Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1Konrad Lorenz “Mentsétek meg a reményt”

2010.07.24

Konrad Lorenz “Mentsétek meg a reményt” Beszélgetések Kurt Mündllel Fordította Bakay Dóra Európa Könyvkiadó Budapest, 1991 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: “Rettet die Hoffnung” Konrad Lorenz im Gesprach mit Kurt Mündl © Jugend und Volk Verlagsges. m.b.H. Wien-München Hungarian translation © Bakay Dóra, 1991 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Készült a Gyomai Kner Nyomda Kft.-ben, 1991-ben Felelős vezető Szász Imre ügyvezető igazgató A nyomdai rendelés törzsszáma: 119 Felelős szerkesztő Lendvay Katalin Szakmailag ellenőrizte dr. Csányi Vilmos A védőborító és a kötésterv Szabó Árpád munkája Műszaki szerkesztő Liener Katalin Műszaki vezető Miklósi Imre Készült 15,4 (A/5) ív + 16 oldal melléklet terjedelemben ISBN 963 07 5293 x Tartalom Előszó: Hogyan született ez a könyv? I. Egy természettudós életéből Konrad Lorenz önmagáról Az altenbergi szülői ház és Gretl Lorenz asszony Élet az állatokkal II. Az élővilág rendszeréről A törzsfejlődés “teremtő képessége” A harmónia és diszharmónia felfedezése III. A hűtlenül kezelt világ Állatok – emberi szemmel A természetről és a természetfilmekről Az alkalmazkodóképességről Génmanipuláció, háziasítás és génveszteség Az ember és az erdő Vizeink pusztulásáról Természetvédelem, állatvédelem, állatkísérletek Az atomenergia és az atomfegyverek Csernobil előtt és után IV. Ember a világban Öregek és fiatalok Túlnépesedés A jövő: az ember nélküli világ? Előszó: Hogyan született ez a könyv? 1978 októbere borzasztóan esős volt. Egy ilyen esős napon beállított hozzám barátom, Robert Czeck, a szállítókocsijával és azzal a felkiáltással, hogy “Gyere velem Lorenz professzorhoz!”. Czeck, foglalkozására nézve állatkereskedő, Konrad Lorenz úgynevezett “házi szállítóinak” egyike volt, ő látta el rendszeresen korallhalakkal a Nobel-díjas tudóst. Mivel gyerekkorom óta csak úgy faltam mindent, ami Konrad Lorenz tollából származott, szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy egy ilyen “kerülő úton” személyesen is megismerkedhetek bálványommal. Alig két óra múlva – kissé reszkető térdekkel – szemtől szemben álltam ezzel a világhírű, hófehér hajú és szakállú emberrel. A fölöttébb barátságos fogadtatástól aztán újra a rendes ritmusban vert a szívem, s a legjobb hellyel kínáltak a “nagy akvárium” előtt. Lorenz nagyon örült az áhított ajándéknak, s gyermeki örömében sietve látott hozzá, hogy a halakat tüstént kiszabadítsa a műanyag zacskókból és az új kísérleti állatokat elengedje a harminckétezer literes akváriumban. Szemmel láthatóan elégedett volt a gyarapodással, és élvezettel süppedt egy öreg bőrfotelbe, s lelkesen mesélni kezdett a korallhalakról. Hosszabb idő eltelte után a következő kérdést intézte hozzám: – Érdeklik a tengeri halak is? Azt válaszoltam, hogy “szakterületem” a Ranidae (békafélék) és a Colubridae (siklófélék), és hogy már iskoláskorom előtt egy tűzszalamandrát tartottam “háziállatként”. Konrad Lorenz nevetve a térdnadrágjára csapott, és azt mondta: – Ez aztán a furcsa véletlen, az én első állatom is egy tűzszalamandra volt! – Ezzel meg is teremtettük az élénk eszmecsere alapját. Az órák csak úgy röpültek, és a Nobel-díjas tudós a következő szavakkal búcsúzott: – Remélem, alaposan megfertőztem a gondolataimmal, és ha valamire szüksége van, csak jöjjön! A “fertőzés” olyan erős volt, hogy már két hét múlva újra a Lorenz-ház vendége lehettem, és az ebédnél a pompás húsos hasé és a puding után – amely szintén felséges volt – arról a titkos tervemről beszéltem, hogy szeretnék egy képekkel illusztrált könyvet írni a hazai erdőkről. Konrad Lorenz egyáltalán nem tartotta őrültségnek a tervemet – bár akkoriban mégis csak tizenkilenc éves voltam –, hanem miután átnézte a meglevő anyagot, megígérte, hogy előszót ír hozzá. A boldogságom akkor lett teljes, amikor bejelentette a feleségének: – Képzeld el, fiatal barátomnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy könyvet ír az erdőről! Akkoriban még nem sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó előszava; Konrad Lorenz sok-sok alkalommal, önzetlenül támogatott tudományos újságírói pályámon, nemcsak esszéket írt, hanem bevezetőket mondott későbbi tévéfilmjeimhez, és mindig készségesnek mutatkozott, ha interjúról volt szó. Időközben tíz év telt el, s számomra felejthetetlen órák, délutánok és esték a Lorenz-házban, a “Lorenz-kertben” és abban a helyiségben, ahol az akvárium volt. Ezek alatt az évek alatt állandó kísérőm volt a magnószalag, ha az utam Lorenzhez vezetett, ugyanis abban a kegyben részesültem, hogy évente többször megjelenhettem nála, nemcsak hivatásomnál fogva, hanem mint magánember is. Igazi jó beszélgetéseket folytattunk, amelyeknek már semmi közük sem volt a riporter és az interjúalany megszokott kérdés-felelet játékához. Így kerekedett a legkülönbözőbb témákból egy felbecsülhetetlen gyűjtemény. 1988 nemcsak Konrad Lorenz nyolcvanötödik születésnapjának esztendeje, hanem számomra is “kerek évfordulót” jelez: tizedik éve folytatom párbeszédemet azzal az emberrel, akinek oly sokat köszönhetek. Ezért is érzem kötelességemnek, hogy ezeket a beszélgetéseket könyvvé formáljam, és mások is részesei lehessenek Konrad Lorenz, az ember és a tudós komplex gondolatvilágának, aki annak ellenére, hogy szigorú bírája korunk emberiségének, mégsem adta fel az Emberbe vetett hitét. Kirchstetten, 1988. augusztus 15. Kurt Mündl I Egy természettudós életéből “Ha nem kerültem volna már kisgyermek koromban személyes kapcsolatba vadon élő állatokkal, akkor talán mérnök lett volna belőlem.” Konrad Lorenz önmagáról Önről már nagyon sok mindent megírtak. Hogyan vázolná saját maga tudósi életútját? Minden azzal kezdődött, hogy azt hitték, egy mióma vagyok. Anyám mégiscsak túl volt a negyvenedik évén, és noha én nem voltam nem kívánt gyerek, mert a szüleim tulajdonképpen vágytak rám, most mégis úgy meglepődtek, hogy először nem is akarták elhinni a dolgot. Ahogy mondtam, első állomás: a mióma. Utána viszont olyan gyorsan növekedtem, hogy azt hitték, talán rosszindulatú daganat vagyok. Ezt furcsamód Chrobak diagnosztizálta, az ismert szülész, aki a császári család orvosa volt, mivel apám, maga is orvos – ortopéd sebész – lévén, persze szakmai okokból más apáknál is sokkal jobban aggódott amiatt, ami ott anyám hasában nőtt. Ezért küldte el a híres Chrobakhoz, aki azt mondta, hogy én biztosan egy mióma vagyok. Amikor aztán anyám néhány hét múlva a helyes diagnózissal visszament Chrobakhoz, a dolog anekdotává vált. Az ismert szülész ezt mondta: – Hja, nagyságos asszonyom, hát ki gondolt volna ilyesmire? Mire anyám nagyon találóan: – No, egy ismert szülész azért ilyesmire is gondolhatott volna… Apám azonban még sokáig nem nyugodott meg. Komoly kételyei voltak, hogy ilyen, viszonylag idős szülők gyermeke lehet-e még igazából “teljes értékű”. De hát végül is megkaptam Kant tanszékét Königsbergben és a Nobel-díjat is, ez azért egészen tűrhető eredménynek nevezhető. Amikor a világra jöttem, bátyám már tizennyolc éves volt, és van egy igazán mulatságos fénykép, ahol Adolf bátyám mellett állok egy széken – éppen akkor tanultam meg állni –, a képaláírás pedig így hangzik: “A két egyéves”. Én pont egyéves voltam, bátyám pedig az egyéves önkéntesek egyenruháját viselte. Életemre szerencsés véletlenek sora jellemző. Mindenekelőtt nagy szerencse, hogy vidéken nőttem föl, egy nagy kertes házban, olyan szülőkkel, akik lehetőleg nem korlátozták a szabadságomat. S életutamon már nagyon korán találkoztam az állatokkal. Köztudott, hogy a gyerekek mindenfélét utánoznak. Játszanak “kacsát”, játszanak “nyuszit”, játszanak “mozdonyvezetőt”. A legtöbb gyerek “mozdonyvezetőt” játszik. Az én első játékom “bagoly” volt. Azért akartam bagoly lenni, mert annak nem kell este lefeküdni. És a nagy Caryát, a nagy hikkori-diófát itt a ház előtt még most is “bagolyfának” hívják a mi családi nyelvünkön, mivelhogy azon játszottam baglyot. Fiatalabb fa korában a Caryára remekül fel lehet mászni, mert sok vízszintes ága van. Az egyik törzse volt az enyém, a hátulsó, a nehezebben megmászható a későbbi feleségemé, aki idősebb volt nálam, és jobban tudott mászni, mint én. Szóval a bagoly volt az ideálom. Azután úszni tanultam, és körülbelül ezzel egy időben másképp is kapcsolatba kerültem a vízzel. Kaptam ugyanis egy tűzszalamandrát, aminek kicsinyei lettek. A tűzszalamandra lárvái voltak első akváriumi állataim. Most már nem tetszett, hogy a bagoly nem tud úszni, és éppen ekkor “találkoztam” egy könyvvel, Selina Lagerlöf könyvével: A kis Nils Holgersson utazása a vadludakkal. Élettörténetem furcsa egybeesésé ez barátoméval, Karl Popperével, aki szintén azt mesélte, hogy ez volt az első könyvélménye. “Csakhogy – mondta Popper egy televízióadásban – én Selma Lagerlöfbe szerettem bele, a Konrad Lorenz pedig a vadlibákba.” Erre aztán vadliba akartam lenni. De mindenáron! És játszottam is kacsát, aztán – mivel “valamivé válni” vagy “valamit birtokolni” a gyerek számára szinte ugyanaz – azt akartam, hogy legalább legyen egy libám. Ezt azonban anyám nem engedte meg, mert a liba sok kárt tesz a kertben, és így be kellett érnem egy kiskacsával. Apám ellenezte, mert úgy gondolta, hogy egy ötéves kisfiú egy kiskacsát csak elpusztíthat, agyonkínozhatja és így tovább. De volt nekem egy dajkám, a Resi Führinger, aki Alsó-Ausztria északi részéről származott, jómódú birtokos parasztcsaládból. Ez a család a gyerekeit Bécsbe küldte, hogy szobalánynak tanuljanak. És a Resinek aranykeze volt az állattartáshoz. Ő nevelte fel a tűzszalamandra lárváit is, nem akarom azt állítani, hogy én neveltem fel őket, mindenesetre életben maradtak. És a kacsa is életben maradt. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna; rossz lelkiismerettől gyötörve nagyon is jól megértettem, hogy a kiskacsa “sír”. “Pi-pi-pi” – sírta a kiskacsa. Akkoriban már ismertem a kacsa vezetőhangját – szép teljesítmény ötéves korban –, és mondogattam az “oarrk pu pu pu oarrk oarrk oarrk pu pu pu” vezetőjelet. És emlékszem, ahogy ez a kiskacsa egyszer abbahagyta a sírást, és a “pi-pi-pi” helyett a “pipipp pipipp pipipp” beszélgetőjelet adta le, és aztán észrevettem, hogy követni kezd. Ezzel tulajdonképpen felfedeztem a bevésődést. Ezek a kisgyermekkori történetek megmaradnak az ember emlékezetében, és ha ma nekem, bizonyára jogosan, életem legfőbb műveként az evolúciós ismeretelméletet “róják fel”, akkor abban nagy szerepet játszik az a mindenkori szilárd meggyőződésem, hogy az állatok lényegüket tekintve rokonaink. Hogy az állat ugyanolyan élőlény, mint én, nem jobb vagy rosszabb semmivel sem. Meg voltam győződve róla, hogy a kiskacsa sír, és megpróbáltam megvigasztalni. És ez az ősi-egyszerű viszonyulás az emberhez, a “teremtményhez”, talán a legfontosabb, amit neveltetésemnek köszönhetek. A történet aztán folytatódik: beleszerettem tehát a kacsákba, különböző fajtáim voltak, érdekeltek a kacsafajok. Aztán az akvárium következett, halakat tenyésztettem – az akváriumot mint nevelőeszközt, amikor csak tudom, propagálom. Elhatároztuk, hogy a következő Konrad Lorenz-díjat nem egy meghatározott személynek adjuk, hanem sok gyereknek, hogy vegyenek rajta akváriumot, és egy év múlva annak adjuk a díjat, amelyikük a legjobb akváriumot mutatja be. Nagyszerű ötlet! Teljesen megfelel az elképzeléseimnek, ugyanis az én esetemben az akvárium személyiségformáló eszköz volt. Az akváriumon keresztül a gyerekek ökológiát tanulnak. Ez mesterséges zárt rendszer, mely teljes egészében összeomolhat. Igen korán megtanulhatja az ember, hogy létezik egyfajta túlnépesedés: az ember nem tud ellenállni annak, hogy újabb és újabb halakat vegyen, és egyszer csak “odavan” az egész, váratlanul felborul a rend. Szóval ismertem a halakat, különböző és rokon fajtákat, elevenszülő fogaspontyokat és bölcsőszájú halakat. Mint már említettem, ismertem a különböző kacsafajokat. És tulajdonképpen paleontológiát akartam tanulni. Ehhez megint tartozik egy történet: a hikkoridiófa alatt ültem, és mézes kenyeret ettem. Egyszer csak jött egy darázs, rászállt a mézre, s anyám félelmében el akarta zavarni. Apám azonban megakadályozta, és megmutatta nekem a darazsat, a potrohát, a lélegző potrohát, ahol a szelvények teleszkóphoz hasonlóan egymásba csúsznak. Elmesélte, hogy ez egy rovar, és hogy szelvényekből áll, ezek mozognak ott olyan szépen, lélegzetet véve. Megértette velem, milyen szép egy darázs, hogy egyáltalán nem valamiféle csúf lény. Ez úgy belém vésődött, hogy még ma is egészen pontosan emlékszem, hol történt. Furcsamód az ember ezeknél a történeteknél mindig egész pontosan emlékszik, hol estek meg: ez itt a diófa alatt az asztalnál. Kicsivel később találtam egy földigilisztát, amely mászás közben összehúzta és széthúzta szelvényeit, éppen mint egy teleszkóp. Megkérdeztem akkor apámat, hogy a földigiliszta is rovar-e, az apám erre nem tudott felelni. Mint orvos nem tudta rá a pontos választ. Kevéssel azután kezembe kaptam Wilhelm Bölsche A teremtés napjai című könyvét, amelyben egy ábra az archeopteryxet mutatta, azt az ősmadarat, amelynek még fogai voltak az állkapcsában, és hosszú gyíkfarka volt, ahol a forgókban egy-egy pár toll rejlett. Ekkor vált világossá a számomra – igazán okos gyerek lehettem –, hogy a földigiliszta ugyanolyan viszonyban van a darázzsal, mint az archeopteryx a mai madárral! Kérem, esküszöm, hogy nem vágok fel. Hogy milyen korai volt ez, abból is kitűnik, hogy Bölsche könyvét még úgy olvasták föl nekem! És hat-hét éves koromban már folyékonyan olvastam, ez tehát még előtte volt. Ennek a Bölsche-könyvnek az ábráit még ma is le tudnám önnek emlékezetből rajzolni. Többek között volt ott egy Anglicus, tehát egy ősrák is. És nagyon jól emlékszem rá, hogy Resi nem tudta kiejteni a latin neveket. Ezenkívül őshüllőket, Iguanodonokat is lehetett látni – watt-tengerbe merülő Iguanodonokat. És biztosan tudom, hogy ezt a Resi olvasta föl, mert mindig rosszul, “Igonaudonoknak” ejtette, és későbbi feleségem meg én – szomszéd gyerekek voltunk ugyanis – utána állatosdit, “igonaudonosdit” játszottunk. E célból régi locsolócső darabjait raktuk a nadrágunk korcába, így húztunk egy farkat magunk után, a hüvelykujjunkat felfelé fordítottuk – tudja, az Iguanodon tövissé alakult hüvelykujját fegyverként használta –, és “Igonaudonokként” ünnepélyesen lejtettünk végig a kertben! Ez idő tájt már útravalóul kaptam a törzsfejlődés, a filogenezis, az evolúció fontosságának a tudatát. Olyan nagy hatással volt rám a Bölsche-könyv, hogy erre föl természetesen paleontológus akartam lenni. Azt gondoltam, hogy a paleontológia, tehát a megkövesedett, fosszilis állatok és növények tanulmányozása lehet a világon a legérdekesebb. Hogy a törzsfejlődés, az evolúció maga “a” világrejtély, az teljesen világos volt számomra. És emlékszem, hogy egy vorderbergi kiránduláson mindazt elmeséltem apámnak, amit a Resitől hallottam. Gyerekkoromban rettenetesen sokat fecsegtem és beszéltem, úgyhogy apám gyakran mondta könyörgő hangon: “Hallgass már el egy pillanatra!” Ezen a vorderbergi kiránduláson nem szólt semmit, csak hallgatott engem. Mialatt elmagyaráztam neki az egész evolúciót, elismerően mosolygott, és kedvesen figyelt. Hirtelen megvilágosodott a tudatom, lelkem mélyéből megharagudtam apámra, amiért ilyen fontos dolgot tudott, és nem vette a fáradságot, hogy elmesélje nekem. E miatt a gyermekkori élmény miatt sokáig élt bennem a vágy, hogy paleontológiai tanulmányokat folytassak. Apám azonban ellene volt, és azt akarta, hogy orvosnak tanuljak. Mint rendes, engedelmes fiú, később ezt is elvégeztem, és egyáltalán nem tettem rosszul, mert így rögtön kapcsolatba kerültem Ferdinand Hochstetterrel, aki anatómiát adott elő. De ez az ember nemcsak anatómus volt, hanem összehasonlító anatómus is, és legfőképp összehasonlító embriológus. Hochstetterben megvolt az az adottság, hogy nagyon világosan és módszeresen megértesse az emberrel annak az útját-módját, hogy a ma élő állatfajok hasonlóságai és különbségei alapján hogyan rekonstruálható a törzsfejlődésük. Még szinte ma is hallom Hochstetter szavait: – Ne mondjanak olyat, hogy “primitív állat”, primitív állatok nincsenek, csak primitív jelleg. Így tehát még a hidasgyík is korunk állata! Csodálatos! Azt szoktam mondani: tizennyolc-tizenkilenc éves fejjel sokkal butábbnak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre: az a módszer, amelyet Hochstetter a morfológiában kidolgozott és nekem átadott, nem alkalmazható minden változtatás nélkül a kacsák és cichlidák viselkedési jegyeire. És ezzel meg is született az összehasonlító magatartáskutatás! Ugyanebben az évben ismerkedtem meg a felfedezésem felfedezőjével, vagyis Oskar Heinrothtal, aki szintén összehasonlító magatartáskutatással foglalkozott, és a Közép-Európa madarai című, forradalmi jelentőségű könyvet írta. Évekkel később fedeztünk fel együtt egy amerikait, Charles Wittmant, aki Heinroth előtt már tíz évvel, tehát 1899-ben megírta ugyanazt. Heinroth 1914-ben, én körülbelül – hát igen, 1923-ban. Nos, megvolt tehát a lehetőségem, hogy “összehasonlító magatartáskutatást” folytassak. Az összehasonlító pszichológia docense lettem, és “faképnél hagytam” az anatómiát, hogy egyetemi tanári képesítést szerezzek összehasonlító anatómiából. Akkoriban nem volt szokás, hogy valaki két fakultáson is tanársegéd legyen – a pszichológia ugyanis a filozófiai fakultáshoz tartozott. Ekkor újból jött egy szerencsés véletlen. – Tehát: első szerencsém a Resi, második szerencsém Bölsche és Hochstetter, a harmadik nagy szerencsém pedig a königsbergi meghívás. Az eredeti jelölt Eduard Baumgarten volt, egy wisconsini pragmatikus filozófus, aki meg is kapta a königsbergi meghívást, de félt Kanttól. Baumgarten együtt kamarazenélt Erich von Holsttal, és megkérdezte Erich von Holsttól: – Nem ismer egy olyan, biológiailag képzett pszichológust, akit érdekel az “a priori” és a veleszületettség? Így kerültem szóba én, és így kerültem aztán Königsbergbe. Ott ütköztem bele Kant transzcendentális filozófiájába, és írtam meg első evolúciós és ismeretelméleti témájú munkámat. “Karli” Popper előtt! Úgy szokott az lenni, hogy az új ötletek észrevétlenül, titokban növögetnek, mint a gombafonal a föld alatt, aztán különböző helyeken, itt is, ott is előbújik egy-egy gomba, és azt hiszik, hogy függetlenek egymástól. A gombák, mint az eredmény hordozói, azokat az embereket jelképezik, akik hirtelen a tudatára ébrednek egy új ötletnek. Én mindig azt hangoztattam, hogy csak azért előztem meg Karl Poppert, mert szinte beleütköztem Kantba. De kiderült, hogy ez sem igaz így, mert pontosan száz évvel előtte Ludwig Boltzmann világosan megfogalmazta és leírta az evolúciós ismeretelmélet alapelveit, és azt kérdezte: “Mi lesz most a kanti apriorisztikus gondolkodási formából és szemléleti módból, hisz ezek mégiscsak az anyagi világgal való konfliktusban fejlődtek ki.” Következésképp az evolúciós ismeretelmélet első megfogalmazása Ludwig Boltzmann-nál található, és több mint százéves. Életemben sokszor volt szerencsém a szerencsében – nem szerencsém a szerencsétlenségben, hanem a szó legszorosabb értelmében szerencsém a szerencsében. Például első háziállatom, a tűzszalamandra esetében: amikor hazavihettem, apám azt a szigorú feltételt szabta, hogy egy hét múlva a szalamandrát el kell távolítani, nehogy az ötéves gyerek agyongyötörje. Egy hetet, gondolta apám, csak ki fog bírni. Persze nem számított arra: mi lesz, ha a tűzszalamandrának utódai lesznek! Így aztán a tűzszalamandra visszakerült az erdőbe, én pedig megtarthattam a lárvákat. Ez természetesen meghatározó élmény volt számomra. A nagy kérdés az, hogy nyújtotta volna-e egy tűzszalamandra ugyanazt az élményt csupán egy hét alatt – pozitív értelemben –, mint a lárvák, amelyeknek hetekre és hónapokra van szükségük, míg teljesen átalakulnak. Ez tehát a gyerek számára hosszú megfigyelési és élményszerzési idő. Ha a tűzszalamandrának nem lettek volna kicsinyei, ki tudja, mi történt volna, talán minden egészen más irányt vesz. Általánosságban elmondhatjuk: Ha nem kerültem volna már kisgyermek koromban tényleges kölcsönhatásba, meghitt, személyes kapcsolatba állatokkal, vadon élő állatokkal – a kis házikacsa lényegileg nem különbözik a kis vadkacsától –, akkor talán mérnök lett volna belőlem. Az altenbergi szülői ház és Gretl Lorenz asszony Nyugdíjba vonulása óta – kisebb megszakításoktól eltekintve – ön megint itt lakik Altenbergben, a szülői házban, Greifenstein mellett. A ház és a kert; ezekhez hihetetlenül sok emlék fűz. Emlékek arról, hogyan kezdtem el a munkámat, emlékek a családdal, barátokkal és ismerősökkel töltött számtalan szép óráról. Ez a ház ugyanis velem körülbelül egy időben született. Mielőtt szüleim belefogtak az építkezésbe, ott laktunk “túlnan”, vagyis az utca túlsó oldalán, abban a kúriában, ahol most a nagy akvárium épült. Éppen akkortájt született apámnak az a nagyszerű találmánya, hogyan lehet a csípőízületi gyulladásban szenvedő gyerekeken vértelen beavatkozással segíteni, nevezetesen egy korrigáló gipszkötéssel. És ehhez kapcsolódik egy másik nagy szerencse. Apámnak volt egy dúsgazdag amerikai páciense, éspedig egy húskonzerv-multimilliomos lánya. Mivel a férfi, aki remegett a lányáért, nyilvánvalóan elégedett volt apám munkájával, ezt a nagyvonalú honoráriummal is kifejezésre juttatta. Apámnak, úgy látszik, ez egy kicsit a fejébe szállt, így elhatározták, hogy házat építenek. Hozzátartozik a dologhoz, hogy egy különösen tehetséges építészre volt szükség, mert apám azt kívánta, hogy az épületben szecessziós és barokk elemek keveredjenek. Hogy ez meg is valósult, ahhoz jelentős mértékben hozzájárult, hogy anyám nemigen tudott beleavatkozni ezekbe az eseményekbe, mert főleg az én “leendőségemmel” volt elfoglalva. Ám az építészt nyilván túl magas követelmények elé állították, mert a munkálatok alatt szó szerint megbolondult, paralysis progressivában szenvedett. Hogy mennyire képtelen volt megbirkózni a problémákkal, az leginkább a felső szobákon látszik. A végén keletkezett egy olyan szoba, amelynek tizenhárom sarka van. Túlzás nélkül: tizenhárom sarka. Ezt a szobát sokáig én laktam, de nem hiszem, hogy bármi bajom származott volna belőle. Anyám később mindig azt mondta, hogy az építész betegsége minden emelettel súlyosbodott, és ez állítólag látszik is. Apámnak igazán tetszett a ház, de anyám sokszor mondta tűnődve: – Teljesen elfuserálta, teljesen elfuserálta! Az, hogy megismertem a feleségemet, közvetlen kapcsolatban áll a kertünkkel. Szomszéd gyerekek voltunk, és már iskolás korunk előtt ismertük egymást. A feleségem, lánykori nevén Gebhardt, egy híres kertészet tulajdonosának lánya volt, aki mellettünk lakott. Főkertésze mindig elhozta Gretlt a kerékpárján, ha dolga akadt a kertünkben. Ha úgy vesszük, Loise úr – így hívják ezt az embert – igen fontos személy volt az életemben. Még ma is magam előtt látom, ahogy a kormánynál ül. Feleségem örökölte a kertésztehetséget. Ha végignéz a kertünkön, az egész főleg a feleségem érdeme. Megvan ugyanis az a fölöttébb szerencsés adottsága, hogy a kertet úgyszólván félvad állapotban tartsa, mert nagy művészete abban áll, hogy a növényeket a Bécsi-erdőből hozza, amelyek aztán maguktól szaporodnak tovább. Gretllel persze nagyon sokat játszottam mint gyerek, állatosdit és indiánost. Aztán mikor idősebbek lettünk, sok más fiatalember is legyeskedett körülötte, de mi azért elválaszthatatlanok voltunk. Mikor apám ezt észrevette, egy időre Amerikába küldött tanulni, mert az gondolta: mire visszajön, elfelejtik a dolgot. Azonban nem így történt, és mivel később Gretl is orvosnak tanult – akkoriban még viszonylag szokatlan volt, hogy egy lány orvos legyen –, hamarosan ő is egyetértett velünk. S Gretlből igazán jó és tehetséges nőgyógyász lett, és kezdetben ő tartotta el a családot, mert bizony a tanulmányaim, a kísérleteim, melyeket akkoriban kezdtem el, jószerével semmi pénzt sem hoztak. De aztán mindig valahogy kialakultak a dolgok, és jól alakultak. És a feleségem vendégszeretetét még ma is dicséri mindenki, aki ismeri, minden régi tanítványom és ismerősöm, akik igazán nagy számban fordultak meg nálunk, hisz mindig került kiadós étel és tea az asztalra. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy Gretl nemrég azt mondta: – Ha meggondolod, igazán szép, hogy a tegnapi ifjoncokból mára mind doktorok és professzorok lettek. Bizony, szép és teljes életünk volt. A feleségem sohasem hagyta el magát; egyszer, amikor valamelyik gyerekünkkel a terhessége utolsó idejében járt ő maga is, bement a klinikára, hogy egy szintén előrehaladott terhes asszonyon elvégezzen egy komplikált műtétet. És amikor utána megkérdeztem, hogy ment, azt válaszolta: – Hát, egész jól, csak néha egymáshoz ért a hasunk. Különösen a kutyák iránti szeretetemben osztozott. Egyszer az egyik vendégünkre ez olyan mély benyomást tett, hogy így szólt: – Professzorné asszony, maguknál kutya is szívesen lennék. Élet az állatokkal Ön mint összehasonlító magatartáskutató egész életében tartott állatokat, és megfigyelte őket. Saját “háziállataival” biztosan rengeteg élményben volt része. Mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy nemcsak akkor kezdtem állatokat tartani, amikor tudományos célra kellettek, hanem egész életutam kezdettől fogva a legszorosabban összefonódott az állatokkal. Ebben biztos közrejátszott az a mérhetetlen előny is, hogy közvetlenül a Duna-parti rétek mellett laktunk, az ajtónk előtt terült el a Bécsi-erdő és persze egy nagy kert, ahol sok minden burjánzik, ami egy gyereket már az iskoláskor előtt lázba tud hozni. Első állatom egy tűzszalamandra volt a Bécsi-erdőből, de hát erről már beszéltünk. Aztán folytatódott a kis házikacsával, amit felnevelhettem, és ezzel kapcsolatban jól emlékszem, hogy gyerekként mindig nagyon jól táplált voltam, mivel anyámnak az volt a véleménye, hogy a tuberkulózis csakis az éhezés betegsége. A tuberkulózist elkerülendő különösen örült, ha repetát kértem valamiből. A gyerekek persze egykettőre megtanulják, hogyan segíthetnek magukon. Ezért, ha “petíciót” akartam benyújtani, hogy kaphassak egy újabb állatot, természetesen sokkal könnyebben célhoz értem, ha így kezdtem: – Kérek még egy vajas kenyeret. – Hozzá kell tennem, hogy e tekintetben a szüleim nagyon toleránsak voltak. Mikor idősebb lettem, a legkülönfélébb állatokat gondoztam. Voltaképp akkor ugyanazt csináltam “szerelemből”, amit ma tudományosan folytatok. A kis kölyök ösztönös kíváncsisága fokozatosan a kutatásig fejlődött. Hiszen a tudomány a játékból jön létre. Ez tény. Be kell vallanom, ma leginkább attól szenvedek, hogy túl sok dolgot kell előre megterveznem, és jobban kell hogy érdekeljen a probléma megoldása, mint az egyes állatok. Kezdettől fogva, véletlenül vagy ösztönösen jól csináltam sok mindent. Mindig úgy tartottam: hogyha egy magasabb rendű állatot meg akarok ismerni, vele kell élnem. Mindig is idegen volt tőlem az az önhittség, amely a mai modern kísérleti kutatók sajátja, akik azt hiszik, minden kérdésre választ tudnak adni, ha egy állatot kizárólag kísérleti célból figyelnek. Ezenkívül igazán jó kérdések csak akkor adódnak, ha az állatot tényleg közvetlenül megismerjük. Szoros kapcsolatban kell vele élni, ami természetesen jókora áldozatkészséget követel, ugyanis egyvalamiben feltűnően hasonlítanak a kisgyerekek és a magasabb rendű állatok, mégpedig abban, hogy mindkettőben él az a leküzdhetetlen vágy, hogy pont a tiltott dolgokat műveljék. És ez persze elég sok problémát okoz. Emlékszem, jó ideig tartottam egy makit, ez egy Lemuroida, vagyis félmajom. Vele az volt a gond, hogy a majmok természetükből adódóan nem lesznek szobatiszták. A konyha volt számára az egyik tiltott hely. Egy szép napon mégiscsak sikerült bejutnia. Mint magas intelligenciájú állat, persze rögtön érdeklődni kezdett minden új iránt, és egy óriási konyhakést, egy húsvágó kést elég vonzónak talált ahhoz, hogy magához vegyen. Amikor a konyhalány felfedezte a makit késsel a kezében, sikoltozva szaladt át a házon, mert attól félt, hogy a majom kárt akar tenni benne. Félelme természetesen alaptalan volt, mert az állat nem lehetett tudatában annak, hogy gyilkos szerszám került a kezébe. De ezt egy halálra rémült cselédlánynak nehéz megmagyarázni. Kiváltképp szívesen emlékszem vissza arra a csókakolóniára, amelyiket szabadon tartottam, úgy, hogy keltetődobozokat raktam nekik a padlásra. Róluk tettem közzé első tudományos munkámat. Nagy szerencse volt, hogy elsőként a csókákkal kerültem össze, mert még ma sem igen tudnék náluk alkalmasabb kutatási alanyt elképzelni egy kezdő állatszociológus számára. De igazán nagy élvezetet nyújtott a kertben lévő bakcsókolónia is. Ha látogatóim voltak, mindig nagy meglepetést tudtam szerezni, ha így szóltam: – Na és most elővarázsolok egy bakcsót. – Go-ogg, go-ogg! – kiálltottam el magam, és máris odarepült a fenyők közül egy bakcsó. Dobtam neki egy halat, amit röptében elkapott, aztán a hallal együtt újra eltűnt a fenyőágak sűrűjében. Igazán pompás látvány volt. A bakcsók valóban a legszebb kísérleti állatok közé tartoznak, amelyekkel valaha rendelkeztem. Sajnos egy szomorú történet is kapcsolódik ehhez, mert az összes jegyzetem, amely ezekről az igen érdekes állatokról készült, eltűnt, odaveszett a háborúban. És emlékezetből ma már rég nem tudok eleget ahhoz, hogy tudományosan írjak róluk, pedig megérné. De hát ez már odavan, magammal viszem a sírba. De a libákról, hála istennek, annyi feljegyzésem van, hogy egy egész termet megtölthetnék velük, és róluk szól majd a következő könyvem is, ezt már elhatároztam. Volt egyszer lent a kertben egy liba- és kacsaúsztató, melyet saját kezűleg készítettem. Már nagyon-nagyon régen, a háború előtt volt ez, 1935/36-ban lehetett. Akkor már a legkülönbözőbb fajtájú kacsáim voltak. Apám nagyon szerette a libákat, és egyszer volt egy szokatlanul szelíd példányom. Ez a liba minden további nélkül bejött velünk a házba, ami a libáknál óriási önmegtagadást jelent, mivel kifejezetten rosszul érzik magukat, ha nem látják a szabad eget a fejük fölött. Ebbe a libába szerelmes volt egy gúnár, amelyik nem volt ilyen szelíd. Szerelemből azonban olyannyira legyőzte a félelmét, hogy követte a libát a tető alá. Ez a – számára biztosan súlyos – stresszhelyzet úgy ingerelte az emésztőrendszerét, hogy sűrűn odapiszkított, ami persze a szőnyegeknek nem tett nagyon jót: a foltok még ma is látszanak. És ahogy emlékszem, apám ezt valahogy kevésbé értékelte. Később Buldernben, az intézetemben már korántsem volt olyan gazdag az állattenyészet, mert csupa olyan asszisztens vett körül, akik éppolyan szenvedélyes állatbolondok voltak, mint én. Ebből azonban nem akármilyen probléma származhat! Az a veszély fenyegetett, hogy a tudományos intézet rövid időn belül változatos állatkert lesz. Ezt csakhamar felismertük, ezért szent esküvéssel megfogadtuk egymásnak, hogy mindegyikünk csak azokat az állatokat tartja, amelyek valóban elengedhetetlenek a küszöbönálló tudományos kísérletekhez. Hiszen képzeljük csak el, ha mindenki olyan állatot tartana, ami neki személy szerint örömet okoz, akkor rövidesen állatgondozók lennének a tudományos munkatársakból! Az eskü nagyon ünnepélyes volt, épphogy meg nem pecsételtük a vérünkkel. Betartottuk. A helyesen űzött állatimádatot azonban nem lehet eléggé dicsérni, ha érdeklődő laikusokról van szó, ám a laikus szót semmiképpen sem lekicsinylő értelemben használom. Ezek az emberek igazi specialistákká válhatnak, akik rengeteg jót tesznek. Néhány éve bejelentkezett nálam egy férfi, s mikor aztán eljött, és megkérdeztem tőle, mit tehetek érte, előadta az elképzelését: gyöngybaglyokat szándékozik tenyészteni. Manapság, amikor ezek a csodaszép éjszakai ragadozó madarak egyre ritkábbak, természetesen felettébb dicséretre méltó gondolat. De gyöngybaglyokat fogságban tenyészteni, ez tényleg az ornitológia legnehezebb feladatai közé tartozik. A közelmúltig ugyanilyen nehéz volt a fajdokat, vagyis a nyír- és siketfajdot emberi gondozással eredményesen szaporítani. De hát jól van, beszéltünk még utána a megfelelő fészeknagyságról és arról, hogy milyen költési lehetőséget kell nekik biztosítani. A legjobb kívánságokkal búcsúztam a jóembertől, sok szerencsét kívántam neki, de be kell vallanom, anélkül, hogy túl sok reményt fűztem volna a tervéhez. Néhány év múlva, mikor már majdnem elfelejtettem az egészet, ugyanez a férfi újra jelentkezett nálam. Ekkor – nem minden kaján hátsó gondolat nélkül – megkérdeztem tőle: – Nos, végül is hány gyöngybaglyot tenyésztett? Mire a férfi: – Negyvenet! Persze mélységesen megdöbbentem, azonkívül megszégyenültem, mert nem szabad lebecsülni egyetlen elkötelezett állatbarát képességeit sem. Aki állatot tart, azt is megtanulja, hogy nem szabad egyhamar feladni, még a látszólag reménytelen helyzetekben sem. Évekkel ezelőtt egy állatkereskedőnél rendeltem egy tukánt. Ezeknek a madaraknak borzasztó nagy a csőrük a testük arányaihoz viszonyítva, és mivel még sohasem volt ilyen állatom, különösen kíváncsi voltam rá. Amikor kimentem védencemért a pályaudvarra – úgy adták fel nekem –, szomorú megállapításra jutottam. A madár végkimerülésben ült a földön, fejét hatalmas csőrére támasztotta, szeme félig csukva volt. Mindezek egy hullajelölt biztos ismérvei. Az éjszakát a tukán bizonyára valahol a szabadban töltötte, s mivel már érezhetően hideg volt az idő, jócskán megártott a trópusok lakójának. Persze enni sem evett semmit. Nem maradt más választásom, mint a kényszertáplálás, vagyis hogy megtömjem. Éjszakára aztán egy jól fűtött helyiségben hagytam, és másnap reggel azzal a biztos tudattal léptem a szobába, hogy ott egy madárhullát találok. De valami egészen más történt: egy igencsak virgonc, ám ugyanakkor sajnálatra méltó madarat pillantottam meg, amelyik meglehetősen élénken tanulmányozza a ketrecen kívüli világot. A tukán teljesen csupasz volt! A hidegsokktól úgynevezett kényszervedlés alakult ki nála, és egyszerre hullatta el az összes tollát, ami szerfelett bohókás látványt nyújtott, mert amúgy is hatalmas csőre így még nagyobbnak látszott. Viszont túl volt a nehezén. És néhány hónap múlva, miután már kinőtt a tolla, volt egy szépséges tukánom, ami még sokáig nagy örömet szerzett nekem. Ennyit a tukánról. Otthonom közvetlen környékén is különös dolgokban, jobban mondva ritkaságszámba menő élményekben volt részem az állatokkal. Emlékszem, egyszer kirándultam a Bécsi-erdőbe, és rábukkantam egy vízisiklóra, amint éppen valamit bekapott. De mit! Egy tűzszalamandrát! Már félig eltűnt a sikló torkában fejjel lefelé, és már csak a két hátsó lába és a farka kandikált ki a szájából. Egyszóval ez igazi kuriózum, hiszen a tűzszalamandra nem egészen ártalmatlan. Ha az ember a kezébe veszi, az agyalapi mirigyei – melyek a hátgerinc két oldalán folytatódnak – váladékot termelnek, fehéres anyagot, amely ugyancsak maró hatású mindenféle nyálkahártyára, az emberére is. Ha az orrunkba, szánkba vagy szemünkbe nyúlunk, miután egy tűzszalamandrával játszottunk, nem egyhamar felejtjük el! És ez a kutyákra is érvényes. Ha egy fiatal, tapasztalatlan kutya sétál valakivel az erdőben, és ott egy nedves gödörben szalamandrát talál, s megpróbálja “játszva” elpusztítani, akkor villámgyorsan, panaszosan vonyítva és könnyezve-nyáladzva fog visszaloholni a gazdájához. Másodszor már nem próbálja meg. A szalamandra váladékának persze védő funkciója van, mert mint minden hamar kifáradó kétéltű, nem tud elég gyorsan menekülni – ami egyébként azzal függ össze, hogy a vérkeringésében összekeveredik az oxigénben szegény és az oxigénben gazdag vér. Ez igaz a békákra és a varangyokra is, amelyek pár ugrás után kimerülnek. De mint mondtam, ez a vízisikló lenyelte a tűzszalamandrát, annak ellenére, hogy élvezhetetlen volt neki, amire egyébként annak rikító színe is figyelmeztet. Esküszöm, hogy ezt nem találtam ki, saját szememmel láttam. Szóval ezek természetesen olyan kivételek, amelyek felejthetetlenek maradnak. Valóban csodálatos élményeim vannak abból az időből, amikor altenbergi második otthonomnál a Duna völgyét még nem rombolták szét a folyami vízlépcső miatt. Gyönyörűek voltak a nyarak ezen az úgyszólván őserdei tájon. Nem sokkal a háború után, mikor az orosz hadifogságból visszatértem, volt egy rendkívül ügyes korcs kutyám, a Susi. Ez a kutya már magától megtanulta, hogy ha veszem a merítőhálót és a szállítótartályt, akkor a Dunához megyünk, ahonnan az akváriumi halaknak hordtam a táplálékot. Akkoriban ez még olyan ligetes táj volt, amilyet ma már alig talál az ember. Volt ott még minden: jégmadár, sárgarigó, gém és még sok más állat. Ennek az ősi tájnak az állóvizes ágaiban élhettek volna minden további nélkül krokodilok is, egyáltalán nem zavarták volna meg a képet. A krokodil azonban csak én voltam a forró nyári napokon. Órákig áztattam magam a térdig érő vízben, lustábban, mint egy krokodil, és néztem a kutyámat, ahogy puhatestűekre és pézsmapocokra vadászik. Apropó, krokodil! Bernd Hellmann barátomnak volt egyszer egy aligátora, az aligátorok pedig nem harapnak, éppúgy nem, mint a vízisiklók. S én elkövettem azt a leggyakoribb tudományos hibát, hogy általánosítottam, és azt gondoltam, hogy a krokodilok sem harapnak. Aztán egy napon betévedtem Bernd Hellmann szobájába, amikor nem volt otthon. Hogy teljék az idő, a terráriumhoz sétáltam. Ebben egy krokodil csücsült. Meg akartam fogni, és – cakk! – máris az ujjamon lógott. Aztán megfordult a saját tengelye körül, hogy kiharapjon magának egy darab húst. És éppen akkor, mikor kiszabadítottam magam, Bernd lépett be az ajtón, és úgy nevetett, majd meghalt: ő is ugyanezt csinálta, már túl volt a fájdalmas tapasztalaton, mivel éppen a klinikáról jött, bekötött kézzel! Az embernek valamiképpen hozzátartozik az élményvilágához, hogy megfogja az állatokat, kapcsolatot teremtsen velük. Senki sem tartana kutyát vagy macskát, ha nem nyúlhatna hozzá. Néhány állatnál ez igen rosszul végződhet, lásd a krokodil esetét. Igazán veszélyessé bizonyos nagyság felett válik. De vannak már hüllők is, például a varánuszok, amelyek húsevők, és tekintélyes nagyságúra nőnek. A Comodo-szigeti varánusz például több mint két méter hosszú. Természetesen szörnyű dolog, hogy Comodo szigetén, ahol ezek a hüllők élnek, kecskéket kötöznek karóhoz, hogy a varánuszok odamenjenek és széttépjék őket. Ezt a látványt kizárólag a turistáknak szánják. A varánuszok egyébként az emberre sem egészen veszélytelenek. Vendégségben voltam egyszer egy külföldi állatkertben, és láttam ott Comodo-varánuszt is egy hatalmas terráriumban, amely már majdnem háznak számít. Az állatkert igazgatója, aki körbevezetett, láthatóan meglepődött, amikor megkértem, hogy bemehessek egy Comodo-varánusz-párhoz. Bementem, és egy spontán sugallat hatására a nőstény hátára hasaltam. Tetszett neki a test melege, mert minden hüllő változó testhőmérsékletű, a környezet hőmérsékletétől függ. De aztán hirtelen belém szorult a levegő, szusszanni se tudtam, mert a nagy varánuszhím rám telepedett. Egyszerre csak Comodo-varánusz-szendvics lett belőlem! Még ma is nagyon pontosan emlékszem, ahogy a szempilláim mögül, a vállam felett láttam a hosszú, húsos, villás végű nyelvet, ahogy a fejem mellett a kezem felé vonaglik. A Comodo-varánusz valószínűleg azt hitte, hogy tengerimalac vagy nyúl vagyok, más szóval: a tápláléka. Szóval kissé kényes helyzetben voltam! Biztosan nem tudott volna teljesen felfalni, de azért van annál kellemesebb, minthogy egy tekintélyes Comodo-varánusz az ember kezébe vagy más testrészébe harapjon. A végén mégis ép bőrrel úsztam meg, és egyetlen karcolás nélkül hagyhattam el a terráriumot. Csupán az állatkert igazgatójának arca volt kissé halovány. Otthon mindig voltak vad állataim, a vad szónak nem “harcos”, hanem “vadon élő” jelentésében. Maga már ismeri a mostanra meglehetősen elalgásodott édesvízi akváriumot a kertre néző szobában, mellette áll az a kis kiszáradt márványkagyló a némileg ízléstelen Vénusz-szoborral a falmélyedésben. Régebben volt benne víz, és törpe búvárkacsákat tartottam itt. Elbűvölő állatok! Szabadon röpködtek a szobában, és ide is bejöttek, ahol most ülünk. És ami különös volt: a búvárkacsák megtanultak visszatérni a kis kagylóra. Ez nagyszerű teljesítmény, mert egy madár borzasztó nehezen érti meg, hogy a víz felszíne egyszer csak magasabban van, mint a környező talaj! Így hát hosszú életem során a legkülönfélébb állatokat gondoztam. Egyszer egy újságíró megkérdezte: – Mondja csak, hogy bírja ki a felesége, hogy az egész ház tele van állatokkal? Viccel válaszoltam: – De hát nem is látja őket, egész nap a klinikán van. – De komolyra fordítva a szót, feleségem megértése nélkül semmire se mennék. Mindig is szívből támogatott, aztán meg őbenne is nagy vonzódás alakult ki főleg a kutyák iránt. Van még egy igazán jó történetem arról, mikor feleségemmel Hawaii szigetén voltunk. Egy pompás trópusi éjszaka előestéjén feleségemmel és egy ottani biológiai állomáson dolgozó hölggyel az erdőszélen sétáltunk. Közben az éjszakai állatok legcsodálatosabb hangkavalkádját hallottuk, amit csak el lehet képzelni. Megkérdeztem a kísérőnőnktől: – Mondja, melyik az a madár, amelyik ott énekel? Mire a hölgy teljes meggyőződéssel így válaszolt: – Az nem madár, egy béka adja ezt a hangot. Nem telt bele fél perc, a “béka” a fejünk fölött szállt tova. Vagyis a szakember is tévedhet! Mutattak a feleségemnek többek között egy madárpókot is. A madárpók szelíd, és senkit sem bánt. Feleségem elég bátor volt ahhoz, hogy a kezébe vegye. Hirtelen azonban reflexszerűen megpróbálta lerázni – ez ellen nincs mit tenni, ez természetes akciója az ijedségnek –, és a madárpók éppen annak az embernek az arcába repült, aki megmutatta nekünk. Egy kicsit kínos volt! Mostanra viszonylag nyugalom van nálunk a házban. Itt vannak a kutyák és a sámarigók, amik 1984 tavasza óta “énekelnek” a háttérben. Lent az akváriumban vannak a tengeri halaim, azaz főleg korallhalak. Jelenleg kb. harmincöt fajom van, és jóval több mint száz egyedem. Igen, ezenkívül még idesorolhatom legújabb szerzeményeimet; az egészen “hétköznapi” kanárikat. Barátomtól, Jürgen Nicolaitól ugyanis egy fakalitkát kaptam a nyolcvanadik születésnapomra, és ebben most kanárik tanyáznak. Bár ezeket minden további nélkül akármelyik házmester tudná tenyészteni, mégis úgy örülök nekik, mint egy gyerek. Mert nekem minden állat csak egy kicsit kevésbé tehetséges munkatárs, s számomra nagyon rokonszenves. II Az élővilág rendszeréről “A káosz valójában maga az ördög.” A törzsfejlődés “teremtő képessége” Legalább Darwin óta tudjuk, hogy az élő természetben nincs állandóság. Az evolúciós folyamatok és mutációk minden területen élénken hatnak. “Létrehozzák” a fajokat, aztán “kifejlesztik” őket, vagy hagyják újra “kipusztulni”. S mint a kételkedő hívőben, felmerül a kérdés: Miért? Ha az ember nem tenne fel állandóan kérdéseket a kezdet kezdetétől fogva, nem volna haladás; s ha az ember a tudomány oldaláról kezdi faggatni a törzsfejlődést, néha igazán furcsa, egyenes és, kerülő utakat talál. Sokszor előfordul, hogy a természet “szándéka” végül másképp valósul meg, mint eredetileg “tervezte”. Ez egy olyan kastélyhoz hasonlítható, amely semmi más célra nem alkalmas, aztán mégis váratlanul kolostorrá vagy iskolává “avatják”. És ugyanez megjelenik a törzsfejlődésben is. Az ilyen irányváltozások kiváltója gyakran a kreativitás; a “találmány” szót kerülni szeretném. Találmányokra akkor van szükség, ha ezt egy új helyzet megköveteli. Vegyük például a halak úszóhólyagját: alapvető feladata tulajdonképpen a légzés volt, s ezért az oxigénszegény édesvizekben elengedhetetlenné vált. De két funkciót is betölt: először is, a hólyag segítségével sikerült az őshüllőknek az atmoszféra levegőjét beszívniuk, és ennek segítségével a szárazföldet meghódítaniuk. Másodszor, azoknak a halaknak, amelyek a vízben maradtak, csontvázuk fejlődhetett ki. Eddig a “találmányig” csak porcos halak léteztek, tehát például cápák, mivel a hólyag felhajtóereje nélkül a csontváz túl nehéz lett volna, és a hal lesüllyedt volna a vízben. Ezután a gerinces halak új találmánya teljes mértékben elterjedt a világ tengereiben. Egyszerűen azért, mert a hólyag segítségével szabaddá váltak a szó valódi értelmében, a csontváz pedig nagyobb stabilitást biztosított. Másrészről pedig az őshüllők a szárazföldi emlősök és az ember elődei. Ha úgy vesszük, az úszóhólyag a fejlődés egyik legfontosabb állomása. A törzsfejlődés fényűzései közé tartozik viszont az a kerülő út, amelyen a szárazföldi emlősöket visszavezette a tengerbe. A bálnára és a fókára gondolok. De ilyenek a hüllők, a tengeri teknősök és a krokodilok is. Képzeljük el, hogy egy szárazföldi emlős újra alkalmazkodik a vízhez, olyannyira, hogy csekély biológiai ismeretekkel rendelkező ember azt hiheti, hogy hallal van dolga, mint például a bálna esetében. Vagyis a fejlődés útja a következő: a halból őshüllő, aztán hüllő, majd emlős lett, végül újból visszatért a víz függőségébe – hihetetlen odüsszeuszi bolyongás. Ami az evolúcióban előforduló tévutakat illeti, osztom sok kollégának a véleményét, miszerint az evolúció útját majdnem biztosan a véletlen egyengeti. És éppen ez a véletlen ajándékoz meg egy bizonyos örökletes változást speciális környezetben, egy adott pillanatban szelekciós előnnyel. A genom ugyanis számtalan örökletes változás és szelekciós folyamat információját tárolja, de ezek ugyanabban a sorrendben nem hívhatók le, és éppen ez a döntő mozzanat, azáltal, hogy a folyamatot nem lehet visszapergetni, s nem lehet az egyszer már megtett úton visszafelé haladni. Ez tehát a tudomány álláspontja a törzsfejlődés folyamataival kapcsolatban. Minél speciálisabb egy élőlény alkalmazkodási formája az általa a környezetben elfoglalt helyhez, annál veszélyesebb és bizonytalanabb a faj továbbélése. Hasonlóképpen a specializálódás magas fokán csökken a visszalépés valószínűsége, ha ezt esetleg egy új környezeti helyzet szükségessé tenné. Ez oda is vezethet, hogy egy faj kihal. De ha a visszafejlődés megkezdődött, akkor mindig más úton halad, mint ami a jelenlegi helyzethez vezetett. Ez jól megfigyelhető a morgóhal (egy tengeri hal) példáján. Ez a faj olyan elődöktől származik, melyek életvitelük miatt “lemondtak” az úszóhólyagjukról, ugyanis a tengerfenéken éltek. Nekik tehát már nem volt szükségük a szabad lebegésre. Úszóhólyagjuk visszafejlődött. De ha a körülmények újból egy úszni tudó, a morgóhalhoz hasonló fajt követelnek meg, akkor mégsem az elsorvadt úszóhólyagot kapják vissza, hanem a melluszonyuk alakul át vitorlává, vivőfelületté, amellyel majdnem ugyanolyan jól mozoghatnak a vízben. Ez az evolúció egyik lehetősége. De a fejlődési folyamat egy-egy faj számára balul is végződhet, mert a specializáció meglehetősen magas fokán már nemigen lehet áthidaló lehetőséget találni. Így járt például a kékbegy, amely csodaszép madár, mocsaras területeken él és rovarokkal táplálkozik. Ha a mocsárból szántóföld lesz, a kékbegy nem tud csak úgy egyszerűen “átállni” és magokat enni, krumplibokrok közt fészkelni. Vagy itt vannak a fecskék. Ez a madárfaj alapjában nagyon sikeres, az északi mérsékelt övezetekben sokkal elterjedtebb, mint a kékbegy. Nos, a fecskéknél a délre költözés időpontját nem a rendelkezésre álló élelemmennyiség határozza meg, ennek más kiváltó oka van. Ezért van az, hogy semmilyen más fajból nem pusztul el olyan sok madár, ha esős a nyárutó, és nem repked elegendő rovar a levegőben. A fecskék annyira specializálódtak erre az élelemszerzési módra, hogy nem tudják kicsipkedni a legközelebbi hangyabolyból a hangyákat vagy a fa kérgéből a rovarlárvákat. A fajoknak ezt a rendkívüli alkalmazkodását azzal a veszéllyel hasonlíthatjuk össze, amit egy gyáros vállal, ha egy szokatlan árucikket termel, és nem tudja, hogy az meddig lesz kapós. S számításba kell venni azt is, hogy az ehhez beszerzett gépeket később aligha lehet majd másra használni. A gyáros és a specializálódott állat analógiája a pillanatnyi nagy nyereségen alapul. Az evolúció megelégszik ezzel a pillanatnyi előnnyel, mivel nem lát előre. Az emberi kultúra és vele együtt az életfeltételek olyan gyorsan változnak az egész földön, hogy a törzsfejlődés gyakorlatilag irrelevánssá vált. Olyan, mintha az evolúció szünetelne. Persze vannak állatok, amelyek ezt túlélik, mert nagy alkalmazkodóképességet örököltek. Ezek azonban nem a specializálódott fajok, hanem általában a mindenevők, például a patkányok, rókák és borzok. Legutóbb azt hallottam, hogy München járdáit máris rókák és borzok róják – a patkányokról nem is beszélve –, s éjszaka kiürítik a szeméttartályokat. Nem tudni, mi lesz azoknak az állatfajoknak a további sorsa, melyek túlélik az ember által rájuk kényszerített szelekciós kényszert. Csak azt tudjuk, hogy a degeneráció folyamata egyre gyorsul. Ezt mutatja minden beltenyésztett kutyafajta, mely ma “modernnek” számít. A jövő evolúciójáról nincs más mit mondani, csak Manfred Eignert idézhetem: “… olyan játék, amelyben a szabályokon kívül semmi sem biztos.” A harmónia és diszharmónia felfedezése Sok emberből hiányzik a fogékonyság a természet szépségei iránt. Különösen a városiakban figyelhető ez meg, akiknek már nem adatik meg a harmonikus táj látványa, a békakoncert és más hasonlók. Az, hogy valamit szépnek és harmonikusnak látunk, az érzékszerveink munkája mellett az agy működésének köszönhető. Érzékszerveink eme munkáját formaérzékelésnek nevezzük. Erre a folyamatra az jellemző, hogy nem a “ráció” szabályozza, tehát nem racionális eredetű, inkább “raciomorphnak” nevezhetnénk. Mindezt többek között Karl Bühler írásaiból tudjuk. Ezek szerint e folyamatokat nem tudjuk saját magunkon megvizsgálni. Más szóval: a formaérzékelés a legkülönbözőbb érzéki benyomások felhalmozódásán alapul, amelyeket az agyunkban tárolunk, aztán egyszer csak – mintha világosság gyúlna benne – összefüggésbe hozzuk őket egymással, s így jutunk el egy új felismeréshez. Ez a teljesítmény a komputer működéséhez hasonlítható. Csakhogy észlelésünkben szerepet játszik az intuíció, persze az érintett számára ez teljesen öntudatlan, mert ő úgy véli, hogy kívülről kapott valamiféle sugallatot. Ám ez mégsem csoda – a szó hagyományos értelmében –, hanem a tényanyag egyszerű felgyülemlése, felhalmozódása. De a formaérzékelésnek is – mint minden más funkciónak – feltétele a tanulás, a “tréning”. Ehhez kapcsolódik egy érdekes és igaz történet Ferenc József császárról, aki meghívta egyszer Sziám akkori királyát. A vendéglátó Ferenc József többek között egy opera-előadásra is elvitte a sziámi uralkodót. Mikor véget ért az előadás, illendően megkérdezték tőle, mi tetszett neki a legjobban. És a király, mindenki megrökönyödésére, azt válaszolta: – Az az egészen halk rész, még mielőtt felment a függöny. Mint kiderült, ezt nem a nyitányra értette, hanem a zenekar hangolására! Nos, hiba lenne ezt az embert kinevetni, mert számunkra ugyanolyan idegen az észak-afrikai vagy közel-keleti népek zenéje, mint a sziámi királynak az opera. Hallott már valaha török zenét? Az valami összevissza nyögdécselés, amelyben látszólag semmi törvényszerű sincs. Otto Koenig, aki sokat járt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, “belehallgatta magát” abba a zenébe, és vette a fáradságot, hogy magnóról lejátsszon nekem “jó” és “rossz” arab zenét. Vagyis először klasszikusnak nevezhető arab zenét, mondjuk “arab Beethovent”, majd egy “értéktelen” arab zenét. Hát istenem, én semmi, de semmi különbséget nem hallottam! Erre Otto Koenig azt kérdezte: – De hát nem hallod, hogy az egyik borzalmas? Mire én azt válaszoltam: – Nem. A klasszikus nekem ugyanolyan borzalmas. Egyszerűen azért, mert egyiket sem ismertem, és egyáltalán nem tudtam követni. Ugyanez a helyzet azzal a harmóniával, amit optikailag érzékelünk: a természet szépségével, az erdők, a tájak szépségével. Az embernek bizonyos tréningre van szüksége ahhoz, hogy, mint említettem, öntudatlanul különbséget tudjon tenni harmónia és diszharmónia között. Ha valaki némileg jártas az ökológiában, és sokféle tájat látott már (természetes, harmonikus tájat és olyat is, melyet a rablógazdálkodás veszélyeztet), akkor öntudatlanul megtanulja megkülönböztetni egymástól a harmóniát és diszharmóniát. Ha tehát lát Kelet-Németországban, úton Berlin felé egy hatalmas búzatáblát, amely betölti a horizontot, és nagy, kopár, “kopasz” foltok vannak benne, ahol nem nőtt ki a vetés, akkor ezt a tájat kifejezetten csúnyának érzi. Ezzel szemben a tullnerfeldi tájat, ahol a búza szépen nő, és ahol látni, hogy ember és természet harmonikus egyensúlyban él, azt szépnek találjuk annak ellenére is, hogy kultúrtermészetről van szó. A Rajna völgyét vagy a Wachaut ösztönösen szépnek tartjuk – s a tudatunk később igazolja a megérzést –, pedig nincs már egy talpalatnyi föld új szőlőtőkéknek, nem lehetne semmit megváltoztatni, és az egész tájat szőlőtermesztés uralja. Ezeket a tájakat azért találjuk szépnek, mert itt az ember és az élettere egyensúlyban van, s az évszázados kölcsönhatás ember és természet között a végtelenségig folyhat így tovább. A Wachauban sok száz évig lehet még szőlőt termeszteni, és semmi sem fog változni. Ezzel szemben az észak-afrikai, a keleti – és sajnos a nyugatnémet – iparszerű földművelés azért hat ránk olyan visszataszítóan, mert érzékeink azt sugallják: Ez így nem mehet tovább! Ilyen módon a monokultúra öröklődő bűnné válik, és nemcsak a földet teszi tönkre, hanem az erdőt és minden egyebet, amivel kapcsolatba kerül. Formaérzékelésünk helyes működésének az a feltétele, hogy ráneveljük látásmódunkat az egyensúly, a harmónia érzékelésére, és valószínűleg ez az első feltétele a természetvédelemre való nevelésnek is. Hiszen ezáltal tudatosul az emberben, hogy nem szöges ellentétben áll a természettel, hanem annak társtulajdonosa, haszonélvezője s része a természet rendszerének. Már hogy ez mi módon érhető el, céloztam rá: a zenét említettem. Barátomnak, Eberhard Stübernek – ő az utódja annak a Paul Ewald Tratznak, aki Salzburgban a Természet Házát igazgatta és a Természetvédő Ifjúsági Szövetséget vezette – megvan a tapasztalata, hogyan lehet a gyerekekben lelkesedést ébreszteni a természet iránt. Megközelítőleg azonos súlyt fektet a természetjárásra és a zenei nevelésre. Nem tudom, hogy a zenei nevelés önmagában elegendő-e ahhoz, hogy az emberben a harmóniához való általános érzéket kifejlessze, mindenesetre segít ebben. Minél több táj, ökológiai rendszer képét raktároztuk el a fejünkben, annál fogékonyabbak leszünk, és már automatikusan észrevesszük a legkisebb zavart, diszharmóniát is; mint egy tapasztalt, tekintélyes karmester, akinek a figyelmét a zenekar egyetlen hangja sem kerüli el. Az érzékelésnek ez a módja természetesen a tudomány területén is jól használható, sőt, nélkülözhetetlen. Ismerünk nagyon rossz példát is arra, hogy a kutatás enélkül zsákutcába juthat. Egyes amerikai pszichológusok ugyanis kizárólag patkányokkal foglalkoznak, velük végzik az újabb és újabb tanulási kísérleteket. A kísérleti állatoknak ez az egyoldalúsága borzasztó tévedési lehetőségeket rejt magában. Saját tapasztalatomból mondhatom, milyen fontos sok-sok fajt megismerni ahhoz, hogy rájöjjünk a közös vonásokra. Ha nem ismertem volna számtalan madár- és halfajt, életemben nem jöttem volna rá, hogy analógiák vannak, például a korallsügérek és a nyári lúd vagy a csóka között. Vagy például a bölcsőszájú halak és a ludak közötti analógia, ahogy az utódaikat védelmezik. Vagy legjobb példa talán a böjti récéé. Életem során talán minden kacsafajt tartottam és megfigyeltem. Mégis a böjti récénél tűnt csak fel hirtelen, hogy a gácsér bizonyos helyzetekben kiterjeszti a szárnyát, és jellegzetes tisztálkodó mozdulatokkal végigszánt rajta a csőrével. Ekkor éreztem először, hogy én ezt ismerem, ezt a viselkedést már más kacsáknál is láttam. És hirtelen, mintha villám csapott volna le az égből, rájöttem, hogy melyik kacsa csinálja ugyanezt: mindegyik! De a böjti réce előtt ez nem tűnt fel nekem, pedig biztos, számtalanszor láttam más kacsáknál, csak éppen nem tűnt fel. De a tudatom alatt megjegyeztem, mert sokszor raktározódott el bennem. Hogy mért pont a böjti récénél tűnt fel először, az rejtély, de valószínűleg ekkor “telt meg a pohár”, ekkor lett az élményekből felismerés, ekkor alakult ki a különálló elemekből az összkép. A formaérzékelés az orvostudományban is fontos szerepet játszik. Sajnos ma egyre több orvos lebecsüli ezt a körülményt, mert azt hiszik, hogy százszázalékosan ráhagyatkozhatnak a modern diagnosztikai módszerekre. Persze nagy szerencse, hogy ezek ma már rendelkezésre állnak, de nem szabad lebecsülni az úgynevezett “röntgenpillantást” sem. Ezzel minden idős körzeti orvos rendelkezik, s rögtön megmondja: Müller úrnak, akit húsz éve ismer, most más az arcszíne. Tehát az orvosnak is szüksége van erre, bár sajnos ma már nincs meg közte és betege között az a személyes kapcsolat, mint ötven évvel ezelőtt, pedig szerintem az döntő jelentőségű, és az orvosnak is fontos, hogy hosszabb távon mindig begyűjtse az adatokat a jól ismert páciensről. Ilyen módon alakulhat ki a “röntgenpillantás”, amelynek segítségével az orvos már a kis változást is észreveszi a páciensén. A furcsa az, hogy bennünk csak az észlelés eredménye tudatosul, de az ehhez vezető út már nem. Lásd a böjti récét. Köztudott, hogy a bennünket érő hatások felfogásának és megőrzésének központja sokszorosan összetettebb, mint a memóriának nevezett központ. Mint már említettem, az észlelés fogalmát leegyszerűsítjük, ha úgy határozzuk meg, mint “tények folyamatos felhalmozását a legkülönbözőbb területekről”. És azt is elmondtam, hogy az észlelés “mondja meg” nekünk, hogy egy táj egészséges és szép-e, egy zene harmonikus és jó hangzású-e vagy sem. De itt is vannak eltérések. Ha egy jó természetfilm egy súlytalanul lebegő medúzát mutat – netán lassított felvételen –, ahogy az átlátszó test kitágul és összehúzódik, ha előrehalad a vízben, akkor biztosan nem akad senki, aki ezt a harmonikus mozgást ne találná kecsesnek vagy szépnek. De ha ezután azok a képek következnek, ahol ugyanaz a medúza körülfon egy úszót, egy búvárt – mivel az nem vette észre, és beleúszott a fonalaiba, s a bőre ettől lángolóan kivörösödött –, akkor már úgy véljük, hogy a harmónia zavart szenvedett, és inkább az embert sajnáljuk, mint az űrbelű állatot, amely valószínűleg az életével fizet ezért. Hasonló a helyzet, ha megnézi egy gomba fonalait. A mikroszkóp alatt valóságos kis csoda, ahogy a legfinomabb ágbogokból harmonikus egész áll össze. De ha egy gomba megtámadja a karácsonyi csillag nevű növényt az ablakpárkányon és elsorvasztja szép leveleit, akkor elkerülhetetlenül a virág harmóniája mellett döntünk a gomba ellenében, amely itt csak élősködőként, parazitaként jelenik meg. Tehát bízvást elmondhatjuk, hogy az érzékelésnek az az alapvető jelentősége, hogy meg tudjuk különböztetni a beteget az egészségestől, vagy hasonlóan a szépséget és harmóniát a rútságtól és diszharmóniától. Az észlelésnek ugyanakkor más irányú haszna is van, de ez is ugyanazokon az elveken nyugszik, mint a példaként említett komputer, amely csak akkor dobja ki a helyes eredményt, ha megfelelő mennyiségű tényanyagot tápláltak bele. Vagy vegyük ezt a papírlapot. Önmagában az, hogy akár piros lámpafénynél, akár semleges nappali fénynél vagy kékes fénynél nézzük, mindig fehérnek látjuk, azt mutatja, hogy állandóan érvényesül ez a nagyon bonyolult, tudat alatt működő értékelő folyamat. Ha fogom a szemüvegemet és elkezdem megfordítani a szemem előtt, akkor kicsinyített perspektívában látok ugyan, de mégsem a látott tárgyakat érzem kisebbnek. De ha maga a szemüveg tágulna ki vagy zsugorodna össze, rémülten dobnám ki! És ami ezt a bonyolult értékelést végrehajtja, az nem a ráció, hanem a formaérzékelés. Az elmondottakból kiderül, hogy a formaérzékelés nagyon fontos tényező a természetvédelem vagy a globális természetpusztítás kérdésében. Annak az embernek, aki fogékony életterének a harmóniájára, meg kellene akadályoznia, hogy feldúlják azt. Igen, ezt lebecsülni nem szabad, mert ebben tényleg nagy veszély rejlik. Kérdőíveket küldtek egyszer azoknak a Nobel-díjasoknak, akik biológiával, ökológiával vagy zoológiával foglalkoztak, és azoknak a kiemelkedő akadémikusoknak is, akik ezekben a tudományágakban tevékenykedtek. Azt kellett többek között kitölteni ezeken az íveken, hogy a megkérdezett mikor kezdett először érdeklődni a természet, az állatok vagy a növények iránt, vagyis mikor került kapcsolatba élő szervezetekkel. Közelebbről a kérdés arra vonatkozott, hogy ez a kapcsolat már az iskoláskor előtt létrejött-e. És tudja, hány esetben történt így? Minden esetben! Mindegyikük már kisgyermek korában foglalkozott valamilyen formában élő szervezettel. Ez azt jelenti, hogy nagy adathalmazt raktároztak el a természetről a formaérzékelés számára. A tudatalattiba mindenfélét be kellett táplálni. Jól tudják ezt a demagógok és a reklámcégek, reklámszakemberek is. Azok, akik vakok a környezet értékeire – majdnem minden politikus és gyáros –, legtöbbször nagyvárosokban nőttek fel, ahol kevés természeti szépséget szívhattak magukba. Az, aki csak toronyházakat lát, csak a toronyházakat találja szépnek, és egyszerűen nem látja szépnek a kis parasztfalut, melynek épületei belesimulnak a környezetbe. A modern építészet bizony sok mindenben hibás. Ha egy karcinómát mikroszkóppal megnézünk, mégpedig egy olyan keresztmetszetet, amelyben még egészséges szövetdarabkák találhatók, ez hajszálpontosan úgy néz ki, mit egy légi felvétel egy olyan városról, ahol a régi részeket új, szabálytalanul vagy szabályosan beépített területek zárják körül. A rosszindulatú daganatok és a hanyatló kultúrájú városok kialakulása között messzemenő hasonlóság figyelhető meg. A legsivárabb környezetben tapasztalták a legnagyobb bűnözési hajlamot is. A bécsi Neuerlaa minden rendőrfőnök réme és egyszersmind a legszörnyűbb képződmény, amit Ausztriában valaha is létrehoztak. Hogy ilyesmi létrejöhet, annak az az oka, hogy az építészek nem képesek meglátni, felismerni a természet harmóniáját. Ennek nem szabadna így lennie! Tenni kellene ez ellen valamit! Csak arra lenne szükség, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak elegendő képet adjunk a harmóniáról, ezzel biztosan megakadályozhatnánk, hogy vakká váljanak vele szemben, másképp nem is történhet. Tréning kérdése, hogy a harmóniát a diszharmóniától meg tudjuk különböztetni. Rettenetes az a gondolat, hogy mind több fiatal nő fel nagyvárosokban. Ezekkel a fiatalokkal szemben rossz a lelkiismeretem, mert én magam harmonikus környezetben nőttem fel. Hogy lesznek belőlük olyan felelősségteljes és főleg belátó felnőttek, akik egyszer majd politikusként vagy a gazdaság szervezőjeként irányítják a Föld mint biológiai egység sorsát, ha sohasem tanulták meg, mit jelent a természet szépsége és harmóniája? Természetes, hogy baromfit ketrecben tartani állatkínzás, miért kell akkor az embereket a betonblokkokban ketreclakókká degradálni? Ez nem mehet így tovább! Ne felejtsük el, hogy az ember természetéből adódóan nem arra született, hogy bárkivel helyettesíthető, névtelen individuum legyen, mint a dolgozók a méheknél vagy a hangyáknál: ha az egyik meghal, a következő ugyanúgy folytatja. Jó példa viszont a veteményeskert, ahol az emberek, még ha kevésbé fogékonyak is a harmóniára, személyiségüktől függően a legkülönbözőbb alakzatokat hozzák létre. Nincs két olyan veteményeskert, amely egyforma volna. Mindegyik más-más elképzelést tükröz. A harmonikus természet és a harmonikusan – szépen – kialakított környezet egyformán fontos az ember számára ahhoz, hogy lélekben ne károsodjon. Erre próbáltam rávilágítani Az emberiesség leépülése című könyvemben. Ennek a kvintesszenciája, alapgondolata az, hogy mai társadalmunkban az emberi lelket erőszakkal megfosztják a harmóniától. Ezáltal végső soron a vakságunk felelős a harmónia széthullásáért, s ez szerencsétlenséghez vezet. Káosz keletkezik, és a káosz valójában maga az ördög. III A hűtlenül kezelt világ “Igazság szerint minden állatról és minden tájról, ahol élet folyik, annyi felvételt kellene készíteni, hogy egy történet kerekedjék ki belőle. Olyan történet, mely majdnem szörnyű véget ér, de aztán mégis jóra fordul. Így megértenénk, mit veszíthetünk.” Állatok – emberi szemmel Az állatokat olyan emberi tulajdonságokkal szoktuk felruházni, mint “büszkeség”, “butaság”, “gőg”, “ravaszság” stb. Pedig a viselkedésüket azok a követelmények határozzák meg, melyek az adott életközösségben uralkodnak, s ez nem vethető össze az ember tudatos cselekvésével. Hát igen, ilyen az a régi, rossz felfogás, amely az állatokat hasznosakra, illetve kártékonyakra osztja fel. Ez a besorolás már olyan mélyen belegyökerezett a mai ember tudatába, hogy tényleg az egyik legnagyobb akadálya lett annak, hogy az emberek megértsék az életközösségek lényegét. Az is jellemző, hogy a “jó”, a “hasznos” állatok rendszerint mindig azok, amelyeket meg lehet enni. A nyúl, a szarvas, az őz nagyon jó állatok. De például a rókát nem lehet megenni, és egész biztosan ez az egyik oka, hogy a róka a “rosszak” közé tartozik. (Kutyát és macskát már ettem, a rókát viszont még nem próbáltam, de teljesen lehetetlen, annyira bűzlik.) Az állatok beosztása a “jók” és a “rosszak” csoportjába antropomorfizálás. Az állatot mint azonos lényt állítják szembe az emberrel. De ha már a róka vadászni indul és megfog egy nyulat, azt nem úgy tekintik, mintha a főerdész lőne le egyet az erdőben, hanem mintha a hentes levágná és a lábasba aprítaná a péket! Valójában ez alapvetően hibás nézet, hiszen a róka számára élelemszerzés, ha elkap egy-egy nyulat, a főerdész viszont kedvtelésből csinálja. Ugyanúgy ehetne marha- vagy disznóhúst, ezeket az állatokat lehet tenyészteni. De ezt sajnos nem így nézik, így aztán hamis kép alakul ki a ragadozókról, amelyet a német “rabló állat” kifejezés híven tükröz. Ezért sok biológus a pontosság kedvéért inkább a “zsákmányszerző” vagy “vadászó” állat kifejezést használja. A legtöbb ember nem látja be, hogy természetes élettérben a zsákmányállat bizonyos mértékig rá van utalva a rá vadászó természetes ellenségre, hogy megmaradjon az ökológiai egyensúly. Az emberek sémákban gondolkodnak, mert az ostoba filmek, a rossz regények hatásvadász szerzői legtöbbször olyan képet festenek a vadállatokról, amit az emberek érdekes módon jobban elhisznek, mint a valóságot. A hiúzt például vérszomjas bestiának ábrázolják, amely ökröket és embereket fal fel – ahogy azt a klubban mesélni szokták. A hiúz, ha súlyosan megsebesítik, tényleg tud veszélyes lenni. De én magam is az lennék! Ha valaki késsel támadna rám, minden további nélkül rálőnék. A hiúz zsákmányának maximális nagysága meghatározható, egy fejlett őznél nem nagyobb. De ha egy állatot sarokba szorítanak és olyan súlyosan megsebesítenek, hogy nem tud elfutni, akkor erőteljes támadással reagál – főleg a patkány. Persze a hiúz is így tesz. De hogy egy hiúz szabadon, anélkül, hogy megsebesítenék, rátámadott volna valaha valakire, ezt egyáltalán nem hiszem. Megeszem a kalapom, ha előfordult! A farkasról az újabb kutatások megállapították, hogy egyetlen esetben sem bizonyítható, hogy éhes farkasok spontán az emberre támadtak volna. Nem hiszem azt a történetet, amelyben farkascsorda lohol a szán után, mint a klasszikus balti elbeszélésekben. Ilyesmi a középkorban történhetett, mikor még nem voltak lőfegyverek, mikor csak nyíllal és íjjal lőttek, de én egyetlen hiteles esetről sem tudok. És azt se felejtsük el, hogy ha ma újra élnének szabadon az erdeinkben farkasok és hiúzok, az nagyon is “egészséges” lenne a szarvas- és őzpopulációk számára. Az, kérem, csak mese, hogy a vadász teljes mértékben pótolja ezeket a ragadozókat, hiszen a vadászok majdnem mindig felnőtt hím állatokat lőnek ki. Természetesen vannak olyan vadászok, akik nemes mesterségként, lelkiismeretesen űzik szakmájukat. Ugyanúgy nem lehet általánosságban “a vadászokról” beszélni, mint ahogy “a férfiakról”, “a nőkről” vagy “az angolokról” sem. Vannak rendkívül jó és okos vadászok. De: a vadász érzékszervei-látása, szaglása, hallása – alapján nem képes olyan világosan megkülönböztetni a kevésbé értékes állatot a teljes értékűtől, mint a ragadozó. A karvaly például rögtön észreveszi, hogy egy fürjcsapatban melyik a leggyengébb, és azt célozza meg. A vadász a maga kevésbé fejlett érzékszerveivel nem tud ilyen gyorsan és pontosan, feketén-fehéren dönteni. Ebben rejlik tehát a hatalmas különbség. Egyszer a kutyáim szétszaggattak egy őzbakot, aminek a fogai a húsig koptak – szóval aggastyán volt. Még a kutya is kiválasztja a valamivel gyengébbet, és pláne így tesz őse, a farkas. A jávorszarvas és a farkas viszonyáról nagyon pontos tanulmányok készültek. Az Ile Royale-on, amely az egyik kanadai tóban terül el, jó harminc évig figyelték az ott honos farkasok populációját, amely bizonyos tekintetben mint jávorszarvas-nemesítő működött. Ez alatt az igen hosszú megfigyelési idő alatt ezek a farkasok egészséges, erős jávorszarvast soha nem téptek szét. Az ottani biológiai állomás tudósai helikopterrel repültek a farkas ejtette tetemekhez. És kiderült, hogy ezek kizárólag kései borjak voltak – melyek a telet amúgy sem élték volna túl –, vagy öreg szarvasok, az éhhalál küszöbén. Köztudomású, hogy a természetben nincs részvét. Tudja, miben hal meg a jávorszarvas? Az öreg állat éhen hal, mert az őrlőfogai lekopnak egészen a fogbélig, az megnyílik, és csúnyán begyullad, így a rágás annyira fáj neki, hogy már nem eszik eleget. És az Ile Royale-i megfigyelési lista szerint azok az öreg jávorszarvasok, melyeket farkas tépett szét, majdnem mindig fogsipolyoktól szenvedtek. Ha úgy vesszük, a zsákmányállat bizonyos értelemben rá van utalva a természetes “vadászra”, “aki” kiválasztja a betegeket az állományból, amely így egészséges marad. Ez a kölcsönhatás az elfogyasztó és az elfogyasztott között nemcsak a húsevőknél létezik, hanem a növényevőknél is. Vannak olyan patás emlősök, például az antilop, amelyek egy bizonyos fajta füvet szeretnek. Ezeknek a fűfajtáknak azonban szintén szükségük van arra, hogy a legelés és a taposás ne engedje őket megnőni. Ha mégis megnyúlnak, mert kevesebb az állat, akkor ezeket a füveket nemsokára kiszorítják más fajták, melyek természetükből adódóan jobban burjánzanak. Ugyanez vonatkozik az angol gyepre is. Csak rendszeresen nyírva marad sűrű monokultúra. Ha abbahagyják a rendszeres nyírást, ellepik a legkülönbözőbb lágyszárúak, és előbb vagy utóbb virágos rét lesz belőle margarétával és oroszlánszájjal. Nekem személy szerint ez sokkal jobban tetszik, de például a schönbrunni kertésznek aligha. Elmondhatjuk tehát, hogy a gyep optimális kölcsönhatásban áll a fűnyíró géppel. Ugyanez megfigyelhető a természetben is, például az Alpokalja legelőin, ahol pompás orchideák és kosborok virulnak, mert a birkák és a tehenek nem hagyják nagyra nőni a füvet. Ha nem volnának, mindenféle más is elburjánzana, és a flóra nagyon gyorsan megváltozna. Nagyon érdekes dolog az is, hogy az állatok külsejéből könnyelműen következtetni szoktak a “jellemükre”. Az állatkertben a medvét mindenki megsimogatná, a gepárdot viszont senki, mert ellentétben a mókás medvével nagyon is “sportosan” néz ki. Már történtek szörnyű balesetek a medvék miatt, ha a szülők nem figyeltek oda. A gyerekek kezét úgy leharapták, mintha gyufaszálak lettek volna. A medvék ugyanis nem az idomítók kockacukrain élnek, mint azt sokan hiszik, hanem húsevők, és ehhez méltó a fogazatuk is. Problémát jelent ez a természetvédelmi területeken is. Nem volna szabad, hogy az ember annyira magához szoktassa a nagy ragadozókat. Ha ugyanis etetik őket, hogy szelídek legyenek a szálloda előtti fényképezéskor – mint például a Yellowstone-parkban –, akkor igen veszélyesek lehetnek. A farkasok talán soha, de a nagy medvék igen, és az utóbbi években a Yellowstone-parki grizzlymedvék megtámadtak és megöltek több embert. Például az egyik medve elvitt a sátorból egy ott alvót anélkül, hogy a társa észrevette volna. Benyúlt a sátor alatt, megragadta a fejénél fogva – valószínűleg azonnal szétroppantotta –, kiráncigálta a szabadba és felfalta! Grzimek valószínűleg inkább úgy mondaná, hogy “megette”. Szóval a medve megevett egy embert. Ilyen esetek persze akkor következnek be, ha a vadállatokat kezessé teszik, hogy a kocaturisták a közönséges fényképezőgépükkel is kényelmesen lefotózhassák őket. Ha sokáig nem pusztítjuk a ragadozókat, akkor ezek azt hiszik, hogy az ember teljesen veszélytelen. Az embernek tehát fenn kéne tartania azt a hírét, hogy ő a legveszélyesebb ragadozó, és le kellene néha lőnie egy-egy nagy medvét. Habár nagy kár ezekért a szép állatokért, hogy ágyelőnek használják őket. A legjobb az lenne, ha nem próbálnák szelídíteni, és akkor nem történnének ilyen szerencsétlenségek. Egy másik felosztás szerint vannak okos és buta állatok. Már tanárom, Hochstetter is nagyon dühös lett, ha valaki primitív élőlényekről beszélt. Mindig megjegyezte: – Nincsenek primitív élőlények. Csak magasabb rendű és alacsonyabb rendű állatok. Nagy tévedés azt mondani, hogy a liba buta, vagy a róka ravasz. Ez nemcsak hogy nem igaz, hanem alapja sincs. Egy állat sem lehet emberi értelemben ravasz vagy buta. Minden élőlénynek alkalmazkodnia kell a környezetéhez, és ezáltal olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek képessé teszik az életben maradásra a számára az evolúció által rendelt ökológiai környezetben. A tengeri virágállat vagy a szivacs nem kevésbé “okos” vagy “buta”, mint egy “holló”, ha az őt körülvevő élettér egységében nézzük. Persze nagyon “primitívnek” látszik, ahogy a virágállat egy korallzátonyon ül, teljesen mozdulatlanul, arra az élelemre szorítkozva, amit a víz áramlása odavet neki; a holló pedig “intelligensnek” tűnik, ahogy az élelemdarabokat keresgéli, sőt még bonyolultabb tanulási folyamatokra is képes. Csak abban nagy a szivacsok és a gerincesek között a különbség, hogy milyen módon tudnak a saját világukban fennmaradni. Hogy mi történik viszont akkor, ha a magasabb rendű élőlényt mesterségesen átteszik egy alacsonyabb rendűnek az életterébe, nagyon jól nyomon követhető a dingó példáján. A dingó eredetileg házikutya volt, aztán Ausztráliában elvadult. Adottságait tekintve viszont “intelligensebb” volt, mint az ottani ragadozók: az erszényes farkas és az erszényes ördög. Mindkettő abszolút fölényben volt a dingóval szemben fogazatának az anatómiai felépítését tekintve, és a dingó azonnal elpusztult volna a harapásuktól. De másképp történt. Mindkét erszényest úgy alkotta meg a természet, hogy a potenciális zsákmányállatok nagy sokaságára volt szükségük a megélhetésükhöz. A dingó viszont fejlettebb aggyal rendelkezett, lényegesen ügyesebb vadász volt, és kevesebb zsákmányállattal is beérte, mert hamar fel tudta hajtani őket. Így eshetett meg, hogy nem a dingók pusztultak ki a fölényben lévő erszényesek miatt, hanem fordítva: a dingók annyira megritkították a zsákmányállatokat, hogy az erszényes farkas és az erszényes ördög nem találta meg elég gyorsan az élelemnek valót, így mintegy a “félig megrakott tál mellett” pusztultak éhen! És mégis hiba volna azt mondani, hogy az erszényes farkas és az erszényes ördög “buta”! Megszokott életterükben több ezer évig nagyon jól boldogultak a viszonylag primitív agyukkal is. És csak amikor a dingó megjelent Ausztráliában – amit a természet nem “tervezett be” –, akkor szorította ki a “korszerű modell” az őshonos ragadozókat. Azt mondhatjuk, hogy ha a dingó az évezredek alatt kis számban vándorolt volna be Ausztráliába és félénkebb lett volna, akkor az erszényeseknek maradt volna elég idejük, hogy okosabbakká váljanak vetélytársaiknál. Így viszont a villámgyors tempó miatt nem maradt idő az alkalmazkodásra. Ma már csak Tasmániában van erszényes farkas és erszényes ördög, ide a vadkutyák nem jutottak el. Ugyanez a probléma merül fel avval a sok vadon élő állattal kapcsolatban, amelynek az életterébe beleavatkozik az ember és megváltoztatja. Vegyük például a túzokot, a világ egyik legsúlyosabb repülő madarát. Ez csak a sztyeppén él meg, és nem ismeri a környezeti akadályt, mint amilyenek a nagy fák vagy sövények. Ha a Morva mellé szélvédő fasort telepítenek a talajerózió ellen, akkor a túzok eltűnik, mert az erdő vagy a fasor megzavarja. Egy közönséges sövény már a halálát okozhatja ennek a madárnak. Nekirepül, és szó szerint összetöri a csontjait, egyszerűen azért, mert semmilyen tereptárgy nincs “betáplálva” a génjeibe. A mutációs folyamatok pedig, amelyek közvetítik a környezet változásait, nagyon lassúak: az ember túl gyorsan változtatja meg a környezetet, semhogy bármely faj lépést tarthasson vele. Nem tévedünk tehát, ha azt mondjuk, hogy az ember az egész világon átvette a dingó szerepét. És végül: az állatoknak bizonyos jellemvonásokat is tulajdonítunk. Bizonyos külső jegyek a gondoskodás ösztönét váltják ki belőlünk, és például a játékbabák gyártói nagyon hamar felismerték ezt. A nagyobb agykoponya, a viszonylag mélyen ülő szem, a pufók arc, a rövid, dundi végtagok – ezek a jól eladható baba kellékei, mert ezek a külsőségek az emberre azonnal jó benyomást tesznek, működésbe hozzák benne a gondoskodási ösztönt. Ilyen jegyeket tenyésztettek ki már bizonyos kutyafajtáknál is, vegyük például a pekingi kutyát vagy a mopszlit, rajtuk kiélhetik a gyermektelen asszonyok a gondoskodási ösztönüket. Ennek persze szomorú kísérőjelensége, hogy ezek a kétségkívül deformált állatok gyakran túltáplálttá és részben neurotikussá válnak. És itt van az “aranyos”, a “kedves” másik rossz értelmezése: elképesztő, hogy bizonyos állatokat a külsejük alapján eleve belegyömöszölünk a “cukorfalat” kategóriába, németül már az elnevezésük is erre a “gügyögésre” utal: Eichhörnchen (mókus), Kaninchen (nyúl), Rotkehlchen (vörösbegy). Mindegyiknek a végén ott van a kicsinyítő képző, amely természetesen nem a nagyságukra, hanem a “kedvességükre” utal. Hogy mennyire félrevezetnek minket a külsőségek, azt az “aranyos” mókus jól megmutatja. A népnyelv még “szorgalmasnak” is nevezi gyűjtögető életmódja miatt. De ettől most eltekintve, senki sem hinné el erről a bohókás állatról – megint egy “emberi” kifejezés –, hogy szörnyű tettekre is képes. Aligha köztudott, hogy a mókus nemcsak növényekkel táplálkozik, hanem, legalábbis kiegészítésként, hússal is. Megesik, hogy ez a kis rágcsáló kifosztja a madárfészket, ha rábukkan. De nemcsak a tojásokat eszi meg, hanem a fiókákat is, és ha a tojásain ülő szülőt is el tudja kapni, azt is bekapja szőröstül-bőröstül (inkább tollastul-bőröstül). Néha komoly kárt okoz a mókusok fosztogatása az énekesmadarak állományában. De ilyen “véres tettet” senki sem tulajdonítana ennek az “aranyos” állatnak, amely olyan “szelídnek” látszik. Más állatoknak viszont nincs ilyen “szelíd” ábrázata, hanem inkább “pimasz”. A tevére ez a jellemző, de a lámára is. Mégpedig azért, mert az orrlyukai feljebb vannak a szemmagasságnál és a szájszélek lefelé mutatnak. Azokat az embereket, akiknek ilyen a fejtartásuk, az arckifejezésük, gőgösnek mondjuk. De a lámának és a tevének ez az arckifejezése semmiképp sem az érzelmeit tükrözi, hanem anatómiai eredetű. Ennek az ellenpéldája a sas, a szirti sas. Számtalan címeren megtalálható, és a Habsburgok nagyra tartották “büszkeségét”, “okosságát” és “megfontoltságát”. De ez is anatómia. A szigorú pillantás látszatát a szemöldök csont kidomborodása kelti, és innen a hasonlóság is a gondolkodás közben ráncolt homlokkal. Másrészt az erőteljesen hátrahajló szájszöglet vad eltökéltséget sugall. Nos, minden említett külsőség, amiből az állat érzelmeire, jellemére következtetünk, csak az emberre vonatkozik, és nem vihető át az állatokra. Végül szeretném még egyszer elmondani: a teve, a láma mindig ugyanolyan képet vág. És ha valaki kézből akarja etetni a lámát, annak viszont az a terve, hogy szembeköpi az illetőt, akkor sem változik az arckifejezése egy hajszállal sem, tervére pedig csak a füle állásából lehet következtetni. Szóval mindenképpen más, mint az ember. A természetről és a természetfilmekről Ön hogy látja, hol van a természetfilmek, -fotók és -könyvek helye egy olyan világban, amelyben a legtöbb embernek már nincs rá lehetősége, hogy vadon élő állatokkal, érintetlen tájakkal találkozzék? Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy a mai emberiség egyik nagy problémája, hogy a mindennapi munka során legtöbben csak élettelen, nagyrészt mesterséges tárgyakkal kerülnek kapcsolatba. Olyan dolgokkal, amelyek nem különösebben szépek, és semmiképp sem alkalmasak arra, hogy elismerést, csodálatot váltsanak ki. Ezért a legtöbb ember elfelejtette, hogy kell bánni az élőlényekkel, rendszerekkel. És megint csak ez az oka annak, hogy az emberiség, ahol csak kapcsolatba kerül a természettel, pusztulással fenyegeti, pedig benne és belőle él. A népművelés egyik feladata, hogy az embereket ránevelje, hogyan kellene a környezetrombolást (és ami ebből közvetlenül következik: az önpusztítást) elkerülni, hogyan kellene nagyobb figyelmet tanúsítani a bonyolult élő rendszerek és szabályozóik iránt, melyeket nem rombolhat le, ha életben akar maradni. Ehhez a legkülönbözőképpen lehet hozzáfogni. A tömegkommunikáció nagy szerepet, sőt meghatározó szerepet játszik. Mindebben nagyon alkalmas eszközök még a “képeskönyvek” – képekkel illusztrált könyvek az ökoszisztémáról – és a természetfilmek. Elsősorban ezek hivatottak rá, hogy a természetet az emberek szeme elé tárják. Ám nyilvánvaló, hogy csak a harmonikus, meg nem zavart természet lehet szép, bár a “szépség” fogalma filozófiai értelemben igen sokrétű. De bármelyik jelentését alkalmazzuk is a természetre, az idősebb generáció, a gyárosok és a politikusok, akik a világ sorsát irányítják, nem értik meg, nem tulajdonítanak jelentőséget neki. Ezért minél öregebb leszek, annál fontosabb számomra, hogy szót emeljek világunk érdekében, a tudatlanság és a vakság veszélyei ellen. Az, amit hirdetek, olyan egyszerű, hogy minden értelmesebb kamasz gyereknek meg kell értenie. Vagyis: az exponenciális gazdasági növekedés, vagy egyáltalán az energiafelhasználás ebben a véges térben katasztrófához kell hogy vezessen. Feltétlenül! Minél jobban öregszem, annál jobban közeledem a zöldekhez. Az utóbbi években azonban kevésbé vagyok borúlátó, mint korábban. Mert látom, hogy amit én hirdetek, és amit mások, okos emberek hirdetnek, az ifjúság körében egyre nagyobb visszhangra talál. Egyre több az olyan fiatal, aki ugyanúgy kötelességének érzi hirdetni a többieknek a természet ismeretét és tiszteletét. E szavaimmal arra a filmre utalok, melyet fiatal beszélgetőtársam forgatott egy kollégájával. Ez a film a természetről szól, és nem a film készítőiről, mint annyi más film. Egy, a Himalájáról szóló filmben persze elengedhetetlen, hogy munka közben lássuk a hegymászókat, a szenvedéseket, amiket el kell viselniük, és a teljesítményt, amelyre képesek. De ha a film a természetről, állatokról és növényekről szól, akkor teljesen fölösleges részletesen megmutatni, hogyan dolgoztak a forgatók. Az idegeimre megy, ha egy Afrikáról szóló filmen azt látom, milyen rosszak az utak, hogy evickélnek át a pocsolyákon a négykerékmeghajtású kocsik, hogy javítják a törött rugót, vagy hogy sütnek halat este a tábortűznél, mint ahogy legutóbb az egyik filmen láttam. Kár a filmkockákért! Az ön állatfilmje, a Sitatunga viszont ellenpéldája annak, amit az előbb felidéztem, és mintája annak, hogyan kell ilyen filmet készíteni. Aki ugyanis tudományos ismeretterjesztő film forgatására vállalkozik, annak nagyon sokat kell tudnia, biológusnak és zoológusnak kell lennie egy személyben. Az nem sokat ér, ha egy Ugandáról szóló filmben csak a nagy, látványos állatokat mutatják; ugyanolyan fontosak a kevésbé feltűnőek is, vagy a növények; de egyáltalán minden, amit érdemes fényképezni. Persze utána nehéz feladat meghatározni és szövegbe önteni mindazt, ami ott látható. De éppen ez a nyitja a jó állat- és természetfilmnek. Bárcsak minél több olyan film lenne, mint a Sitatunga! Nagyon sok ismeretlen táj van még. Számtalan ritka, kihalóban lévő állatfaj. Hosszú évekre elegendő munkát jelentene filmre venni őket, megmutatni az embereknek, vagy legalább filmen megőrizni a következő nemzedék számára, mert ők talán már nem láthatják élőben. Ez lenne az állat- és természetfilmek igazi feladata. Sajnos a televízió rengeteg tévhitet terjeszt az állatokról. Borzadva emlékszem egy Daktari-epizódra, amelyben egy párducot akartak a közönségnek “eladni” egy fiatal leopárd helyett. Az ilyesmi természetesen több kárt okoz, mint hasznot. Ha egy sivatagról szóló film gyorsított felvételekkel és klasszikus zenei kísérettel mutatja meg, hogyan borul hirtelen virágba minden az eső után, akkor ez a film még akkor is harmóniát sugároz, ha ez így nem felel meg a valóságnak. Természetes, hogy a virágok szirmai a nappal és éjszaka ritmusára nyílnak és csukódnak, és a sivatagban nem muzsikál Mozart vagy Beethoven, hanem csak a keselyű és a sólyom vijjog néha. És mégis, noha másképp mutatják, mint amilyen a valóság, ezek a gyorsan nyíló-csukódó virágok a klasszikus aláfestőzenével ugyanúgy fel tudják bennünk idézni a harmónia érzetét, az érzelmek rezdüléseit.