Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3A történelem előtti idők szupertudománya

2010.07.14

Az Amerikai Egyesült Államok nem vezette be Jefferson mértékegységeinek alkalmazását, és mostanra már szinte egyedül ez az ország használja az ősi mértékeket, melyek annyira zavarba ejtették harmadik elnökét.
Úgy tekintjük, hogy Jefferson ezen munkája döntő bizonyítékdarabbal szolgál számunkra, mivel teljesen jelen van a megalitikus „DNS” - úgy, hogy a feltaláló tudatában sincs. A megalitikus yard valóságos és lényegileg a történelem minden fontosabb mértékegységének az előfutára.
Egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a másodpercnyi idő nagy és alapvető fontosság-gal bírt. Egyetemesen használják, bár senki nem tudja, hogy mi is ez, és kevesen jönnek rá, hogy honnan származott. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Sumer földjére, hogy tisztább képet kapjunk azoknak az embereknek a gondolkodásáról, akik az idő számontartásának ezeket az egységeit kifej-lesztették.

KÖVETKEZTETÉSEK

•    A XVIII. század végén Thomas Jefferson belefogott egy új súly- és mértékrendszer lét-rehozásába az Amerikai Egyesült Államok ifjú nemzete számára. Kimutatta, hogy bár-mely kiterjedés mérésének egyeden elképzelhető kiindulópontja a Föld forgása - mi pont ugyanerre jutottunk. Ezután éppen ugyanarra a döntésre jutott, mint a megalitikus nép és a sumerok, hogy az inga az egyetlen módja a bolygó forgása megfigyelésének
•    Mivel Jefferson a másodpercet alkalmazta ingája intervallumaként, a franciákhoz hason-lóan hozzákapcsolta magát a mögöttes sumer struktúrához. Ezután jelentős fejlesztést hajtott végre honfitársa, Mr. Leslie („egy kiváló philadelphiai művész”) felfedezése nyomán, aki rájött, hogy egy finom, hornyolt rúd pontosabb eredményeket nyújt a zsinó-ros ingánál. Ilyen rúd esetében nincs arra szűkség, hogy súly legyen a végén, és csak fe-leakkorának kell lennie, mint a zsinóros ingának ugyanakkorra lengési periódus produ-kálásához. Ez elvezetett egy olyan rúdhoz, mely egy töredékkel marad el az 1,5 métertől, 149,158 centiméter - szinte pontosan három sumer kus. Jefferson ezután ezt a rudat öt részre osztotta, hogy egy „lábnak” nevezett új egységet hozzon létre. Ezután kijelentette, hogy 1000 ilyesfajta lábnak kell lennie az általa javasolt furfangban.
•    A másodpercnyi idő alapján vett láb és furlong rokonságban állt a megalitikus és sumer rendszerekkel; 366 Jefferson-féle furlong azonos a Föld egy megalitikus ív-fokával és 3662 Jefferson-féle furlong pontosan kiadja a Föld kerületét. A Föld méretét egyáltalán nem vette figyelembe, tehát világos, hogy a másodpercnyi idő valami úton-módon belső kapcsolatban áll bolygónk kiterjedésével.
•    Jefferson következő lépésével új súlyokat és űrmértékeket határozott meg hosszegysége-inek kockává alakítása segítségével. E munka végzése folyamán tanulmányozta a létező mértékeket, és eközben felfedezte, hogy valamiféle ősi mintázat áll az egységek mögött, melyeket a korábbiakban (és még mindig) a történelem vakszerencséjének tartottak. Mi-kor felfedezte, hogy egy birodalmi köbláb pontosan 1000 unciát tartalmaz, kikövetkez-tette, hogy ez nem lehet véletlen, hanem valami rendkívül ősi tervezésnek tudható be.
•    Azt is észrevette, hogy a két súlyrendszer (az avoirdupois és a troy) nem két különálló rendszer, ahogyan azt az általános feltételezés tartja, hanem egyetlen ősi rendszer két fe-le - az egyik a víz súlyán alapszik, a másik ugyanolyan térfogatú búzamagén. Jefferson eltöprengett azon, hogy milyen távoli körülmények vezettek egy ilyen ősrégi összehan-golt rendszer létrehozásához, mondván, hogy inkább lehetett „tervezés és tudományos számítás” eredménye, mint véletlené.
•    Az amerikai történelem egy nagysága, hozzánk hasonlóan, úgy találta, hogy valaha léte-zett a súlyoknak és mértékeknek egy magasan fejlett rendszere, mely egy igen hosszú időszak során töredezetté vált.

7. FEJEZET
Az ősi igazság magvai

Az a határozott érzésünk támadt, hogy jól tudtunk volna együtt dolgozni Thomas Jeffersonnal. Történelemszemlélete egyaránt bizonyult gyakorlatiasnak és nyitottnak, és világosan kiderült, hogy nem élt fenntartásokkal megfigyelései közreadását illetően. De a gabonamagvak és a víz közötti relatív súly és térfogat kapcsolatára vonatkozó számításai teljességgel eltértek a mieink-től.
Mi úgy találtuk, hogy mindenféle mag, legyen az árpa, búza vagy rizs, nagyon kiszámítható módon viselkedik kocka alakú tartályba öntve. Kísérletek mutatták ki, hogy a magok alakjuk miatt az azonos súlyú víz térfogatának 125 százalékát foglalják el, ami visszafordítva azt jelenti, hogy azonos térfogatú szemek a víznél 20 százalékkal kevesebbet nyomnak. A 4x4x4 megalitikus hü-velykes kockáról bebizonyosodott, hogy egy birodalmi pint vizet fogad be, de ugyanaz a kocka ár-pamaggal feltöltve pontosan egy birodalmi (vagy avoirdupois) font súlyú. Azt is felfedeztük, hogy ugyanaz a kocka búzával feltöltve is olyan mennyiséget fogad be, mely egy fontot nyom, bár a sze-mek alakja és mérete eltér az árpáétól.
Egymást követő kísérletek demonstrálták, hogy a folyamat rozzsal és egész rizzsel is műkö-dik, de fényezett rizzsel vagy árpagyönggyel nem (ezek esetében a csiszolás megváltoztatta az egyes szemek alakját). Gyakorlati kísérleteink igen egyszerűnek számítottak, az eredmények pedig igen világosnak, Jefferson mégis másféle kapcsolatot jelzett víz és búza között. Ez dilemmát jelen-tett, mivel nem értettük, hogy hol követhettünk el hibát, az pedig valószínűtlennek tűnt, hogy egy a Jefferson képességeivel bíró ember tévedett volna. Van-e lehetőség kiküszöbölni a különbségeket?

Avoirdupois és troy súlyok
Jefferson jelentése közli, hogy az Egyesült Államokban akkoriban két különálló súlyrend-szert használtak, az egyiket avoirdupois-nak, a másikat troynak hívták. Jefferson a következőképpen fejti ki ezeket:

„Az Avoirdupois sorozatban:
A font 16 unciára oszlik;
Az uncia 16 drachmra;
A drachm 4 kvartra.
A Troy sorozatban:
A font 12 unciára oszlik;
Az uncia (a gyógyszerészek osztályozása szerint) 8 drachmra;
A drachm 3 scruple-ra;
A scruple 20 szemerre.

Az arany és az ezüst szerinti osztályozás viszonylatában az uncia húsz pennyweightre oszlik, a pennyweight pedig 24 szemerre.
Tehát a troy fontban 5760 szemer van; ebből 7000 szükségeltetik ahhoz, hogy avoirdupois font legyen; a troy font súlya természetszerűleg úgy viszonyul az avoirdupois fontéhoz, mint az 5760 a 7000-hez, vagy a 144 a 175-höz.”

Akkoriban, ahogyan most is, az a feltételezés számított normálisnak, hogy a két rendszer a történelem véletlene, de Jefferson észre tudott venni egy meglehetősen érdekes 144:175 arányt. El-magyarázza, hogy mi is ragadta meg ebben a figyelmét:

„Rendkívüli, hogy ez pontosan megegyezik a régi 224 köbhüvelykes városházi folyékony gallon és a 272 köbhüvelykes gabonagallon arányával; mivel a 224 úgy aránylik a 272-höz, mint a 144 a 175-höz.” (A városházi gallon egy régi gallon szabvány volt, melyet a londoni városházán őrietek.)

Ezzel Jefferson felfedezte, hogy a ma használatos avoirdupois font és a troy font ugyanazt az arányt mutatja, mint a folyékony és a szemes mértékek. Igen meglepődött ezen a felfedezésen, és további magyarázatokat fűzött ahhoz, hogy ez különböző mértékeket kapcsol össze a múltból:

„Továbbá az is figyelemre méltó, hogy ez a pontos arányosság bármely mértéknyi búza és ugyanolyan mértéknyi víz fajsúlya között is; mivel a törvényes bushel 64 fontnyi gabonából áll. Mármost 144 a 175-höz arányban viszonyul a 64 font a 77,7 fonthoz; a 77,7 fontról pe-dig tudjuk, hogy az 2150,4 köbhüvelyk tiszta víz súlya, ami pontosan egy winchesteri bushel tartalma, törvényes előírás szerint... (A winchesteri súlyok és mértékek nagyon régiek, és bár más városbeliek, Londonban is használták ezeket, mikor a londoni iránymértékek elvesztek vagy pontatlanná váltak.) A törvény a bushelt 18½ hüvelyk átmérőjű és 8 hüvelyk mélységű hengerként határozta meg. Az ilyen henger, már amennyire kockává lehet alakítani, és szá-mokban kifejezni, 2150,425 köbhüvelyket fogad be... Tehát mondhatni megtaláltuk a 64 a 77,7-hez, a 224 a 172-höz és a 144 a 175-höz folytatólagos arányában az egymértéknyi búza fajsúlyának arányát az azonos mértéknyi vízhez, a nedves gallon köbtartalmának arányát a szárazéhoz; és a troy font súlyának arányát az avoirdupois fontéhoz.”

Tehát Jefferson felfedezte, hogy a búza és víz viszonyában az arány 144:175, ami azt jelenti, hogy rájött, hogy a víz kicsivel több, mint 21,5 százalékkal nehezebb, mint adott mennyiségű mag. Ám adott térfogatú kockákkal folytatott kísérleteink arra világítottak rá, hogy a búzamag és a víz közötti arány 4:5 - vagyis a víz 25 százalékkal nehezebb, mint a búzamag.
Elemzését felhasználva ezután Jefferson elmagyarázza, hogy mi is lehetett ezeknek az egy-ségeknek a használati módja értelmük elvesztése előtt:

„Ez annyira összeszerkesztettnek hat, ami már lényegtelenné teszi azt, hogy valamivel súly vagy mérték szerint foglalkozunk-e; mivel a búza száraz gallonja és a bor folyékony gallonja súlyban ugyanannyi; a búza avoirdupois fontja és a bor troy fontja pedig ugyanaz az űrmé-ret. A víz és a borszerű szeszes italok, melyek a kereskedelemben a legtöbbször szerepelnek, súlyban annyira közel állnak, hogy kisebb mennyiségek esetében a különbség elhanyagolha-tó mind az eladó, mind a vevő számára; lévén egyes borok kicsit nehezebbek, mások pedig kicsit könnyebbek a víznél.”

Kinek volt igaza - Thomas Jeffersonnak, vagy nekünk?

Kockák és hengerek
Újra ellenőriztük kockával kapcsolatos számításainkat, és nem tudtunk hibára találni. De Jefferson elárulta nekünk, hogy ő hengereket használt. („Az ilyen henger, már amennyire kockává lehet alakítani.”) így hát lefolytattuk kockák helyett hengerekkel a kísérletet, és úgy találtuk, hogy Jefferson teljesen pontos volt. A következtetés szerint a mag kocka alakú tartályban nagyon más-ként viselkedik, mint ugyanakkora térfogatú hengerben. Különös módon a kocka 3,47 százalékkal több magot fogad be, mint a henger, feltételezésünk szerint pedig ez annak tudható be, hogy sarkok esetében a szemek másképp illeszkednek be.
A henger térfogatának megértéséhez szükség van a pi ismeretére és aritmetikai számítás al-kalmazására, mely a kockák használatánál újabb keletű eredetet feltételez. A megalitikus népnek jelrendszer nem állt a rendelkezésére, és rákényszerült, hogy kockákat használjon, de a sumeroktól fogva az emberek könnyen alkalmazhattak hengereket. Így aztán két hagyomány alakult ki, mind-kettő a folyékony és száraz áruk magra és vízre alapított viszonylagos súlyából eredt - az egyik kockát, a másik pedig henger használt. De a magok jelentősége mindenféle mértékrendszerben mos-tanra nagyon világossá vált.
A sumer mitológia utat talált számos kultúrába és szent szövegbe, köztük a Bibliába. Az el-múlt évtized során Chris ezeket gondosan áttanulmányozta. Különösen Hénoch, egy az Ószövet-ségben és a Hénoch könyve címen ismert i. e. II. századi dokumentumban feltűnő személyiség ese-tében végzett mélyreható kutatást.
Hénoch könyve arról mesél nekünk, hogy Noé dédapja magasan fejlett asztronómiát tanult egy Uriel nevű személytől, nyilvánvalóan akkoriban, mikor a megalitikus építők a csúcson álltak. Egy másik zsidó könyvben, mely Ezdrás II. könyve címen ismert, egy szakasz a holtakkal foglalko-zik, feltéve a kérdést, hogy milyen hosszan kell várakozniuk „tikos kamráikban”, mielőtt feltámad-nának és előhozhatnák őket rejtekhelyeikről. Uriel adja meg a választ nekik:

„Ugyanakkor, mikor a magok száma teljessé válik bennetek: mert Ő mérlegre tette a világot. Mértékkel Ő az időt megmérte és számmal Ő az időt megmérte; és meg nem mozdítja és meg nem zavarja őket, míg a nevezett mérték be nem telik.”

Bizonyosak lehetünk abban, hogy ez rendkívül archaikus időszakra datálódik, mivel elfoga-dottnak számít, hogy szájhagyományként jóval tényleges leírása előtt létezett. Uriel itt a világ sú-lyának és az időnek és mennyiségnek a megméréséről beszél.
Az árpamagok, mint mérőeszközök nagy jelentőséggel bírtak a sumer és az összes rá követ-kező kultúra számára - ezt legújabb amerikai munkatársunk világosan értette. Némi kísérletezgetés után sikeresen megoldottuk „véleménykülönbségünk” lehetséges problémáját Thomas Jeffersonnal a búzaszemek relatív súlyának kérdésében.

KÖVETKEZTETÉSEK

•    Thomas Jefferson olyan kapcsolatot azonosított a búza és a víz kőzött, amiben az arány 144:175 - ahol a víz csak kicsivel több mint 21,5 százalékkal nehezebb az adott térfogatú magnál. Ez ellentétben állt a kockákkal folytatott gyakorlati kísérleteinkkel, melyek 4:5 búzamag és víz közötti arányosságot mutattak ki, azaz a víz 25 százalékkal nehezebb, mint a magok. Ezt annak a ténynek a segítségével békítettük össze, hogy mi kockákat használtunk, Jefferson pedig adott térfogatú hengereket. Az árpa és a búza nyilvánvalóan meglehetősen különböző módon tömörödik a két különböző formájú tartályban. Ez jelzi, hogy hengereket valóban nagyon hosszú ideje használnak térfogatok és súlyok meghatá-rozására.
•    A sumerok/babiloniak az árpamagot használták súly- és hosszmértékeik legkisebb egy-ségeként. Ősi dokumentumok szólnak arról, hogy a világot árpaszemekkel mérték.

8. FEJEZET
A világ súlya

Alan kezdett valami olyasmi érezni, hogy Uriel angyal szavai kísértik az ősrégi Hénoch könyvéből:

„... mert Ő mérlegre tette a világot.”

Elmélkedni kezdett a „világ megmérése” ötletén, és úgy döntött, hogy elvégez néhány szo-katlan számítást. Azzal kezdte, hogy utánanézett a Föld teljes tömegének, és úgy találta, hogy az általános hivatkozások szerint 5,9763x1024 kilogramm.  Ez konvencionális számokkal leírva 5 976 300 000 000 000 000 000 000 kg lenne.
Ezután Alan a számot sumer súlyegységre váltotta. Azt már megállapítottuk, hogy úgy jutot-tak ehhez a mértékegységhez, hogy a kettős kus, vagy árpakönyök hosszának tizedét véve ekkora méretű kockát készítettek. A súly meghatározásához egy ilyen kockát vízzel töltöttek fel. A víz tö-mege így sumer súlyegységgé válik - a kettős manává. A kettős mana 996,4 grammot nyom, tehát a bolygó tömegében 5,9979 x1024 kettős mana van, ami mint 5 997 600 000 000 000 000 000 000 kettős yana szemléltethető. A szám annyira közel áll a 24 nulla által követett 6-hoz, hogy már az kirajzolja, hogy valóban mennyire furcsa, különösen, ha eszünkbe idézzük, hogy nem lehetünk biz-tosak abban, hogy „pontosan” mekkora méretet is szántak a kettős kusnak. Persze lehet véletlen, de tény, hogy csak egy 2850-ed rész hiányzik ahhoz, hogy a világ súlya pontosan:

6 000 000 000 000 000 000 000 000 sumer kettős mana legyen.

Ha nem lenne tényszerű, hogy ez a szám látványosan illeszkedik a sumer/babiloni 60-as ala-pú számolási rendszerhez, szóvá sem tennénk. Kínzó a gondolat, hogy ez az ősi egység kapcsolat-ban állhat a Föld tömegével, akár a zseniális számítás segítségével, akár valamiféle gyakorlati kísér-let útján, mely a szerzők - vagy a modern világ - számára ismeretlen mechanizmust eredményezett. Továbbá tudtuk, hogy a sumerok úgy tekintették, hogy egy kettős manában 21600 árpaszem találha-tó, tehát megkockáztathatjuk annak a kimondását, hogy a teljes bolygó tömege 1296X1026 árpa-szemmel egyenlő - amiből az alábbi eredmény következik:

A Föld egyfoknyi szelete    =    360x1024 árpaszem
A Föld egypercnyi szelete    =    6xl024 árpaszem
A Föld egy másodpercnyi szelete    =    1023 árpaszem

Tehát bolygónk egy egy másodperc széles szekciója ugyanannyit nyom, mint a hihetetlenül kerek 100 000 000 000 000 000 000 000 árpaszem. Egyszerűen döbbenetes!
És ez megint csak teljesen következetesen illeszkedik a sumer civilizáció által használt szá-molási rendszerhez.

A Föld tömege
Nekünk úgy tűnt, hogy ezt a mértékrendszert a Föld tömegét kiindulópontul használva ter-vezték. Tehát úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a folyamatot az elejétől, mintha valami ős-előd mértékrendszerből kreálnánk új egységeket:

1. lépés: Osszuk a föld ismert tömegét 6xl024 egységre. így olyan teoretikus egységet ka-punk, amely 996 grammal egyenlő.
2. lépés: Határozzuk meg egy 996 gramm vizet befogadó kocka méretét. Az ilyen kocka ol-dalai 9,986648849 centiméteresek lesznek.
3. lépés: Vegyük úgy, hogy a kocka oldala egytizede az új hosszúságegységnek. Ennélfogva az egység 99,86648849 centiméter lesz.

Nos, tehát megterveztük saját, új, a Föld pontos tömegéből levezetett egységünket, mégpe-dig a sumer decimális-sexagesimális elvet használva. Mi lesz, ha összevetjük a valósággal?
A kettős kus legjobb becslése a Gudea király szobrába faragott mérce tanulmányozásából származik, és ez 99,88 centiméter hosszt mutat. A különbség tehát a kettős kus és a mi hipotetikus egységünk között a milliméter 0,1351151 része - egy hajszál vastagságánál kevesebb! Ez a meg-hökkentő egyezés többet árulhat el a Gudea szobrát tanulmányozó régészeink szakértelméről, mint bármi más.
Emlékeztetni kellett magunkat, hogy ez még mindig lehet véletlen, bármilyen csodásan is il-lik a sumer matematikához. De aztán kipróbáltunk egy másik fura számítást: „Hogyan viszonyul a birodalmi font a Föld tömegéhez?”, töprengtünk, visszaemlékezve, hogy a font az egytized megalitikus yardos kocka árpamaggal való feltöltésével jött létre.
Újra azzal kezdtük, hogy a Föld 5,9763x1024 kilogrammos tömegét átszámítottuk modern (avoirdupois) fontra, ami az l,31754x1025 font eredményt adta. Ez egy újabb nagy és nyilvánvalóan jelentés nélküli szám volt, így Alan 366-tal elosztotta, hogy megtalálja, hogy hány font van a Föld egy megalitikus foknyi szeletében. Alan számológépe kidobta a választ - 35 998 360 655 737 704 918 033 font.
Ez meghökkentő eredmény volt. Alán újra osztott 60-nal, hogy megkapja a „perces” szelet eredményét. A számjegyek ezúttal így festettek: 599 972 677 595 628 415 300.
Most sorozatát befejezendő, 6-tal osztott, hogy megtudja, hogy hány font van a teljes bolygó egy megalitikus másodperces szekciójában (ami az Egyenlítőnél 366 megalitikus yard lenne). Az eredmény a következő lett: 99 995 446 265 938 069 217.
Hirtelen a teljességgel véletlenszerű számok a metrikus rendszerből gyönyörű, majdnem tö-kéletes egész számokká virágoztak - rendkívül kerek egész számokká. A világ súlyát definiálja a birodalmi fonttal kombinált megalitikus rendszer, hiszen ami következik, az teljesen igaz!

A Föld 1 megalitikus fokos szekciója            = 360x1020 font
A Föld 1 megalitikus perces szekciója        =      6xl020 font
A Föld 1 megalitikus másodperces szekciója        =         1020 font

Az alsó sor szerint a modern font súlya a Föld Egyenlítőnél levő egy megalitikus másodper-ces szeletének egy 100 000 000 000 000 000 000-od része! A pontosság a lehető legjobb, hiszen az egyezés több mint 99,995 százalék - a tudomány a Föld tömegét illető modern becsléseihez képest (5,9763xlO24 kilogramm) egy 20 000-ed résznyi eltérésre szűkül. Ami még több, ha a bolygónk tö-megét birodalmi fontok viszonylatában vizsgáljuk, az eredmény rávilágít a már megállapított töké-letes illeszkedésre a megalitikus geometriával, mint ahogy arra is, hogy a mezopotámiai számítás eredménye egy klasszikus sexagesimális minta volt, pont, amilyet a sumerok szoktak tervezni.
Ez még mindig lehet egy rettenetes kettős véletlen, de ha szem előtt tartjuk a sumerok 60-as alapú számolási rendszerét, az az ellen szóló esély, hogy mindkét rendszer olyan legyen, mint egy majdnem tökéletes kesztyű, ezt lehetetlennek látszóvá tette. Úgy tűnik, hogy valaki a távoli múltban nagyon pontosan ismerte a Föld tömegét.

Az „Őrzők”
Áttekinteni azt, amit eddig találtunk, nagy kihívást jelentett. Elképzeléseink annak a valószí-nűtlenségét illetően, hogy a sumerok képesek lettek volna ilyen holisztikus és elegáns rendszert lét-rehozni, ezen a ponton igen megerősödtek. A fontnyi súly és a kettős mana (lényegileg egy kilo-gramm) kapcsolata a Föld tömegével nem tűnt összeegyeztethetőnek sem a megalitikus emberek, sem a sumerok fejlettségi szintjével. Lehetséges, hogy egy másik, ismeretlen csoport fejlesztette ki az általunk használatban látott elveket, és aztán megtanította ezeknek a növendék nemzeteknek? Valamiféle maga után nyomot nem hagyó szuperkultúrának tudható-e be, hogy az emberiség átug-rotta a történelem nagy falát? Most először elkezdtünk elméleteket gyártani arról a furcsa eshető-ségről, hogy létezhetett egy csoport, melynek létére csak hátrahagyott tudásuk alapján lehet követ-keztetni. Pontos megnevezés híján egyszerűen „szupercivilizációnak” kezdtük hívni őket.
Lehet, hogy ezek egyesek számára bolond gondolatoknak hangzanak, de el kellett tűnőd-nünk azon, hogy van-e igazság az ősi feljegyzésekben - ezek ugyanis azt állítják, hogy pontosan így történt. Régi sumer szövegek, köztük a híres vers, a Gilgames-eposz ismételten szólnak nagyon ma-gas, istenszerű emberekről, akik azért jöttek, hogy közöttük éljenek, és akiket „Őrzőknek” neveztek. Ősi zsidó dokumentumok, ide értve a Biblia verzióit is, szintén tesznek utalásokat ezekre a sumer Őrzőkre, akikről megint csak mint istenekről, angyalokról és az „ég fiairól” szólnak. Hénoch köny-ve elmeséli, hogy ez a különös nép ismeretlen kiindulási pontokról hogyan küldött csoportokat, hogy rejtélyes újbóli eltűnésük előtt megtanítsák az új ismereteket az embereknek. Urielt, a Hénochot komplex asztronómiára tanító „angyalt” eme Őrzők egyikeként írják le.
A Holt-tengeri tekercsek szintén sokszor utalnak a Felvigyázókra vonatkozó sumer szájha-gyományokra, ezek közé tartozik egy epizód, melyben Noé apját, Lámechet elfogja az aggodalom, mivel gyermeke annyira szép, hogy lehetséges, hogy feleségének, Bitenosnak egy Őrzővel volt vi-szonya.  Hénoch könyve 6. fejezete még meg is nevez néhány Őrzőt, és ismerteti specialitásaikat is:

„Szemdzsaza tanította a varázslást és gyökérvágást, Armarusz a varázslat feloldását, Barakvidzsal asztrológiát, Kokabel a konstellációkat, Ezekiel a felhők ismeretét, Arakiel a föld jeleit, Samsziel a nap jeleit, Száriéi a hold útját.”

Ismét csak lehetséges, hogy ezek az ősi dokumentumok pontosan azt jelentik, amit monda-nak? Valamiféle ismeretlen csoport katalizátorként működött a világ első ismert civilizációja szá-mára?
Egész kutatásunk során azzal próbálkoztunk, hogy ne hozzunk előre ítéleteket azzal kapcso-latban, hogy mit tud, és mit nem tud elérni egy ősi kultúra. Egyszerűen hagytuk, hogy az adatok ve-zessenek, bárhová is visz ez. De ezen a ponton kezdtünk megijedni. Úgy tűnt, hogy olyan komple-xitásokat hozunk a felszínre, melyek előrehaladott tudományos képességekkel rendelkező társada-lomtól kellett, hogy származzanak. E kényelmetlen gondolattal agyunkban úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk a legnyilvánvalóbb következő kísérlettel, melyben szerepel a világegyetem leg-alapvetőbb tulajdonsága - a fény sebessége.

A fény sebessége
Tudhatták-e esetleg a sumerok, hogy milyen sebességgel halad a fény? Jelenlegi tudásunk szerint a fény 299 792 458 méter per másodperccel halad vákuumban, ami sumer egységekre for-dítva 600 305 283 kust jelent. Abban azonban nem lehetünk bizonyosak, hogy a sumerok pontosan ugyanazt a másodpercet használták-e, amit ma mi. Csupán a másodperc nyolc tízezred részével kell elcsúsztatni ahhoz, hogy tökéletesen illeszkedjen a fény sebességéhez. Íme egy újabb sumer stílusú decimális/sexagesimális konstrukció, amely hihetetlenül közeli illeszkedést mutat a mi modern mér-tékegységeinkkel. A hibahatár szinte pontosan azonos volt azzal a parányi eltéréssel, amelyet a Föld tömege és a sumer súlyegység esetében találtunk. Emlékeztünk rá, hogy a sumerok eredetileg kettős másodpercet használtak, és ebből következett, hogy azonos számú kettős kust kellett alkalmazni a kettős másodpercre.
Ez az eredmény önmagában újra csak lehetne véletlen, és a normális logika azt is diktálná, hogy véletlennek kell lennie, mivel a sumerok egyszerűen nem tudhattak annyit, mint mi. De nem-sokára jó alapot találtunk arra, hogy elfogadjuk, hogy ez az eredmény nem puszta véletlen.
Úgy döntöttünk, megvizsgáljuk, hogy mi tudható saját bolygónk Nap körüli sebességéről, és kiderült, hogy a Föld majdnem tökéletes kör alakú útvonala 938 900 000 000 méter, amit egy 365,2596425 napos év alatt tesz meg.  E számok figyelemreméltóan jelentéktelennek látszanak, de a következő számítás után hitetlenkedve bámultuk a számológépet. Kábultan döbbentünk rá, hogy éves utunkat mi mindannyian 60 000 kus per másodperc sebességgel tesszük meg. Tovább fokozza a furcsaságot, hogy ez a sebesség kerek egytízezred része a fény sebességének.
A matematikusok szabványválasza a hihetetlenül kereknek látszó számokra az ásítás, mivel úgy hiszik, hogy minden szám valószínűsége azonos, az aktuális számjegyek pedig a számrendsze-ren és az aktuális mérési konvención alapszanak. Teljesen igazuk van. De ők azt feltételezik, hogy minden mértékegység pusztán konvenció, mindenféle mögöttes fizikai realitás nélkül. A helyzet nem így áll sem a megalitikus, sem a mezopotámiai rendszerekkel.
Ebben az esetben a másodperc és a kus jóval többnek tűnik kényelmes absztrakciónál, mivel magukon viselik a földi környezet realitásának minden alapvető jellemvonását. Olyan fokon van értelmük, amit a modern tudomány sosem fogott fel. Arra a következtetésre jutottunk, hogy több mint ésszerű azt hinni, hogy a sumerok, vagy még valószínűbben ismeretlen tanítóik ismerték a Föld tömegét, orbitális sebességét, sőt még a fénysebességet is, és egységeiket mindezekkel szerves egységben tervezték.
A „szupercivilizáció” valószínűségi skálánkon a gyenge kísérletről felkúszott az elképzelhe-tő legésszerűbb magyarázatig.

KÖVETKEZTETÉSEK

•    Rájöttünk, hogy az ősi mezopotámiai mértékegység, a se (árpamag) a kettős kos egy 360-ad része, pontosan, ahogy a sumer feljegyzések állítják
•    Vezérfonalunkat olyan ősi szövegekből véve, melyek a világ megmérésére utalnak, megdöbbenten jutottunk el addig, hogy a Föld tömege szinte tökéletesen 6x1028 sumer kettős mana. Ez lehet véletlen, viszont tökéletes szám a mezopotámiai 60-as számrend-szerben. Ez azt is jelenti, hogy a Föld másodpercnyi szelete 1023 árpaszemet tartalmaz.
•    Ezután potenciális megalitikus súlyként vizsgáltuk a birodalmi fontot és összevetettük a Föld tömegével. Ez meghökkentően pontos eredményt hozott, melyben a modern font súlya egy 1 000 000 000 000 000 000 000-od része a Föld egy megalitikus fok széles szeletének az Egyenlítőnél.
•    Hogy mind a sumer, mind a megalitikus rendszer ilyesfajta eredményt produkált, az visszaszorította a véletlen lehetőségét, és most először elmélkedni kezdtünk egy szuper-tudósokból álló ismeretlen őselőd csoport furcsa lehetőségén, melyet „szupercivilizáció-nak” neveztünk el.
•    Ezután megvizsgáltuk a fény sebességét az atmoszférán keresztül, és felfedeztük, hogy majdnem pontosan 600 000 000 kus per másodperc. Majd tanulmányoztuk a Föld Nap körüli mozgásának sebességét, és úgy találtuk, hogy hihetetlenül közel áll a 60 000 kus per másodperchez. Újra csak egy tökéletes sumer szám. A Naprendszer nagy mechaniz-musát nagyon régen le kellett hogy mérjék, és az ókori mértékegységeket az őskor eme szupertudásából alkották meg.

9. FEJEZET
A hiányzó láncszem

Félre kellett tennünk az őselőd civilizációt illető gyanúnkat, mert nem akartunk szükségtele-nül olyan forgatókönyvet felállítani, mely átszínezhetné az adatgyűjtésünket. E pontig azonosítot-tunk két ősi mértékrendszert, melyek figyelemre méltó tulajdonságokkal bírtak, azonban mindkettő bármely felhasználónak azonnal a rendelkezésére állt, egyszerűen a Föld forgása kijelölésének se-gítségével. Az alapvető különbséget az jelentette közöttük, hogy a megalitikus nép 366 fokos kört alkalmazott, a sumerok pedig 360 fokosat. Mostanra szükségessé vált a két geometriai rendszer kö-zötti kapcsolat jobb megértése.
Nagyon erős matematikai szálak fűzték össze a két rendszert, különösen az a tény, hogy a 360 a megalitikus elv második legfontosabb száma, hiszen a megalitikus fokban 360 megalitikus ívperc van. Ámbár még nem alapoztuk meg a feltevést, hogy a két rendszer közt közvetlen kapcso-lat állt fenn, erősen valószínűtlennek látszott, hogy két ennyire hasonló fogalom egymástól függet-lenül fejlődött volna ki.

A minószi civilizáció
Úgy döntöttünk, meg kell tudnunk, hogy a rendszerek különálló dolgok voltak-e, vagy a sumerok szemléletmódjukat a megalitikus elv fejlesztéseként tervezték-e. Úgy tűnt, hogy ez irány-ban csak egy út nyílik előttünk, a krétai minószi mértékrendszer közelebbi tanulmányozása. Minden okkal lehetett feltételezni, hogy a megalitikus 366 fokos kört alkalmazták, és a minószi láb alapja-ként használták.
A minószi Krétát széles körben Európa első civilizációjának ismerik el. A sziget, mely a Földközi-tenger keleti részén helyezkedik el, egy mesés kultúráról szóló számos népi történetnek szolgált alapjául. A XX. század eleje előtt úgy gondolták, hogy e mesék nem többek mítoszoknál. Elsősorban az angol régész, Sir Arthur Evans erőfeszítéseinek köszönhetően a minósziak kiléptek a mesekönyvből és szigorú történelmi valósággá váltak.
Evans 1851-ben született az angliai Nash Millsben. Történészi és régészi pályafutása meg-kezdése előtt Harrow-ban tanult, majd az oxfordi Brasenose College-ban. Evanst elbűvölték a görög irodalom hősi történetei, és különösen megragadták azok az állandó utalások, melyek egy feltehető-leg Krétán virágzott nyilvánvaló intelligenciával, politikai befolyással és gazdasági hatalommal rendelkező népről szóltak. Evans 1894-ben látogatott először Krétára, és sikerült neki megszerezni és tanulmányozni néhány ismeretlen iratot, melyek a sziget különböző helyein kerültek elő. Helyi népmeséket mondtak el, melyek egy csodás palotáról szóltak, mely Kréta északi partján állt, a mo-dern főváros, Heraklion közelében.
A német születésű Heinrich Schliemann már híressé vált, mivel ő találta meg Tróját a török-országi Hisszarliknál 1870 körül. Ez meghozta az étvágyát, és nyomába eredt az ősi krétai civilizá-ciónak is. Megpróbált megvenni egy nagy földterületet egy jelentős hegyen Heraklion közelében, de nem tudott megegyezésre jutni a tulajdonosokkal. Talán szerencséje a régészetnek, hogy így alakult a dolog, mert így végül a türelmesebb és kevésbé destruktív Arthur Evans vette birtokába a kérdéses helyet és tárta fel a knósszoszi palotát. A munka, melyet élete hátralevő részében Evans Knósszoszban véghezvitt, hosszú és nehéz volt, ám lassan, de biztosan képessé vált életre kelteni egy elveszett kultúrát, több fényt vetve az általában homályos európai őskorra. Rá következő felfe-dezések, Kréta egyéb helyein még jobb megértését biztosították a minószi civilizációnak - ezt a ne-vet adta Evans e népnek mesés királyuk, Minósz után.
Tudjuk, hogy a minószi kultúra abban az időben virágzott, mely egybeesik a Brit-szigetek késő neolitikus periódusával, és hogy a civilizáció csúcspontját röviddel i. e. 2000 után érte el. A régészeti emlékek egy erős, életteli, szabadságszerető és független népre utalnak, amely kiterjedt nemzetközi kereskedelmet fejlesztett ki, és amelynek hajósai koruk legkiválóbb tengerjárói lehettek. A minósziak roppant kreatívak is voltak. Remek fazekasmunkákat készítettek, és színpompás fres-kókkal díszítették palotáik falait. Nagy mennyiségben exportáltak mézet, cserépárut, bort és kézmű-ipari termékeket, és sok helyen alapítottak településeket a Mediterráneum északi partja mentén, be-nyúlva egészen az Égei-tenger vidékébe. Az importált áruk közé tartozott a réz, ón és egyéb olyan fémek, melyek Krétán magán nem álltak rendelkezésre.
Az emberek jól éltek a szigeten, és úgy tűnik, hogy a lakosság olyan vallási és polgári elitet támogatott, mely hatalmát nem katonai erő, hanem közmegegyezés alapján gyakorolta. Bár a minószi tengerészet megtisztította a tengert partjai mentén a kalózoktól, de úgy tűnik, hogy Krétá-nak sosem volt állandó serege, és a feltárt épületek egyike sem mutatta semmilyen formáját erődí-tésnek ebben az időszakban. Úgy látszik, minden minószi szabad és független volt, csak termény-adót fizetett a számos palotának, melyekben hatalmas raktárak (tárházak) kerültek feltárásra, jelez-ve, hogy nagy mennyiségben tárolták a létszükségleti cikkeket.
Vallás tekintetében világosan látszik, hogy Kréta népe azokat a természeten alapuló hiedel-meket tette magáévá, melyek Európában és Ázsia egyes részein a neolitikum hajnalától elterjedtnek tűnnek. A legfontosabb istenségnek egy „Földistennő” tűnik, aki a valláson belül a legelső helyet töltötte be, bár volt egy hitvese, aki előbb a fiaként, majd a férjeként szerepelt. Az isten ciklikus módon született, felnőtt és meghalt, míg az istennő örökkévalóan létezett. Talán e vallási forma visszatükröződése, hogy a nők mintha birtokoltak volna némi hatalmat társadalmukon belül, sőt még az is felvetődött, hogy a polgári közigazgatás is inkább az ő kezükben volt, semmint a férfia-kéban. Mostanra ismertté vált, hogy a minószi Kréta volt annak a vallásos gondolkodásnak a böl-csője, mely végül a görög szárazföldön uralkodóvá vált, bár akkorra természete megváltozott, és sokkal inkább férfi uralta hit formáját öltötte.
A kérdés, hogy a minószi civilizáció meddig jutott volna, és milyen szerepet játszott volna a modern világ építésében, némiképp akadémikus, hiszen e kultúrára lesújtott egy tragédia. Krétától körülbelül 60 mérföldre északra állt egy fontos minószi település Santorini kicsiny vulkanikus szi-getén, mely Théra néven is ismert. Hozzávetőleg i. e. 1450-ben a sziget olyan erővel robbant szét, hogy nagy része egyszerűen megszűnt létezni. A robbanás kétségtelenül katasztrofális szökőárt és hamuesőt okozott, mely Észak-Kréta mezőit akár egy évre is terméktelenné tette.
Körülbelül erre az időre esik, hogy Kréta egy a görög szárazföldön kifejlődött eltérő kultúra befolyása és végül uralma alá került. Ez a civilizáció mükénéi néven vált ismertté. A mükénéiek jó-val nagyobb harciasságról tettek tanúbizonyságot, mint a minósziak, és egy hosszabb periódus során számos várost elfoglaltak mükénéi támaszpontjuk környékén. Végül Kréta fölötti dominanciájuk a békés és kreatív minószi életmódot valami sokkal agresszívabbá változtatta. A befolyásolás azon-ban két irányban működött. A minószi érzékenység könnyen észrevehető a mükénéi kultúrában, művészetben, építési technikákban és vallásban. Mivel a mükénéiek sokkal járultak hozzá az álta-lunk ógörög néven ismert nép kialakulásához, ma már adottnak vehető, hogy a minószi gondolatok jóval az után is fennmaradtak, hogy a civilizáció maga romba dőlt.
Az 1960-as évek során a kanadai régész, J. Walter Graham kísérletek sorát vezette Kréta minószi palotáinak romjai között. Ezek Knósszoszban, Phaisztoszban és Maliában zajlottak, mely helyeken Graham megpróbálta meghatározni, hogy használtak-e a minósziak alap hosszúság-mértékegységeket építményeikhez. Mint azt már a 2. fejezetben ismertettük, Graham ki tudta mu-tatni, hogy a minószi építők alkalmaztak egy 30,36 centiméteres szabványegységet - melyet „minószi lábnak” nevezett el.

A phaisztoszi korong
Alan minósziak iránti különös érdeklődésének oka egy kis agyagkorong volt, melyet egy kö-rülbelül i. e. 2000-re datált minószi palota romjai között találtak. E phaisztoszi korong néven ismert tárgyat Alan gondosan elemezte, és ennek a tanulmányának eredményei vezették a 366 napos évvel és a 366 fokos körrel kapcsolatos első megfigyeléseihez. A korong egy igen kifinomult gyorsszá-moló, mely alapvető funkciójának a 366 napos rituális és a 365,25 napos igazi szoláris év összehan-golása látszik. Az 5. függelék rajzokat tartalmaz a phaisztoszi korongról, és Alan felfedezéseinek hosszasabb magyarázatát.
Alan már azelőtt észrevette a potenciális kapcsolatot a phaisztoszi korongban jelenlevő és a megalitikus yardhoz társuló matematikai alapelvek között, hogy belebotlott volna Graham minószi lábról szóló művébe. Döbbenetes revelációként hatott, mikor rájöttünk, hogy a 366 megalitikus yard és az 1000 minószi láb azonos.

Megalitikus, minószi és olimpiai mértékek
Mivel a 366 megalitikus yard a Föld sarki kerületének egy megalitikus ívmásodpercét is je-lenti, nem tűnt kockázatosnak a felvetés, hogy a minósziak megalitikus geometriát használtak ennek az egységnek a létrehozása során. Hogy e kultúra kapcsolatot tartott fenn nyugati megalitikus kor-társaival, az nem tartozik a vitás pontok közé, hiszen sok tárgy létezik, mely a két föld közötti ke-reskedelmi kapcsolatra mutat. Jó néhány tárgyat találtak Anglia déli részén, egypárat a Salisbury-síkságon, Stonehenge közelében, köztük kupákat, gyűrűket és más ékszerneműket, melyeket kez-detben mükénéi eredetűként azonosítottak. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a mükénéi kultúra nem létezett abban az időszakban, amelybe ezek a tárgyak datálódnak. Mivel a mükénéi művészet nagyja, ha nem egésze, minószi eredetű, nehezen kerülhető el a következtetés, hogy e tárgyak Kré-tán készültek a minószi idők során.
A minósziaknak jó okuk volt Britannia partjait látogatni, különösen Cornwall ónbányáit. Egyike volt ez az ón a számukra hozzáférhető igen kevés forrásnak, és ebből a fémből jelentős mennyiséget igényelt a bronz készítése. De még a Britannia és Kréta közötti kapcsolat bizonyítása nélkül is igen valószínűtlennek látszik a 366 megalitikus yard és az 1000 minószi láb megfelelésé-nek véletlenszerűsége.
A kultúra, melyet egyszerűen „ógörögnek” hívnak, körülbelül i. e. 700-tól kezdett formálód-ni, a mükénéi birodalom pusztulása utáni gyakran „görög sötét kornak” nevezett időszakot követő-en. A minószi és a mükénéi civilizáció egyaránt jókora összetevőnek számított az ógörögök vallási és általános kulturális örökségének alapkövei között, amire viszont mindig is úgy tekintettek, mint ami a saját mai nyugati kultúránkra talán a legnagyobb befolyást gyakorolta. Mire az ógörög civili-záció kifejlődött, tudósaira is hatást gyakorolt mind a babiloni, mind az egyiptomi matematikai gondolkodás. Ez azt eredményezte, hogy matematikai és geometriai kísérleteik ugyanazon a 360 fokos geometriai modellen alapultak, melyeket mind Babilon, mind Egyiptom előnyben részesített. Ennélfogva az lenne várható, hogy a megalitikus befolyásolású minószi rendszer minden nyoma teljesen eltűnjön Görögországból. Azonban a görög súly- és mértékegységek közelebbi vizsgálata határozottan azt sugallja, hogy a helyzet nem így áll.
Felfedeztük, hogy a lábnak és könyöknek sok formáját használták az ógörög időszakban. Azonban egy példa kirí a többi közül, nem kevéssé amiatt, hogy ez számított az építészeti mérések során használt alapegységnek; valódi természetét illetően még ma sincs kétség. Ezt az egységet „olimpiai” vagy „földrajzi” lábként ismerték. Közmegegyezés szerint az olimpiai láb 30,861 centi-métert tett ki, ami elsőre semmitmondónak tűnhet. Azonnal valami különlegeset vettünk észre a minószi láb és a későbbi görög láb közti kapcsolatban. 366 minószi láb a rendkívül közeli, 99,99 százalékos pontossággal megegyezik 360 görög lábbal! Ez hihetetlen volt, és bizonyosan éreztük, hogy nem lehetett véletlen. A két egység között egyáltalán nem kellett szerves kapcsolatnak lenni - és mégis úgy viszonyultak egymáshoz, mint a megalitikus a sumerhoz:

A minószi láb 30,36 centimétere x 366    = 111,1176 méter
Az olimpiai láb 30,861 centimétere x 360    = 111,0996 méter

Több mint 111 méter esetén a 366/360 egyezés közötti különbség csak 18 milliméter. Ez le-hetett a találkozási pont, melyen lezajlott a régi 366-os rendszer és az új 360-as szemléletmód cseré-je?
Már sok más kutató felvetette a gondolatot, hogy a görög láb geodéziai egység lenne, vagyis hogy közvetlenül kapcsolódik a Föld méretéhez. Az ilyen felvetéseket általában még az akadémia folyosóin sem vitatják meg, mivel a fennálló konvenció meglehetősen ésszerűtlenül azt állítja, hogy a Föld méreteit a közelmúltig nem sikerült tökéletesen megismerni. Ilyen a dogma ereje: még olya-nokat is elvakít, akiket feltehetőleg arra tanítottak, hogy nekik legyen a legtisztább a látásuk. A mi megközelítésmódunkat nem köti az akadémiai vagy a fennálló konvenció, így nyitott elmével vizs-gálódhattunk.
Számológéppel csak percekig tartott kideríteni, hogy közel 360 000 görög láb van a Föld sarki kerületének egy fokában, 360 fokos kör használata esetén.

A Föld sarki kerülete körülbelül 40 008 kilométer, ami 40 008 000 métert jelent. A fok en-nek egy 360-ad része, ami 111 133,33 méter. A görög láb 30,861 centiméter hosszú, mellyel elosztva a 111133,33 métert, 360 109-et kapunk.

A 360 fokos földkerület számjeggyel kifejezve 129 600 000 görög láb. Mivel semmit nem tettünk azért, hogy az olimpiai láb méretét vagy a Föld kiterjedéseit átgyúrjuk, a véletlen lehetősé-gét minden objektív személy kénytelen visszautasítani.
A mintázatot úgy lehet teljességében megítélni, ha megfigyeljük, hogy milyen szorosan il-leszkedik a görög láb mind a Föld geometriájához, mind az időméréshez.

1 görög láb            =    30,861 centiméter
100 görög láb            =    30,8 méter        = 1 ívmásodperc sarki kerület
6000 görög láb        =    1,85222 kilométer    = 1 ívperc sarki kerület
360 000 görög láb        =    111,1333 kilométer    = 1 ívfok sarki kerület
129 600 000 görög láb    =    40 007,988 kilométer    = A Föld sarki kerülete

A görög láb időben kifejezve is több mint hasznos. Miközben a Föld tengelye körül megfor-dul, adott idő alatt állandó távolság halad át az Egyenlítőnél:

1 modern másodpercnyi idő    =    1500 görög láb
1 modern percnyi idő        =    90 000 görög láb
1 modern órányi idő        =    5 400 000 görög láb
1 nap                =    129 600 000 görög láb

Ha ezeket a megfigyeléseket a sumer és megalitikus rendszerekkel összefüggésben vizsgál-juk, az megerősíti korábbi következtetésünket, miszerint bolygónk méretei több ezer évvel régebb óta ismertek, mint azt ezelőtt gondolták. A görög láb a Föld sarki kerületét tökéletesen racionális egész számok sorára osztja.
Saját kiterjedt kutatásunkból tudtuk, hogy a görög olimpiai láb geodéziai természetével már hosszú ideje tisztában voltak. Az egyezés olyannyira pontos, hogy kételkedni sem lehet abban, hogy akik ezt a hosszúság-mértékegységet megtervezték, nemcsak hogy tudták, hogy mire képes, de ki-mondottan arra készítették, hogy ezt a feladatot vigye végbe.
Épp ahogy a 366 megalitikus yard megegyezik az 1000 minószi lábbal, úgy egyezik meg a 366 minószi láb a 360 görög lábbal. Most valóban láthattuk az átmenetet a két rendszer között. De egy másik jelentős kérdés is hirtelen nyilvánvalóvá vált:
A sumer számrendszer azt mondja nekünk, hogy ami itt következik, az igaz:
 

    10    x    3600    =    36 000
Sumer írás

Aztán a következőt alkalmazták arra, hogy meghatározzák a számrendszer tízes voltát:

 

    3600    x    36 000    =    129 600 000
Sumer írás

(Ezeket a szimbólumokat a sumer írnokok ténylegesen használták. A vidéken talált rengeteg agyagtáblácskán levezetett matematikai problémák segítségével pontoson tudjuk, hogy ezeket szá-mok kifejezésére szánták. Csak az utolsó szimbólumot találtuk ki mi, ez pedig a megelőzőek termé-szetes folytatása.)
Az itteni eredmény az igen fontos tizedik helye a mezopotámiai decimális/sexagesimális számolási rendszernek, értéke 129 600 000, ami megerősíti, hogy e szemléletmód a Föld geometriá-ján alapult. Azért ez a helyzet, mert mint fentebb már láthattuk, a 129 600 000 pontosan az a szám, mely a sarki kerületre utal, görög lábakban kifejezve. Valószínűleg véletlen, de ennek a hatalmas számnak még a hieroglifája is úgy néz ki, mint egy földgömb felülnézetben, közepe a sarok, a széle az Egyenlítő, köztük meg a 45 szélességi fok. Bár az lehet, hogy a szimbólum esetleges, de nincs, aki komolyan elvethetné ezt a gondosan megépített rendszert, mint a véletlen termékét.
E felfedezésünk felett merengve úgy találtuk, hogy Eratoszthenész, a görög matematikus története különösen érdekes, mivel őt tartják az első olyan személynek, aki ésszerű becslést tett a Föld kerületére. Eratoszthenész a görög Alexandriában élt i. e. 250 körül, és a történet szerint meg-tudta, hogy a Nap a nyári napéjegyenlőség napján teljesen függőlegesen süt be egy Alexandriától délre levő város, Szüéné egy kútjába. Eratoszthenész tudta, hogy a Nap sosem emelkedik elég ma-gasra ahhoz, hogy ugyanezen a napon egyenesen besüssön egy kútba Alexandriában, és kiszámítot-ta, hogy körülbelül egy hétfokos szög híja van. E tényekből Eratoszthenész ki tudta következtetni, hogy a Földnek gömb alakúnak kell lennie; majd kiszámította a földgolyó méretét. Az esetlegesen felmerülő problémákat figyelembe véve becslése meghökkentően pontosnak bizonyult, hiszen állí-tása szerint a Föld kerülete 130 650 335 olimpiai láb.
Szegény Eratoszthenész nem is tudta, hogy az olimpiai láb csakis azért létezik, mert valaki, talán sok ezer évvel előtte, már megmérte a Földet, és pontosan 129 600 000 részre osztotta. Ő az-tán ártatlanul és fáradhatatlanul visszamérte ezt saját kísérletével. Világos, hogy a görög kultúra már elveszítette kapcsolatát a birtokában levő tudás őskori eredetijével, a mai történelemkönyvek pedig tévesen Eratoszthenészt tartják a glóbuszt megmérő első embernek.
Az egyetlen nagyobb igazán ősi civilizáció, melyet még részletesen nem vizsgáltunk meg, az egyiptomi. Azt tudtuk, hogy az egyiptomi könyök némileg különbözött a mezopotámiai kustól, így aztán valójában nem vártuk, hogy jelentős egyezéseket találunk éppen folyó kutatásunkkal. Mekko-rát tévedtünk!

KÖVETKEZTETÉSEK

•    Miután már megállapítottuk, hogy az 1000 minószi láb azonos a 366 megalitikus yard-dal, rájöttünk, hogy a görögök által jóval később létrehozott olimpiai láb (30,861 centi-méter) szintén ide kapcsolódik. A 366 minószi láb a hihetetlen 99,99 százalék pontos-sággal egyezik meg a 360 görög lábbal.
•    Ez azt jelenti, hogy 100 görög láb van a Föld sarki kerületének egy ívmásodpercében és 360 000 egyetlen fokban.

10. FEJEZET
A kutatás kiterjesztése

A standard történelemszemlélet azon a feltevésen alapszik, hogy minél messzebbre tekin-tünk vissza a múltba, annál nagyobb lesz a szervezetlenség. Mi úgy találtuk, hogy ellenkező a hely-zet - minél mélyebbre pillantunk a múltba, annál nagyobb a harmónia. Szembeállítva egy életnyi konvencionális gyakorlattal, ez az ösztönökkel ellentétben állónak hangzik. Bátor akadémikus kel-lene ahhoz, hogy szembeszálljon a történelem szabványos paradigmájával, így többségében érdek-lődő amatőrökre, mint Graham Hancock vagy Robert Temple (írók és műsorvezetők) marad, hogy kiálljanak az alternatív világszemléletek mellett. Hancock és Temple meg más hozzájuk hasonlók, az akadémiai elfogadottság peremvidékén dolgozva keresgélik annak az új tolmácsolásmódjait, hogy hogyan is érhette el az emberiség jelenlegi pozícióját. Ezek az emberek követhetnek el tévedé-seket, néha jó nagyokat, ami pálcát ad ellenlábasaik kezébe, hogy elpüfölhessék őket. Hogy Graham Hancock helyesen állítja-e, hogy a régészeti leletek arra utalnak, hogy létezett egy eltűnt ősi globá-lis civilizáció, azt nem tudjuk megmondani, de tudatában vagyunk annak, hogy saját független kuta-tásunk most igen erősen ebbe az irányba mutat.
Az most már bizonyos, hogy az emberek a távoli múltban jóval okosabbak voltak, mint azt eddig bárki is feltételezte. Azonban a folyamat, mely kibontotta az ötletet, mely szerint a Brit-szigetek lakói nem számítottak tudatlannak és csiszolatlannak, évtizedeket vett igénybe, és a csata még mindig tart. Több mint 40 évvel ezelőtt Gerald Hawkins rádiócsillagász profeszszor (a massachusettsi Bostoni Egyetem egykori fizika- és csillagászatprofesszora) komputert használva kimutatta, hogy Stonehenge-ben a kövek és egyéb régészeti jellemzők együttállást formálnak 12 jelentős hold- és napeseménnyel, felvetve, hogy neolitikus obszervatóriumnak és csillagászati nap-tárnak használták. 165 kulcspontot azonosított a komplexumban, és úgy találta, hogy sok erőteljes kapcsolatban áll a Nap és Hold kelő és nyugvó pozíciójával egy 18,03 éves cikluson belül. Azt állí-totta, hogy Stonehenge valaha lehetővé tette használóinak a Hold fogyatkozásainak előrejelzését, ugyanúgy, mint a Nap és Hold pozíciójáét a nyári és téli napéjegyenlőség idején.
Hawkins „Stonehenge Decoded” („Stonehenge megfejtve”) címmel cikkben publikálta fel-fedezéseit a Nature című újságban, 1963-ban, és két évvel később egy ugyanilyen című könyvben. Ám a főáramlathoz tartozó régészek nem tudták elfogadni felfedezéseit, mivel korábbi bizonyítéka-ik arra utaltak, hogy a műveltség Hawkins teóriája által sugallt foka túlontúl fejlett ilyen korú lelő-helyhez képest. Ahelyett, hogy megfontolták volna világszemléletük megváltoztatását, hogy az új bizonyítékhoz alkalmazkodjon, bebizonyosodott, hogy a szakértők természetes reakciója régi esz-méik védelmezése úgy, hogy vagy Hawkinst magát semmibe vették, vagy azonnal okot kerestek a kritizálására.
A régészek szerepe alapvető fontosságú az akadémikus világban, és egyáltalán nem szeret-nénk tiszteletlenek lenni a múlt kultúráinak megértésére vonatkozó kiváló munkájukkal kapcsolat-ban - de vajon véletlen az, hogy az igazán nagy áttörések némelyike rendszeren kívüliektől szárma-zik? Különösen igaznak hat ez, ha az ember belegondol, hogy Hawkins rádiócsillagász volt, Ale-xander Thom pedig mérnök.

A holisztikus nyelvtudomány
A standard régészet erősen szakosodott, az időben vagy térben távol eső kultúrák közti kap-csolat pedig nem számít elismertnek, ha nem támogatja korabeli írásos bizonyíték vagy kapcsolódó fizikális tárgyanyag. Az egyetlen holisztikus tudományszak, melyet mi ismerünk, az a nyelv fejlő-désére vonatkozó, ami feltérképezi a világ nyelveinek családfáját, amilyennek jelenleg látszik. Az emberek a világon ma több mint 6000 különálló nyelvet beszélnek, ami 11 fő nyelvcsaládra csopor-tosul. Az indoeurópai családot körülbelül 1,6 milliárd ember képviseli, ide tartozik Európa és Észak-India, Ausztrália, az Egyesült Államok nyelveinek többsége, valamint Dél-Amerika egyes részei.
A német filozófus, Gottfried Wilhelm Leibniz a XVIII. században felvetette, hogy az összes ősi és modern nyelv egyetlen protonyelvből ágazott szét. Ez a „monogenezisnek” nevezett elképze-lés nagyon furcsának hangzik, de sok vezető tudós igen komolyan veszi. Richard Rudgely antropo-lógus és író mondta, hogy egy tőnyelv felismerésének következményei rémísztőleg hatnak az érte-lemre. Egy ilyen nyelv 10 000 évnél bizonyosan régebbi lenne, sőt valószínűleg közelebb állna a 15 000 évhez. Döbbenetes, hogy olyan nagy távolságra eső területek között is léteznek nyelvi kapcso-latok, mint Dél-Afrika sivatagai, az Amazonas esőerdeje, az Arktika és Európa. Merrit Ruhlen nyelvész és író az ősi eredeti nyelvet „protoglobálisnak” nevezte el.
Még az olyan nagy tiszteletnek örvendő akadémikusok is, mint Lord Colin Renfrew, Disney régészprofesszor a cambridge-i egyetemen, arra a következtetésre jutottak, hogy a világ minden embercsoportja valaha azonos nyelvet beszélt - és hogy ennek az összetalálkozásnak az időpontja csak 15 ezer évvel ezelőtt volt. Ezek a szakértők végigkövetik azoknak a szavaknak a mintázatait, melyek olyan népek körében közösek, melyek közt ismert kapcsolat nem áll fenn, de megállnak, mielőtt a kérdést feltennék, hogy ilyen dolog hogyan lehet valóságos. Hogyne, hiszen ha mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, akkor magas szintű rendszeres kapcsolatnak kellene lennie világszerte a népek között, egy olyan korban, melyben az őskor modern felfogása szerint ez lehetetlen?
Hasonló megközelítésmódot alkalmaztunk a nyelv eredetének visszakeresésében használt-hoz, csak mi mértékegységekkel, csillagászati módszerekkel és geometriával helyettesítettük a sza-vakat, ezek pedig valamivel több mint 5000 év előtti érintkezésre utaltak.
Thom felbecsülhetetlen értékű munkájára építettünk, hogy kimutassuk a határozott kapcsola-tot a Brit-szigetek központú terület megalitikus népe, a minószi krétaiak és a jelenlegi Irak és Kuva-it sumerjai csillagászati alapú mértékrendszerei között. Most azon gondolkodtunk el, hogy használ-ták-e ugyanezt az alapelvet, melyet „Nagy Mögöttes Elv”-nek kezdtünk nevezni, a világ más pont-ján.

A „Nagy Mögöttes Elv” a világ más részein
Először India felé fordultunk, ahol létezett egy olyan „gaz” nevű mértékegység, melynek eredete már nem ismert. Rendszeresen használták szent építmények, mint például templomok terve-zése és építése során, egészen az Indus-völgyi civilizáció koráig visszanyúlóan, melyet általában i. e. 2800-1750-re datálnak. Harappa kultúraként is ismerték, és egy körülbelül félmillió négyzetmér-földnyi háromszög alakú területen feküdt, központja pedig a Himalájától az Arab-tengerig futó In-dus folyóra esett. A kultúra időbeli határai jelzik, hogy csúcspontja körülbelül egyidejű az ősi egyiptomiakkal és sumerokkal, de kicsit későbbi a megalitikus népnél. A minószi kultúrával is ko-moly átfedéseket mutat fel.
A gaz még használatban volt abban az időben, mikor India 1765-ben brit uralom alá került. Hogy a briteket megkíméljék bármiféle „zavartól”, a gazt később a brit yardhoz szabványosították, de korai feljegyzések állítják, hogy eredeti mérete közelebb állt a 33 hüvelykhez, ami 83,82 centi-méter.  Újabb keletű ásatások napfényre hoztak jó néhány mértéket, melyek közé tartozik az „in-dusi hüvelyk”. Ez 3,35 centiméter volt, és 25 indusi hüvelyk alkotta a gazt - ami 83,75 centiméteres hosszra utal, mely még inkább megközelíti a megalitikus yard meghatározását. Ez érdekesnek tűnt, de ez a majdnem egyezés könnyen lehetett véletlen, és nem tudtunk semmi további kapcsolatot alá-támasztó bizonyítékról, így ez vagy kapcsolódott a megalitikus rendszerhez, vagy nem. Azonban csupán néhány héttel később feltűnt egy cikk a Scientific American magazinban, mely újra felkeltet-te érdeklődésünket a harappai kultúra iránt, Azt állította, hogy a legrégibb lelőhelyek egyikén folyó ásatások megmutatták, hogy milyen gazdasági kultúra létezett a Kot Didzsian korszakban (i. e. 2800-2600). Különlegesen érdekes tárgynak bizonyult egy kis mészkő kocka, melyet a tudósok fel-tételezhetően adózási vagy fizetési célokhoz használt súlyként azonosítottak.  1,13 grammot nyo-mott, ami közvetlen kapcsolatba hozta egy szabvány súlysorozattal, melyet későbbi Indusvölgyi vá-rosokban használtak. Ami számunkra érdekes, az az, hogy ez a súly magas fokú matematikai pon-tossággal a birodalmi font egy 400-ad része. Senki más nem gondolt arra, hogy kipróbálja, hogy il-lik-e a modern egységekhez, mivel semmi oka nem látszott még a gyanújának sem, hogy lehetett ilyen kapcsolat. Azonban bennünket kutatásunk arra tanított, hogy minél messzebbre tekintünk vissza, annál valószínűbb a kapcsolat a „Nagy Mögöttes Elv”-hez.
Megvizsgáltuk a harappai lelőhelyek régészetével foglalkozó hivatalos weboldalt. Nagyság-rendbe sorakoztatott kőkockákról mutatott egy képet, a felirat pedig így szólt:

„...a legáltalánosabb súly hozzávetőleg 13,7 gramm, ami a 16-os arányban van. A nagy sú-lyok esetében a növekedés decimálissá válik, ahol a legnagyobb súly 100-szorosa a 16-os arányú súlynak...”

Ebből következik, hogy ez a bizonyos „legnagyobb súly” 1,37 kilogramm - ami történetesen nagy pontossággal három birodalmi font.
Már rég megállapítottuk, hogy a fontnyi súlyt le lehet vezetni egy egytized megalitikus yar-dos kockából, itt pedig láthatunk egy rendszert, amely egy négyszázad fontos kis súlyokból és 1200-szor ekkora, 3 fontos nagyokból áll. Véletlen? Lehetséges - de igen valószínűtlennek tűnik, mikor visszahozzuk a gaz néven ismert hosszegységet a képbe. Tudomásunk szerint nincs olyan le-let, mely megadná a gaz pontos méretét, de annyit tudunk, hogy igen közeli a megalitikus yardhoz, melyet Britanniában használtak a legelső Indus-völgyi városok alapításakor. Lehetett-e annyira fej-lett a kommunikáció, hogy lehetővé tegye, hogy egy dél-ázsiai kultúra mértékrendszerét Európa nyugati peremének megalitikus építőitől vegye át? Vagy még valószínűbb, hogy az általunk vizsgált összes ősi kultúra azonos tanítókkal rendelkezett? Taníthatott-e egy amúgy ismeretlen szuper tudós-csoport, melyet „szupercivilizációnak” neveztünk el, világszerte bennszülött népeket a globális civi-lizáció felgyorsítása végett? Ez még mindig nagyon spekulatív, de igen meggyőző megoldása egy problémának, mely igen furának hangzik a konvencionalista fülekben, bár egyáltalán nem valószí-nűtlen, lehetetlenségről pedig ne is beszéljünk. Nem mentegetőzünk azért, mert közzétesszük ezt a radikális, sőt eretnek gondolatot.
Ilyen gondolatokat hangoztatni nagy veszélyt jelentene bármely akadémikusra, akinek szá-mít a karrierje, és a vele egyenrangúak megbecsülése. Akadémiai körökben csak a kvantumfizika világa tanulta meg, hogy a valóság sokkal, sokkal furcsább, mint azt bármely tudományos-fantasztikus író el tudná képzelni.
Folytatva a más ősi kultúrák által használt mértékekkel végzett vizsgálatunkat, a követke-zőkben visszafordultunk Indiából Európába. Volt valaha egy „vara” néven ismert kasztíliai spanyol mértékegység, amely Spanyol Közép-Amerikában is ismertté vált. A varát általában 83,5905 centi-méterrel tekintik egyenlőnek,  miáltal körülbelül 0,75 százalékkal nagyobb a megalitikus yardnál.
Léteznek megalitikus építmények Kasztíliában, de ezeket Alexander Thom nem mérte fel, így nem tudjuk, hogy alkalmazták-e ott a megalitikus yardot. A régi Kasztília eredetileg León ki-rályságának volt a tartománya, Burgos fővárossal. Ma Spanyolország középső és északi részét al-kotja, hagyományos felosztás szerint Ó- és Új-Kasztíliából állt, mostani szerint pedig Kasztília-La Manchából és Kasztília-Leonból. Elképzelhetőnek tűnik, hogy ez a régió megőrizhetett egy mérték-egységet az őskorból, de bár a spanyol varát további megerősítés nélkül nem tekinthetjük bizalom-mal többnek véletlennél, a kapcsolat erőteljes lehetősége fennmarad.
Ezután a Távol-Keletre tekintettünk, és rátaláltunk a „saku” néven ismert legrégibb japán mértékre, melyről úgy hiszik, hogy Kínából hozták be több mint 1000 évvel ezelőtt. Ez az egység a maga 30,30 centiméterével szinte megkülönböztethetetlen a minószi lábtól, ami csak 0,6 milliméter-rel nagyobb. Ebből következik, hogy 366 megalitikus yard szinte azonos 1000 japán sakuval, 99,8 százalékos pontosságú egyezéssel. Kapcsolat vagy véletlen? Bármelyik lehet, tehát úgy döntöttünk, hogy nem nyomozunk tovább ezen a területen, hacsak valami újdonság nem bukkan fel, ami meg-erősítené a kapcsolat lehetőségét. A Brit-szigetek megalitikus építőinek más kultúrákhoz fűződő kapcsolatai közül csak a minósziakhoz, sumerokhoz és immár a harappai kultúrához kapcsolódóak mondhatók meggyőzőnek.
Az a civilizáció, amely felé következőnek fordultunk, a leghíresebb volt mind közül - az ókori Egyiptom. Az ősi egyiptomiak már régóta fűtötték a képzeletet, hiszen olyan döbbenetes tár-gyakat hagytak maguk után - mind mennyiség, mind szépség tekintetében. Fejlődésüket közvetlenül a történelem nagy fala felénk eső oldalán kezdték, és úgy tűnik, virágzásuk a semmiből indult meg. Egyiptomban sok piramis található, de az a három csodálatos példány, mely a gízai fennsíkon áll, messze a leghíresebb, együtt a rejtélyes szfinxszel, mely a közelben üldögél a sivatag homokján. A három piramis legnagyobbikát Hufu királynak tulajdonítják, becsült térfogata pedig 2,6 millió köb-méter. Úgy hiszik, hogy 2,5 millió, egyenként átlag 2,5 tonna súlyú kőtömböt használtak építésé-hez. A piramis minden oldala hozzávetőleg 230 méter hosszú, magassága pedig körülbelül 146 mé-ter.
Nem kérdés, hogy ezek a 4300 éves építmények szinte emberfeletti mérnöki teljesítményt jeleznek, és e nyilvánvaló szakértelem sok embert elgondolkodtatott, hogy ezek az épületek nem többek-e hatalmas sírhalmoknál.
Általános az egyetértés abban, hogy az egyiptomiak jó gyakorlati csillagászoknak számítot-tak. Felvetődött, hogy a Hufu-piramis oldalába célzatosan beépített rejtélyes „vágatok” némelyike kimondottan kozmológiai események szögében áll. Ha tényleg ez volt a helyzet, akkor ez kétségte-lenül vallásos jelentéssel bírt, mivel az egyiptomiak megszállottai voltak a halálnak és túlvilági életnek.

Régi és modern matematika
Azt gondolhatjuk, hogy egy olyan nép, mely ilyen nagyszabású módon építkezett, kitűnő matematikus kellett, hogy legyen, ami igaz is, de csak egy bizonyos fokig. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az egyiptomi matematikai szaktudás főként az élet gyakorlati vonatkozásaival foglalkozott, és az elmélet területére (ami aztán annyira fontossá vált az ókori görögök számára) nem fordultak gyakran. Az egyiptomiaknak volt egyfajta geometriája, tudták, hogyan kell helyes szögeket alkotni, és úgy tűnik, nagyjából hasonló elveket követtek, mint kortársaik, a sumerok, bár részben nélkülözve a Mezopotámia matematikusai által bemutatott stílusosságot.
Érdemes itt elismételni a modern matematika és a régi matematika közti alapvető különbsé-get. Az a fajta, amelyet a Brit-szigeteken, Mezopotámiában, Indiában és Egyiptomban használtak, „algoritmikus matematikaként” ismert, a ma használatos pedig (a görögök gondolták ki) a „dialek-tikus matematika” nevet viseli. A következő definíciókat Philip J. Davis, Brown Egyetem, és Reuben Hersh, Új-Mexikói Egyetem, emeritus professzorok szolgáltatták.
Az algoritmikus matematika, ahogy az ősi civilizációk használták, eszközt jelentett a való világ problémáinak megoldására. Ez nem csak a matematikai tárgy létét érinti, de létének igazolása-it is. Ez a megközelítésmód lehetővé teszi a matematika módosulását a szóban forgó probléma igé-nyei szerint.
A dialektikus matematika szigorúan logikus tudomány, ahol az állítások vagy igazak, vagy hamisak, és ahol vagy léteznek meghatározott tulajdonságú tárgyak, vagy nem. Ez egy intellektuális játék, melyet széles körben elfogadott szabályok szerint játszanak. A XX. század során a matemati-ka egyre dialektikusabbá vált, és sok amatőr matematikusban kialakult a téves feltételezés, hogy ez a legjobb, sőt az egyetlen forma, melyet a tárgy felölthet.
A NASA sosem tudott volna embert juttatni a holdra, ha nem úgy számítják ki a röppályá-kat, hogy a dialektikus szigort algoritmikus pragmatizmussal kombinálják. Összefoglalva, a dialek-tikus matematika elmélkedésre ösztökél, míg az algoritmikus cselekvésre, és meghozza az ered-ményt. Úgy hisszük, hogy az a tisztességes, ha megmondjuk, hogy mindkét megközelítésmódnak megvannak a maga értékei, és a legtöbb nagy teljesítmény eléréséhez mindkettő használatára szük-ség volt, noha némi feszültség áll fenn köztük. A vezető matematikus Davis és Hersh professzorok úgy hiszik, hogy a használók elméjében van némi konfliktus:

„Van egy észrevehető paradigmaváltás, ami megkülönbözteti az algoritmikust a dialektikus-tól, és azok, akik dolgoztak az egyik módszerrel, mindenképpen érezhetik úgy, hogy a másik módszer megoldásai nem »helyesek« vagy »megengedettek«. Ez a paradigmasokk megta-pasztalása.”

Az ókori egyiptomiak az algoritmikus megközelítésmód alkalmazásával hozták létre pirami-saikat, és az igaz, hogy fantasztikusan értettek a logisztikához. Érteniük kellett hozzá, hiszen embe-rek tízezreinek egy helyre gyűjtése, például hatalmas piramisok építése céljából, nagyszabású terve-zést igényelt. Nemcsak a mesterembereket és munkabrigádokat kellett megszervezni, de gondos-kodni kellett a nyersanyagok forrásáról és előkészítéséről, valamint szükség volt egy jókora segéd-csapatra, mely etette és vízzel látta el a hatalmas sokaságot.
Amiben úgy tűnik, hogy kevésbé bizonyultak jóknak az egyiptomiak, az egy olyan naptár készítése volt, amire azt lehet mondani, hogy magas pontossági fokon mutatja az aktuális évet. En-nek oka nem az egyiptomi csillagász papok intelligenciája hiányában keresendő, hanem a körülmé-nyi kötöttségekben. Egyiptomban ritkán esik, és a vidék nincs különösképpen kitéve az évszakok-nak a szó bevett értelmében. Egyiptom jólétét a Nílus éves áradásának köszönhette, a nagy folyó-nak, mely a civilizációt alkotó települések és városok vérereként szolgált.
A Nílus folyó sok száz kilométerrel Egyiptom határain túl ered, olyan vidékeken, amely vi-szont komoly mértékben tapasztal meg változásokat az esőzés terén. Szinte biztos, hogy maguk az egyiptomiak nem tudtak erről a tényről, de azt észrevették, hogy a Nílus minden évben pontosan a Szíriusz csillag hélikus emelkedése (első látható, rövid megjelenése a keleti horizonton napkelte előtt) után árad. A Nílus áradása rendkívül termékeny iszapot hozott magával, ami beterítette a fo-lyó menti mezőket. Az áradás levonultával bevetették az iszapot, és egyszerűen betakarították, mi-kor beérett a vetés. Minden vetést jócskán a Nílus következő áradása előtt betakarítottak, ami végül is olyan társadalmat hozott létre, melyet valójában nem foglalkoztatott a nagyon nagy pontosság az év hosszát illetően.
A legtöbb, amit az egyiptomiak naptár kérdésében el tudtak érni, legalábbis Nagy Sándor koráig, hogy 360 napos évet tartottak, ünnepként hozzáadva 5 plusz napot minden évben. Az igazi szoláris év hossza 365,2564 nap, tehát az egyiptomi naptár minden évben rövidebb lett több mint negyed nappal. Ám mindaddig, míg azok, akiknek a feladata az esemény megfigyelése volt, látták a Szíriusz hélikus emelkedését, és mindenkit értesítettek a tényről, ez senkinek nem számított sokat.
Bizonyos, hogy az egyiptomi tudósok ügyesen bántak a területekkel és térfogatokkal, igazá-ból a matematika minden olyan válfajával, mely szilárd gyakorlati okkal rendelkezett, bár az általuk használt metódusok hamar kialakultak, aztán pedig jóval több, mint 2000 évig nem történt előrelé-pés. Következtetés útján az egyiptomiak valószínűleg tudtak a 360 fokos körről, de úgy tűnik, hogy sosem értették úgy meg jelentőségét, mint a sumerok, mivel történelmük igen korai szakaszán a 24 órás nap mellett döntöttek, mely alapjában szétválasztja az időmérést és a földgeometriát. Tudomá-sunk szerint nincs olyan bizonyíték, mely arra utalna, hogy az egyiptomiak akár tudtak volna a su-mer másodpercnyi időről, vagy akár érdekelte volna őket.

A „Nagy Mögöttes Elv” „DNS”-e
Azt akartuk tudni, hogy az egyiptomi mértékek bármilyen vonatkozásban hordozták-e a „Nagy Mögöttes Elv” bármiféle „DNS”-ét, amit a megalitikus nép és a sumerok körében azonosí-tottunk. Megvizsgálva a beszerezhető információkat, úgy tűnt, mintha sem a megalitikus geometri-át, sem hosszmértékeit nem ismerték volna az ókori egyiptomiak.
Az alapvető hosszúság-mértékegység, melyet szinte az egész egyiptomi történelem során használtak, a „királyi könyök” volt. A vélemények nagyon kis mértékben különböznek ennek az egységnek a hosszát illetően, néhányan 52,372 centiméternek tartják, mások pedig 52,35 centimé-ternek, bár Livio Stecchini professzor körülbelül 52,4 centiméteresnek tartotta. Arra a végkövetkez-tetésre jutott, hogy a Hufu-piramis oldalainak hosszát 230 560 milliméteresnek szánták, és kimerítő kutatás után így folytatta állítását:

„Komoly tudósok egyetértenek abban, hogy az oldalt úgy kalkulálták, hogy 440 egyiptomi királyi könyök legyen. Borchardt arra a következtetésre jutott, hogy a könyök hossza 523,55 mm volt, de szerintem figyelembe kell venni, hogy milyen nehéz tökéletesen egyenes vonalban haladni teleszkópos eszközök nélkül. Colé gyakorlott földmérőként felhívja a figyelmet erre a tényre. Mivel egyéb méretek, mint a király kamrájáé, egy 524 mm-hez nagyon közeli könyök használatára utal-nak, feltételezhető, hogy az oldal elméleti hossza 230 560 milliméter lehetett.
A piramis könyökének 524 mm-es hosszát támasztják alá a minden részletre kiterjedő vége-hossza nélküli mérések.”
A véleményeltérések a milliméter tört részén belül mozognak, mi pedig örömmel véve Stecchini nagy hozzáértésről tanúskodó véleményét, az egyiptomi királyi könyököt 52,4 centiméte-resnek tekintettük. Nem került sok időbe eljutni ahhoz az első előfeltevésünkhöz, hogy úgy tűnik, hogy ez a könyök nincs közvetlen kapcsolatban sem a sumer, sem a megalitikus rendszerekkel.
Ekkor egy másik ókori egyiptomi egységhez fordultunk, mely közeli kapcsolatban áll a kirá-lyi könyökkel és „remen”-nek hívják. A remen kapcsolata a királyi könyökkel úgy fest, hogy ha ve-szünk egy négyszöget, melynek oldalai egy királyi könyököt tesznek ki, akkor a szemközti sarkok közti átló egy remen lesz.

 

Ez az ókori egyiptomi kapcsolat a két fő hosszegység között olyan geometriai elvet használ fel, melyről úgy tartják, hogy 1500 évvel később Püthagorasz ötlötte ki, neki tulajdonítjuk annak a megfigyelését, hogy „a derékszögű háromszög átfogójának négyzete egyenlő a másik két oldal négyzetének összegével”.
Egyszerű példa erre az elvre a klasszikus 3,4, 5 háromszög. Ha egy háromszögnek 3 hüvelyk az alapja, 4 hüvelyk a magassága és 5 hüvelyk az átlós oldal, és minden oldallal létrehozunk egy négyzetet, akkor az három négyszöget eredményez, 9,16 és 25 négyzethüvelyk területtel. Az első kettőt összeadva 25 négyzethüvelyket kapunk, ami a harmadik oldallal egyenlő. Az, hogy ezt a na-gyon ősi elvet Püthagorasznak tulajdonítják, újabb olyan esetnek tűnik, melyben a görögök újra rá-találtak a régi tudásra, és még csak nem is tudtak róla.
Ma már elfogadott, hogy ez az elv szintén fontosnak számított a babiloniaknak (és így felte-hetőleg a sumeroknak is).

A PlTAGORASZ-TÉTEL EREDETE
Az úgynevezett püthagoraszi kapcsolat valójában a kettő négyzetgyökének tanulmányozása. Ez azért van így, mert az átfogó (a saroktól sarokig tartó átmérő) hossza egy négyzetben a másik két oldal négyzete összegének négyzetgyöke. A sumer/babiloni eredmény 60-as számrendszerükben leírva 1,24,51,10 volt, amit ma decimális számként úgy írnának le, hogy 1,414212963.

Amennyiben a királyi könyök tényleg 52,4 centiméter volt, akkor a remen hosszának 74,1 centiméternek kellett lennie. Azonban újra csak nem tudtunk nyilvánvaló kapcsolatot találni a megalitikus vagy sumer elvekkel. De tovább vizsgáltuk a könyök/remen viszonyt. Ugyanúgy, mint a megalitikus nép és a sumerok, az ókori egyiptomiak legtöbb mértékük teljes terjedelméhez hason-lóan érvényesíthetőnek tekintették felezésüket és duplázásukat. A négyzet és átfogója használatának elvének egyenes következménye lett a felezés és a duplázás.
Ha a legkisebb négyzetnek egy királyi könyöknyi oldalai vannak, akkor az átlóra szerkesz-tett második négyzet oldalai egyremenesek lesznek, a következő adóra szerkesztett harmadik négy-zet pedig kettős királyi könyöknyi oldalakat fog mutatni. A következő nyilvánvaló lépésnek az lát-szott, hogy beiktassunk egy kört, mivel a megalitikus és sumer rendszer körökkel dolgozott.
Végtelen számú négyzet- és körsorozatot lehet úgy rajzolni, hogy a könyök és remen mére-teinek váltakozó sorozatát produkálja, kifelé haladva duplázza, befelé haladva felezi.
 
Az egy királyi könyök átfogóra szerkesztett négyzetek

 
Kör a könyökben

 

A kör hatványai

Mindez igen alapvető, bár szép és érdekfeszítő volt. Íme a kör hatványai, melyekről el-mondható, hogy definiálják az egyiptomiak két fő mértékegységét. Felvetődött a következő nyil-vánvaló kérdés: „Mi a királyi könyök és remen sorozatok által létrehozott körök hossza?” A válasz igen érdekesnek bizonyult.
Negyedremen (18,526 centiméter) oldalú négyzetet véve azt találjuk, hogy az ezt magába foglaló körnek a kerülete valójában igen közel áll az egy megalitikus yardhoz. 82,31 centiméterével ez a Brit-szigeteken talált Thom-féle megalitikus yard 99,2 százalékát mutatta. A következő négyzet oldalai félkönyökösek és a rá következőé félremenesek lettek; az ezt a négyzetet magába foglaló kör kerülete két megalitikus yard. Van egy kis eltérés a negyedremenes négyzet és a körülötte levő megalitikus yardos kör között, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az inga az Egyenlítő felé halad-va a gravitációval fordított arányban leng, emiatt az ugyanolyan periódusú ingának rövidebb lesz a lengése. Ez a helyzet oly mértékben fokozódik, hogy ha valaki a megalitikus yard szabályait követi, akkor észrevehetően kisebb eredményt fog kapni a piramisok szélességén, mint például Orkney-n. Alexander Thom megalitikus yardja olyan adag volt, mely az Észak-Skóciától Bretagne-ig elterülő, de döntő többségében északi megalitikus helyszíneken folytatott összes mérésből ered. Következte-tésünk szerint az elérhető adatokban fellelhető apró eltérések nagyobbak a megalitikus inga által definiált királyi könyök és remen elvében találtatottnál.
A megalitikus inga módszere szerinti megalitikus yard Egyiptomban 82,7 centiméter lenne. Ez arra mutat, hogy az ingás reprodukciós módszert eredetileg csak a Brit-szigeteken és környékü-kön működőnek szánták. E déli szélességen ugyanaz a folyamat nem produkál korrekt geodéziai egységet. Azonban ahhoz, hogy a teoretikus egyiptomi megalitikus yard legyen a kör a remen/könyök sorozatban, a királyi könyöknek 52,648 centiméternek kellene lennie - kevesebb mint fél százalékkal nagyobbnak Stecchini becslésénél.
Miközben tudományos pontosság szempontjából ellenőrizte kéziratunkat, Peter Harwood nagyon meglepődött, felfedezéseink pedig végeredményben nagy hatást tettek rá. Peter remek mun-kát végzett, rámutatott néhány számítási hibára, és felhívta a figyelmünket olyan kérdésekre, me-lyek fölött elsiklottunk. Mikor a megalitikus yardnak a királyi könyök meghatározására való esetle-ges használatáról szóló részt olvasta, azt vetette fel, hogy úgy tűnik, kikövetkeztettünk egy jelentős felfedezést a Hufu-piramissal kapcsolatban, amit igazából észre sem vettünk. Emlékeztetett ben-nünket John Taylor 1859-ben írott könyvére, A Nagy Piramisra (The Great Pyramid), melyben megtalálható a megfigyelés, hogy ha a piramis magasságát alapjának kétszeresével elosztjuk, az eredmény pi lesz. Míg az emberek egy része úgy hiszi, hogy ez azt demonstrálja, hogy az arány-számot, melyet most pinek hívunk, az egyiptomiak szentnek tartották, mások prózaibb magyaráza-tot találtak rá.
A „szent pi” elmélet kritikusai rámutattak, hogy ha olyan kereket készítenek, melynek átmé-rője a magasság osztata, és ezt arra használják, hogy meghatározott számú fordulattal gurítsák az oldalak mentén, a magasság és az oldalak között automatikusan pi arány alakul ki anélkül, hogy az építők tudnának róla.
Péter Harwood e-mailje így folytatódott:

„Ha mondjuk, van egy egy láb átmérőjű kereketek, aztán úgy építetek piramist, hogy az alapjának minden oldala pontosan egy kerékgördítés hosszú legyen, a magasság pedig a ke-rék átmérőjének a kétszerese, akkor úgy kapjátok meg a pi arányszámot, hogy tulajdonkép-pen nem is tudtok a piről. De tegyük fel, hogy láb helyett fél könyök átmérőjű kereket hasz-náltok. A végén a Nagy Piramis 1 könyök magas másolatát kapjátok, amely alapja minden oldalának hossza 1 my! Hát ettől gyorsult fel a pulzusom. El sem tudom hinni, hogy egy ilyen szexi eredményt nem vettetek észre.”

Péternek teljesen igaza volt; nagyon fontos pont felett siklottunk el. A megalitikus yardos kerék igen régi rejtélyt oldana meg. Ellenőriztük, hogy mennyi a piramis magassága, és megtudtuk, hogy 146,59 méterre becsülik, az oldalait pedig 230,56 méterre. Mivel a királyi könyök minden becslése mutat kismértékű eltérést, úgy döntöttünk, hogy szabványosítjuk, és feltételezzük, hogy a megalitikus yard Egyiptomban alkalmazott elve volt a kiindulópontja. Tehát a megalitikus yardot 82,7 centiméternek és a fél királyi könyököt 26,324 centiméternek véve, a következőket találtuk Hufu gízai Nagy Piramisára vonatkozóan:

magasság        = 279 királyi könyök
az alap oldala        = 279 megalitikus yard
saroktól sarokig    = 279 remen

Úgy tűnik, minden mértékegység ugyanabban a számban bukkan fel, mikor a Hufu-piramis esetében használták. Csak feltételezhetjük, hogy a numerológia valamilyen ősi fajtája a „279”-et mély értelművé tette az építészek számára. Ellenőrizve a többi piramist, más követelmény szerint készültnek tűnőnek találtuk azokat, bár a másik két piramisnak olyan kerületei voltak, mintha egyiptomi megalitikus yardban mérték volna:

Menkauré-piramis (összes oldala)    = 500 my
Szahuré-pkamis (összes oldala)    = 380 my

Lehetséges, hogy a régi egyiptomiak ugyanannak a „szent” elvnek használatával kreálták egységeiket, mint a világ első kőmegmunkálói? Biztosan tudták, hogy más módja nincs a másolható egység létrehozásának, mint a föld forgásának kalibrálása a Vénusz vagy egyéb csillagok látható mozgása segítségével - az egyiptomiakat pedig az egek kétségtelenül vonzották. A Vénusz és a csil-lagok használata hieroglifáikban mutatja, milyen központi szerepet töltöttek be a papság számára.
Talán Ré, a Napisten papjai keresték a rejtjelezés egy újabb rétegét, hogy elleplezzék a kő-művesmester titkait az egyszerű ember elől. El tudjuk képzelni, hogy az inga hosszát a nap kerüle-tének tekintették, és aztán négyzetet szerkesztettek köré. Itt az „úgy fent, mint lent” ismert egyipto-mi elvét használhatták, és a „matrjoskababa” elvet is, mely sok régi kultúrában, köztük a megalitikus építőkében, központi szerepet töltött be. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a geometriai alap-elv, amelytől megkapják a ½ my, 1 my, 2 my végtelen sorozatát, fel fogja fedni a királyi könyökök és remenek többszöröseit is.
Ellenőriztük, hogy létezik-e további alapja annak, hogy azt higgyük, hogy az egyiptomiak a megalitikus mérési rendszer elveit használták saját egységeik létrehozására. Találtunk ilyet.

          

A Vénusz hieroglifája, szó sze-        A papság hieroglifája, a Vé-
rinti jelentése „Isteni Csillag”        nuszt a nap fölött mutatja

Az egyiptomi számrendszerben a kör lett az a hieroglifa, ami az egynegyed részt jelölte. A körök a négyzetekben sorozatban annak a négyzetnek, amely az egy megalitikus yard átmérőjű kört tartalmazza, az oldalai egynegyed rement tesznek ki. Még tovább menve, az egyiptomiaknak volt egy alap területegysége, melyet „szetat”-nak neveztek (a későbbiekben a görögöknél mint „arouna” ismert). Ezt leggyakrabban negyedelt formában használták. Döbbenten jöttünk rá, hogy a szetatnyi terület pontosan 4000 my2, ennélfogva a negyedszetat pedig precízen 1000 my2. Annak az esélye, hogy ez véletlen, végtelenül kicsiny.
Az elmélet, miszerint létezett egymásra hatás a Brit-szigetek megalitikus építői és a régi egyiptomiak között, kezdett rendkívül valószínűnek látszani. Más kutatók már felfigyeltek arra, hogy a dél-angliai Stonehenge körének belső pereme, vagyis a Sarsen-kör 1162,8 hüvelykes (2953,51 centiméter) átmérőjű, ami azt jelenti, hogy területe pontosan egyenlő egy egyiptomi ne-gyed szetattal. Lehet, hogy az egyiptomiak területegységeiket is Britannia neolitikus népétől vették át?
Úgy tűnik, hogy a korai egyiptomiakat erőteljesen befolyásolták a Brit-szigetek megalitikus építői. Ilyesfajta kapcsolatokat már a korábbiakban is felvetettek, de a régészet fő vonala elutasítot-ta, mivel a régészeti ásatási helyszíneken nem kerültek elő a kultúrák közt cserélődött tárgyak. A feltevés, hogy ősi kultúrák nem állhattak kapcsolatban egymással, ha ennek ^bizonyítékát nem hagyták, igazolhatatlannak tűnik. Kisszámú kőművesmester/mágus pap mozgásának a Brit-szigetek és a Nílus-delta között ésszerű elvárások szerint nem kell tárgyi nyomokat felmutatnia. E kölcsönös kapcsolatban álló mérési elvek felfedezése sokkal döntőbb bizonyítéka az egyik nép által a másikra gyakorolt hatás mély voltának, mintha megalitikus tárgyakat ásnának ki Egyiptom homokjából. Az összes egyiptomi matematikus és építő működő gyakorlatában elrejtve jelen volt a megalitikus yard, valószínűleg a civilizáció legkezdetétől fogva. Hogy a megalitikus „DNS” ilyen jelentős helyen megtalálható, az bizonyosan arra mutat, hogy az egyiptomi mérési rendszer erőteljesen magán viseli a „Nagy Mögöttes Elv” nyomait - eredjen bárhonnan is.
 
Stonehenge területe

 

Stonehenge alaprajzát egy negyed egyiptomi szetatnyi területre tervezték

KÖVETKEZTETÉSEK

•    Sok vezető nyelvész elfogadja, hogy 15 000 évvel ezelőtt létezett egy globális nyelv. Felfedezéseink arra mutatnak, hogy sok kultúra közös mérési és geometriai szemlélet-módban osztozott, mely több mint 5000 év előtti nyilvánvalóan közös forrásból szárma-zott.
•    Az indiai szubkontinens körülbelül i. e. 2800-ba datálódó Indus-völgyi civilizációjának, más néven harappai kultúrájának volt egy gaz nevű hosszúságegysége, mely tényleg na-gyon közel állt a megalitikus yardhoz. Ezt valószínű véletlenként elvetettük, míg tudo-mást nem szereztünk a kocka alakú kősúlyokról, melyeket e kultúra használt. Ezek a sú-lyok szinte tökéletesen megfelelnek a birodalmi rendszernek. A legnagyobb súly 3 fontot nyomott, a legkisebbek egyike pedig éppen a font egy négyszázadát. Ez különösen attól válik érdekessé, hogy már felfedeztük, hogy a font súly a megalitikus yard egytized részényi (4 megalitikus hüvelyk) oldalú kockából ered.
•    A spanyol vara nagyon közel áll ahhoz, hogy egy megalitikus yard legyen, csakúgy, mint a régi japán mérték, mely saku néven ismert. Úgy tartják, hogy ez több mint 1000 évvel ezelőtt érkezett Kínából, és szinte megkülönböztethetetlen a minószi lábtól. Ebből aztán az következik, hogy 366 megalitikus yard szinte azonos 1000 japán sakuval, 99,8 százalékos pontosságú illeszkedéssel.
•    Az ókori Egyiptom vizsgálata során megemlítettük, hogy alapvető hosszmértékegysé-gük, mely szinte egész történelmük során használatban állt, a királyi könyök volt. Hozzá kapcsolódó hosszúságegységnek számított a remen, mely püthagoraszi arányban állt a könyökkel. Ez a kettő négyzetgyökén alapult, melyet a sumerok/babiloniak úgy írtak le, hogy 1, 24, 51, 10 (60-as számrendszerükben), de ma decimális számként leírva 1,414212963.
•    Felfedeztük, hogy Hufu Nagy Piramisát olyan mérőkerék használatával építették, mely-nek a kerülete egy megalitikus yard, átmérője pedig fél királyi könyök. A piramis összes fő mérete megalitikus yardok, királyi könyökök és remenek kombinációját mutatja, me-lyek mindegyike „279” értékkel bír.
•    Az ókori egyiptomiaknak volt egy alapvető területegységük is, a szetatnak nevezett, me-lyet legközönségesebben negyedes formájában használtak. Az egy szetat területe ponto-san 4000 my2, így a negyedszetat pontosan 1000 my2. Annak az esélye, hogy ez véletlen, elhanyagolhatóan csekély. Továbbá, más kutatók már felfigyeltek arra, hogy a dél-angliai Stonehenge köre belső peremének, vagyis a Sarsen-körnek az átmérője 1162,8 hüvelyk, ami azt jelenti, hogy területe pontosan egy egyiptomi negyedszetattal egyenlő.

11. FEJEZET
Zene és fény

Úgy találtuk, hogy a megalitikus „DNS” jelen van a mérési rendszerekben a sumeroktól és ókori egyiptomiaktól egészen a XVIII. század végén tervezettekig terjedő széles idősávban. Az első kultúrák, melyek írásos emlékeket hagytak hátra civilizációjukról, könnyebbé tették, hogy viszony-lag sokat megértsünk életükből és tudásukból, de a megalitikus építők kevés olyasmit hagytak hátra számunkra, pompás építményeiktől eltekintve, amin elgondolkodhatnánk.
Kutatók nemzedékei éltek a feltevéssel, hogy a kőköröket és egyéb őskori műemlékeket is-meretlen pogány rituális célokkal építették egyébként műveletlen kőkori törzsek. Nagyobb romanti-kus hajlammal megáldott emberek néha azzal kavarták meg a dolgokat, hogy nekiálltak azon a ke-vésen spekulálni, ami a régi kelta népekről tudható, és ide nem illő mágiát és titokzatosságot tulaj-donítottak a megalitikus emlékműveknek. Ezek a romantikusok úgy gondolták, hogy egy eltűnt természetimádó kultusz elméi szinte ösztönösen tároltak hatalmas bölcsességet. Thom megalitikus yardjának bizonyítéka összerombolt minden, a régészek többsége által feltételezett elképzelést, ami a létrehozók naivitására utalt. Azért kell tisztelnünk ezeket az elfeledett embereket, mert bizonyosan igencsak értettek a csillagászathoz és geometriához.
A tudománynak az a foka, melyet a sumerok, az ókori egyiptomiak és a görögök elértek, jól ismert, de a Brit-szigetek és környéke megalitikus építőinek tudását csak tárgyaik nyomozói mód-szerekkel történő vizsgálatával lehet rekonstruálni. Szomorú, hogy sosem ismerhetjük meg a míto-szokat és legendákat, melyeket generációkon át továbbadtak, és sosem fogjuk hallani azt a zenét, amelyet játszottak, és azokat a dalokat, amelyeket énekeltek.

A megalitikus nép egyéb vívmányai
Azonban, amint azt láttuk, teljes mértékben lehetséges rekonstruálni a matematikát, melyet ezek az emberek ismertek és használtak, ami viszont éppenséggel a kezünkbe adhatja néhány egyéb eredményük kulcsát. Azt már megállapítottuk, hogy a 366 szám központi szerepet töltött be a megalitikus rendszerben, mivel ennyi volt a Föld fordulatainak száma egy Nap körüli kör során (egy év), és mert a nap egy 366-od része a különbség a szoláris és a sziderikus nap között. A rend-szer második fontos számának a 360 számított, mert ennyi másodpercből állt a megalitikus fok. A megalitikus geometria e két szám kombinálódása alapján működik.
Alexander Thom megfigyelte, hogy azok, akik a kőköröket és egyéb általa tanulmányozott emlékműveket építették, érteni látszottak azt a fogalmat, melyet mi pinek nevezünk, a kör kerülete és átmérője közötti arányszámot. A kör átmérője hozzávetőleg három és egyhetedszer illik a kerüle-tére. Hogy még pontosabbak legyünk, kifejezhetjük a számot úgy is, hogy 3,14159265, bár a tize-desvessző utáni szám jegysorozat végtelennek tűnik.
Thom leírta, hogy néhány kőgyűrűt olyan gondosan kiszámított parabolaként készítettek el, melyekben úgy tűnik, a fő átmérő arányszáma 3:1 a pi helyett. Más esetekben a körök építői „ellapí-tották” a körök oldalait, vagy „tojásformákat” hoztak létre, nyilvánvalóan azt kísérelve meg, hogy a pit olyan 3:1 egész szám viszonyba erőszakolják, mely valójában nincs meg benne.
Hogy teljesebben felderítsük a rég elhalt építők ilyen jellegű tudását, úgy döntöttünk, hogy közelebbről megvizsgáljuk a 366 megalitikus kulcsszámot, hogy lássuk, van-e kapcsolata a pivel. Elég nagy meglepetésünkre hamar rátaláltunk egy nagyon fontos kapocsra. Képzeljék el a követke-ző forgatókönyvet:

1.    Egy 366 megalitikus yard kerületű kört szerkesztünk.
2.    A kör kerülete ezután félmegalitikus yardjával felosztásra kerül, ami 732 egységet ered-ményez körben a körön.
3.    A kör átmérője ezáltal 233 félmegalitikus yardból fog állni (732 osztva pivel).

Meglepő tény az ilyesfajta körrel kapcsolatban, hogy amennyire csak lehetséges, megközelí-ti azt, hogy a körnek egész számú egységei legyenek kerülete és átmérője számára. A valóban egész számú kerület és átmérő közti különbség ez esetben a milliméter egy ötezred része, olyan kör eseté-ben, melynek kerülete több mint 260 méter. Ez az apró töredék jóval kisebb, mint amit az emberi szem érzékelni képes. Az algoritmikus iskola bármely matematikusa számára ez több mint tökéletes eszköz bármiféle való világbeli célra.
Elképesztőnek tartottuk, hogy ezek a megalitikus számok ilyen tökéletes egész számokat tudnak produkálni a kör kerületéhez és átmérőjéhez. Tehát, különleges-e valami módon az ered-ményként létrejövő 233-as átmérő?

A Fibonacci-sor
A válasz az, hogy bizony nagyon különleges. Míg a görög pi betűt arra használják, hogy a kör kerületének és átmérőjének arányát jelölje, addig a „fi” betű a Fibonacci-sorozatként ismert számsorban talált arányszámot jelzi. Leonardo Pisano Fibonacci (1170-1250) a nyulak párzási min-táit tanulmányozta, és szinte véletlenül fedezte fel az általunk most fi néven ismert döbbenetes arányszámot. Ez az a sorozat, amelyben minden rá következő szám egyenlő a megelőző kettő ösz-szeadásának eredményével: 1,1, 2, 3, 5, 8,13, 21, 34, 55, 89,144, 233 és így tovább. A sor hamar meghatározza az arányszámot, melyet a tudósok finek hívnak, és ami nem más, mint 1,618033989.
A fi rendkívül fontos, mert ez az az arányszám, ami a növekedéshez társul. A virágoktól az emberi embriókig és a tengeri kagylóktól a galaxisokig - ami növekszik a világegyetemben, minden e szerint az alapvető ritmus szerint tágul ki. A Fibonacci-sorozatot ismerték a görögök és más ősi kultúrák, bár Fibonacci maga számított az elsőnek, aki tudományos értelemben tanulmányozta az arányt. A szépművészetekben gyakran utalnak a sorozatra mint „aranymetszésre” vagy „arany arányra”, és általában az 5:8 viszonyítással fejezik ki. Sok reneszánsz festmény elemzése kimutatja, hogy milyen szigorúan alkalmazták ezt az elvet. Az olyan művészek, mint Leonardo da Vinci és Michelangelo már tanoncként tanulhattak az aranymetszésről, és szinte minden későbbi alkotásuk-ban alkalmazták az elvet.
732-es körünk Fibonacci-számát, a 233-at a 89 és 144 számok összeadása hozza létre. Azonban szembe kellett azzal a lehetőséggel néznünk, hogy a 233 szám megalitikus összefüggés-ben való felbukkanása egyszerűen egy újabb véletlen, és bizonyosan éreztük, hogy messzemenőb-ben kell kivizsgálnunk az ügyet. Aztán felfedeztünk valami meglehetősen furcsát, mikor összehoz-tuk a két irracionális arányszámot, a pit és a fit. Ezek összeszorzása egy újabb olyan számhoz vezet, mely nem néz ki mély benyomást keltőnek:

3,14159265X1,618033989 = 5,08320369

De ha elosztjuk 732 félmegalitikus yardos körünket pi x fivel, a majdnem tökéletes 144-et kapjuk eredményül. Ez pedig az a szám, amely a Fibonacci-sorozatban a 233 előtt áll, és ez újra csak hihetetlenül pontos eredmény. Azonban ez csupán az ellenpróbája az első megfigyelésnek, hogy a 732 félmegalitikus yardos kerület lényegileg tökéletes Fibonacci-eredményeket szolgáltat az átmérőjére. Valóban nagyon furcsának találtuk, hogy a következő döbbenetes pontossági fokkal igaz:

360 osztva 5-tel    = 72
366 osztva (pi x fi)    = 72

Úgy tűnik, hogy van egy tulajdonsága a megalitikus emberek által használt számoknak, ami a pi és fi együttműködésével meghatározza a 360 és 366 közötti különbséget. Az itt ecsetelt aprócs-ka matematikai eltérés csupán 1 a 400 000-hez - jócskán belül van bármiféle mérnöki tűréshatáron. Valamiféle általunk meg nem értett mechanizmus segítségével a megalitikus építők, úgy látszik, olyan kapcsolatban álltak a természettel és a valósággal, melyet a modern tudomány még nem ért el. A megalitikus elvekből következtettük ki ezt a kapcsolatot, de egy kérdést fel kellett tennünk magunknak: „Létezik-e olyasfajta bizonyíték, mely azt állítja, hogy a megalitikus építők tudtak er-ről a matematikai tételről, melyet a XIII. században Leonardo Fibonacci tett ismertté?” Kutatásunk olyan eredményeket hozott, melyek megerősíteni látszottak, hogy tudatában voltak a finek, és saját megfigyeléseinket megtámogatták az ohiói Mona Phillips teljesen független felfedezései. Az 1970-es években dr. Phillips Thom megalitikus helyszínekről származó eredeti adatait helyezte PhD-disszertációja központjába. Ő is azonosította a fi jelenlétét a megalitikus építményekben, és kapcso-latba lépett Thom professzorral, hogy megkérje, ellenőrizze, amit felfedezett. Thom visszajelzett, hogy eredményei helyesek, és azt mondta, hogy megfigyeléseit egészen döbbenetesnek találta, „szinte mágikusnak” nevezve ezeket.
Bizonyosak vagyunk abban, hogy dr. Phillips és Thom professzor helyesen veti fel, hogy néhány megalitikus helyszín valóban kimutatja a fi arányszámot. Azonban szándékosan használták-e, vagy természetes következménye lett annak, hogy használták a 366 számot a körök építéséhez? Szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy a fi lehet egyszerűen a velejárója a 366 használatának, melynek, úgy tűnik, mindenféle „mágikus” tulajdonságai vannak.
Akadt némi nehézségünk azzal, hogy fivel dolgozó neolitikus embereket képzeljünk el, de úgy döntöttünk, hogy átvizsgálunk más területeket is, ahol lehetnek a 366 számnak a megalitikus yardhoz kapcsolódó példái, melyek a természettel rezonáló eredményeket produkálnak. Miután át-tekintettünk néhány ötletet, annak a tárgynak a közelebbi tanulmányozását választottuk, amelynél a matematika és a művészet találkozik - a zenéét.

A matematika és a művészet találkozása
A zene iránti tudományos érdeklődés messzire nyúlik vissza. Püthagorasz, a görög, akire el-sősorban a Pitagorasz-tétel miatt emlékszünk, i. e. 569 és i. e. 475 között élt, és éveket töltött a ze-nével folytatott kísérletezéssel. Őt tekintik az elsők egyikének, aki valóban harmonikus zenei skálát hozott létre. Püthagorasz húros hangszerekkel kísérletezett, hogy megtudja, együtt játszva melyik hang szól jobban. Egy „zenei ötödök” nevű szellemes rendszer segítségével kidolgozta, hogy ho-gyan kell úgy felhangolni bármiféle hangszert, hogy jó harmóniát produkáljon. Tudta, hogy a húr-hossz nagyon fontos, a zenét pedig matematikai feladatként kezelte.
Mint mindig, most is úgy tűnik, hogy a görögök nagy újra-feltalálóivá váltak egy már régi tudásnak, és mostanra elfogadottá is vált, hogy Püthagorasz messze nem számított az elsőnek az ilyesfajta kísérletek végrehajtói között. Sumer szövegek jelzik, hogy e kultúra tudósai értették a ze-nei skálákat, és jóval azelőtt hangoltak ötödökkel, hogy a görög nemzet létrejött volna. Különösen sokkal tartozunk Fred Cameronnak, a csillagászati háttérrel rendelkező kaliforniai számítógép-szakértőnek, aki éveket töltött a sumer skálák helyreállításával, és aztán olyan zenét komponált, ami gyötrelmesen közel állhat az eredetihez.
Ésszerűnek hat a feltevés, hogy ha a sumeroknak volt kifinomult zenéje, akkor valószínűleg a megalitikus népnek is. Ezt eszünkbe véve úgy döntöttünk, hogy teljesen új megközelítésmódot alkalmazunk, visszatérve a megalitikus matematika alapjaihoz, különösen a félmegalitikus yardos ingához, nemcsak hossza, de frekvenciája vonatkozásában is. Nem sok kellett hozzá, hogy nyakig benne legyünk a hang és fény elképesztő világában.
Gyakorlatban megvalósítani nem lehetne, de elméletben ha hozzáerősítünk egy tollat egy megalitikus inga végéhez, és alatta elhúzunk egy darab papírt, és hagyjuk szabadon lengeni, akkor végeredményként szinuszhullámot kapunk.