal barátom és jelenlegi beszélgetőtársam, Kurt Mündl már készített ilyen könyveket, és ezek nagyban hozzájárulnak a természet megóvásához. Mert a tömeghez kell szólni, a nagyközönséghez, hisz csak így képes egy-egy politikus a természetvédelmi intézkedéseknek érvényt szerezni. Vagyis a látvánnyal, a képesalbumokkal, az érzelmi ráhatással többre megyünk, mint az ökológia tanításával. Sajnos egy erdei séta manapság egy hosszú életű és ökológiailag képzett ember számára mindennél nyugtalanítóbb. Mivel az erdők – ez is, amit a legutóbbi időkig a rozzant lábaimmal bejárhattam – olyan ritkásak, napfényesek lettek, hogy az élőviláguk gyökeresen megváltozott. Azokon a helyeken, amelyeket fiatal koromban kilométerhosszan csak sűrű mohaszőnyeg borított, most fűcsomók nőnek, mert a ritkítás miatt túl világos van. A fű viszont köztudottan nem olyan vízvisszatartó, mint a moha. Csodaszépek azok az erdők, amelyek ilyen értelemben még “rendben vannak”. Ott ugyanis még jól megfigyelhető, milyen szimbiózisban élnek egymással a fák és az aljnövényzet, hogyan tartja vissza a moha a vizet, és hogy ezeken a helyeken állnak a legszebb, legnagyobb bükkfák. Számomra – és ugyancsak hosszú megfigyelési időre tekinthetek vissza – azért olyan riasztó az erdőben sétálni, mert már élettelennek tűnik, olyan, mintha egy ember alkotta ügyetlen utánzattal, a monokultúrával helyettesítették volna. Nem tudom, meddig lesznek még erdők, ha a fejlődés ilyen irányba tart. Ezt senki sem tudhatja. Az előrejelzés is teljesen lehetetlen, az információk gyarapodását sem lehet előre sejteni. Mint ahogy Karl Popper bemutatta, ő sem jutott biztos eredményre még egy olyan populáció jövőjét illetően sem, amelyet ismert, kiszámítható mechanizmusok irányítanak. Az azonban szörnyű ötlet, hogy a karácsonyfák műanyagból készüljenek; ugyanis pont most díszítettem fel egy csodaszép karácsonyfát. Nekem is eszembe jutott, hogy ma már végső soron bűnnek számít kivágni egy ilyen szép, magasra nőtt fenyőfát. Ezért nekem azok az emberek rokonszenvesek, akik cserépbe teszik őket, és az ünnepek után elültetik a kertben. A természetes dolgoknak mesterségesekkel való helyettesítését különösen veszélyesnek tartom. Az a hazugság, amely karácsonyfának nevez műanyag alkotmányt, szerintem demoralizálja a gyermekeket. A gyerekeknek ilyen dolgokban nem szabad hazudni. Az persze lehetséges, hogy egyszer megtiltják a fenyőfák kivágását karácsonyra, mert már olyan kevés lesz belőlük. De az ember hihetetlenül ragaszkodik gyermekkora hagyományaihoz. Nálam ez még erősebb, mivel a szülői házban élek. És a fenyőfa mindig a szokott helyén áll, és azok a díszek lógnak rajta (a teve, a pagoda), melyeket a bátyám – aki tíz éve, nyolcvanöt éves korában halt meg – még mint kisgyerek kapott ajándékba. Mielőtt az ember megfoszt valakit a hagyományba vetett hitétől – amit egyébként nem szabad –, vizsgálja meg először saját magát, hogy ő milyen hagyományokhoz kötődik. A karácsonyfa számomra nélkülözhetetlen tradíció. Enélkül szörnyű lenne a karácsony. Remélem, ezt nem fogom megérni. Utolsó kérdésem: lesz-e apokalipszis? Eltűnnek-e Közép-Európából az erdők? Lehetséges, el tudom képzelni, amennyiben a hegységek és a dombságok elkarsztosodnak. A termőföld semmiképp sem marad meg a kupolás hegytetőkön, például a Bécsi-erdőn, hogyha a fák eltűnnek onnan. Vagyis az eső patakokban zúdulna le, a tetőn semmi sem maradna belőle. Minden, ami fönt van, elszáradna, a zivatarok után pedig szörnyű áradás keletkezne. Ezt már most látom a mi kis patakunknál. Mióta túl kevés moha van az erdőben, a kis patak sokkal jobban kiárad. Elképzelni is rossz, mi minden történne, ha a vízháztartás felborulna! Tudnunk kell, hogy minden sivatag évről évre ijesztő gyorsasággal terjeszkedik a vele határos szántóföldek rovására. Lásd a Szahara északi és déli részét, vagy Texast. Ott még egy fél emberöltővel ezelőtt virágzott a gyapottermelés – a gyapotnak jó föld kell –, most pedig homoksivatag dűnéit hordja a szél. És valószínűleg egész Közép-Európának, sőt Európának is ez lenne a sorsa, ha a vizet visszatartó erdő, növényzet eltűnne. Kétségkívül és túlzás nélkül állíthatjuk: az erdőt a sivatag követi. Ez mindenhol látszik, ahol karszt van: ahol a velenceiek annak idején kivágták a fákat, hogy hajókat építsenek. Ezek olyan hegyek lettek, hogyha fölülről nézzük, zöld, ha oldalról, akkor szürke, mivel a fű annyira ritkásan nő. Az Adriai-tengernél és Szardínián együtt láthatók már elkarsztosodott és még egészséges területek, így jól megfigyelhető, hová vezet az erdő kipusztulása. Hogy kivágják-e vagy a savas eső marja ki, teljesen mindegy. Egy kipusztult ökoszisztémát mindig egy sokkal szegényebb követ. Ezt is jól modellálja a karszt példája. A karszt nem holt terület. A köveken agavé és opuntia nő, sziklagyíkok futkosnak. Az erdőt követően kialakult egy más élettér. De ez már nem olyan hasznos az ember számára! Ezeket a karsztos területeket csak kecske- és juhtartásra lehet használni, ezek fűtől fűig ugrálnak, és eléggé igénytelenek. De a karszton élő birkák száma négyzetkilométerenként csak töredéke a rendes legelőn élőkének. Még egyszer hangsúlyozom, mert az emberek meg kell hogy értsék: Ha Közép-Európa vagy Európa erdei kipusztulnak, annak óriási munkanélküliség a következménye. Ahol ma erdőmunkások és parasztok százai keresik a kenyerüket, ott juhtartásból egyetlenegy család élne csak meg. Vizeink pusztulásáról Korunk mindennél nagyobb problémája a környezetszennyezés. Keleten is, nyugaton is egyformán érvényben van az a hallgatólagos megállapodás, hogy az embernek joga van elpusztítani az élővilágot. Meggyőző példa erre a vizek szennyezése. Az a vízszennyezés, ami szerte a világon folyik, egyszerűen öngyilkosság. Elsősorban azért, mert még mindig nem ébredtünk a tudatára annak, mit is szennyezünk, piszkolunk, mérgezünk és teszünk tönkre. A víz ugye H2O, amit a hidrogén elégetésével lehet előállítani. De a vizeink nemcsak H2O-ból állnak, hanem számtalan más alkotórészből is, a legkülönfélébb fajokhoz tartozó sok-sok élőlényből, amelyeknek a víz az otthonuk. Ez egy olyan egység, ahol egyensúly uralkodik az állatok, növények és baktériumok között, s ezeket együtt “víznek” nevezzük. Ezt a kiegyensúlyozott állapotot azonban nagyon könnyű megzavarni. H2O nem fordul elő “tisztán” a természetben, hanem csakis vizek formájában. És ezeknek a vizeknek ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint bármely más élettérnek, biocönózisnak; azaz bonyolult rendszerek együttese, és mint mondtam, könnyű tönkretenni őket. Amit iszunk, az nem vegyileg előállított H2O, hanem természetes vizeinkből nyerjük, és éppen azért, mert ettől függ az életünk, érdekünk, hogy megmaradjon zavartalan biológiai egyensúlyuk. Sajnos manapság gyakran azzal kell beérnünk, hogy a szennyvízből nyerjünk vissza ivóvizet. De ez olyan eljárás, amely először is veszélyes, másodszor pedig drága. Tévedés azt hinni, hogy a víz és a levegő korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre. Pedig sok városlakó így gondolja; ők irigylésre méltó – vagy inkább elítélendő – módon bíznak a dolgok mesterséges előállíthatóságában. Azt hiszik, hogy ha az embernek elég pénze lenne, mindent tudna gyártani: vizet és levegőt is. Ebbe a tévedésbe könnyen belepusztulhat az emberiség. Itt is az a helyzet, hogy a hatalom birtokosainak, a politikusoknak és a gyárosoknak meg kellene akadályozniuk a közelgő óriási katasztrófát. Készséget kellene mutatniuk a párbeszédre, hogy az egész világon megóvhassuk még tiszta vizeinket (sokat már úgyis menthetetlenül megfertőztek). És hogy miért nem ezt teszik? Nem tudok mást, mint mindig ugyanazt hajtogatni: a pénz és a hatalom birtokosai csak nem olyan erkölcstelenek, hogy hagynák szomjan halni saját gyermekeiket és unokáikat, ha az összes víz visszavonhatatlanul megfertőződik, inkább talán nem hiszik el, hogy ez a veszély fennáll. Ugyanúgy, ahogy nem hiszik el azt sem, milyen veszélyes az atomenergia, a vegyipar, az erdőpusztulás stb. stb. Az ember így eltorzítja a valóságot. Mindig csak az a valóságos számára, amivel nap mint nap dolga van, amire ő hat, és ami visszahat rá. És ezért a felelősök, akik a környezetért felelősséggel tartoznak, nem hiszik el, hogy a veszély ilyen közeli, ilyen nyomasztó és sürgető, mint valójában. Ha egy természetes víznek megbolygatjuk a biológiai egyensúlyát, akkor ez olyan folyamat, amit nem lehet csak úgy visszacsinálni. A biztos, hogyha abbahagyják a vízszennyezést, egy idő után újra visszaáll az egyensúlyi állapot, mint abban az akváriumban, ahol elpusztultak a halak, és egy ideig zavaros lesz, majd újra kitisztul a víz, s végül visszaáll az egyensúly. Csakhogy ez az új egyensúly már nem az, ami korábban volt, sokkal kevesebb résztvevője van, és nem is lett stabilabb csak azért, mert ellenállóbb fajokból áll, amelyeket nehezebb kibillenteni az egyensúlyukból. Ellenkezőleg: egy ökoszisztéma – és minden víz az – annál stabilabb, minél több faj vesz részt benne, minél nagyobb az alkotórészek száma. Az emberekben tudatosítani kell, hogy a vízszennyezés visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen folyamat. Ha a víz, mint sok fajt tartalmazó élő rendszer tönkremegy, akkor ezt a folyamatot nem lehet pontosan ugyanúgy visszafelé forgatni. Így válik egyre szegényebbé a biocönózis, és nagy tévedés, hogy egyedül az ember nincs kitéve az élettér elszegényedésének, és tovább élhetne, ha minden más élőlény elpusztult. Ezért jelenti a vizek pusztulása, egy folyószakasz vagy tó “halála” azt, hogy az emberiség megint egy lépéssel közelebb került az öngyilkossághoz. Az elmondottakból kiderül, hogyan pusztulnak vizeink, s hogy egyáltalán elpusztulhatnak, ezt ugyanis sokan elképzelhetetlennek tartják. Hát egy tó, egy folyó, egy tenger ugyanolyan halandó, mint mi, emberek? A válasz világosan és egyértelműen: igen! Tíz felkiáltójellel. A víz lépésről lépésre jut el a katasztrófáig. A legveszélyeztetettebbek természetesen a halak. Mivel nagyon fejlett, vizet belélegző állatok, ezért különösen érzékenyek a mérgekre. Ha például a Krems vegyipari cég a vízbe engedi mérgeit a nyári alacsony vízállásnál, akkor a halpusztulás a legérzékenyebb fajokat sújtja. Érdekes párhuzam, hogy míg a savas eső is a legnagyobb fákat veszélyezteti, addig a vízszennyezés is a legnagyobb halakat pusztítja ki, főleg a nagy nőstényeket. Mikor néhány évvel ezelőtt még rendszeresen kijártam a Dunához, akkor a közvetlen környékén még rendben volt minden, még nem kezdték pusztítani a greifensteini vízlépcsővel. Azóta személyes okból elkerülöm a Duna környékét, mivel a látvány túlságosan lehangol. De a Krems-cég már akkor elkezdte irtani a halakat. Ekkor főleg a márnák haltak ki. Az állandó mérgezés miatt a fajok aránya fokozatosan megváltozik: bizonyos fajok teljesen kihalnak, vagy más, “erősebb” váltja fel őket. Például az én hosszú életem alatt, még a vízlépcső építése előtt, eltűntek a Dunából a botos kölönték, ahogy a cottus gobió-t nevezzük, helyettük lassanként megjelentek más gobiidák az alsó Duna-szakaszokból. Ez a típus nagyon hasonlít az előzőre, csökevényesedett úszóhólyagja van, nehezebb a víznél, és uszonyaira támaszkodik, ami a gobiidáknál a melluszonyok összenövésével vált lehetővé. Ők váltották fel lassacskán a cottus gobió-t, a vízminőség romlása miatt. Mindenesetre egyszer csak azt vettem észre, hogy a kövek alól kifogott halak már nem cottus gobió-k, hanem az “újak”! De erre a szakember sem jön rá egykönnyen. Így tűnnek el egyes fajok, és hirtelen mások lépnek a helyükbe, ami természetesen az eredeti egyensúly jelentős megváltozását jelzi.