Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 Az indigó jelenség carolina H.

2011.01.25

---------------------
2
Egy indigókék és egy zöld személyiség kapcsolata: Ok ketten
egészen elbűvölhetik egymást, de a zöld személyiséget, aki mindig
gyorsabb és ravaszabb szeretne lenni, frusztrálja, ha az indigó
személyiség nem szolgál racionális magyarázatokkal hitbéli
elképzeléseinek alátámasztására. Mivel a zöldnek kontrollált
életre van szüksége, és szereti mások életét kontrollálni, konfliktusai
lehetnek az indigóval, aki mindig tiltakozik mások ellenőrzése
ellen. A zöld azonban jól viselheti ezt a tiltakozást. A tudásra
szomjazó indigó sokat tanulhat az intelligens és jól informált
zöldtől, ha a zöld finoman, és a másikat nem túlságosan bekebelezve
bánik vele. Az indigó mindig mély érzelmekkel kötődik,
és biztosnak kell benne lennie, hogy bízhat a körülötte lévő emberekben.
A zöldek inkább türelmetlenek és kapkodósak, míg az
indigók mindig saját tempójukban haladnak, őket nem lehet siettetni,
vagy arra kényszeríteni, hogy gyorsabbak legyenek. Mivel
a zöld inkább sikerorientált, ami pedig az indigót nem érdekli, a
kapcsolatuk lehet ugyan jó - de nem feltétlenül.
Egy indigókék és egy kék személyiség kapcsolata: Nagyon szeretetteli
és tápláló kapcsolatot alakíthatnak ki. A kék személyiség
valószínűleg az egyetlen, aki teljesen megérti az indigó spiritualitását.
Ezenkívül ő is békét, nyugalmat, szeretetet, harmóniát
szeretne a földön, ahogy az indigó. Egy kék személyiség nagyon
sok szeretettel tekinthet az indigó azon szükségletére, hogy
megértsen dolgokat, és a válaszok utáni kutatására. Egy indigó
személyiségnek olyan emberekre van szüksége, akik megértik
és támogatják, nem pedig elterelik a figyelmét, vagy csak kritizálják.
Értékeli a feltétlen szeretetet, amit a kéktől kap. A kék
személyiség gyakran vállalja, hogy gondoskodik az indigóról.
Mindketten intuitívak, értékelik a másik belső tudását, és nem
érdeklik őket a részletek és a tények. A kék elismeri az indigó
mélységeit és szeretetteljes, meleg lehet a kapcsolatuk. Az
egyetlen probléma akkor adódhat, ha az indigó nincs középpontjában
és visszahúzódik. Ezt egy kék nehezen tudja elfogadni,
mivel szeret állandó érzelmi kommunikációban lenni a partnerével.
Ha a kék személység nincs a középpontjában, az indigónak
nehezére esik áldozatszerepével, önsajnálatával és mártíromkodásával
bánni, mivel egyáltalán nem érti ezeket az elveket.
Két indigó személyiség kapcsolata: Két indigó tényleg jól megér- |
ti egymást. Lehet azonban nagy kihívásokat magában rejtő kapcsolat
is, mivel egyikőjüknek sincs szoros kapcsolata a tárgyi valósággal.
Spirituális szinten megértik egymást, de az életben, földi
szinten nem tudják kölcsönösen támogatni egymást. Lehetnek
azonban nagyon jó barátok, és lehet közöttük lelki szinten szoros
kapcsolat, de egyikőjük sem törődik az élet mindennapi részleteivel,
ami adott körülmények között nehézségeket teremt. Érzelmileg
nagyon jól illenek egymáshoz, azonban talán jobban teszik, ha
kifelé indulnak el, másokkal, mert így többet tanulhatnak.
Egy indigókék és egy ibolyakék személyiség kapcsolata: Ebben a
kapcsolatban nagy lehetőségek rejlenek, feltéve, hogy az ibolyakék
személyiség nem túl diktatórikus és uralkodó. Látnoki képességeivel
az ibolyakék személyiség jól megérti az indigók hitbéli
elképzeléseit. Egy ibolyakék személyiség képes látni a jövőt,
míg az indigó érzékeli azt. Az indigók szeretik, ha az ibolyakék
személyiségek vezetik őket, értékelik vezetői jellegüket, erejüket.
Az indigók úgy érzik, támogatják őket és sok kérdésükre választ
kapnak tőlük. Bár az ibolyakékek a középpontban szeretnek
állni, ebből nem lesznek gondjaik, mert az indigók inkább azt
szeretik, ha békén hagyják őket. Kettőjük között az a nagy különbség,
hogy az indigó szoros barátságokat keres, hogy lelki közösséget
tudjon velük kialakítani, az ibolyakék viszont szeret
színházat játszani, és rengeteg emberrel körülvenni magát. Mindketten
szeretnek utazni, szeretik az idegen kultúrákat és országokat,
és képesek együttérezni másokkal. Amit látnak, érzékelnek
és magasabb igazságként elfogadnak, az sokaknak segíthet ezen
a bolygón tudatuk fejlesztésében. Mindketten békét, együttérzést
és spirituális megvilágosodást szeretnének a földön.
3. FEJEZET
Az indigó gyerekek nevelése
3.1. Indigó gyerekek nevelése és irányítása
Tanfolyamaimon és praxisomban gyakran találkozom olyan szülőkkel,
akiknek nehézségeik vannak gyermekükkel. Sokszor hatalmas frusztrációt
és bűntudatot érzek a szülők, különösen az anyák részéről. Néha
kétségeik vannak és nem tudják, mit tehetnének még meg, hogy
kézben tarthassák gyermekük nevelését, mivel minden irányból olyan
megjegyzéseket hallanak, mint például: „Nem tudod jobban nevelni a
gyermekedet?", „Még arra sem vagy képes, hogy megnyugtasd a gyereket?
, „Még arra sem tudsz odafigyelni, hogy megcsinálja a házi feladatát?",
„Nem tudja elmagyarázni a gyerekének, mennyire fontos az
iskola?", „A gyereke az egész óvodás csoportot összezavarja..." és így
tovább és így tovább. El lehet képzelni, hogyan reagálnak az ilyen támadásokra
a szülők. Frusztrálják őket, megkeserítik az életüket. Azok
a nevelők, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem önmaguk középpontjában
élnek, az „új korszak gyermekeinek" nevelése során állandóan
eljutnak saját határaikig. A gyerekek már nem reagálnak a tekintélyre
pusztán a tekintély miatt.
El kell ismernem, hogy nincs könnyű dolguk azoknak a szülőknek,
akiknek indigó gyereke születik. A gyermekek folyamatosan szembesítik
őket saját hiányosságaikkal és érzelmi gátjaikkal. Tulajdonképpen
csak egyetlen esélyük van a harmonikus család kialakítására, mégpedig,
ha vállalják, hogy megváltoznak. Úgy tűnik nekem, hogy egy újfajta
szülőszerepre kell rátalálni, hogy az új gyerekek gyerekek lehessenek,
és mégis elismerjük valódi benső nagyságukat. Az önsegítő csoportokban
és a terápiákon a szülők megtanulhatják, hogyan kezeljék a
helyzeteket és hogyan fejlődhetnek ők maguk is. Önmagunk megtapasztalása
nélkül nehéznek tűnik elfogulatlanul önmagunk és a gyerekek
elé állni, és tisztánlátást, struktúrát vinni a családba.
Az indigó gyerekek egyik feladata az, hogy segítsenek nekünk
olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek a feltétlen szeretetre, őszinteségre,
elfogadásra, nyíltságra és örömre épülnek. Olyan kapcsolatokat,
amelyekre szívünk mélyén vágyunk. Talán Önöknek is van egy gyerekük,
akit sohasem értettek meg igazán? Egy gyerek, aki mindent jobban
tud és a „nem"-et tanulta meg legelőször kimondani? Vagy egy
olyan gyerekük, aki hihetetlenül kedves és finom, mégsem illik bele a
társadalmi normába. Feltétel nélkül szeretni egyáltalán nem olyan egyszerű,
és minden esetben megkívánja a szülők nevelési kompetenciájának
fejlődését, valamint a tudat tágulását, vagyis hogy másképp lássuk
a dolgokat. Az indigó gyerekek segíteni fognak a világnak növekedni,
és bátorságot adnak, hogy megszabaduljunk az elavult dolgoktól
és vállaljuk az újat. A megújulás és az együttműködés a jövő kulcsfogalmai.
A következő kérdések merülnek fel:
• Hogyan nevelhetünk és irányíthatunk úgy egy indigó gyereket,
hogy átadja nekünk belső bölcsességét és szeretetének ajándékát?
Hogyan élvezhetjük egyszerűen létezését?
• Mit tehetünk, hogy a gyermek úgy nőhessen fel, ne legyen túl
sok konfliktusa a környezetével?
• Hogyan küzdhetjük le a paranormális és a hiány szindrómái
gyerekekkel szembeni előítéleteinket és hogyan tekinthetjük pozitívnak
ezeket?
• Hogyan segítsük és irányítsuk gyermekeinket, hogy túléljenek a
világban, és az iskolákban, addig amíg fiatal felnőttként majd
útjukra indulhatnak és megtalálhatják életük irányát? Sok indi
gó gyerek depressziós. Az indigók jellegzetes mondata: „Jaj
anya, ha tudtam volna, nem jövök ide a földre."
• Miképp „élik túl" a szülők, hogy a gyerekeknek nincs szükségül
a hagyományos értelemben vett szülőkre?
• Hogyan tanuljuk meg, hogy a gyerekeket ne saját magunk kivetülésének
tekintsük, és hogyan engedjük kialakítani saját személyiségüket?
Végül pedig a véleményem szerint legfontosabb pozitív és negatív viselkedésmódokat
és esetleges következményeiket ismertetem. A pozitív
oldalakat szembeállítom az olyan negatív „zavarokkal", mint a különböző
hiány- és részleges teljesítmény gyengeségek. Eközben mindig
szem előtt kell tartanunk, hogy ezek a gyerekek csak most kezdenek
nagy számban a világra jönni. Még nem sok dolgot tudunk róluk.
Sehol sem találtam olyan tudományos vagy viselkedéskutatási eredményeket,
amelyeket felhasználhattam volna a könyvemben. Ezzel
szemben nagyon sok tanulságos beszámolóval találkoztam pedagógusok,
terapeuták, tanácsadók és nevelők tapasztalatairól, akik világszerte
ezekkel a gyerekekkel dolgoznak. Ők az új korszak úttörői, ahogy
az korábban a pszichiátria és pszichológia előfutáraival is történt.
Adatokat keresve fokozatosan elkezdi az ember észrevenni az
egyes információk közötti összefüggéseket. Eddig legalábbis úgy tűnik,
hogy a nevelés témája sok országban egyenesen tabutéma, amely
szembeállítja egymással a modernebb, kezdeményezőbb nézeteket
vallókat a konzervatív csoportokkal. Ha a tanítás történetét tanulmányozzuk,
a nevelés nagy koponyáinak tanításait és elméleteit az elmúlt
évszázadokból, akkor azt fedezhetjük fel, hogy a világ már több mint
270 éve arról vitázik, hogyan lehet elérni a kívánt változtatásokat a tanítási
rendszerben. Azonban nem sok dolog változott az idő múlásával.
Megítélésem szerint az indigó gyerekek rá fognak kényszeríteni bennünket
egy új irányra. Megmutatják majd nekünk, hogyan tudunk önmagunkkal
és velük harmóniában éli; hogyan alakíthatjuk át úgy a családot,
hogy a szülők és gyerekek is elegendő helyet kapjanak; hogyan
léphetünk újra spontán módon kapcsolatba igaz önvalónkkal, és hogyan
lehet újra része a család életének az öröm és a szórakozás.
65
Mi segíthet nekünk alkalmazkodni az új kihíváshoz?
Elég egyértelmű, hogy az indigó gyerekeket csak a szeretet nyelve érdekli.
Mi segíthetne nekünk a velük való bánásmódban? Hogyan segíthetünk
gyermekeinknek kifejleszteni pozitív késztetéseiket? Hogyan
tudjuk megakadályozni, hogy jó szándékú, de korlátozott nevelésünk
miatt ne kelljen megtagadniuk személyiségüket? Az egyik fontos viselkedésmód
a feltétel nélküli elfogadás, amely korlátlan „igen"-t jelent
mindenféle „ha" és „de" nélkül. Az elfogadás önmagában tiszta
szeretet! További értékes segítségek az én-üzenetekkel való kommunikáció
és a „konfliktusmegoldás vereség nélkül" módszer. Ha ezenkívül
azt is megtanuljuk, hogy világos határokat szabjunk, és tiszta fegyelmet
tartsunk be, amely sok szabadságot enged a gyereknek saját tapasztalatok
szerzésére, akkor feltételezhetjük, hogy jó úton járunk.
ELFOGADÁS
Általában azt mondhatjuk, hogy a teljes elfogadás (akceptálás) az
egyik legfontosabb és leghatékonyabb út a jó szülő-gyermek kapcsolathoz.
Thomas Gordon „Familien-Konferenz" („Családi konferencia")
című könyvében ezt nagyon meggyőzően mutatja be. Tanúsíthat
az ember a vele szemben állóval valódi, mélyreható elfogadást? Segíthet
neki valóban? Feltétel nélküli elfogadása lehetővé teszi a másik
embernek, hogy növekedjen, kibontakozzon, és pozitív irányba változzon.
Utat mutat neki, hogy megtanulja megoldani a problémáit,
hogy pszichológiailag egészséges legyen, hogy hatékonyabbá, és alkotóbbá
váljon.
Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, amely egy apró kis
magnak lehetővé teszi, hogy kibontakozzon belőle az a csodálatos virág,
amely benne rejlett. Ez a talaj, az elfogadás, lehetővé teszi a gyermeknek,
hogy megvalósítsa a benne rejlő lehetőségeket. Megdöbben
tő látni, hogy a gyerekek sokszor vadidegen embereket a bizalmukba
fogadnak. Mindent elmesélnek nekik és a szülők egészen meglepőd
nek, ha később a történeteket hallják. A gyermek csupán úgy érezte, el
fogadják és ez biztonságot adott neki. Mindazt, amit mondani akart, e
is mesélhette volna. Sokszor előfordul ilyen helyzetekben, hogy titkokat,
vagy még el nem mesélt történeteket mondanak el.
Sok szülő azt hiszi, hogy a gyermek teljes elfogadása akadályozza a
pozitív fejlődést. A szülők a gyerekek nevelésében messzemenően a
nem-elfogadás nyelvére hagyatkoznak, és azt hiszik, ez a legjobb út,
hogy a gyereknek segítsenek. Hasonlítsuk az elfogadást még egyszer a
talaj példájához, amely ezt a kis magot hivatott táplálni. Azt vehetjük
észre, hogy a nem-elfogadás esetén a talaj gazdag ítéletekben, értékelésben,
kritikában, kinyilatkoztatásokban, moralizálásban, figyelmeztetésekben
és parancsolgatásban. Ezekre az üzenetekre a gyerekek általában
visszahúzódással reagálnak. Az indigó gyerekek még érzékenyebben
reagálnak erre, néha szinte allergiás tüneteket produkálnak. „Királyok és
királynőkként" nehezen boldogulnak azzal a ténnyel, hogy valaki nem
feltétlen szeretettel és őszinteséggel fordul hozzájuk. Hamar megtanulják,
hogy sokkal kényelmesebb, érzéseiket, gondolataikat és gondjaikat
megtartani maguknak. Az elfogadás nyelve azonban felolvasztja őket.
Lehetővé teszi, hogy részesei legyünk érzéseiknek és problémáiknak.
A passzív elfogadás azonban nem elegendő. A gyerekek nem érzik
magukat ebben a tekintetben biztonságban, amíg a nevelő valamilyen
aktív módon nem jelzi. Fontos, hogy szóban és tettel eljuttassuk hozzájuk
elfogadásunk üzenetét.
Az elfogadást a következő módokon mutathatjuk ki:
• Szavak nélküli elfogadás: Az elfogadást jelezhetjük szavak nélkül,
például a testbeszéddel, gesztusokkal, arckifejezéssel vagy
más viselkedésmódokkal.
• Nem-beleavatkozás: Azzal, ha nem avatkoznak közbe, szintén
azt fejezik ki a szülők, hogy elfogadják a gyermek tettét. Beleavatkozás
lenne például zavarni a gyereket, ellenőrizni, a szobájába
küldeni vagy megóvni a hibáktól.
• Passzív meghallgatás: Ez odafigyelő meghallgatást jelent, ami
alatt folyamatosan jelezzük a gyereknek, hogy figyelünk, például
,.á, igen", „hallgatlak", „hm" reakciókkal.
• Szavakban kifejezeti elfogadás: A beszélgetésben közöljük a
gyerekkel, hogy rendben van, amit gondol és tesz.
• Aktív meghallgatás: Az aktív meghallgatás során kommunikációs
folyamat alakul ki, amelyben a beszélő és a hallgató nyitottak
egymás felé és odafigyelnek a másikra. A hallgató az üzenet
megismétlésével jelzi vissza megértését. Így kiküszöbölhetik a
félreértéseket. Sokszor egyidejűleg több üzenetet küldünk, és
így félreértések adódhatnak. Thomas Gordon azt írja: „Az aktív
meghallgatásnál tehát a hallgató megpróbálja megérteni, hogy,
mit érez a beszélő, vagy mi az üzenetének mondanivalója. Erre
válaszul saját szavaival (kód) megfogalmazza megértését és
visszaküldi a beszélőnek megerősítésképp. A hallgató nem küld
saját üzeneteket - például ítéletet, véleményt, tanácsot, érveket,
elemzést vagy kérdést. Csak azt jelzi vissza, hogy érzése szerint
mit jelentett a beszélő üzenete- nem többet és nem kevesebbet.'
Sok terapeuta és tanácsadó azért olyan sikeres, mert ismeri és tudja alkalmazni
az elfogadás nyelvét. A szülők is megtanulhatják megmutat
ni gyermeküknek szavakkal és érzésekkel, hogy elfogadják őt. Ha ez
sikerül nekik, akkor tényleg egy értékes segítségnek jutottak birtokába
és meglepő eredményeket érhetnek el. Nagyban befolyásolhatják,
hogy a gyermek mennyire képes szabadon megélni és kimutatni az érzéseit.
Rajtuk múlik, hogy az általuk meghatározott határokhoz és
struktúrákhoz tartják-e magukat.
Az elfogadás sokféle hatása közül egy sem olyan fontos, mint
gyermek belső érzése, hogy szeretik őt. Mert egy embert elfogadn
„úgy ahogy van", a szeretet igazi jele. Ha azt érezzük, elfogadnak, azt
jelenti, hogy azt érezzük, szeretnek. Természetesen az lenne a kívána
tos, hogy minden emberrel és gyerekkel így bánjunk. De az indig
gyerekek valóban meg is követelik tőlünk, hogy úgy fogadjuk el őket
ahogy vannak. Tudatában vannak nagyságuknak és fontosságuknak.
Elvárják tőlünk annak a bizonyítékát, hogy ezt mi is érzékeljük és elfogadjuk!
Ha egy indigó gyerek tudja, hogy a szülei feltétel nélkül elfogadják,
az megadja neki a lehető legjobb alapot a fejlődéséhez
A szeretet vezeti, és azt szeretné, fogadjuk el, hogy ö vezessen bennünket.
Az indigó gyerekeknek tulajdonképpen nincs szüksége szülőkre,
hagyományos értelemben. Amit mindenképp igényel, az a szeretet, a
szeretetteljes irányítás, és a tisztán átlátható struktúrák. Ebben rejlik a
szülők új feladata.
ÉN-ÜZENETEK
Nagyon fontosnak tűnik számomra, hogy kapcsolatainkban jobban
megtanuljuk megérteni én-üzeneteinket. Annyira hozzászoktunk, hogy
a te-üzeneteket használjuk, hogy fel sem tűnik, mi mindent „pakolunk
bele" a te-üzenetekbe. Az én-üzenetek lehetővé teszik, hogy az ember
mindig önmagánál és érzéseinél, vagy gondolatainál maradjon. A teüzenetek
többnyire valamilyen kellemetlen kijelentést, általánosítást
vagy bűntudatkeltést tartalmaznak és nagyrészt nem annak az embernek
az érzékelését küldi el nekünk, aki beszél. Az én-üzenetek használata
lehetővé teszi, hogy semlegesítsük a nézeteltéréseket. Szülőként
jogunk van a saját gondolatainkhoz, érzéseinkhez és én-formában kifejezhetjük
ezeket az érzéseket, anélkül, hogy a gyereket vádolnánk.
Egy példa: én-üzenettel azt mondhatja az anya: „Megbántva érzem
magam, ha ilyesmit teszel" A te-üzenettel azt mondaná: „Fájdalmat
okozol nekem, bántasz engem." A gyermek számára hatalmas különbség
van a két üzenet között. Az én-üzenettel azt közli vele az anya,
hogy mit érez épp, és mi jellemző rá ebben a pillanatban, a te-üzenettel
ezzel szemben ráfog valamit a gyerekre, amit egészen biztosan nem
szándékosan okozott.*
A te-üzenettel kezdődő beszélgetések többnyire vitával végződnek
vagy egyszerűen félbeszakadnak. Ezzel senki sem lesz boldog és elégedett.
Mindketten úgy érzik, nem értették meg. Az én-üzenetek kevésbé
szítanak vitát. Ez nem jelenti azt, hogy mindig, minden rendben van,
amit a szülők én-üzenetek formájában mondanak el. A gyereknek már
az is elég kemény, hogy azt kell hallani az anyjától, a viselkedése problémát,
vagy esetleg fájdalmat okoz neki. De még mindig kevésbé fenyegető
azt elmondani a gyereknek, hogy mit érzünk, mint őt vádolni.
Van egy könyv az üzenetek hálásáról, amit ajánlok Önöknek: Masaru Emoto: ..Die
Botschaft des Wassers (A víz üzenete).
Az indigó gyerekek abban különböznek a többi gyerektől, hogy áltálában
nem veszik át sajátjukként a szülők érzelmi mintáit. Ha úgy érzik,
igazságtalanul bántak velük, akkor csalódottak a sok igazságtalanság
és az őszinteség hiánya miatt. Ez vezethet szélsőséges reakciókhoz,
mint például:
• dühöngés,
• teljes visszahúzódás,
• előfordulhat, hogy nem próbálja meg többé helyrehozni a dolgot
a szülőkkel, mert úgy érzi, nem éri meg.
Az indigó gyerekekkel együtt élve a szülők megtanulhatják, hogy bátrabban
és belsőleg biztosabban nyilvánítsák ki belső érzékeléseiket és
érzéseiket. Egy indigó gyerek többnyire úgy is tudja, hogyan találhat
ja meg a szülők gyenge pontját. Mesterien érti a módját, hogy a „meg
felelő dolgot" tegye, a megfelelő gombot nyomja meg, hogy felpörges
se a szülőket. Ha nyíltan megmutatjuk gyermekünknek érzelmeinket
sebezhetőségünket, akkor tisztelni és becsülni fog bennünket. Akkor
ugyanis az ő nyelvét beszéljük. Az indigó gyerek igazság és nyiltszf
vűség utáni vágyával biztos, hogy nem fog kihasználni vagy rászedni
- attól eltekintve, hogy minden gyereknek szüksége van olyan területekre,
ahol kitapogathatja a határokat.
A szülők számára már az is nagy lépés, ha képesek megnyílni
gyerek felé. Nem egyszerű döntés, főleg, ha nincs ilyen jellegű tapasz
talatunk. De azt aratjuk le, amit elvetünk. Az őszinteség és nyíltság bizalmat
ébresztenek - és ezen a táptalajon létrejöhet valódi „emberek
közötti" kapcsolat. A gyerek megismeri a szülőket olyannak, amilyenek
valójában, amely megint csak arra ösztönzi őket, hogy megmutassák,
kik ők. Ahelyett, hogy elidegenednének egymástól, szoros kapcsolat
alakul ki, és senki sem kell hogy idegennek érezze magát a sa
ját otthonában.
VERESÉG NÉLKÜLI KONFLIKTUSFELDOLGOZÁS
Az angolban a konfliktusoknak ezt a fajta feldolgozását win-win meg
oldásnak hívják (angolul a to win szó jelentése győzni, nyerni). Ez a:
jelenti, hogy senki sem nyer és senki sem marad alul, vagyis mindketten
nyernek, mert a megoldás mindkettőjük számára elfogadható lesz.
Azt is mondhatnánk, hogy olyan konfliktusmegoldás ez, amely mindkét
fél megelégedettségére szolgál, mert végül olyasmiben egyeznek
meg, amellyel mindkét fél egyetért.
Például az anya vagy az apa és a gyerek igény-konfliktus helyzetben
vannak (a gyerek akar valamit, a szülőnek pedig jó oka van rá,
hogy megtagadja ezt tőle). A szülő felajánlja a gyereknek, hogy közösen
keresnek egy mindkettőjüknek kedvező megoldást. Ebben
egyikőjük, vagy akár mindketten tehetnek javaslatot. Kritikusan
megítélik és végül egy mindkettőjük számára elfogadható, végleges
megoldást választanak. Eleinte szokatlan ez a módszer, és mindkét
fél részéről feltételez némi kísérletező kedvet. De hatékony és jelentősen
egyszerűbbé teszi az életet. Mivel az indigó gyerekek nagyon
nyíltak és nyitottak az őszinteségre, és arra, hogy egyenjogú partnerként
kezeljék őket, hamar együttműködnek ebben, és tartják magukat
a megállapodásokhoz. Lényükből fakadóan szeretik és értékelik ezt a
bánásmódot.
3.2. Hogyan bánik a problémákkal egy indigó gyerek?
Egy ereje teljében lévő indigó gyerek arra törekszik, hogy minden
problémát magasabb elveivel összhangban oldjon meg. Kérdéseire a
válaszok legyenek etikusak, szeretetteljesek és emberségesek. Nem
tud elfogadni olyan válaszokat, amelyek nem integrálóak és őszinték,
csak azért mert gyorsak és kényelmesek. Megpróbálja, hogy belső érzései
vezessék, a magának és másoknak is helyeset tegye. Ha egy gyermek
kibillen egyensúlyából, ha elveszíti a kapcsolatot érzéseivel, akkor
csak nehezen tud problémákat megoldani, elszigetelődik belső tudásától,
összezavarodik, nem tud tájékozódni, és nem bízik a saját
megoldásaiban. Nem tudja elképzelni, hogyan hozhatná össze kozmikus
észlelését a földi valósággal. Ilyenkor visszahúzódik, elszigetelődve
érzi magát, és úgy gondolja, nem értik meg. A probléma nem oldódik
meg.
Unalom
Sokszor azt mondják, hogy a legtöbb indigó gyerek hamar unatkozni
kezd. Úgy tűnik, belül hajtja őket valami, hogy állandóan egyik tárgyról
a másikra ugráljon a figyelmük. Különös odafigyelésre és változatos
kihívásokra van szükségük, hogy ne unatkozzanak. Ehhez jön még
belső adományuk, hogy sokkal többet érzékelnek, mint ami általában ,
látszik. Nem értik, hogy mi nem ugyanazt tudjuk érzékelni vagy felismerni.
Próbálják lelki szinten megértetni magukat velünk, de többnyire
feladják, ha valami érthetetlenre bukkannak.
Az anyagi világ, ahogy azt mi kialakítottuk, untatja őket. A rutinfeladatokat
is unalmasnak találják. Inkább saját feladataikat követik,
amelyre érzéseik vezetik rá őket. Naponta erőt kell venniük magukon,
hogy ne azt csinálják, ami tulajdonképpen „helyes és fontos" lennel
számukra. Mivel többnyire nem engedik meg nekik, hogy „elkalandozzanak",
hogy valami mást tegyenek, elkezdenek unatkozni. Tudják
hogy jobban tudnak tanulni, ha aktívak lehetnek és ők maguk gondolkodhatnak,
de a legtöbb oktatási rendszerben a gyerekek nem tanulhatnak
úgy, ahogy az nekik megfelel. Ritkán kapják meg a spirituális és
szellemi késztetéseiknek megfelelő támogatást a szülőktől, környezetüktől
vagy az iskolától.
Mi is tulajdonképpen az unalom? Talán azt jelenti, hogy „untig lenni",
ahogy azt hektikus világunkban általában értjük. Unalmat többnyire
akkor érzünk, ha olyasmit kell tennünk, ami nincs összhangban belső
meggyőződésünkkel és belső hajlandóságunkkal. Előfordulhat,
hogy az indigó gyerekeknek egyszerűen több térre van szükségük.
Előfordulhat, hogy csak úgy tűnik, mintha unatkoznának, de tulajdoni
képpen időre van szükségük, hogy kipihenjék a mi rohanásunkat, mert
a világunk nem felel meg saját elképzeléseiknek?
Az indigó gyerekek genetikus felépítése más, felébredt állapotban
élnek. Számukra a földi és szellemi szinteket csak egy vékony réteg
választja el egymástól. Gyors a gondolkodásuk, gyorsan megértenek
mindent, energiájuk ötletek és gondolatok formájában árad sebes tempóban
agyuk szellemi hálóján. Minden, ami nem elég gyors számukra
untatja őket és nem köti le a gondolataikat.
Eltérő genetikai adottságuk mellett az agyuk felépítése is más.
Több híd köti össze a bal és jobb agyféltekét, a két rész könnyebben
tud együttműködni. Ezért más jellegű kihívás képes ébren tartani az érdeklődésüket.
Ehhez jön még az is, hogy többnyire csak az olyan témák
érdeklik igazán, amelyek szellemiek, őszinték, tudatos környezethez
viszonyulást mutatnak és egyenesek. Egyszerűen nagyon magasak
az eszméik. Az indigó gyerekek mások és másképp reagálnak; például
gondokodás, tanulás és bármilyen kreatív tevékenység közben sokat
kell mozogniuk; ha a testük mozog, azzal egyfajta nyugalomra lelnek,
jobban összeszedhetik magukat és világosabban tudnak gondolkozni.
A gyors információk korszakában élünk. Nem kell tehát csodálkoznunk,
ha az indigó gyerekek csak rövid ideig játszanak vagy foglalkoznak
valamivel. A mozgás vagy a változás kényszere követeli, hogy továbbmenjenek.
Nem feltétlenül untatja őket minden, de az unalom biztosan
felbukkan, ha hosszabb ideig kell ugyanazzal a dologgal elfoglalniuk
magukat. Mindenekelőtt az egyforma dolgok állandó ismételgetése
nem lelkesíti őket. Megtörténhet, hogy van például egy kedvenc
játékuk, amelyet újra és újrajátszanak. De a korábbi generációktól eltérően,
nem fognak órákig ugyanazzal a darabbal játszani, hacsak nem
tud mozogni az a rész. A jövőben sokkal több mozgó, beszélő, csipogó,
válaszoló játék lesz, amire ezeknek a gyerekeknek igénye van, és
amiért lelkesednek majd.
Az indigó gyerekeknek a nyugalom egy bizonyos formájára van
szükségük, akkor is, ha ezt nem mindig értjük meg, vagy nem tudjuk
követni. Például sokan közülük épp a mozgásban tudnak megnyugodni,
az olyan helyzetek, amelyek nekünk inkább stresszt jelentenek, lehetővé
teszik az indigó gyerekeknek, hogy kipihenjék magukat. Ha
megfigyelünk egy indigó gyereket, sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy
pont számítógéppel játszva pihen. Sokan azt gondolják, hogy ezek a
játékok károsak a gyerekeknek, úgy tűnik azonban, hogy ők pont ebben
kapcsolódnak ki, és töltődnek fel energiával. Bizonyára időszerű,
hogy ilyen sok számítógépes játék létezik (szerencsére a negatív erőszakjátékokon
kívül vannak értékes pedagógiai tartalmú játékok is).
Sok szülő csodálkozik, hogy már kis gyerekek is tudják kezelni a
számítógépes programokat, és tudnak segíteni a szüleiknek a gép keKépzeljük
el, hogy valahol ülünk és megpróbálunk odafigyelni valakire,
aki szeretne nekünk mutatni és elmagyarázni valamit:
• Annyira nyitottak, érzékenyek és intuitívak vagyunk, hogy máirég
érezzük, mit szeretne nekünk a partnerünk mondani. Minden
túl sokáig tart és túl lassú ... Végül elvész a figyelmünk.
zelésében, akiknek ez talán nehézséget jelent. Az indigó gyerekek
ráadásul sokszor olyan gyorsak kreativitásukban, hogy nem találják a
szükséges szavakat, amellyel megértethetnék magukat a környezetükkel.
De ezek olyan feladatok, amelyek mindkét agyféltekét ingerlik, az
intuíciót és a kreativitást is - és akkor már nem is unatkoznak.
Összpontosítás és figyelem
Az iskolákban és otthon is aktuális téma sok gyerek figyelemmel kapcsolatos
problémája. Nem lenne helyénvaló azt állítani azonban, hogy
minden indigó gyerek figyelmetlen. Éppígy nem jelenthetjük ki, hogy
minden figyelmetlen, ADS-es vagy figyelemliiány szindrómás gyerek
indigó lenne. De mindenképp feltűnő, milyen sok indigó gyerek tartozik
ebbe a kategóriába. Ha jobban utánajárunk, arra a látszólag ellentmondó
eredményre jutunk, hogy az indigó gyerekek tulajdonképp nagyon
figyelmesek, ha érdekli őket valami. Nem tudják azonban aktívan
irányítani a figyelmüket. Környezetük legkisebb változása megzavarhatja
vagy elterelheti, vagy tudattalanul magára vonhatja figyelmüket.
Egy indigó gyerek nagyfokú érzékenysége és magasan fejlett
érzékelőképessége révén sokkal több információt kap gondolatok, elképzelése,
ötletek és képek formájában, mint más gyerekek. Néha annyira elárasztják
az ilyen információk, hogy egészen nyugtalan és zavart lesz.
Ennek a következő a magyarázata: Ha valaki magasabb energiákkal áll
kapcsolatban, akkor intenzívebb a kapcsolata a szellemi szintekkel. Ez
megint csak azt jelenti, hogy több képet és üzenetet fogad a „fejében" és
bizonyos körülmények között több ilyet érzékel a dolgok között.
Azért, hogy érthetővé tegyem, mi is történik egy indigó gyerekkel,
szeretném, ha megcsinálnánk egy kis gyakorlatot:
• Olyan sok kép és üzenet érkezik mellette, hogy a megbeszélteket
állandóan más szempontból tudjuk szemlélni. Kreatív ötletek
áramlanak a szellemiből a fejünkbe, mint egy lávafolyam.
Hatalmas információáradat száguld végig a fejünkön, méghozzá
olyan gyorsan, hogy szavakba sem tudjuk foglalni, hogy mit érzékelünk
és tapasztalunk ... Végül oda a figyelmünk.
Ehhez jön még, hogy egy indigó gyerek valahogy, valahol intuitívan
már mindent tud. Sokszor nem lehet egy témától elvonni. Sokkal szívesebben
követi az új felismeréseket, amelyek átsuhannak a fején,
hogy lássa, milyen eredmény lesz a vége. A tanárok sokszor nem ismerik
fel ezt a jelenséget és a gyerekek viselkedését érdektelenségnek tekintik.
De az indigó gyerekek a saját világukban élnek, az anyagi világ
túl egyszerű és túl felületes számukra, semhogy sokáig azzal foglalkozhatnának.
Viszont az indigó gyerekek közül sokan szenvednek biztosan ADSben.
Teljesen felzaklathatja őket, ha bizonyos tárgyakat elvesznek
megszokott környezetükből, vagy ha újakat tesznek oda. Minden mozdulat,
minden zaj, minden történés eltéríti őket és magára vonja figyelmüket.
Főleg az iskolában - ahol a gyerekeknek különösen hosszú
ideig kell csendben ülni -, fordulhat elő, hogy minden földre eső ceruza,
minden, ami kint történik, eltereli és elvonja a figyelmüket a tananyagtól.
Egy ilyen gyerek mindenről megfeledkezik maga körül, sokszor
nagyon nehéz szunnyadó figyelmét tudatosan az adott pillanatban
aktuális témára irányítania.
Ráadásul az indigók aktív gyerekek, és tanulás közben mozgásra
van szükségük. Másképp működnek és osztják be az erejüket. Hagyják,
hogy más ingerek vezéreljék őket, amelyeknek elevennek és motiválónak
kell lenniük. Ha olyan közegbe kerül a gyermek, amely nem
győzi meg őt, szeretné azonnal elhagyni. Gyorsan elmenekül vagy
megpróbálja „megkerülni" a helyzetet, vagy mélyebb értelmet adni
neki.
Egy ADS-es indigó gyereknek látható célokra van szüksége. A célok
motiválják, mivel ereje rövid idő alatt képes fel- és leépülni. Szabad és
önálló akar lenni. Nehezen tud jelentéktelen dolgokra koncentrálni és
gyűlöli, ha erős ingerek, motiválás vagy ösztönzés nélkül kell „teljesítenie".
Néha az a benyomásunk támadhat, hogy egy ADS-es indigó
gyerek csak akkor érzi magát elevennek, ha intenzíven tapasztalhat.
Egy tanárnő, aki nagyon szereti a gyerekeket, és jól megérti az új
gyerekeket, azt mesélte: „Ha szeretném, hogy az órám nyugodt, harmonikus
legyen, akkor fontos, hogy annak a pár gyereknek az osztályomban,
akik talán indigó gyerekek, meghagyjam a szabadságukat.
Néha előfordul, hogy az egyik gyerek feláll és egyszerűen futkározik
pár percig a teremben. Ezután újra leül és megint képes figyelni az
anyagra. Vagy egy másik gyerek fel kell, hogy álljon, odamegy az iskolatáskájához,
kivesz mindent, hogy azután visszapakolja. Öt perc múlva
magától visszajön a csoportba, és részt vesz a munkában. Megszoktam,
hogy ilyenkor annyit mondok: „Akkor, megvan? " A gyerekek általában
egy barátságos ,,Igen, megvan!" mondattal igazolják vissza.
Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak ezzel, és ez nem szakítja félbe
a tanítást. "
A tanárnő így összegzi: Meg kell hagyni ezt a szabadságot a gyerekeknek.
Az ADS jelei:
• A gyereknek sokszor nem sikerül egy dologra fordítania a figyelmét,
hacsak nem köti le egészen az érdeklődését.
• Gondatlanságból hibákat követ el az iskolában.
• Sokszor úgy tűnik, hogy nem hallja, ha szólnak hozzá.
• Hagyja, hogy a külvilág ingerei megzavarják.
• Elveszít, elfelejt vagy elrak dolgokat, amelyek pedig fontosak a
feladatához vagy a tennivalójához, sokszor feledékeny a napi el- §
intéznivalóival.
• Nehezen tud megmaradni egy dolognál a játékban vagy a feladataiban.
• Nem hallgat az utasításokra vagy instrukciókra.
• Sokszor nehézséget jelent neki, hogy megszervezzen feladatokat
vagy tevékenységeket.
• Gondjai vannak új szabályok megtanulásával, mert nem figyel
oda a magyarázatoknál.
• Nem tud odafigyelni a hallottakra; bizonyos mondatrészeket
vagy az elmondottak részleteit elfelejti.
• Hajlamos rá, hogy könnyen unatkozni kezdjen.
Ha ezekből két vagy több tünet erősebben megvan gyermekünkben,
mint a vele egykorúaknái, és már hétéves koruk előtt megjelentek, akkor
ADS-ről beszélünk, azaz figyelemhiányos szindrómáról, illetve zavarról.
Ezeket a zavarokat külön kellene vizsgálni és kezelni.
Különböző ADS-es gyerekeket szakszerűen kezelő csoportok arról
számolnak be, hogy az ADS-es gyerekek testi feltételeikben is különböznek
más gyerekektől, másképp reagálnak és bánnak helyzetekkel,
illetve az idő múlásával. Ezt már ismerjük az indigó gyerekektől (a
másik típusú DNS), akik ugyanúgy másképp reagálnak, mint ahogy
megszoktuk. Újra és újra találhatunk párhuzamokat.
Saját tapasztalataim alapján, úgy tűnik nekem, sürgetően követelik
tőlünk, hogy újragondoljuk és elfogadjuk az újat. Sok bátorságot, együttérzést,
elfogadást és átalakítást követel tőlünk az ügy, hogy megtanuljuk
megérteni az új gyerekeket és a velük való bánásmód új formáját.
Az indigó gyerekek egyik legnagyobb problémája, amely figyelmetlenséget
válthat ki, az, hogy a gyerek más gyerekekkel hasonlítja
össze magát, akiket normálisnak mondanak. Ha a többiek „normálisak",
abból arra következtet az indigó gyerek, hogy ő „nem normális".
Az indigó gyerek azonban nagyon vágyik rá, hogy „normális"-ként fogadják
el. A gyermek úgy érzi, hatalmas nyomás nehezedik rá. A legfiatalabb
gyerekkortól kezdve terhelhetősége határán él másságával.-
Ha iskolába kerül, általában még tovább erősödik ez a nyomás. A kudarctól
való félelem, vagy az az érzés, hogy nem a megfelelő helyen
van, figyelmetlenséget és ellenállást válthatnak ki. Sok gyerekben ettől
akár olvasási és helyesírási zavarok is kialakulhatnak.
Mag. Thomas Burger és Dr. Max Kasstenhuber Ausztriából, Linzből
egy - nyolcvan olvasási és helyesírási problémával küszködő gyermekről
készült — tanulmányukban azt írják: a gyei-ekek szívesebben
dolgoznak számítógéppel, mint más tanulási segédeszközzel. Nem
a tanárok vagy a szülök adnak visszajelzést a jó vagy rossz megoldásról,
hanem egy gép. Ezzel a géppel nincsenek személyes kapcsolatban.
77
amelyet a túl gyakori kudarc kockára tenne. Könnyebben elviselik a
számítógép kritikáját, mindaddig, amíg a programok a sikerélményeket
is lehetővé teszik. A számítógép biztonságot nyújt, mivel sok tényezője
állandó; az írás, a képek és a hangok gyors, ismerős és nem változó
képet nyújtanak. A visszajelzések kiszámíthatóak: a hibákat hibáknak,
a helyes válaszokat helyes válaszoknak ismeri jel. Sok helytelen
próbálkozás után sem mondja azt a számítógép a „helyes" helyett,
hogy „na végre" vagy „ideje volt már". Az indigó gyerekeknek ez nagyon
fontos, mivel nem szeretik, és nem ismerik el az ítéleteket.
A gyerekek megtanulnak problémákat megoldani, saját maguk
stragégiákat kidolgozni hozzá, távolságból szemlélni az eredményesség
miatt kialakuló nyomást; több a motivációjuk, hosszabb ideig és
szívesebben tanulnak és büszkék önmagukra, mert sikereket mutathatnak
fel. Ha a szülők komolyan teljesítik a feladatukat, hogy határokat
szabjanak a számtógéppel való foglalkozásnak, annak mindketten, a
szülők és a gyerekek is élvezhetik az előnyeit. "
Egy indigó gyereknek akkor tudunk igazán segíteni, ha elfogadjuk
és elmagyarázzuk, hogy ő más, és más tehetségekkel született. Fontos,
hogy a gyerek elfogadja ezt a másságot és saját önértékelést tudjon felépíteni.
Akkor nem kell „tettetnie" magát abban a reményben, hogy
mindenki normálisként fogadja el és szereti majd. Ekkor elkezdheti kifejezni
képességeit.
Beszéljünk a gyermekünkkel és kérdezzük meg, hogy ő maga milyen
megoldást javasol. Egy elfogadáson és elismerésen alapuló beszélgetés,
segíthet kialakítani a közös gondolkodási és cselekvési stratégiát,
amely örömet okoz a gyermeknek, és amelyet teljesíteni is fog.
Dicsérjük gyakran a gyermekünket és töltsünk be valódi szülőszerepet.
Egy gyereknek dicséretre és átlátható családi struktúrára van szüksége
ahhoz, hogy jól érezze magát. Ekkor megszabadulhat a tehertől, és szabadon
játszhat, tanulhat és növekedhet.
Terhelhetőség és kifáradás
Sokszor megfigyelhetjük, hogy a terhelhetőség s kifáradás tekintetében
kétféle gyerek létezik.
Az első csoportba tartozó gyerekek nagyon hamar kifáradnak, vagy
napokig panaszkodnak, hogy túl fáradtak felkelni is, felöltözni, megreggelizni
és iskolába enni. Ezek a gyerekek nagyon passzívak, ingerhiányban
szenvednek és kevés kapcsolatuk van. Az, hogy ilyen könynyen
kifáradnak, sokszor oda vezet, hogy nem tudják teljesíteni az iskolában
elvártakat.
Előfordulhat, hogy egy ilyen gyereket rosszul ítélnek meg, és másik
osztályba tesznek át. Ez megint csak ahhoz vezethet, hogy túl keveset
követelnek meg a gyerektől, és így nemhogy kevesebb, de több
probléma lép föl.
A második csoportba tartozó gyerekek reggel felébrednek és legszívesebben
egész nap a házban, és az iskolában szaladgálnának, kiskorukban
nem akarnak délben aludni, esténként későn fekszenek le, és
csak akkor, ha már nincs senki, aki ébren maradna velük. Bárhol képesek
pihenni és lazítani, akár egy szórakozóhelyen vagy étteremben is.
A fáradékony gyerekekkel szemben nagyon aktívak és könnyen alakítanak
ki kapcsolatokat, az iskolában pedig nehéz besorolni őket, mivel
mozgáskényszerük „nyugtalan elmét" csinál belőlük.
A fáradékony és nem terhelhető gyerekek teljesítmény görbéje pár
perc után már többnyire jelentősen süllyed. Ezért a teljesítőképességük
abnormálisán ingadozik. Részben már arra sem emlékeznek, mit
mondtak vagy gondoltak, és így hatalmas információs lyukak keletkeznek.
Jó és rossz napok és időszakok váltogatják egymást, ami minden
érintett számára nehéz. Segítséget jelent, ha megtalájuk, mely napszakban
terhelhető leginkább a gyerek, hogy ilyenkor találkozzon a
még meg nem oldott feladatokkal.
Az indigó gyerekek szülei közül feltűnően sok kap olyan diagnózist
az orvosoktól vagy terapeutáktól. akik a gyermekeiket vizsgálják,
hogy a gyermek POS-ben (pszicho-organikus szindrómában) szenved
vagy valamilyen másik hiány-szindrómában. Igaz, hogy bizonyos POS
jelölések igazak az indigó gyerekekre, viszont mások nem. Világosan
kell látnunk, hogy valójában csak nagyon kevés indigó gyereknek van
hiány-szindrómája.
Szinte elképzelhetetlen, hogy milyen sok új gyereket bélyegeznek
hiány-szindrómásnak. Előfordulhat, hogy ők tényleg mindannyian pszichiátriai
esetek vagy talán velünk nem stimmel valami? Miért van olyan
sok gyerek, akik tulajdonképpen indigó gyerekek, de hiány-szindrómás
gyerekként kezelik őket? Egy lehetséges magyarázat: a gyerekekkel
szerezett kevés tapasztalat, és az ebből fakadó értetlenség, amelyet a vi- j
lágunk ezen gyerekekkel szemben tanusít, ami megint csak nagyon!
megterheli és kifárasztja a gyerekeket. Amióta 1980-tól az ADD-t és;
1987-től az ADHD-t betegségnek tekintik és ismerik el, egy évtizeden;
belül gyerekek millióit jelöltek meg ezekkel a zavarokkal.
Néhány, az indigó gyerekekkel összefüggésben felbukkanó hiány-szindróma:
• ADD - Attention Deficit Disorder (angol nyelvterület)
• ADS - Figyelemhiány-zavar vagy szindróma ( ADD a német
nyelvterületeken)
• ADHD - AttentionDeficit hyperaktivity Disorder (angol nyelvterületen)
• ADSH - figyelemhiány szindróma hiperaktivitással (ADHD az
angol nyelvterületeken)
• HKS - hiperkinetikus szindróma
További fogalmak és jelölések, amelyek a fenti hiány-zavarokkal
függésben fontosak:
• Ambidextéria (kétkezesség)
• Félelem az újtól, a változástól, az átállástól
• Clumsy Child Syndrom (ügyetlen gyerekek)
• Syskalkulie (számolási nehézségek)
• Diszlexia (olvasási nehézségek)
• Hiperaktivitás (túl aktív)
• Hipertónia (magas vérnyomás)
• Hipoaktivitás (túl kevéssé aktív)
• Legasthenia (írási és olvasási nehézség)
össze-
• Tanulási zavarok
• Túlérzékenységi szindróma
• Magatartászavarok, aggresszió
• Különböző érzékelési zavarok
Itt most csak azokat a megjelöléseket soroltam fel. amelyek véleményem
szerint összefüggésbe hozhatóak az indigó gyerekekkel. A hiányszindrómáknak
ez a listája sokkal hosszabb. A jövőben kiderül majd,
hány ponton találkoznak az indigó és a POS gyerekek, illetve az indigó
és más hiány-szindrómás gyerekek. De az érintett gyerekek számát tekintve
és a szindrómák mennyiségét látva felmerül egy sokkal fontosabb
kérdés: Nem lenne itt az ideje, hogy újragondoljuk ezt a témát? Új
modellek, új gondolkodási módok szükségesek a jövőben, amelyek
megfelelnek ezeknek a gyerekeknek.
Szociális viselkedés
Az indigó gyerekek érzéke a szociális határok iránt kevésbé fejlett.
Sokszor közvetlenséget vagy gátlástalanságot vetnek a szemükre a felnőttekkel
való viszonyukban, mert szeretnek „azonos szinten" érintkezni
velük. Ha úgy érzik, megértik őket, különösen nyitottak és bizalommal
teltek, szeretik az intenzív, szellemes és dinamikus beszélgetéseket.
Egyrészt hajlamosak felületes ismeretségeket kialakítani, másrészt
inkább egyetlen barát vagy néhány közeli barát mellett tartanak ki. Alapvetően
nem szeretik a felszínességet, de a legtöbb más gyerek egyszerűen
nem érdekli őket, nem ugyanolyan hullámhosszon vannak. Legjobban
a kis számú, de mély barátságokat kedvelik, és fiatal korukban előfordulhat,
hogy csak egyetlen barátjuk van, akit igazán kedvelnek.
Indigó gyerekeknél gyakran látni erős kötődést olyan háziállathoz,
akit nagyon szeretnek. Az állatok ezeknek a gyerekeknek egy darabka
otthont képviselnek, mivel őszintének és nyíltnak érzékelik őket. Az
állatok közvetlenül fejezik ki magukat, mégis világosan jelzik a határokat,
és feltétel nélkül szeretnek. Az indigó gyerekek az állatokkal teljesen
önmaguk lehetnek, és nem kell szerepet játszaniuk.
81
Az indigó gyerekek elég bizonytalannak érezhetik magukat, ha az f
egész világ azt közvetíti feléjük, hogy ők mások, mint a többi gyerek.
Ez a bizonytalanság agresszivitást, menekülési reakciókat, depressziót .
vagy elszigetelődést okozhat. A gyerek sokszor nem érti a világot, és
néha úgy érzi, mintha nem a megfelelő bolygón ért volna földet. Mivel
a földre születnek, hogy az embereket, a Földet, a növényeket és az
állatokat határtalanul szeressék, az ilyen gyerekeknek többnyire nagy
sokk ez. Ilyenkor találnia kell valamilyen módot, hogy levezethesse és
kifejezhesse bizonytalanságát. A kívülről rá ható nyomás, hogy alkalmazkodjon
a társadalomhoz, hatalmas, de a gyereket csak nehezen lehet
olyasmire kényszeríteni, amiben nem hisz. Egy indigó gyerek még
a szociális nyomás hatására sem veti alá magát neki nem tetsző normáknak.
Ha kényszerítik rá, hogy szociálisan másképp viselkedjen és
illeszkedjen a normához, akkor könnyen elveszíti a kapcsolatot belső
lényével és elveszíti önmaga középpontját. Ez elkeseredett ellenállástés
lázadást vonhat magával.
Mivel az indigó gyerekek biztosak benne, hogy joguk van saját
meggyőződésük szerint cselekedni, nehézségek adódnak, ha kényszerítik
őket, hogy másképp tegyenek. Az indigó gyerekeknek megvan a
maguk elképzelése a csoportról és barátságról, mégis sokszor csoportéretlennek
ítélik őket. De inkább arról van szó, hogy hajlamosak a kü- •
löncségre, mert a többi gyerek csak ritkán érti meg vagy fogadja el, és
saját eszméiket vagy szellemi ötleteiket nem mindig tudja megosztani
velük. Elszigetelődik a csoportban, ha úgy érzi, nem értik meg, ami
sem neki, sem a csoportnak nem tesz jót. Az a legjobb, ha talál magának
olyan barátokat, akik megértik és osztoznak eszméiben.
Mindannyian ismerünk olyan anyákat, akik már nem tudják, hogyan
taníthatnák meg a gyereküket a nyilvánosság előtt „alkalmazkodóan"
viselkedni. Ha valaki egy ordító gyereket vonszol maga után az
áruházban vagy a metróban, és mindenki szemrehányóan néz rá, könynyen
kétségbe eshet. Ha a szülők elkezdik spirituális szemszögből érzékelni
helyzetüket, akkor „új gyereknek" látják a gyermeküket és
megértik a lelki összefüggéseket. Olyan mintha egy másik szemüvegen
keresztül néznék, amely mindent másmilyennek mutat. Rájönnek,
ahelvett. hogy sírnak egy helyzet miatt, inkább nevetniük kellene, mert
olyan rendkívüli! Ezzel jelentősen könnyebbé válik mind a szülők,
mind a gyerekek élete!
Verena Trautwein, két indigó gyerek édesanyja, gyógyító és
radionika terapeuta a következőket mesélte:
„David hétéves, nagyon barátságok és nyílt gyermek. Séta közben
ült a babakocsiban és mindenkinek átkiabált az utcán köszönés gyanánt,
mindenkit barátságosan köszöntött. Nagyon tág az energiamezője
és mindenben önmagát éli meg, amivel csak találkozik. Már az óvodában
olyan volt, mint egy szivacs. Sokszor, amikor délben hazajött,
egy órán keresztül ordított, hogy megszabaduljon a rengeteg délelőtti
benyomásától.
Később az iskolában mindig nehézségei voltak az osztálytársaival.
Véletlenül elment mellettük és hozzájuk ért vagy csipkedte őket. Számára
ez egyfajta kapcsolatfelvétel volt, amelyre a legtöbb gyerek nem
éppen pozitívan reagált. Túl közelinek érezték és ellökték, vagy meg is
ütötték. Otthon azután elmesélte, anélkül, hogy bármilyen kapcsolatot
lehetett volna felfedezni viselkedése és az eredmény között. Sokszor
előfordult az is, hogy csak ugyanabban a teremben állt és a többi gyereket
figyelte, őket pedig zavarta ez. Pár gyerek utána szaladt, elverték
vagy lenyomták a földre. Többnyire ez valamilyen játék részeként zajlott,
de néha komoly is volt a dolog, és ez nagyon összezavarta. Szeretetteljes,
figyelmes tanára volt és sokszor megbeszéltük, hogyan lehetne
Davidnak segíteni, hogy jobban kapcsolatban legyen önmagával és
belső erejével. Nem ismert határokat, legkevésbé a sajátjait. Újra és
újra megpróbáltuk elmagyarázni neki az összefüggéseket, de egy hatéves
gyerekre nem hatnak az érvek, csak a történésekből tanul Mindannyian
nagyon sokat tanultunk a nehézségeiből, és egyre világosabban
láttuk, hogy nekünk is meg kell változnunk, ha segíteni akarunk neki.
Az évekig tanult, a belső növekedéshez alkalmazott módszerek fokozottan
előtérbe kerültek a saját otthonunkban. Azt tapasztaltuk, hogy
nem érezzük jól magunkat, ha ő nincs jól, és hogy ha ő nem boldog, akkor
mi sem vagyunk azok. Így elkezdtünk kísérletezni, hogyan tudnánk
a képességeinket és tudásunkat az egész család érdekében felhasználni.
Ujabb és újabb aspektusokat fedeztünk fel, amelyeket eddig nern érékeltünk.
Nem volt könnyű elismerni, hogy David a viselkedésével olyan igényeket
fejez ki, amelyeket mi eddig egyszerűen nem láttunk meg, vagy
nem illettek bele a mindennapjainkba. Attól a döntéstől megerősödve, I
hogy az otthoni feltételeket - amennyire csak szükséges - átalakítjuk,
elkezdtük megváltoztatni a Daviddal való bánásmódunkat is. A nehézségeit
ösztönzésnek tekintettük, hogy új formákat próbáljunk ki.
David nem ismert például határokat. Ez otthon is így volt. Mondtunk
valamit, ő pedig nem reagált. Ez megint csak rávezetett bennünket,
hogy milyen világos határokat kell szabnunk a magunk részérői
Megállapítottuk, hogy másképp kell viszonyulnunk a határokhoz és rájöttünk,
hogy sokszor egyáltalán nem tudtuk, mik az értelmes és egészi
séges határok. Idővel megtanultuk ezt is a próbálkozások és tévedések
révén. David határokat követelt tőlünk, és ha nem adtuk meg neki, aki
kor a viselkedésével ő vitt el bennünket saját határainkig, és így tulajdonképp
a saját, és az ő határait is kénytelenek voltunk állandóan új-,
rafogalmazni.
Néha átláthatatlanná vált a káosz, amelyben David volt a főszereplő.
De nem adtuk fel. Sok időt adtunk magunknak és kitartottunk az el
határozásunk mellett, hogy átalakítjuk a családot és mindenkinek elegendő
teret és kifejeződési lehetőséget hagyunk. Üvöltözés nélkül akar
tunk együtt enni, szép dolgokat szerettünk volna együtt megélni, szép
otthont és kedélyes együttléteket akartunk.
Nekünk, szülőknek meg kellett tanulnunk keresztülvinni, amit akarunk
és saját szükségleteinket szem előtt tartani. Rá kellett jönnünk, hogy több
prioritást adtunk a gyerekeinknek, mint saját magunknak. Ezt a felelőssé
get azonban nem akarták maguka venni, sőt túl nagy feladatnak élték
meg. Ahogy fokozatosan elkezdtük betölteni a szülőszerepet, ugyanúgy
kezdtek a gyerekek visszazökkenni a gyerekszerepbe. Egyik, más szülők
kel töltött esténken a következőt mondtam, ami jól leírja a folyamatot
A gyermekeim akkor a legboldogabbak, ha én boldog vagyok és jól érzen
magam. Ez pedig akkor van meg, ha azt csinálják, amit mondok.
Ma már együtt eszünk és beszélgetünk. Öröm látni mindkettőjükön,
hogy élvezik szerető irányításunkat. Mindketten nagy egyéniségek é
világosan megmutatják, mit szeretnének, és mit nem. Odafigyelünk é
szülőkém meglévő áttekintő képességünkkel eldöntjük, mit lehet, és mit
nem. Mindig arra törekszünk, hogy lehetővé tegyük számukra a lehetségest,
és ők tudják ezt. Naponta tanulunk új és harmonikus viselkedésmódokat,
amelyeket a kölcsönös tisztelet és szeretet határoz meg.
Pár hónap állandó odafigyelésre volt szükség, hogy a családon belül
új hangulatot és viselkedési módot alakítsunk ki egymással, és sikerült.
De még mindig problémái voltak Davidnak az osztálytársaival.
Nem volt egészen a testében és nem találta a helyét az osztályban. Véqiil
radionikával kezeltem és elkészítettem a lélek hologrammját. Ebből
többek között az is kiderült, hogy a tudatalattijában a tehetetlenségérzés
tárolódott el. Pár nappal a radionikai kezelés után azzal jött
haza az iskolából, hogy elmesélte, a gyerekek megverték. Arra a kérdésemre,
hogy miért, azt válaszolta: Azt hiszem, idegesítettem őket. Ez
az önreflexió új volt. Eddig mindig csak azt válaszolta: Nem tudom,
semmit sem csináltam. Pár nappal később hazajött és azt mondta: Ma
nem vertek meg. Nem idegesítettem őket. Ettől a naptól kezdve megértette,
amit mi kívülről nem tudtunk volna elmondani neki.
Azóta egyre intenzívebben érzi a testét, vannak barátai, elmondja a
szükségleteit, nyílt és mégis egészen kisfiús, aki mindig megpróbálja a
saját határait a mi határaink segítségével megtalálni, és boldog, ha mi
szabunk neki határt. Egész energiamezője átalakult egy magasabb
rend szerint, és boldogok vagyunk, hogy ilyen finom gyógyító módszert
találtunk, ami belülről erősíti őt és támogatja abban, hogy erőteljes lényét
még jobban kifejezésre juttassa. "
Hiperaktivitás és motorikus nyugtalanság
Mit is jelent pontosan a hiperaktivitás? Miért beszélünk néhány éve
olyan sokat a hiperaktivitásról? Miért van szerte a világon sok olyan új
gyerek, akiknél a diagnózis hiperaktivitást állapít meg? Az új gyerekek
hiperaktivitását szeretném a következőkben több oldalról megvilágítani
és megmutatni, hogyan tanulhatjuk meg elfogadni és megérteni ezeket
a gyerekeket.
A magyarban a hiperaktivitást többnyire ADSH-nak nevezik, ami
azt jelenti: figyelemhiány szindróma hiperaktivitassál. Vagy az angol
f
ADHA, Attention Deficit Hyperactivity Disorder-t jelent. A hiperaktivitás
maga egyszerűen túlzott aktivitást jelent és mozgási nyugtalanságnak
is nevezik. Kevésbé ismert, de mégis sokszor előfordul a paszszív
ADHD vagy passzív ADSH. Itt a „H" nem hiperaktivitást hanem
hipoaktivitást jelent, ami az ellentéte, vagyis az aktivitás vagy mozgékonyság
hiánya.
Azért beszélnek és írnak jelenleg olyan sokat erről a betegségképről,
mert feltételezhető, hogy ijesztően sok gyerek hiperaktív. Ez megint;
csak el kell, hogy gondolkoztasson bennünket, hiszen, minél több érintett
van, annál valószínűtlenebb, hogy valóban egy pszichés hiányról legyen
szó. Egyébként is problematikus, hogy nincs egységes tünetkép.
Minden érintettnek egészen speciális, egyéni a hiperaktivitása. A jellemzők
hasonlóak, de mindenkinél másképp jelentkeznek. A hiperaktívként
diagnosztizált gyerekek száma az elmúlt években szélsőségesen
megnövekedett, és úgy tűnik, ezek közül a gyerekek közül sokan indigó
gyerekek.
A jellegzetes hiperaktív gyerek mozgásorientált. Állandóan a kezével
és a lábával izeg-mozog, felfokozott izomtevékenységet mutat, és
nem tud megülni egy helyben. Állandóan mesél valamit, szokatlanul
sokat beszél. Szereti elhagyni a helyét az iskolában, otthon az asztalnál
vagy más helyzetekben. Rohan, ugrál, sokat mászkál, és sokszor
nehézséget okoz neki, hogy nyugton maradjon. Valahogy úgy tűnik, állandóan
úton van és űzi valami, tele van felesleges, nehezen kontrollálható
energiával. Hiányzik belőle az egyébként szokásos mozgásgáti
lás a motorikus és a szenzoros impulzusokra.
A hiperaktív gyerek kimondja a választ, mielőtt a kérdést befejezték
volna, és ezzel nyugtalanságot és ingerültséget kelt. Olyan halalmas
energiákat használ fel, hogy már attól elfáradunk, ha csak nézzük.
Sokszor olyan benyomást kelt, hogy izgatott, nem érzi jól magát a bőrében,
nyugtalan, kapkodó és képtelen élvezni valamit. Ehhez jön még,
hogy az indigó gyereknek nincs helyes testérzete, és emiatt lehetnek,
nehézségei a fizikai testtel. Az izmok statikus tartófunkciói hamar elfáradnak,
és a gyerek kénytelen mindig újabb és újabb testtartásokat és
állásokat felvenni. Ha egy helyben kell ülnie, fokozódik a stresszhelyzet
és ideges lesz.
De sok pozitív tulajdonsága is van a gyerekeknek, többnyire nagyon
kedves, nyitott, keresi a kapcsolatokat, szívesen beszélget, gazdag
ötletekben, intuitív és nagyon intelligens, sokszor adakozó és
nagyvonalú. Ezek a jó oldalai azonban csak rövid pillanatokra sej lenek
fel, míg a test és a gondolatok izgatott csapongása nagyobb hányadban
érzékelhető.
Hogyan lehet ezt órákon át elviselni? És nem csak az elviselésről
van szó, hanem ezeket a gyerekeket nevelni is kell. Szinte lehetetlen
feladat, ha közben más gyerekekről is gondoskodni kell! Tényleg nehéz
helyzetben vannak a szülők, különösen az anya, aki túlnyomórészt
együtt van a gyerekkel. Sokszor fel sem ismerik a problémák okát, ami
elbizonytalanítja az anyát és mély bűntudata lesz, amelyet a környezet
meg nem értése csak tovább fokoz. Az anyának először is azt kell tudnia,
hogy ő nem hibás. De természetesen az anya az, aki kihordja a
gyereket, aki sokszor már a terhesség idején nagyon aktív, ő az, aki
gyerekkorában neveli, és akit ez leginkább érint.
Dipl. Psych. Edith Klasen, a müncheni Klinikai Pszichológia szakpszichológusa
egyik tanulmányában a hiperaktív gyerekek szülői
kezdeményezéséssel végzett segítésével kapcsolatban leírja egy hiperaktív
gyermek édesanyjának és családjának helyzetét:
„Eltekintve az anyák fokozott érintettségétől, amely a helytelen
pszichoanalitikai kezdeményezésekből fakadnak, ők azok, akik kezdettől
fogva többet szenvednek. Ők hordják ki a gyereket, aki sokszor már
az anyaméhben különösen aktív, akinek már csecsemőkorában nehézségei
vannak a szopóssal, alvással, evéssel. Nekik kell boldogulniuk
azzal, hogy állandóan sír és ordít, beveri a fejét a járókába, nem lehet
karra venni, nem szereti ha dédelgetik, de állandóan aggodalomban és
készültségben tartja az anyát! Kezdetben mindkét szülő megpróbálja a
gyereket - amint rossz szokásai nyilvánvalóvá válnak, amikor járni
kezd - normál nevelési intézkedésekkel irányítani és védeni. Hamarosan
észreveszik, hogy a kicsinek mégis sikerül kimászni a rácsos ágyból,
mindent le- és kitépni, átjutni ajtókon és ablakokon, minden veszélyt
figyelmen kívül hagyni, és már akkor, amikor még csak mászni
tud, az úttesten kikötni. Ekkor felfigyelnek a szomszédok, az óvónők, a
rokonok és ismerősök. Szinte kivétel nélkül azt állapítják meg. hogy kudarcot
vallott a nevelésben, nem figyel oda, nincs tekintélye a gyerekkel
szemben: ha az én gyerekem így viselkedne! Csak úgy záporoznak
a szemrehányások és a vádló mondatok, mindez pusztító erejű támadásokat
mér a szülői öntudatra. Egyre kevésbé tudja a szülő, mit tegyen;
minden büntetés és jutalom, amit csak megpróbált, eredménytelen maradt.
Amikor a hiperaktív gyerek eléri az iskolás kort, akkor a neveletlen
viselkedéshez még agresszió is társul. Elutasít mindenféle tekintélyt,
ellenszegül a parancsoknak és tilalmaknak, erőszakkal át akarja
alakítani a családi együttélés játékszabályait. Vérlázítóan rosszul viselkedik
az asztalnál; ha autóval utaznak folyamatosan nyafog; széttör
dolgokat és megver gyerekeket. Ami ellenséges agressziónak tűnik, az
a valóságban talán csak túlérzékenység, impulzivitás, tanácstalanság.
Tény, hogy a gyerek mindig és mindenhol mindenkit megbotránkoztat
természetesen az iskolában is. Onnan újabb vádak és figyelmeztetések
érik a szülőket. Bármivel próbálkoznak is a szülők, annak nincs eredménye.
Ekkor elkezdik egymást hibáztatni. Az egyik túl laza, a másik
túl szigorú. Az apa szobafogságot rendel el, de nincs otthon, amikor a
gyereknek otthon kell lennie, és az anya panaszkodik, hogy neki kell
ennek a terhét viselnie. Sokszor olyan helyzet alakul ki, amikor a gyerek
ellentétes üzeneteket kap az anyától és az apától: most azonnal
lefekszel/végignézheted a filmet. Bárhogy is reagál, vagy az egyik,
vagy a másik szülő nem elégedett - pedig mindketten szeretik és mindkettőjükre
hallgatnia kellene! Az ilyen double bind üzenetek általában
sokkal finomabbak, mint ebben a példában; annál negatívabb azonban
a hatásuk. A testvérek nem értik a hiperaktív gyereket; gyűlölik, mert
tolakodó, minden játékot és tevékenységet zavar, nem hallgat a szülőkre,
nem rak rendet, semmit sem fejez be, mert nyilvánvalóan csak gázpedál
van benne és nincs féke. A gyerek elszigetelődik a testvéreitől, a
játszótársaitól és az osztálytársaitól. A szülők elszigetelődnek egymástól
is, és azért is, mert más szülők is elutasítják a gyereküket, és nem
díjazzák ezeket a ,,nevelési hibákat"; kerülik a velük való együttlétet.
Kirekesztés és elszigetelődés kívülről, elégedetlenség a családon belül,
teljes tanács- és kilátástalanság, ezek azok a terhek, amelyek sokszor
váláshoz, tehát a család széteséséhez vezetnek, és sajnos többször is,
mint amiről mi tudunk, a gyerekekkel való visszaéléshez. "
Úgy tűnik, hogy a hiperaktivitás szinte mindig a figyelemhiány
szindrómával együtt lép fel és a legtöbb terapeuta, pszichológus és orvos
zavarnak tartja. Az ADSH-val is gyakran találkozhatunk más zavarokkal
együtt, például a Tourette-szindrómával,* ólommérgezéssel, leaasthéniával
és visszamaradottsággal. Ehhez jön még. hogy sok más
zavar, mint például a depresszió, a mániákus depresszió, félelmek vagy
személyiségzavarok, hasonló szimptómákat mutatnak, és így megnehezítik
egy egységes, általános tüneti kép felismerését.
Többnyire abból indulnak ki, hogy az ADSH-s gyerekeknél valamilyen
genetikai eltérés van, amelyet a jövőben még alaposabban meg
kell majd vizsgálni. Felmerül azonban a kérdés, hogy az ADS vagy az
ADSH jelölés nem csupán tanácstalan kísérletek, hogy az eltérő viselkedési
mintát mutató gyerekeket be lehessen rakni egy kategóriába,
hogy egyáltalán kezdeni tudjanak velük valamit. Nem lehetséges, hogy
ebben az új generációban egy genetikai-biológiai átalakulás történik,
amelyet még nem értünk, és amelyre értetlenségünkből fakadóan még
nem tudunk reagálni?
Alan Zametkin az amerikai National Istitute of mental Health munkatársa
azt mondja, hogy lassan megmutatkozik az ADSH mögött húzódó
biológiai ok: „Nem tudjuk pontosan megmutatni, hogy milyen
szerkezet vagy milyen kémiai anyag működik helytelenül. Az ADSH
olyan, mint a láz - sok ok kiválthatja. " Zametkin megállapította tudományos
vizsgálataiban, hogy az ADSH-sok hetven-nyolcvan százalékánál
eltér a pajzsmirigyhormon receptora a szokásostól.**
A részleges teljesítménycsökkent gyerekek és felnőttek támogatásáért
egyesület, a „Juvemus" azt írja: „A tudomány mai állása szerint az ADSH
egy veleszületett agyi anyagcserezavar. A neurotransmitter nevű anyagból
vagy túl kevés mennyiség termelődik, vagy túl gyorsan lebomlik. "
Egy neuropszichiátriai megbetegedés, amelynek jellegzetes tünetei a rángatózások.
például motorikusak (izomrángás) és hangok adása is. A rángások akaratlan, gyors,
többnyire hirtelen fellépő mozgások, amelyek mindig ugyanúgy egyesével vagy sorozatszerűen
lépnek fel.
Több tudós megállapította. hogy érdekes különbségek vannak az ADSH -val rendelkező,
illetve nem rendelkező emberek közölt. A különböző kutatási munkákról többek
között a ..Scientific American" jelentetett meg írásokat.
A torontói egyetem tanulmányaiban összefüggést fedeztek fel az
ADSH és három gén között, amelyek a neurotrasmitter sopamin receptorait
kódolják. Más vizsgálatok az agyszerkezet és bizonyos agyterületek
nagyságában találtak eltérést az ADSH-s gyerekeknél.
A különböző hiány zavarokat a glutén vagy édesség allergiával is öszszefúggésbe
hozzák. De mindezek a vizsgálatok még kezdeti stádiumban
vannak, és több időre van szükség, hogy konkrét bizonyítékokat találjanak.
Ha felfedeznék, hogy a hiperaktív gyerekek pszichológiailag mások,
ez annak lenne a jele, hogy az új gyerekek „fejlettebbek", mint mi.
Időközben sok indigó gyereknél bebizonyosodott, hogy másmilyen
a májuk, mint az „elődeiké". A tudomány még nem állapította meg,
milyen különleges DNS-változások történtek náluk, de világos, hogy
történt ilyesmi. Ez a májváltozás természetesen a magunkhoz vett táplálék
változására is válasz, reakció a „junk food"-ra, hogy egészségügyi
károsodás nélkül képesek legyünk megemészteni (lásd 4. fejezet
Az indigó egészség).
A szülők, akiktől túl sokat követel az a helyzet, amely a gyerekek
körül otthon, az óvodában vagy az iskolában kialakul, végül az orvosokkal
együttműködve úgy döntenek, hogy bizonyos gyógyszerekkel
segítenek a gyereknek. Ezek fokozzák a koncentrációt, ha csökkenne,
és mindenekelőtt arra hivatottak, hogy segítsenek a gyereknek a környezetével
sokkal inkább összhangban és harmóniában élni. Ezzel elkerülhető
a gyermek túlterhelése.
Az egyik ilyen gyógyszer, egy pszichére ható szer, amelyet ADSHs
(és ADS-es) gyerekeknek felírnak, a Ritalin. Fel szoktak még írni többek
között Dexetrint, Cylertet, Tofranilt, Norpramint, Cataprest, Prozacot,
Paxilt, Luvoxot, Zoloftot, Adderallt. Ezek a gyógyszerek önmagukban
véve elég komplexek és erőteljes mellékhatásaik vannak. Nagyon
megoszlanak a vélemények a Ritalinról és a hasonló készítményekről:
vannak a Ritalin mellett és ellene szavazó mozgalmak. Bizonyos
tereapeuták, orvosok, pszichológusok, szülők és tanárok veszélyesnek
tartják a gyógyszereket, míg mások úgy gondolják, hogy ez a
legjobb lehetőség a gyermek számára. (Lásd 4. fejezet)
A megoldáshoz vezető úton fontos lépés lenne: a felvilágosítás! Első
helyen természetesen az áll, hogy segítsünk az indigó gyerekeknek.
f A szülők támogatása nélkül semmi sem változhat a gyermekben. Segítségre
van szüksége, hogy megérthesse, elfogadhassa és megváltoztassa
a viselkedését.
A hiperaktív gyerekek mozgásorientáltak, akik szeretik és igénylik a
mozgást. Minden ember leginkább a mozgásban tudja levezetni a
stresszt. Ha egy helyben ülünk, a test statikusan feltöltődik. Az ilyen jellegű
feltöltődés megint csak mozgásba hozza a testet. Almunkban ez
automatikusan történik. A test megfordul, anélkül, hogy felébrednénk,
és ezzel lemeríti önmagát. Egy kisgyerek, akinek egy helyben kell ülnie,
szeretné követni az anyja utasítását, de nem tudja, hogyan oldja fel
ezt a stresszhelyzetet. Szeretné, hogy az anyja szeresse és elfogadja, és
fél, hogy elveszíti az anya szeretetét. A gyerek borzasztó kettősséget
érez, és mivel a test nem tudja leadni a statikus töltöttséget, elkezd kis
mozdulatokat tenni, például a lábát himbálni, a ceruzával ütögetni az
asztalt stb. Olyan ez, mint egy kis biztonsági szelep, ami levezeti a gőzt.
Ezeknek a kis mozdulatoknak a segítségével úgy reagálhatja le a dolgokat
a gyerek, hogy nem kell felállnia. Mi felnőttek megtanultunk nyugodtan
maradni, ha szükséges. Egy olyan gyerek, aki érzésünk szerint
állandóan mozog, begyakorolt viselkedésünknek további stresszt jelent.
Ahhoz, hogy egészségesek maradjunk, le kell vezetnünk a stresszt,
mégpedig mozgással. Ha a gyerek megpróbál természete és szükségletei
ellenére nem mozogni, akkor a stressz a testében marad. Kis mozdulatokkal
próbál meg lazítani, ami miatt figyelmetlennek és dekoncentráltnak
tűnhet számunkra. Kívülről úgy tűnik, mintha nem tudna nyugton
maradni, és idegesnek hat. Sok gyerek ezért álmában sokat forgolódik,
állandóan mozog, hogy levezesse a testének ezt az energiáját. Az alvás
közbeni levezetés azonban nem elegendő, és a következő nap újabb
stresszt hoz. A gyerek azzal reagál erre, hogy igyekszik elkerülni azokat
a helyzeteket, amelyek stresszt jelentenek neki. Ez kezd feltűnni. Általában
ilyenkor szólnak a szülőknek, hogy valami nincs rendben.
A gyereknek tudnia kellene másságáról és arról is, hogy rajta kívül
is sok gyereknek van hasonló gondja, és hogy alapvetően ő „teljesen
normális". Éreznie kell. hogy elfogadják, és tudnia kell, mások felismerik,
hogy a dekoncentráltsága nem lustaságának vagy butaságának
a következménye. Ekkor elkezdheti megint normálisan érzékelni önmagát.
A gyereknek nagyon nagy szüksége van arra az érzésre, hogy
rendben van, de a másságát is el kell neki magyarázni.
Az az alapvető probléma, hogy az indigó gyereknek tulajdonképpen
mindig ahhoz a képéhez kell igazodnia, amit „normális" társairól
kialakított, akik őt nem fogadják el normálisnak, míg ő maga normálisnak
érzékeli önmagát. Tételezzük fel, hogy az indigó gyerekek tényleg
másképp működnek, új kapacitású DNS-ük van, amelyet még nem
ismerünk igazán. Ily módon érthető, hogy sok gyereket hiány-szindrómásnak
bélyegeznek, olyan gyerekeknek, akik figyelmetlenek,
hiperaktívak vagy hipoaktívak.
A legtöbb hiperaktív gyereket az iskolák kérésére alaposan megvizsgálják,
és általában nem találnak náluk agyi sérüléseket vagy hasonlókat.
Sőt sokszor azt figyelhetik meg, hogy nagyon magas az IQjuk,
bár „gyengék az iskolában". Lehet, hogy tényleg egy nagy evolúciós
változás előtt állunk, és a közeljövőben felfedezzük ennek a fejlődésnek
a részleteit?
A hiperaktív gyerekek jellemzői:
• Mindig mozgásban vannak, alig tudnak megülni egy helyben,
vagy nyugodtan viselkedni; dobognak a lábukkal, az ujjaik állandóan
megérintenek tárgyakat, mindig fel kell állniuk és mozogniuk.
• Feltűnő koncentrációs gyengeséget, figyelemzavarokat mutatnak,
és képtelenek hosszabb ideig egy dolog mellett maradni.
• Sem motorikusan, sem szenzorosan nem gátoltak, de hiányzik a
normál vezérlés; reagál minden mozgásra ingerlő motorikus impulzusnak,
minden szenzoros impulzusnak (például egy repülőgép
vagy egy felkapcsolt lámpa).
• Spontán és gondolkodás nélkül reagálnak, tekintet nélkül bármire.
• Nyugtalanságot és izgatottságot sugároznak, zavarnak másokat
és nem hagyják, hogy kibeszéljék magukat.
• Fokozott beszédkényszerük van, sokszor folyamatosan beszélnek.
• Gyakran váltanak egyik befejezetlen munkáról a másikra.
Egyéb jelek:
• Ügyetlen, csetlő-botló mozdulatok.
• Kevéssé kapcsolódnak a valósághoz.
• Alacsony önértékelés.
• Depresszióig elmenő bátortalanság.
• Hajlamosak a dühkitörésekre.
• Nagyobb igény a szülők és tanárok részéről az odafigyelésre.
• Teljesítményük gyakran nem felel meg intelligenciájuknak.
• Sokszor vesznek részt veszélyes testi tevékenységekben, anélkül,
hogy gondolnának az esetleges következményekre.
A hypoaktív gyerekek jellegzetességei:
• Lassan és gátlásosan mozognak.
• Nagyon passzívak, nem kezdeményezőek, inkább visszafogottak
és szégyenlősek.
• Kevés az ösztönző ingerük és kevés kapcsolatuk van.
• Gyakran ahhoz is fáradtak, hogy valamit csináljanak.
Világunk a gyors információk és nagy sebesség világa lett. A média, az
internet és a telekommunikáció hatalmas információáradattal halmoz
el bennünket. A jövőben ez egyre inkább megnehezíti majd a lineáris
gondolkodást. Rákényszerülünk majd, hogy egységesebben, illetve
nem-lineárisan, „hálózatosán" gondolkodjunk. Lehetséges, hogy ezek
a gyerekek már születésüktől fogva nyitottak erre az újfajta információtovábbításra
és csak mai társadalmunk részéről túl magasak velük
szemben az elvárások. Fokozottan képekben gondolkodnak, és jól bánnak
a nem-lineáris gondolati formákkal is. Mivel agyunk még nem
tudja ezt követni, talán nekik már megvan az agyukban az ehhez szükséges
idegpályák „hálózata". Ajövő majd megmutatja, hogy ők-e a következő
evolúciós ugrás.
Félelem és félelemnélküliség
Ideális társadalmi és családi feltételek mellett az új gyerekek félelem
nélkül, nyitottan és bátran állhatnak ki az igazság mellett, és a képmutatás,
valamint az álszentséggel szemben. Feltéve, hogy a gyerekek
bensőleg kiegyensúlyozottak és kapcsolatban állnak lelkűkkel és érzéseikkel,
nincsenek önértékelési problémáik és elfogadják, elismerik
őket az életben.
Az olyan indigó gyerekek, akik nincsenek középpontjukban, akiket
nem ismernek és fogadnak el - önértékelési problémákkal küszködnek,
gyakran félénkek. Félhetnek, állandóan aggódhatnak, még fóbiáik
is lehetnek. Ha nem irányulhat az életük magasabb elvek felé, ahogy
azokat ők értelmezik, akkor depresszívvé és önpusztítóvá válhatnak.
Érzékeik annyira kifinomultak, hogy könnyen túl sok lehet nekik az inger
és az elvárás.
További problémája az indigó gyerekeknek a magukkal és másokkal
szemben felállított magas elvárások. Ha ezek nem teljesíthetőek,
gondjai támadnak önértékelésével. Magas eszméi is megnehezítik számára,
hogy olyan dolgokat csináljon, amelyek nem egyeznek meg
ezekkel, vagy amelyekben nem hisz. Azok a kísérletek, amelyek ezt
büntetéssel, értelmes érvekkel vagy más módszerekkel próbálják áthangolni,
nem sikerülnek, a gyerek ellenáll. A bizonytalanság, amely
ebből keletkezik, állandó krónikus félelmekhez vezethet.
Az indigó gyerekeknek az alacsony önértékelésükből fakadó félelmeken
kívül nem nagyon van más félelme. Általában inkább másokkal
törődnek; belső hajlamot éreznek az aggódásra, ha a természetről, azi
igazságról, állatokról, az anyaföldről, a növényekről vagy más élőlényekről
van szó. Nem szeretnék, hogy más élőlények szenvedjenek,
megpróbálják megakadályozni ezt.
Előfordulhat, hogy egy indigó gyereket újra és újra kinevetnek,
vagy akár meg is vernek társai, mert például fákról vagy növényekről
gondoskodik. Ha azt látja, hogy gyerekek egy fát csak úgy szórakozásból
bántanak, megkísérli megvédeni, vagy szólni a védelmében, hiszen
számára a fa egy élőlény. Ezzel vállalja annak a veszélyét, hogy a többi
gyerek kineveti és elveri. Ha az indigó gyerekek önmaguk középpontjában
és feladatuk tudatában vannak, akkor sok mindenre képesnek
érzik magukat, és ezzel nagy változásokat hozhatnak létre világunk
gondolkodásában.
Félelem és agresszió
Az első problémák az óvodákban jelentkezhetnek, amikor elvárják a
gyerekektől, hogy beilleszkedjenek egy csoportba vagy egy szabályozott
napirendbe, illetve amikor nézeteltérésük támad másokkal. A legtöbb
óvoda ma már rugalmas lehetőségeket nyújt, és alkalmazkodnak
a gyerekek egyéni szükségleteihez.
Az indigó gyerekek szenzibilitása és érzékenysége, de akár fokozott
zajérzékenységük, megnehezítheti a csoportba való beilleszkedést.
A gyerek visszahúzódik, vagy félelmet mutat. Ebből nem szabályozott
agresszív reakciók adódhatnak, amelyek arra utalnak, hogy nem érzi
elfogadottnak magát, és túl kevés odafordulást vagy megértést tapasztal.
Nem könnyen békéi meg egy paranccsal, utasítással vagy egy csalódással.
Dührohamok (frusztráció-agresszió mechanizmus) vagy depresszív
hangulat lehetnek a következmények.
Sokszor előfordulhat, hogy olyan gyerekek, akik otthon, biztonságos
környezetben ötletesek és kifejezőek, az óvodában nem festenek és
barkácsolnak. Az irányított lehetőségek egy idő után megfosztják a
gyereket a kreativitásától. Az indigó gyerek magukkal hozott kényszere,
hogy szabadon kifejezzék kreativitásukat, olyan nagy, hogy nem lehet
megtervezett, időben korlátozott rajz-, játék- vagy „színház" órákon
letudni. Az indigó gyerekek ilyen szellemi képességeit sokszor
nem veszik észre, vagy nem veszik figyelembe. Előfordulhat, hogy
egy indigó gyerek a festésben vagy barkácsolásban úgy érzi, csődöt
mondott, mert lassú és esetleg ügyetlen, főleg, ha nem támogatják természetes
kreativitását.
Ha egy indigó gyereket nem tisztelnek mint egyéniséget, dühbe gurulhat.
Naponta lezajlanak ilyen szakítópróbák, ahol a felnőttek csak
akkor győzhetnek, ha tisztelettel viszonyulnak a gyerekekhez. Úgy tűnik,
a szülők és nevelők kénytelenek először saját maguk ráébredni saját
magasabb belső valóságukra, hogy azután innen kiindulva megértessék
magukat a gyerekekkel. Ha ez sikerül, hamar észreveszik, hogy
jól kijönnek a gyerekkel.
A társadalom és az oktatási intézmények jelenlegi struktúrájukban
nem felelnek meg az új gyerekek követelményeinek. Nem tudják elfogadni,
amit az emberiség éveken át nem látott meg, és elfogadott. Gyűlölik
a tekintélyt, ha nem demokratikusan orientált. Egészen másként tanulnak,
mint mi, agyukat teljesen felhasználják hozzá, és anélkül találják
meg a feladatok megoldásait, hogy végighaladnának a részleteken. A válaszok
maguktól érkeznek és a gyerekek tudatában vannak, hogy ezek helyesek.
Az az út, ahogyan mi az eredményhez jutunk, számukra idegen.
A gyerekek sokféleképpen próbálják mindezt elmagyarázni nekünk
és ráirányítani a figyelmünket. Mivel sokszor nem találják meg a meg- '
felelő formáját annak, hogy hogyan érjenek el bennünket, többek között
agresszióba válthatnak át. Ez legalább arról gondoskodik, hogy a
felnőttek megálljanak és elgondolkozzanak rajta, mi is történik tulajdonképpen,
és mi sikerült félre. A gyerekek bizonyos mértékben megmutatják
azt a fajta ájultságot - amelyet éreznek, ha nem jutnak el hoz-.
zánk -, azzal, hogy dühösek ránk vagy agresszívekké válnak. Ez az agresszió
segélykiáltás, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Az elmúlt években mind Európában, mind az Egyesült Államokban
több súlyos erőszakos cselekedet történt iskolákban. Az indigó gyerekek
először mindig megpróbálják békésen felhívni magukra a figyelmet,
de ha ez nem működik, akkor más eszközökhöz nyúlnak. Mivel
nem vesznek bele érzelmileg a helyzetekbe, olyan gondolataik támadhatnak,
amelyet mi nem tartanánk lehetségesnek. A szülők és tanárok
feladata, hogy jobban odafigyeljenek a gyerekekre, mégpedig mielőtt
ilyen erőszakos eszközökhöz nyúlnának.
Az indigó gyerekek magas elvárásokat támasztanak önmagukkal és
a többiekkel szemben is. Magasak az eszméik és néha nem is tudják,
mit tegyenek, ha ezek állandóan sérülnek. Csalódnak önmagukban és
a világban, ami agresszív vagy depresszív reakciót válthat ki belőlük.
Mivel nagy ötleteik vannak, de nincsenek meg az eszközeik vagy az
emberek, akik támogathatnák őket ezek megvalósításában, nagy
frusztrációk alakulhatnak ki bennük.
Érzelmek és érzések
Az emóció szó jelentése: „energia mozgásban" (angolul energy in motion).
A szó a latin „movere" szóból származik. Míg az érzés egy érzékelés
tudatos megtapasztalását jelenti, addig az érzelem, emóció egy
erőteljes belső mozgást takar. Az emóció az energia megtapasztalása,
amely testünkben megmozdul és mind szellemi, mind testi reakciókat
kelt. Az érzelmi energia önmagában semleges. Csak az érezhető érzetek
és a testi reakciók tesznek pozitívvá vagy negatívvá egy érzelmet,
és csak a róluk alkotott gondolataink töltik megjelentéssel.
Az érzelmek szolgálnak a teljes érzésskála hordozóiként. Ha a szív
nyitott és harmonikus állapotban van, akkor olyan érzéseket érzünk,
mint szeretet, gondoskodás, barátságosság vagy elfogadás. Az olyan érzések,
mint zavarodottság, düh, sértettség vagy irigység, akkor kerülnek
elő, ha a fej és a szív nincs összhangban. Az indigó gyerekek nagyon
érzékenyek és nyitott, nagy szívükön át ismerik fel a szeretetet.
Korlátozó gondolatok és túlhaladott meggyőződések a felelősek azért,
ha már nem bízik érzelmi intelligenciájában. Ilyenkor a feje veszi át az
irányítást és félelmet, dühöt, sértettséget, irigységet stb. mutat. Az érzelmi
tapasztalatok hatnak az agysejtekre és az emlékezetre, ahol a minták
formálódnak, amelyek azután a viselkedést befolyásolják.
Az érzelmek lehetőséget nyújtanak, hogy kifejezzük szívünk érzéseit.
Ha a szív nem nyitott és fejlett, akkor az értelem veszi át az uralmat.
A legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy biokémiánk az érzelmi
reakcióinkat, és fordítva, érzelmeink a biokémiánkat befolyásolják.
Ahhoz, hogy pozitív érzelmi változásokat hozzunk létre, alapvető fontosságú,
hogy a gyerekek megőrizzék nyílt szívüket, és szívből érvelhessenek
és élhessenek. Az új gyerekekben megvan még a képesség,
hogy érezzék szívük intelligenciáját, és eszerint cselekedjenek.
Nagyon fontos, hogy beszéljünk gyermekeinkkel saját érzéseinkről
és érzelmeinkről, és bátorítsuk őket, hogy ugyanezt tegyék. Biztosítsák
őket róla, hogy teljesen normális, ha szomorúak, idegesek, dühösek
vagy össze vannak zavarodva. Mindannyian szenvedünk néha ilyen érzésektől,
senki sem boldog vagy vidám örökké. Az érzések azt tudatják
velünk, hogy nem vagyunk harmóniában, és megmutatják, hogy
97
mit kell tennünk következő lépésként. Gyermekünk sokkal jobban
meg tud bennünket érteni, mint képzelnénk. Ő is megtanulja, hogy kimutassa
érzéseit, ami többek között konfliktushelyzetekben segíthet
elkerülni a félreértéseket. Ha a gyerek ideges és ordít, akkor fogadja el
a gyerek viselkedését, és ahelyett, hogy idegesen reagálna, mondja azt
neki: „Fontos megtudnom, mit érzel. Nem értelek jól, ha ebben a hang- x
nemben beszélsz velem. Talán meg tudod mondani másképp, hogy mi
a gond és mi idegesít annyira."
A legfontosabb parancsolat, hogy foglalkozzunk a gyerek igényeivel
és a meghallgatás az egyik leghatalmasabb eszköz, amely a rendelkezésünkre
áll. Ha mi magunk nyitottnak és sebezhetőnek mutatkozunk,
és jelezzük, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, akkor a gyerek is
meg tud nyílni és közlékeny lesz. Képes lesz feltétel nélkül szeretni és •
megtanulja, hogyan tartsa nyitva a szívét. Ekkor már nincs oka bezárnia
a szívét. Ha tudja a gyerek, hogy megértik és szeretik, akkor sokszor
fogja azt mondani, „tudom, hogy ezt nem érted" vagy „Te már
csak ilyen vagy, de én így is szeretlek."
Ha a gyerekünkkel beszélgetünk és hallgatjuk, amit mond, nagyon
fontos, hogy egészen jelen legyünk. Felejtsünk el mindent, amit el akartunk
intézni, felejtsük el zakatoló gondolatainkat és egyszerűen hallgassuk
őt. A jó odafigyelés lehet az ütőkártyánk. Ha a gyermekünk nem be-.
szél könnyen az érzéseiről és belső rezdüléseiről, akkor kiránduljunk,
ahol legalább két órán keresztül egyedül lehetünk vele. A kirándulásra
egyszerű, világos szabályokat állítsunk fel, például nincs hangos zene,
nincsenek játékok, nincs walkman, és várjunk. Legyünk csendben és
várjunk. Annyi ideig, amennyire a gyereknek szüksége van. Unalmában
elkezd majd beszélni a gyerek. Hagyjuk beszélni. Ne értékeljük, ne ad-,
junk tanácsokat, tartsuk meg magunknak a véleményünket. Egyszerűen
hallgassuk őt ... lehet, hogy meg fogunk lepődni!
Időérzék
Mindenki, aki meditál, tudja, mennyire könnyen kerülhetünk az időn
és téren kívülre. Egészen más érzés alakul ki az időről és az idő jelentéséről.
Egy fél óra tűnhet valakinek meditációban például egészen rövidnek,
másvalakinek pedig ugyanaz az időtartam, ugyanabban a helyzetben
talán három órának. Ez azt jelenti, hogy az idő relatív és nehezen
leírható. Ha az orvosnál vagy a kórházban várakozunk, akkor hihetetlenül
hosszúnak tűnik az idő, ha viszont ünnepelünk valamit, néha
túlságosan is rövidnek.
Az idő egy rögzített mérték, amellyel mindannyiunknak számolnunk
kell. Ez szabályozza az életünket, beosztja és ad neki egy bizonyos
ritmust. Be vagyunk zárva időorientált világunkba, és kevés időt
szakítunk arra, hogy Jegyünk". Lenni, ahogy vagyunk, az idő szorítása,
program vagy felszólítás nélkül. De ha valaki spirituálisan fejlett és
finomabb, szubtilisabb energiafrekvenciákat kap, automatikusan megváltozik
az időhöz való viszonya. Talán úgy lehetne ezt elmagyarázni:
A legtöbb embert az idő szabályozza, átrohannak a saját életükön, és
mindig késésben vagy stresszben vannak. Aki spirituálisan fejlett, maga
irányítja az időt, vagy másképp fogalmazva, „ura saját idejének",
mert egyszerűen vele áramlik.
Az indigó gyerekeknek nem olyan fontos az idő, őket magasabb dimenziójú
elképzelések és ötletek foglalkozatják, és tudják, hogy több
létezik, mint amit ők látni képesek. Utaznak az időben előre és vissza.
Földünkön és atmoszféránkon kívül nincs időszámítás, minden egy és
egyszerre történik. A régi misztikus tanítások azt mondják, hogy mindent
egyidejűleg élünk meg, és hogy az időtényező azért „épült be" a
földi életünkbe, hogy lássunk előre és hátra. Ezzel lett múlt jelen és jövő.
Az új gyerekek nem látnak határt a tegnap és a ma között, sokszor
megélnek pillanatokat, amelyben több életet és szellemi dimenziót
egyidejűleg érzékelnek, és ebben nem látnak semmi különöset. Többnyire
mind az anyagi dimenziókban, mind a spirituálisban otthon érzik
magukat és megpróbálják összekötni a két szintet. Sokszor megvan az
a képességük, hogy érzékeljék, mi történt a múltban, vagy mi fog bekövetkezni
a jövőben. Az idő számukra egészen más jelentőséggel bír,
mint számunkra. De természetesen meg kell tanulniuk a világunkban
az időszámításunkkal együtt élni. Belül azonban nehezükre esik megszokniuk
egy fix időbeosztást, ehhez tartani magukat és megérteni a mi
hozzáállásunkat az időhöz.
Leginkább úgy segíthetünk gyermekünknek, hogy megszokja a mi '
időérzékünket, ha megpróbáljuk elmagyarázni neki, hogy mi az idő,
miért van rá szükségünk az anyagi világban, és hogyan teszi lehetővé
az embereknek, hogy találkozzanak, hogy közös programokat beszéljenek
meg stb. - az egész mindennapi életet meg lehet vele szervezni.
Talán jó ötlet ajánlani a gyereknek egy időmentes napot, például egy
vasárnapot, amikor nincsenek programok, és amikor azt csinálhat,
vagy nem csinálhat, amit akar.
Az „időtlen" indigó gyerekek jellemzői:
• Nem figyelnek az időre, elkésnek, korábban vagy egészen más
időpontban jönnek.
• Nem erősségük az idő múlásának érzékelése, bizonytalanok a
napok, hónapok, betűk vagy számok sorrendjében.
• Sokszor úgy érzik, csak tíz percet játszottak, ha például egy jó óra
után arra kérik őket, hogy hagyják abba a számítógépes játékot.
• Olyannak érzik az időt, mint a rágógumi, minden irányba ki le- •,
het húzni, és meg lehet nyújtani.
• Nagyon szétszórtak lehetnek és nincsenek képben, hogy milyen
nap vagy milyen napszak is van.
• Vannak dolgok, amelyek nem mennek elég gyorsan nekik és egy- •
általán nem értik, hogy mások miért tudják gyorsabban csinálni.
• Mindent olyan intenzíven élnek meg, hogy úgy tűnik, teljesenelvesztették
időérzéküket.
• Sokszor nem sikerül időben megtervezni és megszervezni a dolgaikat;
mindig próbálják utolérni magukat, keresnek valamit, el-'
felejtik megint, majd újra keresik.
• Sokszor sietnek, mivel nincsenek összhangban a napirenddel. >
amihez nem tudnak, és nem is akarnak igazodni.
• Sokszor több találkozót is megbeszélnek ugyanarra a napra.
• Álmodoznak és ezért megfeledkeznek az időről.
Tulajdonképpen egészen természetes lenne, hogy azok az órák, percek
és másodpercek nélkül éljünk, amelyeket az óráról ismerünk. Az ember
az egyetlen lény a földön, aki ezzel a 24 órás beosztással él, és mi
is csak pár évszázada. Korábban szabadabban és kötetlenebbül éltünk
az anyafölddel és a világegyetemmel összhangban, a Nap, a Hold, és
ezek fényének a ritmusában. Az emberiség nem ismert nyomást azon
kívül, hogy legyen készen a napi munkájával a sötétség beállta előtt.
Az indigó gyerekek talán majd megtanítják az embereket, hogy újra
természetes módon bánjanak az „idejükkel", azaz együtt áradjanak értékes
életükkel.
Balkezesek/gyerekek intenzívebb jobb agyfélteke működéssel
A balkezesek olyan emberek társadalmunkban, akikről feltételezzük,
hogy erősebb az összeköttetésük a jobb agyféltekéjükkel, tehát intuitívabbak,
érzékenyebbek és kreatívabbak, mint a jobbkezesek/erőteljesebb
bal agyféltekések. Alapvetően elvetem ugyan, hogy jobb- és balkezesekre
osszuk az embereket, de a megfigyelések, amelyeket a kutatók
átnevelt balkezesekkel végeztek, annyira találóan írják le az indigó
gyerekek problémáját, hogy szeretném belevenni ebbe a könyvbe. Biztosan
érdekes lenne egyszer több száz indigó gyereket megkérdezni,
hány százalékuk volt eredetileg balkezes vagy az még mindig. Johanna
B. Sattler könyvében az „Átnevelt balkezesek"-ben (lásd Függelék)
meglepő tulajdonságokat sorol fel velük kapcsolatban (lásd a következő
listákat), amelyek részben illenek az indigó gyerekekre is.
Az „átnevelt balkezesek" tulajdonságai közül néhány:
• Állandóan ellentmondásos hozzáállás („Igen-de-hozzáállás").
° Beszélgetés vagy vita közben kihagynak és átugranak fontos
gondolatmeneteket.
• Hangsúlyozottan asszociatív gondolkodás.
• Szokásuk, hogy „közbevágnak", hogy semmit se felejtsenek el,
nem hagyják a többieknek végigmondani a mondandójukat.
• Kitartanak az első, hirtelen kialakított vélemények és szemléletek
mellett.
• Nem tudnak diplomatikusan bánni az emberekkel, ennek sokszor
nincsenek is tudatában.
• Akaratos viselkedés.
• Kompenzációként társaságvágy; bár a „small talk"-ot többnyire
muszájnak élik meg, inkább megerőltetést jelent, mint lazítást.
Zavarok az „átnevelt balkezeseknél":
• Koncentrációs zavar.
• Ugráló gondolkodásmód.
• Átgondolás után elfelejtenek dolgokat.
• Olvasási és helyesírási nehézségek.
• Finommotorikus zavarok.
• Beszédzavarok.
Csak azokat a tulajdonságokat és zavarokat soroltam föl a listáról,
amelyeket indigó gyerekeknél is megtalálunk. Sok országban megengedett,
hogy a gyerekek azzal a kézzel írjanak, amelyikkel könnyebb,
vagy használhatják ezt a kezüket a játékban vagy sportban (például te- •
nisz vagy tollaslabda). A balkezességet régen rossz ómennek, beteg- •
ségnek vagy jellemhibának tekintették, de ma már a nyugati világban,
nem így viszonyulnak hozzá. Mindenesetre még mindig vannak kultúrák,
ahol tisztátalannak tartják a balkezeseket.
Lehet, hogy időközben több kétkezes gyerek születik? Figyeljük
meg a gyermekünket, és ha azt vesszük észre, hogy balkezes - és nem
tudjuk mit csináljunk -, keressünk inkább szakértő segítséget. Ahogy
a balkezeseket fokozatosan ugyanolyan „normálisnak" tekintik, mint a
jobbkezeseket, ugyanúgy az indigó gyerekek is végigmennek ezen az
úton, amíg a társadalom teljesen „normálisként" el nem fogadja őket.
3.3. Tizenegy aranyszabály, hogyan neveljünk boldog
indigó gyereket
A szeretet és a gondoskodás a legfontosabb pillérek, ezeken nyugszik
az a képességünk, hogy minden stresszhelyzetet, kihívást és változást
feldolgozzunk, amelyet egy indigó gyerek megél. A következő tizenegy
szabály a feltétlen szereteten és gondoskodáson alapul.
Kezdjük tudatosan szeretni gyermeküket attól a pillanattól kezdve,
hogy megérezzük a testünkben (néhányunknál ez csodálatos
módon már a fogantatás pillanatától megvan). Beszélgessünk
vele, miközben növekszik a hasunkban, és hívjuk a lelkét, hogy
jöjjön egyre közelebb. Lássuk el a testünket jó, egészséges táplálékkal,
támogassuk gyakorlatokkal, sétákkal a friss levegőn, és
sok nyugalommal.
Kezdetben naponta masszírozzuk végig a gyermekünk testét. Ez
segíti az emésztést, és segít a gyereknek, hogy jól aludjon, jól
érezze magát és egészségesen, harmóniában éljen a világgal (kiváló
könyvek jelentek meg a bébimasszázsról).
Figyeljük és hallgassuk meg gyermekünket. Találjuk ki a pontos
étkezési és alvási szokásait, tanuljuk meg felismerni a világra
adott reakcióit, ami a zajokat és egyéb benyomásokat illeti. Figyeljük
meg, milyen a kapcsolata más kisgyerekekkel. Sok teljességalapú
gyógyítórendszer, mint például az ajurvéda, színterápia,
betekintést nyújtanak a különböző típusértelmezésekbe,
amelyek megkönnyítik gyermekünk megértését és támogatását.
Mutassuk meg gyermekünknek, hogyan tud tudatosan lélegezni.
Mi, emberek sokszor felhagyunk a légzéssel, ha olyan helyzetekbe
kerülünk, amelyek traumatikusak vagy fájdalmasak, mert a
légzés megállításával megszakítjuk a kapcsolatot az érzéseinkkel
is. Egyszerű jógagyakorlatokkal vagy légzéstechnikákkal megtaníthatjuk
gyermekünket, hogy az ilyen helyzeteket könnyebben
legyőzzék. Ráadásul a gyermek tisztábban lát majd, koordináltabb
és jobban tud segíteni önmagának nehéz helyzetekben.
Az indigó gyerekek étkezési szokásai mások, mint a miénk, és
többnyire pontosan tudják, mire van szükségük, és mi tesz jót
nekik. Gondoskodjunk róla, hogy egészséges, ha lehet bio élelmiszerek
álljanak rendelkezésünkre. Azonban engedjük meg
gyermekünknek azt is, hogy ,junk food"-ot egyen, mert „szüksége
van rá" - általában meg tudja nekünk magyarázni, hogy
miért épp az tesz jót neki (teste a genetikailag más máj miatt értékesíteni
tudja ezeket is). Tanuljuk meg. hogy bízzunk bennük.
Láttam olyan indigó gyerekeket, akik hároméves koruktól gyakran
akartak kólát inni, és anyukájuk meg is engedte nekik. Ezek
a gyerekek ma már idősebb fiatalok és egészségesek, erősek. Az
indigó gyerekek sokszor kevesebbet esznek, viszont gyakrabban
(észrevették már, hogy a hűtőszekrény olyan mint egy önkiszolgáló
bolt?).
Tanuljunk meg meditációval, imával vagy központosító gyakorlatokkal
középpontunkban maradni. Az indigó gyerekek azonnal
észreveszik, ha kibillentünk. Mivel egy gyereknek nem feltétlenül
van szüksége meditációra, végezhetünk velük finom és megnyugtató
gyakorlatokat, hogy ők is nyugodtabbak és elegedettebbek
legyenek. Szép zene, a természetben, esetleg a vízparton
üldögélés, messze mindenféle elektroszmogtól, vagy használhatunk
illatokat és aromákat is, amelyek elősegítik, hogy a gyermek
harmóniát és békét találjon.
Hallgassuk meg. Egy indigó gyerek tudja, hogy mit csinál, mit
akar, és mire van szüksége. Az elfogulatlan hallgatás csodálatos
helyzeteket teremt. Ellenállással sokszor nem tudunk semmit
változtatni, és ilyenkor a meghallgatás hatékony eszköz lehet.
Kérjük meg indigó gyerekünket, hogy segítsen nekünk, ha valamit
nem tudunk vagy nem értünk. Kezeljük őt egyenrangú lélekként
(hiszen az is, csak épp kisebb testbe bújva), és igazi segítőre
találunk benne.
Hagyjunk neki sok teret, de kezdettől fogva (a nulladik naptól!)
szabjunk neki világos, átlátható struktúrát. Állítsunk fel világosan
megfogalmazott határokat, de a megszabott határokon belül
minden szabadságra szüksége van, amelyet csak meg tudunk neki
engedni. Ez nem könnyű, és érzelmi kiegyensúlyozottságot,
tisztánlátást igényel mindkét szülő részéről, és egymáshoz fűződő
kapcsolatukban. Ha szükséges, kérjük szakértők támogatását.
Az indigó gyerek azonnal felfedezi érzelmi hiányosságainkat, és
nem könnyíti meg a dolgunkat. Profi segítséggel mi magunk is
növekedhetünk és tovább fejlődhetünk spirituálisan.
Azt kell megtanítanunk a gyermekünknek, hogy hogyan gondol- •
kozzon és nem azi, hogy mit gondoljon. Ha csak tudást továbbítunk
nekik, akkor azt mondjuk meg, hogy mit gondoljanak, mit
kell tudniuk, mit kell tenniük, és hogy az, amit látnak a valóság.
De ezzel nem tanulnak meg „gondolkozni". Támogathatjuk
azonban őket, hogy maguk találjanak megoldásokat, hogy maguk
tanuljanak meg dolgokat vagy mások segítségével, vagy
úgy, hogy saját belső gazdagságukból merítenek. Adjuk meg nekik
a lehetőséget, hogy felfedezzék saját valóságukat, saját maguk
is kövessenek el hibákat, és megtanuljanak önállóan is felelősségteljesen
gondolkozni.
És végül: Ne kössük semmiféle feltételhez a szeretetünket. Úgy
sincs más választásunk. A gyermek addig fog bennünket „nevelni",
amíg meg nem tanuljuk, mit jelent az, hogy feltétel nélkül.
És: Érintsük meg a gyermeket; az indigó gyerekek szeretik, ha
megérintik őket, és így érezhetik a testüket. Öleljük át őket
gyakran, több érintésre van szükségük, mint a többi gyereknek.
3.4. Tanulási nehézség vagy tehetség?
Minden gyereknek megvannak a saját speciális adottságai. Az indigó
gyerekek sokszor olyan viselkedésmódokat mutatnak, amelyekhez
nincsenek hozzászokva a szülők, tanárok és nevelők. Egyrészt azt a
benyomást keltik, mintha nem tudnának, és nem szeretnének tanulni.
Másrészt, ha négyszemközt leülünk a gyerekkel, hogy átvegyük az
anyagot, azt vehetjük észre, hogy sokkal ravaszabb és intelligensebb,
mint feltételeztük. Sokszor még gyorsabban megértenek dolgokat,
mint más gyerekek. A tulajdonképpeni nehézséget az jelenti az indigó
gyerekeknek, hogy feldolgozzák a kapott információkat egy olyan osztályteremben,
amely tele van gyerekekkel (vagyis különböző energiákkal).
Sokan közülük hatékonyabban tanulnak kézzel.
Fiatalkorukban sok mindent megjátszhatnak, mivel nagyon ravaszak.
A nehézségek azonban sokszor később kezdődnek. Ha nem kapnak
egyéni segítséget, akkor elkezdik a kezüket használni, állandóan mozogni
szeretnének és kijutni a teremből. Az osztályteremben meglévő különböző
energiák túlságosan erősen hatnak az indigó gyerekekre, és a tantermek
óránkénti váltása is más energiákat hoz. Ehhez jönnek még a
gyerek saját képei (szellemi képek vagy elképzelések, amelyek a fejében
ötletek, érzések vagy érzelmek stb. formájában jelennek meg), ezek elterelhetik,
magukkal ragadhatják, és sokszor nem tudja őket besorolni.


--------------