A MAGYAR HELYESÍRÁS SZABÁLYAI
MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
A MAGYAR HELYESÍRÁS SZABÁLYAI
TIZENEGYEDIK KIADÁS
MÁSODIK (VÁLTOZATLAN) LENYOMAT
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1985
TARTALOM
ELŐSZÓ
SZABÁLYZAT
ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK
Írás és helyesírás
A magyar helyesírás
A BETŰK
A magánhangzók írása
A mássalhangzók írása
Az ábécé
A betűrendbe sorolás
A KIEJTÉS SZERINTI ÍRÁSMÓD
A szótövek írása
A toldalékok írása
A szóelemek elhomályosulása
A SZÓELEMZŐ ÍRÁSMÓD
A szóelemek mai alakját tükröztető írásmód
A szóelemek módosult alakjait feltüntető írásmód
A HAGYOMÁNYOS ÍRÁSMÓD
AZ EGYSZERŰSÍTŐ ÍRÁSMÓD
A KÜLÖNÍRÁS ÉS AZ EGYBEÍRÁS
A szóismétlések írása
A mellérendelő szókapcsolatok és összetételek,
valamint az ikerszók írása
Az alárendelő szókapcsolatok és összetételek írása
Egyéb típusú szókapcsolatok és összetételek
A KIS ÉS A NAGY KEZDŐBETŰK
A kis kezdőbetűk
A nagy kezdőbetűk
Egyéb esetek
A TULAJDONNEVEK ÍRÁSA
A személynevek
Az állatnevek
A földrajzi nevek
A csillagnevek
Az intézménynevek
A márkanevek
A kitüntetések és a díjak neve
A címek
Tulajdonnevek köznevesülése
AZ IDEGEN KÖZSZAVAK ÉS TULAJDONNEVEK ÍRÁSA
A magyar írásmód szerinti írás
Az idegen írásmód szerinti írás
Az átírás
AZ ELVÁLASZTÁS
A szótagolás szerinti elválasztás
Az összetett szavaknak elemeik szerinti elválasztása
AZ ÍRÁSJELEK
A mondatokat záró írásjelek
A tagmondatok közötti írásjelek
A mondatrészek közötti írásjelek
A szövegbe ékelődést jelző írásjelek
Szavak és szórészek közötti írásjelek
Toldalékok kapcsolása
Egyéb írásjel-használati tudnivalók
A RÖVIDÍTÉSEK ÉS A MOZAIKSZÓK
A rövidítések
A mozaikszók
EGYÉB TUDNIVALÓK
ELŐSZÓ
Helyesírási szabályzatunk 10., 1954. évi kiadása három évtizeden át szolgálta társadalmunkat. Ez alatt az idő alatt a magyar helyesírásnak azelőtt sohasem tapasztalt egyöntetűsége jött létre, a 10. Kiadásnak az addig szabályozatlan esetekre adott tanácsai és ésszerű újításai is a közgyakorlat szerves részeivé lettek. Hogy helyesírásunk egységesebbé és szabályozottabbá vált, az iskolai oktatás kiterjesztésének, a könyvkiadás és általában a sajtótermék-előállítás ugrásszerű fejlődésének, a nyomdaiparral szemben támasztott szigorú követelményeknek, továbbá egyéb népgazdasági és művelődéspolitikai indítékoknak szükségszerű következménye volt.
A helyesírás azonban csak akkor tudja betölteni társadalmi szerepét, ha szünet nélkül gondozzák. 1954 óta mind beszélt, mind írott nyelvünk – elsősorban szókincsében – sokat változott, a nyelvi tudományban új nézetek, módszerek jelentkeztek, az írással élő emberek igényei megnövekedtek. Az a minden irányú fejlődés, az az életünk alapjaiig ható változás, amely társadalmunkban így is végbement, időszerűvé tette, hogy az Akadémia ismét áttekintse helyesírásunk szabályainak rendszerét, és formájában megújítva – a magyar írással bárhol a világon foglalkozó egyének és közösségek számára – közzétegye.
Az előkészítő munkálatok során az illetékes akadémiai testületek aprólékosan megvizsgálták helyesírásunk minden kérdéskörét. Elemezték a felvetett módosító javaslatok indokoltságát, és felmérték, hogy végrehajtásuk esetén nyer-e velük a magyar helyesírási gyakorlat. Ez a több évig tartó munka azzal az elvi tanulsággal zárult, hogy a helyesírás állandósága, a kikristályosodott írásgyakorlat lényegének fenntartása napjainkban sokkal fontosabb társadalmi érdekké vált, mint bármikor ezelőtt. Írásrendszerünk nagyobb mérvű átalakítása ezért sem látszott ésszerűnek. Nem kíván mélyreható reformot közönségünk sem. A társadalmi s a tudományos érdek egyaránt azt diktálta, hogy a gyakorlatban és a szakmai vitákban megszilárdult hagyomány minden értékét megőrizzük; a szokásosan elsőnek emlegetett helyesírási alapelvről, a kiejtés tükröztetéséről ezért is a hagyományőrzés felé tolódott el a hangsúly.
Hangjelölésünk rendszere például oly mélyen gyökerezik társadalmunk tudatában és rendkívül kiterjedt mindennapi írásgyakorlatában, hogy teljesíthetetleneknek bizonyultak a magyar betűállomány átalakítását célzó javaslatok; helyesírási alapelveink viszonyának és arányainak módosítására komolyan gondolni sem lehetett. Hagyományos különírási-egybeírási rendszerünket is gyakran kifogásolják, mert nehéznek vélik. Mégis célszerűbb volt megtartani, mint a szavak ezreinek írásmódját megváltoztató, tehát az írásgyakorlat teljes összezavarodásával járó ötletekkel próbálkozni.
Hogy vitatható reformokkal ne kísérletezzünk, hanem a már megszokott írásmódok mellett maradjunk: ezt tanácsolta az az ismert tény, hogy a helyesírási módosítások társadalmi feszültségek forrásaivá is válhatnak. Egyes személyek, sőt egész rétegek is hátrányos helyzetbe kerülhetnek amiatt, hogy az újításokról csak késve vagy egyáltalán nem értesülnek, kimaradnak a fejlődés nagy áramából, s ezért elszigetelődnek. Ez a veszély a határainkon élő magyarság körében fokozott mértékben jelentkezett volna. Ezért is beszéltünk meg ottani szakemberekkel is minden felmerült kérdést.
Helyesírásunk hagyományos rendszerét érintő fontos változás a 11. kiadásban csak az, hogy a dz és a dzs betű ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő: a 11. kiadás kimondja jegyeik sorvégi szétválaszthatatlanságát. Ezzel hosszú helyesírás-történeti folyamatban léptünk előre.
Annak ellenére, hogy tartózkodni kellett helyesírásunk megbolygatásától, szabályzatunk 11. kiadása több tekintetben jelentősen különbözik a megelőzőtől. A szabályok értelmezésében és megfogalmazásában a nyelvtudomány mai álláspontjának megfelelő szemlélet érvényesül. – A szabályzat fejezetei (a helyesírási részrendszereknek megfelelően) a hagyományosak, de ezek tagolása, az egyes pontok elrendezése szervesebb, áttekinthetőbb, ésszerűbb a 10. kiadásbelinél. Számos esetben lehetőség nyílt arra, hogy a közös lényeget kiemelő rövid bevezető után a részletek alpontokba rendezve következzenek: ezáltal a belső összefüggések jól érzékelhetővé váltak. – Minden eddigi szabályzatnál több figyelem fordul most a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetőségekre. – A szabályzat gondozói egyeztették a nyelvészet és más szaktudományok szempontjait, s tiszteletben tartották az akadémiai szinten kidolgozott és jóváhagyott szakmai szabályzatokat és szójegyzékeket. – Bár a 11. kiadás is (minden elődjéhez hasonlóan) a helyesírási egység előmozdítója kíván lenni, a 10. kiadásnál rugalmasabban ítéli meg helyesírásunk több vitatott kérdését (így pl. a betűrendbe sorolást, az alakváltozatokat, az idegen szavak sorvégi elválasztását stb.).
A szabályzat megszövegezői érthetőségre és világosságra, törekedtek; a nem közismert, csak a nyelvészetben használt idegen szakszókat tudatosan kerülték.
A szabályzathoz csatlakozó szótár jelentősen megújult. A helyesírási tekintetben fontos és ezért szerepeltetett szóanyag mellé, főként a 10. kiadás idejére jellemző szavak helyére (mint a szabálypontok példái esetében is) mai társadalmi, gazdasági, politikai és tudományos életünk fontos és gyakran használt szavai kerültek. A szabályokra, amelyek az illető szó írása szempontjából fontosak, utalószámok hívják fel a figyelmet. A címszók után következő, előtag és utótag szerint csoportosított szókapcsolatok és összetételek a különírási-egybeírási kérdések megoldásához segítenek hozzá.
Szavaink helyesírása a szabályzathoz igazodik. Ebből az is következik, hogy az eddigi írásmódok túlnyomórészt változatlanul maradtak; csak kevés szó írása módosult, ezzel többnyire elismerve már egyébként is elterjedt, helyeselhető írásmódokat.
*
A Kossuth Nyomda szedőüzemének dolgozói – tanúsítva a nyomdászok ügyszeretetét – társadalmi munkában vállalták a bizottsági előterjesztések, a szabályzati fejezetek és a szótár sokszorosítását és többszöri korrigálását. Ezzel lehetővé tették, hogy a tervezeteket sokan megismerhessék, és róluk véleményt nyilváníthassanak. Így lehetett a 11. kiadás az eddig legszélesebb körű demokratikus közmegegyezésen nyugvó rendszerezés, a Magyar Tudományos Akadémiának a táradalom véleményét tekintetbe vevő állásfoglalása.
*
A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadását az MTA Helyesírási Bizottsága dolgozta ki, a Nyelvtudományi Bizottság egyetértésével terjesztette a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya elé. Az osztály javaslatára a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége a közrebocsátásra a jóváhagyást 1984. április 24-i ülésén megadta.
SZABÁLYZAT
ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK
Írás és helyesírás
1. Az írás közlendőink rögzítése látható jelekkel. A helyesírás valamely nyelv írásának közmegállapodáson alapuló és közérdekből szabályozott eljárásmódja, illetőleg az ezt tükröző, rögzítő és irányító szabályrendszer.
A magyar helyesírás
2. Helyesírásunk betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző írásrendszer.
a) Írásunk betűíró rendszerű, mert legkisebb egységei nem szót vagy szótagot rögzítő írásjegyek, hanem hangokat jelölő betűk.
b) Helyesírásunk a latin betűs írások közé tartozik, mert a sajátos magyar betűsor a latin betűkészletből alakult ki.
c) A magyar írás hangjelölő, mert betűi legtöbbször a szóelemekben valóban kiejtett hangokra utalnak, szemben az olyan írásokkal, amelyekben a leírt forma jelentős mértékben eltérhet a kiejtéstől.
d) Írásunk sokat tükröz a magyar nyelv rendszeréből: a szóalakokban általában ragaszkodunk a szóelemek feltüntetéséhez; az írásmóddal érzékeltetjük a tulajdonnevek különféle fajtáit; a különírás és az egybeírás révén megkülönböztetjük egymástól a szókapcsolatokat és az összetételeket; az összetett szavak elválasztásakor tekintettel vagyunk a szóhatárokra; stb. Ez hozzásegít a közölnivalók pontos kifejezéséhez és gyors felfogásához. Helyesírásunkat ezért nevezhetjük értelemtükrözőnek is.
A BETŰK
3. Nyelvünk hangjainak (pontosabban hangtípusainak, azaz fonémáinak) írott vagy nyomtatott jeleit betűknek nevezzük. A magyar betű vagy egyjegyű, azaz egyetlen írásjegy: e, í, á, ü; b, r, s, v; stb.; vagy többjegyű, azaz írásjegyek kapcsolatából áll: cs, sz, ty, zs; dzs; stb.
Mind kézírásban, mind nyomtatásban vannak kisbetűink: a, ő; c, r, gy, zs, dzs; és vannak nagybetűink: A, Ő; C, R, Gy, Zs, Dzs; stb. (Vö. 5., 8., 10.)
A magánhangzók írása
4. Magánhangzóinkat egyjegyű betűkkel jelöljük; egy részük ékezet nélküli, más részük ékezetes (vagyis ponttal vagy vonással van ellátva).
a) A rövid magánhangzókat jelölő hét betűt pont nélkül, illetőleg egy vagy két ponttal írjuk: a, e, o, u; i, ö, ü: ceruza, nyolc, közül, szikes, iparkodik stb.
b) A hosszú magánhangzókat jelölő hét betűre egy vagy két vonást teszünk: á, é, í, ó, ú; ő, ű: játék, lódít, húr, hős, űr stb.
5. A magánhangzókat jelölő nagybetűkre mind kézírásban, mind nyomtatásban ugyanúgy föl kell tenni az ékezeteket, mint a kisbetűkre: Ökrös, Ürményi, Ázsia, Óbuda, Őze stb. – Csak a rövid i nagybetűs alakján nincs pont: Ilona, Izland stb. A hosszú nagy Í-re azonban ki kell tenni az ékezetet: Írország, Új Írás stb.
6. A magánhangzók időtartamának fontos nyelvi szerepe van; más szó lehet a rövid és más a hosszú magánhangzós:
akar – akár kemény – kémény
bal – bál öt – őt
oda – óda irt – írt
áru – árú tüzért – tűzért
koros – kóros – kórós stb. Vereb – veréb – véreb stb.
Stilisztikai okból (a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére) a magánhangzót jelölő betűket halmozhatjuk is: Één? Góóól! Neeem. Stb.
A mássalhangzók írása
7. Mássalhangzóinkat egy- vagy többjegyű, mellékjel nélküli betűkkel jelöljük.
a) A mássalhangzókat jelölő betűk közül tizenhét egyjegyű: b, c, d, f, g, h, j, k, l, m, n, p, r, s, t, v, z: pálma, fejtegetés, kér stb. Nyolc betűnk kétjegyű: cs, dz, gy, ly, ny, sz, ty, zs: batyu, csökönyös stb.; egy betűnk pedig háromjegyű: dzs: lándzsa stb.
b) A mássalhangzók hosszúságát betűkettőzéssel jelöljük. – Az egyjegyűeket kétszer írjuk le: bb, cc, dd, ff, gg, hh, jj, kk, ll, mm, nn, pp, rr, ss, tt, vv, zz: add, aggot, kellett stb. – A többjegyűeket csak az összetett szavak határán kettőzzük teljesen: jegygyűrű, fénynyaláb, díszszemle stb.; egyéb helyzetekben egyszerűsítve kettőzzük őket, vagyis csak első jegyüket írjuk kétszer: ccs, ddz, ddzs, ggy, lly, nny, ssz, tty, zzs: loccsan, eddzük, asszonnyal stb. [De elválasztáskor: locs-csan, edz-dzük, asz-szony-nyal stb.; vö. 226. f), 227.]
8. A többjegyű betűknek csak az első jegyét írjuk nagybetűvel: Csoma, Dzsingisz, Szolnok, Zsolt stb. Ugyanígy: Ssz! (indulatszó); Nyár van. (mondat); stb.
A csupa nagybetűkben írt betűszókban a többjegyű betűk minden jegyét naggyal írjuk: KISZ, CSKP, GYSEV stb. [Vö. 283. a)] – Hasonlóképpen járunk el akkor is, ha bármely szót (vagy akár hosszabb szöveget) végig nagybetűvel írunk: CSOMAGMEGŐRZŐ; TILOS A DOHÁNYZÁS; stb.
9. A mássalhangzók időtartamának fontos nyelvi szerepe van; más szó lehet a rövid és más a hosszú mássalhangzós:
hal – hall hason – hasson
len – lenn feje – fejje
eset – esett orom – orrom
megy – meggy stb. kasza – kassza stb.
Stilisztikai célból (a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére) a mássalhangzót jelölő betűket többszörözhetjük is: Nnem! Terringettét! Psszt! Stb.
Az ábécé
10. Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje. A magyar magánhangzókat és mássalhangzókat jelölő 40 kisbetű hagyományos állománya és sora (a magyar ábécé): a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs.
A magyar nagybetűk sorrendje ugyanaz, alakjuk a következő: A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, Z, Zs. (Vö. 3., 5., 8.)
11. A magyar írásgyakorlatban is gyakran előforduló q-t, w-t, x-et és y-t így soroljuk be ábécénkbe: … p, q, r … v, w, x, y, z, zs; … P, Q, R … V, W, X, Y, Z, Zs.
A ch-t a betűrendbe sorolás szempontjából (bármely hangértékben áll is) c + h kapcsolatnak tekintjük. (Vö. 15.)
12. Régi, ma már egyébként nem használatos magyar betűkkel családneveinkben találkozunk. (Vö. 87., 157.) Ezek a többnyire kétjegyű betűk magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölhetnek:
aa = á: Gaal [e.: gál] ch = cs: Madách [e.: madács]
eé = é: Veér [e.: vér] cz = c: Czuczor [e.: cucor]
eő = ö: Eötvös [e.: ötvös] s = zs: Jósika [e.: józsika]
ew = ö: Thewrewk [e.: török] th = t: Csáth [e.: csát]
oó = ó: Soós [e.: sós] ts = cs: Takáts [e.: takács]
y = i: Kölcsey [e.: kölcsei] stb. w = v: Wesselényi [e.: veselényi] stb.
Az ilyen régi betűket tartalmazó nevek betűrendi besorolásának módjáról a 15. pont szól.
13. Az idegen tulajdonnevekben és egyéb szavakban más ábécék betűi és betűkapcsolatai is előfordulnak mind magánhangzók, mind mássalhangzók jelölésére:
angol: Greenwich [e.: grinics], joule [e.: dzsúl]
cseh: Dvořák [e.: dvorzsák], ?koda [e.: skoda]
francia: Eugène [e.: özsen], Nîmes [e.: nim]
német: Schäfer [e.: séfer], Werther [e.: verter]
olasz: Bologna [e.: bolonya], quattrocento [e.: kvatrocsentó]
portugál: Guimarães [e.: gimarajs], piranha [e.: piránya]
román: Tîrgovişte [e.: tirgoviste], piaţa [e.: piaca]
szerbhorvát: Đurić [e.: gyúrity], ?ivogoąće [e.: zsivogostye]
Az idegen betűket és betűkapcsolatokat tartalmazó tulajdonnevek és egyéb szavak betűrendi besorolásának elveit a 15. pont tartalmazza.
A betűrendbe sorolás
14. A betűrendbe sorolás az az eljárás, amellyel a szavakat – általában a magyar ábécé alapján – sorrendbe szedjük. Az egységes módon való elrendezés teszi lehetővé, hogy a szavak rengetegében tájékozódni lehessen. A fontosabb általános szabályok, melyek a szótárakban, lexikonokban, névsorokban stb. való eligazodást segítik, a következők:
a) A különböző betűvel kezdődő szavakat – a d) pontban jelzett kivételekkel – az első betűk ábécébeli helye szerint állítjuk rendbe, illetőleg keressük meg:
acél kettő remény
cukor Nagy sokáig
csók nyúl szabad
gép olasz Tamás
hideg öröm vásárol stb.
A betűrendbe sorolás szempontjából nem teszünk különbséget a kis- és a nagybetűk között.
Az egyjegyű betűt teljesen elkülönítjük az azonos írásjeggyel kezdődő, de külön mássalhangzót jelölő kétjegyű (ill. háromjegyű) betűtől. Mindig az egyjegyű betű van előbb:
cudar dac Zoltán
cukor domb zongora
cuppant duzzog zúdul
csalit dzsem zsalu
csata Dzsungária zseni
Csepel stb. Dzsungel stb. Zsigmond stb.
b) Ha a szavak azonos betűvel vagy betűkkel kezdődnek, a sorrendet az első nem azonos betű ábécébeli helye határozza meg:
lom pirinkó tükör
lomb pirinyó Tünde
lombik pirít tünemény
Lontay pirkad tüntet
lovagol stb. Piroska stb. tüzér stb.
e) A szavakat a szó belsejében és a szó végén levő betűk tekintetében a következőképpen szedjük betűrendbe. – Az egyjegyű betűt (miként a szó elején is) teljesen elkülönítjük az azonos elemmel kezdődő, de külön mássalhangzót jelölő kétjegyű (ill. háromjegyű) betűtől, tehát az egyjegyű mindig megelőzi az utóbbiakat. – Az egyjegyű betűk sorrendjében a kettőzött betűk első és második írásjegye külön-külön betűnek számít. (Vagyis: bb = b + b; rr = r + r; stb.) – A többjegyű betűk kettőzött változatait sohasem az egyszerűsített alakok szerint soroljuk be a betűrendbe, hanem a megkettőzött betűt mindig két külön betűre bontjuk, s így soroljuk a szót a megfelelő helyre. (Vagyis: ccs = cs + cs; ggy = gy + gy; ddzs = dzs + dzs; stb.)
kas mennek nagy
Kasmír mennének naggyá
Kassák menü nagygyakorlat
kastély menza naggyal
kasza meny nagyít
kaszinó Menyhért nagyobb
kassza mennybolt nagyol
kaszt stb. mennyi stb. nagyoll stb.
d) A magánhangzók rövid és hosszú változatát jelölő betűk (a – á, e – é, i – í, o – ó, ö – ő, u – ú, ü – ű) a kialakult szokás szerint mind a szavak elején, mind pedig a szavak belsejében azonos értékűnek számítanak a betűrendbe sorolás szempontjából. A magánhangzó hosszú változatát tartalmazó szó tehát meg is előzheti a rövid változatút:
ír Irán író
Irak írandó iroda
iram iránt irónia stb.
A rövid magánhangzós szó kerül viszont előbbre olyankor, ha két szó betűsora csak az azonos magánhangzók hosszúsága tekintetében különbözik:
égbolt kerek szel
Égei-tenger kerék szél
Eger keres szelel
egér kérés szeles
éger koros szelés
égés kóros széles
egész stb. kórós stb. szelet stb.
e) A különírt elemekből álló szókapcsolatokat és az egybeírt vagy kötőjellel kapcsolt összetételeket minden tekintetben olyan szabályok szerint soroljuk betűrendbe, mint az egyszerű szavakat. A szóhatárokat tehát nem vesszük figyelembe. – Ugyanez a szabály érvényes a közszavak közé besorolt tulajdonnevekre is.
Kis részben márvány tiszafa
kissé márványkő Tiszahát
Kiss Ernő márvány sírkő Tisza Kálmán
kis sorozat Márvány-tenger Tisza menti
kissorozat-gyártás márványtömb Tiszántúl
kis számban Márvány Zsolt Tisza-part
kistányér másféle tiszavirág
kis virág stb. másol stb. tiszt stb.
f) Különleges célt szolgáló névsorokban, tárgymutatókban, kartotékokban stb. a több szóból álló egységeket vagy az egész kapcsolat, vagy csak az első elem alapján szokás besorolni, ahogyan a könnyebben kezelhetőség érdeke vagy egyéb szempont kívánja. – A könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) területén követendő eljárást szabvány írja elő (MSZ 3401).
15. A betűrendbe soroláskor a szokásostól némiképp eltérően kezeljük a régies írású magyar családnevekben, valamint az idegen szavakban és tulajdonnevekben előforduló régi magyar, illetőleg idegen betűket.
A régies írású magyar családnevekben levő kétjegyű betűket elemeikre bontva soroljuk be (ew = e + w; ch = c + h; cz = c + z; stb.): – Az idegen ábécékben használt kapcsolatokat szintén külön betűk egymásutánjának tekintjük. (ch = c + h; oe = o + e; sch = s + c + h; stb.). – Az idegen betűk közül azok, amelyek valamelyik magyar betűtől csak mellékjelükben különböznek, az ábécébe soroláskor nem tekintendők önálló betűknek. Az idegen mellékjelet csak akkor vesszük figyelembe, ha az idegen mellékjeles betűt tartalmazó szó betűinek sorában nincs más különbség. Ilyenkor az idegen mellékjeles szó kerül hátrább:
cérna Gaal moshat
Černý galamb mosna
Champagne Gärtner Moąna
Cholnoky gáz mosópor
címez geodézia Møsstrand
cukor Georges mostan
Czuczor góc munka
csapat stb. Goethe stb. Muñoz stb.
16. Az olyan sajátos célú munkák (lexikonok, enciklopédiák, atlaszok és térképek névmutatói stb.), amelyekben magyar és idegen nyelvű szóanyag erősen keveredik egymással, rendszerint az úgynevezett általános latin betűs ábécét követik: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, t, u, v, w, x, y, z. Ebben a rendszerben mind a magyar, mind az idegen többjegyű betűknek minden egyes eleme külön, önálló egységnek számít, és a besorolás nincs tekintettel sem a magyar ékezetekre, sem az idegen betűk mellékjeleire.
Az ilyenfajta munkák szavainak betűrendbe sorolása bonyolult feladat. A követendő eljárást a könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) területén szabvány (MSZ 3401) írja elő, illetőleg belső szakmai útmutatók szabályozzák. Ezek hatálya azonban nem terjeszthető ki írásbeliségünk általános gyakorlatára.
A KIEJTÉS SZERINTI ÍRÁSMÓD
17. A szóelemek leírásának alapja a történeti hagyományban kialakult, a helyesírás által is őrzött mai köznyelvi kiejtés.
Szavaink legnagyobb részének köznyelvi kiejtése határozottan megállapítható; például a kísér, kell, szalma, akác, zöld, négy stb. köznyelvi alakok, szemben a nyelvjárási (ill. régies) “késér”, “kő”, “szóma”, “ákác”, “ződ”, “nígy” stb. formákkal. Így van ez a toldalékok esetében is: a látni, házból stb. köznyelvi alakokkal szemben a “látnyi”, “házbul” stb. formák nyelvjárási (ill. régies) kiejtésűek, ezért az írásban kerülendők. A beszélt nyelvben mutatkozó ingadozásokat (pl. az “erőssen”, “szöllő” stb.), esetleg nyilvánvaló helytelenségeket (pl. a “kőrut”, “köppeny”, “ellemez” stb. ejtésmódot) helyesírásunk nem veszi figyelembe, hanem az írásgyakorlat alapján is kikristályosodott köznyelvi formákat rögzíti, hogy általánossá válásukat segítse.
Művészi vagy tudományos célból azonban nyelvjárási, régies vagy más nem köznyelvi alakok használatára is szükség lehet.
18. A kiejtés szerinti írás elve azt jelenti, hogy a szóelemek (szótövek, képzők, jelek, ragok) írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük: láz, fény, ír, véd, tíz, húsz; -s, -talan, -telen, -va, -ve; -bb, -t, -j; -n, -tól, -től, -kor; stb. Legnagyobb részük ezt az írásformáját tartja meg akkor is, ha több szóelemből álló szóalakokba kerül. Bizonyos típusokban azonban a szóelemek kiejtésbeli módosulását az írás is feltünteti.
A szótövek írása
19. Szavaink legnagyobb részének csak egyetlen, az általános köznyelvi kiejtést tükröző írott formája van. Néhány szócsoport azonban – a nyelvhasználatbeli váltakozás vagy ingadozás miatt – bizonytalanságokra ad okot.
Az i, u, ü és az í, ú, ű
20. Szavaink többségében az i, u, ü az egész magyar nyelvterületen rövid: igaz, fizet; ugat, fut; ürge, füst; stb. Bár sok szóban ingadozik a kiejtés, helyesírásunkban már általában kialakult, hogy mely esetekben írunk i, u, ü-t, illetőleg í, ú, ű-t.
21. Egyes szavaknak minden alakjában hosszú a szókezdő, illetőleg a szóbelseji í, ú, ű: íz, ízes, íznek; szín, színes, színez; szív, szíves, szívből; hús, húsok, húsból; súly, súlyos, súlya; új, újság, újra, újabb; gyűjt, gyűjtemény, gyűjtjük; hűs, hűsít, hűsek; tű, tűk, tűvel; stb. (Vö. 27.)
22. A szavak végén legtöbbször rövid i van: kocsi, kifli, bácsi, néni, kicsi, nini; Peti, Mari; stb. – Van azonban néhány hosszú í-re végződő szavunk is: sí, zrí, nyí, rí, csicsí, gyí, kikirikí stb.
23. Hosszú ú, ű van a legtöbb főnév végén: ágyú, borjú, faggyú, fiú, gyanú, háború, kátyú, koszorú, szú, tanú, varjú; betű, fésű, gyepű, gyűrű, gyűszű, mű, seprű; stb.
Vannak azonban olyan főneveink is, amelyeknek a végén az u, ü rövid: adu, alku, áru, bábu, batyu, daru, falu, gyalu, hamu, hindu, kapu, lapu, saru, satu, szaru, zsalu; bürü, eskü, menü, revü, ürü; stb. – Rövid u-val írjuk a becézett alakokat is: anyu, apu; Icu; stb.
24. A melléknevek végén mindig hosszú ú, ű van: domború, homorú, hosszú, savanyú, szomorú; gömbölyű, gyönyörű, könnyű, nagyszerű, szörnyű; stb. (Vö. 34.)
Az alakváltozatok
25. Vannak olyan szavaink, amelyek a köznyelvben kétféle alakban használatosak. Ilyenkor az írásban is mindkét alakváltozat használata jogos és helyes.
a) Magánhangzók tekintetében váltakoznak többek között a következő szavak:
fel – föl, csepeg – csöpög, fedél – födél, seprű – söprű;
csoda – csuda, csorog – csurog;
dől – dűl;
hova – hová;
levő – lévő, tied – tiéd, mienk – miénk, föveny – fövény;
lábas – lábos;
lány – leány, mért – miért, rá – reá; stb.
b) Mássalhangzók tekintetében váltakoznak többek között a következő szavak:
lenn – lent, fenn – fent, kinn – kint;
gyerek – gyermek;
foltoz – foldoz; stb.
Az alakváltozatok legtöbbször nem azonos értékűek. A hova és a hová, a lenn és a lent stb. korlátozás nélkül egymás helyébe léphet. A lány, rá stb. általános használatú, a leány, reá stb. választékos hangulatú. A csepp és a csöpp, a csend és a csönd stb. önálló szóként egymással váltogatható, de néhány összetett szavunk csak egy változatban szokásos: cseppkő, cseppfertőzés, csendháborítás stb.
A tőváltozatok
26. Az igék és a névszók bizonyos csoportjai egyes toldalékok előtt megtartják, más toldalékok előtt megváltoztatják alapformájukat.
27. Hosszú í, ú, ú hangot tartalmazó szavaink két csoportra oszlanak. (Vö. 21.)
a) Számos szó a toldalékos alakok többségében is megőrzi a tőbeli magánhangzó hosszúságát, s csak néhány származékban váltja rövidre: zsír, zsírt, zsíros, de: zsiradék; – húsz, húszat, húszas, de: huszadik, huszad, huszon-; – tíz, tízen, tízes, de: tized, tizen-; stb. – ír, írok, írás, írat (ige); de: irat (főnév), iroda, irodalom; stb. – bújik, bújjon, bújócska, bújtat; de: bujkál, bujdosó; stb. – dűl, dűlt, dűlve, dűlő; de: düledezik, dülöngél, dülleszt; stb.
b) Vannak viszont szabályos í – i, ú – u, ű – ü váltakozást mutató főnevek. Írásukat megkönnyíti a nyár – nyarat, kéz – kezet típusú szavakkal való összehasonlításuk: általában ugyanazon toldalékok előtt vált rövidre az í, ú, ű, mint a nyár vagy a kéz magánhangzója. Például:
kéz víz út tűz
kézben vízben útban tűzben
kézre vízre útra tűzre
kézi vízi úti tűzi
de: kezet vizet utat tüzet
kezek vizek utak tüzek
kezes vizes utas tüzes
kezünk vizünk utunk tüzünk
28. A közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők előtt a tőbelseji hosszú magánhangzó rövidre változik: szláv – szlavista, szlavisztika; szociális – szocialista, szocializmus; hérosz – heroikus, heroizmus; hipnózis – hipnotikus, hipnotizál, hipnotizmus; szuverén – szuverenitás; irónia – ironikus, ironizál; stb. Ez a szabályszerűség a továbbképzésben is érvényesül; kolléga – kollegiális – kollegialitás stb. – De: akadémia, – akadémikus, akadémizmus, akadémista; stb. (Vö. 206.)
29. A szóvégi a és e csak néhány toldalék előtt marad rövid, a legtöbb toldalék előtt á-ra, illetőleg é-re változik: apa, apai, de apát, apátlan; stb. – lencse, lencseféle, de: lencsét, lencsével, lencsék; stb. – Hasonlóképpen: Tompa, de: Tompát, Tompával; Ráckeve, ráckevei, de: Ráckevén, Ráckevéig; stb. – A szabály nem vonatkozik azonban a betűszókra: MTA, az MTA-t, az MTA-nak; ELTE, az ELTE-re; stb. [Vö. 286. a)]
30. A borjúk – borjak, borjút – borjat, varjúk – varjak, zászlója – zászlaja, erdője – erdeje stb. ma is élő kettős alakok, bár az a, e váltóhangú változatok jobbára választékosabbak és ritkábbak. Ugyanígy egyes v tövű névszóknak mind magánhangzós, mind pedig v hangzós tövéből létrejöhet (főképp összetételekben) azonos toldalékolású forma, például: lét – levet, szók – szavak, faluk – falvak, tetűk – tetvek; (halas)tót – (halas)tavat; stb.
31. A ború, bosszú, csepű, derű, fésű, hegedű, köpű, köszörű szó végén levő hosszú ú-val, ill. ű-vel szemben az -l képzős formában rövid u, ill. ü van: borul, bosszul, csepül, derül, fésül, hegedül, köpül, köszörül.
32. A metsz, a látszik és a tetszik ige felszólító módú alakjait – a kétféle kiejtés miatt – vagy tssz, vagy ss betűkapcsolattal írjuk: metssze és messe, látsszék és lássék, tetsszem és tessem stb. (Vö. 81.)
A toldalékok írása
33. A szavakhoz járuló toldalékoknak – a köznyelvi kiejtésben élő ingadozások ellenére – általában megvan az irodalmi nyelvben kikristályosodott, egyöntetű formájuk. A helyesírás ezeket rögzíti, s csak néhány indokolt esetben ad helyt a toldalékolásbeli kettősségeknek is.
A magánhangzók a toldalékokban
34. Mindig hosszú a magánhangzója az alábbi szóelemeknek:
az -ít, a -dít és a -sít igeképzőnek: épít, építmény, tanít, tanító, buzdít, buzdítás, mozdít, mozdítva, állandósít, állandósítani stb.;
az -ú, -ű, -jú, -jű melléknévképzőnek: négylábú, egyenáramú, fehér falú, mérsékelt árú, bőkezű, jószívű, nagy kiterjedésű, tiszta vizű; hosszú szempillájú, erős rugójú, éles elméjű, lapos tetejű; stb. (vö. 24.);
a főnevek -tyú, -tyű és -ttyú, -ttyű képzőféle végződésének: fogantyú, sarkantyú, billentyű, töpörtyű, dugattyú, szivattyú, csengettyű, pörgettyű stb. (vö. 23.);
a -ból, -ből, a -ról, -ről és a -tól, -től határozóragnak: szobából, erdőből, házról, tetőről, fától, víztől stb.;
a honnan? kérdésre felelő névutók ragszerű -ól, -ől végződésének: alól, elől, felől, mellől stb.
35. Mindig rövid a magánhangzója az alábbi szóelemeknek:
az -ul, -ül és a -dul, -dül igeképzőnek: gyógyul, gyógyulás, kerül, kerület, fordul, fordulva, pezsdül, pezsdülő stb.;
az -ul, -ül és a -stul, -stül határozóragnak: magyarul, például, feleségül, végül, ruhástul, családostul, cipőstül, csőstül stb.;
a névutók és a határozószók -ul, -ül végződésének: alul, hátul, belül, felül és fölül, közül, mögül, keresztül, nélkül stb. (kivéve: túl);
a -szor, -ször határozóragnak: háromszor, hússzor, ötször, többször stb.;
az időhatározó -kor ragjának: éjfélkor, hatkor, szürkületkor, nyolc órakor stb.;
az -ig határozóragnak: városig, hazáig, holnapig, négyig, mindig stb.;
a toldalékos szóalakok végén levő i-nek: esti, kecskeméti, házai, kertjei, kérdi, nézi, dalolni, írni, öklömnyi stb.
36. Néhány igeképzőnk különbségét az o – ó, ö – ő közti eltérés mutatja:
-odik, -ödik: alkonyodik, gömbölyödik; -ódik, -ődik: oldódik, kezdődik;
-ozik, -özik: fáradozik, öltözik; -ózik, -őzik: hallgatózik, kergetőzik;
-kodik, -ködik: árulkodik, fésülködik; -kódik, -kődik: rázkódik, veszkődik;
-kozik, -közik: kínálkozik, törülközik; -kózik, -kőzik: zárkózik, mérkőzik; stb.
A mássalhangzók a toldalékokban
37. A tárgy ragját, a t-t, mindig röviden ejtjük, ezért egy t-vel írjuk: hajót, könyvet, sast, sárgát, nyolcat, valakit stb.
38. A -képp, -képpen határozóragot két p-vel írjuk: ekképp, másképp; tulajdonképpen, voltaképpen; stb.
39. Több toldalékunk mássalhangzóját magánhangzó után megkettőzzük, mássalhangzó után nem. Az ilyen váltakozást mutató toldalékok a következők:
a -t, -tt időjel: folyt, kente, varrtuk; csengetett, dobott, hatott, hallottuk, megrótták; stb.;
a -t, -tt igenévképző: bérelt (lakás), felforrt (víz), kitalált (történet); mosott (ruha); kitűzött (cél), elvégzett (munka); stb.;
a -t, -tt helyhatározórag: Vásárhelyt; Győrött, Pécsett, Vácott; Kaposvárt v. Kaposvárott; stb.;
a -t, -tt a névutók végén: iránt, közt, szerint; alatt, fölött, között, mögött stb.; kivéve: át és hosszat;
a -b, -bb középfokjel: idősb, kevésbé, helyesbít; idősebb, kevesebb, helyesebb, jobb, szebb, távolabb; stb.;
a -d, -dd személyrag a felszólító módbeli tárgyas ragozású, egyes szám 2. személyű rövidebb formában: írd, nézd; sződd, edd, idd; stb.; a hosszabb formában azonban mindig csak egy -d a személyrag: írjad, szőjed stb. (vö. 45.);
a ’valamilyennek látszik’, ’valamilyennek tart’ jelentésű -l, -ll képző: fehérlik, piroslik, sötétlik; zöldell, barnállik, nagyollom; keveslem v. kevesellem, kéklett v. kékellett, kicsinyli v. kicsinyelli; stb. (vö. 45., 66.). De: helyesel.
Hasonlóképpen viselkedik a -tyú, -tyű és a -ttyú, -ttyű képzőféle végződés: fogantyú, kösöntyű; tolattyú, csengettyű; stb.
Magánhangzós és mássalhangzós kezdetet váltakoztató toldalékok
40. A fosztóképző a t végű igékhez -atlan, -etlen, a t végű névszókhoz pedig -talan, -telen változatában járul: csorbítatlan, osztatlan, fűtetlen; vetetlen; úttalan, parttalan, élettelen; stb., de: észrevétlen, ill. hitetlen stb.
Az -atlan, -etlen képző van a befejezetlen, éretlen, fedetlen, fegyelmezetlen, képzetlen, sértetlen stb. fosztóképzős származékokban is, ezért (bár jelentésük alapján a befejezett, érett stb. alakokkal állnak ellentétben) ezekben sem kettőzzük a képző t-jét.
41. A műveltető képző a t végű igékhez vagy -at, -et, vagy -tat, -tet formában járul. Ha a szóvégi t-t mássalhangzó előzi meg (pl. bont), akkor -at, -et, ha a t-t magánhangzó előzi meg (pl. arat), akkor -tat, -tet a képző. Tehát (új üveget) bontat, (vasat) gyűjtet, (szobát) festet, sejteti (vele), (erdőt) irtat; de: (búzát) arattat, taníttatja (a lányát); (kenyeret) süttet, (könyvet) köttet, (ablakot) nyittat; stb.
Ugyanez a szabálya a ma már ritka -atik, -etik, -tatik, -tetik szenvedő igeképző írásának is: oltatik, gyűjtetik; kinyittatik, kihirdettetik; stb. – És természetesen: megadatik, kéretik; foglaltatik, viseltetik; stb.
Sajátos viselkedésű toldalékok
42. A -val, -vel és a -vá, -vé határozórag magánhangzóra végződő tőhöz alapalakjában kapcsolódik, például: babával, kővé; csehvel, pléhvé; stb. (A h végű szavak egy részét – mivel bennük a h-t nem ejtjük ki – magánhangzós tövűnek kell tekintenünk.) Mássalhangzós végű tőhöz járulva a -val, -vel és a -vá, -vé rag v eleme a szótő végső mássalhangzójával azonossá válik; ezekben az alakokban a tő és a toldalék határán hosszú mássalhangzót írunk, például: dobbal, szénnel, jósággal, emberré; Allahhal, dohhal; stb. (Ez utóbbi szavak alapformájában kiejtjük a h-t, ezért ezek kiejtésük szerint is mássalhangzós tövűek.) (Vö. 75., 83–84.)
43. A felszólító mód -j jele a szótövek nagyobb részéhez -j (a rendhagyó ragozású jön ige rövid magánhangzós tőváltozatához pedig -jj) alakban kapcsolódik: lépjen, fújjon; szőjön, lőjön; jöjjön; stb.: – Más esetekben a tővégi mássalhangzóval azonos hangként jelentkezik: ásson, vesszen, öntözzön, lopóddzék stb. – A t végű igékhez sajátos szabályok szerint járul. (Vö. 77–79.) – Az eszik, iszik, lesz, tesz, vesz, visz igék magánhangzós tövéhez -gy alakban járul: egyem, igyál, legyen, tegyek, vegye, vigyed. A hisz ige felszólító alakjaiban ez a -gy megnyúlt: higgyem, higgyen, higgyünk stb. (Vö. 55–58., 68., 82.)
44. A tárgyas ragozás kijelentő módú személyragjainak -j eleme az s, sz, z, dz végződésű tövekhez járulva ugyanúgy viselkedik, mint a -j módjel, azaz a tővégi mássalhangzóval azonos kezdő hanggal jelentkezik: mossuk, visszük, nézzük, peddzük stb. (Vö. 43., 80–81.)
Toldalékolásbeli kettősségek
45. Mind az igék, mind a névszók toldalékos formái között vannak olyan kettős alakok, amelyek a köznyelvben egyaránt használhatók. Írásban is helyes tehát mindkét forma.
Ilyen toldalékolásbeli kettősségek például a következők:
hallgatódzik – hallgatózik, lopódzik – lopózik, rugdalódzik – rugdalózik;
dobj – dobjál, kérj – kérjél, vágj – vágjál, higgy – higgyél, írj – írjál, moss – mossál, nézz – nézzél, dolgozz – dolgozzál;
dobd – dobjad, vágd – vágjad, kérd – kérjed, hidd – higgyed, írd – írjad, mosd – mossad, nézd – nézzed, vájd – vájjad (vö. 39.);
állsz – állasz, hullt – hullott, rosszallnám – rosszallanám, szégyellni – szégyelleni;
keveslem – kevesellem, kicsinyli – kicsinyelli (vö. 66.);
öregedik – öregszik;
igyekezik – igyekszik;
küldte – küldötte, kezdték – kezdették, mondta – mondotta, toldták – toldották (vö. 39.);
értem – érettem, érted – éretted;
ezzel – evvel, azzal – avval;
látniuk – látniok, várniuk – várniok, tűrniük – tűrniök, szeretniük – szeretniök;
rég – régen, most – mostan, épp – éppen, nincs – nincsen, oly – olyan, hogy – hogyan, itt – itten; stb.
Az alakváltozatok nem mindig azonos értékűek. A hallgatódzik és hallgatózik, az evvel és ezzel stb. között nemigen van különbség. Viszont az írj, moss, add, hidd stb. nyomatékosabb felszólítás, mint az írjál, mossál, adjad, higgyed stb. Az állsz, keveslem, küldte, érte stb. hétköznapi használatú, az állasz, kevesellem, küldötte, érette stb. kissé ünnepélyesebb, régiesebb. A látniok, szeretniök stb. elavuló formák.
A szóelemek elhomályosulása
46. Több szavunk összetett, illetőleg képzett volta annyira elhomályosult, hogy az alkotóelemek eredeti hangalakját nem vesszük figyelembe, hanem a szót a kiejtése szerint írjuk. Így járunk el például a kesztyű vagy a lélegzik esetében, bár az első a kéz, a második a lélek szóból származik. Nem tartjuk már számon az aggat, faggat, szaggat összefüggését sem az akaszt, akad, fakaszt, fakad, szakít, szakad igék tövével.
47. Bár a benn, fenn vagy fönn, kinn, lenn szavakkal függenek össze, egy n-nel írjuk ezeket a szavakat: benső, fenséges; bent, fent vagy fönt, kint, lent. – Ugyanezek a szavak azonban az összetételekben általában a két n-es formájukban szerepelnek: bennlakás, bennszülött, fenntart vagy fönntart, kinnlevőség stb. – Ha az összetételnek a t végű alak az előtagja, természetesen csak egy n-et írunk: bentlakó stb. (Vö. 49.)
48. A be, fel vagy föl, ki és le határozószók középfokát részben vagy egészen a kiejtést követve írjuk: beljebb, feljebb vagy följebb; kijjebb, lejjebb.
A SZÓELEMZŐ ÍRÁSMÓD
49. Helyesírásunk a szóelemző írásmód elvének érvényesítésével biztosítja azt, hogy a toldalékos szavakban mind a szótő, mind a toldalék, az összetett szavakban pedig minden tag világosan felismerhető legyen. Ezért a toldalékos és az összetett szavak legnagyobb részében a szóelemeket olyan alakjukban sorakoztatjuk egymás mellé, ahogyan külön-külön ejtve hangzanak: barátság (= barát+ság), barátaival (= barát+ai+val) stb.; barátfüle (= barát+fül+e), állatbarát (állat+barát) stb.
Az egynél több szóelemből álló szóalakokat általában a szóelemző írás elve alapján írjuk le. Természetesen ezt gyakran észre sem lehet venni, hiszen pl. a házban, kertnek, lóval stb. szóalak a kiejtés alapján is így íródnék.
A szóelemző írásmód elvének érvényesítése akkor válik különösen fontossá, ha a szó egészét másképp mondjuk ki, mint a szóelemeket külön-külön: kertje (= kert+je; e.: kertye), néztük (= néz+t+ük; e.: nésztük), nyolcban (= nyolc+ban; e.: nyoldzban), község (= köz+ség; e.: kösség), szállnak (= száll+nak; e.: szálnak); stb.
A szóelemző írás fő szabálya nem érvényesül minden toldalékos szó leírásakor. A toldalékos szavak egy részében ugyanis a szóelemeket nem eredeti alakjukban, hanem – a hangtani környezetnek és a szóelemek történeti alakulásának megfelelően – módosult változatukban tüntetjük fel: házzal (= ház+zal), fusson (= fus+s+on) stb.
A házzal, fusson esetében pl. a ház tőhöz a -val rag módosult -zal formában járul, illetőleg a fut igének fus- a felszólító módban használatos töve, s ehhez a -j módjelet s változatban tesszük hozzá.
A szóalakok szóelemző írásának tárgyalásakor meg kell tehát különböztetnünk egyrészt azt az írásmódot, amely a szóelemek mai állandó alakját tükrözteti, másrészt pedig azt, amely a szóelemek módosult alakváltozatait tünteti föl.
A szóelemek mai alakját tükröztető írásmód
50. A ragos, a jeles és a képzős szavak, az összetételek, valamint az egymást követő szavak szóelemeinek érintkező hangjai kölcsönösen hatnak egymásra, s a szavak kimondásakor e hangok sokszor megváltoznak. Helyesírásunk azonban nincs tekintettel az alkalmi hangváltozásokra, hanem a szóelemeket eredeti alakjukban íratja le.
A mássalhangzók minőségi változásainak jelöletlensége
A mássalhangzó-hasonulás
51. Vannak olyan mássalhangzópárok, amelyeknek tagjait ugyanazon a helyen és módon képezzük, csakhogy az egyiket a hangszalagok rezgése nélkül, tehát zöngétlenül, a másikat a hangszalagok rezgésével, tehát zöngésen. Ilyen párok: p–b, t–d, k–g, f–v, sz–z, s–zs, ty–gy, c–dz, cs–dzs. Ha a felsorolt hangok közül egy zöngétlen és egy zöngés mássalhangzó kerül egymás mellé, a kiejtésben az első hang zöngésség szempontjából legtöbbnyire hasonul az utána következőhöz. A h-nak nincs zöngés párja, így zöngétlenít ugyan, de maga nem zöngésülhet. A v – bár van zöngétlen párja – a köznyelvben zöngétlenül, de nem zöngésít. Az írásban a zöngésség szerinti hasonulást általában nem jelöljük:
alkotó tagok: ejtés: írás:
ablak+ban ablagban ablakban
tűz+höz tűszhöz tűzhöz
ad+hat athat adhat
lök+dös lögdös lökdös
nép+dal nébdal népdal
víz+szint víszszint vízszint
eszik + belőle eszig belőle eszik belőle
hideg + tél hidek tél hideg tél stb.
52. A beszédben az n hangot p, b és m előtt m-nek (vagy az m-hez közel álló hangnak); gy, ty és ny előtt ny-nek (vagy az ny-hez közel álló hangnak) ejtjük. Ezt a hasonulással bekövetkezett változást egyik esetben sem jelöljük az írásban:
alkotó tagok: ejtés: írás:
szén+por szémpor szénpor
azon+ban azomban azonban
tan+menet tammenet tanmenet
van + még vam még van még
ön+gyújtó önygyújtó öngyújtó
negyven + tyúk negyveny tyúk negyven tyúk
szín+nyomat színynyomat színnyomat stb.
53. Két mássalhangzó találkozásának gyakran az a következménye, hogy a két hang a kiejtésben teljesen azonossá válik: t+cs, d+cs és gy+cs = ccs; – t+gy és d+gy = ggy: – t+c, d+c és gy+c = cc; – sz+s és z+s = ss; – sz+zs és z+zs = zzs; – s+sz és zs+sz = ssz; – s+z és zs+z = zz. A teljes hasonulás révén előálló kiejtésbeli módosulásokat általában nem tüntetjük föl az írásban, hanem az eredeti szóelemeket jelöljük:
alkotó tagok: ejtés: írás:
át+csap áccsap átcsap
jegy+csalás jeccsalás jegycsalás
(v. jetycsalás)
át+cipel áccipel átcipel
nád+cukor náccukor nádcukor
(v. nátcukor)
köz+ség kösség község
egész+ség egésség egészség
száraz + zsömle szárazs zsömle száraz zsömle
(v. száraz zsömle)
kis+szerű kisszerű kisszerű stb.
(v. kis-szerű)
(De vö. 80–81., 83–85.)
54. Ha az anya, atya és bátya névszók csonka tövéhez, valamint a nagy névszóhoz j-vel kezdődő birtokos személyrag (-jel), vagyis -ja, -juk, -jai, -jaik járul, a kiejtésben a j teljes hasonulása következik be. Az írás ezt a szóbelseji teljes hasonulást nem jelöli, hanem megtartja a szavak eredeti ny, ty és gy hangjának, illetőleg a toldalék eredeti j hangjának jelét:
alkotó tagok: ejtés: írás:
any+ja annya anyja
any+juk annyuk anyjuk
aty+ja attya atyja
aty+juk attyuk atyjuk
báty+jai báttyai bátyjai
báty+juk báttyuk bátyjuk
nagy+ja naggya nagyja
nagy+jaik naggyaik nagyjaik stb.
55. Ha a gy és az ny végű igékhez j-vel kezdődő tárgyas igerag (-ja, -juk, -játok, -ják) vagy a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben a j teljes hasonulása következik be. Az írás ezt a szóbelseji teljes hasonulást nem jelöli, hanem megtartja az igék eredeti gy és ny hangjának, illetőleg a toldalékok eredeti j hangjának jelét:
alkotó tagok: ejtés: írás:
hagy+játok haggyátok hagyjátok
hagy+juk haggyuk hagyjuk
hány+ja hánnya hányja
huny+játok hunnyátok hunyjátok
fagy+j+on faggyon fagyjon stb.
56. Ha az l és az ll végű igékhez j-vel kezdődő tárgyas személyrag (-ja, -juk, -jük, -játok, -ják) vagy pedig a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben általában teljes hasonulás következik be. Ezt a szóbelseji teljes hasonulást az írás nem jelöli, s így az igék eredeti l, illetőleg ll hangjának, valamint a toldalék j-jének jelét változtatás nélkül írjuk egymás mellé:
alkotó tagok: ejtés: írás:
ítél+jük ítéjjük ítéljük
kapál+ják kapájják kapálják
tanul+ja tanujja tanulja
áll+j ájj állj
beszél+j+etek beszéjjetek beszéljetek stb.
A mássalhangzó-összeolvadás
57. Ha a t, a d és az n végű névszókhoz j-vel kezdődő birtokos személyrag (-jel), vagyis -ja, -je, -juk, -jük, -jai, -jei, -jaik, -jeik járul, a kiejtésben a mássalhangzók összeolvadnak. Helyesírásunk ezt a szóbelseji összeolvadást nem jelöli, hanem mind a névszó végső mássalhangzóját, mind pedig a toldalék j-jét változatlanul hagyja:
alkotó tagok: ejtés: írás:
kert+je kertye kertje
kürt+jei kürtyei kürtjei
part+jai partyai partjai
bot+ja bottya botja
híd+jai híggyai hídjai
kard+juk kargyuk kardjuk
vad+jai vaggyai vadjai
kín+juk kínnyuk kínjuk
turbán+ja turbánnya turbánja stb.
58. Ha a t, a d és az n végű igékhez j-vel kezdődő tárgyas személyrag (-ja, -juk, -jük, -játok, -ják), illetőleg – a t végű igék kivételével – a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben a mássalhangzók összeolvadnak. Írásunk ezt a szóbelseji összeolvadást nem jelöli, s így mind az ige végső mássalhangzóját, mind pedig a toldalék j-jét változatlanul hagyva írjuk:
alkotó tagok: ejtés: írás:
tanít+ja taníttya tanítja
félt+jük féltyük féltjük
lát+ják láttyák látják
márt+játok mártyátok mártjátok
szeret+jük szerettyük szeretjük
ad+j+a aggya adja
hord+j+a horgya hordja
marad+j+anak maraggyanak maradjanak
fon+j+átok fonnyátok fonjátok
ken+j+ük kennyük kenjük stb.
59. A t+sz, d+sz, gy+sz hangkapcsolat a kiejtésben gyakran rövid vagy hosszú c hanggá, a t+s, d+s, gy+s hangkapcsolat pedig rövid vagy hosszú cs hanggá olvad össze. Az írás ezt a szóbelseji mássalhangzó-összeolvadást nem jelöli, hanem az eredeti tsz, dsz, gysz, ts, ds, gys betűkapcsolatot használja:
alkotó tagok: ejtés: írás:
met+sz mecc metsz
ad+sz acc adsz
egy+szer eccer (v. etyszer) egyszer
barát+ság baráccság barátság
költ+ség kölcség költség
bolond+ság boloncság bolondság
vad+ság vaccság vadság
nagy+ság naccság (v. natyság) nagyság stb.
A mássalhangzók mennyiségi változásainak jelöletlensége
A mássalhangzó-rövidülés
60. Ha a toldalékos szó belsejében, az összetételi tagok határán vagy az egymást követő szavak érintkezési helyén egy hosszú és egy másfajta rövid mássalhangzó vagy egy rövid és egy másfajta hosszú mássalhangzó kerül egymás mellé, akkor a hosszú mássalhangzó az ejtésben gyakran megrövidül. Helyesírásunk ezt a mássalhangzó-rövidülést nem veszi figyelembe, hanem – hogy a szókép állandóságát megtartsa – feltünteti a hosszú mássalhangzókat:
alkotó tagok: ejtés: írás:
jobb+ra jobra jobbra
varr+t vart varrt
vidd+be vid be vidd be
ott+hon othon otthon
vissz+hang viszhang visszhang
küld+d küld küldd
arc+cal arcal arccal
part+talan partalan parttalan
ing+gomb ingomb inggomb
hozzánk+képest hozzán képest hozzánk képest stb.
A mássalhangzó-kiesés
61. Hármas mássalhangzócsoportok középső tagja a kiejtésben – nemegyszer más hangváltozás kíséretében – kieshet. Az ilyen alkalmi hangkivetés írásunkban általában nem tükröződik:
alkotó tagok: ejtés: írás:
azt+hiszem asz hiszem azt hiszem
(v. aszt hiszem)
most+sincs mos sincs most sincs
mind+nek minnek (v. mindnek) mindnek
csukd+be csug be csukd be
mind+nyájan minnyájan mindnyájan
mondd+meg mom meg mondd meg stb.
(v. mond meg)
Azonos hosszú és rövid mássalhangzó találkozása
62. Ha egy összetett szó előtagja hosszú mássalhangzóra végződik (pl. sakk), utótagja pedig ugyanolyan mássalhangzóval kezdődik (pl. kör), a szóelemző elvet követve megtartjuk az alkotó tagok eredeti írásmódját. Az összetételt ilyenkor kötőjellel tagoljuk: sakk-kör, balett-táncos, váll-lövés, össz-szövetségi stb. (Vö. 94.) – Hasonlóképpen: dzsessz-szerű, expressz-szerű, puff-féle stb., mert a -szerű, ill. a -féle képzőszerű utótagot ssz-re, ill. ff-re végződő szavakhoz kapcsoltuk. (Vö. 94.)
Ha viszont a hosszú mássalhangzóra végződő szóhoz (pl. több) ugyanolyan mássalhangzóval kezdődő toldalék kapcsolódik (pl. -be), a szóelemzés szerint három azonos betűt kellene írni egymás után. Az egyszerűsítés elve alapján azonban (a kiejtésnek is megfelelően) csak két azonos betűt írunk egymás mellé: többe (kerül), (a) szebből (kérek), orra (bukott), (megkérdezték a) vádlottól, (nem jól) hallak, fedd meg stb. (De vö. 94.)
A d végű igék
63. A d végű igék felszólító módjában a tárgyas ragozású egyes szám 2. személyű rövidebb alakot magánhangzó után hosszú d-vel, mássalhangzó után rövid d-vel ejtjük. Az írás azonban mindig feltünteti mind a tővégi d-t, mind a -d személyragot, így tehát két d-t írunk nemcsak az add, fedd be, szedd, szidd, tudd, védd stb. alakokban, hanem az áldd, hordd, kezdd, küldd, mondd, oldd stb. formákban is. (Vö. 49., 60.)
A kezdd-féle írásmód is az általános szabályt követi: ír+d = írd; hagyd, nyomd, mosd, játszd, nézd, edzd, tépd, hívd, fújd stb.; tehát: kezd+d = kezdd; stb.
Az l és ll végű igék
64. Az l-re végződő igék toldalékos alakjaiban általában megtartjuk az egy l-es írást, bár egyes alakok kiejtésekor hosszú l is hallható: szól, szólás; múlik, múló; legel, legelő, legelik; stb.
A szabály alól csak néhány származékige kivétel: dűl, de: dülled, dülleszt; fúl, de: fullad, fullaszt; gyúl, de: gyullad, gyullaszt.
65. Az ll-re végződő igék legnagyobb részének toldalékos alakjaiban megtartjuk a két l-es írást, noha a rá következő mássalhangzó hatására a hosszú l mindig megrövidül: áll, állomás, állt; mállik, mállottak, málló, málljanak; száll, szálloda, szállna; rosszall, rosszallás, rosszallhatjuk; zöldell v. zöldellik, zöldellő, zöldellt v. zöldellett; szégyell, szégyellem, szégyellheti, szégyellni; stb. (Vö. 60.)
Néhány ll-es ige egy-két származékában azonban – a kiejtésnek megfelelően – rövid l-et írunk: torkollik, de: torkolat; sarkallik, de: sarkalatos; stb.
Egyes szavaknak mind ll-es, mind pedig l-es származéka él, de a képző eltérése jelentéskülönbséget hordoz: torkollik (= beleömlik) és letorkol (= szavába vágva elnémít); sarkall (= ösztönöz) és sarkal (= sarokkal lát el, pl. cipőt); nagyoll (a szükségesnél nagyobbnak tart) és nagyol (= valamit csak nagyjából csinál meg); stb.
66. Néhány ll végű igének két alakja van, egy magánhangzó utáni ll-es, hosszabb meg egy mássalhangzó utáni l-es, rövidebb változat: kevesell, kevesellte v. kevesellette, de: kevesellem és keveslem, keveselli és kevesli; kicsinyell, kicsinyellné v. kicsinyellené, de: kicsinyelli és kicsinyli, kicsinyellő és kicsinylő, kicsinyellés és kicsinylés; kékellik és kéklik, kékellő és kéklő; stb. (Vö. 39., 45.)
A hosszú magánhangzóra végződő igék
67. A hosszú magánhangzóra végződő igéknek -sz és -tok, -tök személyragos alakjait, valamint j hangzós toldalékú kijelentő és felszólító alakjait – ingadozó kiejtésük ellenére – a t, az sz és a j betű megkettőzése nélkül írjuk: ró, rósz, rótok, rója, rójuk; nő, nősz, nőtök, nőj; rí, rísz, rítok, ríjon; stb.
Múlt idejű alakjaikban, valamint befejezett melléknévi igenévi származékaikban – a magánhangzó után – két t-t írunk: rótt, róttak, nőtt, nőttek; (fába) rótt (betűk), (nagyra) nőtt (fa); stb. (Vö. 39.) – A felszólító módban a tárgyas ragozás egyes szám 2. személyének rövidebb alakja a kiejtést követi: ródd, sződd, lődd, nyűdd. (Vö. 39.) – A hosszú magánhangzó a v-vel bővült tövekben többnyire megrövidül: fövetlen, lövő, növendék, rovok stb. – De: rívok, rívás stb.
Egyéb esetek
68. A rendhagyó ragozású jön ige toldalékos alakjaiban (a jődögél és a jőve alak kivételével) a tő magánhangzóját rövid ö-vel írjuk: jön, jövök, jöhet, jövedelem stb.
A jö- tőhöz járuló egy mássalhangzós toldalékokat általában kettőzött alakban írjuk: jössz, jöttél, jöjj, jöjjön, jöjjenek stb. (Vö. 43.) – Hosszú az n is ezekben: jönni, jönne stb. – De: jöszte.
69. A lesz igealakot magánhangzóval kezdődő szó előtt és mondat végén hosszú sz-szel ejtjük, de más helyzetekben – az ige többi alakjaihoz hasonlóan – röviddel. Ezért a szókép állandósága érdekében az egyszerűbb módon, azaz mindig egy sz-szel írjuk: lesz; úgy, mint a többiben: leszek, leszel, leszünk, lesztek, lesznek.
70. Az egy számnév mássalhangzóját a szó alapalakjában, valamint magánhangzók között a toldalékos szóalakok és a származékok egy részében hosszan ejtjük: egyet, egyért, egyes, egyezik, együtt stb., más részében viszont röviden: egyed, egyedül, egyén, egyetem stb. Ha mássalhangzó következik a gy után, akkor is rövid a gy: egyben; egynek, egyre stb. Írásunk a szókép állandóságára, valamint egyszerűségére törekedve a szó minden alakját egy gy-vel jelöli: egy, egyé (= egy+é), egyek, egyel (ige), egyik, egyetlen, együvé, együtt; egyéb, egyed, egyenlő; egybe, egyre, egység; stb. – De természetesen: eggyel és eggyé; ezekben a szóalakokban a kettőzés mutatja a rag v-jének hasonulását. (Vö. 83.)
71. A kis szó fokozott alakjait és ezek származékait hosszú s-sel ejtjük, de egy s-sel írjuk: kisebb, legkisebbnek, kisebbedik, kisebbít, kisebbség stb.
72. Az -s végű melléknevek tárgyragos és -n határozóragos alakját, továbbá többes számát és középfokát sokan hosszú s-sel ejtik, de csak egy s-sel írjuk őket: erőset, magasat; erősen, magasan; erősek, magasak; erősebb, magasabb; stb.
73. A személyes névmások határozóragos és névutós formáinak megfelelő alakokban, azaz a személyragos határozószókban a gyakran hallható hosszú ejtés ellenére is egy l-et vagy egy n-et írunk: belőlem, nálad, róla, tőlünk; előled, utánunk; stb. – De: benne, bennünket.
74. Az új melléknév mássalhangzóját – a szó alapalakjában és magánhangzó előtt – sok nyelvjárásunkban hosszan ejtik; írásunkban ennek ellenére csak egy j-t tüntetünk fel: új, újat, újabb, újra stb. (A testrész nevének írása viszont: ujj, ujjak, ujjat, ujjra stb.)
75. A céh, cseh, düh, juh, méh, pléh, rüh stb. névszóban a h-t csak akkor ejtjük, ha a toldalék magánhangzóval kezdődik, vagy magánhangzóval járul a tőhöz. A kiejtésben tehát néma a h ezekben: cseh, Csehszlovákia, csehnek, csehvel, csehtől; méh, méhkas, méhnek, méhvel; juh, juhval, juhtúró, juhakol; stb. – Hangzik a h ezekben: csehek, csehet, csehül; méhek, méhes; juhok, juhász; stb. – Az írásban azonban, mint a példák is mutatják, a szavak minden alakjában jelen van a h.
A bolyh, doh, éh, enyh, fellah, keh, moh, padisah, potroh, sah, Allah, Zilah stb. szónak minden alakjában ejteni szoktuk a h-t, és mindig írjuk is. – A ch végű szavak (pl. almanach, pech stb.) végén is mindig ejtjük a h-t. [Vö. 42., 83. e)]
A h végű szavak egy részének kiejtése ingadozik. Így például az ah, áh, eh, hah, heh indulatszó ejtésében váltakozik a h-s alak a h-tlannal. A MÉH betűszó inkább h-s ejtésű, mint h-tlan. – Akárhogyan ejtsük is azonban a h végű névszókat, a h betűt írásban mindig feltüntetjük.
