Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Hová tűntek a férfiak? ”

2012.06.28



Boldogságkeresés

 

A hazai sajtóban tallózva sok olyan írásra lelhetünk, amelyek jól kiegészítik, még teljesebbé teszik a korábban tárgyalt témákat, így érdemes felele­veníteni őket. A leszűrhető tanulságokat illetően igen érdekes vitát kezdeményezett a Nők Lapja 1994. végén, „Hová tűntek a férfiak? ” címmel. Mostanában ugyanis egyre több nő teszi fel ezt a kérdést, és nyilván nem ok nélkül. Az olvasói levelek alapján az az összkép rajzolódott ki, hogy a férfiak nem tűntek el, csak a háttérbe húzódtak, és védekeznek. Úgy látszik, hogy a bajok fő okozója az emancipáció, vagy talán ennél is bonyolultabb a helyzet? Mindenesetre az alábbi nyilatkozatokból egyér­telműen kiviláglik, hogy már a nők sem rajonganak annyira az egyenjogúságért, úgy érzik, hogy a küzdelem során elvesztettek valami nagyon fontosat, és már kezdik bánni az egészet.

Az egyik megkérdezett így vélekedett erről: „Véle­ményem szerint akkor szúrtuk el a dolgot, ami­kor az öntudattól vezérelve elkezdtünk dolgozni. Ez visszafordíthatatlan változásokat eredményezett a férfi-női szerepekben.” Szociológusok és pszichológusok megállapították, hogy a XX. század második felében igényeink olyan magasságba szöktek, ahová az egykeresős családok nem érhetnek el. Ma már egy ember képtelen megvalósítani a fogyasztói társada­lom által kitermelt égig érő álmokat, így a nők az 1950-es évektől egyre nagyobb számban kezdtek el dolgozni. A legtöbben kénytelen-kelletlen tették ezt, de sokan voltak, akik elérkezettnek látták az időt, hogy végre kilépjenek a 3K (Kinder–Kirche–Küche) szerepköréből, és bizonyítsanak. Hamar kiderült, hogy nem csak gyerekszülésre alkalmasak, hanem az élet szinte minden területén megállják a helyüket. Azóta töretlenül, egyfolytában bizonyítanak; annak elle­nére, hogy ezernyi előítélettel kell megküzdeniük. Számukra újdonság a kar­rier, az anyagi függetlenség, ezért szinte rohammal vesznek be minden eddig leküzdhetetlennek tűnt akadályt. Azonkívül, hogy helytállnak a munkahelyükön, mindig ápoltak, a legtöbbjük rendszeresen sportol, vagy valamilyen kondicionáló tornára jár. Tudják, hogy nem hagyhatják el magukat, mert versenyben vannak, és még sok a behoznivalójuk.

Így látja ezt az egyik nyilatkozó: „Reggel van, ülök a villamoson. A csúcsforgalom miatt araszolnak mellettem az autók. Egy idő után felkapom a fejem, szinte minden kocsi­ban nő ül. Frissek, elegánsak, és már messziről szembeötlik a divatos frizura, a gondosan kozmetikázott arc. Gyapjú kosztüm, nyersselyem blúz, puha sál, természetesen mindez egymással harmonizáló, pasztellszínekben. Az ülésen számzáras diplomatatáska, a kézen drága autóskesztyű, min­denütt ízlés és biztonság. A finom női kezek határozottan nyúlnak a sebváltóhoz, és a harisnyás lábak biztosan nyom­ják a gázpedált. Egyedül ülnek a legújabb nyugati kocsikban, amelyek ráadásul még tiszták is. Kétségtelen, hogy ­végig az úton sikeres nők ülnek a volán mögött. Ahogy elnézem őket, szinte már érzem a gőzölgő kávé illatát, amit nem ők, hanem nekik főznek, amint beérnek a munkahelyükre. Ez a tartás és ambíció azonban nem csak a munkába igyekvő, hanem az áruházakban vagy a piacon bevásárló nőknél is megfigyelhető. Sokan hatalmas szatyrokat cipelnek, ennek ellenére csinosak, gondozottak, látszik, hogy nem engedik el magukat.”

Egészen más viszont a helyzet a férfifronton. Az egyik olvasót idézve: „Bár­merre járok, feltűnően kevés a gondozott külsejű férfi. Eleresztett pocak, másnapos szakáll, kitérdelt nadrág, és az arcokon teljes érdektelenség. Még ha rendben van minden, akkor sem izgalmasak. Ne értsenek félre, nem Adoni­szokat várok hosszú sorokban, de a csinos és ápolt nők mellett alig akad egy valamire való férfi. Eltűntek a jó kvali­tású, nívós férfiak. Akik maradtak, azokkal meg nem sokra megyünk. Napjaink lovagjai kopott nadrágjukban, kopott álma­ikkal néhány órás, jobb esetben egy éjszakás győzelemre vágynak csak. Hasonló állapotok uralkodnak a munkahelyeken is. A férfiak számára a munkahely magától értetődő, természetes közeg. Éppen ezért eddig nem is nagyon strapálták magukat, hiszen nem voltak rákényszerítve. Most azonban ott vannak a sarkukban az ambiciózus nők, akik már nem elégszenek meg a beosztott állásokkal, hanem egyre feljebb törnek. Ma már nem csupán a tanári, orvosi, ügyvédi pálya nőiesedik el egyre jobban, hanem a közéletből is kezd eltűnni a férfi. A legfőbb vezetők ugyan még férfiak, de a nők olyan intenzíven, dinami­kusan haladnak előre, hogy az első vonalba való berobbanásuk csak idő kérdése. A patriarchális társadalomból tehát lassan haladunk a matriarchális felé.”

A jelek szerint ez nem helyi sajátosság, hanem világjelenség. Feltehetően az az oka, hogy a világ túlélésre játszik, valamilyen rejtélyes erő segítségével így próbál meg védekezni a férfimentalitás ellen. A férfiak ugyanis a durva, kegyet­len, agresszív viselkedésükkel előbb-utóbb romba döntik a világot. Ezzel szemben a hétköznapok hőseinek is tekinthető nők szelídek, kedvesek, nincs bennük előítélet, és kevésbé hajlamosak az elhamarkodott vélemény­alkotásra. Ezen túlmenően óriási empátiával rendelkeznek a társadalom problé­mái iránt és a legnehezebb élethelyzetekben is tudnak szépsé­get, melegséget és szeretetet árasztani magukból. Ezt a csodálatos képességüket azonban eddig csak a család fenntar­tása érdekében hasznosíthatták, mivel a hatalom a férfiak kezében összpontosult. Az agresszivitással párosuló hatalom viszont végzetes következményekkel járhat a világra, ezért civilizációnk megmentése érdekében szükség van a váltásra.

A hatalom sikeres átvéte­lét elősegíti, hogy a női nem­nek roppant erőtartalékai van­nak. Ez arra a fejlődéstani kü­lönbségre vezethető vissza, hogy a nők nem engedik el­sorvadni magukban érzelmi és ösztönvilágukat. Pszicho­lógiai adottságaiknál fogva jobban koncentrálnak a csa­ládra, onnan merítenek ener­giát, így meg tudták őrizni magukban azt az ősi, biz­ton­ságot adó alapot, amelyből töb­bek között a hihe­tetlen szí­vós­ságuk és türelmük ered. Ráadásul a nők az élet prob­lémáinak a megoldásában is hajlékonyabbak, rugal­ma­sab­bak, a férfiaknál ritkáb­ban ve­zérli őket rögeszme, vagy szellemi hiúság. Na persze, vannak rossz tulajdonságaik is. Sokak szerint hisztérikusak, hajlamosak az intrikára, szeretnek pletykálkodni, túlérzékenyek és nagyon hullámzó a kedély­állapotuk. Ezzel szemben jellemző rájuk az önzetlen szeretet, a gondoskodás, a megértés. Ezenkívül humánusak, és a szerelmi kapcsolatoktól eltekintve az élet minden területén jóval becsületesebbek, mint a férfiak. A változtatás szükségszerűsége egyre több emberben tudatosul, így nem lehet véletlen az egyik vitapartnernek az a megjegyzése, hogy: „Ha a család lelke a nő, akkor a világ lelke is nő kell hogy legyen.”

 

Visszatérve az emancipációra, a nők tömeges fellépése a munkaerőpiacon váratlan következményekkel járt. Miután megjelent az ön­tudatos, célratörő, menedzser típusú nő érzéki mosollyal és okosan beosztott időrenddel, átrendező­dött a munkahelyi hierarchia. A tűsar­kon tipegve bizo­nyí­tó nők mellett sok férfi asszisztenssé vedlett. A szerep­vál­tás azonban nem állt meg itt. A férfiak­nak egy idő után kötelező volt megje­lenni feleségük szü­lőágyánál, még akkor is, ha nem igazán akaródzott ne­kik. A feminista társada­lom pszichikai agressziója oly haté­konnyá vált, hogy sok férfi egyenesen szégyellte, hogy nem tudja szoptatni újszülött gyerme­két, ha már megszülni képtelen volt. Ezután szinte termés­ze­tesnek tűnt, hogy az újsütetű apák egy­re nagyobb szám­ban bukkannak fel a játszótereken ba­bakocsit tolo­gatva, vagy a bevásár­ló­központokban, amint bébitápszereket, cumisüvegeket és eldobható pelenkákat vásárolnak. Sehol egy ing, zakó, nyakkendő, vékony puha garbóban babusgatják gyermekeiket, miközben feleségük játssza a kemény nő szerepét, „férfiasan” helytáll a munkahelyén. Otthon főznek, mosogatnak, takarítanak, és elfoglalt feleségüket jószerint csak reggel, fogmosás közben látják. A családi élet cédulás üzengetések formájában zajlik.

A legtöbb családban viszont ennél is rosszabb a helyzet, mert a megnövekedett igények, vagy az egy ismeretségi körbe tartozó családok közötti rivali­zálás miatt úgy döntenek, hogy szükség van mindkét fél keresetére. Ilyenkor alig hogy megszületik a gyerek, bedobják a bölcsödébe. Az emancipált nő ugyanis már nem szoptat, nem főz, nem marad ott­hon. Rohan vissza a munkahelyére, nehogy valaki lekö­rözze. A gyermeknevelés mellett nem jutna elég ideje önmagára sem. Nem járhatna rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz. Nem tekereghetné végig a butikokat, hogy méregdrágán összevásárolt puccos göncökben tetszelegjen a környezetének, és a gyerekének. Egy gyermek számára azonban a női szépséget még a nyugtató szó, az óvó tekintet jelenti. Régebben a nők a megbocsátás művészei voltak. Az édesanya szavai ugyanúgy simogattak, mint a kezei. Korunk emancipálódott, csak önmagukkal törődő hölgyei mellett azonban esélye sincs arra, hogy ezeket az érzéseket átélje. Újabban már a gyermekükért felelősséget vállaló szülők sem képesek ideális nevelési körülmé­nyeket terem­teni, mivel napjaink egyre nehezedő gazdasági viszonyai kiköve­telik a kétkeresős családmodellt. Emiatt a gyermek­neveléssel foglalkozó férjek is kénytelenek visszatérni a munkahelyükre. Ekkor a család anyagi helyzete könnyebbé válik ugyan, a férfiak tekintélye azonban ettől sem áll helyre, mert a feleségük rendszerint többet keres.

Így ír erről egy férfiolvasó: „Hogyan legyen valaki a saját szemében is igazi férfi, ha a felesége az ő keresete mellé két­szer-háromszor annyit tesz le? A családfő gyomra diónyira szorul össze, ha anyagi gondokról van szó. Sok férfi abba a tudatba megy tönkre, hogy nem tudja eltartani a családját. Akármerre nézek, a férfiak komor arccal járnak, elveszítették büszkeségüket, önbecsülésüket. Sok családban már nem a férfi az úr, és ehhez nem kell papucsférjnek lenni, hogy így legyen.” Ezt a visszás helyzetet egy 10 éves gyerek ekképpen fogalmazta meg az iskolai dolgozatában:

 

Az én apukám harmincöt éves.

Az én apukám jócskán kopasz és ősz.

Az én apukám nagyon szeret minket.

Az én apukám huszonnégy órás szolgálatban dolgozik.

Az én apukám keveset keres.

Az én apukám sokszor nagyon szomorú.

Pedig mi szeretjük őt.

Akkor miért ilyen szomorú?

 

A tehetetlenség miatt érzett szégyen és elkeseredés következtében a férfitársadalom egyre gátlásosabbá válik. A fér­fiak tehát nem tűntek el, csak rejtőzködnek. A sok követe­lőző, büszke nő mellett nem merik demonstrálni férfias­sá­gukat. Félnek, hogy nevetségessé válnak egy esetleges megmérettetéskor. A végzetes sebet azonban nem az emancipáció ejtette a férfiakon, hanem az, hogy a nők után a társadalom is megerőszakolta őket. A világ szinte valamennyi országában olyan törvények vannak érvényben, amelyek védik, gyámo­lítják a „gyenge” nőt. Különösen nagy gondot fordít minden kultúrállam a család védelmére, és ebből sok visszás helyzet adódik. Mint tudjuk, ma már minden második házasság válással végződik. A fenti törvények értelmében nem nehéz kitalálni, hogy ki húzza a rövidebbet.

A rendeletek automatikus alkalmazása következtében a bíróságok szinte minden esetben az anyának ítélik a közös gyermeket, más megoldás elkép­zelhetetlen. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi szedheti a sátorfáját, a válás kimon­dása egyet jelent a kisemmizésével. Szerencsésebb helyzetben vannak a gazdag családok, ahol van min osztozkodni, de sajnos a legtöbb házaspárnak ma még csak arra van lehetősége, hogy egy kis lakást szerezzen, és azt berendezze. Ezek után nincs más választás, mint hogy az egyik félnek mennie kell a közös otthonból, a családi béke megőrzése végett. A bírák azzal védekeznek, hogy ők nem nő-, hanem gyerekpártiak, de miután a gyereket minden esetben az anyának ítélik, így vele együtt megkapja mindazokat a vagyontárgyakat, amelyek a zavartalan felneveléséhez szükségesek. Lakásból azonban csak egy van, és legtöbbször az is olyan kicsi, hogy műszakilag megoszthatatlan, ezért a bíróságok tehetetlenek. A volt férj elvileg kérhetné, hogy jogos igényeit a lakásban található ingóságok egy részével elégítsék ki. Egy jóérzésű férfi azonban nem húzza ki gyermeke feje alól a párnát, de még a televíziót sem viszi el tőle. Így nem marad más, mint hogy „egy szál gatyában” távozik hazulról. Nem elég azonban, hogy elveszti teljes vagyonát, hanem a tetejébe még gyerektartást is kell fizetnie, ami két gyerek után már a nettó keresete 40%-a. Lakás híján méregdrága albérletbe kény­szerül, a jövedelme maradéka pedig olyan csekély, hogy még fenntartani sem tudja magát, nemhogy új otthonról gondos­kodni. Emiatt fokozatosan elindul a lejtőn lefelé, egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, és nem egy esetben a hajléktalanok nyomorúságos sorsára jut.

Eközben a volt feleség újra férjhez megy, és ezáltal a csa­ládi jövedelem minimum a duplájára növekszik. Ehhez jön még az elvált férj jövedelmének majdnem fele, gyermektartás címén, merthogy a saját gyermeke neveltetéséről mindenki köteles gondoskodni. Mindemellett ott van az albérleti díjaknál jóval alacsonyabb rezsiköltségű, kényelmesen beren­dezett lakás, tehát vígan éli az életét. A legtöbb nő mindezt helyénvalónak tartja, és úgy véli, hogy ez a sors büntetése a galád férjek számára, akik nem átallnak elválni hitvesüktől.

Sok esetben tetézi a férfi szenvedéseit, hogy a volt fele­sége elzárja előle a gyermekeit is, megtagadja a láthatást, így próbálván megbosszulni a hiúságán esett csorbát. Az sem érdekli, hogy különösen fiúgyermek esetén mek­ko­ra ­veszélyt rejt magában az így kialakuló helyzet, amit csak súlyosbít a legtöbb pálya el­női­esedése. Ma már a cson­ka­családokban felnövő fiúk 18 éves korukig nem látnak fér­fiviselkedési mintát maguk kö­rül, mert az anyjuk egyedül nevelte őket. Az óvodában és az iskolában is nők egyen­get­ték az útjukat, így férfit csak akkor látnak szemtől-szemben, amikor besorozzák őket kato­ná­nak. Azonban sokan men­tesülnek ettől a „traumától”, mert a statisztikai kimutatások szerint a kényeztetés, a moz­gáshiány, valamint a környe­zetszennyezés következtében a mai fiatalok 40%-a mind fizikailag, mind idegileg alkalmatlan a katonai szolgálatra. Most már a nagybajuszú őrmester sem nevelhet férfit a nyámnyila fiúkból, mert a magyar parlament 2006-ban eltörölte a kötelező katonai szolgálatot.

A nemek közötti harcban az utód nem cél, hanem eszköz a másik feletti hatalomért, az anyagi javakért folytatott küz­delemben. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a férfiak ódzkodnak a házasság­nak még a gondolatától is, és nem akarnak potenciális áldo­zattá válni. Tudat alatt szinte rettegnek attól, hogy sors­tár­saikhoz hasonlóan róluk is „lenyúzzák a bőrt”, és tönk­reteszik leendő gyermekeiket. Ezt látva még a széptevéstől is elmegy a kedvük, mert mint ahogy a közismert mondás tartja: „Minden udvarlás magában rejti a házas­ság ve­szélyét.”

 

Jogrendszerünk más téren is hátrányos megkülönböztetésben részesíti a férfiakat. Ez esetben nem a bírói megalkuvás hozza lehetetlen helyzetbe az erősebb nem képviselőit, hanem a részrehajlás, ami abból fakad, hogy a paragrafusok nem tartanak lé­pést a fejlődéssel. Ez az álla­pot főleg a tehetős férfiak kö­rében szedi az áldozatait, és bot­rányos esetek növekvő szá­ma láttán mind többen véle­kednek úgy, hogy ma már nem a nőknek, hanem a férfiaknak kellene harcolniuk az egyen­jogú­ságért. Egy állam jog­rend­szere csak akkor lehet demok­ratikus, ha minden polgára szá­mára ugyanazokat a jogokat biz­tosítja, nemre, származásra és felekezeti hovatartozásra va­ló tekintet nélkül. Szinte nincs is olyan ország, amely ne biz­tosítaná a nőknek a gyer­mek­vállaláshoz való jogot. Min­den nőnek jogában áll eldönteni, hogy akar-e gyereket, vagy sem, és a társadalom igen sok lehetőséget kínál számukra, hogy elhatározásuknak érvényt szerezzenek.

Ez a jog azonban egyáltalán nem illeti meg a férfiakat. Ma a világ egyetlen államának jogrendszerében sem található olyan paragrafus, amely kimondaná, hogy egy férfinak is jogában áll eldön­teni, hogy kitől akar gyermeket, és mikor. A nők már a XX. század elején elnyerték a rendelkezési jogot a saját testük felett. A férfiakat még ma sem illeti meg ez a jog. Amennyiben egy házasságon kívüli kapcsolat nem kívánt terhességgel végződik, akkor beindul az „igazságszolgáltató” gépezet, ami automatikusan a férfit marasztalja el ezért a „balesetért”, és ennek összes jogi és anyagi következményeit a nyakába zúdítja. Pedig az orvostudomány jelenlegi fejlettségi szintje mellett egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nő teherbe essen. Még ha a másik fél nem fordít gondot a védekezésre, neki akkor is megvan erre a lehetősége. Véletlen teherbe esésre csak a tájékozatlan kamaszok hivatkozhatnak; erről azonban nem ők, hanem a felügyeletüket ellátó felnőttek tehetnek, akik elmu­lasztották őket felvilágosítani.

Más esetekben ma már a legtöbb házasságon kívüli ­teherbe esés előre kitervelt, szándékos akció következménye. Sok nő kihasználva a jogegyenlőtlenséget gazdag férfiakat szemel ki magának, és a női praktikák minden eszközét latba vetve csapdába csalja áldozatát. Azután eljátssza a megejtett nő szerepét, és a bíróság által megítélt milliós vagyont zseb­re vágva vidáman éli az életét. Ha a kiszemelt balek nem elég gazdag ahhoz, hogy egyösszegű „kártérítést” fizessen, akkor élete végéig küldheti a tetemes összegről szóló csekkeket nem kívánt magzata fondorlatos anyjának. Rendszerint még ha akarná sem lehet ennél több köze a gyermekéhez. Az apa, illetve a családja csak akkor látják újra a jog által szentesített utódot, amikor a kárvallott örökösödési tárgyalása ­folyik. A háttérben ott áll a harcias anya, mert a törvény szerint az ő gyermeke sem alábbvaló a férfi választott családjánál, tehát az elhunyt utáni örökség neki is jár. Nem éppen szívderítő helyzetüket látva a férfiak mind gyakrabban hangoztatják: „Természet adta fölényüket kihasználva a nők lassan olyanná válnak, mint egy időzített bomba. Életveszélyes hozzájuk nyúlni.”

Ez a lassan általánossá váló vélemény, a nőktől való félelem társadalmi szinten igen káros következményekkel jár. Fokozza a nemek egymással szembeni fenntartását, gyanakvását, ami a házasságkötések, és a népszaporulat további csökkenésében nyilvánul meg. Megoldást csak a jelenlegi elfogult törvénykezési rendszer megváltoztatása hozhatna. Tudomásul kellene venni, hogy a bűnözés beférkőzött társadalmunk minden szférájába. A bűnöző hajlamú nők nem bankrablással szereznek pénzt maguknak, hanem kihasználják a jog részlehajlását. Azt a múltból eredő törvénykezési rendszert, amikor még nem volt egyenjogúság a nemek között, és ezért a nők védelemre szorultak a férfiakkal szemben.

Ma már azonban megváltozott a helyzet, de a törvények ehhez nem alkalmazkodtak. A jogalkotóknak fel kellene ismerni végre a bűnözésnek ezt a rafinált, rendkívül kifinomult eszközökkel folytatott módját. Különbséget kel­lene tenni a tisztességes nők, és a nőstény hiénák között. Nem csak az a bűnöző, aki a nyílt utcán rálő az áldozatára, és kirabolja. Azok is a bűn útját járják, akik kíméletlenül rávetik magukat mindenre, ami­ből csak hasznot lehet húz­ni. Gát­lástalanul kihasználnak min­denkit, lelkiismeret-furda­lás nél­kül átgázolnak bárkin, aki az útjukba kerül. Céljaik elérése érdekében senkire, és semmire nincsenek tekintettel. Ennek ma­gatartásnak egyik meg­nyil­vá­nu­lási formája, hogy egyes nők testi adottságaikat kihasz­nálva gyanútlan férfiakat csal­nak tőr­be. Ez a bűnözési ág csak ha­tá­rozott intézkedésekkel számolható fel. Ki kell nyilvánítani, hogy a spermatolvajlás a rablásnak egy minősített esete. Előre kitervelt, alaposan megfontolt formája. Ami most bírói közreműködéssel folyik nem más, mint állami jóváhagyással, folytatólagosan elkövetett markecolás. Ennek a gyakorlatnak legismertebb áldozata Boris Becker, akit egy étterem mosdójában orálisan fixált egy fotómodell. Az élelmes hölgy lefa­gyasztatta az így nyert spermát, és később egy orvossal megtermékenyítette magát. 9 hónap múlva meg­született az eredmény, egy kis­lány. A világhírű teniszező pe­dig fizetett, mint a katonatiszt.

Mivel a jelenlegi fogamzásgátló módszerek nem száz­szá­zalékosak, néha előfordul olyan teherbe esés is, amelyet egyik fél sem kívánt. Ez a probléma viszont könnyen meg­oldható ter­hességmegszakító tablettával. Sajnos ezt a nyugati országok­ban elterjed­ten alkalmazott egy­szerű és koc­­ká­zat­men­tes mód­szert nem min­denütt használ­ják. Egyes álla­mok orvostár­sa­dalma az er­kölcs­­csősz szerepében tetsze­legve rá­kény­sze­ríti a nőkre az abor­tuszt. Ez a ma már szük­ség­te­len műtéti be­avatkozás azon­ban nem csak meg­alázza a nő­ket, ha­nem sok esetben meg­fosztja őket a ké­sőbbi gyer­mekvállalás lehe­tő­ségétől is. Ennél is kímé­le­tesebb eljárás a sürgős­ségi vé­de­kezés. A Yuz­pe-mód­szer azon a felismerésen alapul, hogy a megtermékenyülés színhelye a petefészek, az osztódó sejt csak több napos vándorlás után ágya­zódik be a méhfalba. Ha a nő az aktust követő 72 órán belül a hagyományos fogamzásgátló tablettából bevesz két szemet, majd 12 óra múlva még kettőt, a beágyazódásra alkalmas méhnyálkahártya nem alakul ki, és az embriókezdemény kiürül a méhből. Ezt az eljárást a gyógyszerallergiások is alkalmaz­hatják, mert nem terheli annyira a szervezetet, mint a napon­kénti tablettaszedés. A Yuzpe-módszer klinikailag kimutatott hatékonysága 95%, ami nem sokkal marad el a naponkénti tablettaszedés 98%-os hatásfokától. A kórházaktól is lehet kérni speciális tablettát erre a célra. Ez 72 órán belül alkalmazva önmagában is megakadályozza a terhességet. (Bővebb információ a 431 4391 telefonszámon kapható.)

Érdekességként megemlíthető, hogy a földönkívüliek úgy akadályozzák meg a nem kívánt terhességet, hogy a pete­vezetéket két áttetsző hártyával lezárják. Ezek a membránok természetesen szövetbarát anyagból vannak, és bármikor eltávolíthatók. Így nem éri semmilyen vegyi behatás a testet, és a mechanikus védekező eszközök irritációjával sem kell számolni. Műtéti beavatkozásra sincs szükség, mint a pete­vezeték-elkötésnél. Ráadásul ezeknek a hártyáknak a kiala­kítása még a spirál felhelyezésénél is kevesebb bonyodalommal jár, ami minimalizálja a költségeket. Érthetetlen, hogy a sterilizálásnak ez a legegyszerűbb módja nekünk miért nem jutott eszünkbe, hiszen a meddő nők túlnyomó része petevezeték-elzáródásban szenved, ami semmilyen mel­lékhatással sem jár, azon kívül, hogy az illetőnek nem lehet gyermeke.

Azért is sürgősen meg kell reformálnunk a fogamzásgátlást, mert a jelenlegi tablettás módszer környezet­szennyezést okoz, ami ez esetben sajátos módon, a férfiak elnőiesedésében nyilvánul meg. Ennek szemmel látható következménye az elférfiatlanodás, a zavart ösztön- és érzelmi élet, valamint különféle társadalmi beilleszkedési problémák. Mind gyakoribb a hermafroditizmus (kétneműség). Az igazi bajok azonban a serdülőkorban kezdődnek, amikor megindul a férfivá érés. Az elnőiesedett fiúk szervezetében megjelenő férfihormon, a tesztoszteron szinte sokkolja a szervezetet, amely megpróbál védekezni a számára kellemetlen változás ellen. Ennek mind gyakoribb módja, hogy megtámadja a herét, rákot okoz benne, hogy elpusztítsa. Ezt megelőzően azonban már a magzati fejlődés szakaszában megindul a nemi szervek deformációja. Mindennek oka az öszt­rogén, ami az ivóvízzel jut a férfiak szervezetébe. Hogy miként kerül a vízbe a női nemi hormon? A fogamzásgátló tablettákat szedő nők vizeletével. Sok országban még ma sem tisztítják a szennyvizet, de ahol szűrik ott is jelentős mennyiségű ösztrogén jut ki az élővizekbe, onnan pedig az ivóvízbe.

Amerikai kutatók megállapításai szerint minden hatodik hím fekete sügér ivarmirigyeiben petesejtek növekednek. A halak interszexualitását is a különféle hormontartalmú gyógyszerek okozzák. A kutatók 9 folyó vízgyűjtő területének adatait tekintették át. Tovább rontják a helyzetet a pszeudo­ösztrogének, amelyek úgy viselkednek a szervezetben, mint a valódi női hormonok. Látszólagos ösztrogéneket tartalmaz a DDT, a PCP, a peszticidek, valamint számos kőolajszármazék. Ezek a vegyi anyagok már teljesen elárasztották a folyóinkat, melynek járulékos következménye a halak kipusztulása. A vízszennyezés korábban csak megtizedelte a halállományt, a fogamzásgátló tablettákból és a különféle vegy­szerekből kioldódó ösztrogén hatására azonban mind kevesebb lett a hím egyedek száma, melynek egyenes következménye a szaporodás megszűnése. Az ösztrogén hatására ez a folyamat meglehetősen sajátos módon, nemváltás útján megy végbe. Miután a halak nem csak isszák a hormondús vizet, hanem benne élnek, a hím halak női ivarszervet is növesztettek. Angliában a yorkshire-i Aire folyóban a hím populáció 100%-a mutatott elváltozást.

A későbbi kutatások megállapították, hogy a gyomirtó szereken kívül a háztartási tisztítószerek is megváltoztatják a fejlődő halivadékok nemét. Ezek a szennyvízbe került vegyszerek nem az ivarmirigyekre hatnak, hanem az agyban található aromatáz enzim elválasztására hatnak. Az aromatáz a tesztoszteron hormont alakítja ösztrogénné. A vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a háztartási tisztítószerek egyik hatóanyaga, a nonilfenol 270-szeresére, míg az atrazin nevű gyomirtó szer közel 200-szorosára növeli az aromatáz mennyiségét az agyban. Másutt azonban eddig sem jutnak el a hím egyedek, mert a folyóvizek magas méregtartalma következtében idő előtt elpusztulnak. A nyugati országokban tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a Szajnában már alig találhatók hím angolnák, azok is betegek. A német folyókban már csak elvétve vannak halak, és többnyire rákosak. A magyar halászok szerint hiába telepítenek a folyóinkba minden évben friss halállományt, a szerencsétlenek nem képesek életben maradni. Ha ez így megy tovább 3-4 év múlva a folyóinkból teljesen kipusztulnak a halak.

A víztisztító berendezése­ket elhagyó vízben is meghökkentő gyógyszerkoktél található: epilepsziaellenes- és szívgyógyszerek, reumaellenes szerek, vérnyomáscsökkentők, idegnyugtatók, valamint koleszterincsökkentők. Né­metországban már a talajban is kimutattak literenként 150 mikro­gramm gyulladásgátló ibuprofen hatóanyagot. A felszíni vizekben köhögéscsillapító bromhexánt és amkroxolt találtak. Ezeket a vegyi anyagokat semmilyen szűrővel sem lehet eltávolítani a vízből. Így aki manapság csapvizet iszik, egy egész patikát önt magába.

A növekvő mértékű vegyszertartalom miatt a szennyvíz már trágyázásra sem használható. Régebben a szennyvíziszapot kom­posz­tálásra, talajjavításra használták. A magas humusztartalmú földet a cserepes virágok ültetői is nagyra értékelték, ezért jó áron el lehetett adni. Újabban azonban már oly mértéket ért el a vegyszertartalma, hogy szinte mindenütt tiltják az alkalmazását. A kommunális szennyvízbe került nehézfém- és gyógyszermaradványok (különféle hatóanyagok, hormonok, antibiotikumok) túlélik a komposztban töltött hónapokat. Ezért a tehenészetek még szálas takarmányt sem vásárolhatnak olyan földekről, amelyekre szennyvíziszapot vagy hígtrágyát terítettek. A szennyvíziszappal már csak egy dolgot lehet tenni, elégetni. A környezetszennyezés és a klímaösszeomlás hatásairól azonban még bőven lesz szó, ezért most térjünk vissza az eredeti témára.

 

Az emancipáció tehát alaposan megváltozatta a férfiak és a nők egymás közötti viszonyát. Alárendeltségről már szó sincs. Ennek ellenére a hódolatról továbbra sem hajlandóak lemondani a nők, a megváltozott helyzetben is igényt tartanak a bókokra, a lovagias bánásmódra. A férfiak zöme viszont az erős akaratú, magabiztos nők szívét meg sem próbálja birtokba venni. Sőt a hosszú ideje tartó passzivitásnak az lett az eredménye, hogy a legtöbbjük ellustult, már nem nyitják ki az ajtót a gyengébb nem képviselői előtt, nem segí­tik fel a kabátjukat, és nem ostromolják őket rózsacsokrokkal, költői bókokkal. Ha egy konzervatív beállítottságú nő szóvá teszi ezt a viselkedésváltozást, hamar megkaphatja az udvariatlanság elkövetőjétől, hogy: „Amikor a nők eredeti státuszukat visszautasítva emancipálódtak, lemondtak a nemüknek addig járó tiszteletről is.” A közvélemény-kutatá­sok is azt bizonyítják, hogy a férfiak belefáradtak az udvarlásba. Egy szexológus nemrég körkérdést tett fel a pácienseinek: 

-  Mit tenne, ha Csipkerózsika önre várna az erdőben?

-  Továbblovagolnék.

-  Miért?

-  Túl bonyolult, macerás az ismerkedés.

Egy önkritikus nő leveléből idézett részlet szerint: „A férfiak többsége belefáradt a XX. század velük szemben támasztott követeléseibe, és feladták a harcot. A nők helyzete viszont egyre könnyebb. Az ő életüket segíti a technika, őket védi a törvény, nekik hízelegnek a reklámok. A fiatal lányok karriert, pénzt, diplomát és jóvágású, gáláns udvarlókat akarnak, sőt követelnek az élettől. Ha nem kapják meg mindezt egyszerre, kiborulnak, hisztériásak, csalódottak lesznek. Azután csodálkoznak, hogy menekülnek előlük a férfiak. El kellene végre döntenünk, hogy mit várunk a férfiaktól, kézcsókot, vagy karrierünk méltánylását; mi a fontosabb nekünk, a gyengédség, vagy az elismerés?”
Egy másik önkritikus vélemény szerint: „A férfiakat meg­lehetősen idege­síti, hogy nem tudják hová tenni a megváltozott nőt. A megszerzett tudással együtt elvesztettük a hamvasságunkat. Túl kemények, túl öntudatosak lettünk. Nem nőként viselkedünk, de elvárjuk, hogy nagyon is nőként kezeljenek bennünket.” Ezt a visszás helyzetet így fogal­mazta meg a harmadik nyilatkozó: „Képtelenség, hogy egyszer férfi legyek, másszor meg nő. Öles betűkkel hirdetem, hogy én vagyok a kemény, kitartó harcos, aki mindenütt megállja a helyét. Közben meg otthon elvárom, hogy úgy kezeljenek, mint egy gyenge virágszálat, akit a széltől is óvni kell. Miért bánnának velem másként, ha a hímorosz­lán szerepét játszom? Mitől tekintene a férfi egy fenevadat védelmezésre szoruló kiscicájának?” A férfiak elnyomása az erotikában bosszulja meg magát. A nők a szexben egy erős hímet szeretnének látni, de az, aki egész nap alárendelt volt, mitől kerekedne felül este? A jelenlegi állapot a férfiakon kívül már sok nőben is visszatetszést kelt. Nem egy közülük a férfi-nő szerepkör vissza­állítását sürgeti. Véleményük nagyfokú realitásérzékről tanúskodik: „A nők túlságosan dominálnak, az élet min­den területén átveszik a kezdeményezést. A férfiakkal egyenlő jogokat köve­telnek maguknak, de nem vállalják az ezzel járó terheket. Amikor felmerülnek a férfi szerepkörrel együtt járó megpróbáltatások, mindjárt eszükbe jut, hogy nőnek születtek, és erre hivatkozva lazán letúrják magukról a kényelmetlenségeket.”

Sokakban az is visszatetszést kelt, hogy a nők gyakran mutogatják magukat félmeztelenül vagy különböző kihívó pózokban. Ilyenkor sem akarnak egyenjogúvá válni a férfiakkal. Gátlástalanul kihasználják a női mivoltukból eredő előnyöket. Szexuális vonzerejük bevetése közben nem jut eszükbe a férfiakkal való esélyegyenlőség. Azok a nők, akik már azt is szexuális zaklatásnak tekintik, ha megbámulják őket az utcán, gátlástalanul mutogatják domborulataikat ország-világ előtt a különböző magazinokban, utcai plakátokon. Vajon amikor a „húspiacon” kínálják áruvá silányított testüket, nem jut eszükbe az emberi méltóságuk? Régen a lovakat és a marhákat szokták úgy mustrálni az állatvásáron, mint manapság a reklámfilmek forgatására tóduló nőket. Ilyenkor miért nem akarnak a férfiakkal egyenjogúak lenni?

A sajátosan értelmezett emancipáció fonáksága családon belül is sokszor megmutatkozik. Ha igazán nagy baj van, akkor a legharciasabb szüfra­zsettek is hajlamosak elfeledkezni az egyenjogúságról, és buzgón mutogatnak tekintélyükben megfosztott párjukra: „Te vagy a férfi, csinálj valamit!” Anyagi problémák esetén szintén „kibújik a szeg a zsákból”. Az ebből fakadó veszekedések során az emancipált hölgyek is előveszik végső érvként: „A férfi kötelessége, hogy eltartsa a családját!”

Persze olyanok is akadnak, akik komolyan veszik az emancipációt, és vállalják a vele járó terheket. Ez azonban idővel a női mivoltuk feladásával jár. Megfosztja őket a természetben betöltött szerepüktől, az ebből fakadó méltóságuktól. A legtöbbjük idővel szoknyába bújtatott férfivá válik, és a nőiességnek már a nyoma sem található meg bennük. A jelenlegi állapotot szemlélve, mind többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy ez a mozgalom vagy komolytalan, vagy életképtelen. Lelke mélyén ezt sok nő is érzi, nem véletlenül panaszkodnak így: „A függőségnél már csak a függetlenség rosszabb.” Minden bizonnyal ennek a visszás helyzetnek tudható be az a tárgyilagos vélemény is, amely szintén a gyen­gébb nem egy képviselőjétől származik: „A nők feladták kiszolgáló szerepüket, már nem hajlandóak tűrni, nem lehet rájuk támaszkodni. A férfiak borzasztó terhet cipelnek. Egyre több bajuk van az életben, ráadásul a nők folyamatos megfelelési kényszernek teszik ki őket.”

A megbánás jele érződik ki az alábbi levélből is: „Emancipációs túlka­pásaink következtében a férfiak meg vannak zavarodva. Nem tudják, hogy egyáltalán kellenek-e még nekünk. Nem értik, hogy mi a szerepük a mi új világunkban. Mi már nem megyünk férjhez az érettségi után, és nem leszünk többgyerekes családanyák huszonöt éves korunkra. Tanulunk, karriert építünk, és megvalósítjuk önmagunkat. Majd esetleg utána jöhet az anyaság, de az is többnyire férj nélkül. Korunk lányai nem a hozomány- hanem a fejvadászok céltábláivá váltak, és ezt egyáltalán nem bánják. Már a reklámok is a sikeres, egyedülálló nőhöz szólnak. A független nőhöz, aki reggel fürgén kipattan az ágyból, tornázik egy órácskát, majd bedob egy koffeinmentes kávét, és bevágódik a méregdrága kocsijába. Utána magabiztos fellépéssel, fáradhatatlanul tárgyal fajsúlyos ügyfelekkel, minden megbízást megszerez, és este randizik egy kicsit a barátjával. Egy elegáns szórakozóhelyen kedvére kitáncolja magát, majd hazamegy, és konzervdobozból enni ad az odaadóan doromboló macskájának. Végül kilép a tűsarkú cipőjéből, leveti magáról a dögös szerkóját, lemossa a sminkjét, és nagyon egyedül van. Hiába a diploma, a nyelvvizsga, az anyagi függetlenség, hiányzik neki a legyőzött férfi.”

Ennél is nyugtalanabb életmódot folytatnak a vezető beosztású nők. Egyikőjüket így jellemzi egy kívülálló: „Megvan mindene, de nincs ideje semmire. Olyan feszült, hogy idegrángást kap tőle, aki csak ránéz. Félti az állását, reszket hogy félresöprik az utána jövők, akik még mohóbban, még agresszívabban nyomulnak előre. Legszebb évei azzal telnek, hogy kapkodja az ideg­nyugtatókat, a vitamindrazsékat, és megállás nélkül bizonyít. Közben elmegy mellette az élet. Kimaradnak belőle a jó könyvek, a kellemes séták, a nyugodt alvások, az ébredés utáni merengések, a meghitt barátságok, és a gyönyörű szerelmek. A lelke mélyén bánja már az egészet, de nem tud kiszállni a »mókus­kerékből«. Ráadásul meg kell felelnie korunk legszigorúbb követelményének, azaz meg kell őriznie a fiatalságát.”

Egy tekintélyes cég dekoratív megjelenésű sajtófőnökét idézve: „Ha csak egy pillanatra is elhagyod magad, véged. A kapu előtt ott sorakoznak ugrásra készen a feszes bőrűek, a nádszálkarcsúak. Legtöbbjük boldogan beérné az én fizetésem negyedével is, mert azt hiszi, hogy ha már házon belül van, el fogja érni a célját az idős férfi főnököknél. Ennélfogva mindent el kell követnem, hogy ne látszanak meg rajtam a korosodás nyomai. Ha belepusztulok sem öregedhetek meg. Pedig nem bánnám. Nagyon jó érzés lenne egy sikerekben gazdag pálya végén szépen megöregedni. Most azonban csak arra van esélyem, hogy karrierem csúcspontján túljutva az utcára kerülök, a fiatalságommal együtt elveszítem az állásomat is.” Egy karrierépítésbe belefáradt sorstársa így fogalmazta meg ezt a vágyat: „Ebben a nemi szerepeket össze­zavaró világban nem lehetünk igazán nők. Pedig de szép is lenne, ha nem több­felé szaggatva és férfiakkal versengve, hanem nőkhöz méltóan, sugárzóan, melegséget nyújtva létezhetnénk. Ezt várják tőlünk a férfiak is.”

Az emancipált nők egy részére azon­ban egyáltalán nem jellemző a megbá­nás. Főleg a fiatalabb korosztály tovább dacol a férfiakkal, sőt most már szexu­ális téren is háborút indítottak ellenük. A Nők Lapjában így nyilatkozott erről egy magas, karcsú, feltűnően szép lány: „Bár­hová me­gyek, ragadnak rám a férfiak, és roppant élvezem a hó­dítást. Vadá­szom és válogatok; akit megunok, azt úgy hají­tom el, mint a férfiak szokták a nőket. Eszem ágában sincs férjhez menni, nem akarok lekozmálni egyetlen férfi mellett. Semmi kedvem század eleji konyha­tün­dért ját­szani, és otthon csicseregni. Arra sincs szükségem, hogy felsegítsék a ka­bátomat, mert egyedül is fel tudom ven­ni. Nem kell, hogy a fiú megküzdjön ér­tem, hisz nem vagyok én trófea.”

Anyagias világunk a nőket is megron­totta. Keménnyé, számítóvá váltak, akik tisztában vannak azzal, hogyan kell önmagukat meg­csinálni. Gyorsabban alkalmazkodnak a megváltozott világhoz, ha­marabb fel­ismerik a lehető­sé­ge­ket, mint a férfiak. Szépségükkel már nem csak él­nek, hanem vissza­élnek. Erre szük­ségük is van, mivel minden téren na­gyon igé­nyes­sé váltak. Korunk lányai már nem ját­szanak Júliát, mert az érzelmek he­lyett jobban érdekli őket, hogy mi­lyen vastag a Rómeójuk pénztárcája. A nők régen is hajlamosak voltak anyagi hely­zetük alap­ján megítélni udvarlóikat. A falusi kony­hák falvédőjén gyakran ol­vas­ható volt ez a felirat: „Akkor jussak az eszedbe, amikor kenyér lesz a kezed­be!” Ez azonban érthető. A nő csa­ládot akar, a gyerekeket pedig valamiből fel kell nevelni. Egy lusta, mihaszna, nincs­telen férfira nem lehet támasz­kod­ni. Nap­jaink lányai azonban nem a meg­élhe­tésükért aggódnak. Ők jól akarnak élni, luxus életmódra vágynak. Így kese­reg erről egy nősülni vá­gyó diplomás férfi: „Kép­telen vagyok megbízható tár­sat ta­lá­lni, mivel a mai lányok csak a pénzre hajtanak. Csillogni, költeni, tán­colni, flan­col­ni akarnak. Nekik olyan férfi kell, aki jóképű, mint a filmsztárok, és megkíméli őket a fészekrakás küszkö­déseitől. Bele akar­nak ülni a készbe, és ez a legtöbb­jüknek sikerül is.” Ma már ez a klasszi­kus vicc is így módosult:

Egy leszerelt katona kesereg:

-  Uram, én olyan sérülést szenved­tem a háborúban, hogy örökre le kell mondanom a nőkről.

-  Miért mi történt? Ellőtték a pénz­tár­cáját?

A keresésbe belefáradt férfiak egyike erre a szélsőséges véle­mény­re ragadtatta magát: „Ezek nem, nők, hanem él­veteg szukák. Az igazi nők nem így visel­ked­nek.” A mű­veltebbje mindjárt példát is fel tud hozni, hogy a tökéletes nők mi­lyen erényekben bővelkedtek. A pél­dakép Zrínyi Ilona, Munkács várának hős védője. A 300 évvel ez­előtt íródott kró­nika szerint: „Nem csak bátor és szép, hanem okos asszony is volt. Férfias eré­nyeit azonban csak akkor csillogtatta, ha férje távolléte ezt megkívánta. Ha ura otthon volt, illedelmesen vissza­vonult, és férjével szemben oly szolgai engedelmességet tanúsított, hogy jogosan tarthatna igényt arra, hogy a házassági erények megtestesítőjének példaképe legyen.” Nála a házasság szentség volt. Gazdag és előkelő férjében nem a kimeríthetetlen pénzforrást, és az oldalán való páváskodás lehetőségét látta. Ő férjének nem kihasználója, hanem a támogatója kívánt lenni. Azért lépett vele frigyre, hogy segítse őt az ország megmentésért folytatott küzdelemben. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadt vissza. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartott mellette. Fiát, II. Rákóczi Ferencet, a későbbi fejedelmet özvegyen is példamutatóan nevelte. Tisztességét, állhatatosságát, a családjával és a hazájával szembeni elkötelezettségét sem a börtönévek, sem az emigráció nem tudta megtörni. Na de hol vannak ma már a várúrnők, és a nagyasszonyok.

A legreménytelenebb helyzetben a fiatal, egzisztencia nélküli fiúk vannak. Keserves tapasztalataikat jól jellemzi egyikük panasza: „Egy csóró srácot, aki­nek kocsija sincs, észre sem vesznek. A diszkóban unottan válogatnak a körülöttük lihegő fiúhadból. Ha táncra kérek egy lányt, a válasz mindig egy flegma NEM. Az utcán rohanó lányok fölényes, zárkózott tekintete is azt sugallja, meg ne próbálj közeledni hozzám!” Nehogy azt higgyük, hogy ezt a viselkedést az erkölcs szigorodása motiválja. A jelenlegi állapot éppen ellenkező tendenciára vall. Ha a lány a fiú anyagi státusát kielégítőnek találja, akkor arra sincs szükség, hogy legalább a látszat kedvéért néhány napig udvaroljon neki. A helyzet kezd hasonlítani a viccbeli esethez, amikor a fiú megkérdezi: hazakísérhetlek? Erre a lány: meg, igen.

A sikeres nők a házasságban sem képesek megalkuvásra. Legyenek bármennyire emancipáltak, nem akarnak „lefele házasodni”. Egy férfinek eszébe sem jut, hogy lenézze fele­ségét azért, mert az kevesebbet keres, vagy alacsonyabb az iskolai végzettsége. A nők többsége azonban így vélekedik erről: „Nem vagyok hajlandó beérni olyan férfival, aki nem ért el legalább annyit az életben, mint én”. Ennek a következetlen viselkedésnek feltehetően az az oka, hogy a nők tudat alatt még mindig védettségre vágynak, támaszt, és nem társat keresnek a másikban. Összekuszálódott értékrendű világunkban nem csak a férfi-női szerepek, hanem a velük kap­csolatos elvárások is felcserélődtek. Magasra ívelt karrierjük és stabil egzisztenciájuk ellenére a nők továbbra is „biztosra akarnak menni”. Ezért aztán a párkapcsolatok manapság hihetetlen próbatételeknek vannak kitéve. Az egyre sikeresebb és önállóbb hölgyek szi­gorú szűrőjén csak nagyon kevés férfinak sikerül átpréselnie magát.

Ez a hely­zet azonban egy cseppet sem zavarja a nőket. Egyikőjük ezekkel a szavakkal adott nyo­matékot szilárd álláspontjának: „Ha nem találok olyan férfit, aki mellett valóban teljesebbé válik az életem, akkor inkább nem megyek férjhez. Így is remekül érzem magam a bőrömben.” Régen, ha egy nő vonzódott egy férfihoz, azzal elnézőbb volt; hitt benne, hogy az évek során átformálhatja. A mai maximalista nők azonban a környezetüktől csúcsteljesítményt várnak. Amennyiben egy férfit „kishibásnak” tartanak, azonnal lemondanak róla. A független, modern nőknek James Bond-ok kel­lenek. Már a szerelem is csak a múlt emléke. Ha manapság feltűnik egy férfi az emancipált nő életében, azonnal elkezd mérlegelni: „Mit akar ez valójában tőlem? Jó ez nekem? Én aztán nem fogok csalódni! Engem nem fognak becsapni!” Nem vállal sem­mi­lyen érzelmi kockázatot, kép­telen lebontani a maga köré emelt fa­lakat. Különösen riasz­tóan hatnak a férfiakra az értel­mi­ségi nők. Fellengzős ma­ga­tartásuk, öntelt visel­ke­dé­sük már a bemu­tat­kozás­nál megnyilvá­nul. Egy vicc is született erről a „ki­va­gyi” magatartásról. Két fiatal be­mutatkozik egymás­nak:

Fiú: – Hol dolgozol?

Lány: – Az EDS Hungary EMEA North-Central HUB Köz­pontjában dolgozom. Az ABM AMRO Teamhez tartozó Work­place Servi­ces Service Desk-jén vagyok Chat Support Agent. És neked mi a foglalkozásod?

Fiú: – Ács.

 

Miután a nők azt bi­zony­gat­ták, hogy jól meg­állják a helyü­ket férfiak nél­kül is, a teremtés levi­tézlett koronái ezt ko­mo­lyan vették, és visszavo­nultak. Belefáradtak a nemek közötti harcba, egyre többen választják a magányos, agg­legény életmó­dot. Jól érzékelhető ez a helyzet az általuk írt panaszlevelek végkicsengéséből is: Romok­ban hever a fér­fiak önérzete. Vagy: A nemek között háború van, dicstelen és szomorú. Ebben a helyzetben a nő elveszti varázsát, természetességét, tudatosan tagadva eredetét, feladatát, hova­tartozását. Hasonló lényeglátásról tesz tanúbizonyságot ez a vélemény is: „Az otthonhoz való kötöttségük következtében a nőkben tiszteletet parancsoló mértékben alakult ki a szeretetadás, a gondoskodás, a türelem és az önfeláldozás képessége. Az emancipáció folytán azonban fokozatosan elveszítik mindazon képességeiket, melyekben magasan a férfiak fölé emelkedtek. A nőmozgalmak elvették tőlük a női identitásukat. A XX. század végére a nők szeméből eltűnt az igéző fény, csak okoskodó és gondterhelt tekintetek merednek ránk.”

Egy elkeseredett férfi az aláb­bi mondattal zárta levelét: „A lo­vag­kornak vége, nincs már ránk szükség. A nőket már nem vé­delmezni kell, hanem védekezni ellenük.” Nem sok optimizmus su­gárzik ebből a levélből sem: „Be vagyunk zárva gátlásaink, csaló­dá­saink, fásultságunk, a lét­fenn­tar­­táshoz szükséges napi ro­b­o­tunk, halálra ítélt hiú terveink és ábrándjaink, valamint az élet rea­litásainak sziklából épült falai közé.” Néhányan a gőzfürdőben találtak menedéket, és ott darva­dozva merengenek a sorsukon: „Meg vagyunk félemlítve, ki va­gyunk használva, mindenütt gara­ntált a lépéshátrá­nyunk. Itt gubbasztunk a gőzben, és nem me­rünk előjönni.”

Mindezek tetejébe a férfiaknak meg kell küzdeniük azok­kal az álombeli lovagokkal is, akik a romantikus filmekben, és a jelen­leg oly divatos folytatásos „szap­panoperákban” szédítik a nőket. A filmvásznak férfihősei kivétel nélkül mind tökéletesek, vagy ha nem, akkor hibáikat, esendő voltukat oly bájos igye­kezettel tudják kendőzni, hogy nincs az a nő, aki meg ne bocsátana nekik. Az álomlovag papírzacskókkal ügyetlenül egyensúlyozva bevásárol, majd szíve hölgyének meglepetést készít a konyhában. Ha nem sikerül, az sem baj, mert ott van mellette a szál virág, a sejtelmes fényt árasztó gyertyaszál, és a csillogó pezsgőspohár. Melyik nő ne nézné el ilyenkor az ehetetlen vacsorát, főleg, ha a főhős kisfiús, bűnbánó mosollyal hátratolja a székét, majd taxit hív, és elviszi vendégét egy elegáns étterembe. (A filmekben a taxi természetesen mindig abban az időpontban, és ott bukkan fel, ahol éppen kell, és a megfelelő helyen mindig talál parkolóhe­lyet.) Ekkor a férfi lezser mozdulattal kisegíti partnernőjét a kocsiból, finoman lehámozza róla a kabátot, és egy világfi gyakorlottságával (a mindig szabad) asztalhoz vezeti. Istenien rendel, és egész este sziporkázóan szórakoztató.

Hazafelé menet a kocsiban igézően a nő szemébe néz, és kezét finoman a combjára helyezi. Otthon gyengéden átöleli, majd néhány ügyes mozdulattal az ágy felé kormányozza a már teljesen alélt szíve hölgyét, és jöjjön, aminek ilyenkor jönnie kell. A vetkőzést is kedves humor, és néhány intim mozdulat kíséri, hogy ha a gyengébb nemhez tartozó nézők valamelyike még nem zárta volna a szívébe a főhőst, akkor végre megtegye. Az álomlovag utána soha nem alszik (még kevésbé horkol), hanem szótlanul nézi kedvesét, és ezt oly kifejezően teszi, hogy ilyenkor már a legérzéketlenebb amazonok is olva­dozni kezdenek. A zárókép során meghitten beszélgetnek. Teljesen mindegy, hogy miről, a lényeg maga a bensőséges kapcsolat. A filmbeli férfi ­legalább ennyire nagyszerűen viselkedik a gyerekekkel, és mindenkivel, aki csak az útjába kerül. Humora és mindenre kiterjedő figyelme van, így nem csoda, hogy megszeretik. Ezután a néző szerepére kárhoztatott átlagnő az „álomgyárakban” gondosan kimunkált romantikus filmek igazságában bízva elkezdi keresni a sár­mos mosolyú, mindig tettre kész álomlovagját, és sehol sem találja. Hasonlít, párhuzamot von, és lesújtó eredményre jut. A hétköznapi életben csak földönjáró, valóságos férfiak vannak, tele hibák­kal. Mi ez, ha nem átverés?

 

Nem nagy számban, de akadnak olyan férfiak is, akik nem adják fel a harcot. Hihetetlen sok munkával, hiúsággal és ambícióval versenyeznek a nőkkel. Ők korunk menedzser típusú férfiai. Bal csuklójukon mobiltelefont lóbálnak, a jobb kezükben pedig a golfütőt tartják. Rendszeresen hordják szervizre a Mercédeszüket, és a szabadságukat a Kanári-szigeteken töltik. Eközben roppant bizony­talannak ítélik az egzisztenciájukat, állandóan attól rettegnek, hogy a nagy összegű hitelre épített vállalkozásuk csődbe jut. Félnek a jövőtől, a lecsú­szástól, ezért nem tudják rászánni magukat a csa­ládalapításra sem. Társtalanságukat biliárdszalonokban, kártyaklubokban, vitorlázó egyesületekben, illetve a golf- vagy teniszpályán oldják fel, de jobbára csak magányosan támasztják a bárpultot. Közben más feleségével kezdenek ki (mert így kisebb a kockázat), vagy vágyaik kielégítésére fel­keresik a legközelebbi masszázsszalont. Kilátásaikat illetően nem túl optimisták, ezért amíg a felszabadult nők hosszabb távra tervezik az életüket, addig az idegességtől és sok munkától agyonhajszolt férfikollégáik a statisztikai kimutatásokat böngészik. Mind ijedtebben veszik tudomásul, hogy a szívinfarktusban elhaltak átlag élettar­tama rohamosan csökken, és egyre jobban megközelíti az ő életkorukat. Ezek után csoda-e, hogy már nekik sincs ihletük a szerelemre?

Kis számban ugyan, de léteznek igazán értékes férfiak is. Őket azonban annyira lefoglalja a munkájuk, alkotó tevékenységük, hogy elfogadják a társtalanságot, beletörődnek a magányba. Miután a nőkkel ellentétben a férfiak számára nem lételem a család, a gyerek, ezért életfilozófiájukat leginkább az a Kiplingtől származó aforizma fejezi ki, mely szerint: „A házasság gátolja a férfit a munkájában, meg­köti a kezét, és szétszórja a gondolatait.” A kapcsolatteremtés szándéka tehát egyre jobban beszűkül, a kultúrája fokozatosan elsorvad. Legnagyobb mértékben a nők szenvedik meg ezt a helyzetet, mert a bennük működő ösztönök elemi erővel kényszerítik ki belőlük a pár­vá­lasztást, az utódok létrehozását szolgáló „fészekrakást”.

A hozzászólók egyike ekképpen vélekedik erről: „A nők lelkiznek, hogy nem szeretik őket eléggé, közben eszükbe sem jut, hogy ők rúgták fel a játék­szabályokat, és hagyták el a családi fészket. Többé nem akarják a simulékony, doromboló kiscica szerepét játszani, és a férfiaknak sincs már kedvük a napi munka, valamint a másodállásból eredő túlórák után a romantikus esti sétákhoz, a holdfényes éjszakában folytatott enyelgésekhez. Az élet másfajta magatartást kény­szerített ránk, ezért a XX. század vége felé már egyszerűen nincs energiánk egymásra.” Ennek egyik következménye a jelenlegi magánydömping, az egyedüllét. Az ember azonban társas lény, így nagyon sokan pánikba esnek a magánytól. Egy bizonyos kor után az egyedülléttől való félelmükben belemennek bizonytalan kapcsolatokba, melyekből csak maradandó lelki sérülések, és nemegyszer komoly anyagi veszteségek árán kerülnek ki.

Az egyedül maradás másik oka a túlzott elvárás. Korunk lányai olyan magasra helyezték a „lécet”, amelyet egy férfi sem tud átugrani. Igényeik a csillagokat ostromolják, amit képtelenség teljesíteni. Arra sem hajlandóak, hogy magukhoz emeljenek valakit. Így ír erről egy önkritikus nő: A legnemesebb női tulajdonságok közé tartozik a megértés, elfo­gadás, odaadás, aminek a fényétől, melegétől elindul a másikban a változás. Rengeteg nő panaszolja, hogy „nincsenek férfiak”. Én pedig azt látom, hogy éppígy „nincsenek nők” sem, akik a nőisé­gük megélésével tudnának férfit teremteni maguknak. Ugyanis az, hogy egy „férfilehetőségből” férfi lesz-e, rajtunk is múlik. Állandó elvárásokkal és elégedetlenséggel senkit nem lehet felemelni...

 

Nem kis gondot okoz a biológiai óra, amely a harmadik „X” elérésekor minden nőben elkezd ketyegni. Az anyaság vágyától hajtva ilyenkor attól sem riadnak vissza, hogy maguk tegyék meg az első lépést. Az egyenjogúság elvileg lehetőséget ad a nők kezdeményezésére; a baj csak az, hogy az öröklött szerepminták lassabban változnak a gondolkodásmódunknál. A szerepcsere a legtöbb férfit zavarba hozza, amiből igen kínos jelenetek adódhatnak. Mivel az élet minden területére kihat, hogy milyen a magánéletünk, ez a helyzet már népgazdasági szinten is komoly károkat okoz. Sokak szerint vissza kellene állítani az eredeti családmodellt, a hagyományos értékrendet, ettől talán rendbe jönnének a dolgok, és előke­rülnének a férfiak. A baj csak az, hogy a társadalom jelenleg nem tudja elviselni azt a terhet, amit az egykeresős családmodellel járó jövedelemnövelés, és a jelentős munkaerő-kiesés okozna.

A régi helyzet visszaállítása egyébként is lehetetlen. Ha egy mesebeli tündér duplájára növelné az egyes országok nem­zeti jövedelmét, a nőket már akkor sem lehetne visszakényszeríteni a „fakanál” mellé. Az önmegvalósítás joga ugyanis nemektől függetlenül minden embert megillet, emiatt a nőknek csak egy része térne vissza a családi védőernyő alá. Mellesleg magánjellegű próbálkozások már folynak ezen a téren. Azok a nyugat-európai férfiak, akik­nek elegük lett az önmegvalósító nőkből, évek óta előszeretettel utaznak a Távol-Keletre, házias feleséget szerezni. Azonban nem mennek velük sokra, mert az új környezetben az ázsiai feleség is hamarosan elkezd emancipálódni, látván, hogy erre mód van.

[

Sajnos a jelenlegi helyzetnek van még egy minden eddi­ginél károsabb, a civilizációnk, kultúránk fennmaradását veszélyeztető követ­kez­ménye is. A családok felbom­lá­sával, a családon belüli szerepkörök összemosódásával egyre több az elzüllött gyerek. Nincs aki ne­velje őket, mivel a szülők nem érnek rá. Para­dox módon a legtöbbször azért haj­tanak, hogy a gyermekük­nek min­de­ne meglegyen. Eközben nem marad idejük a legfontosabbra, a nevelé­sé­re. Az anyát, akire ko­ráb­ban ez a sze­rep hárult, lefoglalja a karrierje, az apa pedig a túlórák után csak késő es­te kerül haza, amikor a gyerekek már alszanak, ezért rábíz­zák cseme­téiket az iskolára. Ma már azonban az iskola sem áll a helyzet magas­la­tán, a nagy tudással, külde­tés­szerű hiva­tás­tudattal rendelkező lelkiismeretes tanárok kihaltak, és a modern kor ál­tal kitermelt álszent törvények sem teszik lehetővé a korábban jól bevált szigorú nevelési elvek alkalmazását. Így jobb híján az utca neveli a jövő nemzedékét. Hogy milyen ered­ménnyel, azt nap mint nap tapasz­tal­hatjuk.

Így beszél erről egy korábbi inter­jú­alany: „A tömegköz­lekedési eszközökön is kedvetlenül utazom. A nagy lakli kamaszoknak eszükbe sem jut, hogy átadják helyüket a villamoson, lelkiismeret-furda­lás nélkül, nyugodtan ücsörögnek a széken. A legszörnyűbb az, hogy ez a mi hibánk, mi neveltük őket ilyenné, pontosabban azért lettek ilyenek, mert nem neveltük őket.” Az egész világon ez a kedvezőtlen jelenség tapasztalható, Amerikától Japánig. A jelenlegi „apátlan-anyátlan” korcs szituációkban, és a gyermeket egyedül vállaló nők által kitermelt eleve csonka családokban nem is lehet másképp. Az előbbi példára visszatérve, honnan kellene tudniuk a villamoson gyanútlanul ücsörgő kama­szoknak, hogy mi illik, és mi nem, ha senki nem veszi a fáradságot, hogy elma­gyarázza nekik. A kulturált magatartás hosszan tartó, gondos, türelmes nevelés hatására alakul ki, ami a jelenlegi feje tetejére állított viszonyok között megvalósíthatatlan. Tovább rontja a helyzetet a tekintélyhiány is. Az apák már elveszítették korábbi tekintélyüket, az anyák pedig még nem tudtak rá szert tenni. A vezetés, az erős kéz hiánya pedig nem csak a társadalomban okoz zűrzavart és szétesést, hanem annak legkisebb sejtjében, a családban is.

Rohanó világunkban egyik szülőnek sincs ideje arra, hogy a gyermekét nevelje. Helyette egy igen kényelmes megol­dást választanak, leültetik őket a televízió elé, mondván, hogy amíg a műsort nézik, nincs velük gond. A szabad­idő lekötésének ez a sajátos módja azonban igen súlyos prob­lémákhoz vezet. A fejlődő lélek ugyanis nem tud különbséget tenni a látottak és a valóság között. A hosszúra nyúló tévézés, a műsorok válogatás nélküli megtekintése során elkerülhe­tetlen, hogy a gyerek szembekerüljön hétköznapjaink brutális megnyilvánulásaival. Ezek a negatív élmények, az ismét­lődő impulzussorozatok révén előbb-utóbb törvényszerűen átmennek a valóságba, és cselekvéssé válnak. A gyerek amúgyis hajlamos a kegyetlenkedésre. Először csak a babáját csonkítja meg, de később ráront a pajtásaira is.

Sajnos a tévé egy olyan tömegkommunikációs eszköz, amely teljesen le tudja kötni a gyereket. Valósággal megbabonázza őt, működése folytonos szuggesztióval jár. Ezáltal emocionális fertőzést hoz létre, ami utánzási reakciót vált ki. A kiforratlan ember ugyanis alapvetően mintakövető. Lemásolja azt, amit lát. Ennek következtében rohamosan nő a fiatalkorúak által elkövetett agresszív cselekedetek száma. Az esetek többségében a gyerekek felnőtt bűnöket követnek el, olyanokat, amilyeneket a képernyőn látnak. Az elkövetés ­módja egyértelműen arra utal, hogy ezek a megnyilvánulások a legtöbbször utánzott bűncselekmények. A begőzölt fejű tinédzserek az iskolaudvarokon, az utcán, sőt otthon is az akcióhősöket utánozzák. A statisztikai kimutatások szerint egy-egy akciófilm levetítése, vagy egy új horrorkazetta forgalomba hozása után ugrásszerűen megnő az utánzott öngyilkosságok, vagy a különféle szadista megnyilvánulások száma az ifjúság körében. A hormontermelődés fokozódása is növeli az agressziót. A mérések szerint egy kemény akciófilm megtekintése után jelentősen nő a fiatal férfiak tesztoszteronszintje. Ez a helyzet termelte ki az új gyerektípust, amelyik gyilkol.

A villanypásztor elé lökött gyerekek közös jellemzője, hogy olyan érzelmi vákuumban élnek, ami lehetővé teszi, hogy elképesztő bűnöket hajtsanak végre a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás legcsekélyebb érzése nélkül. Az elkövetett bűnökért azonban nem ők a felelősek, hanem a szülők, akik ahelyett, hogy egy határozott mozdulattal elzárnák a televíziót, és kezükbe vennék gyermekük nevelését, önzésből, kényelemszeretetből magukra hagyják őket. Amerikai szociológusok tanulmányából vett idézet szerint: „A gyerek háromféleképpen tanul: saját tevékenysége, az oktatás révén, és úgy, hogy a környezetét szem­­lélve öntudatlanul magába szív bizonyos ismereteket. Ez utóbbi a leghatáso­sabb, és születésétől fogva tudattalanul is működik.” A televízió éppen ezen a módon hat, szisztematikusan fertőzi gyer­­­me­keinket, szinte hipnotikus erő­vel a bűn útjára sodorja őket. Hasonló a helyzet az agressziót gerjesztő számítógépes játékok­kal.

Társadalmunk fennmaradása érdekében sürgősen el kellene kezdenünk gyermekeink neve­lé­­sét, mert ami most folyik az min­den, csak nem gyermekne­ve­lés. Első lépésként meg kell törnünk a kép­ernyőfüggőségü­ket. Ne hasz­náljuk villanypász­tor­ként a tele­víziót. Aki nem tudja miként tölt­­hetné el a tévé illetve a szá­­mítógép elzárása kö­vetkeztében felszabaduló időt tartalmasan a gyermekével, praktikus ­taná­cso­kat kaphat a szak­iro­dalomból. Az ötletadó könyvek közül igen sikeresnek bizonyult az ameri­kai Steve és Ruth Ben­nett szer­zőpáros: „Kap­­csold ki a tévét” és „Gyerünk a szabadba – 365 szabadtéri já­ték” című mű­vei. Ezekkel a ta­nácsokkal azon­ban csak azok tudnak kezdeni vala­mit, akik hajlandóak időt sza­kí­ta­ni szülői kötelezettségük ellá­­tására. Nem tűr halasztást a plá­zagye­rekek, a lődörgő hely­ke­re­sők nevelé­sé­n­ek kézbevétele sem. Ezek a gye­rekek érzelem­sze­gény csa­lá­di közegből a plázák álsá­gos, felszínes világába menekül­nek. A „csodák palotáiban ” pró­bál­ják megtalálni a boldogságot. Kivonulnak a világból. Soku­kat betel­jesületlen vágyaik hajt­ják a plázákba. Ez a világ leg­alább külsőségekben kielégíti az in­ger­éh­sé­güket. Abban az illúzió­ban ringatják magukat, hogy itt annyi minden történik, holott velük valójában semmi sem tör­ténik. Ezt az újkori je­lenséget sem könnyű felszá­mol­ni, a plá­zákban csavargást csak értel­mes programokkal lehet felváltani.

A statisztikai felmérések sze­­rint egy amerikai apa na­ponta átlagosan 37 másodpercet foglalkozik a gyermekével. Nagyjából ennyiből áll a ne­velés: „Mi van, haver? Voltál iskolában? Nehogy mellé járj, mert levágom a füledet! Nem kell pénz? Ja kell, menj anyádhoz, majd ő ad.” Ezután kinyit két sörös dobozt, és leül a tévé elé. Nemsokára elbó­bis­kol, és mire felébred, a gyerek már ágy­ban van. Elzárja a ké­szüléket és ő is lefekszik. Más­nap korán reggel mun­kába in­dul, de ekkor még az egész csa­­lád alszik. Este kezdődik az egész elölről. A hétvégén te­kéz­ni vagy pecázni megy a ha­verjaival, mivel neki is jár egy kis kikapcsolódás „az egész he­ti robot után”. Az ilyen gyerek sohasem nő fel, csak meg­nő. Nincs, aki felnevelje. Az ily mó­don felnőtt nemze­dékre mond­ják a szocioló­gu­sok, hogy de­ficites személyi­sé­gek. Képte­le­nek meghitt érzel­mek átélésé­re, és normális társ­kapcsolatok kialakítására. Emi­att pótcselek­vésekhez folyamodnak (alkohol, drog, szerencsejátékok, kény­szerevés stb.). Közéjük tartoz­nak a munkamániások is, mert képtelenek a szabadidejüket értelmesen eltöl­teni, nem tudnak tartalmasan élni.

A legtragikusabb állapotok azonban a társadalom pere­mén tengődő családokban uralkodnak. Ezekben a létminimum alatt élő, illetve bűnöző életmódot folytató közösségekben meg sem kísérelik a gyerekek nevelését, így több­ségük már 10-12 éves korban ko­moly bűncselekményeket követ el. Ezeknek a gye­rekeknek a jogi és er­kölcsi tudatuk olyan alacsony szin­ten áll, hogy a másik ember tulaj­dona, élete semmit sem számít ne­kik. Mivel a felnőttek cserben­hagy­ták őket, nem rendelkeznek olyan erkölcsi nor­mákkal, amelyek meg­akadályoznák bűnözővé válásukat. Egyéni sérelmeiket már kamasz­kor­ban filo­zófiává duzzaszt­ják, és erőszakos cselekedeteiket ez a be­szűkült tudati szin­ten összetákolt tév­eszme motiválja. A nevelés hi­ánya, az élet valódi érté­keinek a meg nem ismerése örvényszerűen egyre lejjebb húzza őket a bűn mo­csarába, felmérhetetl­en károkat okoz­va ezzel a társada­lom­nak. Ezt elkerülendő, komo­lyan kézbe kellene venni a kallódó gyerekek nevelését. A bűnt ugyan­­is egy­szerűbb és olcsóbb megelőzni, mint üldözni. Platon szerint: „Pásztor nélkül nem lehet meg a nyáj, tehát a gyerekeknek is szükségük van felügyeletre.”

Hogy mennyire fontos a közeg, a kultúra, amelybe beleszületik az ember mi sem bizonyítja jobban, mint annak az indiai kisfiúnak az esete, akit egy párduc még csecse­mő korában elrabolt, és ötéves ko­ráig nevelte. Amikor megtalálták a gyermek fogával tépte szét az élő csirkét, úgy viselkedett, mint egy ragadozó. Utána három évbe telt, amíg megtanult két lábon járni. Civilizált ember azonban sohasem lett belőle. Ugyancsak Indiában két kislányt egy farkas nevelt fel. Éjszaka voltak aktívak, farkashangon üvöltöttek, nem használták a kezüket, lefetyelve ittak, és négykézláb, kérges könyökükön s térdükön jártak. 6 évbe telt, míg egyikük megtanult normálisan járni, de az új környe­zetben csak 8 évig élt. Ezalatt csupán 30 szót volt képes elsajátítani. Valójában ezek a gye­rekek éle­tük végéig állatok maradtak, a leggondosabb oktatás sem volt képes már embert nevelni belőlük.
Ez a jelenség fordított esetben is megmutatkozik. Ha elvinnének tőlünk néhány átlagos képességű gyereket egy olyan bolygóra, ahol a miénket nagyságrendekkel meghaladó színvonalú civilizáció él, akkor a lelki fej­lettségük viszonylag alacsony szintje ellenére képesek lennének beilleszkedni az ottani társadalomba. Valószínűleg a társadalom legalján foglalnának helyet, de ha az ott kapott neveltetéssel és ismeretekkel visszatérnének, hozzánk képest földre szállt angyalnak számítanának. Ebből is látszik, hogy mennyire döntő szerepe van annak, hogy milyen közegbe születünk bele, vagy milyen oktatásban részesülünk. Ezért annyira fontos az alsóbb társadalmi osztályok, a társadalom peremén tengődők segítése, felemelése. Ha ezt nem tesszük meg, akkor sohasem szabadul meg a világ attól a primitív emberhadtól, amely a bűnözés legfőbb forrása, és akiknek az eltartása világszerte dollár­milli­árdokat emészt fel anélkül, hogy ebből akár a segélyezetteknek, akár a társada­lomnak haszna származna. A támogatottak ugyanis a kapott segélyeket elverik, szigorú nevelési elvek, megfelelő kulturális háttér hiányában nem képesek hasznosan elkölteni. Sorsuk ugyanaz marad, mint ami volt; gyermekkori viselkedési minta, példakép hiányában sohasem válik civilizált, önmagáért felelősséget vállaló ember belőlük. Ezeknek az embereknek az életmódját, gondolkodásmódját kellene megváltoztatni, méghozzá gyermekkorban, amikor erre a legfogékonyabbak.

Ennek leghatásosabb módja az erkölcs oktatása lenne. Ha nem tanul a gye­rek otthon vagy az iskolában alapvető viselkedési normákat, értékrendet, akkor számára nem léte­zik bűn. Az ilyen gyereknek a bűn csak egy büntetőjogi fogalom: „Igyekezni kell, hogy ne kapjanak rajta!” Ez az életfelfogás azonban előbb-utóbb nem csak az egyént, hanem a társadalmat is végveszélybe sodorja. Minden embernek szüksége van egy erkölcsi fékrendszerre, ami az életét igaz­gatja. Miután ezzel ma már egyre kevesebben rendelkezünk, így nem csoda, hogy oda jutottunk, ahol most vagyunk, és ez csak a kezdete a ránk váró romlás­nak. Régen a keresztény eszmerendszer, a vallásos neve­lés istenfélővé tette az embe­reket. Ez igen erős erkölcsi tartást adott mindenkinek, mert a hívő ember neveltetésénél fogva elfogadott egy tőle független erőt, hatalmat, és minden­napi tevékenységét ez szabta meg. A vallási alapon erkölcsössé nevelt ember nem azt nézte, hogy életének egy-egy cselekedete a törvény mely paragrafu­sába ütközik, hanem azt, hogy amit tesz, Istennek tetsző-e? Az ateizmus előretörésével azonban a hit szinte az egész világon háttérbe szorult, és ezáltal megszűnt a bűnözéstől visszatartó legfőbb erő is.

Ezt a hibás fejlődési irányt csak úgy tudjuk visszafordítani, ha visszaállítjuk a korábbi keresztény eszmerendszert, vagy teret engedünk egy új hitnek, amelyben szintén központi helyet foglal el a teremtő és mindent felügyelő Isten. Ez utóbbi születését a keleti vallások több évezredes tanain kívül azok a legújabb tudományos felfedezések is elősegítik, amelyek a hitetlenek számára is egyre meggyőzőbbé teszik, hogy életük minden egyes mozzanatát átszövi egy Földön túli hatalom léte. Ez a mindenható hatalom fizikai világunk legapróbb megnyilvánulását is állandóan szemmel tartja, sőt rögzíti, és sajátos törvényei által állandóan gondoskodik róla, hogy minden cselekedetünk következménye előbb-utóbb visszahasson ránk. Az ok-okozati törvény, valamint a kozmikus embertípusra jellemző magasrendű erkölcsi normák megismerését jelentős mértékben elősegíthetik a régi írások, pl. a Gilgames-eposz, a Dzyan-könyve és a Védák-könyvének alapos tanulmányozása is. Ez a három mű nem puszta mitológia, hanem mély titkokat, és elmúlhatatlan igazságokat feltáró hatalmas misztérium.

[

Korunk felfokozott élettempója nem használ a családi életnek. Mint láttuk, az emancipáció tovább rontotta a hely­zetet, ma már szinte háborús viszonyok uralkodnak a nemek között. Nem csoda, hogy világszerte csökken a házasság­kö­tések száma. Modern világunk nem az elköteleződések kora. Telítve vagyunk hamis illúziókkal, az önmegvalósítás kímé­letlen önérvényesítésre törekvő példáival, még a levegőben is van valami „egy életed van, használd ki” hangulat. Mind többen vannak, akik ki is használják, legfőképpen a másikat. Ezért aztán fájó sebeiket „nyalogató”, rejtegető nők és férfiak méregetik egymást bizalmatlanul, és egyre kevésbé tudják, mit akarnak adni s kapni. Ma már csak szólam, hogy „a házas­ságok az égben köttetnek”. Sokan az eskü szövegét, az „egy­más mellett jóban, rosszban való kitartást” sem veszik komo­lyan. A legtöbb házasság azoknak a technikáknak a gyakorlása, hogy miként lehet a másikból, az élettől a legtöbb előnyt kicsikarni. Alázatról, türelemről, áldozatokról, a rossz elviseléséről mind kevesebben akarnak hallani. Ilyen körülmények között az ember százszor is meggondolja, hogy mit és mikor lépjen, hiszen senki sem szereti kiszolgáltatni magát. Emiatt egyre kevesebben és egyre kisebb meggyőződéssel állnak az anyakönyvvezető elé, hogy kimondják a „bol­dogító” igent.

Mivel az állam nem tud, és nem is nagyon akar ezen az áldatlan állapoton változtatni, az egyén öntevékeny módon próbál kiutat találni a nehézségekből. A problémák áthida­lására több módszert is kipróbáltak már, pl. a házasság előtti vagyonmegosztás, külön háztartás fenntartása. Sokan vannak, akik az együtt­éléssel járó bajok tompítására, illetve kiküszöbölésére az élettársi kapcsolatot választották. Ennek a modern életvitelnek a hívei azt vallják, hogy a házasság­levéllel megpecsételt együtt­élés nem használ a kapcsolatnak, mert mindkét felet elbizakodottá teszi. A férj azt hiszi, hogy a felesége most már élete végéig rabszolgaként fogja őt szolgálni, a feleség pedig azért érzi nyeregben magát, mivel tudatában van annak, hogy a törvény az ő oldalán áll, így válás esetén a férje mindenét elveszti, földönfutóvá válik.

Az élettársi kapcsolatban azonban nyitott az ajtó, bármelyik fél bármikor kisétálhat rajta, törvényes következmények nélkül. Ezért a partnerek sokkal többet megtesznek az együtt maradásukért. Szinte naponta meghódítják egymást, mert tisztában vannak vele, hogy csak a másik megbecsülése, tiszte­letben tartása esetén marad tartós a kapcsolatuk. Ebben a szituációban nincs kényszer vagy függőség, amely valamelyik felet megalkuvásra késztetné, így a despotikus mód­szerek alkalmazásának lehetősége kizárt. Egy szabad ember megtartása csak demokratikus eszközökkel lehetséges, ezért nem csoda, hogy mindkettőjük sokat tesz azért, hogy kivívja társa elismerését. Ők nem a házasságukra ügyelnek görcsösen, hanem saját magukra. Arra, hogy ugyanolyan érdekesek, rokonszenvesek, izgalmasak és kissé elérhetetlenek legyenek egymás számára, mint a kapcsolatuk kezdetén. Nagy előnye még az élettársi viszonynak, hogy nem alakul ki bezártsági kényszer, egyik fél sem érzi börtönben magát, ezért nem törekednek arra sem, hogy megcsalják egymást. Ahol a partnerek megőrizték a szabadságukat, ott másképpen ítélik meg ezeket a dolgokat. Fel sem merül bennük a megcsalás lehe­tősége, hiszen ha valamelyik félnek már nem felel meg a régi partner, akkor egyszerűen otthagyja, ha meg kielégíti az igé­nyeit, akkor miért csalja meg.

Más a helyzet akkor, ha a partnerek gyereket is akarnak. A gyereknevelés ugyanis nagy felelősséggel jár, a család biztos alapokon kell, hogy nyugodjon, és a szilárd kötelék csak törvényes kereteken belül teremthető meg. Azért sincs értelme ebben a rendezetlen helyzetben utódok létrehozására vállal­kozni, mivel ma már a legtöbb országban a jog nem tesz különb­séget a törvényes és a „törvénytelen” együttélés között, ha gyermek is származik belőle. Ez esetben elég a közös háztartás bizonyítása, és a vagyonmegosztás ugyanúgy zajlik, mint a házasság felbontásakor. A családalapításra törekvők jól teszik, ha ebben a szituációban nem halogatják túl sokáig a házasságkötést, mert az élettársi kapcsolatnak is vannak hátrányai. A folytonos egymásra figyelés, az indulatok visszatartása, a veszekedések kerülése egy idő után jelen­tős belső feszültséget okoz. Ezért a házassági terapeuták óva intenek attól, hogy egy hosszan tartó élettársi kapcsolatot később házassággá alakítsunk. Ebben a viszonylagos biztonságban ugyanis mindkét fél szabadjára engedi az indulatait, kiadják magukból a korábban felgyülemlett mérget, ami teljesen tönkreteszi a kapcsolatot.

Az életet keresztül-kasul átszövik a különböző nehézségek, melyekből ­nagyon nehéz kilábalni. A megoldást nehezíti, hogy a problémák gyökere sokszor az életnek nem is abban a szférájában van, ahol a bajok mutatkoznak. A nemek közötti viszony rendezetlensége olyan széles körű romboló hatást gya­korol ránk, amelynek nyomon követése szinte lehetetlen. Jellemző az áttételek kuszaságára, hogy gyakran a táplálkozási zavarok mögött is ösztönvilágunk rendezetlensége és érzelmi problémák húzódnak meg. Az ösztönrend­szer legerősebb eleme a nemi ösztön, amely a legtöbb gond okozója. A nemi ösztönében sérült ember ugyanis sokszor az önfenntartási ösztön elfojtásával reagál az élet kihívásaira. Ha pl. egy nő házas­sága boldogtalan, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb primitív, ösztönszerű örömszerzésre rendezkedik be. Ez a pótlólagos örömforrás többnyire az evés, ilyenkor buli­miás rohamai lesznek, vagyis betegre eszi magát, majd bűntudata támad, és kihányja. Gyakran előfordul azonban, hogy a nemileg kiegyensúlyozatlan ember az alkoholban talál vigasztalást, vagy elkezd dohányozni, súlyo­sabb esetekben pedig rászokik a drogokra. A káros szenvedé­lyek tehát legtöbbször pótcselekvésként alakulnak ki „valami öröm nekem is kijár az életben” alapon. Az egészségtelen életmód kiváltó oka lehet még a kusza, örömtelen, szegényes, céltalan vagy léleknyomorító élményekkel teli élet is. A pótcselek­vések azonban nem oldják meg az eredeti gondokat, sőt pozitív visszacsatolás formájában súlyosbítják azokat. Az alapprob­léma idővel egyre kellemetlenebbé válik, és az ebből fakadó fruszt­ráció, zavarodottság újabb nehézségek láncolatát indítja el. Ez a folyamat önszervező, ezért csak nagyfokú tudatossággal, elszántsággal és akaraterővel lehet belőle kilábalni.

A kiutak egyike: más, több sikerrel kecsegtető ösztönök irányába terelni az energiákat. Ilyen meg­oldás lehet pl. a sport, az intenzív munka, a ta­­nu­lás, egy hobbi vagy valamilyen társadalmi tevé­keny­­ség. Sokan vannak, akik eljutnak erre a felismerésre, és sikeresen alkalmazzák ösztöneik fontossági sorrendjének átértékelésében, de olya­nok is akadnak, akik túlkompenzálják az alap­ösztön sérüléseit. Ilyenkor erőszakos cselekmé­nyekbe kezdenek, összevissza törnek-zúznak min­dent, ártatlan embereket bántalmaznak. A vanda­lizmus súlyosabb formája, amikor valaki elvi ala­pon, módszeres túlkompenzálásba kezd. Ezekből lesznek a hatalom megszállottai, gengszterek, ter­roristák, diktátorok. Az ösztönzavarok kátyújából való menekülésnek sajnos van egy önagressziós válfaja is. Ennek legsúlyosabb megnyilvánulási formája az öngyilkosság, de ide tartozik az ano­rexia, amelynek szintén az önfenntartási ösztön a kárval­lottja. Az anorexia nem más, mint a túlevés ellentéte. Aki ebben a pszichés zavarban szenved, az úgy próbálja a problémáit lereagálni, hogy szin­te a sírba koplalja magát. A nemi ösztön sérüléseit nem a külvilág felé irányuló cselekedetekkel vezeti le, hanem önmaga ellen fordul. Döntésképtelensé­ge miatt azzal bünteti magát, hogy nem eszik. Ha ez a probléma a kamaszkorban jelentkezik, akkor az illető többnyire kinövi, családi vagy pszichiátriai segítséggel rendeződnek a dolgok. A környezet részvétlensége, nemtörődömsége esetén azonban az ilyen helyzetek gyakran tragédiába torkollnak, vagy a káros szenvedélyek irányába sodorják az egyént, és az eredeti baj függőségi betegséggé transzformálódik.

 

Az eddig elmondottak alapján megállapítható, hogy rengeteg aka­dálya lehet a boldogságnak. A raj­tunk kívül álló okok ellen nem so­kat tehetünk, de szám­talan eset­ben a bajok előidézői mi ma­gunk va­gyunk. Gyakran előfordul, hogy egy ostoba megjegyzéssel, egy fe­le­lőt­len ki­jelentéssel, vagy más ap­ró meg­nyilvánulással egyik percről a má­sikra tönkretesszük bimbózó kap­cso­latunkat, és ezzel a boldog­sá­gun­kat. Ez azonban könnyen ki­kü­szö­bölhető lenne, ha jobban meg­­is­mer­nénk egymás lelkivilágát. Ezál­tal tudatosan elkerü­lhet­nénk azokat a buktatókat, ame­lyek pilla­natok alatt képesek meg­mérgezni a leg­ide­álisabbnak tartott kapcsolatot is.

A férfiak számára szolgáló in­telmek közül talán a legfontosabb, hogy a nők semmitől sem irtóznak jobban, mint az erőszaktól. Nem vé­letlen tehát, hogy sok országban már a jog eszközeivel is szank­cio­nálják a szexuális molesztálást. A férfiak gyengébb nemmel szemben tanúsított tolakodó, sőt sok esetben agresszív viselkedése poligám alap­mentalitásukra vezethető vissza. A legtöbb férfi ugyanis azt képzeli magáról, hogy ő egy kakas a baromfiudvarban, és az a dolga, hogy előbb-utóbb minden tyúkot magáévá tegyen. Sokan közülük csupán tárgyként kezelik a nőket, akik arra szolgálnak, hogy az éppen rájuk tapadó hím szexuális étvágyát kielégítsék. El sem tudják képzelni, hogy adott esetben olyan bensőséges kapcsolatot is ki lehet alakítani egy nővel, amelyben fel sem merül a szexuális viszony létesítése, csupán barátai lesznek egymásnak. Ma még a férfiak zöme a nőstényt, és nem az embert látja a nőben. A XXI. század küszöbén azonban ideje lenne már felülemelkedni az állati ösztöneinken. Nem kell minden nőt megszerezni, aki szembe jön velünk az utcán vagy a hivatalokban. Nem esik csorba férfiúi önérzetünkön, ha kulturált módon kezeljük őket, és végre abbahagyjuk a molesztálásukat.

Szexuális érdeklődésünk eddigi primitív, harsány kinyilvánításának vannak finomabb formái is. A new age korában nekünk is át kell térnünk a metakom­munikációs csatornákon történő kapcsolatteremtésre. Ennek lényege, hogy a kezde­ményezés nem szavakban, tudati szinten zajlik, hanem az illető tudat­alatti visszajelzései alapján. Csak akkor van ­jogunk közeledni valakihez, ha visszajelzései erre felbátorítanak bennünket. Ennek módja többféle is lehet, a szemen át történő üzenetváltástól kezdve, a mimikai jelzéseken keresztül, a testbeszédig. Meg kell tanulnunk értékelni az empatikus jelzéseket, mivel ezek egyértelműen mutatják, hogy érdeklődésünk pozitív visszhangra, vagy kategorikus elutasításra talált. A kozmikus embertípus ugyanis messzemenően tartózkodik az erőszak minden megnyilvánulásától, nem ront rá a másikra, még akkor sem, ha az egy neki tetsző nő.

Amiatt ne aggódjunk, hogy ez a fajta kommunikáció nem fog működni, a nők ugyanis ősidők óta mesterien alkalmazzák a kapcsolatteremtésnek ezt a módját, így már kellő gyakorlatra tettek szert. (A tudattól független kommunikáció alapos isme­rete nem csupán a szexu­ális kezdeményezést könnyíti meg, hanem a társadalmi érintkezést is jelentős mértékben előse­gíti. Érdemes tehát a gesz­tu­sokkal kapcsolatos szakirodalmat tanulmányozni, mert ezek ismerete ma már minden kultúrember számára elengedhetetlen. A számtalan könyv közül talán Allan Pease: Testbeszéd című műve a legsikeresebb, amely nálunk már több mint egy tucat kiadást ért meg.)

A testbeszéd megismerése azonban csak az alap, mivel a gesztusokon és a hanghordozáson kívül a tudatalattinak is fontos szerepe van az emberi kapcsolatokban. A tudatalatti túlnyomórészt a szemen keresztül nyilvánul meg, de a mimi­kát és a testtartást is felhasználja információátadásra. A verbális közlés csupán 7%-át teszi ki a kommunikációnknak, mondandónk 93%-át a testünk és a lelkünk közvetíti. Két ember közötti kommunikációban az üzenet 55%-át hordozza a testbeszéd, 38%-át a hanglejtés, és mindössze 7%-át a szavak, vagyis amit valójában közölni akarunk. A testbeszéd lelkünk fejlettségi szintjéről árulkodik, a hanglejtés pedig pillanatnyi lelki állapotunkat tükrözi. Ezért az utóbbi mímelhető, amennyiben érdekünkben áll, pillanatok alatt átválthatunk mézesmázos stílusra. A testbeszéden azonban tartósan nem tudunk uralkodni. Elég egy váratlan fordulat, egy meghökkentő közlés, felismerés, és máris kiesünk a szerepünkből A magunkra erőltetett álarc alól elővillan valódi énünk. Ezért nem sok értelme van a színészkedésnek, tartós sikert nem érhetünk el vele, hosszú távon senkit sem tudunk félrevezetni. Azért sem, mert a megjátszás óriási figyelmet, nagyfokú összpontosítást, állandó készenlétet igényel, ami nagyon fárasztó és idegesítő.

Tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi érintkezésben sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogyan beszélünk, mint ­annak, hogy mit mondunk. Nem véletlenül született az a mondás, hogy: „Mindegy mit mondasz, az a fontos, hogy jól hangozzék.” A szavainkat ugyan kontroll alatt tudjuk tartani, de a tudatalatti megnyilvánulását nem lehet elfojtani. A legkörmönfontabb hazugságba is belesülünk, ha gesztusaink ellentmondanak szavainknak. Mozdulataink pontosan kifejezik lelkiállapotunkat és jellemünket. A fenti témakörnél maradva pl. hiába vallunk szerelmet, ha a sze­münkből üresség, szenvtelenség árad. Partnerünk akkor sem hisz nekünk, ha égre-földre esküdözünk, mert szavaink 7%-nyi súlya nem képes elkendőzni az igazságot. A lélek nem hazudik, és sokszor már a kérdés feltevése előtt jelzi, hogy milyen válaszra számíthatunk.

 Az arcunkon azonban nem csak a lelkünk minősége tükröződik vissza, hanem az előéletünk is. Aki fiatal korában kicsapongó életet élt, aki a testi gyönyörszerzést tekintette élete céljának, és nem szalasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy határtalan kéjvágyát kiélje, annak élveteg természete mind inkább kiül az arcára. Nem véletlenül éri a züllött életű embereket gyakran az a szemrehányás, hogy olyan „kiélt” az ábrázatuk, míg ez a nem éppen esztétikus jelenség egyetlen szűzies életet élő embernél sem fordul elő. Hasonló, sőt pusztítóbb nyomokat hagy az arcon az alkoholizmus, és a kábító-szerélvezet. Ugyanúgy meglátszik az is, ha valaki sok szenvedésen ment át az élete során. Ez esetben a fáradtságról, a kimerültségről, a meggyötörtségről az arcon kívül a rohamosan őszülő haj, és a súlyos teher alatt összeroskadó testtartás is árulkodik. Amikor tehát ránézünk egy emberre, nem csupán a belső értékeiről kapunk lényegi tájékoztatást, hanem az eddigi életéről is. A tudatalatti még az írásban történő érintkezés esetén is megnyilvánul, mivel a kézírás a lélek legmélyéig hatoló szondaként működik. Érdemes tehát a grafológia alapszabályaival is megismerkedni, hogy akkor is tudjuk kivel állunk kapcsolatban, ha csak leve­lezünk vele.

Azt szokták mondani, hogy a női lélek kiismerhetetlen. A férfiak lelkivilága nem ilyen bonyolult ugyan, de vannak olyan múltból eredő sajátosságai, amelyeket elfogadva sok kellemetlenségtől és csalódástól kímélnék meg magukat a nők. A férfilélek első és talán legfontosabb ismérve a szabadságszeretet. Az evolúciós fejlődés évmilliói során a hímek hozzászoktak a függetlenséghez, és ezt az érzést nem lehet néhány év alatt kiirtani belőlük. A „teremtés koronáival” tartós együttélésre vállalkozó nők tehát jól teszik, ha legalább a szabadság látszatára ügyelnek, mivel az állandó ellenőrzéstől, a „rövid pórázon tartástól” a legtöbb férfi dührohamot kap. Az ösztönös féltékenykedésnek semmi értelme sincs, mert ha egy férfi meg akarja csalni a feleségét, akkor meg is teszi. A folytonos kérdőre vonással és veszekedéssel csak azt érjük el, hogy felhergeljük őt, és hamarabb fogja véghezvinni azt, amitől tartottunk. Könnyen meges­het azonban az is, hogy viselkedésünkkel mi magunk provokáljuk ki, hogy megcsaljon bennünket, mert egyébként ez meg sem fordulna a fejében.

...

Az érzelmek kifejezése terén tehát a férfiak és a nők gondolkodási módja eltérő rugóra jár. A férfiak számára a szere­lem és a szexuális vágy összetartozik, a közösülés alatt élik meg a szerelem érzését. A nőknek azonban fontos a sze­relmi előjáték, a szexuális együttlét előtti érzelmi kiteljesedés, a férfiak lényegre törő magatartását sértőnek érzik. Ha ez többször megismétlődik, akkor úgy gondolják, hogy a partnerüknek „csak arra kellenek”. Izgatónak tartják ugyan a férfiak hódító, leigázó viselkedését, de ha úgy látják, hogy a társuk szerelme pusztán ebben nyilvánul meg, kitérnek előle, és hamarosan bezárkóznak. A kapcsolat kezdetén a megismerkedés és az egymásra találás romantikája még megadja a kölcsönös szerelem illúzióját, de a házasság alatt ez az emlék elhal­ványul. Az egymás iránt érzett vonzalom bizo­nyossága továbbra is fenntartható lenne ugyan, de a férfiak alapmentalitása miatt a gyengébb nem érzelmei visszacsatolás nélkül maradnak. A nők ezt az igyekezet hiányának könyvelik el, és könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy a férfi csupán szexuális játék­szernek tekinti őket. Miután a partnerük erre az igényükre nem az elvárásuknak megfelelően reagál, azt hiszik, hogy már semmit sem jelentenek számára.

Az elhidegülés téves érzése a másik felet sem kerüli el. Az önérzetében meg­sértett férfi dühös lesz, mert visszautasították a szexuális közeledését, holott ő csak így képes érzelmet nyújtani. A félreértés gyakran veszekedést eredményez, ami a nő sértődéséhez vezet. Ekkor a férfi békülési szándékkal sze­retkezést kezdeményez, de a közeledés még jobban felpap­rikázza a partnerét. A legtöbb férfi nem a szavak embere, ezért inkább hallgatnak. A szavak nélküli együttlét nyújtja szá­mukra a meghittséget, a nők azonban elhanya­golva érzik magukat, ha a társuk órákig nem szól hozzájuk. Az erősebb nem képviselői még az apró gesztusokat is félreértik. Azt hiszik, hogy a nő öltözködésével, viselkedésével szándékosan kelt bennük nemi izgalmat, és amikor ennek megfelelően viselkednek, keserűen tapasztalják, hogy az esetek többségében erről szó sincs. A nők ugyanis elsősorban nem azért öltözködnek divatosan, mert a férfiaknak akarnak imponálni, hanem azért, mert egyszerűen így érzik jól magukat. Az ápolt­ság, a kifogástalan külső, a magabiztosság elő­feltétele, és ezt minden nő nagyon jól tudja.

A férfiak és a nők gondolkodásmódjának, párkapcsolati viselkedésének helytelen értelmezése előbb-utóbb a házasság visszafordíthatatlan megromlásához vezet. Ennek elkerülése érdekében próbáljunk meg az illúziónkkal minél előbb leszámolni, és igyekezzünk a másik nemről pontosabb képet kiala­kítani. Ha megtanuljuk partnerünk szerelmi gesztusait felismerni, és viselkedését megfelelően értelmezni, akkor elkerülhetjük azokat a csalódásokat, melyek a helytelen reak­cióinkat követik. Az egymásról alkotott reális kép segítségével sokkal stabilabb, zökkenőmentesebb kapcsolat alakulhat ki a felek között, és megszabadulhatunk azoktól a félelmektől, kényszerképzetektől, amelyekben eddig éltünk.

Ebben nagy segítségünkre lehet John Gray: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve. Ez a nagysi­kerű mű a lélek legmélyére hatolva boncolja ezt a témát, és segít tisztázni a nemek eltérő gondolkodásmódjából eredő félreértéseket. Az előbbi intelmeken kívül megtudhatjuk belőle azt is, hogy: „Ha egy férfinak nincs módja időnként eltávolodni, sosem alakul ki erős vágy benne a közelségre.” Minél jobban üldözi a nő a távolodóban levő férfit a ragaszkodásával, a bensőséges viszony iránti igényével, annál inkább megpróbál menekülni, és még messzebb kerül partnerétől. Amikor a lehető legtávo­labbra húzódott, elkezd változni. Magatartása az ellenkezőjére fordul. A párjával látszó­lag mit sem törődő férfi hirtelen újult érdeklődést mutat iránta, élni sem tud nélküle. Ismét hatalmas energiával veti magát a kapcsolatba, újra szükségét érzi a meghittségnek, föltámad benne a vágy a kölcsönös szeretetre. A legtöbb nő képtelen megérteni ezt a viselkedést, aminek rend­szerint az a vége, hogy eltaszítja magától a partnerét.

Ez a reakció a férfiban legalább akkora megütközést vált ki, mint a nőben párja rideg magatartása az eltávolodás periódusában. Pedig ez a félreértés is elkerülhető lenne, ha a fér­fiak tisztában lennének azzal, hogy egy megbántott nő nem tud azonnal visszatérni a régi meghittséghez. Egy férfi min­den további nélkül képes ott folytatni egy kapcsolatot, ahol abbahagyta, de egy érzelmileg elhanyagolt nő beszélgetni szeretne, mielőtt újra közel engedi magához a partnerét. A nőknek időre van szükségük az érzelmi feltöltődéshez. A leengedés oka: azt hitte, hogy a párja minden ok nélkül elhúzódott tőle. A beszélgetéstől azt várja, hogy a férfi ­mondja el mi az ami feldúlta, mitől sértődött meg, és vonult félre. Ám a férfi csöppet sem volt sértődött, így eszébe sem jut, hogy neki bármiről beszélnie kellene. Úgy gondolja, hogy nincs mit tisztáznia, ezért értetlenül hallgat. A nő ebből azt a következtetést vonja le, hogy: nem akar beszélgetni velem. Erre elkezd duzzogni, és igazolva látja, hogy a párja már nem törődik vele. Ez az ördögi kör azután így folytatódik más alkalmakkor is egy életen át, illetve sokszor csak a válásig. A látszatproblémákból eredő szenvedések pokollá teszik mindkét fél életét, holott mindez megelőzhető lenne, ha ismernénk egymás lelkivilágát.

Nagyon érdekes meglátása ennek a műnek a nemek eltérő reagálása a stresszre: A férfiak és a nők között az egyik leg­alap­vetőbb különbség abban mutatkozik meg, hogy miként birkóznak meg a stresszel. A férfiakat a váratlan helyzetek okozta alkalmazkodás kényszere visszahúzódásra, magukba zárkó­zásra és erős összpontosításra készteti, míg a nőket fel­dúlja, kiborítja, érzelmileg megviseli. Ilyen állapotban a két fél másképpen nyeri vissza nyugalmát. A férfi attól lesz jobban, hogy meg tudja oldani a problémáját, míg a nő attól, ha beszélhet róla. Ha ezeket a különbségeket figyelmen kívül hagyjuk, nem vesszük tudomásul, ez felesleges súrlódásokhoz, összetűzésekhez vezet. Amikor egy férfi zaklatott, sosem beszél arról, ami zavarja. A világért sem terhelné a másik em­bert saját problémáival, kivéve, ha a megoldáshoz elkerülhetetlen, hogy taná­csot kérjen egy barátjától. Inkább nagyon is csöndes lesz, és elvonul a saját „barlangjába” gondol­kodni. Megpróbál egyedül megoldást találni. Amennyi­ben megtalálta, máris sokkal jobban érzi magát, és előjön a kuc­kó­jából. A feldúlt, ideges nő viszont csak úgy tud megnyugodni, hogy keres valakit akiben megbízik, és aprólékos rész­letességgel elmeséli, hogy mi történt vele. Amikor a nők megosztják egymással fájó, felzaklató érzelmeiket, egyszeriben jobban lesznek. Nekik ez a stresszoldó módszerük. Míg a férfi attól nyugszik meg, hogy részletesen kidolgozza a prob­léma megoldását, a nő úgy, hogy részletesen beszélhet róla. Azáltal hogy megosztja gondolatait a külvilággal, kiegyensúlyozottabb lesz. Ez az oka annak is, hogy szinte minden nőnek van barátnője, akinek kiöntheti a lelkét. Ebből az eltérő feldolgozási módból aztán számtalan félreértés származik, amely könnyen eloszlatható ennek a műnek a tanulmányozásával.

Ez az alapvetően eltérő beállítottság az oka az egymás közti viszonyt naponta próbára tevő perlekedések zömének is. Jól ismert helyzet: A férj hazajön a munkából, és szeretne egy kis nyugalmat. A felesége azonban nekiesik, és elkezdi faggatni: „Milyen volt a napod? Jól utaztál? Idejében beértél a munkahelyedre?” A válasz többnyire egy rövid: Igen. A kérdések özöne azonban csak ezután érkezik, ami faggatózásba, majd tanácsadásba torkollik. A férfi ettől egyre idegesebb lesz, mivel neki az otthon évmilliók óta arra szolgál, hogy a napi hajsza után végre kipihenhesse magát. Elege volt az egész napi háborgatásból, és arra sincs szüksége, hogy kioktassák, mert nagyon jól tudja, hogy mi a dolga. A várva várt pihenés helyett azonban újabb zaklatásoknak van kitéve, amitől dühbe gurul. Ekkor vagy nem válaszol a további kérdésekre, vagy elkezd kiabálni. Erre a feleség megsértődik, és ezt gondolja: „Már nem szeret úgy, mint régen. Biztosan untatom.” A nő sértettsége láttán a férfi idegessége fokozódik, és már azt is bánja, hogy hazajött. Ilyen körülmények között nem képes hálát érezni a felesége gondoskodásáért, a mártíromkodásától még fáradtabb lesz.

A szerző „Mindenki mást akar” című könyve szerint ez a nap mint nap ismétlődő kapcsolatromboló torzsalkodás is a nemek eltérő lelki alkatára vezethető vissza. A feleség nem nevelni akarja a férjét, hanem csak beszélgetni szeretne. Igazából azt kívánja, hogy a férfi tegyen fel neki kérdéseket. Miután ez nem történik meg, zsörtölődik: „Nem értem miért nem osztja meg velem a gondolatait? Nehéz napom volt, ki kell beszélnem magamból.” Erre azonban nincs módja, mert nem figyelnek rá. Ha azt látja, hogy a férjének problémái vannak, a maga módján törekszik segíteni rajta. Beszéltetni akarja. Abból indul ki, hogy ami neki jó, az a másiknak is jó. A férfi azonban begubózik, csendben, félrehúzódva próbál megbirkózni a gondjaival. Ekkor már a nő is dühbe gurul, és szemrehányások özönével árasztja el a „hálátlan, nemtörődöm” férjet, holott egyik fél sem hibás.

A kapcsolat elején járók sem mentesek ettől a viszálykodástól, sőt a szerelem csak fokozza az indulatokat. Vegyük egy ifjú pár esetét. Amikor Jennifer zavart, szüksége van arra, hogy kibeszélje magából érzéseit, hogy azok megértésre, megerősítésre találjanak. Tudattalanul megnyugvást keres azzal, hogy megosztja érzéseit. Szüksége van rá, hogy meghallgassák, hogy akit szeret, akiben meg­bízik átölelje, megérintse. Patrick azonban másképpen kezeli az ilyen helyzetet. Amikor ő ideges, térre van szüksége maga körül. El kell vonulnia, hogy végiggondolja mi történt. A férfimentalitásból eredően részéről teljesen természetes reakció, hogy amikor Jennifer ideges, teret hagy neki. Kimegy a szobából, nem zavarja őt. Jennifer azonban sosem hagyná, hogy az akit szeret „főjön a levében”. Miután ő is magából indul ki, így félreérti Patrick viselkedését. Azt hiszi, hogy nem törődik vele, annyi részvétet sem érez iránta, hogy megkérdezze mi a baja. Miután nincs akinek kiöntse a szívét, elpanaszolja bánatát, elkezd sírni. Amint Patrick ezt meghallja még nagyobb teret akar hagyni a lánynak, ezért diszkréten elmegy hazulról. Azt gondolja, hogy jobb ha most nem zavarja. Jennifer ettől teljesen összezavarodik. Nem érti, hogy a fiú, aki annyira szereti miként lehet ennyire érzéketlen. Amikor Patrick hazajön a lány nekiesik: „Miért bánsz így velem?” Úgy érzi, hogy megsértették, megbántották, elhagyták. Patrick a nem várt viselkedés láttán teljesen megrökönyödik, és elkezd ma­gyarázkodni: „Semmiség miatt izgatod magad drágám. Hogy hihetted, hogy nem szeretlek?” Miután a partnere tovább duzzog, a fatális félreértés és a szemrehányások hatására megdühödik, és férfi módra visszavonul a „barlangjába”, átgondolni ezt az egészet. Most már mindketten sértettek, zavartak, szomorúak. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy ezt a problémát megoldják, de a helyzet még rosszabb lett. Egyikük sem érti, hogy mi történt valójában, és mindketten a másikban keresik a hibát. Pedig egyikük sem vétkes.

Ezt az összetűzést sem a szeretetlenség, hanem a különbözőség idézte elő. Nem ismerjük egymás szokásait, reakcióit, eltérőek a problémamegoldó módszereink, sőt még az érzelmi szükségleteink is. Az ebből eredő veszekedések csak egy módon kerülhetők el: egymás lelkivilágának alapos megismerésével és tolerálásával, a nemek eltérő viselkedésmódjának tiszteletben tartásával. Ne próbáljuk a másikat megváltoztatni, mert ez nem fog menni. Ne várjuk el a partnerünktől, hogy úgy érezzen, gondolkodjon, cselekedjen, ahogy mi, mivel erre képtelen lenne. Neheztelés, ellenállás, elutasítás helyett fogadjuk el őt olyannak amilyen, és alkalmazkodjunk hozzá. Az igazi szeretet a türelmen alapul, azon a felismerésen, hogy különbözőek vagyunk.

 


 

John Gray: Mindenki mást akar című műve arra is rávilágít, hogy a férfiak és a nők másképpen lépnek be a szobába. Egy férfi bemegy, kiválaszt egy helyet, odamegy, majd egyenként számba veszi a dolgokat, és fokozatosan képet formál környezetéről. Először a dolgokra koncentrál, majd kiterjeszti a figyelmét a térre is. Ezzel szemben a nő gyors pillantással rengeteg dolgot felmér egyszerre. Az egész szobát befogadja, mielőtt meg akarná találni a helyét benne. Észreveszi a falak színét, a ké­peket, a berendezést, a családtagokat stb. Amikor aztán benyomást szerzett az egész környeze­té­ről, talál egy helyet, ahová leül. A kiállításon a férfi szisztematikusan megy egyik kiállítási tárgytól a másikig. A nő spontán röppen ide-oda, mintha az egészet egyszerre be akarná fogadni. Egy nő számára ez a kifejezés és felfedezés folyamata, míg a férfi számára a megvalósításé és teljesítésé.

A férfi arra koncentrál, ami számára a legfontosabb, a nő pedig mindent be akar fogadni, sőt akár haza is vinné. Ez a női gyűjtőszenvedély. A vásárlás, a gyarapodás a nő számára rendkívül megnyugtató, viszont kimerítő a férfinak. Egy háziasszony csak akkor érzi jól magát, ha tele a kamra. Ha kell, ha nem, minden legyen otthon, mert soha sem lehet tudni, mi lesz holnap! Így mindent össze-vissza vásárol. A férfiak viszont célirányosan vásárolnak. Egy férfi nehezen tud egyszerre két dolgot csinálni. Egyszerre csak egy dologra szeret összpontosítani. Ha megzavarják, elveszti a fonalat. Ezzel szemben egy nő telefonálás közben figyelni tud arra is, hogy ne fusson ki az étel, foglalkozik a gyerekével, és megérti azt is, hogy közben mit mond neki a férje. Mindezt egyidőben. A szűk környezetében, az otthonában mindenre tud figyelni.

A férfiak céljaik elérésében állítanak fel fontossági sorrendet, míg a nők kapcsolataikban. Ennek tudható be, hogy egy nő sohasem felejti el házastársa, gyermekei születésnapját, mint a férfi. A férfiak akkor beszélnek, ha el akarnak mondani valami lényegeset, vagy akkor, amikor valakinek segítenek megoldást találni a problémájára. A nők azért beszélnek, hogy körüljárjanak egy témát, vagy hogy jobban megismerjék önmagukat. Eközben megvizsgálják gondolataikat, érzéseiket, beszélnek róla, és így fokozatosan eljutnak a lényeghez. A férfiak türelmetlenül viselik ezt, hiszen ők a lényegre összpontosítanak. Amikor megszólalnak, csak a lényegre szorítkoznak. A férfiaknak szükségük van elmélyült gondolkodásra, míg a nők azt igénylik, hogy a külvilággal megoszthassák gondolataikat. Ennek eredményeként a férfi tisztábban látja a dolgokat, a nő pedig kiegyensúlyozottabbá válik. A nő számára a beszélgetés nem csak információk megosztását jelenti, hanem önmaga meg­osztását is. Ettől érzi magát teljesnek, kiegyensúlyozottnak. Miközben kibeszélheti ami a lelkét nyom­ja; figyelmes, törődő meghallgatóra talál, biztonságban érzi magát. Ettől kiegyensúlyozottá válik, és hálás lesz a lelki támogatásért.

A férfi módszere a stressz csökkentésére, hogy megváltoztatja vagy kiküszöböli a stresszt okozó gondot, helyzetet. A női módszer, hogy a saját hozzáállását változtatja meg úgy, hogy a stressz ne hasson rá. (Pl. átalakítja a stresszt okozó hiedelmeit.) A férfi stresszhelyzetben megváltoztatja a viselkedését. Azzal javít a helyzeten, hogy valamit másként csinál. A női megoldás a hozzáállás megváltoztatása. Megbocsátáson, szereteten, hálán és megértésen keresztül jobbítja a helyzetet. Sok hasznos dolgot megtudhatunk a férfiak és a nők kapcsolatáról, a nemek közötti viszony mély titkairól John Gray alábbi műveiből is: 1. Mars és Vénusz párkeresőben, 2. Mars és Vénusz a hálószobában, 3. Mars és Vénusz mindörökké együtt, 4. Mars és Vénusz újra kezdi. Itt célszerű felhívni a figyelmet az Allan és Barbara Pease által írt: Miért hazudik a férfi? Miért hazudik a nő? című könyvére. Ebben a műben azt a rejtélyt igyekszik feltárni a szerzőpáros, hogy: „Miért érzik szükségét a férfiak, hogy mindenben nekik legyen igazuk?”

 

Ugyancsak mindkét fél számára hasznosak lehetnek a Nők Lapja fiatal újságírónőjének, Vass Virágnak talpraesett taná­csai. Örök probléma: Ki az, aki jobban szeret? A szerelem sok vívódással jár, és csak tetézi szenvedéseinket, ha egy igazságtalan kap­csolatban találjuk magunkat. Ez férfiakkal és nőkkel egy­aránt megeshet, és az oka kideríthetetlen. Az emberi lélek­ben sok nemes érzés lakozik, de lehet, hogy az ördög is köz­re­működött a létrehozásában, mert néha nagy igazságtalansá­gokra képes. Ezek egyike, hogy: minél inkább elérhető vagy, annál kevésbé sóvárgok érted. A kapcsolat kez­detén a partne­rek érzelmei még harmonikus egyensúlyban vannak. Mindketten igyekeznek magukra irányítani a másik figyelmét. Előbb-utóbb azonban a mérleg nyelve kibillen, és az egyik fél azon veszi észre magát, hogy egyre kevésbé tartanak­ igényt a szeretetére. Miközben az ő érzelmei mit sem változtak, partnere mindjobban elhidegül tőle. Már korántsem olyan figyelmes, alkalmazkodó és szen­vedélyes, hanem türelmetlen, elutasító, sőt nem egy esetben goromba. Ekkor a jobban szere­tő fél két­ségbe esik, és még a legokosabbak is rend­sze­rint ugyanazokkal az ócska trükkökkel próbálják ­szerelmüket visszaszerezni, amelyek legfeljebb a filléres ponyvaregényekben vezetnek eredményre. Ezek közül a leggyako­ribb a duzzogás, vagy a másik lelkiismeretének sírással, hisztérikus jelenetekkel való felkeltése. Nem ritka a látványos eltávolodás, amikor a sértett fél más partnerek olda­lán mutatkozva próbálja felszítani szerelme féltékenységét. A „mások bezzeg észrevesznek” taktika azonban már annyira elcsépelt, hogy az előadás „célpontja” hamar átlát a szitán. Némi szánakozással vegyes büszkeséggel nyugtázza, hogy harco­lunk a kegyeiért.

Na jó, de akkor mit tegyünk? Semmit, legalábbis ne pró­bál­junk érzelmeket kicsiholni. Csak egy esetben szerezhet­jük vissza partnerünket, ha hidegen hagy bennünket, hogy visszakapjuk-e. Ahelyett hogy egyfolytában közömbös kedvesünkre koncentrálnánk, összpontosítsunk saját magunkra. Személyiségünk tuda­tos erősítése a megoldás. Leghatározottabban akkor változtathatjuk meg a partnerünket, ha mi magunk változunk meg. Kettőnk kapcsolata auto­matikusan alkalmazkodik majd az átalakult erőviszo­nyokhoz. Minél erősebbek, hangsúlyo­sabbak leszünk a kapcsolatunkban, annál könnyebben evickélünk ki az alárendelt, érzelmeket kunyeráló szerepből. Hívjuk fel tehát korábban elhanya­golt barátainkat, iratkozzunk be egy nyelvtanfolyamra, járjunk rendszeresen testkondicionáló tornára, vagyis testileg, szellemileg gyarapítsuk a személyi­ségünket. Vigyáz­zunk, hogy ne tün­tessünk a függetlenségünkkel, hanem ­éljünk vele! Egészen addig erősítsük az énünket, amíg partnerünk izmos öntudatához nem lesz ­hasonló. Akkor ismét azonos súlycsoportú egyéniségek érzelmei kerülnek megmérettetésre, és a kölcsönös vonzalom helyreállhat. Ha mégsem, akkor a visszanyert önbizalommal, és a korábbinál maga­sabb szintű képességeinkkel jó eséllyel indulhatunk el egy új, kiegyensúlyozott és tartós boldogságot ígérő szerelem felé.


Ezek a bonyodalmak azonban könnyen elkerülhetők, ha kezdettől fogva kellő körültekintéssel, és némi fortéllyal irányítjuk a kapcsolatunkat. Használjuk ki a lélek rejtelmeit, és a viselkedésünkre gyakorolt sokszor visszás hatását. Az emberi természet egyik jellemzője, hogy mindjárt érdekes és kívánatos lesz az, akit más is annak talál. Tehát tegyük egy kicsit féltékennyé a partnerünket. Ezt úgy érhetjük el, hogy ne lógjunk állandóan a nyakán. Ne legyünk mindig elérhetőek számára, mert könnyen unalmassá válhatunk. Némi bizonytalanság olykor csodákat tehet. A túlzott magabiztosság megingatása többnyire a javunkra válik. Bármennyire is szeretjük partnerünket, teljesen ne szolgáltassuk ki magunkat, mivel akkor nem fog becsülni minket. Ezen a téren érdemes ismét górcső alá venni a férfilélek sajátosságát. Az „erősebb nem” nem éppen nemes vonása, hogy a nők ragaszkodása, feltá­rulkozása, kiszolgáló magtartása, vagyis a teljes odaadás taszítólag hat rá. Erről azonban nem ők tehetnek, hanem a természet. Az evolúciós fejlődés során a férfi megszokta, hogy meg kell küzdenie a párjáért, és ha ezt a több millió éven át kialakult ösztönét nem hagyják kiélni, ez akár menekülésre is késztetheti.

Ennek a viselkedésnek az oka mélyen, az állatvilágban gyökerezik. A fejlődésnek ezen a fokán csak a selejtes nőstények ajánlották fel magukat a hímeknek. A velük kialakított kapcsolatból azonban életképtelen utódok származtak, így a hímek a saját kárukon tapasztalták meg, hogy párkapcsolatot csak a legkiválóbb nőstényekkel érdemes létesíteni. Őket azonban más hímek is kerülgették, így a céljukat csak udvarlással, hódítással, harccal érhették el. Így hozzászoktak ehhez a magatartásformához. Ennélfogva ha egy férfi közeledik egy nőhöz, és semmiféle ellenállást nem tapasztal, rögtön feltörnek belőle az ősi emlékek, és megfutamodik. Ez a tudatalatti késztetés motiválja azt is, hogy ami könnyen az ölébe hull, azt nem becsüli, hamar megunja, és eldobja. Az okos nő tehát nem veti magát partnere kar­jaiba, hanem hagyja, hogy a férfi meghódítsa, legyőzze, elcsábítsa. Ennek a jelenségnek tudható be az is, hogy azok a nők, akik kellő rafinériával rendelkeznek, könnyen szert tudnak tenni náluknál jóval értékesebb férfiakra is. Ösztönösen tudják, hogy mikor kell ellenállni, és mikor engedni. Ezzel nem csak felkeltik, hanem mesterségesen szítják is a férfiak vadászösztönét, így szinte mindenkit az ujjaik köré tudnak csavarni.

 

Amennyiben kapcsolatunk minden nehézséget átvészelve házassággal végződik, akkor teljesen természetes, hogy úgy érezzük magunkat, mintha rózsa­színű felhőkön lebegnénk. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez a csoda soha nem múlhat el. Gyakran előfordul azonban, hogy a „földöntúli bol­dogság” kiábrándulással végződik. Amerikai házasságterapeuták szerint egyáltalán nem szükséges, hogy elmúljon a szerelem, és az eszményinek indult kapcsolat vége elhidegülés, közömbösség, sőt sokszor gyűlölködés legyen. A kiáb­rándulás okai többnyire ugyanazok a téves elképzelések, irreális elvárások és vágyálmok, amelyek a bimbózó kapcsolatokat is megrontják. A szakemberek összeállították azt a hét tévhitet, amelyek tönkretehetik a házasságot, és a legfőbb aka­dályai annak, hogy kapcsolatunk hosszú távon is harmonikus és kiegyensú­lyozott legyen.

Az első tévhit, hogy egy párnak mindent együtt kell csi­nálnia. Valóban jó dolog a közös hobbi, és a megegyező érdeklődési terület. Ám ha két ember folyton együtt van, nem élnek át semmit egyedül, egy idő után nem lesz olyan témájuk, amiről a másiknak mesélhetnének. Ha pedig nincs miről beszélgetniük, hamar beállhat a kínos csend. Korábbi élményeikről már beszámoltak, partnerük által ismeretlen új benyomásaik nincsenek, így elkerülhetetlenül bekövetkezik az az állapot, amikor nem lesz mondanivalójuk egymás számára. Erre mondja Parkinsonné: „Az ember könnyen arra a megállapításra juthat, hogy a bigámia ellentéte a monotónia”. Az állandóan együtt töltött idő azért is veszélyes, mert növeli a kölcsönös függést. Azt az érzést alakítja ki a pár tagjaiban, hogy a másik nélkül nem csinálhatnak semmit.

A második tévhit szerint a partnereknek nem lehetnek titkaik egymás előtt. A házasságban legalább olyan veszé­lyes a teljes nyíltság, mint a titkolózás. A kíméletlen őszin­teség gyakran többet árt, mint amennyi előnnyel a feltétel nélküli bizalom jár. Az egymás tiszteletén és szeretetén ala­puló kapcsolathoz hozzátartozik az is, hogy a rideg valóságot jelentő tényekből egyet s mást időnként megtartsunk magunknak. Apró dolgokban a „kegyes hazugság” nem a másik becsapását jelenti, hanem annak a jele, hogy valaki kellő navigációs képességgel rendelkezik ahhoz, hogy a házas­ság hajóját veszélyeztető záto­nyokat elkerülje. A kül­világ eseményeit sem szabad szűretlenül a szeretteinkre zúdítani. A világ sok aljas dolgot produkál, nem szükséges minden szennyet behordani a családi fészekbe.

A harmadik tévhit, hogy a partnerem felelős a boldogságomért. Senki sem várhatja el a másiktól, hogy a „kezét-lábát” törje azért, hogy őt boldoggá tegye. A passzív magatartás nem vezet jóra, a házasság sikeréhez mindkét félnek aktívan hozzá kell járulnia. Az egyéni boldogságot csak két ember közös erőfeszítése hozhatja meg. Ha az egyik fél termé­szetesnek veszi, hogy a másik szívét-lelkét kiteszi azért, hogy ő boldog legyen, akkor ne csodálkozzunk, amikor ez az egyoldalú viszony egyszer csak véget ér. Amennyiben nem viszo­nozzuk partnerünk igyekezetét, egy idő után fellázad a rabszolgaság ellen, és véget vet az egyoldalú kapcsolatnak. Ismét Parkinsonné törvényét idézve: „A házasság olyan bankbetét, amihez mindkét félnek hozzá kell járulnia”.

A negyedik tévhit, hogy minél szenvedélyesebb a szere­lem, annál bol­dogabb lesz a házasság. Előbb-utóbb minden kapcsolat újdonsága és varázsa elillan. Ez azonban nem baj, mivel a szenvedélyes lángolás szerepét átveszi a biztos és stabil szeretet, a bizalom és biztonság érzése. Ez a meghitt bizonyosság viszont csak akkor alakulhat ki, ha a partnerek nem idealizálják egymást, hanem tisztában vannak a másik hibáival. Amennyiben a társunkat a romantikus szerelem mindent elhomályosító szemüvegén keresztül szemléljük, ha nem vagyunk hajlandóak észrevenni a hiányosságait, akkor szerelmünk könnyen elszállhat, amikor rádöbbenünk a kiáb­rándító valóságra. Ráadásul a csalódásunkért a másikat okoljuk, holott az a vétkes, aki ezekről a kezdettől fogva meglevő hibákról makacsul nem akart tudomást venni.

Az ötödik téveszme, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Évszázadokig tartotta magát ez a mondás, hiszen csodálatos érzés a másikban olyan tulajdonságokat és képességeket felfedezni, amelyekkel mi nem rendelkezünk. A szere­lem kezdeti szakaszában egy félénk ember számára nagyon vonzónak tűnhet magabiztos partnere, aki könnyedén kerül a társaság figyelmének középpontjába. Sokak számára imponáló a másik fél eltérő vérmérséklete, mentalitása. Mindez azonban csak akkor lehet hosszú távon is vonzó, ha a házasfelek az élet alap­vető dolgaiban egyetértenek. Amennyiben a házasságról, a gyermeknevelésről, vagy a mindennapok más fontos kérdé­seiről eltérő módon vélekednek, ez állandó viták forrásává válhat, és így a kapcsolat leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Az eltérő mentalitás csak olyan emberek életét teszi színesebbé, érdekesebbé, akik a hétköznapi problémák meg­oldását azonos módon képzelik el. Ha a partnerek a házasság tartópilléreit érintő gondok megoldásáról eltérően vélekednek, akkor a különböző vérmérséklet hamar elveszti varázsát, sőt egyre idegesítőbbé válik, majd a kapcsolat megszüntetéséhez vezet.

A hatodik tévhit, hogy a félrelépések megölik a házasságot. Még a legharmonikusabb kapcsolatban is adódnak olyan válságok, félreértések, amelyek a másik megcsalásához vezet­hetnek. Ilyenkor a megalázott fél érthető módon könnyen elveszti társába vetett bizalmát. Ám egyetlen apró kisiklás még nem jelenti automatikusan a kapcsolat végét. A prob­léma legtöbbször a vétkes fél személyiségében rejlik, pl. nem bízik a saját vonzerejében, ezért szexuális képességeit újabb és újabb hódításokkal akarja bizonyítani. Sokszor előfordul azonban az is, hogy ezt a szituációt maga a kárvallott provokálja ki, pl. epés megjegyzéseivel szisztematikusan csökkenti partnere önbizalmát, vagy elha­nyagolja magát. Ezáltal fokozatosan megszűnik szexuális csábereje, ami partnere érdeklődését előbb-utóbb mások felé tereli. Ilyen körülmények között a házasság megmentésének egyetlen lehetősége, hogy feltárjuk a félrelépés okait. Ez csak oly ­módon valósítható meg, ha sérelmeinket félretéve hajlandóak vagyunk leülni, és indulatmentesen megbeszélni egymással az eseményeket. Amennyiben a tett mögé nézünk, és nyíltan megvitatjuk az indító okokat, akkor nagyban hozzájárulunk ahhoz, hogy a másik fél tiszta képet alakítson ki a helyzetről, és feldolgozza a történteket. Kellő önkritika és intelligencia esetén mindketten levonják az eset tanulságait, és ezt köve­tően óvakodni fognak olyan hibák elkövetésétől, amelyek hasonló problémákhoz vezetnek.

A hetedik tévhit, hogy a partneremnek szavak nélkül is meg kell értenie engem. A hosszú évek óta tartó kapcsolatokban valóban kialakul a szavak nélküli kommunikáció. A partnerek sejtik egymás érzéseit, tudják, hogy házas­társuknak mi esik jól, és mi fáj. Ennek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy senki sem gondolatolvasó. Gyakran előfordul ugyan, hogy amikor két ember alaposan összecsiszolódott, vagy lelkileg harmonizálnak egymással, kitalálják egymás gondolatait. Ez azonban többnyire csak akkor fordul elő, amikor egy közös problémán gondolkodnak, és az egyikük fejében szeget ütött megoldást a másik mondja ki. A jelenkor emberének még nincs kifejlődve a parapszicho­lógiai képessége, ezért nem várható el tőle, hogy partnere gondolatait telepatikus úton kövesse, és minden esetben megértse. Ha tehát a társunk nem találja ki, hogy mit várunk tőle, ne haragudjunk rá. Inkább fogalmazzuk meg pontosan mire vágyunk, mit gondolunk, mit érzünk. Csakis így kerülhetjük el a félreértéseket.

A férjek köztudottan feledékenyek, ezért a feleség sok keserűségtől és csalódástól kíméli meg magát, ha a születésnapja vagy a házassági évforduló előtt legalább célzások formájában figyelmezteti élete párját, hogy milyen nevezetes nap várható a családban. A finom utalásokkal vagy céltudatos közlés­sel elejét vehetjük a sértődésnek, a kölcsönös vádaskodásoknak, az indulatok elszabadulásának. Ezt a szituációt azért is érde­mes elkerülni, mert az indulatos ember sokszor meggondolat­lan kijelentésekre ragadtatja magát, és ez a másikban élete végéig megmaradó „tüskét” okozhat. A legtöbb családban van elég baj anélkül is, hogy apró félreértésekből eredő prob­lémákkal terhelnénk, tehát ne tegyük ki magunkat annak a veszélynek, hogy egy könnyen megelőzhető kommuniká­ciós zavar tovább tetézze gondjainkat.

 


 
...
A párkapcsolatok létrejöttének alapvető mozgatórugója: a szeretett lénnyel minél több időt együtt tölteni. Ezt a vágyat azonban periodikusan megzavarja az önállósodás ösztöne, ami azt eredményezi, hogy kapcsolatunk kitartóan ingázik a szerelem és a szabadság felemelő érzése között. Emiatt a házas­ság harmóniáját a partnerek alaptermészetének eltérésén kívül a fáziskésés is zavarhatja. Míg az egyik a kötelék lazításán fáradozik, addig a másik úgy érzi, sohasem volt nagyobb szüksége szerelmére. Így aztán nem ritka jelenség, hogy a férj terhesnek érzi, ha élete párja csüng rajta, máskor viszont ­éppen ő ostromolja érzelmileg közömbös feleségét. Ennél nagyobb a baj, ha mindkét fél elveszti a másik iránti érdeklődését. Mindenki által ismert kép: a feleség pongyolában, hajcsava­rókkal a fején, a férj pedig beletemetkezik egy lepedőnyi méretű újságba, és velük együtt reggelizik az unalom. Lan­gyos kávé, langyos szerelem, kihűlő érzelmek. Ez a helyzet a szerelemnek már csak a paródiája. Nem szabad azonban két­ségbe esni. A párkapcsolatok szakértői szerint ezen a buktatón mindenki átesik. „A világ legjobb nőjét is unja valaki!” – hallottuk már nem egyszer. Az érzelmek gyengélkedése többnyire átmeneti állapot, a tartós kapcsolatok természetes velejárója. A szerelem ugyanis nem lehet egy életen át olyan magával ragadó, mint a romantikus filmekben másfél órán keresztül.

Persze rajtunk is múlik, hogy sikerül-e átvészelni az érzelmi mélypontokat. Ne bízzuk boldogságunkat a szerelem mindent elsöprő erejére. Ez az egekig magasztalt érzés nem képes arra, hogy mindent helyrehozzon, amit az életben elrontottunk. A szerelem csak akkor lesz hétköznapjaink uni­ver­zá­lis javítóműhelye, ha megőrizzük a lángját, ha nem hagyjuk kihunyni magunkban azt az érzést, amely kapcsolatunk kezdetén egymáshoz fűzött bennünket. Harcoljunk a megszokás ellen, űzzük ki a hitvesi ágyból a rutint, és érzelmi életünk felfrissítése érdekében dolgoztassuk meg a fantá­ziánkat. Ismét Vass Virág szavaival élve: ahogy a filmesek megizzadnak minden mosolyért, gyengéd pillantásért, ­érzéki csókért, úgy nekünk is törnünk kell magunkat azért, hogy hétköznapi kapcsolatunkból olyan romantikus, szívet és szemet gyönyörködtető szerelem legyen, mint a moziban.

Ha ez nem sikerül, akkor se keseredjünk el túlzottan, mert a nemek közötti párharc bele van kalkulálva az életünkbe. Nem csak mi tehetünk róla, hogy ilyenek vagyunk, különbözőségünk isteni elrendelés. A zsidó-őskeresztény tanok szerint a férfi és a nő teremtése során démoni beavatkozás is történt: „Az ember női fele a teremtés anyagi-állati része felé hajolt, Isten helyett a Sátán sugallatára hallgatott. Ma is egyképpen egyesül benne a természet minden vonzó, kedves, bájoló vonása, de szintúgy riasztó, sötét, kegyetlen megnyilvánulása. A férfi elkövetheti a legnagyobb szörnyűségeket, de mindig okot, célt, rendszert visz bele, intellektuális ­marad. A nő a természet érzelmi, indulati vagy ösztönös mágiájában él. Ok nélkül, sőt okok ellenére szeret és gyűlöl, becéz és gyötör. Legtöbbször a kettőt egyszerre, ugyanazon alannyal teszi. A férfi bűne viszont, hogy minden tettéhez értelmet keres, ezért őt az értelme veszíti el.” Ez a különbség vezetett az „eredendő bűn” elkövetéséhez is. Éva látta, hogy a tudás fájának gyümölcse „jó, kívánatos, kedves a szemnek” és Istenhez hasonlatossá akart válni. Ádám pedig tudni akarta, hogy „mi a különbség a Jó és a Rossz között”. Az engedetlenség máig ható következménye, hogy a teremtés harmóniájának megbontása miatt kiűzettek a Paradicsomból, és „rögzítették a különbséget, ami kettéválasztotta őket”.
 

Az ezotéria kiteljesedése (ezoteria magasabb szinten, színvonalas képekkel illusztrálva)